Ugrás a tartalomhoz

História 2001-056

Glatz Ferenc , Farkas Ildikó , Kristó Gyula , Farkas Ildikó , Wolfram, Herwig , Fried, Johannes , Kocsis Gabriella , Treštik, Dušan , Kocsis Gabriella , Niederhauser Emil , Kocsis Gabriella , Budak, Neven , Kocsis Gabriella , Gjuzelev, Vassil , Kocsis Gabriella , Font Márta , Kocsis Gabriella , Frank Tibor , Farkas Ildikó , Bóna István , Hovanyecz László , Szabó Károly, B. , Kertész István , Frisnyák Zsuzsa , Rackebrandt, Wolfgang , Held, Joseph , Farkas Ildikó , Glatz Ferenc

História

10. fejezet -

A lengyel fejedelemség

NIEDERHAUSER Emil

A lengyel fejedelemség

A történeti forrásokban a lengyelek viszonylag későn tűntek fel. A későbbi Lengyelország területe jórészt azonos a feltételezett szláv őshazával. A csehekhez hasonlóan itt is több törzzsel kell számolni. Ezek közül a polján (a név szláv jelentése arra utal, hogy földműveléssel foglalkozott) inkább a terület nyugati végén helyezkedett el. (Ez a törzs volt az etnikum névadója.) Talán a terület keleti végén helyezkedhetett el a lędzjanin törzs, neve az ószláv lęda ‘parlag’ szóból ered, tehát valószínűleg nem földművelő, hanem állattartó életmódot folytathatott. (Ebből a törzsnévből származik a lengyelek magyar neve, és az oroszoknál régebben használatos ljah nevük is. De a lengyeleket jelentő litván lenkas is ebből a tőből ered. Vagyis olyan etnikumok nyelvében kerül ez elő, amelyek a lengyelektől keletre helyezkedhettek el.)

Nemcsak a népnév miatt, egyébként is valószínűnek tűnik, hogy a lengyel törzsek általában földművelők voltak, és a 10. században már nagyobb részük valamiféle félfüggésben élt (heredes). A latin nyelvű források egyéb elnevezésekkel is szolgálnak, melyeknek a tartalmát csak találgatni lehet: a liberinek nevezettek valószínűleg szabad költözési joggal rendelkezhettek. A heredes mellett a leggyakrabban előforduló, nagy tömeget jelentő kifejezés a smardones. Későbbi forrásokban bukkantak fel az optimates és a milites kifejezések, ezek a szabad harcosokat jelenthették. Alkalmasint a fejedelmi kíséret tagjainak is ez lehetett az összefoglaló neve.

Viking hatás?

A lengyelek esetében is felvetődött, vajon az államalapításban nem játszottak-e szerepet a vikingek (normannok). Az elmélet hirdetője a korai címerekre utalt, amelyek szerinte runikus jegyekből alakultak. Azonban ez nem perdöntő, másutt is használatos heraldikai jelekről van szó. Viking sírleletekre több esetben is lehet gyanakodni, elsősorban a tengermelléki területen, ahol akadnak olyan temetők, amelyekben a férfiakat normann, a nőket szláv szokás szerint temették el. Egyértelműen vikingnek tekinthető lelet azonban csak egy van. A helynevek nem mutatnak normann nyomokat. Legfeljebb néhány esetben kerülhet számításba germán (viking, normann) magyarázat.

Államalapítás

Ami az államalakulást illeti, természetesen megint a mondai elemekbe vagy feltételezésekbe ütközünk. Ilyen feltételezés, hogy a Visztula felső folyása táján, ahol később majd Krakkót találjuk, már a 6. század óta volt állam, de legkésőbb 850–900 között, tehát akkor, amikor már biztosan tudunk délebbi szláv államokról. Metód állítólag már errefelé is hirdette az igét. Egy 10. századi arab forrás a négy legnagyobb szláv állam közé sorolja a területet. Krakkó kapcsán egy, a Wawel-hegy barlangjában élő sárkányról van emlék, Krakusznak hívták, innen a város neve. De mondai elem egyébként is akad, a Piast-dinasztia kezdeteire vonatkozólag. (Az uralkodócsalád nevét csak a 18. századvég egyik lengyel történetírója kezdte használni.) A dinasztia eredete a nagy-lengyelországi hagyományban maradt fenn, az első főváros, Gniezno környékéről van ebben az esetben szó. Ez a hagyomány arról is tud, hogy az első dinasztia névadója egy Popiel nevű király volt, ezt váltotta fel egy Piast nevű. Van olyan feltételezés, hogy ez voltaképpen valamiféle majordómuszi tisztség elnevezése (a cseh pĕstoun ‘gyám’ alapján).

963 az első évszám, amelyről azt tudjuk, hogy ekkor támadás érte a Lengyel Fejedelemséget. Ezt többnyire frank, vagyis német támadásnak tartották, de újabban lehetségesnek látszik az is, hogy a ljuticsok intézték ezt a támadást egy mindenképpen már meglévő állam ellen, amelynek az uralkodóját Mieszkónak hívták.

