Ugrás a tartalomhoz

História 2002-056

Glatz Ferenc , Láng István , Pálfy József , Medzihradszky Zsófia , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Mészáros Ernõ , Vajda György , Glatz Ferenc , Glatz Ferenc , Muszatov, Valerij , Keresztessy Csaba , Marx György , Papp Júlia , Ravasz Károly , Ravasz Károly , Anderle Ádám , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Stampa László , Farkas Ildikó , Held József

História

19. fejezet -

A Kisgazdapárt újjászületésének elõtörténetéhez

RENDSZERVÁLTÁS

RAVASZ Károly

A Kisgazdapárt újjászületésének előtörténetéhez

A nagyhatalmak szorításában

„Rendszerváltás Magyarországon” címmel széles körű alapkutatásba kezdett az MTA közelmúltban létrehozott Társadalomkutató Központja 2001 tavaszán. A Nemzeti Stratégiai Kutatások pályázatán a TK és a 10 konzorciumi kutatóintézet pályázatot nyert el e témával. A História folyóirat rendszeresen szervezi a kutatásokat: konferenciákat hív össze, kéziratokat rendel és közli az eredmények részleteit. Közzé adtuk eddig a kutatások során keletkezett „Rendszerváltás a volt szocialista országokban” c. tanulmánykötet egyes fejezetét (2001/2., 2001/9–10., 2002/1., 2., 4. szám), amely Vietnamtól Európán át Kubáig mutatja be a szovjet rendszer „leváltásának” folyamatát, és ezzel a magyarországi történéseket világpolitikai környezetbe helyezi. Emellett elkezdtük a magyarországi rendszerváltás társadalom- és politikatörténetét ismertető, összefoglaló tanulmányok közlését.

Az 1970-es évek elejétől a Külkereskedelmi Minisztérium kooperációs osztályán is dolgoztam az osztály 1984. évi megszűnéséig. Számos bilaterális (vegyes bizottsági) és multilaterális ülésen vettem részt a magyar delegáció tagjaként, az EGB (Európai Gazdasági Bizottság) különböző – elsősorban a kereskedelem-fejlesztési és a helsinki utótalálkozókat előkészítő – szakbizottsági ülésein, és az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezetében (UNCTAD) is. Évente tucatnyi előadást tartottam hazai és külföldi szervek, pl. kereskedelmi kamarák, nemzetközi civil szervezetek által rendezett konferenciákon, Magyar Napokon Európa-szerte és Észak-Amerikában. Szerepléseim célja a külön magyar út elismertetése volt. Mind gyakrabban kaptam azt a nyíltan megfogalmazott vagy implikált utasítást, hogy „nem engedhetsz az oroszoknak”. És valóban, mind gyakrabban tért el az álláspontunk a szovjetekétől. Míg ugyanis őket szinte minden napirenden lévő kérdésben „világpolitikai” szempontok vezérelték, mi arra törekedtünk, hogy új mechanizmusunkat, a piacgazdaság irányába tett lépéseinket a nyugatiak értékeljék, az exportunkat gátló diszkriminációkat megszüntessék, az importunkat és műszaki fejlesztéseinket gátló embargót lazítsák. Mindez természetesen a nyugati kapcsolatok erősítése érdekében is történt. Ez nem volt könnyű, amikor a Külügyminisztérium sajtópolitikája viszont – érthető módon – arról igyekezett meggyőzni a nyugati újságírókat, hogy ne dicsérjenek bennünket a szomszédaink és „szövetségeseink” rovására.

Azon kívül, hogy a magyar vállalatoknak több ipari kooperációs szerződésük jött létre nyugati vállalatokkal, mint az összes többi KGST-országénak együttvéve, nem igazán sikerült kereskedelempolitikai kedvezményeket elérnünk. Mind világosabbá vált előttem, hogy az EGK-ban (Európai Gazdasági Közösség) – és az EFTA-ban (Európai Szabadkereskedelmi Társulás) is – igen befolyásos érdekcsoportok ellenzik a magyar gazdaságnak nyújtandó könnyítéseket.

