Ugrás a tartalomhoz

História 2002-04

Berend T. Iván , Réti György , Csoma Mózes , Faludi Péter , Horváth Sándor , Csorba László , Farkas Ildikó , Papp Júlia , Farkas Ildikó , Kertész István

História

11. fejezet -

A reformáció képrombolása. Az európai képrombolások történetébõl, II. rész.

PAPP Júlia

A reformáció képrombolása

Az európai képrombolások történetéből, II. rész

A 2001. év egyik kulturális világbotránya volt a tálibok akciója, akik a nemzetközi tiltakozás ellenére is megsemmisítették a bamiyani Buddha-szobrokat. Szerkesztőségünk felkérte Papp Júlia művészettörténészt: cikksorozatban mutassa be a világtörténelem ideológiai indíttatású kép- és szoborrombolásait. Az írás első részét 2002/3. számunkban olvashatták, folytatását következő számainkban közöljük.

A képellenes teológusok traktátusaikban alkalmanként történeti előképeket kerestek reformmozgalmaikhoz.

Zwinglitől a tömegrohamig

1528-ban Zwingli Jézus templomtisztítását hozta analógiaként, amikor a berni templomból a szentképek eltávolítását követelte. Az ótestamentumi bálványromboló Josia király sok, a reformáció hívévé lett fejedelemnek vált példaképévé.

A reformált hitre tért III. Frigyes pfalzi választófejedelem 1565-ben Sinsheimben demonstratív módon saját kezűleg tört össze templomi képeket és szobrokat.

A reformáció képrombolása a teológiailag legmegalapozottabbak közé tartozott. A kálvinista templomok csupasz, fehér falai közötti meditáció, vallásos elmélyülés során a hitújítók Isten és Krisztus tartós jelenlétét nem a tárgyakban, a képekben, a szobrokban keresték, hanem az Igében és a felebaráti szeretetben, az emberi kapcsolatok tisztaságában. Mégis, a mai napig vitás kérdés, hogy a képrombolások a radikális képelutasító teológusok írásainak hatására törtek-e ki, vagy a teológusok már csak a képromboló mozgalmakhoz „gyártottak” ideológiát.

Néhány helyen a városi tanács az esetleg ellenőrizhetetlenné váló zavargásokat kívánta megelőzni, amikor úgy rendelkezett, hogy a képrombolások, képeltávolítások a városi tanács képviselőinek, illetve a városi katonaságnak az irányításával, de legalábbis felügyelete mellett folyjanak le – gyakran zárt ajtók mögött, vagy éjszaka. Néha egyszerűen bezáratták, vagy használaton kívül helyezték a templomokat. 1524 pünkösdjén Zürich város tanácsa, korábbi teológiai viták eredményeként, a nyilvános helyen lévő képek és bálványok eltávolítását határozta el. (A magánadományokból létrehozott képeket visszaadták a donátoroknak vagy örököseiknek.) Az erőszakcselekmények megakadályozására bizottságokat hoztak létre, amelyeknek a papok (pl. Zwingli) mellett a tehetős polgárok, kereskedők, lovagok városi egyesületeinek, illetve a kézműves céheknek a képviselői is a tagjai voltak. A bizottság sorban ellátogatott a templomokba, zárt ajtók mögött eltávolította a képeket a falakról és az oltárokról, majd összetörette és elégettette azokat. A régi krónikák megemlítik, hogy egy Szent Vitus-ábrázolást az egyébként művészetszerető donátor maga tört össze és gúnyolt ki.

Bernben 1528-ban hozott a tanács rendeletet arról, hogy a templomokból – Zürichhez hasonlóan hivatalos ellenőrzés alatt, a céhek képviselőinek részvételével és zárt ajtók mögött – el kell távolítani a „bálványképeket”. Még tartott az ülés, amikor a nép berontott a franciskánusok templomába, és a szabócéh tulajdonában lévő oltárt összetörte. Egy másik templomban eljátszották az orgonán az „Ó te szegény Júdás, mit tettél?” című éneket, majd a zeneeszközt örökre elhallgattatták. Tudósítás maradt fenn arról is, hogy a Münstert a képrombolás után lóistállóként használták. Ezt a megszentségtelenítő „funkcióváltást” – amelyre majd a francia forradalom alatt is számos példát találunk – már a kortársak is említésre méltó eseménynek tartották, és ez jelzi, hogy a profanizálás szándéka tudatos lehetett. Az összetört szobrok maradványainak egy részét a templomkertben ásták el. (1986-ban a berni dóm előtti téren folyó építkezési munkálatok közben, 14 méter mélyen előbukkantak a reformáció idején eltemetett szobrok.)

