Ugrás a tartalomhoz

História 2002-056

Glatz Ferenc , Láng István , Pálfy József , Medzihradszky Zsófia , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Mészáros Ernõ , Vajda György , Glatz Ferenc , Glatz Ferenc , Muszatov, Valerij , Keresztessy Csaba , Marx György , Papp Júlia , Ravasz Károly , Ravasz Károly , Anderle Ádám , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Stampa László , Farkas Ildikó , Held József

História

18. fejezet -

„Mit nem tör le idõ, emberi kéz letöri”. Az európai képrombolások történetébõl, III. rész

PAPP Júlia

„Mit nem tör le idő, emberi kéz letöri”

Az európai képrombolások történetéből – III. rész

A 2001. év egyik kulturális világbotránya volt a tálibok akciója, akik a nemzetközi tiltakozás ellenére is megsemmisítették a bamiyani Buddhaszobrokat. Szerkesztőségünk fel- kérte Papp Júlia művészettörténészt: cikksorozatban mutassa be a világtörténelem ideológiai indíttatású kép- és szoborrombolásait. Az írás I–II. részét 2002/3. és 4. számunkban olvashatták. Alább a tanulmány zárórészét közöljük.

A háborúk győztesei a fosztogatások mellett ősidők óta gyakran megsemmisítették a leigázott ellenség vallásos hitét, kultúráját, közösségi tudatát, etikai értékrendjét jelképező épületeket és műalkotásokat is. A rombolások szándéka gyakran az, hogy a tárgyi és szellemi értékek elpusztításával a hódítók elmélyítsék a legyőzöttek alávetettségérzetét, növeljék megaláztatásukat, látványosan demonstrálják uralmi igényeiket.

A legyőzöttek megalázása

A jelenség egyik „őstoposza” Cato római államférfi híressé vált mondata, mellyel a pun háború idején minden beszédét befejezte: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” – magyarul: egyébként azt tanácsolom, hogy Karthágót el kell pusztítani. (A pun birodalom fővárosának ostromára és feldúlására végül a III. pun háborúban [Kr. e. 149–146] került sor.) De ugyanúgy értelmetlen, hadászatilag nem indokolt vad pusztításként írta le a történetíró, Josephus Flavius azt, hogy a rómaiak a jeruzsálemi templomot Kr. u. 70-ben felgyújtották.

A városok feldúlása az újkorban is az ellenfél megalázásának, megbüntetésének eszköze volt. Rómát 1527-ben (Sacco di Roma) az I. Ferenc francia király és itáliai szövetségesei ellen harcoló V. Károly német császár seregei, Antwerpent 1567-ben, a németalföldi felkelés és szabadságharc során a spanyol zsoldosok dúlták fel és rabolták ki. Az első világháborúban a pétervári német követségi palotát a rendőrség és a katonaság szeme láttára fosztották ki. A hadászati-stratégiai jelentőséggel alig bíró, művészeti emlékekben rendkívül gazdag Drezdát 1945 februárjában az amerikai–angol szövetségesek azért bombázták porrá, hogy megrázkódtatást okozzanak a hátországban, és szétzúzzák a német nép harci morálját.

A legyőzött nép kultúrájának megsemmisítésére irányuló törekvés alkalmanként ideológiai indítékokkal keveredett. Az Amerikát meghódító konkvisztádorok a bennszülöttek szobrait és képeit mint pogány bálványokat törték szét, s mint a pogány kultuszok helyeit rombolták le az aztékok városait is, köztük a fővárost, Tenochtitlant. (Az arany és ezüst kultusztárgyak Európába hurcolásában persze a gazdasági érdek játszott főszerepet.)

A hazai művészeti emlékekben tett török pusztításokat is részben az iszlám képellenessége motiválta. 1526-ban, a mohácsi csata után nyitva állt a törökök előtt az út Buda felé, s Szulejmán szultán csapatai ellenállás nélkül el is foglalták, felégették és kirabolták Mátyás egykori pompás városát. Mivel a törökök számára Buda a hitetlenek fővárosa volt, a fanatikus muzulmánok a vártemplom és más templomok számos szobrát és szentképét megsemmisítették. Éppígy elpusztították később a pécsi Mária-kápolna szobrait, a megszállt részek érseki és püspöki templomait is. 1594-ben Sinan pasa Pannonhalma elfoglalásakor megparancsolta, hogy a faragott bálványképeket a közeli dombra hordják ki és ássák el.