Az 1980-as évek elejétől másfél évtizeden keresztül akkreditált tudósítója voltam az akkor legnagyobb amerikai kiadó gazdasági és szaklapjainak. Ennek következtében megmaradtak a kapcsolataim a budapesti nagykövetségekkel, és sajtótájékoztatókon értesülhettem a magyar politika fejleményeiről, a külföldi látogatók véleményéről, és tehettem fel kérdéseket. Ez olyan naprakész tájékozottságot adott, melynek jó hasznát vehettem, amikor az 1980-as évek közepétől részt vettem a különböző ellenzéki mozgalmak találkozóin és vitáiban.

Nyugati vélemények

1983-ban az idősebb George Bush alelnökként látogatott Magyarországra. Szeptember 20-i sajtótájékoztatóján többek között elismerően beszélt az európai el nem kötelezett országokról. A Business Week tudósítójaként bemutatkozva megkérdeztem, hogy lehetségesnek tartja-e, hogy valamely kelet-európai ország kiváljon a Varsói Szerződésből (VSZ), aminek fejében egy nyugat-európai ország elhagyná a NATO-t, és mindketten az el nem kötelezett országok sorába kerüljenek. Bush azt válaszolta, hogy a NATO-tagság az egyes tagországok szuverén döntése; vagyis a válasza diplomatikus elutasítás volt.

1987 vége felé az Európai Gazdasági Közösségek első félhivatalos küldöttsége látogatott Magyarországra. A Magyar Tudományos Akadémián a küldöttség holland kereszténydemokrata vezetője értékelte a magyar reformfolyamatot. Előadása után azt a kérdést tettem fel, hogy mit várhatunk a kereskedelmi diszkriminációk csökkentésében, mert azok a dicsért reformok, sőt a magyar életszínvonal fenntarthatóságát veszélyeztetik? Válasza lényegében az volt, hogyan várhatunk kedvezményeket, amikor az ellentáborba tartozunk. Az ülés után odamentem hozzá, és megkérdeztem: mi lenne az álláspontjuk, ha Magyarország ki kívánna lépni a KGST-ből és a VSZ-ből. Azt mondta, hogy ez megbeszéléseket igényelne. Válaszomra, hogy én és a kormányhoz vagy kormányzó párthoz nem tartozó barátaim készek volnánk ilyen megbeszélésre akár Budapesten, akár Brüsszelben, odaintette a küldöttség francia titkárát és röviden elmondta neki, miről volna szó. A francia a hollandnak csak annyit mondott: „De Uram, az európai egyensúly”. Erre én viszont csak annyit mondtam, hogy megértettem a választ, és elköszöntem. Ennek a találkozónak számomra teljesen váratlan folytatása lett.

Szovjet érdeklődés

A holland kereszténydemokratával folytatott purparlé után mentem ki az Akadémia épületéből, amikor egy úr kifogástalan angolsággal utánam szólt, hogy nagyon érdekesnek találta a felszólalásomat (gondolom, hogy a publikusra utalt, és nem feltételezem, hogy a hollanddal és franciával folytatott párbeszédemet hallotta volna). „Ön melyik nagykövetségről van?” – kérdeztem. A válasz meghökkentett: „A szovjet nagykövetségen dolgozom, és szívesen beszélgetnék Önnel” – mutatkozott be Anatolij Lebedev nagykövetségi tanácsos. Azt javasoltam, hogy üljünk be egy teára a szemben lévő Hyatt szállóba, ami meg is történt. Kérdésére, hogy mint „magyar hazafi” hogyan látom a magyar–szovjet viszonyt, kifejtettem, hogy a bilaterális kapcsolatainknak csak használna, ha nem terhelnék a KGST- és VSZ-tagsággal járó torzító és mindkét félnek csak frusztrációkat okozó kötöttségek. Kérdésére, hogy még kik gondolják így, azt válaszoltam, hogy meggyőződésem szerint a magyar nép többsége. Ezután sohasem kérdezett tőlem neveket, bár azt többször elismételte, hogy szívesen megismerkedne a barátaimmal is. Kérdésemre, hogy egy ilyen felvetésre mi volna a szovjet válasz, azt felelte, hogy erre nem tud egyből válaszolni, de majd felhív.

