Ugrás a tartalomhoz

História 2002-04

Berend T. Iván , Réti György , Csoma Mózes , Faludi Péter , Horváth Sándor , Csorba László , Farkas Ildikó , Papp Júlia , Farkas Ildikó , Kertész István

História

10. fejezet -

A korai Erdély a nyelvtudomány tükrében

FIGYELŐ

FARKAS Ildikó

A korai Erdély a nyelvtudomány tükrében

Benkő Loránd új könyve

A napokban jelenik meg Benkő Loránd akadémikus „ Az ómagyar nyelv tanúságtétele. Perújítás Dél-Erdély korai Árpád- kori történetéről” c. könyve az MTA TTI kismonográfia-sorozatában. A kötet az MTA millenniumi évfordulós programjának keretében készült. Újragondolni kényszeríti a történelem kutatóit a honfoglalás kori Erdély történeti alapkérdéseiről.

Alábbiakban Farkas Ildikó összefoglalóját közöljük a kötet néhány szakmai újdonságáról.

Benkő Loránd nyelvészprofesszor régóta kutatja a székelység múltját, és a „történelmi szálak” a dél-erdélyi térség felé irányították figyelmét. Erdély korai, 10–11. századi történetén belül ez a terület különösen kevés forrással szolgál a kutatóknak, ezért a történelem felderítésében is döntő szerepet játszhat a térség nyelvészeti-névtani vizsgálata. A történettudomány ugyanis több vonatkozásban is támaszkodni tud a történeti nyelvföldrajz és a történeti névtan eredményeire, amelyek időben is meghatározható nyelvi jelenségeket vizsgálnak, és a magyar népcsoportok települési folytonosságáról és mozgásáról adnak képet. (Különösen fontos lehet ez egy olyan térséggel kapcsolatban, mint Dél-Erdély, amelynek magyar népességét a középkorban, majd a hódoltság idején bekövetkezett pusztulás és népességtörténeti mozgás oly mértékben felőrölte, hogy konkrét nyelvi képre utaló nyomok alig maradtak utána. Ma e területeken az Árpád- kori magyarság maradványai jórészt csak foltokban élnek.)

A történeti nyelvtudomány az utóbbi évtizedekben rengeteget fejlődött, eljött tehát az ideje, hogy a tudósok az újabb szempontok és kutatások alapján felülvizsgálják a korábbi nyelvtörténeti axiómákat. Erdély korai történetének jó néhány fontos részletét éppen az új történeti nyelvészet világíthatja meg.

Erdély neve

A szakirodalom régóta vallja, hogy az Erdély név az erdő-el jelöletlen birtokos jelzős összetételekből jött létre, jelentése „az erdőnek a túlsó része”: benne az erdő az Alföld keleti peremét lezáró erdős-hegyes vidéket jelöli, a név szemléleti alapja tehát a tájra nyugat felől tekintés, történeti alapja pedig a magyarságnak Erdélybe nyugat felőli behatolása. A keletkezés kronológiája azonban elmosódik mögötte, a szemléleti alapja pedig ingatag. Benkő Loránd itt is vitázik a szakirodalommal, és új elmélettel áll elő.

A krónikákban a terület különböző elnevezései (Terra Ultrasilvana, Terra Transsilvana) mellett már a magyar Erdély név különböző írásváltozatai is felbukkannak, mégpedig már a honfoglalás kori események kapcsán is. Ezeknek a honfoglaláshoz képest jóval később keletkezett visszautalásoknak a forrásértéke azonban kétséges, ezért az oklevelek vizsgálata hitelesebb képet festhet. Ezekben latinul (1111, 1177), illetve magyarul (Anonymus gesztájában: ad Erdeuleu) fordul elő Erdély neve. A latin változatok a már létező magyar megnevezés fordításai voltak.

Az Erdély úgynevezett helyzetviszonyító név, így az vizsgálandó, hogy merről nézvést látszik a terület erdőn túlinak?

