Ugrás a tartalomhoz

História 2002-056

Glatz Ferenc , Láng István , Pálfy József , Medzihradszky Zsófia , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Mészáros Ernõ , Vajda György , Glatz Ferenc , Glatz Ferenc , Muszatov, Valerij , Keresztessy Csaba , Marx György , Papp Júlia , Ravasz Károly , Ravasz Károly , Anderle Ádám , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Stampa László , Farkas Ildikó , Held József

História

1. fejezet -

A természettörténet

EMBER ÉS TERMÉSZET

GLATZ Ferenc

A természettörténet

Javaslat egy új kutatási irány önmeghatározására

A természettörténet tárgya a Földön létező „élő” és „élettelen” világ alakulása, változásai. Feltárni kívánja a világegyetemben (jelenlegi ismereteink szerint) sajátos életforma kifejlődésének körülményeit, és e sajátos életforma résztényezőinek (föld, víz, levegő, növény- és állatvilág, ember) egymásra hatását. A természettörténet egyidejűleg ún. „természet-”, „élet-” és „embertudomány”. Összefoglalja és szembesíti a földre – a talajra, az ásványokra, a vízre, levegőre –, valamint az élővilágra vonatkozó ismereteinket. Kutatja mindenekelőtt azokat az emberi életaktivitásokat, amelyek az embert magát és a természeti, valamint épített környezetét befolyásolják. Az embert mint az élővilág részét mutatja be, mint a geoszféra, a bioszféra egyik egységét. Mint teremtményt és teremtőt.

A természettörténet, magától értetődően, részletesen kutatja az utolsó jégkorszak óta eltelt időszak történelmét (az utóbbi 14-12 ezer évet) és ezen belül kiemelten is az ipari-technikai forradalmak (18–20. század) korának eseményeit, természettörténeti folyamatait. Azt a korszakot, amelynek „végén” ma az egyik földi élőlény képessé lett arra, hogy akár az egész földi élővilág lassú, de biztos halálát előidézze. (És az egyetlen élőlény, amely képes a Föld természettörténetileg elrendelt pusztulását talán megakadályozni!)

A természettörténet kutatója tanulmányozza természetesen az embernek a természetről, valamint ember és természet viszonyáról alakuló felfogását.

Megmutatni kívánjuk az emberi értékrendek változásait is. Ennek során rámutatni kívánunk az emberi történelemben a technikai-technológiai fejlődés, a vagyonosodás előrehajtó (romboló és építő) szerepére. De célunknak tekintjük, hogy rámutassunk: mai mércénken mérve a legmaradandóbbnak az az értékrend bizonyult, amelyik az emberi cselekvés minősítésében az ember és természet harmóniáját tekintette alapnak. (Évezredeken át kimondatlanul is tisztelve, igazodva ehhez a követelményhez.) E „rejtőzködő” felfogás embert megtartó voltának megmutatása és tudatosítása különösen fontos a 21. század elején, amikor az ember képessé vált arra, hogy technikai eszköztárának segítségével átlássa a földi életfolyamatok egészét, és ugyanakkor képessé vált ezen életfolyamatok befolyásolására, esetleg deformálására, elpusztítására. A természettörténet kiemelt művelésével elérni kívánjuk: minden emberi aktivitás értékelésekor a természet és ember viszonyának alakulása jelenlévő szempontlegyen. Beszéljünk akár a társadalmi-politikai erők, akár politikai-uralmi formák, akár gazdasági-technikai újítások, akár a szellemi élet történelméről.

A természettörténet művelése egy új típusú, totálisnak nevezhető történelmi értelmezés kialakítását is célozza. Kiterjeszteni kívánjuk a történetkutatás és a történelemkönyvek, tankönyvek tematikáját a föld, növény- és állatvilág történelmére, elsősorban az ember és természet mindenkori együttélésének és kölcsönhatásának folyamataira. Tudatosítani: e kölcsönhatás elkerülhetetlenül jelen volt, jelen van és jelen lesz az emberiség és a Föld történelmében. Feltárni, leírni, tudatosítani kívánjuk ezen kölcsönhatások legfontosabb eseményeit.

A természettörténet nem önálló diszciplína, hanem szempont. A természettörténet kutatója: természet-, élet- és embertudomány művelője egy időben. Magától értetődően „műveli” a „fizikát”, a „kémiát”, a „biológiai”, az „alkalmazott természettudományokat” és az embertudományt.

Új szintézis teremtése a célunk. Ezért is a természettörténet egészében történettudomány, de művelőit ugyanúgy toborozza a természetkutatók, mint az emberi viszonyokat kutatók köréből. A természettörténet rákényszeríti a céhes történettudományt a természetkutatók eredményeinek és módszereinek megismerésére: mind az anyag-, mind az élettudomány alaptudományként (segédtudományként) való használatára. Ezek tényleges ismerete és használata nélkül nem tudja elhelyezni a mindenkori emberi tevékenységet az élővilág egészében. A természettörténet ugyanakkor rákényszeríti a természetkutatókat és a technikai tudományok művelőit, hogy az „anyag” megváltoztatására, formálására irányuló tevékenységükben éppúgy, mint az ember fizikai-biológiai alkotórészeinek „alakításakor” az „emberi voltunk” megőrzésére állandóan és fokozottan figyeljenek. Megköveteli a természetkutatóktól és a technikai tudományok művelőitől, hogy elsajátítsák az emberi viszonyokat vizsgáló tudományok módszereit.