Két hét múlva valóban felhívott és javasolta, hogy találkozzunk ugyanott. A Sacher torta apropóján elmondta, hogy az államszerződés előkészítésén Bécsben dolgozott, és most talán a szituáció hasonlósága miatt helyezték Budapestre. (Ismeretes, hogy 1955-ben a Szovjetunió kivonult Ausztria területéről. E folyamatban játszott szerepet a szovjet diplomata.) Utána több akkoriban aktuális kérdésről csevegett, míg rá nem kérdeztem: „Azt hittem, hogy a múltkor feltett kérdésemre fog választ adni.” „Igen – felelte –, a válasz az, hogy korai.” „Önöknek lehet korai – mondtam –, de nekünk sürgős, mert napról napra romlik az ország helyzete. Mi lenne a reagálásuk, ha Magyarország kilépne?” „Úgy érti, hogy alkalmaznánk-e retorziót?” – „Pontosan.” – „Az kizártnak tűnik.”

1988. május végén a lakásomon tartott baráti találkozó után újra találkoztam vele, hogy közöljem, most már néhány barátom társaságában is beszélgethetnénk, de minthogy van közöttük nagyköveti rangban lévő, a nagykövet szintjén szeretnénk folytatni a beszélgetést. (A nagyköveti szintet Újhelyi Szilárd jelentette volna.) Azt válaszolta, hogy az akkori szovjet nagykövet erre teljesen alkalmatlan, ki kell hagyni a dologból. Biztosít, hogy közvetlen kapcsolata Moszkvával a legmagasabb szintű, és a kérdéseimre adott válaszok magától Gorbacsovtól származnak. Ezt ugyan nem nagyon hittem, de elmondtam Bognár Józsefnek, akit akkoriban elég gyakran felkerestem, hogy az FKGP újraindítását sürgessem, és Csoóri Sándornak, akivel akkoriban szintén elég rendszeresen találkoztam. Mindkettőjük reagálása az volt, hogy akkor Lebedev nyilván a KGB rezidense, de arra biztattak, hogy találkozgassak vele, mert jobb, ha az információit tőlem kapja.

Én azonban ettől elzárkóztam – egészen november végéig, amikor az újraindulást kimondó 18-i ülés után rövidesen elkészültek az FKGP programirányelvei. Úgy véltem, jobb ha erről tőlem is értesül. Ismét a Hyattban találkoztunk, ahol átadtam neki az Irányelvek egy példányát és lefordítottam neki angolra az „I. Nemzeti érdekeink és a külpolitikai, külgazdasági mozgástér” c. fejezetet.

1. A Kisgazdapárt üdvözli és támogatja a Szovjetunióban zajló megújulási folyamatot, mert demokratikus fejlődésünk legfontosabb nemzetközi biztosítékát látja benne.

2. Támogatja a kölcsönös katonai leszerelést és a magyar kormánynak azt a törekvését, hogy példamutató módon elsőként kapcsolódjék be a folyamatba.

3. A Kisgazdapárt eszménye a politikailag semleges, minden nemzettel, különösen szomszédaival szoros barátságot fenntartó és velük gazdasági együttműködésre törekvő Magyarország.

4. A Kisgazdapárt a nemzeti megújulás egyik alapfeltételének tekinti a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek demokratikus önrendelkezési jogának biztosítását, folyamatos gazdasági és kulturális támogatását.

5. A Kisgazdapárt a világ szórványmagyarságát nemzetünk részének tekinti, és számukra vonzóvá kívánja tenni az önkéntes hazatelepülést.

6. A Kisgazdapárt a KGST jelenlegi rendszeréhez fűződő kapcsolatoknak a realitásokon nyugvó átértékelését kívánja. Egyben támogat minden törekvést, mely az európai integrációhoz való kapcsolatok erősítését célozza és Magyarország külgazdasági feltételeinek javítására irányul, ami többek között mezőgazdaságunk számára nagy fontossággal bír.

Lebedev figyelmesen hallgatta az angol szöveget, a 2. pontot megismételtette, és rá is kérdezett, hogy jól értette-e a „kölcsönös”-t; igenlő válaszomra annyit mondott, hogy akkor minden rendben van.

A szovjet kapcsolatokra láthatóan Pártay Tivadar, a Kisgazdapárt akkori elnöke is nagy súlyt helyezett. Pártayval együtt találkoztunk a Pravda Magyarországra látogató szerkesztőjével, amit követően a lap pozitívan írt az FKGP-ről 1989. január 30-i számában.

