Ugrás a tartalomhoz

História 2002-056

Glatz Ferenc , Láng István , Pálfy József , Medzihradszky Zsófia , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Mészáros Ernõ , Vajda György , Glatz Ferenc , Glatz Ferenc , Muszatov, Valerij , Keresztessy Csaba , Marx György , Papp Júlia , Ravasz Károly , Ravasz Károly , Anderle Ádám , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Stampa László , Farkas Ildikó , Held József

História

2. fejezet -

A Föld védelmében

LÁNG István

A Föld védelmében

A környezetvédelem történetéből, 1962–92

A környezetvédelem történetét némi leegyszerűsítéssel három szakaszra oszthatjuk:

1. „A néma tavasz” című könyv megjelenésétől az ENSZ stockholmi Emberi környezet konferenciájáig (1962–72).

Az első időszakot alapvetően az jellemezte, hogy a helyi társadalmi mozgalmak, illetve az értelmiség tudatformáló csoportjai (írók, művészek, tudósok) a média segítségével egyre szélesebb körökben hívták fel a figyelmet az új veszélyforrásra, a környezet szennyezésére. A gazdasági és politikai körök először idegenkedve fogadták ezeket a vészjeleket, de az 1960-as évek végére kormányzati szinten is felismerték a potenciális veszélyeket, illetve azokat a politikai lehetőségeket, amelyek az új mozgalmak felkarolásában rejlettek.

2. A második időszak az ENSZ Emberi környezet konferenciájától az ENSZ riói Környezet és fejlődés konferenciájáig tartott (1972–92).

Ezen húsz év alatt a környezetvédelem globális jellegűvé vált, amelyben természeti, gazdasági és társadalmi tényezők egyaránt és egy időben jelentkeztek. Azt is felismerték, hogy hosszú időre van szükség, amíg a kialakult káros hatásokat közömbösíteni lehet. Ezt a korszakot még a környezet- és a gazdaságpolitika fokozatos összefonódása, valamint a „gazdagok” és a „szegények” eltérő környezetvédelmi felfogásának kialakulása jellemezte. A természeti környezet védelmének érdekében a fejlődő országok nem voltak hajlandók lemondani a gazdasági növekedésről. A fejlett országokban ugyan egy jelentős társadalmi csoport hajlott szerényebb, takarékosabb, anyag- és energiakímélőbb életvitel folytatására, ugyanakkor igen széles társadalmi körök nem akartak akár részlegesen is a megszokott és kényelmes életvitelükön változtatni.

3. A harmadik szakasz a riói konferencia (1992) után kezdődött el és ma is tart. Rióban nagy elhatározások születtek. Főleg a klímaváltozással kapcsolatos kérdésekben, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentésében vártak nagy eredményeket. A fejlődő országok pedig azt remélték, hogy hozzájutnak a környezetkímélő technológiák térítésmentes vagy kedvezményes átadásához, illetőleg jelentős anyagi támogatást kapnak a környezeti kárelhárításhoz. A ténylegesen megtett intézkedések azonban jóval alatta maradtak a várakozásoknak.

1972: „harmonikus összhang”

A stockholmi konferencia (1972) dokumentumai vezették be az erőforrások megőrzése és a termelési, fogyasztási célkitűzések elérése közötti ellentmondás feloldására a „harmonikus összhang”, illetve az erőforrások „bölcs hasznosítása” terminológiákat. A konferencia dokumentumaiban azonban már megjelentek olyan elvi jellegű állítások, amelyek később a fenntartható fejlődés alappillérei lettek.

A stockholmi konferencia ajánlásai a mezőgazdaság, a halászat és az erdőgazdálkodás számára időtálló feladatokat tűztek ki. Ilyenek voltak többek között a világ talajainak jobb megismerése, a talajvédelmi eljárások továbbfejlesztése, a vízkészletek racionális használata, a természetes vizek szennyeződések elleni védelme, a halállomány megőrzése, csökkentett növényvédőszer- és trágyaadagok használata, növényi és állati génbankok létrehozása, az erdők komplex védelme, a falusi körzetek hosszú távú fejlesztési terveinek kidolgozása.