Az, hogy az elfoglalt városok, országok elrabolt kincseit a győztesek gyakran diadalmenetbenvitték végig fővárosukban, az otthoniaknak is demonstrálta a hazai fegyverek diadalát. Titus római diadalívének egyik ábrázolásán a császár katonái a jeruzsálemi templomból elrabolt kincseket viszik. Konstantinápolyban (Isztambul) az egykori Hippodrom területén, az At mejdanin az antik emlékek között állították fel az 1526-ban Budáról győzelmi jelvényként elhurcolt Mátyás kori bronzszobrokat.

1798. thermidor 9-én Párizsban nagyszabású, az antik triumfusok hagyományait átvevő forradalmi győzelmi menetben mutatták be az Itáliából elhurcolt műremekeket. A szekerek előtt feliratok tájékoztatták az érdeklődőket a rajtuk lévő kincsekről: a két első szekéren a velencei érclovakat, huszonhaton az elrabolt antik szobrokat – közöttük a Belvederei Apollót és a Laokoon-csoportot –, két másikon pedig festményeket helyeztek el.

Az elődök emlékezetének eltörlése

A politikai indítékú képrombolás sajátos típusaként az új uralkodók gyakran megsemmisítették, átalakították vagy eltávolították az előző fejedelem képmásait, hatalmi jelvényeit. Előszeretettel jártak el így akkor, ha nem legitim módon, törvényes örökösként, hanem trónbitorlóként jutottak hatalomra, vagy ha a korábbi politikai irányvonaltól gyökeresen eltérő újat akartak bevezetni. A nyilvános helyeken található uralkodóképmások – később a politikai jelképek, emlékművek – elpusztítása, a damnatio memoriae (az emlékezet eltörlése) a legkorábbi idők óta a múlt „kiigazításának” eszköze volt. Már az egyiptomi óbirodalomban (Kr. e. 2660– 2134) találunk példákat arra, hogy magánemberek és uralkodók képeit és neveit összekarcolták. A cél, hogy kiirtsák emléküket s megakadályozzák a halál utáni életüket.

Míg a római köztársaság idején nyilvános helyeken – mintegy kitüntetésként – a polgárok szobrait is felállíthatták, addig a császárkorban a képállítási jog egyre inkább az uralkodókra korlátozódott. Mivel a római császárok az őket jogi és rituális értelemben reprezentáló, azaz helyettesítő képeiket és szobraikat hivatalos uralkodói jelvényekként népszerűsítették, az ellenük való támadás az uralkodó személye elleni vétség volt. Az uralkodó legitimitásának elvesztése ugyanakkor – a kép és az ábrázolt szimbolikus azonossága miatt – épp ilyen szükségszerűen járt együtt a képek eltávolításával. Caligula császár (37–41) leromboltatta a híres rómaiaknak Augustus (Kr. e. 31–Kr. u. 14) által állíttatott szobrait, s az emlékezet eltörlésének áldozatai lettek az 1. század végén Domitianus császár (81–96) szobrai is. Nagy Konstantinos császár (306–337) és Maxentius harcuk elején kölcsönösen megsemmisítették egymás ábrázolásait, s a legyőzött ellenség szobrainak elpusztítása Konstantinos után is szokásban maradt. Rómában a rituális repertoárhoz tartozott a deformált, megcsonkított szobrok elsüllyesztése a Tiberisben.

