Ugrás a tartalomhoz

História 2003-02

Bertényi Iván , Farkas Ildikó , Pandula Attila , Fónagy Zoltán , Bona Gábor , Farkas Ildikó , Orosz István , Zsoldos Attila , Barlai Katalin , Farkas Ildikó , Péterfi András

História

3. fejezet -

Állami, nemzeti zászlók

PANDULA Attila

Állami, nemzeti zászlók

Az ókori jelvényektől a polgári trikolórig

Zászlók (illetve zászlószerű szimbólumok) a legkorábbi időszakokból, különféle kultúrákból ismeretesek, például az ún. vexilloidok (rúdra szerelt jelvények, textil vagy más kiegészítésekkel).

Ókori jelvények

Rúdra szerelt jelvény ismeretes az ókori Egyiptomból is. Megjelentek mint országrészek szimbólumai s mint katonai jelképek egyaránt. De találkozunk hasonlóval Asszíriában, a hettitáknál, az ősi kínaiaknál, illetve indiaiaknál is. Vexilloidok ismertek voltak az ókori görögöknél és a karthágóiaknál is. Elsődleges volt ezen jelvények katonai használata: a hangtalan vezénylés eszközeinek számítottak, jelzésre használták őket. Ezek a tárgyak megjelentek az uralkodók környezetében (hatalmi jelvényként), és mindenképpen használtak ilyeneket hajókon is.

A későbbiekben a rúdra erősített jelképekhez szalagokat, textíliákat erősítettek. Az ókori görögöknél phoinikisnek hívták a hajóikat jelző, bíborszínű textíliát, amelyeket pl. Themisztoklész is használt a szalamiszi (Kr. e. 480) ütközetben.

A Római Birodalomban igen sokrétű zászlóhasználat érvényesült. Ezek jelölték pl. az egyes katonai főhadiszállást (vörös vagy bíbor színű vexillumok). Általános volt ezeken a jelvényeken a sasos szimbólum. A légiók zászlója, az aquila (sasos hadijel), a kisebb katonai egységek a signát hordozták.

A sárkányt – motívumként – Traianus császár vezette be, Dáciában aratott győzelme (Kr. u. 106) után. (Sárkányos zászlókat a perzsák és a szkíták is használtak.) A 6. században (totemszimbólumként) a török kagánok farkasfejet, a szkíták pedig szarvast tűztek zászlójukra.

A kereszténység felvétele körüli időszakban alapvetően megváltoztak a szimbólumok, illetve átalakult maga a zászló formája is. A római és a bizánci császárok hatalmi jelvénye a labarum volt (hosszú nyélen függő hadizászló), kezdetben a nyél végén a tradicionális római sassal ékesítve. Nagy Konstantin (306–337) a zászló fölé, a sas helyére a keresztet és Krisztus monogramját (X és P) tétette. Így keletkezet a keresztes zászló, a vexillum crucis.

Középkor: zászló címerrel

A középkorban mindenfelé sokféle zászlót használtak. Általános volt az ún. gonfanon (ilyen zászlót adott III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlynak). Egy másik elterjedt zászlóféleség neve az oriflamme volt. A német császári zászló a 10. századtól bíborszínű, a 13. század közepétől pedig aranyra változik.

A lovagi korszakban általánossá vált a zászlók címerekkel való ékesítése (banniére). Ez egyben a zászló formájának változását is hozta. A gonfanon (típus) esetében annak hosszanti tengelye ugyanis a zászló rúdjával derékszöget zár be, a jelvénynek pedig fejjel a zászlórúd felé fordulva a lobogó tengelyében kellett elhelyezkednie. A banniérek esetében viszont a zászló tengelye a rúddal párhuzamosan fut, s a lapján található címerkép ferdén jobbra fordulva a rúdba kapaszkodik.

A hűbéri korban a banniére használata a legtekintélyesebb seniorok előjoga volt. A kisebb rangú személyek a háromszögletű, címeres pennont viselhették. Ez, rangemeléskor, egyik csúcsának lemetszése által banniérevé változhatott. Egyes területek adományozásánál az uralkodó jelképesen zászlót adott át.

A középkorban az uralkodók által használt központi hadizászló számított az állam jelképének. Ez az uralkodó, az ország és a nép jelképe is volt egyben.

