Ugrás a tartalomhoz

História 2001-01

Györffy György , Engel Pál , Zsoldos Attila , Glatz Ferenc , Ormos Mária , Stemlerné Balog Ilona , Ormos Mária , Jordán Gyula , Farkas Ildikó , Maróti Egon , Bíró László , Held József , Kronstein Gábor , Stemlerné Balog Ilona

História

9. fejezet -

Kína a századfordulón

A VILÁG SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT

JORDÁN Gyula

Kína a századfordulón

Kényszerű reformok, forradalom

A világ száz évvel ezelőtt – e címen készítettünk összeállítást a História millenniumi évfolyamainak tervezésekor. Helyzetkép Európáról 1900 körül – ez volt a tematikája a 2000/9–10. számnak. S terveztük: a 2001. évben folytatjuk a helyzetképek sorát az Európán kívüli világgal. Ez évi számainkban vesszük sorra Kína, Japán, India, Afrika, Ausztrália, Észak-Amerika, Dél-Amerika történelmét. A kitágult világszemléletet kitágított történetszemlélettel lehet megalapozni. Magunk – tanáraink, tanítványaink, olvasóink gondolkodásában.

Kína modern kori történetében kevés hasonló időszakot találunk, amikor az ország olyan jelentős társadalmi, gazdasági és intellektuális átalakulásokon ment keresztül, mint a századforduló (1890-es évektől az 1911-es forradalomig) idején.

Kényszerű nyitás

A 19. század végére Kína már jórészt megszűnt a nagy fal mögött elzárt távoli, titokzatos birodalom lenni: a külvilág – a kereskedők és misszionáriusok révén – behatolt az országba. Az 1839–42. évi első ópiumháborút követően a gyarmatosító hatalmak az egyenlőtlen szerződések sorozatával elérték mintegy 100 kikötőváros megnyitását, elfoglaltak több mint 30 koncessziós területet, befolyási szférák elismerését kényszerítették ki. A kontinensnyi országot nem voltak képesek teljes mértékben birtokukba venni és még kevésbé egyetlen hatalom kizárólagos gyarmatává tenni. Az egymással is rivalizáló gyarmatosítók érdekszférákat alakítottak ki.

A sorozatos vereségek, megalázó szerződések súlyos csapást mértek a kínaiak nemzeti büszkeségére, tradicionális világképére, amely Kínát a „Középső Országnak” tekintette, amelyet „barbár”, civilizálatlan népek tömege vesz körül. Az emberek – mindenekelőtt az elit – gondolkodására ez óriási hatást gyakorolt, s egy újfajta nacionalizmus kialakításának adott ösztönzést. Az idegeneket megvető, elutasító szemlélet most széles tömegeknél idegengyűlöletbe, xenofóbiába csapott át, amelynek ismert legszélsőségesebb kirobbanását az 1900. évi boxerlázadás jelentette.

Az idegengyűlölet egyre intenzívebben a mandzsu Csing-dinasztia ellen is irányult, mert a változtatásra törő erők benne látták az ország elmaradottságának egyik legfőbb okát. A Csingek, bár átvették alattvalóik kultúráját, írását, szokásait, a mandzsu identitás megőrzésére tiltották a mandzsu–kínai házasságot, a kínaiak bevándorlását Mandzsúriába, a főhivatalokat mandzsuknak juttatták, vagyis elkülönültségük, idegenségük tudatát végig ébren tartották a hanokban (kínaiakban). Az erősödő idegengyűlölet tehát belső célpontot is talált magának.

I. Kihívások, reformok, forradalom

Paraszti társadalom

A politikai intézmények magvát a dinasztia alkotta a császári család irányítása alatt, a gazdaság alapvetően agrár és önellátó volt, a társadalom alapegységei a családok és a klánok voltak, a domináns ideológia pedig a konfucianizmus.

A mintegy 410–430 milliós népesség 80%-át foglalkoztató mezőgazdaság technológiája és szervezeti rendszere évszázados hagyományokat követett. Ugyanakkor a népességszám lassú emelkedésnek indult, amit azonban nem kísért a művelt földterület azonos arányú növekedése. A termelés technológiája változatlan volt. A parasztok a nagyobb élelmiszer-mennyiséget biztosító, nagyobb jövedelmet eredményező terményekre tértek át (pl. kukorica, édesburgonya helyett árpa és köles, illetve a gyapot, szójabab, repcemag, földimogyoró stb. és nem utolsósorban az ópium alapanyagát adó mák). Igaz, ezek több munkaerőt igényeltek, de emberből volt elég.