A gondosan előkészített képeltávolítási akciók esetenként tumultuózus jelenetekbe fulladtak. St. Gallenben például az 1529. február 23-i képrombolás éppen az engesztelhetetlenül képellenes polgármester, Joachim Watt (Vadianus) vezetése alatt álló városi tanácstól indult ki. 1524-ben már leszedtek néhány képet a Szent Lőrinc-templomból, s amikor a magisztrátus 1528-ban megengedte, hogy a kolostor templomából az oltárokat és a képeket eltávolítsák, a nép feltörte a szentek sírjait, szétrombolta az oltárokat. A beolvasztott arany- és ezüsttárgyak árából – az egyházi pompa elleni demonstratív tiltakozásként – egy szegényeket támogató alapot hoztak létre. A templomudvarokból, a magisztrátus parancsára, eltávolították a kereszteket és a sírköveket, s a környéken számos templomot kiraboltak. 1529-ben a magisztrátus a polgármester vezetésével a kolostorba ment, s Watt maga adta meg a jelet a fosztogatásra. A tömeg megrohamozta a kolostort. Az összetört, ledöntött képek, szobrok, oltárok, szószékek romjait 46 szekéren szállították Brühlbe, ahol elégették azokat. A harangokból ágyúkat öntöttek, a márványszobrokból meszet égettek.

Anabaptisták

A pompa- és luxusellenesség alkalmanként a teológiailag motivált képrombolásban is szerepet játszott. Miután a reformáció egyik legkiterjedtebb és a képrombolásban legszélsőségesebb szektájának tagjai, a münsteri újrakeresztelők (anabaptisták) 1533-ban a városi tanácsban többségbe kerültek, a hozzájuk csatlakozott két holland prédikátor (egy haarlemi pékmester és egy leydeni szabó) vezetésével az első keresztények egyszerű életmódját vezették be. Megtiltottak minden luxust, az aranyat és ezüstöt közösségi célokra gyűjtötték össze, s javaslatot tettek a többnejűségre. Hogy az istentiszteleteket megtisztítsák a nem keresztényi formáktól és a pompától, a dómban és a városi templomokban széttörték a szobrokat és a festményeket, a zeneeszközöket, a kéziratokat és a könyveket pedig elégették. (A radikális mozgalomnak 1534-ben bekövetkezett leverése után a városi tanács azután sietett a képrombolók által okozott károkat helyreállítani, s az elrabolt templomi kincseket újra beszerezni. A következő években nagy művészi aktivitás kezdődött Münsterben: a dómot új festéssel és táblaképekkel díszítették.)

Az anglikán király

VIII. Henrik angol király – aki 1522-ben még mint „defensor fidei” (a hit védelmezője) Róma bizalmát élvezte – házassága miatti kiközösítése (1534) óta maga is szembeszállt a katolicizmussal. Átvette a vezetést a reformációs mozgalmak felett, s a királyi hatalmat az egyházi fölé helyezve, az új, anglikán egyház feje lett. A kolostorokat – hogy hatalmukat megtörje – feloszlatta, javaik a kincstárra szálltak. A templomokat és kolostorokat a király nevében feldúlták és kirabolták, Boxley-ben (Kent) összetörtek egy csodatévő keresztet. A franciaországi angol követ 1550-ben arról tudósított, hogy az Angliából érkező, képekkel teli hajók rakományát Rouenben, Párizsban és más francia városokban helyezték biztonságba.

Francia hugenották

A reformáció Felső-Németországban és Svájcban lezajlott első hullámát (1521–1530-as évek) az 1560-as években Franciaországban és Németalföldön egy második követte. A katolikusokkal szemben álló francia hugenották a képrombolásokat az evangélium diadalához szükséges előmunkálatoknak tartották. Prédikációik gyakran kezdődtek a tízparancsolat képtilalmának értelmezésével. A templomok megtisztítása a felesleges díszektől – hangoztatták – lehetővé teszi, hogy valóban Isten igéjének hirdetésére szolgáljanak. A képek elpusztítása ugyanakkor nemcsak az igaz hit győzelmét és a pápista babona végét jelenti, hanem általános kritikát is a római egyház intézményi szervezettsége és anyagi gazdagsága ellen. A képekre fordított óriási összegeket ôk is a szegények támogatására akarták felhasználni, s ellenezték és gúnyolták a katolikus kegytárgy-kereskedelmet is.

