Ugrás a tartalomhoz

História 2002-056

Glatz Ferenc , Láng István , Pálfy József , Medzihradszky Zsófia , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Mészáros Ernõ , Vajda György , Glatz Ferenc , Glatz Ferenc , Muszatov, Valerij , Keresztessy Csaba , Marx György , Papp Júlia , Ravasz Károly , Ravasz Károly , Anderle Ádám , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Stampa László , Farkas Ildikó , Held József

História

11. fejezet -

Az ember és környezete az ipari forradalom elõtt

MÉSZÁROS Ernő

Az ember és környezete az ipari forradalom előtt

„Megjelenik a színen az ember s vele a gondok.” (Thomas Hardy)

A kőkorszak: út a mai történelembe

Az egyre inkább két lábra álló emberszabásúak első eszköze minden bizonnyal a bot volt, amelyet kezdetben támaszkodásra használtak, mi több, rájöttek, hogy fegyverként is használható. A Homo habilis már azt is tudta, hogy ütő- és vágószerszámként megfelelő kődarabok is kitűnően alkalmazhatók, különösen, ha azok formáját egy másik, kemény kődarabbal némileg megformálja. Sőt, a lepattanó éles szilánkok maguk is megkönnyítik a hús feldarabolását, illetve növényi részek elvágását. Ismereteink szerint a legrégibb kőeszközök mintegy két és félmillió évesek. Ezeket az eszközöket távoli elődünk Kelet-Afrikában (Olduvai-völgy, Tanzánia) készítette. A leletek arra utalnak, hogy ebben a kezdeti kőkorszaknak nevezett periódusban az eszköz formáját a nyersanyag eredeti alakja határozta meg.

Az eszközkészítés technikája 1–1,4 millió évvel ezelőtt vált fejlettebbé, innen számítjuk az ún. pattintott kőkorszakot. Ez már a Homo erectus ideje, akinek életében, a gyűjtögetés mellett, a vadászat is fontos szerepet játszott. Lehet, hogy elődeinket a véletlen is segítette abban, hogy rájöttek, a tűz használata az elejtett zsákmány elfogyasztását sokkal élvezetesebbé teszi. A tüzet ismerő Homo erectus már mindenevő volt, ezáltal lehetővé vált számára, hogy táplálékát a környezeti feltételekhez, illetve ezek változásaihoz igazítsa. Ily módon képes volt arra, hogy nagyobb kiterjedésű, változatosabb területeket hódítson meg.

A Homo erectus leszármazottja, a Homo sapiens elterjedésének valószínűleg csak a jégtakaró szabott határt, hiszen az utóbbi 70–100 ezer évben már szinte minden szárazföldet meghódítottak. A keletre vonuló ember az amerikai szárazföldre a Bering-szoroson (ún. Beringia-földhíd) keresztül jutott, amely a jégkorszak alatt szárazulat volt. Ausztráliát viszont elődeink részben vízi úton érték el. (Az emberiség jövője szempontjából meghatározó volt, hogy az amerikai eredetű lovak viszont a szárazulaton keresztül Ázsiába jutottak.)

A kőkorszak kezdeti szakaszában az ember állandóan vándorló közösségekben élt. Egy területen rendelkezésre álló élelem elfogyasztása után más vidékekre vándorolt, ahol újabb táplálékhoz juthatott. Ezzel a környezetben állandó lokális változásokat hozott lére, amelyek azonban gyorsan regenerálódtak. A pattintott kőkorszak embere így a környezetben nem hozott létre maradandó változásokat. A paleolitikum, az őskőkorszak végén (10–20 ezer évvel időszámításunk előtt) egyes csoportok, törzsek letelepedtek és ezzel az ember életében új korszak kezdődött. Ebben az időszakban a kő mellett az ember már más anyagokat is felhasznált eszközök készítésére (pl. állati csont), sőt megjelentek a díszítőanyagok is (pl. gyöngy). Az ekkor készült délnyugat-európai híres barlangfestmények az embert mint vadászt ábrázolják. Ugyanakkor kevés bizonyíték van arra, hogy őseink az őskőkorszakban növénytermesztéssel is foglalkoztak volna.