Ezt megelőzően Jakovlev 1988. november 11-én Berecz Jánossal, az MSZMP KB ideológiai és propagandaügyekkel foglalkozó titkárával, PB-taggal együtt tartott sajtóértekezletén még bizonytalanul nyilatkozott a többpártrendszer lehetőségeiről „szocialista országokban”, de nem zárta ki egyértelműen.

Nyugati kapcsolatok

Együttes tevékenységünk viszonylag rövid időszakában Pártay tudtommal nem keresett más külkapcsolatokat. Utódját, Vörös Vincét pártelnökként 1989. június 16-án, a Nagy Imre-temetést követő, a Budai Vigadóban tartott fogadáson ismertettem össze Mark Palmer amerikai nagykövettel.

Palmer egyébként, mint John Birch brit nagykövet is, már 1989 elejétől meglehetős érdeklődést tanúsított az FKGP – és más ellenzéki mozgalmak – iránt, szemben például a teljes érdektelenséget mutató francia nagykövetséggel. Palmer eljött az FKGP által Gyöngyösorosziban rendezett hősi emlékmű avatására is. Palmer minden megnyilatkozásában igyekezett bennünket kizökkenteni a múlt felidézéséből és optimista jövőképet sugallni. Közelebbről meg nem határozott támogatást is ígért, de a szövetségi rendszerekben bekövetkezhető változásokra még csak nem is utalt. Ugyanez elmondható Birch nagykövetről is.

Még 1989-ben jelent meg a két nagy amerikai párt egy-egy tisztségviselője, Thomas O. Melia a National Democratic Institute for International Affairs, és Robert E. Henderson a National Republican Institute for International Affairs képviseletében. Mindketten elhalmoztak bennünket pártszervezési és kampánybonyolítási tanácsokkal, tanfolyamokat is szerveztek, de mindez technikai szinten maradt, külpolitikai kérdésekbe nem bocsátkoztak.

Más volt a helyzet a nyugatnémetekkel. A nagyköveti poszt akkor nem volt betöltve, és a nagykövetséget von Berg ügyvivő vitte, aki több ízben Antall Józseffel együtt meghívott a lakására. Egy alkalommal ott volt Hegedüs István is, aki akkor a Fidesz külpolitikusa volt. Ott már szóba kerültek összeurópai kérdések, és hogy a szemben álló gazdasági és védelmi blokkok közelítésére milyen nyugatnémet kezdeményezésekről lehet szó. 1989. június 6-án megkezdte magyarországi tevékenységét a Friedrich-Naumann Alapítvány Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter „Európa egy tartós békerendszer útján” c. előadásával. Az előadást követő fogadáson volt alkalmam Genscherrel néhány szót váltani, de nem ment túl a többpártrendszer és a piacosodás bátorításán.

Ellenzéki tervezetek

Vissza kell azonban térnem 1988 januárjára, amikor egy olyan hatoldalas feljegyzést, memorandumot készítettem Magyarország nemzetközi státusáról, melynek lényege, hogy Magyarországnak kezdeményeznie kellene a VSZ-ből és a KGST-ből való kilépést, mert egyrészt további tagsága nemzeti létünket ellehetetleníti, másrészt erre most van a történelmileg alkalmas pillanat, mely hátrányunkra is változhat. Ezt a feljegyzést átadtam az MDF és a Szabad Kezdeményezések Hálózata általam ismert vezetőinek és külpolitikusainak, és tartalmát velük egyenként megbeszéltem.

Ezután 1988. májusban Orsó utcai lakásomon közösen vitattuk meg azon javaslatomat, hogy a kilépést az ellenzék vesse fel, ami a kormánynak lehetővé tenné, hogy a külföldi reagálások ismeretében azt felkarolja vagy elhatárolódjék tőle. A megbeszélésen részt vett Csoóri Sándor, az általa meghívott Joó Rudolf és Ara-Kovács Attila, továbbá Szabó Miklós, Litván György és Vásárhelyi Miklós. Azok közül, akik az anyagot már ismerték, Krasznay Zoltán és Bába Iván külföldön voltak, kimentette magát a vidéken tartózkodó Göncz Árpád és a Vásárhelyi által meghívott Újhelyi Szilárd. Bár a gondolatmenettel a résztvevők nagyjából egyetértettek, mégis olyan állásfoglalás született, hogy az ellenzék most ne tegyen ilyen kezdeményezést. Miután ismertettem a Lebedevvel folyatatott beszélgetéseimet, hajlandóság mutatkozott a szovjet nagykövettel való találkozásra, erre azonban a fentebb leírtak miatt nem került sor.

