Ugrás a tartalomhoz

História 2002-056

Glatz Ferenc , Láng István , Pálfy József , Medzihradszky Zsófia , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Mészáros Ernõ , Vajda György , Glatz Ferenc , Glatz Ferenc , Muszatov, Valerij , Keresztessy Csaba , Marx György , Papp Júlia , Ravasz Károly , Ravasz Károly , Anderle Ádám , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Stampa László , Farkas Ildikó , Held József

História

13. fejezet -

Megszállók, megszálltak

FIGYELŐ

GLATZ Ferenc

Megszállók, megszálltak

Megjegyzések Rákosi és az MSZMP küldöttségének tárgyalási jegyzőkönyvéhez

Megszállt ország

Magyarország 1944. március 19. és 1990. március 10. között megszállt ország volt. Mindenkinek, aki ebben az országban élt, e tényből kellett kiindulnia: az egyszerűen életét megtartani akaró embernek, a közösségileg aktív polgárnak vagy politikusnak egyaránt. Igaz, választhatta az itthon maradást vagy a külföldre távozást, az emigrációt. 1944. március 19-én a németek szállták meg az országot és kérték számon a nemzetiszocializmus elveit és gyakorlatának követését. Azután 1945 áprilisában a szovjetek lettek a felszabadító-megszállók, akik először a szövetséges hatalmak (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Szovjetunió) megállapította polgári demokratikus normákat vezették be, majd 1949-től a szovjet típusú proletárdiktatúra rendszerét.

A történetírás itthon és külföldön is vitázik a „megszállás” idején követett lehetséges életelvekről. Amely életelvek szerint a megszállt ország lakosai alakíthatták életcéljaikat. A vitákban értékrendek csapnak össze: vannak, akik a legfontosabbnak azt tartják, hogy a kultúra a megszállás körülményei között is tovább élt, voltak, akik azt művelték. Ők dicsérik azokat (politikusokat, tanárokat, mérnököket, tisztviselőket, munkásokat, parasztokat), akik megkötötték a megszállókkal a kompromisszumot és megalkudtak a maguk ellenkező vágyaival. Otthon maradtak, törték a földet, működtették-éltették a nyelvi kultúrát, anyagi gyarapodáshoz segítették a honi társadalmat. És értékelik azokat is, akik ideológiai (kommunista, nemzetiszocialista) alapokon álltak a megszállók oldalára, amennyiben nem követtek el emberiségellenes bűntettet. Mások az egyéni szabadságot és boldogulásttartják a legfontosabb értéknek, és hőseikként inkább az emigránsokat tisztelik. Ők az otthon maradottak kisebb-nagyobb kompromisszumait kollaborációnak nevezik. Ismét mások a politikai uralmi rendszereket tartják az igazi mércének és a polgárok cselekedeteit aszerint értékelik, hogyan viszonyultak azok a „polgári demokrácia”, a „kommunizmus” vagy a „fasizmus” rendszeréhez. Egyaránt jogos megközelítések. Feltűnően kevés munkában tárgyalják azonban: mi is volt a megszállás oka? Legyen szó az 1944. évi német vagy az 1945. évi szövetséges – illetve szovjet-orosz – megszállásról.

Elkerülhetetlen volt a megszállás? Netán nemzetközi katonai-stratégiai tényezők eredményezték? S a helyi közösség sorsáért felelős politikai vezetők csak a megszállás késleltetését, esetleg elviselhetőségét célozhatták meg? Akár 1944-ben, akár 1945-ben?

Vagy elkerülhető volt vagy lett volna a megszállás, és az előző korszak politikusainak hibája is hozzájárult a megszálláshoz? Amely megszállás után már a megszállt társadalom minden tagja „kényszerpályán” mozgott? Mind a második világháború alatti történelmünknek, mind az 1945–90 közötti történelmünknek kulcskérdése ez! Ki volt a felelős (volt-e felelős?) Magyarország 1944. március 19-i és az ország 1945. áprilisi megszállásáért?

A megszállás okozói és a következmények viselői

A kérdés firtatásának mellőzése odavezet, hogy szinte azokat tesszük felelőssé a megszállásért, akik a megszállás tényét kénytelenek voltak tudomásul venni, és jól vagy rosszul megkísérelték a helyi közösséget megtartani. Sajnos, legyen szó akár az első világháború vagy a második világháború elvesztéséről, jóval kevesebb kritikával illetjük azokat, akik rosszul gyakorolták a hatalmat, és így felelősek az összeomlásért, a háborús vereségért, mint azokat, akik a vereség után jöttek és kényszerű módon „nyakukba kapták” a háborús vereség következményeit, a megszállást, s netán próbálták menteni, ami menthető.

