Ugrás a tartalomhoz

História 2002-01

Glatz Ferenc , Jordán Gyula , Farkas Ildikó , Kovács Attila Endre , Borhidi Katinka , Borhidi Katinka , Ádám Magda , Vonyó József , Papp-Váry Elemérné , Frenkl Róbert , Balázs György , Farkas Ildikó , Tóth István György , Réti György , Pálfi Zoltán , Kákosy László

História

7. fejezet -

Nagyhatalmi elképzelések a trianoni határokról

MŰHELY

ÁDÁM Magda

Nagyhatalmi elképzelések a trianoni határokról

Történetírásunk 1976 óta „trianoni sokk”-nak nevezi azt a lelki megrázkódtatást, amely a magyar társadalmat érte az 1920. évi békeszerződéssel. 1976 óta foglalkozik történetírásunk e máig ható sokkhatás feldolgozásával. Az MTA Történettudományi Intézete 1986 óta folytatja a trianoni békekötés előzményeit kutató francia levéltári anyag feltárását. (A hatalmas munkát elsősorban Ádám Magda, részben Ormos Mária, Litván György, Romsics Ignác végezte, illetve végzi.) Ezeket az iratokat terjedelmes kötetekben teszik hozzáférhetővé munkatársaink.

Az alábbiakban közzétesszük Ádám Magda cikkét, amely a határokról szóló döntést előkészítő bizottságok iratanyagainak áttanulmányozása után íródott.

Ehhez kapcsolódik a Magyar Hiszekegyről szóló forrásközlés, amely mutatja a „trianoni sokk” egyik első megnyilvánulását.

A győztes nagyhatalmak az első világháború utáni területi elrendezésnél két alapelvet kívántak érvényre juttatni: az önrendelkezési jogot és a nemzeti összetartozás elvét. A Párizs környéki békerendszer, noha lényegében ezekre az elvekre épült, súlyos igazságtalanságokat eredményezett. A győztesek ugyanis ezt a két elvet érdekeik szerint alkalmazták külön, illetve együttesen. Ez az eljárás Magyarország számára tragikus eredménnyel járt. A Monarchia ama nemzetei, amelyek a győztesek oldalán kerültek ki a háborúból, a nemzeti összetartás jogán, rendelkezhettek hovatartozásukról. A magyarságtól ezt a jogot (a soproni népszavazást leszámítva) megtagadták. Magyarország helyzetét tovább súlyosbította az, hogy a győztes nagyhatalmak a kis szövetségeseik stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontokon alapuló területi követeléseit is magukévá tették, ami további magyarlakta területek elcsatolását jelentette.

E politika következtében az „ezeréves” történelmi múlttal rendelkező Magyarország elvesztette területének két-, lakosságának egyharmadát. Ehhez hasonló mértékű csonkítást egyetlen vesztes állam sem szenvedett el. Ma már az elfogulatlan nemzetközi történetírás, így a francia is, elismeri ezt.

I. Szigor Magyarországgal szemben

Felvetődik a kérdés, hogy miért? Mi ennek az oka?

Erre a kérdésre sokféle választ szoktak adni. Vannak, akik a magyarok iránti gyűlölettel magyarázzák a trianoni határok létrejöttét (itt mindenekelőtt Clemenceau-t szokták említeni). Mások ezt Kun Béla kommunista hatalmának tulajdonítják. Eléggé elterjedt nézet, miszerint a trianoni határok azért jöhettek létre, mert a döntéshozók nem ismerték jól a térséget. Ezek a válaszok azonban nem adnak tudományos magyarázatot a feltett kérdésre. Az alábbiakban felsorolunk néhány releváns tényezőt, amelyek Magyarország ily nagymérvű megcsonkításához vezettek.

Első helyen kell megemlíteni a magyarországi nemzetek gyűléseit (1918. október 29.: Zágráb, október 30.: Turócszentmárton, december 1–2.: Gyulafehérvár), melyen az elszakadás mellett döntöttek. Jóllehet, ezek nem mindig zajlottak le jogszerűen, mégis jelentős tömegek önrendelkezéséről döntöttek. A Legfelsőbb Tanács is elfogadta a határozatokat, noha tagjainak tudomása volt az azokkal kapcsolatos visszaélésekről.