Az emlékrombolás a középkorban nem volt igazán elterjedt – részben azért, mert a királyi hatalom jelképe nem elsősorban a képmás, hanem maga az uralkodó volt. Néhány politikai indítékú uralkodókép-rombolásnak azért megőrződött az emléke. 1312-ben VII. Henrik cselekedetét – hogy ti. Piacenzában leromboltatta I. Anjou Károly szobrát – feltehetően az elődjét, Konradint 1268-ban Nápolyban meggyilkoló Anjouk elleni személyes harag motiválta. II. Gyula pápa Michelangelo által készített bolognai szobrának ledöntésekor (1511) a merénylők levágták a Péter-kulcsot tartó kezet, megsebesítették az arcot, lefejezték a szobrot, majd a fejet tovább gúnyolták. Az öntött szoborból I. Alfonz ferrarai herceg később egy Giulia névre elkeresztelt ágyút készíttetett.

A fejedelemképek rombolását ez esetben vallási-teológiai szempontok is befolyásolták. A bolognai polgárok, a korabeli krónikák szerint, már a szoborrombolás előtt helytelenítették, hogy II. Gyulának a város központjában lévő kolosszális bronzszobra „túlnőtt” a téren álló templom homlokzati Mária-szobrán. (A Mária-tisztelet megsértése mellett természetesen a saját szobrait köztereken elhelyező pápa bálványozását is kritizálták.)

A forradalmak képrombolása

Az európai történelem egyik legnagyobb hatású politikai-ideológiai képrombolása a francia forradalom alatt zajlott le. „A vallástalanság gyorsan terjedt; a tömeg feszítővasat és kalapácsot ragadott a kegytárgyak ellen, amik előtt hat hónapja még térdet hajtott. Könnyű volt meggyőzni őket arról, hogy a templomokat raktárakká kell átalakítani, a kelyhekből és a keresztekből pénzt, az aranyozott rácsokból ágyúgolyót s a rézangyalokból ágyút kell önteni” – írta Mercier. A politikai helyzet radikalizálódásával – a monarchia megdöntése, a köztársaság kikiáltása, illetve XVI. Lajos kivégzése után – a spontán képrombolás szervezett formát öltött. A Nemzetgyűlés 1793-ban törvénybe hozta a régi jelképek, szobrok, festmények, címerek, az „emlékeztetők” lerontatását. A St. Denis-i apátságból kiszóratták a francia királyok sírjait, a rheimsi, strasbourgi katedrálist megfosztották művészi díszeiktől. Elrendelték a 17–18. században létesített ún. királytereken (Place Royale) álló uralkodói lovasszobrok egy részének ledöntését, s az ancien régime emlékének eltörlését szolgálta a párizsi Notre Dame homlokzatán lévő, a 18. században az első francia királyok képmásaiként számon tartott 28 királyszobor ledöntése is. A valójában a katedrális patrónájának, Szűz Máriának az őseit, Juda királyait (Jesse fája) ábrázoló szobrokat a magisztrátus rendelete nyomán – éppúgy, mint XVI. Lajost – lefejezték. A templom mellett heverő, darabokra tört szobrokat 1796-ban egy Jean Baptiste Lakanal nevű polgár vásárolta meg, hogy új háza építésénél felhasználja a kőtörmeléket.

A régi rendszer jelképeinek nyilvános, gyakran reprezentatív keretek között történő megsemmisítése – mint a feudális eszmerendszer felett aratott győzelem kifejezése – nemcsak a forradalmi propagandának, hanem az új képi szimbólumrendszernek is része lett. 1793-ban az augusztus 10-i „Szövetség-ünnepen” a királyi és nemesi méltóságok liliomos zászlóval letakart jelképeit a Forradalom terén, a Szabadság szobra előtt elégették. A konvent elrendelte hogy IV. Henrik szobra helyett „egy Collossális nagy álló kép készíttessék, a’ melly a’ Frantzia népet ábrázolván, a’ maga lábai alatta’ Vallásnak és Királyságnak öszve omlott maradványait mutatja”. A Világosság, a Természet, az Igazság, az Erő és a Bátorság jeleivel ékesített szobor kezében „egy buzogánt tart, mellyel az Oltárokat és Trónusokat töri öszve”. A forradalom népszerű festője, David az Ausztria elleni harcok dicsőségét megörökítő lille-i gránit emlékmű alapjaként a ledöntött párizsi királyszobrok talapzatából származó márványdarabokat akarta felhasználni. A szobor a legyőzött abszolutizmus romjain diadalmaskodó republikánus-hazafias erény jelképe volt. (Ahogy a lerombolt hitleri kancellária épületéből származó márványdarabokat építettek be 1945 után a berlini szovjet hősi emlékmű falába is.)