Nem, nem! Egy mondattal sem kívánhatjuk elvonni a sok „ellenálló” vagy éppen „együttműködő” érdemeit, netán csökkenteni felelősségüket hibáikért! Csak a nemzeti történelem értékelésében eluralkodó egyensúlyvesztéstől féltjük közgondolkodásunkat! Csak a történész lámpásainak fényeit szeretnénk a megszállás okaira, vagy okozóirairányítani. (Ugyanezt a veszélyt érezheti a kutató az 1848–49-es szabadságharc bukása utáni, vagy az 1914–18-as világháború utáni helyzet értékelésekor. Amikor a háborút vállalók–elvesztők felelősségéről jóval kevesebbet beszélünk, mint a vesztett háborúk utáni kényszerpályán – akár a forradalom, akár a behódolás kényszerpályáján – politizálók tévedéseiről.)

Rákosi Mátyásról a rendszerváltás másnapján, 1992-ben a História kezdett vitát: egy egész számot szentelve a kommunista politikus egyéni életpályájának, közéleti tevékenységének, az általa követett elvek és elkövetett tettek csődjének. Azóta Feitl István tanulmányai, Pünkösdi Árpád monumentális Rákosi-életrajza, majd Rákosi Mátyás többkötetes emlékiratai láttak napvilágot. (Ez utóbbi a Rákosi család emberi magatartását és a Politikatörténeti Intézet kitűnő szakmai teljesítményét dicséri.) Akkor, 1991–92 telén Rákosi Mátyást a magyar történelem „legnépszerűtlenebb hősé”-nek neveztük, de igyekeztünk megmutatni a „hús-vér” embert is: a kiváló képességű, tehetséges, polgári családból származó, erős akaratú fiatalembert éppúgy, mint a kommunista hitelveket kitartóan követő és ugyanakkor szónoki, a tömeghangulat-keltő képességét csak a hatalom érdekében használó és a hatalmat cinikusan gyakorló diktátort. Aki – mint annyi más diktátor a történelemben – élete delén már keserűen csalódott ember lett. Aki egyéni életpályáját tekintve – fényesnek ígérkező kereskedelmi-tisztviselői, netán bankári karrier helyett – egy szenvedésekkel teli öregkort ért meg, amikor szülőhazájába sem engedték vissza, s a világtól elzárt, félnomád (vezetékes víz nélküli) körülmények között kellett élete utolsó másfél évtizedét leélnie. (S mindezt az élete végéig követett kommunista eszmék idealizált „hazájában”, a Szovjetunióban.) Az 1992–2002 között megjelent tanulmányok és a Rákosi emlékiratok azután azt is megmutatják: Rákosi nem is gondolkodott a „megszállás” és „szabadság” fogalomvilágában, mind saját, mind embertársai életét kizárólag a munkásmozgalom, illetve a szűkebb kommunista mozgalom „világtörténelmébe” illesztve tárgyalta. (A História 1992. évi számának szerzője, amikor az öreg Rákosi szovjetunióbeli sorsát mutatta be, még nem tudhatta, mi is lett a Rákosi-emlékiratok sorsa.)

Pedig 1960-ban, amikor – a most közreadott jegyzőkönyv szerint – tárgyalt a magyar párt vezetőivel, legalább akkor, 1960-ban lehetett volna arra gondolnia: mindkét magyar fél – a kádárista MSZMP vezetői, mind Rákosi – egy harmadik tényező, a szovjet megszállók függvénye. A helyzet szinte drámaíró tollára kívánkozik. Csak a forrásoktól szabadon elkalandozó drámaíró fantáziája világíthatná meg a kérdést: vajon Kádár – a szovjetek kiválasztotta új vezető – felismerte, hogy neki egy megszállt ország kényszerű reálpolitikusának kell lennie? S szándékosan követett-e a Rákosiétól diametrálisan eltérő politikát? (Huszár Tibor Kádár-monográfiája okadatoltan gondolkodtat el erről a kérdésről.) Vagy pedig Rákosiban valóban csak hatalmi riválist látott? Hiszen kétségtelen: a megszállás adottságai közepette a magyar nemzet érdekeinek a kádári politika sokkal inkább megfelelt, mint akár Rákosié, akár a szovjet megszállás körülményei között kialakult más nemzeti – német, bolgár, román, csehszlovák, lengyel – életstratégiák. (Hacsak nem keverjük össze a megszállást előidéző politikát a megszállás alattipolitikával. S nem tekintjük kimondatlanul is a kádári politikát a megszállás okának, s tesszük érte őt egyedüli felelőssé.)

P.S.

Már korrektúrában áll a szöveg, amikor a napi politika, a választások körüli hatalmi harcok kirobbantják az ügynökvitát. S feltárulkozik ezzel a megszállt Magyarország addig titokzatosan elhallgatott hatalmi „kemény magja”. S feltárulkozik a napi vitákban nemcsak a politikai osztály tegnapi (1990–94 közötti) rövidlátása, amikor elmulasztották tiszta lapokkal kezdeni a játszmát, hanem a magyar társadalom egészséges önértékelése és múltértékelése is. Az utca embere lehet, hogy bölcsebb a történelemértékelésben, mint a politikai harcok katonái, tisztjei? És érettebben veszi tudomásul a történelem ellentmondásait, nyugodtabban és történetibben értékel egyéni cselekedeteket, mint a túlérzékenységre mindig hajlamos politikai értelmiség?

De ez már a napi történelem tárgya...