Magyargyűlölet? Antikommunizmus?

Szerepet játszott-e Trianon létrejöttében a magyargyűlölet? Kétségtelen, hogy a békekonferencia közvetlenül a négy és fél éves borzalmas háború befejezése után kezdte meg munkáját. Naivitás lenne azt hinni, hogy tagjai azonnal megszabadultak azoktól az előítéletektől és a gyűlölettől, amelyet az ellenséges államok iránt éreztek, és hogy ezek nem nehezítették a tárgyilagos döntések meghozatalát. Vonatkozik ez a legfelsőbb vezetésre éppúgy, mint a különböző bizottságokban működő tagokra. Nyilvánvaló tehát, hogy egy-egy nemzet iránti szimpátia vagy antipátia hatással lehetett, s volt is egy-egy döntésre (különösen akkor, amikor vitás kérdésekről volt szó). Vitatom azonban, hogy pusztán a szubjektív szempontok határozták volna meg a döntési folyamatot. A Magyarország iránti gyűlölet (a Tanácsköztársaság időszakát leszámítva) nem volt nagyobb mértékű, mint a többi legyőzöttel szembeni.

Kun Béla, illetve a Tanácsköztársaság iránti politikai-ideológiai ellenszenv ismét nem lehet ok. Köztudomású ugyanis, hogy Kun Béla hatalomra kerülésekor a trianoni határokat a határmegállapító bizottságok – ahogy az alábbiakban látni fogjuk – már lényegében kijelölték.

A Clemenceau és magyar származású menye rossz viszonyáról szóló legenda sem visz közelebb bennünket a probléma megértéséhez. Clemenceau valóban nem szerette a magyarokat és politikai vezetőiket. De semmivel sem szerette jobban a román Brătianut. Sőt, ha valakit gyűlölt a közép-európai politikusok közül, akkor az a román miniszterelnök volt. Mégis kész volt teljesíteni területi követeléseit, hiszen Románia – olaja és geopolitikai helyzete miatt – fontos volt Franciaország számára.

Valós ok: Németország

Clemenceau Németország ellensúlyozására is alkalmas és a hagyományos keleti szövetségest – Oroszországot – pótolni képes Közép-Európa megteremtésére törekedett. Románia és Csehszlovákia megerősítését, „életképessé tételét” fontosnak tartotta. Még azon az áron is, hogy egy másik államot, Magyarországot, életképtelenné tesz.

Hogyan vélekedtek ezekről Franciaország szövetségesei: az USA, Nagy-Britannia és Olaszország? Vajon, Clemenceau-hoz hasonlóan tudomásul vették, hogy Magyarország határait szomszédai érdekeihez kell igazítani? A közelmúltban publikált határmegállapító bizottságok jegyzőkönyvei arról tájékoztatnak, hogy ebben a kérdésben az álláspontok nagyon is eltértek.

A Legfelsőbb Tanács

A határok kérdésével három szinten foglalkoztak. A Legfelsőbb Tanácsban, a Külügyminiszterek Tanácsában és a határmegállapító bizottságokban. A konferencia szervezői eredetileg nem tervezték ez utóbbi bizottságok felállítását, a határkérdéseket a tanácsokban kívánták megvitatni és eldönteni. A bizottságok felállításáról csak később döntöttek, miután 1919. január végén, ill. február elején Beneš, Brăòianu és Vesniå írásban benyújtották a Legfelsőbb Tanácshoz területi követeléseiket (az igény jogosságának bizonyítására több tucatnyi valótlan adatot tartalmazó memorandumot és feljegyzést csatoltak).

Lloyd George javaslatára a Legfelsőbb Tanács úgy döntött, hogy szakemberekből álló bizottságokat hoznak létre, amelyek tanulmányozzák a három állam területi követeléseit, és javaslatokat tesznek az új határokra. W. Wilson amerikai elnök szükségesnek tartotta, hogy a bizottságok konzultáljanak azokkal a népekkel, akiknek a problémáival foglalkoznak (az amerikai elnök korábbi álláspontjából arra lehet következtetni, hogy ez a vesztesekre is vonatkozott). Ezt azonban Franciaország és Anglia – akárcsak Wilson korábbi hasonló gondolatait – visszautasította.