A stockholmi konferencia ajánlásainak megfelelően létrejött a környezetvédelem szakosított ENSZ szervezete, az UNEP (United Nations Environment Programme, az ENSZ Környezeti Programja). A szervezet titkárságát Kenya fővárosába, Nairobiba helyezték.

A „globális egyensúly” koncepciója

A stockholmi konferenciát megelőzően (1971) dolgoztatta ki a Római Klub azt a világmodellt, amely a népesség rohamos növekedése, a természeti erőforrások gyors felhasználása és a környezetszennyeződés közötti összefüggéseket mutatta ki. Arra a következtetésre jutottak, hogy a világ korlátozott termőföldkészlete nem lesz képes kielégíteni a növekvő népesség egyre fokozódó igényeit. Mindez a 21. század közepére teljes válságot okozhat: katasztrofálissá válik a környezet elszennyeződése, kimerülnek a természeti erőforrások, csökken a termelés. A krízishelyzet elkerülése érdekében a „globális egyensúly” koncepcióját dolgozták ki. Eszerint sürgősen csökkenteni kell a népesség növekedését, korlátozni az ipari termelést és a természeti erőforrások kihasználását („nulla növekedés”).

A Római Klub jelentését minden oldalról bírálták. Az általános vélemény az volt, hogy nem az a megoldás, hogy „befagyasszuk” a jelenlegi állapotokat, és aki gazdag, az továbbra is gazdag maradjon, ám aki szegény, az ne legyen képes előrehaladni. A fejlődő világ szakemberei különös hevességgel támadták a jelentést, amely véleményük szerint a „környezeti gyarmatosodásba” akarta kényszeríteni a fejlődő országokat.

A jelentésnek azonban vitathatatlan érdemei is voltak. Elsősorban az, hogy felrázta a világ lelkiismeretét, vitát provokált, amely hozzásegített a méltányos és történelmileg is igazságos megoldások kereséséhez. (Az egy év múlva tartott stockholmi konferencián elvetették a „nulla növekedés” alternatíváját, mondván: gazdasági növekedés nélkül nem lehet megoldani a fejlődő országok társadalmi gondjait.)

1975: Világfigyelő Intézet

1975-ben hozták létre Washingtonban a Worldwatch Institute-ot (Világfigyelő Intézet), ami a globális problémákkal foglalkozik, és 1984 óta évente közli a „State of the World” (A világ állapota) című kiadványt, amelyből néhányat magyarra is lefordítottak.

Az intézet vezetője, Brown Lester R. 1981-ben publikálta a „Building a Sustainable Society” (A fenntartható társadalom építése) című könyvét, amivel a „fenntarthatóság elve” bevonult a szakirodalomba. A szerző szerint a fenntartható társadalomban a fejlődés érdekében összhangot kell teremteni a társadalom anyagi igényei, a népesség növekedéseés a természeti erőforrások hasznosításaközött, és egyúttal minimalizálni kell a környezet szennyezését és degradálódását.

Az 1970–80-as évek során azonban a világ népessége tovább növekedett. Az egyenlőtlen jövedelemeloszlás globális jellegű társadalmi feszültségeket halmozott fel. Mindezek sürgették, hogy dolgozzanak ki egy olyan eszmerendszert, amellyel a világ nagy problémái elrendezhetőek, és a szegénységet sem kell konzerválni ahhoz, hogy a környezet minőségét megőrizhessük.

1984: a „fenntartható fejlődés”

Az ENSZ Közgyűlése 1984-ben független szakértőkből álló bizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy a következő 20-30 évre előretekintő stratégia keretkoncepcióját dolgozza ki a környezet- és a gazdaságpolitika kölcsönhatásában. Vezetője a volt norvég miniszterelnök, Brundtland Gro Harlem asszony lett. (A bizottságba 22 tagot hívtak meg a világ különböző országaiból, köztük Láng István akadémikust.)