A földtulajdonviszonyok – amelyek a múlthoz képest kevéssé változtak – szempontjából két nagy területet lehetett megkülönböztetni: Észak-Kínában a kisparaszti tulajdon volt a túlnyomó, míg Közép- és Dél-Kínában a földesúri nagybirtok volt az általánosabb. A tulajdonos parasztok igen kis területen gazdálkodtak (0,8–2 hektár) de a földesúri birtok sem volt európai mércével tekintve nagy: az átlag 4–7 hektár körül volt. A földesurak földjüket bérlet formájában műveltették, a parasztcsaládok mintegy fele volt bérlő vagy résztulajdonos. A mezőgazdaság elsősorban a parasztok önellátására volt berendezkedve, csak nagyon kis mennyiségű piacképes többlet előállítására volt képes. Ez erősen korlátozta az urbanizáció és az iparosítás lehetőségeit.

Kikényszerített modernizáció

A kínai gazdaság modern szektora döntő mértékben a külföldi tőke befolyása, ellenőrzése alá került, illetve általa jött létre. A modern bankrendszer, a hajózási vállalatok (a kínai részesedés 1900-ban nem érte el a 20%-ot), a vasútépítés (a vasutak 93%-át 1911-ben a külföldi tőke dominálta), a bányászat, az ipar egyes ágazatai (vas- és acéltermelés, pamutfonás stb.) mind a külföldi jelenlét jelentős súlyát mutatják. Azonban a bruttó nemzeti termék mintegy 63-65%-át még az 1930-as évek elején is a mezőgazdaság adta, ahol a külföldi tőke éppúgy nem volt jelen, mint az ipari termelés zömét adó kézműipari termelésben vagy a hagyományos szállítási szektorokban.

A külföldiek hatalmas tőkeerejükkel, technikai fölényükkel, kikényszerített privilégiumaikkal a kínai vállalkozók számára kilátástalan versenyt támasztottak, romboló hatással voltak egyes ágazatokra. Ugyanakkor tény, hogy a külföldiek modern technológiát, termelési és menedzseri szakértelmet vittek az országba, modern ágazatok alapjait teremtették meg. A kínaiak jelentős rétegei kerültek így kapcsolatba korszerű ismeretekkel, nyertek kitekintést a világra, és akik megfelelő tőkére tettek szert (pl. a komprádorok), sokszor maguk is hasonló vállalkozásokba fogtak. A külföldi gyarmatosítók hatására egyes tengerparti városokban olyan polgári jogrend létezett, amilyet a vállalkozók személyi és vagyoni jogaik biztosítása szempontjából az ország más részeiben nem élvezhettek. A gyarmatosításnak tehát mind romboló, mind előnyös, hasznos kihívásai is voltak.

A nyugati hatásra nehezen adott válaszokat a kínai társadalom. A vezető rétegnek válaszolnia kellett arra a kérdésre: mennyit kell a régi Kínából elvetnie, és mit és mennyit kell a Nyugattól elfogadnia ahhoz, hogy modernizálódjon? Ez magával hozza azt a máig vitatott kérdést is: előrehaladt volna-e a nyugati hatások nélkül Kína modernizációja? Vagyis: a nyugati civilizáció egyfajta „civilizatórikus” küldetést teljesített, vagy inkább a romboló hatásai érvényesültek? Mennyire akasztották meg, nehezítették a már megindult lassú szerves fejlődés folyamatát?

Óvatos reformok, kudarcok

Az ópiumháborúkban elszenvedett vereségek hatására óvatos reformokat határozott el az udvar, amelyeket elsősorban az „önerősítés” szándéka: a katonai, haditechnikai fejlesztés jellemzett. Hadiipari üzemeket, lőszergyárakat építettek, hadihajógyártást indítottak be, a „barbárok” (azaz a nyugatiak) technikai eredményeinek megismerésére küldöttséget menesztettek Európába és fordítóirodát létesítettek. Szakítottak az elzárkózás politikájával. A császári udvarban 1861-ben külön hivatalt, a Cung-li-jament állították fel a külkapcsolatok (diplomácia, külkereskedelmi bevételek kezelése, kiképző központok, nyelviskolák működtetése, kínai diákok külföldre küldése stb.) irányítására.