Határmegállapító bizottságok

A határmegállapító bizottságok nem konzultáltak a vesztesekkel, egyszer sem hallgatták meg képviselőjüket, Magyarország határait úgy jelölték ki, hogy csak Benešt, Brăòianut és Pasiåot hallgatták meg.

A bizottságok munkájukat 1919. február közepén, másfél hónappal a békekonferencia megnyitása után kezdték meg. Elnökei és alelnökei kivétel nélkül franciák voltak. A szövetséges hatalmak két-két delegátussal képviseltették magukat. Tagjai között voltak földrajzi, történelem- és katonai szakértők, akik – ahogy ez a jegyzőkönyvekből kiderül – kitűnően ismerték a térséget, annak etnikai összetételét, közlekedési hálózatát.

A bizottságoknak a felelősségteljes munka elvégzéséhez azonban rendkívül kevés idő állt rendelkezésükre. A felsőbb fórumok sürgették a javaslatokat, az összefoglaló jelentéseket, a békekonferencia munkáját jellemző kapkodás pedig akadályozta a kérdések megfontolt és alapos vizsgálatát. Ezt a felületességet tükrözték a bizottságok zárójelentései, amelyek rekordidő – négy, illetve nyolc hét alatt – készültek el.

II. A cseh-szlovák határok

A Csehszlovákia és Magyarország közötti határ kérdése az ún. csehszlovák ügyekkel foglakozó bizottság hatáskörébe tartozott. Az elnöke J. Cambon ismert francia diplomata, a francia békedelegáció tagja volt. Az albizottság alelnöke le Rond francia tábornok volt. A bizottság feladata alapvetően abban állt – hangsúlyozta az elnök –, hogy az új csehszlovák állam, nem pedig Magyarország határait kijelölje.

A szövetséges érdeke

A bizottságok egyik kiindulópontja elvben a térség etnikai helyzetevolt. E kérdésben a legfrissebb, 1910. évi statisztikai adatokra hivatkoztak, amelyeket saját érdekeik szerint „értelmeztek”. A bizottságok elnökei kaptak azonban egy másik eligazítást is: bármilyen legyen is az etnikai összetétel, kis szövetségeseik gazdasági, közlekedési és stratégiai szempontjait figyelembe kell venni, s határnak lehetőleg a Dunát kijelölni. Ez utóbbi elképzeléssel valamennyi küldött egyetértett, a március 3-i ülésen ezt egyhangúlag el is fogadták. Az amerikai és az olasz küldöttek sokáig nem akarták figyelembe venni a gazdasági, közlekedési és stratégiai „tanácsot”, ellenezték a határ menti, döntően magyarlakta területek elszakítását. Seymour amerikai küldött rámutatott arra, hogy a csehszlovák követelések teljesíthetetlenek, mert ez nagyszámú magyar elcsatolását jelentené. A csehszlovák memorandum mindössze 500 ezer magyar elcsatolásáról beszél, Beneš a meghallgatáson már 860 ezret emlegetett. Valójában egy milliónál több magyar sorsáról van szó, hangsúlyozta az amerikai küldött, majd kijelentette: „Az amerikai küldöttség véleménye szerint a Csehszlovák Köztársasághoz csatolandó magyarok száma már veszélyes határértékhez érkezett, s e szám további emelése veszélyt jelentene a csehszlovák kormányzat stabilitására.” Elismerte ugyan, hogy Csehszlovákia gazdasági fejlődéséhez biztosítani kell különböző területekkel való összeköttetését, ezt azonban más módon, új vasútvonalak építésével, és a meglévők, pl. az Ipoly vasút, nemzetközivé tételével javasolta megoldani.