A növénytermesztés és az állatok háziasítása mintegy tízezer évvel ezelőtt kezdődött. Az utolsó jégkorszak után ebben az időben vált az éghajlat egyre kedvezőbbé az ember számára.* A letelepedett, mezőgazdasággal foglalkozó elődeink élete egyre biztonságosabb lett, a népesség száma jelentősen növekedett (mezőgazdasági forradalom). Ezzel egy időben az ember kőeszközeit csiszolással finomította, majd időszámításunk előtt kb. 8 ezer évvel rájött arra, hogy bizonyos ércekből fémeszközöket készíthet, amelyek a kőszerszámoknál sokkal sikeresebben felhasználhatók. A szorosabban vett emberi történelem, legalábbis az iskolai történelemórákon, lényegében ezzel a korral kezdődik.

A mezőgazdasági forradalom

Az időszámításunk előtti 8–10 ezer év, az ún. átmeneti és újkőkorszak, az ember történetében forradalmi változást hozott. Egyre inkább állandósult a helyhez kötött, letelepedett életforma és ezzel összefüggésben a mezőgazdasági termelés megindulása. Ez magában foglalta számos állat háziasítását, valamint a növénytermesztés elterjedését. Ezzel egy időben az ember hozzálátott az erdő nyújtotta lehetőségek kiaknázásához, megkezdődött az építkezésre és tüzelésre használt fa kitermelése. Nagyobb települések alakultak ki (például Jerikó romjai nyolcezer évesek), változott a házépítés formája, az ember rátért a négyszögletes alapú építkezésre (addig főleg kör alakú építményeket hozott létre). Kőszerszámait gondosabban megmunkálta és a neolitikumban, az újkőkorszakban már kerámiatárgyakat is készített. Megindult a különböző foglalkozású emberek közötti árucsere.

A növények, illetve állatok háziasításában a Közel-Keleten élők kiemelkedő szerepet játszottak, de nem elhanyagolható Ázsia többi részének (Kína, India), valamint Amerika trópusi vidékeinek jelentősége sem. Az első mezőgazdaságba bevont növények a fűfélék családjába tartozó kalászosok: a búza, és a rozs voltak. Ezzel csaknem egy időben zajlott le a hüvelyesek háziasítása is.

Az első háziállat a farkastól származó kutyavolt. Nincs kizárva, hogy a kutya már a vadászó ember társául szegődött. A Közel-Kelet embere először kecske- és juhnyájakat legeltetett, majd más állatokat háziasított. A szállításra használt Kelet-Európa déli sztyeppéin válik az ottani, elsősorban nomád társadalom igen fontos állatává. Nagyon valószínű, hogy a magyarok ősei is ezen a területen váltak lóhoz értő emberekké. Ugyanakkor Észak-Amerikában a ló egyszerűen vadászzsákmány maradt, amelyet élelemként hasznosítottak.** A lovon ülő, harcos nomád népeknek a letelepedett népekkel szemben kezdetben nagy előnyeik voltak. A jövőt azonban hosszabb távon a letelepedett életmód jelentette (szerencsére a magyarok erre még idejében rájöttek). Végül a ma oly elterjedt csirkehús valószínűleg már a neolitikumot követő bronzkorszakban, a mai India és Burma területén kerül az ember étlapjára.

A környezet szempontjából a mezőgazdaság elterjedésének két fontos következménye van. A mezőgazdasági rendszerek egyrészt megváltoztatják a talajok természetes anyag- és energiaforgalmát. Másrészt a természetes vegetáció kiirtása csökkenti a biológiai sokféleséget. Különösen fontosak voltak az erdőirtások, amelyek regionális, de egyelőre nem túlságosan lényeges változásokat eredményeztek.

