Ugrás a tartalomhoz

História 2002-04

Berend T. Iván , Réti György , Csoma Mózes , Faludi Péter , Horváth Sándor , Csorba László , Farkas Ildikó , Papp Júlia , Farkas Ildikó , Kertész István

História

14. fejezet -

Apa lett a király

KERTÉSZ István

Apa lett a király

Kertész István új könyvéből*

Xerxész perzsa király Kr. e. 480-ban roppant haddal tört Görögországra. Spártai honfitársait a fenyegető veszélyre egykori királyuk, a Perzsiában száműzetésben élő Démaratosz figyelmeztette. A történetíró Hérodotosz szerint a leleményes száműzött egy írótábláról lekaparta a viaszt, majd a fába véste bele a perzsa király hadi készülődéséről szóló üzenetet. Miután evvel végzett, ismét viasszal fedte be a faréteget, és a látszatra üres táblát juttatta el Spártába. A spártaiak értetlenül forgatták a táblát, amikor egy nő, Gorgó,Leónidasz király felesége jött rá a megoldásra.

Abban a társadalomban, amely számára a delphoi Apollón mértékadó erkölcsi intelmei között magától értetődő természetességgel ott volt az is: „férfi, légy ura asszonyodnak”, az okos nőfogalma alighanem antinómiaként hatott. Kr. e. 392-ben bemutatott komédiájában, a Nőuralomban Arisztophanész azzal fejezte ki megvetését kora athéni férfitársadalma iránt, hogy felvázolta egy asszonyi államcsíny képét. A mítoszok sem voltak valami nagy véleménnyel a nők eszéről. Eltekintve attól, hogy minden bennünket sújtó nyomorúság fő okozójának a Zeusz ajándékozta szelencét hebehurgyán felnyitó Pandórát tették meg, még a spártai királyok mondai ősatyja, Héraklész végzetét is oktalan felesége nyakába varrták.

A spártai nő

Ilyen, a nőket méltánytalanul lenéző szellemi környezetben egy eszes nő, mint Gorgó, unikális jelenségnek hathatott. Azért nem tekinthetjük véletlennek, hogy éppen Spárta királynéja érdemelte ki okosságával a történetíró csodálatát. Spártában ugyanis másképp értékelték a nő társadalmi szerepét és személyiségének szuverén voltát, mint Hellász többi vidékén.

A dolog nyitja a spártai szokásokban rejlett. Az Eurótasz partján a nevelés elsősorban testi nevelést jelentett, és egy korai életszakaszban a fiúkat és a leányokat közösen, egymás társaságában részeltették benne. Azután, hogy a fiúkat államilag irányított katonai jellegű nevelésre fogták, a lányok csoportos fegyvergyakorlatokkal, vadászattal, sportos játszadozással töltötték szabad idejüket. De azért gyakran találkoztak – főképp nyilvános ünnepeken – a fiúk és a leányok, és ilyenkor ruha nélkül vonultak fel vagy lejtettek körtáncot. Szégyennek nem a mezítelen test látványa, hanem az edzetlenség miatti testi gyengeség számított. Így akarták elérni, hogy a fiúk harcias férfiakká serdüljenek, a leányok pedig egészséges gyermekeket hozzanak majd a világra.

A spártai nőknek lényegesen több társadalmi megbecsülés juthatott, mint az athéni asszonynak. Csak Spártában fordulhatott elő, hogy az idegenből jött nő, a történetíró Plutarkhosz szerint, úgy látta: annyi joguk van ottani nembéli társainak, hogy azok valósággal uralkodnak a férfiakon. Mivel e mondás a spártai király, Leónidasz nejét, Gorgót célozta meg, a válasz igazán lehengerlő volt: „Így van, mert egyedül mi szülünk férfiakat.”

Visszatérve a Xerxész támadásáról hírt adó üzenethez, ennek nem csupán abban rejlett a pikantériája, hogy Gorgó személyében női megfejtője akadt, hanem abban is, hogy aki az üzenetet küldte, az királynak született, de ekkor már nem volt uralkodó, míg aki az üzenetet kézhez vette, az nem született királynak, de ez időben már uralkodott. A zavaros helyzet, ami Démaratosz és Leónidasz életútjára oly erősen hatott, amiatt alakult ki, hogy néhány királynő csak nem tudta apává tenni urát!