Az etnikai elv

Az olasz küldöttek támogatták az amerikai álláspontot. Ellenezték a néprajzi elvek gazdasági és stratégiai szempontoknak való alárendelését. „Eme [stratégiai] elvnek figyelembevétele – hangsúlyozta Salvago Raggi márki – messzire ragadhat bennünket.” „Ilyen alapon miért ne vehetnénk el egyéb magyar területeket is?” „Belátom, hogy az olyan népességet, amelynek nemzetisége nem állapítható meg egyértelműen, inkább barátnak, mint ellenségnek juttatunk, ám abban az esetben, amikor az illető népesség csaknem teljes egészében ugyanolyan etnikumú, mint a környező területek lakossága, akkor a védelmi elvnek hátrébb kell szorulni.” Megengedhetetlennek tartotta, hogy a 95 ezer magyar lakosú Csallóközt elcsatolják. Cáfolta Beneš állítását, miszerint a szigeten 50-60 ezer magyar él.

Az amerikai–olasz együttműködésben kezdettől némi zavart okozott Kárpátalja hovatartozásának kérdése. Amíg az amerikaiak ezt a stratégiai szempontból értékes területet Csehszlovákiához kívánták csatolni, addig az olaszok arra törekedtek, hogy az lehetőleg Magyarországnál maradjon. A bizottság – hosszú vita után – a franciák és az angolok által támogatott amerikai álláspontot fogadta el. Ez volt Seymour egyetlen komolyabb győzelme. A bizottságban egyre inkább elszigetelődött, s március 7-én, az albizottság utolsó ülésén, a Csallóköz kérdésében képviselt álláspontját feladta. Cserébe a franciák és az angolok elfogadták azon javaslatát, hogy az Ipoly völgyében haladó vasútvonal (nemzetközi ellenőrzés alatt) Magyarországnál maradjon.

Az angol küldöttek szembehelyezkedtek kormányuk és mindenekelőtt Lloyd George, az angol békedelegáció vezetője álláspontjával, amivel lényegében a francia elképzelések diadalmaskodtak.

Angol–amerikai–olasz ellenállás

A brit miniszterelnök a határkérdésben mindvégig síkraszállt az etnográfiai elvek betartásáért. A határmegállapító bizottságokban azonban az angol küldöttek nem tartották magukat ehhez, ellenkezőleg: a néprajzi elveket más szempon- toknak rendelték alá. Számukra, a franciákhoz hasonlóan, az volt a fontos, hogy biztosítsák Csehszlovákia gazdasági életét, megadva nekik mindazokat a közlekedési utakat, amelyek ehhez szükségesek. Sir Cook és Sir Eyre Crowe angol küldöttek Magyarország stratégiai gyengítését képviselték. A brit küldöttek magyarellenes magatartása azzal magyarázható, hogy a magyar határ kérdésében ellentétek voltak Lloyd George és tanácsadói, illetve a Foreign Office és szakemberei között (a küldöttekre az utóbbiak befolyása érvényesült).

Az angol miniszterelnök, a Csehszlovák Bizottság 1919. március 8-án kelt összefoglaló jelentését értetlenül fogadta, hiszen a küldöttek egyhangúan megszavazták, hogy a színmagyar Csallóköz Csehszlovákiához kerüljön. Ennek hatására írta meg híres fontainebleau-i memorandumát, amelyben elemezte a határmegállapító bizottságok hibás eljárását, és figyelmeztetett a várható súlyos következményekre. „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési szempontot, melyek rendszerint más módon is megoldhatók.”

Lloyd George ezekkel a sorokkal akarta felhívni a Legfelsőbb Tanács figyelmét a határmegállapító bizottságok elhibázott eljárására. Azt remélte, hogy ezzel befolyásolni tudja majd a Legfelsőbb Tanács végső döntését, valamint a román és a jugoszláv ügyekkel foglalkozó bizottság további munkáját. Reményei azonban nem váltak be.

III. A román határ

Románia és Magyarország, valamint Jugoszlávia és Magyarország határainak kijelölése egy másik, az ún. román és jugoszláv ügyek bizottsága hatáskörébe tartozott. A bizottság elnöke Tardieu, Clemenceau munkatársa, Franciaország későbbi miniszterelnöke, illetve külügyminisztere volt.

„Ellenségünk: Magyarország”

A bizottság 1919. február 8-án kezdte meg működését. Feladata nehezebb volt, mint a csehszlovák bizottságé, hiszen három állam határát, a román– magyar, a jugoszláv–magyar és a román– jugoszláv határt kellett kijelölnie.