A Környezet és Fejlődés Világbizottsága 1984–87 között végezte munkáját, s elkészítette a Közös jövőnk című jelentést, amely könyv alakban 27 nyelven, köztük magyarul is megjelent.

A jelentés – a prognosztizált népesség-, termelés- és fogyasztásnövekedésből kiindulva – ökológiai katasztrófa veszélyét jelezte. Ennek elkerüléséhez pedig változtatásokra van szükség az erőforrások hasznosításában, a technológiák környezeti hatásaiban, a népesség növekedési ütemében, a gazdasági élet célkitűzéseiben és egyáltalán, az egész társadalom értékrendjében. Elengedhetetlen a fejlett országok pazarló fogyasztói szokásainak megváltoztatása is.

A jelentés megfogalmazta a „fenntartható fejlődés” koncepcióját. „A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generáció szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket.” A koncepció szerint a fejlődő országoknál a mennyiségi növekedés lesz jellemző a következő évtizedekben, de a minőségi fejlődés iránti követelmények is előtérbe kerülnek. A fejlett országok esetében általában nem a további növekedés az elsődleges cél, hanem a termelés és a fogyasztás minőségi jellegű változtatása. A környezetkímélés és az erőforrás-takarékosság mindkét esetben elsőrendű igény.

A Brundtland-jelentés a jövőre vonatkozóan is megfogalmazott számos javaslatot és ajánlást. Elengedhetetlennek nevezte a környezet- és a gazdaságpolitika integrálását. A jövőben a globális környezeti kihívások nemzeti szintű megoldása helyett előtérbe kerülnek az országok közötti két- és többoldalú kapcsolatok, amelyek regionális, illetve globális jelleget is ölthetnek. A nemzeti kormányok szintjén ezért megfelelő szervezeteknek kell létrejönniük az egymást kiegészítő és erősítő környezeti és gazdaságfejlesztési politikák koordinálására, esetenként az integrálásra. Az energiatermelés, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem területén fokozott mértékben kell figyelembe venni az ökológiai dimenziókat.

Nemzetközi vonatkozásban a jelentés sürgette a globális környezeti értékelés rendszeres elvégzését, a globális kockázatok mérlegelését.

A Brundtland-bizottság jelentése nagy visszhangot váltott ki. A reflexiók döntő többségben pozitívak voltak és támogatták a főbb ajánlásokat. Több országban konkrét akcióprogramokat dolgoztak ki a jelentés alapján. Az UNESCO külön kiadványt publikált a környezetileg fenntartható gazdasági fejlődés lehetőségeiről.

A jelentést 1987 őszén az ENSZ Közgyűlése is megtárgyalta. Döntött arról, hogy a következő környezetvédelmi világértekezletet 1992-ben Rió de Janeiróban tartsák meg „Környezet és fejlődés konferenciája” címmel. Ezzel a címmel két olyan területet kívánt átfogni a konferencia, amelynek érdekei sokszor ellentétesek, de az emberiség számára mindkettő egyaránt fontos. A fenntartható fejlődés koncepciója ily módon szabad utat kapott.

1992: „Föld csúcstalálkozó” Rióban

A riói konferencia előkészítése két évet vett igénybe. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az egyes országok magas szintű vezetői aláírják a „Nyilatkozat a Földről” elnevezésű dokumentumot, amely jelentős kötelezettségvállalásokat írt volna elő. Ezenkívül három önálló egyezményt is terveztek: az éghajlatváltozási keretegyezményt, a biológiai diverzitás, valamint az erdők védelméről szóló egyezményt. A cselekvési programokra tett ajánlásokat a „Feladatok a 21. századra” című dokumentum foglalta volna össze.

