Ugrás a tartalomhoz

História 2000-04

Glatz Ferenc , Ormos Mária , Párizs Ágnes , Romsics Ignác , Zsoldos Attila , Kubinyi András , Tringli István , Miskolczy Ambrus , Kaiser Ferenc , Kárpáti Ferenc , Szász Zoltán , Kronstein Gábor , Pálffy Géza

História

6. fejezet -

Egy különös középkori per

ÉLETKÉPEK

KUBINYI András

Egy különös középkori per

Ernuszt Zsigmond püspök meggyilkolása és hagyatéka elsikkasztása

A középkor végi Magyarországon látszólag törvények és a szokásjog által szabályozott, viszonylag szilárd jogrend érvényesült, az ítélkezést pedig jól szervezett bíróságok látták el. A valóságban azonban számolnunk kell külső erők beavatkozásával, amelyek megnehezítették az igazság érvényesülését, sőt olykor lehetetlenné is tették. Erre jó példa az ország akkori talán leggazdagabb embere, Ernuszt Zsigmond pécsi püspök meggyilkolása (1505), végrendeletének meghamisítása és hagyatéka elsikkasztása tárgyában folytatott per, amely 30 év alatt sem fejeződött be.

A kereskedő apa karrierje

A püspök az 1440-es évek közepén született, kikeresztelkedett budai zsidó kereskedő, Ernuszt János legidősebb fiaként.

Apja az akkori Magyarország egyik legmeredekebb karrierjét futotta be. Az 1460-as évek elején udvari szállítóként került kapcsolatba Mátyás királlyal, aki udvari lovaggá tette, és pénzügy-igazgatási tisztségeket bízott rá. 1467-től haláláig ő a kincstartó – mai fogalmaink szerint pénzügyminiszter –, 1473-tól pedig emellett bánként Szlavóniát is kormányozza. Zseniális pénzügyi szakember volt, Mátyás király kincstárügyi reformjai az ő nevéhez fűződnek. Nagybirtokos arisztokrata lett: halálakor, 1476-ban már az övé az egész Muraköz és több szlavóniai uradalom, és az ország húsz legnagyobb birtokosa közé tartozik. Mindez annak ellenére, hogy néhány évvel korábban Mátyás elkobozta tőle a nem sokkal korábban szerzett felvidéki uradalmait, besztercebányai bányáit és Turóc megye örökös főispánságát.

Zsigmondon kívül, aki 1473-ban kapta meg a pécsi püspökséget, még egy fia született, a bátyjánál közel húsz évvel fiatalabb János.

A püspök örökölte apja tehetségét és üzleti érzékét, ezzel szemben az ifjabb János – egy kortársa jellemzése szerint – „jámbor, együgyű ember” volt.

Sikkasztó kincstartó, kereskedő püspök

II. Ulászló 1494. január 30-án kinevezte Zsigmondot kincstartóvá, így apja örökébe lépett. Hivatali ténykedése idejéről maradt fenn az egyetlen teljes királyi kincstári számadáskönyv. Az 1496. tavasz végi országgyűlés ugyanis hűtlen kezeléssel vádolta meg a kincstartót, és országgyűlési bizottságot küldött ki számadásai felülvizsgálatára. A vizsgálat igazolta a vádat – a sikkasztás a számadáskönyv alapján is bizonyítható volt –, a kincstartót leváltották, majd mind őt, mind helyettesét lecsukták. Mivel Ernuszt 1496. október 28-án kilenc arannyal és ezüsttel megrakott szekeret küldött Budára, elengedték. Helyettese börtönben maradt.

Ernuszt Zsigmond azonban püspöki jövedelmein és családi nagybirtoka bevételein kívül más bevételi forrással is rendelkezett. Apja példáját követve kereskedett. Üzleti megbízottaival szarvasmarhákat vásároltatott fel, amelyeket Velencében értékesített. Üzleti hasznát kincstartósága segítségével is növelte: marhakiviteli tilalmat hirdetett ki, de a megbízottjai által összevásárolt állatokat az alárendelt harmincadvám-hivatalokon keresztül kiengedtette az országból. Így a tilalom révén olcsóbban szerezte be a marhákat, Velencében pedig drágábban adhatta el.