Benkő szerint a magyarság már a honfoglalás előtti évtizedekben ismerte és valószínűleg névvel is nevezte a Keleti-Kárpátokat és környező vidékeit. A honfoglalás előtti utolsó szállásterület, Etelköz Benkő nézete szerint közvetlenül a Kárpátok alatt, a Szeret–Prut folyásvidékén terült el, ahonnan nyugat felé, Erdély területére a hágókon, szorosokon át valószínűleg már a honfoglalás előtt behatoltak a magyarok. Kétségkívül ekkor, a Keleti-Kárpátok vonulatánál találkoztak először erdős magas hegységgel, és feltehetően el is nevezték az akkor még a „nagy kiterjedésű erdőséget” jelölő Erdő szóval, a rajta túl nyugat felé eső területet pedig az Erdő-el kifejezéssel. Benkő Loránd tehát úgy véli, az Erdélynév szemléleti alapja a valóságban éppen fordított volt, mint eddig hittük: nem nyugatról keletre, hanem keletről nyugatra irányult a nézőpont. A magyarság látókörébe Erdély már a honfoglalás előtt bekerülhetett, és az elnevezést a magyarság hozhatta magával.

Dél-Erdély magyarsága

Erdély területe viszonylag jól meghatározható földrajzi egység, ezt mutatja egységes neve is. A Szamosok és a Maros vízgyűjtője közötti vízválasztó osztja északi és déli részre, és ennek a korai időktől kezdve megvoltak a nyelvi, település- és népességtörténeti velejárói.

A nyelvföldrajz tanulságai szerint Erdély magyar lakosságának három nagy nyelvi-nyelvjárási csoportját lehet megkülönböztetni, köztük – a székelységen kívül – a határt a vízválasztó jelöli. Az észak-erdélyi magyar népesség nyelvének strukturális sajátosságai szoros kapcsolatot mutatnak a felső-tiszai magyarságéval, biztosan jelezvén Észak-Erdély magyarsága beköltözésének irányát. Ugyanakkor a déli vízgyűjtő területén elhelyezkedő népesség esetében a nyugati magyarság felé nem mutatható ki ilyen nyelvi hátország. E magyar népesség az egész magyarság nyelvéhez viszonyítva sajátos, különálló nyelvi-népi részleget képvisel. Ennek eredete a nagyon korai Árpád-korra, Dél-Erdélyben a Gyulák korára vezethető vissza, s ily módon egy külön, önálló magyar törzs nyelviségének körvonalai is kirajzolódhatnak. Ennek eredeti, központi területe a Maros középső, a Küküllők alsó-középső és részben az Aranyos alsó folyásának környéke lehetett. Körülbelül ez az a terület, amelynek magyarságát a legkorábbi régészeti leletek is tanúsítják. Ez az egykori Gyulák uralmi területe volt, Fehérvár központtal.

Dél-Erdély magyar betelepüléséről a szakirodalomban többféle elképzelés is él. Benkő Loránd úgy véli, hogy nem sokkal a honfoglalást követő időben már számottevő magyar népesség élt, tevékenyen és állandó jelleggel e tájon, a Gyulák e népességet összefogó hatalma alatt. (Ez a népesség nem tévesztendő össze a csángókkal, akik már a középkorban is a Kárpátokon túl éltek. A csángóknak semmi közük nem volt a honfoglalás előtti, etelközi magyarsághoz. A legkorábbi csángó csoportok csak a tatárjárást követő időkben, az Aranyos alsó folyásának vidékéről költöztek a Kárpátokon túlra, azaz mozgásuk éppen ellentétes, nem a Kárpátokon túlról kerültek Erdélybe, hanem Erdélyből Moldvába.) A királyi hatalom által vezényelt székelyek  betelepülése a régi Udvarhely és Maros-Torda nyugati részén már egy korábban oda érkezett, dél-erdélyi magyar nyelvi típust beszélő lakosságra épült rá.

Minderről Dél-Erdély magyar helynévanyaga tudósít. A víznevek például biztosan mutatnak vissza régi időkre, időtállóak, és alakulásukat nem befolyásolják birtoklástörténeti változások. A Maros tágabb vízkörzetéhez viszonyítva jelentékeny számú magyar névanyag található. E vízneveknek nem csupán a száma, hanem földrajzi koncentráltsága is az itteni lakosságnak korai és intenzív magyar nyelvi névadási tevékenységéről tesz tanúságot.