A különböző (főleg gazdasági jellegű) érdekellentétek miatt ez a grandiózus terv csak részben sikerült. A „Nyilatkozat a Földről” dokumentumból egy sokkal „puhább”, kizárólag elveket magában foglaló „Riói nyilatkozat” született. Az éghajlatváltozási keretegyezményt és a biológiai diverzitás egyezményét az országok döntő többségének vezetői a helyszínen aláírták. Ez jogilag kötelező jellegű megállapodásnak tekinthető. Az erdők védelméről szóló egyezmény helyett csupán egy ajánlásokat és kívánságokat megfogalmazó dokumentum állt össze, amely nem tartalmazott konkrét kötelezettségvállalást. A „Feladatok a 21. századra” (AGENDA-21) című dokumentum pedig eleve csak javaslatokat, ajánlásokat gyűjtött össze, és a nemzetközi szervezeteknek, illetve a nemzeti kormányoknak adja meg a lehetőséget, hogy azt valósítsanak meg belőle, amit fontosnak és szükségesnek tartanak.

A konferenciára a 178 ENSZ-tagállam közül 172-ből érkezett hivatalos delegáció. 110 ország delegációját állam- és kormányfő, 8 küldöttséget államfő-helyettes vezetett. 761 nem kormányzati (mindenekelőtt környezet- és természetvédelmi) szervezet jelentkezett be a konferenciára. Összesen 30 ezer résztvevője volt az ENSZ-tanácskozásnak! Vele párhuzamosan, de több tízkilométernyi távolságban ülésezett a nem kormányzati szervezetek világtalálkozója, a „Global Forum”. Ennek keretében mintegy 400 ökológiai, környezet- és természetvédelmi, vallási, üzleti, szakmai, tudományos és más szervezet mutatta be tevékenységét, eredményeit, terveit közel 10 ezer látogatónak.

Öt dokumentum

Az ENSZ-konferencia öt alapvető dokumentum megvitatására és elfogadására koncentrálta figyelmét.

1. A Riói nyilatkozat a környezetről és a fejlődésről a fenntartható fejlődés 27 alapelvét tartalmazza, de csak általános jelleggel. Az elvek közül kiemelhető a környezetért viselt kölcsönös, de megkülönböztetett felelősség elve (ezzel kapcsolatban több fejlett országnak, különösen az USA-nak fenntartásai voltak). A dokumentum szerint mind a termelést, mind a fogyasztást és a népességpolitikát a fenntartható fejlődés követelményeinek kell alárendelni. A fejlődő országok sikerét jelenti annak hangsúlyozása, hogy minden országnak jogában áll a fejlődés érdekében saját természeti erőforrásainak kiaknázása. Nagy jelentőségű az elővigyázatosság elvének hangsúlyozása is. Ennek értelmében akkor is mindent meg kell tenni a környezetre gyakorolt hatások mérsékléséért és elkerüléséért, ha megfigyeléseink vagy tudományos ismereteink alapján nem tudjuk kellő pontossággal felmérni e hatások jellegét, mértékét, következményeit és ezek esetleges visszafordíthatatlanságát.

2. A Feladatok a 21. századracímű dokumentum négy részből áll. Az első rész olyan témaköröket tárgyal, mint a fejlődés elősegítése és a szegénység leküzdése a fejlődő országokban, a fogyasztási szokások megváltoztatása a fenntartható fejlődés szempontjainak tekintetbevételével, továbbá a népességpolitika. A második rész a környezeti és természeti problémákkal, a környezetre gyakorolt káros hatások mérséklésének vagy kiküszöbölésének témáival foglalkozik. A harmadik rész áttekinti a főbb társadalmi csoportok szerepét, feladatait, igényét a fenntartható fejlődés megvalósításában. A negyedik rész a fejlődéshez szükséges eszközöket veszi sorra, mint például a pénzügyi források, az intézményrendszer, a technológiák átadási lehetőségei, az oktatás, nevelés, a tudomány szerepe, jogi eszközök.