A gyermeknemzés kötelessége

Így járt az a spártai királynő is, aki nagybátyja, Anaxandridész felesége volt valamikor a Kr. e. 6. század második felében. Ő minden egyéb tekintetben boldog házasságban élt férjével, csupán a gyermekáldás hiányzott a tökéletes frigyből. Az viszont nagyon. Mint minden, katonai erejét növelni kényszerülő társadalom, a spártai is alapvető állampolgári kötelezettségnek tekintette a gyermekek nemzését. Spártában fokozottabban érvényesült az az általános görög szemlélet, amely szerint a házasság célja mindenekfelett a társadalom törvényes polgárutánpótlással történő gazdagítása. (A férj és asszonya közötti érzelmi kapcsolat érdemének megfelelő értékelését hiába keresnénk az elfogadott házassági okok között egy olyan világban, amely a nőket – noha Spártában kisebb mértékben – másodrendű lényeknek tartotta.)

Gyermek nemzése állampolgári kötelességnek számított, és a megszületett utód felett Spártában az állam rendelkezett. Döntött arról, életben maradhat-e vagy sem, és a fiúk esetében maga vette kezébe emberré formálásuk gondjának nagyobb részét. Törvényszegőnek tartották viszont azt a polgárt, aki önhibájából nem vált apává. Őt megszégyenítették. Télvíz idején például alsóruhába öltözve kellett hasonló „bűnt” vétő társaival együtt körtáncot lejtenie, és azt énekelni, hogy így jár mindenki, aki nem tartja be a törvényeket. (Leónidasz, akinek bonyolult születési históriáját a következőkben adjuk közre, Kr. e. 480-ban csak olyan spártaiakat vitt magával a Thermopülai-szoroshoz, akiknek már volt gyermekük. Azt gondolta ugyanis, hogy nem halhat meg olyan ember a hazáért, aki még nem tett eleget a törvény előírásainak.)

Törvényesített bigámia

Egy ilyen társadalom királya egyszerűen nem lehetett gyermektelen. Anaxandridész magtalan házasélete valóságos botránykőnek számított a korabeli Spárta polgárai szemében. A gondot növelte, hogy a király nem „oldhatta meg” problémáját közember módjára: sem ő nem hálhatott más feleségével, sem asszonya nem vehette igénybe másik férfi szolgálatait. A királyok esetében ugyanis nagyon komolyan vették a származás tökéletes tisztaságát. Közember viszont törvényes gyermeket nemzhetett más házastársával is. (Démaratoszt majd éppen azzal az indokkal fosztják meg trónusától, hogy kétségessé teszik születése törvényességét.) Főhetett tehát Spárta vezetőinek a feje, hogyan oldják meg a félig családi, félig politikai problémát.

Az ephoroszok (évente választott ellenőrök) arra kérték Anaxandridészt, váljon el, és válasszon új feleséget magának. Csakhogy Anaxandridész a hűséges fajtához tartozott. A király engedetlenségén megdöbbent ephoroszok összehívták a vének tanácsát, és hosszas tanakodás után úgy döntöttek, a királynak joga van kitartani szeretett neje mellett, a népnek viszont joga van megkövetelni tőle a kívánt trónörököst. Hogy aztán mindkét jog érvényesülhessen, nem mindennapi döntést hoztak. Megengedik Anaxandridésznek, hogy továbbra is feleségével éljen, de megkérik, vegyen maga mellé egy asszonyt, hogy legyen, aki gyermekkel ajándékozza meg. Ez olyannyira méltányos határozat volt, hogy a királynak sem lehetett kifogása ellene. Még egyszer megházasodott tehát, és ezután két asszonya és két háza lett.

Az új asszony hamarosan megszülte fiúgyermeküket, Kleomenészt. Ekkor azonban másállapotba került az addig meddő első asszony is. Persze, ahogy az ilyenkor lenni szokott, megindult a suttogás: nem is terhes az asszony, idegen csecsemőt akar becsempészni a királyi családba. Amikor eljött a királyné szülésének ideje, az ephoroszok körülülték a fejedelmi hölgyet, és testközelből figyelték a gyermek születését. Így aztán meggyőződhettek arról, hogy a világra jött kisfiú, Dórieusz, valóban az első feleség méhének gyümölcse. Amikor pedig nem sokkal később megszületett Leónidasz, majd a harmadik fiú, Kleombrotosz, már semmi szenzációt nem keltett a dolog.

A történések tanulsága az: nagy baj, ha nincs trónutód, de az sem jó, ha túlságosan sok van. Mert most a fiúgyermekek áradó bősége kavart vihart a trónutódlás körül.

Anaxandridész halála után Kleomenész is igényt tartott a királyi címre, hiszen ő volt atyja legidősebb fia, de Dórieusz is, mivel ő az első asszony elsőszülötte volt. (Leónidasz és öccse persze semmi reális reményt nem láttak arra, hogy valaha is uralkodni fognak.) Noha Kleomenész a hagyomány szerint eléggé együgyű volt, Dórieusz viszont uralkodásra termett, a régi szokásjog alapján az első nyerte el a trónt. Az uralom ugyanis azt a fiúgyermeket illette meg, aki a bíborban született, vagyis atyjuk királlyá választása után világra jött fiúk közül a legidősebb volt. Dórieusz nem tudta elviselni, hogy Kleomenész uralma alatt kell élnie, ezért elhagyta Spártát, és kalandok sorozata után Kr. e. 508–507-ben Szicília szigetén lelte halálát.