Dél-Erdély területén ezen kívül minden fontosabb Árpád-kori magyar helynévtípus megtalálható. E példák a Maros középső folyásvidékén és az oda torkolló alacsony völgyekben sorakoznak, jórészt a Küküllők és az Aranyos alsó-középső folyásszakasza mentén. Itt a magyar eredetű helységnévanyag messze felülmúlja más – szláv vagy ismeretlen – nyelvből származó helységnevek számbeli arányát. A helynévanyag egyértelműen jelzi, hogy a Maros völgyének széles és igen hosszú sávjában e területre már a korai Árpád-korban viszonylag nagy lélekszámú magyarság költözött be, települt ott meg és terjeszkedett leginkább kelet-délkelet felé. A magyar nyelvű lakosság Dél-Erdélynek e területét a 12. századra már teljesen vagy igen nagy részben kitöltötte, s a korai tömbmagyarságnak ez a dominanciája nyilvánvalóan csak huzamos és szerves fejlődéssel, korábbi település- és népességtörténeti alapokon alakulhatott ki.

Egy nagyon jellegzetes és igen korai magyar helységnévtípus azonban teljesen hiányzik Dél-Erdély magyar névanyagából, és ez a törzsnevekből lett településnevek csoportja. Benkő Loránd szerint ennek oka az lehet, hogy Dél-Edélynek e területeire elsődlegesen csak egyetlen, zártabb, homogénebb magyar népesség települt be (nevezhetjük a Gyulák népének), amely közé a másodlagosan, tervszerűen, meghatározott céllal telepített székely csoportokon kívül további magyar néprészlegek már nem költöztek.

A székelység Dél-Erdélyben

Dél-Erdélyben persze jelentékeny lélekszámú székely népcsoportok is elhelyezkedtek, jól megválasztott stratégiai helyekre telepítve. A székely őrszervezetrendszer központjában itt Fehérvár állott. (A székelység másik nagy keleti csoportjának, a bihari székelyeknek területi elhelyezkedése Várad védelmét szolgálta.) Telepítésük időpontja bizonytalan, de feltételezhető, hogy talán még a Gyulák uralmának kései szakaszában történt, ám mindenképpen a korai Árpád-korban. Az itteni székelység egyedi, különálló magyar nyelvi sajátosságait a dél-erdélyi magyarsággal együttélése során mindvégig megtartotta, majd vitte tovább a háromszéki medencébe. (Az itteni székely csoportokat tehát nem a dél-erdélyi magyarság köréből toborozták.) A székelységnek e területről való távozása, pontosabban minden bizonnyal tervszerű elköltöztetése összefügg a szász telepítésekkel, s talán már a 12. század végén megkezdődhetett. A Sebes völgyében 1224-ben, a Kézd völgyében pedig 1231-ben a székelyek helyén már szászok laktak. De a székelyek közül kisebb csoportok maradtak régi helyükön, beolvadtak a magyarságba vagy a szászságba. Nagyobb lélekszámú székely népesség hadászati jellegű és célzatú mozgatásának utolsó akkordjaként az 1270–80-as években kézdi székelyek költöztek az Aranyos alsó folyásának Tordától délre eső, a Marosig terjedő térségbe.

A Gyula/gyula kérdés

Dél-Erdély korai magyar történetének egyik fő vitapontja a „Gyula vagy gyula” kérdés: a gyulatisztségnév (a legkorábbi erdélyi történet főszereplői voltak a gyulák), ugyanakkor a Gyula konkrét tulajdonnév is volt. A Gyula néven emlegetettek neve avagy tisztsége volt-e a szó? És mit jelentett a gyulaság?

A szakirodalomban általánosan uralkodó nézet szerint a gyula egy korai magyar, majd sajátosan erdélyi kötöttségűvé vált tisztséget jelentett. Benkő Loránd azonban vitatja ezt a tételt. Kutatásai azt mutatják, hogy a korai erdélyi Gyulák említése minden ismert forrásban személynévként fordul elő. (Tekintélyes számú korai helynév is tartalmazta a Gyula nevet, a személynevek helynévvé váló ismert folyamatának következtében.)

