Ugrás a tartalomhoz

História 2002-056

Glatz Ferenc , Láng István , Pálfy József , Medzihradszky Zsófia , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Mészáros Ernõ , Vajda György , Glatz Ferenc , Glatz Ferenc , Muszatov, Valerij , Keresztessy Csaba , Marx György , Papp Júlia , Ravasz Károly , Ravasz Károly , Anderle Ádám , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Stampa László , Farkas Ildikó , Held József

História

22. fejezet -

A reménytelenség és a lázadás kontinense

A VILÁG SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT

ANDERLE Ádám

A reménytelenség és a lázadás kontinense

Latin-Amerika 1900-ban

A világ száz évvel ezelőtt – e címmel készítettünk összeállítást a História millenniumi évfolyamainak tervezésekor. Helyzetkép Európáról 1900 körül – ez volt a tematikája a 2000/9–10. számnak. 2001-ben folytattuk a helyzetképek sorát az Európán kívüli világgal. Sorra vettük Kína (2001/1), Japán (2001/2), India (2001/3), Észak-Amerika (2001/5–6), Afrika (2001/7), most Dél-Amerika történelmét. A kitágult világszemléletet világra nyitott történetszemlélettel lehet megalapozni. Magunk, tanáraink, tanítványaink, olvasóink gondolkodásában.

A legfrissebb latin-amerikai kronológia az 1900-as esztendőben kevés fontos eseményt tartott érdemesnek megemlíteni. Mindenekelőtt a rettenetes földrengést Caracasban, s „El Mucho” Hernandez puccskísérletét. Három országban volt elnökválasztás (Kolumbia, Bolívia, Mexikó), Mexikóvárosban pedig a Pánamerikai Unió ekkor fogadta el az egymás közötti konfliktusok megoldására a döntőbíróság intézményét.

A bolíviai „liberális forradalom” (1899) mellett két liberális párt született ebben az évben, Peruban és Mexikóban, ám teljesen eltérő kifutással. Peruban a fehér arisztokrácia hatalmi átrendeződésére és a korábbi pozitivista ihletésű politikai filozófia kudarcára utalt; Mexikóban is erről volt szó, de a Flores Magoon testvérek Liberális Pártja és az ugyancsak ebben az évben alapított újságjuk, a Regeneración az indián és mesztic középrétegek és a munkásszervezetek szervezője lett, a mexikói forradalom (1910–17) előkészítőjeként megdöntve Porfirio Diaz csaknem 40 éves diktatúráját.

A nagyhatalmaktól való függésre utalhat e kronológiában még említett néhány adat: a guatemalai kávéexport 60%-a Németországba irányult; Peruban ekkor kezdik el a kőolaj-kitermelést az észak-amerikai és angol cégek; a francia kormány pedig három hadihajót küldött Dominikába, hogy az adósságát fizetni nem akaró kormányt megfenyegesse. Az észak-amerikai tőkés expanzió nekilendülését jelezte a hírhedten híressé váló „banánbirodalom”, az United Fruit Company (UFCO) megalakulása (1899) is, mely néhány éven belül uralma alá gyűrte Közép-Amerikát és a karibi szigeteket, s diktátorokat kreált.

E jelenség azonban ennél komolyabbnak és általánosabbnak tűnt, s Kubával függött össze. A spanyolok elleni harmincéves kubai függetlenségi mozgalom és háború (1868–78, 1895– 98) utolsó, győzelem előtti pillanatában a sikert az USA orozta el a kubai felkelőktől. A spanyoloknak fel kellett adniuk utolsó gyarmatukat Puerto Ricóval együtt, de Kuba észak-amerikai katonai megszállás alá került. S bár 1900-ban az alkotmányozó gyűlés elfogadta az új (és első) kubai alkotmányt, de a Platt szenátor javaslatára az USA által ehhez kapcsolt kiegészítés (enmienda-Platt) egy újgyarmati köztársaság megszületésére utalt. A latin Amerika megdöbbent, gondolkodói pedig riadóztatták a közvéleményt.