Az utóbbi feladat bizonyult a legnehezebbnek, hiszen itt két győztes utódállam határairól volt szó, s egyik igényét sem lehetett a másik rovására kielégíteni. Erre utal Laroche francia küldött megjegyzése, amellyel a bánsági terület felosztásának alapos mérlegelésére hívta fel a küldöttek figyelmét. „Erdélyben megvan az a lehetőségünk, hogy a mérleget szövetségesünk, Románia javára, azaz ellenségünk, Magyarország kárára billentsük, de a Bánságban, ahol két szövetségesünk áll szemben egymással, ezt nem tehetjük meg.” Sir Eyre Crowe angol küldött ugyancsak hangsúlyozta az etnográfiai elvek differenciált kezelésének a szükségességét, amikor kijelentette, hogy másképpen kell kezelni a román–jugoszláv, s másképpen a román–magyar etnográfiai problémákat. Az előbbi esetben törekedni kell arra, hogy mindkét félnek igazságot szolgáltassanak. „Az utóbbi esetben természetesen szövetségesünket, Romániát és nem ellenségünket, Magyarországot kell előnyben részesítenünk.

Ígéretek 1916-ban

A bizottság jegyzőkönyveiből kiderül, hogy a nagyhatalmi álláspontok hasonlóak voltak, mint Csehszlovákia esetében, csak az ellentétek még hangsúlyosabban nyilvánultak meg. Románia legnagyobb támasza ez esetben is Franciaország volt. Küldöttei, és mindenkelőtt maga az elnök, Tardieu, síkraszálltak a román követelések teljesítéséért. Miközben érvénytelennek tekintették az 1916. évi titkos egyezményt, amelyet Anglia, Franciaország és Olaszország kötött Romániával, és amelyet Románia megszegett azáltal, hogy a központi hatalmak oldalára állt, szívesen teljesítették volna az abban rögzített ígéretek többségét. Ezek között szerepelt többek között az, hogy Románia az antant oldalán történő hadba lépésért Debrecenig terjedő határokat kap.

Clemenceau nyilvánosan elhatárolta ugyan magát a titkos szerződéstől, ám a gyakorlatban mindent megtett azért, hogy a franciák által Romániának tett ígéreteket teljesítsék. Két kivétellel: az egyik a Bánság, a másik a román–magyar határ. Mindkét esetben csökkenteni akarta a Romániának ígért területeket. A Bánságot meg akarta osztani a szerbekkel (amiről a szerződésben nem volt szó), a Debrecenig kijelölt román határt pedig egy kissé keletre tolni. (Rekompenzációként Romániának Besszarábiát kívánta adni.) Tardieu, a bizottság elnöke, az utóbbival a jelek szerint nem érthetett egyet, hiszen a bizottságban kifejtette: „Noha szükségesnek tartja az 1916-os szerződés revízióját, de az nem módosítható Magyarország javára.”

A bukaresti titkos egyezmény ellen legerélyesebben az USA képviselői léptek fel, ugyanis Amerika a háború alatt kötött titkos egyezményeket nem ismerte el. Clive Day amerikai küldött a bizottságban bejelentette, hogy az amerikai küldöttek nem kívánnak tárgyalni olyan szerződésről, amelynek aláírásában kormányuk nem vett részt, ezzel összhangban azt is ellenezték, hogy a bizottság tárgyaljon az abban foglaltak teljesítéséről.

Az olasz küldöttek, a többiektől eltérően, érvényben lévőnek tekintették a titkos bukaresti egyezményt. Bejelentették, hogy „Erdély és a Bánság vonatkozásában az olasz küldöttség a Romániával 1916-ban megkötött szövetségi szerződést általánosságokban is érvényesnek tekinti”. Az olasz küldöttek álláspontja a következőkkel magyarázható:

1. Az olasz kormány érdekelve volt abban, hogy a háború alatt kötött titkos egyezményeket teljesítsék, hiszen az antanthatalmakkal 1915-ben hasonlót kötött. A szerződés Olaszországnak az Adriai-tengerparton jelentős területeket ígért.

2. A bánsági területből, amely a szerződés szerint Romániának járt, nem kívánt juttatni legnagyobb ellenfelének, Szerbiának sem.