A francia forradalom idején a templomok oltárairól eltávolított szentképek helyére ünnepélyes keretek között a forradalom mártírjainak, Lepelletier-nek és Marat-nak a mellszobrait helyezték el. A királyszobrok helyére a szabadság tiszteletére állított emlékműveket akartak állítani, a nemzeti tulajdonba vett templomokat az Ész templomává alakították át.

A pusztítások egy részét ugyanakkor a forradalmi vezetés gazdasági, pénzügyi kényszerei motiválták. A templomokból elrabolt arany és ezüst kincseket a megyék követei összegyűjtötték és Párizsba szállították. A köztársaság rendelkezésére bocsátott értékeket ünnepélyesen bevitték a konvent üléstermébe, majd a pénzverdébe szállították és beolvasztották őket. Számos templomot lóistállóként, raktárként vagy építési anyagot adó „kőbánya”-ként hasznosítottak.

Az 1871. május 16-án, a párizsi Kommün idején fanfárok hangja mellett ledöntött Vendőme-oszlop történetében nemcsak a 19. századi franciaországi képrombolások, hanem a politikai-ideológiai harcok is nyomon követhetőek. Az eredetileg Napóleon parancsára felállított diadaloszlopot a grande armée győzelmének emlékére 1200 zsákmányolt osztrák és orosz ágyúból öntötték. Az oszlop tetején álló Napóleon-szobrot a császár bukása után XVIII. Lajos beolvasztatta, s fémanyagából, illetve két másik Napóleon- szoborból újraöntette IV. Henrik 1792-ben széttört párizsi lovasszobrát. A királyi liliomokkal díszített oszlopon III. Napóleon ismét Bonaparte szobrát helyeztette el. A császárság nyomait eltüntetni akaró Kommün idején a versailles-i csapatok megérkezésekor számos régi épületet – így a Városházát – robbantottak fel, s állítólag tervezték a Notre Dame megsemmisítését is.

A 19–20. századi képrombolásoknak is gyakran váltak áldozataivá a városok kitüntetett pontjain felállított, szimbolikus térfoglalást jelző köztéri szobrok. Az 1848–49. évi szabadságharc leverése után Magyarországon felállított, az osztrák hadsereg diadalát, illetve Ausztria területi-hatalmi igényeit reprezentáló emlékművek (a budai Hentzi-szobor, a Brassó melletti Cenk hegyen felállított, az osztrák seregek Bem feletti győzelmét hirdető emlékmű) annyira sértették a lakosság érzelmeit, hogy eltávolításukra, átalakításukra mozgalmakat kezdeményeztek, vagy megrongálták őket. A trianoni békeszerződés (1920), azaz a magyar területek egy része feletti uralom elvesztése után éppígy erőszakos akciók áldozatai lettek azok a szomszédos országok területén a századfordulón állított millenniumi emlékművek, amelyek az új román, csehszlovák, szerb–horvát hatalom szemében a magyarok esetleges területi igényeit reprezentálták.

Az 1919-es kommün, a náci vagy a kommunista uralom alatti – a „múltat végképp eltörölni” akaró – képrombolások ugyancsak a politikai-ideológiai harc részei voltak. A második világháború után a megdöntött régi rendszert jelképező számos építészeti emléket – kastélyokat, kúriákat – hagytak elpusztulni vagy alakították át úgy – mint például az 1950-es években a pilisszántódi Orosdy-kastélyt –, hogy elveszítsék eredeti kastélyjellegüket. A Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét ábrázoló, 1906-ban a Parlamentben felállított Hódolat című monumentális márvány szoborcsoport két alakját az 1950-es években a Képzőművészeti Főiskola hallgatói márványfaragási gyakorlataik „alapanyagaként” használták fel...

A történelem tehát tegnapig folytatódott.