A fémfeldolgozás kezdetei: réz- és bronzkor

Időszámításunk előtt 5-6 ezer évvel ezelőtt az emberek jelentős része nagyobb településekbe, városokba tömörült. Elkezdte a fémek felhasználását, elsősorban a Közel-Keleten. Először arra jött rá, hogy bizonyos kékes ércekből a tűzben, magas hőmérsékleten olyan anyag nyerhető, amely sokkal jobban megmunkálható, mint a kő, így belőle sokkal jobb eszközök készíthetők. Ez az anyag a réz, ezért e kort rézkorszaknak nevezzük. A réz mellett azonban továbbra is használták a követ, valamint díszítőtárgyakat készítettek elefántcsontból, sőt aranyból és ezüstből is, ahol ezek az anyagok rendelkezésre álltak. A fémfeldolgozás azonban csak a bronzkorszakban, azaz időszámításunk előtt kb. 4 ezer évvel vált általánossá. A bronz, a réznek ónnal alkotott ötvözete önthető, jól megmunkálható, keménysége és élettartama nagyobb, mint a korábban használt rézé. A fémipar megjelenése növelte a városok lakosságát, és további munkamegosztást hozott létre, ami a kereskedelem fellendüléséhez vezetett.

A bronzkor elnevezés nemcsak a fémfelhasználás szintjét jelzi, hanem az emberiség történetének egy igen fontos szakaszát is. Ez az a kor, amikor a Közel-Keleten az olajbogyó és a belőle készült olaj fontos élelmiszerré válik, majd ezt követi számos más gyümölcs (barack, füge, szőlő) termesztése is. A szőlőkultúra megjelenését rövidesen a borkészítés gyakorlata egészítette ki. Az erdők irtása és a területek mezőgazdasági hasznosítása egyre elterjedtebbé vált. A jelenlegi Törökország délnyugati részén ekkor irtották ki az erdők többségét.

A Tigris és az Eufrátesz vidékén kialakuló öntözéses gazdálkodás jelentős városállamok kialakulásához vezetett, egyúttal létrehozta az ember okozta első nagy regionális környezeti katasztrófát. Az öntözésre használt víz a talajokat teljesen kilúgozta és a területet mezőgazdasági termelésre egyre alkalmatlanabbá tette. Ez nagymértékben hozzájárult a sumer kultúra hanyatlásához. Mindez Egyiptomban nem következett be, mivel a Nílus nemcsak az öntözésről, hanem iszapjával a tápanyagokról is gondoskodott. Valószínű, hogy a szárazság mellett a mezőgazdasági termelés miatti talajromlás is elősegítette a földközi-tengeri szigeteken kialakult mükénéi kultúra megszűnését. Ez mintegy Kr. e. 1000 évvel következett be, és az azt követő „sötét” korszakot rövidesen a görög kultúra, majd a római civilizáció nagy korszaka váltotta fel.

A vaskorszaktól az ipari forradalomig

Az európai kultúra hajnala a görög városállamok kialakulásával esik egybe. Ez egyúttal a vaskorszak kezdete is, amely a mezőgazdasági termelésben újabb fordulatot hozott: megjelentek a vasszerszámok, köztük a sok helyen még ma is alapvető mezőgazdasági eszköz, a vaseke. A római birodalomban általánosan használt fémmé vált az ólom is, amelyből elsősorban edényeket és csővezetékeket készítettek, mit sem sejtve mérgező voltáról. Mind a görög, mind a római birodalom területén a legnagyobb környezeti változást az erdők irtása jelentette. Az erőirtásoknak csak egyik célja a mezőgazdasági területek nyerése. A mediterrán vidék erdőinek kiirtásában – a tüzelés mellett – a hajóépítés igényei is fontos szerepet játszottak.