A rendszer lényegét azonban érintetlenül hagyták a reformok. A módosítások politikájának kudarcát nyilvánvalóvá tette az a vereség, amelyet Kína Franciaországtól 1885-ben a Vietnam birtoklásáért kirobbant háborúban elszenvedett. Az átfogóbb reformok elindításához azonban egy évtizeddel későbbi újabb vereség adott lendületet: Kína szembekerült a megerősödő, ázsiai hegemóniára törő Japánnal a hagyományosan a kínai befolyás alá tartozó Korea kérdésében. A háborúban 1895-ben megsemmisítő vereséget szenvedett. A vereség hatására most már az udvar, sőt a tényleges hatalmat birtokló, erősen konzervatív anyacsászárnő, Ce-hszi is elfogadta a reformok szükségességét. Az ő, és általában a konzervatívok felfogása szerint azonban a kínai morális elveket és etikai tanításokat, általában a régi rend alapjait változatlanul meg kell őrizni, a külföldi dolgok csak kiegészítésül szolgálhatnak.

A külső és belső ösztönző erők késztették végül 1898-ban a császárt, Kuang-hszüt a nevezetes „száznapos reform” (pontosan 103 nap) elindítására: június 11. és szeptember 20. között mintegy 40-50 ediktumot bocsátott ki. Ezek az oktatási rendszer korszerűsítését (a konfuciánus klasszikus művek ismeretén alapuló régi vizsgarendszer eltörlését), a kormányzati, adminisztratív rendszer átalakítását (felesleges hivatalok felszámolása, az eljárások egyszerűsítése, képzett emberek kinevezése, költségvetés készítése stb.), az ipar és a mezőgazdaság fejlesztését, vasút építését stb. célozták. A „száznapos reform” legkövetkezetesebb képviselői eljutottak egy alkotmányos monarchia létrehozásának elképzeléséig, ami magában foglalta egy nemzetgyűlés és az annak felelős kormány, a független igazságszolgáltatás létrehozását, az egyenlőtlen szerződések eltörlését stb. A reformprogramot azonban a legtöbb felső szintű és tartományi vezető bojkottálta. Ce-hszi puccsal a kezébe vette a hatalmat (1899. szeptember 22.), és drasztikusan véget vetett a reformoknak. Az intézkedések zömét visszavonta, a császárt házi őrizetbe helyezte, a reformerek vezetőit elfogatta és kivégeztette.

Az udvar a reformokkal egy időben egy elhibázott, saját helyzetét tovább súlyosbító lépésre szánta el magát: elhatározta, leszámol a külföldiekkel, felhasználva a társadalomban egyre mélyebb és áthatóbb idegengyűlöletet. Egy igen elterjedt titkos társaság – amelyeknek tagjait Nyugaton boxereknek nevezték – külföldiek elleni radikális fellépése, egyesítve a császári hadsereg erőivel, alkalmasnak látszott erre a feladatra. Ennek alapján az udvar 1900. június 21-én hadat üzent a külföldi hatalmaknak. Az erőszakos fellépések, így a külföldiek meggyilkolása, a gyarmatosító hatalmak együttes katonai fellépését váltotta ki. A nyugati hatalmak összefogtak és súlyos vereséget mértek a kínaiakra. Emellett óriási összegű kártérítés fizetésére és megalázó, az ország szuverenitásának további csorbítását tartalmazó jegyzőkönyv aláírására kényszerítették Kínát.

A vereség hatása kettős: még szélesebb tömegeket győzött meg a forradalom szükségességéről, másrészt ismét reformokra késztette az udvart. Az első javaslatok most is az oktatás korszerűsítésére irányultak (minden szinten modern iskolák létrehozása vegyes – klasszikus kínai és nyugati – tantervekkel, a közszolgálati vizsgák tartalmának megváltoztatása, a külföldi tanulás ösztönzése stb.), a továbbiak egy jobb kormányzás érdekében a korrupció felszámolását (a hivatalok eladásának felfüggesztése, elbocsátások), illetve a hadsereg- és gazdasági reformokat célozták. A felvázolt tervekhez képest azonban az eredmények most is igen soványak voltak.

Forradalom: 1911

Az udvarnak a reformokkal kapcsolatos magatartásában igazi változást az 1904–05-ös orosz–japán háború idézett elő. A háború jórészt a „semleges” Kína területén, Mandzsúriában folyt, a mandzsúriai és a koreai területek ellenőrzéséért. A háború megmutatta Kína teljes kiszolgáltatottságát: bele sem tudott szólni a hagyományosan kínai érdekövezetnek számító területekért folyó harcba. Japán győzelme pedig sokak számára a modernizálást, alkotmányosan kormányzott államot, az alkotmányosság hatékonyságának bizonyítékát jelentette.