Nyugati segítség a rendszerváltáshoz

1988 áprilisában Carlo di Benedetti és V. Giscard d’Estaing felvetette Kelet-Európa megsegítésére egy új Marshall-terv lehetőségét, mely kelet-európai gazdasági és politikai reformokkal biztosítaná a nyugati beruházások hatékonyságát, és közelebb hozná a kelet-európai országokat az európai közösségekhez. A Trybuna Ludu reagálása lengyel részről elutasító volt.

Nyers Rezső, az MSZMP PB tagja, államminiszter akkor egy nyugatnémet szociáldemokrata vendégével tartott közös sajtótájékoztatót, melyen megkérdeztem véleményét az új Marshall-terv gondolatáról. Nyers válaszában lelkesen üdvözölte, és vendége is kilátásba helyezte az SPD támogatását.

Visszatérve 1989-re: kelet-európai útja során Bush elnök július 11–13. között Magyarországra látogatott.* A közgazdasági egyetemen tartott előadásában és az azt követő sajtótájékoztatón a magyar belpolitikában való amerikai pártatlanságot hangoztatta, és ugyanakkor kilátásba helyezte az amerikai vámpreferencia-rendszer kiterjesztését Magyarországra.

Ugyanezen idő tájban tett látogatást Magyarországon Helmut Sonnenfeldt, aki korábban Kissinger helyettese volt. Sajtótájékoztatója után négyszemközti beszélgetést kértem, mint az ellenzék tagja. Megkérdeztem, mi volna a véleménye, ha Magyarország ki kívánna lépni a VSZ-ből és/vagy a KGST-ből. Fölháborodottan tiltakozott a gondolat ellen is, mely megbontaná az európai egyensúlyt. Megkérdeztem tőle, hogy milyen egyensúlyról beszél, amikor Kelet-Európa a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig egy forrongó katlan, mely bármikor az arcukba robbanhat. Azt válaszolta, hogy ezt nem hiszi – és ezzel köszöntünk el.

Nem tudtam az azokban a nyári és őszi hónapokban folyó magyar–szovjet kormányközi eszmecserékről és vitákról a KGST és a VSZ jövőjéről és Sevardnadze azon figyelmeztetéséről, hogy Magyarország ne kössön a nyugati integrációkkal szerződést a Szovjetunió előzetes beleegyezése nélkül.

Július 23-tól 29-ig nyolcadmagammal a Great Britain/East Europe Centre (tulajdonképpen brit kormányszerv) vendége voltam, melynek programja egy szeminárium volt a politikai pártok szervezésének gyakorlati kérdéseiről. Látogatásokat szerveztek számunkra különböző intézményekbe, a képviselőházba, a pártokhoz, médiumokhoz, közvélemény-kutató intézetekhez. Az előadások részletesen taglalták, hogyan kell demokratikus pártot, választási kampányokat szervezni, hogyan működnek a demokratikus intézmények.

A segítés szándékát nem lehet elvitatni, különösen ha egybevetem egy másfél évtizeddel korábbi brit magatartással. 1973-ban az Esomar (Európai Marketingkutatók Szövetsége) bristoli kongresszusát az a brit nagykövet nyitotta meg, aki az EGK csatlakozási tárgyalásokat vezette, és az Európai Közösségek jövőjét vázoló optimista kép mellé négy veszélyt is megemlített, melyek romlásba dönthetnék. Ezek egyike a Szovjetunió széthullása volt, melynek következményeként a függetlenné váló kelet-európai országok csatlakozni akarnának az EGK-hoz, aminek Nyugat-Európára végzetes következményei volnának.

Ezúttal, tehát 1989-ben, a legnagyobb barátságot és segítőkészséget tapasztaltuk a demokrácia megvalósításához, de Európai Közösségről, arról, hogy brit részről hogyan fogadnának egy magyar csatlakozási szándékot, nem esett szó.