A keresztes háborúk idején kiterjedt zászlókultusz érvényesült. A Szentföldön harcolók kereszttel ékesített zászlókat használtak. A harmadik keresztes háború idején, 1188-ban, a franciaországi Gisors-ban a részt vevő országok katonai vezetői abban állapodtak meg, hogy seregeik különböző színű keresztet viseljenek. Ez nagy hatással volt a nemzeti zászlóhasználatra.

A zászlókon általános volt a címerek megjelenítése, sőt egyes zászlók lényegében nagy méretű, textíliákon elhelyezett címerek voltak, az azokon szereplő heroldalakoknak, illetve címerképeknek feleltek meg.

Hajólobogók

A hajózásnál, különösen pedig a tengeri hajózásnál ősi időktől általános volt a jelkép-, jelhasználat, lobogóhasználat. A tengeri hajózás elterjedésével általánossá vált jól elkülöníthető, egyszerű, könnyen felismerhető lobogók használta. Például a mediterrán térségben nagy jelentőségre tett szert Velence Szent Márk szárnyas oroszlánjával ékes lobogója, Genova vörös keresztes lobogója, illetve a Máltai Lovagrend vörös alapon nyolcszögű fehér kereszttel, illetve később (sima) fehér kereszttel ékes lobogója.

A hadihajók által használt lobogók hadilobogók, a kereskedelmi hajók pedig – ugyancsak eltérő – kereskedelmi lobogókat használtak a későbbiekben. Ez utóbbiak gyakran megfeleltek a nemzeti lobogónak.

A lobogófejlődés során jelentős szerep jutott a vízszintes, vörös-fehér-kék sávokból álló németalföldi lobogónak, amelyet világszerte használtak a holland tengerészek. Ezt vette át a későbbiekben – fehér-kék-vörös – formában az Orosz Birodalom, s rajta keresztül, különféle formában, alakban, összeállításban a szláv államok nagy része (s használják napjainkban is).

A nemzeti zászlók kialakulásánál szerepet játszottak az itáliai városköztársaságok által használt bannerek, amelyek különféle színekben készültek, címerekkel és jelvényekkel ékesítették őket, s egy idő után háttérbe szorították a kizárólag heraldikus jellegű zászlókat.

A 16. századtól vált általánossá a különféle lovas és a gyalogos egységek (eltérő formájú és jellegű) zászlóhasználata.

Polgári kor: trikolór, kokárda

A zászlófejlődésben igen nagy szerep jutott az ún. trikolórnak mint a polgári állam (lényegében a maival teljesen azonos értelmezésű) szimbólumának. Kialakulása szorosan kapcsolódik egy másik jelkép, a (francia) kokárda használatához. Ezt Franciaországban, különféle színösszeállításokban, XIII. Lajos (1610–43) uralkodásától kezdődően használták. A francia forradalom idején előbb a kokárda kapott kiemelt szerepet, majd trikolórrá alakulva, a királyi (fehér) zászlót is háromszínűvé alakítja, s az egész nemzet szimbólumává vált.

1789. július 31-én lett a vörös-kék kokárda háromszínűvé. La Fayette tábornok e napon terjesztette a párizsi városi tanács elé a nemzetőrség szabályzatát, s a királyság fehér színeivel is kiegészített kokárdáját. Azóta a kék-fehér-vörös francia trikolór a forradalom és a polgárság jelképe. (A kék a királyi címerből, a fehér a királyi zászlóból, a vörös Párizs címeréből származik.) A francia törvényhozás 1791-ben a háromszínű zászlót, 1793-ban pedig a kokárdát általánosan kötelezővé tette. A francia forradalomban vörös zászlókat is használtak: 1792-ben a nép ilyen színű zászlók alatt kelt fel a királyság megdöntésére.

A napóleoni háborúk idején a trikolór sokfelé elterjedt, népszerűvé vált különféle színösszeállításokban, illetve formákban. Először a francia befolyás alatti bábállamok használták (pl. Anconai Köztársaság: 1797–98, Helvét Köztársaság: 1798–1803). Ez a zászlóforma a 19. század során világszerte általánossá vált, s meghatározó alaptípust alkotott a nemzetközi zászlótörténetben.

Az analóg német nemzeti szín, a fekete-vörös-arany, eredetileg a jénai Burschenschaftok színe, s 1816-tól kezdődően terjedt el, vált népszerűvé. 1848-ban a birodalmi gyűlés ezeket a színeket tette a Német Szövetség zászlószíneivé. 1871–1918 között a fekete-fehér-vörös volt a Német Birodalom nemzeti színe, majd 1918-tól ismét a fekete-vörös-arany lett a német zászló színe. 1933-tól azonban a nemzetiszocialista párt zászlója lett (elsőként) pártzászlóból nemzeti zászlóvá (vörös alapon, fehér körben fekete horogkereszt).