Az udvar a ránehezedő nyomás hatására 1906-ban dekrétumban ismertetett bizonyos hivatali reformokat és ígéretet tett nemzetgyűlés összehívására, valamint – konkrét határidő megjelölése nélkül – alkotmányos kormányzás bevezetésére. A dinasztia helyzetét tovább súlyosbította, hogy 1908 novemberében egy nap eltéréssel meghalt a császár és az anyacsászárnő, a trónra pedig a hároméves Pu-ji került, aki helyett régens kormányzott. 1909-ben a tartományokban a tanácskozási jogú gyűlések összehívására választásokat tartottak. (Ezeken a számos megkötés miatt a lakosságnak kevesebb, mint 0,1%-a vehetett részt!) A gyűléseken éles viták folytak, de konkrét hatáskör nélkül, ezek csak az elégedetlenség szításához és a társadalmi robbanás előkészítéséhez járulhattak hozzá. Számtalan kudarcba fulladt felkelési kísérlet után 1911. október 10-én robbant ki az a felkelés, amely viharos gyorsasággal terjedt, s elvezetett a császárság bukásához és a köztársaság kikiáltásához.

II. Társadalmi változások

Új középparasztság

A századforduló jelzett eseményeit a társadalom bizonyos részeiben és különösen annak szellemi életében végbemenő jelentős mozgások és változások kísérték. Ez mindenekelőtt a városiakra vonatkozott, különösen a külső hatásoknak leginkább kitett tengerparti régióban, és afalusi elit egy szűkebb rétegére. A növekvő terhek és a zűrzavar felkeltették a paraszti elégedetlenséget: új politikai szervezetek létrejöttéhez és felkelésekhez vezettek. Ezek egyes helyi igazságtalanságokat vettek célba, de nem irányultak a társadalmi rend megváltoztatására. Az egyszerű lázadások célpontjai sokkal inkább a misszionáriusok, a külföldiek, a „helyi idegenek”, vagyis az uralkodó etnikum, a mandzsuk és a modern technológia voltak, semmint a földesurak, a gazdagok.

A késői császári Kína osztálystruktúráját hagyományosan négy foglalkozási csoportra osztották: tudós-sensi (hivatalnok-értelmiség: a kínai társadalom vezető rétege), paraszt, kézműves, kereskedő. E struktúrán jelentős változásokat idézett elő az új társadalmi csoportok megjelenése, mindenekelőtt a komprádoroké és a militaristáké. A komprádorok helyismeretük, nyelvi készségeik alapján a külföldiek üzleti ügynökei voltak. Gyorsan meggazdagodtak, és vagyonukat esetenként modern vállalatok létrehozására fordították. A katonai korszerűsítés eredményeként a társadalom által hagyományosan megvetett katonai foglalkozáson belül egy új típus keletkezett: olyan katonatiszt, aki írástudó, modernebb katonai kiképzést nyert, korszerűbb technikával tud bánni. Ők az állami önvédelem céljából erősödő militarizmus révén egyre fontosabb szerephez jutottak. (Különösen később, a köztársasági időszakban, 1911 után).

Értelmiség

Fontos hatása volt annak is, hogy a misszionárius- és a modern kínai iskolák tömegével kezdtek termelni egy új városi értelmiséget. Ez képzettségét jórészt vagy teljes egészében a konfuciánus kereteken kívül szerezte. (Már 1889-ben mintegy 16 ezer kínai tanult missziós iskolákban.) Az új értelmiségnek jelentőségében kiemelkedő részét alkották a külföldön, ekkor főleg Japánban tanuló diákok. (A Japánban tanulók száma 1906-ban elérte a 13 ezret, 1907-ben pedig közel 18 ezer volt.) Ez az új értelmiség szabadon mozgott, többnyire a városokban tömörült, és az egyes területekkel kevesebb volt a kapcsolata. A kormányzattal szemben is inkább ellenzéki a viszonyuk, politikai követelések megfogalmazói és támogatói. Modern ismereteik, szélesebb kulturális horizontjuk megváltoztatta viszonyukat a kínai hagyományokhoz, részben elidegenedtek a régi magatartásformáktól, részben kulturális identitásuk összetettebbé, ellentmondásosabbá vált.

Egészében nőtt a társadalmi elit azon tagjainak száma, akiknek a kormányzatot és a társadalmat illetően a hivatalostól eltérő elképzelései és érdekei voltak. Sok szempontból szembekerültek a hivatalos felfogásokkal, hazafiság, nacionalizmus jellemezte őket, így jórészt a forradalom bázisává és irányítóivá váltak.