Londonból továbbrepültem az USA-ba, mert meghívásom volt egy philadelphiai rendezvényre. Az alkalmat felhasználtam, hogy meglátogassam augusztus 2-án Kővágó Józsefet a közeli Wilmingtonban. Ő némi meglepetésemre arról tájékoztatott (amit korábban magam is hittem), hogy az amerikaiak és a nyugat-európaiak a stabilitást úgy látják biztosítva, ha első menetben a reformkommunisták kerülnek hatalomra, és négy-öt év múlva jöhet el új választásokban a polgári erők ideje. Különben örült az FKGP újraalakulásának és szívesen fogadott volna felkérést a budapesti tiszteletbeli elnökségre.

Washingtoni látogatásomra a budapesti amerikai nagykövetség készített elő megbeszéléseket a State Department-ben és néhány külpolitikai kutatóintézetben. Mindenhol barátságosan fogadtak, és ténynek tekintették, hogy a következő évben Magyarországon többpárti szabad választások lesznek, és az új kormány rendezni fogja Magyarország viszonyát a VSZ-szel és a KGST-vel. Arra, hogy látványos Bush– Gorbacsov találkozó készülne Máltán (négy hónappal később) vagy máshol, célzás sem történt.

Én egy kérdést feszegettem. Akkor viszonylag új amerikai kezdeményezés volt – többé-kevésbé az EGK-val szemben – egy nem csak az amerikai kontinensre kiterjedő preferenciális, végső soron egymás közötti vám- és korlátozásmentes országcsoport kialakítása.

A kérdésem az volt, hogy ha az eljövendő magyar–EGK csatlakozási tárgyalások meghiúsulnának, szóba jöhetne-e csatlakozásunk az USA vezette csoportosuláshoz. Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy egy ilyen tartalék lehetőség majdan a magyar tárgyalófelet erősíthetné. De erre mindegyik amerikai tárgyalópartnerem nemleges választ adott, hangsúlyozva, hogy Magyarországnak Európában kell a helyét megtalálnia.

Pártközi tárgyalások

1989 tavaszától az 1990. évi választásokig tájékozottságomat a sajtótájékoztatókon tudósítói minőségemben való részvétel és a budapesti nagykövetségekkel való kapcsolat (pl. beszélgetés Hawke ausztrál miniszterelnökkel, Douglas Hurd brit külügyminiszterrel, Eagleburger amerikai helyettes államtitkárral) mellett nagymértékben segítették azok a beszélgetések, melyeket az ellenzék külpolitikusaival a Külügyminisztérium és a Magyar Külügyi Intézet szerveztek. A Külügyminisztériumtól az első meghívás 1989. április 28-ára érkezett, és azon még csak az SZDSZ és személyemben az FKGP voltak képviselve. Az előre jelzett, de közben elutazott Erdős André helyett Gyarmati István adott tájékoztatást a bécsi csapatcsökkentési tárgyalásokról. Később a résztvevők száma növekedett (az MDF-et rendszerint Jeszenszky Géza és Gergely András képviselték, az FKGP-t – majd kizárásunk után a Nemzeti Kisgazda Pártot – Pálos György és én). Téma volt például a keletnémet menekültek által támasztott helyzet és számukra a határ megnyitása (még ennek megtörténte előtt), a szovjet csapatok kivonása (sokalltuk a másfél évet). A megbeszéléseket felváltva Kovács László, Horn Gyula vagy Somogyi Ferenc vezette. Ebben a keretben került sor Abakumov szovjet külügyminiszter- helyettes (későbbi budapesti nagykövet) találkozására az ellenzéki pártok vezetőivel és külpolitikusaival. Ezen senki sem ütött meg élesen szovjetellenes hangot, bár a függetlenebb magyar külpolitika iránti igények természetesen megfogalmazódtak.

A kapcsolatot az ellenzéki pártokkal Hajdú András tartotta.

Szélesebb körűek, bár szintén szakszerűek voltak a Magyar Külügyi Intézet rendezvényei. Itt már a témák magukban foglalták a KGST reformját, kilépésünket vagy megszűnését, a biztonságpolitikát, a határon túli magyarságot, az euroatlanti csatlakozást, a Közös Piacba való belépést, a semlegességet. Emlékezetem szerint a NATO-ba való belépésünk óhaját akkor senki sem vetette fel.

* Vö. Borhi László: Az Egyesült Államok és Kelet-Európa, 1989 c. cikkével a História 2001/4. számában! (A szerk.)