Ugrás a tartalomhoz

História 2001-01

Györffy György , Engel Pál , Zsoldos Attila , Glatz Ferenc , Ormos Mária , Stemlerné Balog Ilona , Ormos Mária , Jordán Gyula , Farkas Ildikó , Maróti Egon , Bíró László , Held József , Kronstein Gábor , Stemlerné Balog Ilona

História

2. fejezet -

In memoriam Györffy György

ENGEL Pál

In memoriam Györffy György

Véletlenül úgy esett, hogy csaknem pontosan ezer évvel első királyunk koronázása után, 2000 decemberében távozott el végleg körünkből az a történész, aki a legközelebb állt hozzá. Érdekes belegondolni: az államalapítót, kortársait nem számítva, kétségtelenül Györffy György ismerte legjobban, mégpedig nemcsak közülünk, hanem mind az összes – sok tízmilliónyi – magyar közül, akik azóta éltek. Kutatásaiból hosszú éveket szentelt neki, s végül olyan részletesen, olyan érzékletesen jelenítette meg, hogy az István király és műve (1984) valódi könyvsiker lett. Nem ok nélkül, hiszen az egyik legjobb könyv, amelyet hazai szerző középkori témáról valaha írt.

Már most is megítélhető, hogy Györffy György egyike volt az elmúlt század legnagyobb formátumú magyar történészeinek. A téma iránti szenvedélyes érdeklődés, amelynek minden tudósban meg kell lennie, benne egy sor kiváló adottsággal párosult: főképp világos gondolkodással, kiváló emlékezőtehetséggel és eleven képzelőerővel. Kombinatív készsége arra tette képessé, hogy mindig megtalálja a felvetődött rejtvények legésszerűbb megoldását, szintetikus látásmódja pedig arra, hogy e részleteredményeket nagylélegzetű művekben foglalja össze. Pedánsan pontosnak mutatkozott, ha úgy kívánta meg a munka természete, és elegánsan nagyvonalúnak, ha épp arra volt szükség. Egyszóval, a történelemből minden egyformán érdekelte: a részletek éppúgy, mint az egész, és egyformán jól is tudott bánni minddel. Ezért mondhatjuk, hogy a legnagyobbak egyike volt.

Írásai élvezetes olvasmányok, a zömük talán még a laikus számára is az. Egyfelől, mert roppant világosak, és mert eleve átsüt rajtuk a kivételes képességű kutató szenvedélye; másfelől, mert Györffy, sok egyéb mellett, még írni is tudott. Egyszerűen fogalmazott, a legcsekélyebb modorosság nélkül, keresetlen és mégis – vagy épp ezért – szép magyar nyelven. Az idegen szavakat például tudatosan kerülte, mert semmilyen divathullám nem tudta meggyőzni arról, hogy használatuk a tudomány(osság) velejárója. A stílus az ember – szokták mondani. Csakugyan így lehet, mert Györffy egyénisége pontosan olyan volt, mint az írásai: egyszerű, közvetlen, mentes minden magamutogatástól, elegáns, kedvesen vidám és rezervált.

Egyéniségéből következően biztosan kiváló tanár lett volna, akire nemzedékek emlékeznek szeretettel. Sajnos, olyan korban élt, amely megtagadta ezt mind tőle, mind lehetséges tanítványaitól. Harminc elmúlt, tehát már érett történésznek számított, amikor beköszöntött a pártállam időszaka. Györffy egyszerűen nem volt hajlandó – jelleme, ízlése és neveltetése folytán – magáévá tenni az akkoriban kötelező szakzsargont. Így eleve a „megtűrtek” kategóriájába került. Kutatóként szerencsére módja volt mindvégig dolgozni, sőt 1956 után már viszonylag háborítatlanul tehette, egyetemi katedra közelébe azonban nem kerülhetett. Nem lehetett továbbá, amíg a rendszer működött, az Akadémia tagja sem, noha munkásságának súlya ezt már réges-rég indokolta volna.

Folyóiratunk alapítása óta súlyt helyezett rá, hogy az olvasót megismertesse Györffy munkásságával, és rendszeresen publikálta írásait. Emléke előtt tisztelegtünk fenti tanulmányával, amelyet legfontosabb írásai között tartunk számon.