Irodalommal az újgyarmatosítás ellen

E riadóztató irodalom sikerkönyve az uruguayi J. E. Rodó Ariel című könyve (1900) volt. Rodó esszéjében Kalibán az Egyesült Államokat személyesíti meg, „A mindent elárasztó haszonelvűség szellemét..., a nyers erőt, a hatalmat, a jólétet és az anyagi csodákat; a nagysága és ereje keltette ámulat mind sebesebben hódít tért vezetőink – vagy talán még inkább a diadaltól könnyen megmámorosodó tömeg – lelkében ... Északimádók lettünk” – írja.

Ezzel szemben Ariel a latinságot képviseli, Latin-Amerikát, mely „maga az értelem s az emelkedett érzésvilág”, „aki” „eszményiséget és rendet jelent az életben”, s aki legyőzettetése után „legyőzhetetlenül feltámad, visszanyeri fiatalságát és szépségét”. Ariel az észokon nyugvó életfelfogást, Kalibán a haszonelvűséget képviseli.

Rubén Dario nicaraguai költő már 1898 végén használta e képet – Kuba veresége után az Egyesült Államok elleni haragos latin elutasítást képviselve: „Nem, nem lehetek ezeknek az ezüstfogú bivalyoknak a pártján”, írja, mert „ellenségeim, e latin vértől barbár részegek... Ezeknek a kalibánoknak az ideálja a börze és a gyár. Esznek, esznek, számolnak, whiskyt isznak és milliókat csinálnak, nincs más ideáljuk”; „és mert nem szeretjük a bifszteket, és nem mondjuk, all right, úgy néznek ránk, mint alsóbbrendű lényekre”. Ő nem lehet a győztes Kalibán, a „gigantikus Behemót”, „a nagy Bestia” pártján, szögezi le Rubén Dario, mert az „egész faját” veszélyezteti.

A venezuelai Cesar Zumeta a beteg kontinensről értekezett (1899) a fehér nagyhatalmak rasszista civilizációs küldetésének hazugságára figyelmeztetve, mely Latin-Amerika újragyarmatosítását tűzte ki célul. Az „idegen hódító”, az Egyesült Államok ellen össze kell fogni és fel kell fegyverkezni, sürgeti Zumeta: „Azonnal kötelességünk önmagunk felfegyverzése. A föld gyenge népei közül az egyedüliek, amelyeket még nem igáztak le, a spanyol-amerikai köztársaságok.”

Alcides Argüedas viszont saját „beteg népéről”, Bolíviáról készített pillanatfelvételt. Az indián számára, aki bányász és földműves, „nem létezik más, mint a fájdalom és a küzdelem. Közömbössége, keménysége, egoizmusa, bizalmatlansága minden iránt, kegyetlensége és bosszúálló vonásai elnyomatottságából, megalázottságából adódnak”, írja. A mesztic intelligens és készséges, „álmodozó, meggondolatlan és szenvedélyes”, aki „mindent jónak és tökéletesnek fogad el”: „szerencsétlenségünkre az országban ez az uralkodó osztály”,teszi hozzá. A fehér embert az „empleománia”, a hivatalok bűvölete jellemzi, gyenge akaratú, mélyen konzervatív, akinek az indián elnyomásában is nagy szerepe van, mondja. A felemelkedést Argüedas az erős nacionalista caudillótól várja, aki „a népet megőrzi és fejleszti, fegyelmezi és neveli”, túllépve a korrupción, nepotizmuson és zsarnokságon.

A kapitalizmus győztesei és vesztesei

A századvég meghatározó jelensége a világgazdasághoz visszakapcsolódó Latin-Amerikában a tőkés fejlődés nekilendülése volt. A kávé, a cukor, a gyapot, a kakaó, a banán és a kaucsuktermelés nagy korszakának Európa és Észak-Amerika ujjongott. Az Andok négyezer méter magasságába felfutó vasutak rezet, szenet, vasat, ónt, salétromot és számos ritka ércet vittek a tengerparti kikötőkbe. Elkezdődött a kőolaj kitermelése is.