A természettörténet kutatói akadémiai bizottságba tömörülnek, magukba foglalják mind a természet, mind a társadalom kutatóit. Alapoznak az utóbbi évtizedekben megújult földtudományi, ökológiai, technikatörténeti kutatásokra, a fizikusok, kémikusok munkájára, akik a földi életet a világmindenségben elhelyezték, az anyagot elemeire bontották, és új módon összerakták, a biológusokra, akik az emberi szervezetet az élővilág részeként leírták és a földi élet közös elemeire irányították figyelmünket.

Az utóbbi években mind külföldön, mind itthon értékes összefoglaló és részmunkák jelentek meg a Föld, a világóceán, a fauna, a légköri viszonyok és a földfelszín, az épített környezet történelméről. Ezek is jelzik az összefoglaló szempontú természet- (és ember-) történet művelésének igényét.

A bizottság ösztönzi konferenciák szervezését, amelyek alkalmakat nyújtanak a különböző tudományágakban iskolázott kollégák találkozásaira, ismereteik, kutatói tapasztalataik kicserélésére. Műhelytanulmányok sorozatát indítja, amely a természettörténet kutatóinak eredményeit adja közre.

A bizottság, melynek az MTA Társadalomkutató Központ ad otthont, 2002. december 1-jén kezdi meg munkáját.

Régi tervünk és törekvésünk a természet és ember történelmének együttlátása és a közöttük lévő kölcsönhatás feltárása. 1972-től követjük nyomon a környezetvédelem kibontakozását; ösztöneinket követtük. Csak most látjuk – történészként –, hogy ösztönös törekvésünk mennyire nem állt egyedül annak idején a világban. Most látszik, hogy ez az emberiségtörténelmi szempont szétszórtan a világban, egymásról nem is tudó emberek fejében, egy időben megszületett. Bennünk is. Nyilvánosságot először a civil mozgalom keretei között kapott, majd az ENSZ égisze alatt.

Igyekeztünk a kialakuló ökológia és környezettudomány szakmai megfontolásait párosítani a környezetvédelem politikai rendszerkritikájának igazságával. És természetesen feltárni az emberiség történelmében a természet meghatározó és megtartó erejét. Mint ahogy minden egyoldalú technokrata történetszemléletet (köztük az ilyen irányú marxi tévedéseket is) megfelelő kritikával kezelni. Már az 1980-as évek második felétől – éppen a hatalmas méretű természetátalakító politika bírálataként – folyamatosan támadtuk írásainkban az egyoldalúan gazdagodási és technikai központú „haladás-” és (a nyugaton használt) „fejlődés-” elméleteket. (Amelyhez sajátosan járult a szovjet zónában az a történetfelfogás, amelyik a „kommunista” rendszert a folytonos politikai és gazdasági-technikai haladás végpontjának tekintette.) És ma ugyanígy kérdezzük és kérdeztük: vajon a „fenntartható fejlődés” Rióban (1992) elfogadott elve nem „fából vaskarika” volt? Úgy gondoljuk, helyes kompromisszumot akart teremteni az ökológiai értékek megőrzése és a technikai civilizáció között. De anélkül, hogy felismerte volna: a „fejlődés” fogalmát kell teljesen másként értelmezni ahhoz, hogy az emberiség és a földi élet fenntartható legyen. Amíg a „fejlődés” csak a termelés mennyiségi és egyoldalú technikai mutatóinak emelését jelenti, addig kibékíthetetlen ellentét lesz az élővilág megőrzése és a „fejlődés” között. A mi értelmezésünk szerinti „fejlődés” az volna, ha az ember rádöbbenne: a természet és ember még meglévő (?) egyensúlya kell, hogy legyen a mérce. És ennek alárendelni fogyasztásunk céljait – ez lenne az igazi „fejlődés”.

De hát ez már kortörténet! És indulat. Keserű indulat, amely a kutatót, értelmiségit elfogja, ha megoldhatatlannak tűnő feladványokat tárnak elé. Aggódva figyeljük az augusztusban összeülő johannesburgi csúcsértekezletet, amely a „Rió +10” címet viseli. Örömmel látjuk, hogy a Földgolyó természeti megóvásáért indult mozgalmak ma társulnak a szociális mozgalommal. Hiszen korunk egyik technikai- kulturális lényeges sajátossága: nem lehet a jelenlegi óriási szociális szakadékkal (az Észak jólétének, a Dél szegénységének ellentéte mellett) a „világfalu” egyetlen ellentmondását sem feloldani.

Örömmel látjuk, hogy bontakozik egy olyan erő, amelyik figyelmezteti az „északi” civilizációt a jelenlegi világfelfogás hiányosságaira.

De aggódva figyeljük, hogy ebből a „fehér-” és „színesbőrűek”, a technikailag fejlettek és elmaradottak harca, egy technikaellenesség radikalizmusa fejlődik ki. Amit azután a technikailag fejlettebb Észak arrogáns értelmiségei könnyedén söpörnek le a tárgyalóasztalról. Hangoztatva igazukat: nem lehet a barlangba, fáklyafényhez visszatérnünk.

Csak reméljük: az egyik fél belátja, hogy technika nélkül a Föld sebeit sem gyógyíthatjuk. Csak reméljük: a másik fél is belátja, hogy újra kell gondolni az emberi civilizáció céljait...