A vörös zászló karrierje

A vörös színnek forradalmi szimbólumként való használata a 19. században terjedt el. Ezt használták az 1848. évi francia forradalomban, az 1871. évi Párizsi Kommün idején is. Ez volt a tradicionális zászlószín az 1905. évi orosz, illetve az 1917. októberi orosz forradalmak időszakában.

1918. április 8-tól (hivatalosan) az Orosz Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság állami zászlója a vörös lobogó lett. Ezt a különféle szervezeti (illetve elnevezés-változások) idején is, egészen a rendszerváltozásig fenntartották. A szovjet mintát egyes (elsősorban ázsiai) szocialista országok követték.

A világ zászlóhasználata különösen az 1960-as évektől vált színessé, a korábbi gyarmatok folyamatos függetlenné válásával szaporodott a zászlóhasználók köre. Ezek zöme döntően, a tradicionális példákat követve, trikolór jellegű zászlókat vett fel, de előfordulnak más formák is.

A rendszerváltásokat követően döntően a nemzeti hagyományok kerültek előtérbe az egyes országok zászló- és lobogóhasználatában.

Korai magyar zászlók és lobogók

A magyarok a korai időszakokban – feltehetően – totemszimbólumokkal ékesített vexilloidokat használtak. Bizonyos időszaktól kezdve textilből készült zászlóik is lehettek. A zászlószín tradicionálisan a vörös volt, kezdetben a zászlólapon, zászlócsúcson totemjelekkel. Hosszú időn keresztül kizárólagosan katonai zászlóhasználat volt őseinknél.

A keresztény állam megalapítását követően a zászlókra – úgy a zászlólapra, mint a zászlócsúcsra – keresztény szimbólum, a kereszt került. Maga a vörös szín hosszan fennmaradt katonai zászlószínként. Anonymus szerint a magyarok nagy hadi vállalkozásoknál központi (közös) királyi zászlót használtak, de a főzászlón túl az egyes seregeknek (részeiknek) is voltak zászlóik. A királyi zászló, illetve más hadi jelek igen szoros kapcsolatot mutatnak az államcímerrel, annak változásaival (pl. szín- és motívumhasználat).

A címeres zászló

Magyarországon a 13. században jelenik meg a címeres zászló. E korban a magyar király zászlója számított az ország zászlójának („állami zászló”). III. Béla (1173–96) uralkodásától kezdődően használtak kettőskeresztes, Imre király (1196–1204) korától kezdve pedig vörös-ezüst sávos zászlókat. Ezek a jellegzetes motívumok hosszú évszázadokon át fennmaradtak.

A legrégibb (európai összehasonlításban is igen korai) magyar zászlók a 13–14. század fordulójáról maradtak fenn. Ezek III. András (1290–1301) özvegyének, Habsburg Ágnesnek temetési (halotti) zászlói. Eredetileg zöld színűek voltak vörös kettőskereszttel. Az egyik példány vörös és zöld, egy másik zöld szegélyezéssel ékes. E zászlók végükön ötszárnyúra vannak vágva.

A 14. századból ismeretes az első (zöld–fehér– vörös) zászlóábrázolás, a póniki (Poniky) római katolikus templomban, a Szent László-falképcikluson. Igen érdekes, piros-fehér-zöld mandorla tanulmányozható a gömörrákosi (Rakoš) Szentháromság-templomban (14. század). 1380 körüli a legkorábbi magyar lobogóábrázolás (sávos, címeres) a zárai Szent Simeon ezüstkoporsón.

A vegyesházbeli királyok uralkodása idején a zászlófejlődés igen nagy mértékben követte az uralkodói (állami) címer alakulását. Így a sávok mellett a királyi család címermotívuma is szerepelt a zászlókon.

Mátyás (1458–90) uralkodása alatt nagy számban használtak zászlókat. Az uralkodói zászlóhasználat nagymértékben kötődött a korabeli címerhasználathoz.

1514-ben, a Dózsa-féle parasztháború idején, fehér alapon vörös keresztet használtak a felkelők zászlóikon.

A mohácsi csatában a törökök kezébe került az „ország zászlója”.