Környezeti gondok jelentkezése

A nagyobb települések környezeti gondjai már a görög, római és más városokban is jelentkeztek, sőt időnként már ezek leküzdéséről is olvashatunk. Így Arisztotelész Athenaion Politeia című művében szabályként kimondja, hogy a trágyát a városon kívül, a falaktól legalább 2 km-re kell elhelyezni. A római jog már arról is intézkedik, hogy a sajtkészítő műhelyeket úgy kell telepíteni, hogy azok füstjükkel a többi házat ne szennyezzék. A Kr. u. kétszáz évvel keletkezett zsidó törvénykönyv, a Talmud (Misna, Baba Bathra) megtiltja, hogy Jeruzsálemben kohókat és szárítókemencéket helyezzenek el. Előírja, hogy a szennyezőforrásoknak, a szélirány figyelembevételével, a többi háztól legalább 50 könyöknyire (1 könyök kb. 60 cm) kell lenniük.

Az öntözéses növénytermesztés mellett a római birodalomban megjelentek a vízvezetékek, a kialakuló nagyvárosokban, elsősorban Rómában a szennyvíz és a hulladék kezelése egyre nagyobb gondot okozott. Egészségügyi okok miatt megtörtént az első mocsárlecsapolás, amely a későbbi Európában – az erdőirtás mellett – a környezet fontos alakítójává vált. A birodalomban és a környező nomád népek által elfoglalt területeken megjelentek a pásztorkodó állattartás első nem kívánt jelei (például a túllegeltetés), ami hozzájárult a politikai-társadalmi feszültségek fokozódásához.

A római birodalomban, majd később a hűbéri Európában hatalmas nagybirtokok alakultak ki. Az ember egyre nagyobb területeket vont be a mezőgazdasági termelésbe, ezzel párhuzamosan a talajerózió mind jelentősebbé vált. Korabeli adatok szerint a 11. századi Angliában a terület 65%-a mezőgazdasági vidék, amiből 35% növénytermesztésre, 30% állattartásra szolgált. A természetes füves, mocsaras és erdős területek csupán az ország 35%-án maradtak meg. A későbbi időszakban, így a Tudor-család hatalomra jutását (1485) követő gazdasági fellendülés idején, Angliában a gyapjú iránti igény az állattartás számára további területeket hódított el. A fellendüléssel egyidejűleg a lakosság száma jelentősen emelkedett. Az erdők irtása Európa-szerte komoly problémákat okozott. Így a 16. század végén, szintén korabeli feljegyzések alapján, a fahiány még a kenyérsütést is veszélyeztette. Franciaországban 1595-ben a pékek kénytelenek voltak fűtőanyagként bokrok ágait használni. Az 1600–1700-as években az erdőirtás Amerikában is hatalmas méreteket öltött. Ez nemcsak az erdők egy részét tüntette el, hanem különböző növény- és állatfajok életterének beszűkülését eredményezte.

Amerika és más szárazföldek felfedezése, az ismert előnyök mellett, újabb környezeti problémákat okozott. A kontinensek között cserélődtek a növények, állatok és különböző kórokozók, amelyek sokszor a bennszülött fajok kipusztulásához vezettek.

A mezőgazdasági forradalom után, majd az iparosodás kezdeti szakaszában egyre nagyobb települések alakultak ki. A nagyobb városokban megjelent a későbbi korok egyik nagy környezeti problémája, a légszennyeződés. Különösen Londonban, ahol a 13. századtól, elsősorban a fahiány miatt, bevezették a szénfűtést. Ez odavezetett, hogy a 17. században már környezeti okok miatti haláleseteket is feljegyeznek. 1679-ben a köddel együtt járó füstszennyezés miatt Londonban hirtelen megnövekedett a halálesetek száma, a város átélte az első légszennyeződési epizódot. Ekkor azonban még kevesen gondolták volna, hogy a légszennyeződés egyszer nemcsak városi, hanem az egész Földre kiterjedő, globális problémákat okozhat.

Részlet a szerző A Föld rövid története c. nagysikerű kötetéből. Vince Kiadó, Budapest., 2001.

* Vö. erre Medzihradszky Zsófia cikkét e számunkban! (A szerk)

** A spanyolok megjelenésekor Amerikában már nem élt ló, az indiánok egyszerűen felfalták őket. A spanyolokkal szemben ez kezdetben hatalmas hátrányt jelentett számukra. A jelenlegi lóállományt Amerikába az európai ember exportálta.