Mieszko nevéhez fűződik 966-ban a keresztség felvétele, amiben bizonyos szerepe volt első feleségének, Dobrawának, I. Boleszláv cseh fejedelem leányának. A kereszténység terjesztése itt is a szokásos nehézségekkel járt, tudunk későbbi itteni pogánylázadásokról is. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy Mieszko idején még csekély volt a térítés hatása. Azt tudjuk, hogy 990 táján Mieszko elfoglalta Szilézia területét, ahol persze szintén szláv törzs lakott. És azt is tudni vélik, hogy az egy pápai jegyzékben szereplő Dagome iudex, aki felajánlja országát Szent Péternek, voltaképpen Mieszko, csak egyszerűen rossz másolásról van szó, a Mieszko a Dagome név utolsó két betűjében rejlik. (Mások éppen a germános hangzású név alapján gondoltak a normann befolyásra.)

Mieszko 992-ben halt meg, és felosztotta országát négy fia közt. Végül Vitéz Boleszláv szerzi meg a trónt. A felosztás terve mégis biztos, és az is, hogy több mint száz év múlva az ország sok részfejedelemségre oszlik (hasonló jelenséggel találkozunk majd az oroszoknál is). Az uralkodó dinasztián belüli osztozkodást szokták szláv sajátosságnak tartani, szokták arra is visszavezetni, hogy a korai feudalizmusban a nagybirtok önellátó, elkülönül a többi területtől, a részfejedelemségek csak ennek a gazdaságtörténeti mozzanatnak a kifejezései. Az biztos, hogy ezt a mozzanatot számításba kell venni, hiszen sokfelé találkozunk azzal a képlettel, hogy az ország területe a nagybirtokosok, főurak közt oszlik meg. Ez a jelenség akár általános európai jelenségnek is tekinthető éppen az 1000 körüli időkben. De lehet, hogy tudomásul kell venni: itt valamiféle családi szokásról van szó.

A lengyel–német viszony

I. (Vitéz) Boleszláv (992–1025) az első nagy lengyel uralkodónak számít, akit élete végén koronáznak királlyá pápai engedéllyel. Inkább őt, mint atyját tekintik a lengyel állam és a kereszténység megteremtőjének, tehát a magyar I. Istvánnal összevethető személyiségnek. Mindenesetre ő az, aki hadjáratot visel az időnként Vörös-Oroszországnak is nevezett területért (nagyjából a későbbi Kelet-Galíciáról van szó), s ezzel megalapozza a lengyel–orosz ellenségeskedést a következő nagyjából ezer évre. Egy másik hagyományt is kezdeményez csehországi hódítási kísérletével, amelyből ugyancsak évszázados ellentétek támadnak.

A legfontosabb mégis a Keleti Frank, illetve most már Német-római Birodalomhoz fűződő viszony. 1000-ben Gnieznóban, a fővárosban tett látogatást III. Ottó császár, Szent Adalbert vértanú sírjának a meglátogatása alkalmából. Ekkor lándzsát adományozott a lengyel fejedelemnek (ekkor még nem király). Lengyel és német történészek régóta vitatkoznak arról, vajon ez a hűbéri felsőbbség, illetve alávetettség jele volt-e, vagy nem. III. Ottó elképzelése lengyel vonatkozásban is érvényes volt: egész Európát egy újfajta birodalom köré kívánta szervezni, Nagy Károly és a Római Birodalom mintájára, és ennek a felújított birodalomnak lett volna alávetett szövetségese Magyarország és Lengyelország. Tény, hogy éppen Boleszláv uralkodása idején is folyt egy majdnem két évtizedes háború a németekkel. (A lengyel–német viszony majd ugyancsak jó ezer esztendőre problematikus lesz.) A hűbéri alárendeltség kérdésében, úgy tűnik, a lengyel történészek járnak közelebb az igazsághoz, akik ezt tagadják, a későbbiekben ennek kétségtelenül nem látjuk jelét.

Az első évszázad

A következő lengyel uralkodók hol a királyi, hol a fejedelmi címet használták, hol felosztották az országot az örökösök között, hol mégis visszaállították az egységet, s közben terjeszkedni is próbáltak, elsősorban észak, vagyis a tenger felé. Idővel a pomorán szláv törzseket is sikerül meghódítaniuk, aztán ez a szerzemény is megint elvész.

II. (Merész) Boleszláv (1058–1079), akit pápai engedéllyel 1076-ban királlyá koronáztak, konfliktusba keveredett Szaniszló (Stanisław) krakkói püspökkel. A király kivégeztette a püspököt, mert állítólag összeesküvést szőtt ellene, de ez olyan országos felháborodást keltett, hogy a királynak Magyarországra kellett menekülnie, itt is halt meg 1080-ban. A vértanú Szent Szaniszló adta meg az országnak azt a szakrális emelkedést, amelyet a magyarok esetében az 1083-as szentté avatások jelentettek.*

A középkor kifogyhatatlan volt a jelzőkben. III. Boleszláv (1109–1138) a Ferdeszájút kapta, nyilván valamilyen testi hibája okán. Végrendeletében, miután egy soron lévő háborúban legyőzte a németeket, végképp felosztotta az országot a családon belül azzal, hogy a krakkói lesz mindig a főfejedelem. Ezt természetesen nem tartották be. A tisztes anarchiából csak azért nem lett nagyobb baj, mert ugyanez a „betegség” szállta meg a keleti szomszédot, a nyugati meg főképp a pápával hadakozott.

* Vö. Klaniczay Gábor: Szentté avatások, 1083. História, 2000/5–6. szám! (A szerk.)