3. Magyarország vonatkozásában viszont a szerződést enyhíteni szerette volna, ezt azonban óvatos formában tette, hiszen Romániával való viszonyát meg akarta őrizni.

Egyedül az USA...

Az első bizottsági ülésen, amelyen a román kérdést vitatták meg, a küldöttek megállapodtak abban, hogy Románia Erdélyre vonatkozó követelései sok szempontból túlzottak, el nem fogadhatók. A Magyarország számára a legkedvezőtlenebb javaslatot most is a franciák terjesztették elő, ők ajánlották a legnagyobb területet Romániának. A vasúthálózatok zömét Romániának kívánták biztosítani, függetlenül attól, hogy magyar többségű népesség lakta területen haladtak. Ezt Laroche francia küldött gazdasági és stratégiai érvekkel támasztotta alá.

Az amerikai küldöttek javaslata sokkal keletebbre húzta meg a román–magyar határt. Seymour hangsúlyozta, hogy a stratégiai megfontolásokat háttérbe kell szorítani, és mindenekelőtt az etnikai és gazdasági szempontokat kell előnyben részesíteni. Hasonlóan nyilatkozott az USA második küldöttje, Clive Day is: „Az amerikai küldöttség az etnikai határvonalat támogatja, mivel nézete szerint ez a határ tartósabb.”

A brit delegáció azt az utasítást kapta, hogy a román területi követeléseket a saját értékítéletük szerint vitassák meg. A saját értékítéletük pedig, akárcsak Csehszlovákia esetében, nagyon közel állt a franciákéhoz. Sir Crowe és A. W. Leepper angol küldöttek a stratégiai és gazdasági szempontokat részesítették előnyben az etnográfiai elvekkel szemben. Így érthető, hogy a vasutak hovatartozásának kérdésében általában Laroche álláspontját támogatták. Eredetileg az angol küldöttség az egész Bánságot Romániának szánta, s nem volt hajlandó elfogadni a román követelések olyan mérséklését, amely Magyarország számára területi engedmények- kel járt volna.

Az olasz küldöttek tartózkodtak a konkrét javaslattételektől, de tudtul adták, hogy a francia–angol javaslat közelebb áll hozzájuk, mint az amerikai.

Hamis adatok

Hosszú viták után, 1919. február végén–március elején a küldöttek álláspontjai közeledtek egymáshoz. Mindkét oldal valamit engedett. (Az amerikai küldöttek végül készek voltak figyelembe venni gazdasági, sőt stratégiai szempontokat is.)

A bizottság március 11-i ülésén a küldöttek megvitatták az albizottság által készített beszámolót, amely az egész román határra vonatkozott. Az Erdélyre és Bánátra tett javaslatot a bizottság egyhangúlag elfogadta. A Baranyában húzódó magyar–jugoszláv határról szóló vitát későbbi időpontra halasztották, amelyre a magyar Tanácsköztársaság létjötte miatt nem került sor. Ennek következtében a bizottság az összesítő jelentést a Legfelsőbb Tanácsnak csak április 6-án nyújtotta át.

Tardieu május 8-án beszámolt a Külügyminiszterek Tanácsa előtt az általa vezetett bizottság munkájáról. Hangsúlyozta, hogy a román követelések elfogadása következtében mindkét oldalra nagyszámú idegen kerül, 600 ezer magyar román uralom alá, 25 ezer román pedig magyar uralom alá. Ezeket az adatokat Brăòianu közölte a bizottsággal. Valójában az elcsatolásra szánt területen 1,5 millió magyar élt.

*

1919. május 12-én a Külügyminiszterek Tanácsa jóváhagyta a cseh-szlovák és román–jugoszláv határmegállapító bizottságok jelentéseit anélkül, hogy azokat felülvizsgálta volna. Ezt azért nem tette meg, mert a jelentések egyhangúakvoltak, és mert abból indultak ki, hogy szakemberek tették a javaslatokat. Így kerültek vizsgálat nélkül a Legfelsőbb Tanács elé, ahol szintén egyhangú döntéssel elfogadták azokat.

Megszülettek a trianoni határok. S ebben a folyamatban a legalsóbb szinten álló határmegállapító bizottságok meghatározó szerepet játszottak.