A forrásokban előforduló korai erdélyi Gyulák személynévként viselték ezt a nevet, amely régebben „a népközösség egésze fölött tényleges, cselekvő hatalmat gyakorló vezér” jelentéssel tisztségnévként létezett a magyar nyelvben. Gyula személynevünk erre a tisztségre megy vissza. E tisztségnév még honfoglalás előtti tartozéka nyelvünknek, de ismert volt a 10. században. A honfoglalás korára már nagy valószínűséggel szétválhatott a gyula tisztségnév és a Gyula személynév, így a gyulaság nem járt együtt a Gyula személynév viselésével.

A Gyula mint személynév tehát nagy valószínűséggel belső magyar nyelvi fejlemény és nem jövevénynév. Előzménye, a magyar tisztségnévi gyula viszont jövevényszó. Ezt a személynevet a magyarság a honfoglalás előtti időből hozta magával a Kárpát-medencébe, és nem itt vette át. Ezt bizonyítja, hogy a honfoglalás táján és utána személynévi nyoma egyetlen környező nyelvből sem mutatható ki.

A Gyulák helyzete Dél-Erdélyben

A krónikák a korai Gyulákat vezetőkként ábrázolják. Hogy pontosan mi lehetett ez a tisztség, arról nincs közelebbi adat. Annyi bizonyos, hogy az erdélyi Gyulák főrangú, nagyhatalmú személyek voltak, akik egy viszonylag meghatározható népesség és körülrajzolható terület felett uralkodtak. (Dél-Erdélyben rajtuk kívül más nemzetségek vagy más személyi csoportosulás korai meglétére nem találtak nyomokat, ellentétben az észak-erdélyi ősfoglaló vagy annak tartott nemzetségekkel.)

A korai erdélyi Gyula család magyarságáról alig lehetnek kétségeink. Szakirodalmunkban elfogadott, hogy a Gyulák történetének zöme Erdélyhez kapcsolódik. A nézetek – és a források – zöme a Gyulák dél-erdélyi területiségét helyezi előtérbe. Fontos bizonyítékok erre a helynevek, hogy hol találkozunk a család tagjainak helynevekké alakult személyneveivel. Az István által legyőzött (harmadik) Gyulának volt két fia (Bua és Bucna, utóbbi név változata a Bonyha), akiknek neve helynévként is feltűnik (Gyula)Fehérvár nem túl távoli körzetében. Mivel 1003 után már nem voltak a területen (István elűzte őket), így a szóban forgó helynevek csak a 10. és a 11. század fordulója körüli vagy azelőtti időben keletkeztek. Ez azt jelenti, hogy a 10. század legvégén Dél-Erdély térségében kifejezetten magyar nyelvi – puszta személynévi alapon történt – névadási módon keletkeztek helynevek a Gyula család neveiből, e család uralmi területein.

A középkori krónikákban az erdélyi Gyulákkal és területükkel kapcsolatba hozták a Maros–Tisza–Al-Duna térséget, a terület vezéreit (Ajton, Keán, Glád), akiknek bolgár, kabar vagy más törökös származását Benkő Loránd nem fogadja el. Úgy véli (és nézetét nyelvészeti, történeti érvekkel támasztja alá), a krónikákban leírt, Dél-Erdéllyel többé-kevésbé kapcsolatba hozott személyekkel – Ajton kivételével – nem lehet hiteles, történeti figurákként számolni. Jelenlétük a krónikákban azonban azt mutatja, hogy krónikásaink tudatában benne élt Dél-Erdélynek a Maros–Tisza–Al-Duna térséggel való többrétegű összeköttetése. A két terület szomszédsága sejteti, hogy a magyar honfoglalás utáni néhány évtizedtől kezdve a térségek népessége érintkezett egymással. A magyarság területi mozgásának főiránya nyugatról keletre haladt, Dél-Erdélybe a Hunyadi-medencén keresztül képzelhető el a betelepülés, nagyobb mértékben a 10. század közepétől.