Több országnak voltak fenntartásai a nagy jelentőségű dokumentum egyes részeit illetően, de végül is azt egyhangúlag elfogadták. Nemzetközi jogi szempontból a dokumentum azonban nem kötelező érvényű.

3. Az Elvek az erdőkről című dokumentum sem kötelező jogilag a tagállamokra, csupán valamennyi erdőtípusra vonatkozó ajánlásokat tartalmaz. Az erdők vonatkozásában is érvényes az a tétel, hogy a természeti erőforrások minden ország szuverén tulajdonát képezik. A dokumentum felszólít arra, hogy a közvetlen gazdasági érdekeken kívül figyelembe kell venni az erdők környezetvédelmi (élőhelyi, vízvédelmi) szerepét is. A meglévő erdőterületek védelme mellett szükség van e területek növelésére is.

4. A Keretegyezmény az éghajlatváltozásról fő célkitűzése az üvegházhatású, gáznemű szennyező anyagok légköri koncentrációjának stabilizálása olyan szinten, hogy megelőzhető legyen az emberi tevékenységből eredő veszélyes mértékű éghajlatváltozás kialakulása. Az egyezmény tartalmazza „a közös, de megkülönböztetett felelősség elvét” és azt, hogy a fejlett országoknak kell vezető szerepet játszaniuk az éghajlatváltozással összefüggő problémák megoldásában. Elismeri a fejlődők sajátos helyzetét és a további fejlődési igényeiket is.

A keretegyezmény sürgette, hogy a fejlődő országokat pénzügyi forrásokkal és technológiaátadással támogassák a széndioxid-kibocsátás minimalizálásában. A volt szocialista országok engedményeket kaptak az üvegházhatású gázok csökkentésének ütemezésében.

5. A Biológiai sokféleségről szóló egyezményt az kényszerítette ki, hogy becslések szerint 2050-re a ma élő fajok 25%-a kipusztulhat, ha nem történik jelentős intézkedés a védelmük érdekében. Az egyezmény kimondja, hogy egyfelől közös érdek a biológiai sokféleség megőrzése, másfelől azonban az egyes országok területén található biológiai sokféleség az adott országok nemzeti tulajdona. Ennek megfelelően ezek az országok dönthetnek a biológiai sokféleség összetevőinek hasznosításáról, a természeti erőforrásokból keletkező előnyök így elsősorban őket illetik meg. Az egyes országok a területükön végzett tevékenységeikkel azonban nem okozhatnak a biológiai sokféleséget érintő károkat határaikon kívül. Az egyezmény előírásokat tartalmaz a globális megfigyelőrendszer és az adatcserét támogató információs rendszerek kialakítására, valamint a környezeti hatástanulmányok elkészítésének alapelveire, általános követelményeire.

Az ENSZ-konferencia idején 153 ország, köztük Göncz Árpád magyar államfő írta alá a dokumentumot, ami jogilag kötelező érvényű. Az USA később csatlakozott az egyezményhez. A végrehajtást a „Biológiai sokféleség egyezményben részes felek konferenciája” ellenőrzi.

A riói konferencián szerették volna elérni, hogy a fejlett országok évente a bruttó hazai termék (GNP) 0,7%-át fordítsák a fejlődő országok környezetvédelmi, illetve környezetkímélő gazdasági fejlesztésére. (A konferencia előtt ennek az összegnek mintegy fele jutott erre a célra.) Számszerűsített megállapodás ugyan nem született, de támogató ígéretekből nem volt hiány.

A riói ENSZ-konferencia az eddigi legmagasabb szintű nemzetközi tanácskozás volt. Hosszú távra meghatározó esemény az egyre nagyobb kockázatot jelentő globális környezeti problémák, az azokkal összefüggő fejlődési elvek és feladatok megfogalmazásában.