A kapitalizmus ekkor ért el az Andok indián térségeibe, s az eddig értéktelennek tartott indián közösségi földek kisajátításával és elrablásával járt. Venezuelától Chiléig gigantikus és elképesztően erőszakos társadalmi-gazdasági átalakulással, új nagybirtokos csoportok és latifundiumok kialakulásával járt. Vesztesei az indiánok, nyertesei pedig a fehér és mesztic középrétegek és a külföldi vállalatok voltak.

Az indián földvédelmi harcok és felkelések elborították az indián Amerikát, az Andokon túl Közép-Amerika és a Yucatán-félsziget maja népeit is besodorva ebbe a hatalmas indián áradásba. Ezek hatására születnek meg az első városi indiánvédő szervezetek, a kormányok óvatos indiánbarát nyilatkozatai, de az első radikális indiánvédő álláspontok is. A századelőn a perui Manuel González Prada egyenesen politikai prostitúcióként jellemzi az álszent kreol (fehér) politikát: „Kormányformánk nagy csalást jelent, s nem lehet demokratikus köztársaságnak nevezni azt az államot, amelyben két vagy három millió embert [ti. az indiánokat] ténylegesen megfosztanak emberi jogaiktól.” „Az indiánoknak saját erejükből kell a szabadságot megszerezni, nem várakozva addig, amíg elnyomóik humanistákká válnak ...”

Brazília belső vidékein a nagybirtok szorítását az őket szolgáló banditacsoportok (cangaceiros) és bérgyilkosok (jaguncos) tették rémületessé a századvégen. Az 1889-ben születő brazil köztársaság ezen miliőjében a lázadásnak kevés esélye volt, ezért a népi ellenállás a messianisztikus vallási mozgalmak formáját öltötte. A legismertebb mozgalmat Antonio Conselheiro szervezte Bahia államban. A kaucsukláz szülte maffiák háborúiból és a társadalomból kivonuló több ezres csapat 1871–93 között vándorolt Brazília belső vidékein, majd 1893–97 között letelepedett. A nyolcezer hívő-követő – parasztok, pásztorok, munkások – megszervezte független államát Canudos néven. Ceara államban Joaseiro szervezett hasonló szabad körzetet.

Canudos történetét ismerjük pontosabban Euclides da Cunha Os Sertôes című könyvéből (1899-ben írta, 1902-ben jelent meg). A Sertão mesztic lakóit, akik kivonultak az őket elnyomorító államból, a megsértett és civilizációs dühtől eltelt fiatal köztársaság fegyverrel akarta idomítani a „rend és haladás” új eszméihez. S mert a canudos ellenállt, az 5000 brazil katona csaknem egy éves harc után elpusztította a békességre vágyó szabad közösséget, mindenkit megölt, 5200 házát pedig lerombolta.

A századfordulón a kapitalizmus elérte a nagyvárosokat is, ahol szaporodtak a gyárak: először a sör- és pipereszappangyárak jelentek meg, ezeket követték a textil-, üveg- és bőrgyárak, melyek körül milliónyi kisüzem született, s a szolgáltatások sok ezer miniműhelyei és utcai árusai. A századfordulón a városokban megjelenő villamosok, gázlámpák, esti újságok és bordélyházak jelezték Latin-Amerika új korszakát.

Megszületőben volt a munkásosztály is Brazília végtelen gyapotföldjein, a kubai Oriente és a perui Chicama-völgy cukorültetvényein; az Atacama óceánkiterjedésű sivatagában salétrombányászok tízezrei zsúfolódtak barakktáborokba. A perui Cerro de Pasco Copper Corporation 4500–5000 méter magasan fekvő bányái ontották a rezet, amit a világ legmagasabb vasútja vitt le Lima-Callao kikötőjébe. E nem városi munkásrétegek hazai forrásokból toborzódtak, többségükben indiánok, négerek, meszticek, mulattok, zámbók. A nagyvárosokban többségében olasz, spanyol, portugál, francia, német és más európai: délszláv, orosz, lengyel, magyar, valamint japán, indiai és kínai bevándorlókból toborzódott a munkásság.