Városi munkásság

A 19. század végén meginduló iparosítás kezdte megteremteni – a nemzeti burzsoázia mellett – a városi munkásságot. Ez a munkásság azonban jelentős tömegeiben kvalifikálatlan, írástudatlan volt, és gyakran csak szezonálisan dolgozott az iparban. Általában megőrizte szoros kapcsolatát a faluval, kevéssé távolodott el paraszti eredetétől. A földreformokat akaró egyesülések, titkos társaságok stb. befolyása alatt álltak. Munkásöntudat és szervezettség csak nagyon elvétve jellemezte őket.

A kínai család

Talán még nagyobb hatásúak voltak azok a változások, amelyek alapjaiban ingatták meg a családközpontú társadalmi rendet. A nyugati életformák, az iparosodás hatására a család, a klán iránti hagyományos és feltétlen lojalitás, a gyermeki engedelmesség és jámborság, a szigorú hierarchikus értékrend konfuciánus szemlélete és gyakorlata kezdenek tért veszíteni. Lassan hódítanak az individualizmus, az egyéni szabadság és függetlenség, a nemek egyenlősége stb. nyugati eszméi. A fiatalok hangoztatni kezdik önállóságukat, a családjaiktól való függetlenségüket, bírálják a hagyományos konfuciánus, „feudális” családi viszonyokat. Megjelenik és terjed a kis család nyugati modellje. A nagy népmozgások (az ínség által kikényszerített belső migráció, a városi munkavégzés és tanulás stb.) is lazították a családi kapcsolatokat, aláásták a rokonsági társadalmat. Terjedt a nők egyenjogúságának eszméje, egyre inkább felhagytak a lábelkötés gyakorlatával (az udvar ezt 1902-ben elítélte), szélesebb tevékenységi kör nyílt meg számukra, a szűk értelemben vett háztartáson kívül kerülhettek.

III. Nyugati eszmék beáramlása

A nyugati eszmék beáramlása még az ópiumháborúk előtt megkezdődött a Biblia és egyes vallási szövegek lefordításával. De a nyugati irodalom fordításának tömegessé válása és tematikájának kiszélesedése csak a századelőn következik be.

A századfordulón az elsősorban katonai és ipari-technikai érdeklődés kitágul, a Nyugat általánosabb megértésére törekedve kiterjed a társadalmi eszmék, a filozófia, a politikai intézmények, a társadalmi struktúra stb. területeire és nem utolsósorban a szépirodalomra. A kínai értelmiség és a gazdasági, katonai, politikai elit egy része ekkor találkozik az evolúció, a szabad kereskedelem eszméivel, megismerkednek a szociológia alapelveivel, a kormányzati hatalommegosztás gondolatával stb.

A századfordulóra a legkülönbözőbb eszmeáramlatok képviselői, a szociáldarwinizmustól az anarchizmusig keresték az modernizáció lehetőségeit, a westernizáció vagy a tradicionális konfuciánus rendszer megújulásának lehetőségét, a reform vagy a forradalom alternatíváját. A századfordulóra már a legkülönbözőbb eszmeáramlatok képviselői jelentek meg. Megnőtt az érdeklődés más országok társadalomelméletei iránt. A 20. század elején ezek közül Kínában az egyik leginkább elterjedt és népszerű elméletté az anarchizmus vált, amelyet a szocializmus egyik alapvető áramlatának tekintettek. Az anarchizmus által hirdetett abszolút szabadság és államellenesség a Csingekkel szembeni széles körű elégedetlenség számára elméleti alapot képezett. Ráadásul megfelelt nagyon sok kínai reformer és forradalmár elképzelésének, akik ugrásszerű fejlődéssel akarták gyorsan utolérni az élenjáró európai országokat vagy a modernizált Japánt. Az anarchizmus néhány eszméje emlékeztetett a régi kínai filozófia bizonyos tételeire, ennek ellenére nagyon korszerűnek hatottak, és a forradalmi romanticizmust is képviselték. Elterjedését az is elősegítette, hogy a példának tekintett Japánban és egyes európai országokban ekkor az anarchizmus szintén befolyásos áramlat volt. De a teljes képhez hozzátartozik az a tény is, hogy a haladásra, az evolúcióra vonatkozó egyéb elméletek (Darwin, T. Huxley, H. Spencer stb.) is lelkes követőkre találtak.

*

A politikai, társadalmi, szellemi átalakulás programját két úton képzelték el: reformok vagy forradalom révén. Ennek megfelelően alakult ki a két fő irányzat: a reformereké és a forradalmároké. Ők mind a múlt hagyományainak értékelésében, mind a jövőre vonatkozó elképzeléseikben szemben álltak és éles vitákat folytattak. Ez a két irányzat eredményezi az 1911. évi forradalmat, amely eltávolítja a mandzsu dinasztiát, kikiáltja a köztársaságot.