Mivel az elsőszülött, Kleomenész is meghalt Kr. e. 488-ban, így Anaxandridész harmadszülött fia, Leónidasz lett az utóda, és egyben Kleomenész leányának, Gorgónak a férje. Leónidasz tehát egy törvényesített bigámia következményeként született meg. Ráadásul Leónidaszt, a thermopülai hőst, mint akinek nincs esélye a királyi méltóság betöltésére, hagyományos nevelésben részesítették, és ennek nem kis szerepe lett jelleme és katonai tehetsége kialakulásában.

Leónidasz az agógé néven ismert nevelést kapta, „amely rideg, fáradalmakkal teljes életmódot jelent, és az ifjakat megtanítja az engedelmességre”. Az agógé,a tipikus spártai nevelés rendkívül szigorú fizikai és pszichikai megterhelést jelentett az ifjú emberek számára. Elképzelhető, mi mindenen mehettek át e nevelési folyamat alanyai, ha a trónörökösöket féltették, és ezért felmentették a megpróbáltatások alól! (Lehetséges, hogy ha Leónidasz egy átlagos házasság királyjelölt gyümölcseként élvezhette volna agógé mentes ifjúságát, ma éppúgy alig ismernénk nevét, mint ahogy több tucat spártai királyé is hiányzik ismereteinkből.)

A száműzött hazafi

Adósak vagyunk még a perzsa támadásról hírt küldő emigráns, Démaratosz szintén nem hétköznapi históriájával. Démaratosz életének bonyodalmai ugyancsak születésével kezdődtek. Mert nemcsak Leónidasz atyja küzdött sokáig a gyermektelenség gondjával, de hasonló probléma gyötörte Démaratosz apját, Arisztón királyt is. Az Eurüpóntidák nemzetségéhez tartozó uralkodó első házasságából nem született gyermek, ezért elvált, majd újra megnősült. Ám ez az újabb frigy sem eredményezett újszülöttet. Arisztón újabb asszony után nézett. Ezt meg is találta barátja, Agétosz feleségében.

Agétosz neje Spárta legszebb asszonya volt, akit rút kisleányból, a hagyomány szerint, az istenek jóakaratú közbelépése formált tökéletes szépséggé. A király beleszeretett a dekoratív menyecskébe, és biztos volt abban, ez a nő majd derék gyermekekkel is meg fogja őt ajándékozni. Elhatározta hát, megszerzi az asszonyt bármi áron. Nagy ravaszan felajánlotta Agétosznak, örvendeztessék meg egymást: ki-ki válassza ki a másik kincsei közül azt, ami a legjobban tetszik neki, és a másik eskü alatt vállalja, nem tagadja meg kérését. Agétosz gyanútlanul besétált a csapdába...

A meglehetősen botrányos „különös házasság” utóbb önmagához méltó „eredményt” produkált. Hérodotosz így foglalja össze az eseményeket: „Aztán időnap előtt, hogy még nem telt be a tíz hónap (vagyis kilenc, mivel a görögök ilyen esetben a kezdő időhatárt jelölő hónapot is beszámították – K. I.), megszülte az asszony ezt a Démaratoszt. Arisztón éppen az ephoroszokkal tanácskozott, mikor egy szolga megjelentette, hogy fia született. Arisztón pontosan tudta, mikor házasodott, de azért kiszámolta a hónapokat az ujjain, és felkiáltott: »Ez nem lehet az én fiam!« Az ephoroszok ugyan hallották, mit mond, de akkor nemigen törődtek vele. A fiú azonban felnőtt, Arisztón pedig megbánta, amit mondott, mert addigra már a maga gyermekének hitte Démaratoszt... Idő múltán Arisztón meghalt, s a királyi méltóság Démaratoszra szállt. Később azonban úgy hozta a sors, hogy minden kitudódott, és Démaratosznak le kellett mondania a trónról.” Ázsiába emigrált, I. Dareiosz perzsa királyhoz.

Kr. e. 491-et írtak akkor, amikor Spárta trónusától megfosztott királya a görögség ellen készülő Perzsa Birodalom királyánál talált menedéket. Szép birtokot nyert Müszia tartományban, és noha a nagykirály hűséges alattvalója lett, az életét megrázó származási botrány ellenére sem gyűlölte meg egykori hazáját. Amikor honfitársait értesítette az őket fenyegető veszélyről, jó hazafinak mutatkozott.

* Kertész István: Botrányok az ókorban. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2002.