Argentínába 1881–1915 között 2,8 millió európai érkezett, Brazíliába is hasonló nagyságrendben jöttek. Uruguay, Kuba, Venezuela, Chile voltak még e népvándorlás centrumai. 1901-ben São Paulo munkásságának 90%-a, Buenos Aires lakosságának 49% (1914) volt külföldi.

Az olyan nagyvárosok, mint Havanna, Buenos Aires, Lima, São Paulo, Rio de Janeiro nyomornegyed-Bábelekké váltak. Egymástól elkülönülve telepedtek itt meg az egy provinciából jött indiánok, az azonos foglalkozást űző négerek vagy „libanoniak”, zárt kolóniákban bújtak össze az európaiak és ázsiaiak, ahol csak anyanyelvüket használták, saját kocsmáikba, lebujaikba, bordélyaikba jártak.

Kocsma, tangó, rumba, szerencsejáték

Reményét vesztett, a régi, elhagyott élet után vágyakozó, keserű-szomorú hangulat áradt szét a kontinens külvárosi munkásnegyedeiben, amelyek a kocsma és az alkohol, a szerencsejáték és a nyilvánosházak világának tűntek. Új folklór és népzene született a századfordulón, mely ezt az életérzést fejezte ki. A perui-bolíviai indián bányászok között megszületett a huayno, melynek dalai ezt a reménytelenséget sugározták.

A Csendes-óceán menti kikötővárosokban, Guayaquilben, Limában és Valparaisóban is új, meszticnek nevezett műfaj születet, a vals criollo, a dél-amerikai valcer. Földpadlós kocsmák durván ácsolt asztalai mellett rezignált, fatalista dalokat kísért a gitár. Soraik mély depressziót sugároztak.

A havannai kikötő negyedeiben a néger dokkmunkások afrikai isteneikhez bújtak esténként és rumbát kísértek dobjaikkal a fekete farsang felvonulói.

Ez a reménytelenség-érzés hozta létre a századfordulón Buenos Airesben a tangót is. Itáliai, spanyol, argentin, mesztic, indián, arab és zsidó munkások-munkanélküliek közös találmánya volt a tangó, amelyet a külvárosok kocsmáiban, bordélyházak homályában, éjszakai kabarékban főleg európai bevándoroltak énekeltek, akik jobb hazát keresni indultak Amerikába, s ehelyett Buenos Aires nyomornegyedeiben találták magukat. Érzelmesség és fájdalom, nosztalgia és könnyek, keserű szerelem remegett a tangó hangjaira egymáshoz simulókban.

1905-ben átkelt az óceánon is – először Párizsban hódított. Kezdetben csak férfiak (egymással) táncolták, a századfordulón azonban már az asszonyi fájdalmak is megjelentek a vegyes párok által táncolt zene szövegeiben.

A hatalmassá duzzadt külvárosok tömegei persze félelmet is keltettek. A munkáskérdés azonban 1900-ban elsősorban még rendőrségi ügy, s az iskola is a rendszer szolgálatára igyekezett betörni sokfajta bőrszínű nebulóit. Limában ekkor és ezért születhetett a közmondás: „A betűt vérrel tanuljuk”.

Kocsma, alkohol, szerencsejáték, utcalányok, tangó és rumba, elűzött indiánok, vérrel áztatott hegyvidékek, gringo arrogancia. Ez volt a századforduló.

De valami más is.

Új utakat keresve

A Flores Magoon testvérek által alapított Regeneración (1900), mint neve is erre utalt, új utakat keresett Mexikó és Latin-Amerika számára: „Új emberek kellenek”, írták. Egy „szociális liberalizmus” programját kezdték formálni: „a gyárakat, bányákat a nép birtokába kell adni”. A „haza méltóságát” követelték vissza a külföldiektől való alávetettség éveiben, „egy láncok nélküli hazát” képzelve el, amelynek szerintük az indián közösségek és a mesztic ejidók földközösségein kell létrejönnie.

A 20. század Latin-Amerikában tehát a keserűség, a szomorúság és az apátia, valamint a lázadás és új jövőépítés erőterében született meg. „Bajai” és reményei egyaránt hatalmasak voltak.