A török kor

A török elleni harcok idején alapvető volt a katonai zászlóhasználat. Úgynevezett főkapitányi zászlót használt Zrínyi Miklós dunántúli főkapitány Szigetvár védelménél 1566-ban. A végvárak élén álló kapitányok a tisztség elnyerésekor mindig kaptak zászlókat. A katonai egységek egymástól eltérő méretű, jellegű zászlókat használtak. Bár a zászlók egyediek voltak, egyre inkább állandósultak ezeken különféle motívumok, így az országcímer (az uralkodó címere, annak magyar változata), Szűz Mária a kis Jézussal (Patrona Hungariae), lángnyelvek (amelyek szentlélek-szimbólumok voltak).

A korabeli zászlók jelentős része ún. fecskefarkúvolt. A színek között többségben volt a vörös, de voltak fehér, zöld és kék színű zászlók is. Méret és jelleg szerint jól elkülöníthetők ez idő tájt a gyalogsági és a lovassági zászlók.

1557-től Jean Agricola (Hans Bauer) egyik tornaképén látható egy hangsúlyozottan piros-fehér-zöld magyar színeket mutató, lovon ülő üstdobos, akinek üstdobzászlója, ruhája, kalpagtolldísze, lovának fejkantártolldísze (utalva a figura magyar voltára) a hármas színt mutatja.

A 16. századtól meglehetősen jól dokumentálható magyar királykoronázásokkor szintén jelentős szerep jutott a zászlóknak, színeknek is. Például országzászló (uralkodói zászló), társországi, illetve igényterületek zászlóinak használata. A koronázásnál jelentős szerepet kaptak (pl. a dekorációban, a koronázási domb felépítményénél, az alkalmazott virágdíszítésben) a „pannon színek”, a piros-fehér-zöld. Szerepük mindvégig megmaradt.

A nemzeti függetlenségi harcok idején (Bocskai-szabadságharc, illetve Bethlen Gábor kora) általános volt a vörös színű, magyar államcímerrel, illetve a fejedelem családi címerével (is) ékesített zászlók használata.

A Habsburgok és a zöld-vörös

A Rákóczi-szabadságharc időszakában (1703–11) is igen sokszínű zászlóhasználat létezett. A fejedelem a reguláris hadsereg fontos velejárójának tekintette a zászlókat, s törekedett katonasága e hadi jelvényekkel való ellátására. Ismeretes ekkortájt a vörös-fehér (ezüst) sávos zászló használata. Egyes zászlókon az államcímer, más példányokon a Rákóczi család címere látható. A Patrona Hungariae alakja is szerepel ezeken a hadizászlókon. Színük sokféle, így pl. fehér, zöld, kék, vörös, illetve kék-vörös (ez utóbbi a Rákóczi család színe).

Az 1715:VIII. tc. által létrehozott állandó hadsereg zászló- és színhasználatában inkább a birodalom egészének hagyományai kerültek előtérbe. A magyarországi eredetű katonai alakulatok egy része azonban hangsúlyozottan magyar jellegű zászlókat használt.

1764-ben „magyar színként” a zöld- vörös színeket adta meg gróf Esterházy Ferenc magyar udvari kancellár.

A 18–19. századokban, a Habsburg uralkodók idején is, folytatódott az a gyakorlat, hogy magyar uralkodóként kiadott fontosabb okmányok színösszeállításánál piros-fehér-zöld szerepelt (pl. fehér mappa, hangsúlyos címerrel ékesítve, vörös és zöld szalagokkal összekötve).

A trikolór

A magyar címer (s általa a nemzeti színek) védelmében sikeresen lépett fel a Magyar Udvari Kancellária a 18. és 19. századokban. A 18. század legvégén (éppen a francia forradalmi trikolór hatására) nálunk is átértelmeződnek a hagyományos nemzeti színek. A Habsburg Birodalomban (központilag) ez idő tájt a fekete-sárga színeket használták, nálunk a piros-fehér-zöld terjedt el egyre inkább. (Habsburg–Lotharingiai) József nádor és hitvese, Alexandra Pavlovna, 1801- ben Nógrád megye nemesi felkelőinek zászlójára kötött nemzetiszín szalagot.

A reformkorban országszerte népszerű volt a nemzeti színek használata. Azok hivatalossá tételére az 1832–36. évi országgyűléstől kezdődően törekedtek.

A nemzeti színek, zászlók, jelképek 1848– 49-ben különös jelentőségre tettek szert.*

* Vö. erre e számunkban Fónagy Zoltán és Bona Gábor írásait! (A szerk.)