Gazdasági indítékok

A politikai és a gazdasági indíték ugyanakkor a franciaországi képrombolásoknál is erős volt: a képrombolás 1562 óta a polgárháború gazdasági alapjának fontos részét jelentette. Az elrabolt egyházi kincsekből, szobrokból, nemesfémekből befolyt bevételek – a francia forradalom időszakához hasonlóan – beépültek a „háborús költségvetésbe”. A hugenották által a lyoni templomokban végzett pusztítások során készült leltárívek tájékoztatnak arról, hogy hány fontot nyomtak az elrabolt és a városi fegyverraktárakba hurcolt harangok, kandeláberek, a vas- és ólomtárgyak, milyen értéket képviseltek a nemesfém kegytárgyak. A lerombolt templomok anyagát építőkövekként hasznosították, a harangokból fegyvereket, ágyúkat öntöttek, a képeket, bútorokat, ruhákat nyilvánosan értékesítették. Rouenben, Orleans-ban, Tours-ban is hatalmas összegek folytak be a templomi javak kiárusításából. A képrombolás szervezett módon történt: a helyi lakosokat is mobilizáló csoportok járták – alkalmanként katonák által kísért büntető és evangelizációs expedíciókkal együtt – a vidéket, hogy lerombolják és kirabolják a templomokat, kolostorokat. A kereskedők, kézművesek, kishivatalnokok mellett alkalmanként a politikai elit képviselői is részt vettek az akciókban.

Politika és vallás

A vallási-ideológiai indíttatású képrombolás Németalföldön is összekapcsolódott a politikai-hatalmi harccal, azaz a katolikus spanyol uralommal szembeni függetlenségi mozgalommal. V. Károly 1550. évi ediktuma a legszigorúbb büntetésekkel fenyegette a protestánsokat, s III. Fülöp és helytartónője, Pármai Margit is erőszakkal akarta elnyomni a reformációt. A lakosság növekvő ellenállását azonban nem lehetett többé megfékezni. A kézművesek és a földművesek számos városban (Ypern, Lille) megtámadták és feldúlták a katolikus templomokat. Antwerpenben a Mária mennybemenetelének ünnepére érkező tömeg létrákkal leszedte a templomi képeket és szobrokat, majd összetörte őket. A három napig tartó pusztítás alatt a város több templomát és kolostorát kirabolták, majd a környéken folytatták a fosztogatást – csak az antwerpeni Mária-templomban okozott károkat 400 ezer guldenre becsülték. Gentben és Tournay-ban a hatóságok biztonságba helyezték a templomi kincseket, míg Brabantban és Flandriában 4 nap alatt körülbelül 400 templomot dúltak fel. A templomokat a hollandiai városokban (Amszterdam, Leyden, Hága) is „önként” megtisztították a képektől, hogy megelőzzék az erőszakos képrombolásokat. Delftben, Haarlemben és Rotterdamban csak a magisztrátus elszántságának volt köszönhető a fosztogatás elkerülése.

Kálmáncsehi (Sánta) Márton (meghalt 1557) prédikátor, az első magyarországi református püspök tanítójánál, a svájci Zwinglinél is radikálisabb híve lett a képellenességnek. A templomokból az apostoli szegénység elvét hirdetve kiszóratta az oltárokat és a képeket, az úrvacsorát egyszerű faasztalról osztotta. A templomi képek és szobrok eltávolítását követelte Erdélyben a medgyesi zsinat (1545) is. A képellenes erdélyi kálvinisták 1565-ben Gyulafehérvárott a püspöki templomból kihordták és összetörték az oltárokat, a szobrokat, elégették a képeket. Az evangélikus templomokban a képeket néha átfestették, Péterfalván például Szent Orbán képe Luther-portrévá változott, amit majd 1634-ben egy katolikus vizitátor távolíttatott el.

A tanulmány III., zárórészét következő számunkban közöljük. (A szerk.)