A hatalmas, állítólag 280 ezer aranyforint értékű bírság kifizetését Ernuszt a jelek szerint szinte meg sem érezte. Kincstartósága után a pécsi várban építkezett. Még hivatalviselése idején visszakapta Corvin János hercegtől, Mátyás király fiától apja besztercebányai bányáit, ezeket ugyanis a király – a felvidéki uradalmakkal együtt – Corvinnak adományozta. A többi uradalom ügyében azonban a püspök tovább pereskedett a herceggel.

A püspöki hagyaték várományosai

Ernuszt Zsigmond 1505 nyarán halt meg pécsi várában. A püspöki hagyatékokra akkoriban a királyi kincstár szokta rátenni a kezét, ezért a főpapok ezt megelőzendő, gyakran nagy összegeket hagytak végrendeletileg az uralkodóra, hogy az annak fejében ne gördítsen akadályt a rokonok és a végrendeleti kedvezményezettek örökösödése elé. Ernusztnak volt törvényes örököse, öccse, az ifjabb János, akivel birtokközösségben élt.

Ez a helyzet már előrevetítette a királyi kincstár és az ifjabb Ernuszt János közti ellentéteket. Azt viszont senki sem gondolta volna, hogy az egész ügyet egy harmadik fél fogja kihasználni a saját hasznára. Pedig ez történt.

Bátyja halála után közel egy évvel, 1506 tavaszán János tiltakozást jelentett be. E szerint Gyulai János, bátyja pécsi várnagya, Szerecsen Lajos és Cupi Albert pécsi kanonokok eltitkolták előtte Zsigmond betegségét, sőt a halálát is egy ideig titokban tartották, majd lefoglalták levéltárát, elvették valamennyi ingóságát a készpénztől az ékszerekig és szőnyegekig. Utána küldtek neki egy lajstromot a fennmaradt vagyonról, megfenyegetvén, hogyha ezt nem ismeri el, akkor a családi levéltárat elidegenítik. Így a zsarolásnak engedve, kénytelen volt azt jóváhagyni, a tiltakozással ezt vonta vissza. (Majd, mint láthatjuk a per során, már Zsigmond megfojtásával és készpénzének elsikkasztásával is vádolni fogja Gyulait, Szerecsent és Cupit.)

Ernuszt János valóban kutyaszorítóban volt. A levéltárra szüksége volt birtokai védelme, ill. az elkobzottak visszavétele érdekében. Igaz, bátyja 1503-ban egyezséget kötött Corvin Jánossal, aki kárpótlásként a munkácsi uradalmat adta az Ernusztoknak, oda viszont a püspök az említett Gyulai János öccsét, Gergelyt helyezte várnagynak, aki Zsigmond halála után azt átjátszotta a kincstárnak. Ernuszt János mozgásterét szűkítette a kincstár igénye is a főpapi hagyatékra, amelyből mennél több került elő, annál többet foglalt az le. Ezért élezte ki az ügyet a levéltárra. A három vádolt személy közül a legjelentéktelenebb, Cupi Albert azonban 1512-ben végrendeletileg visszaadatni rendelt Ernusztnak a hagyatékból hétezer aranyforintot. Amennyiben a püspök halála után hét évvel még ilyen nagy összeg volt nála – tehetjük hozzá mi ma –, akkor nyilván jóval többel részesült a sikkasztásból, és mivel ő volt a legkevésbé fontos személy, elképzelhető, hogy Gyulaiék mennyit tehettek zsebre...

A hagyatéki per késedelme

A per azonban, a kincstár érdekeltsége miatt, egyelőre nem indult meg. 1507-ben Ernuszt Jánosnak „befogták a száját”: horvát–szlavón bánnak nevezték ki, amely tisztet 1510 elejéig töltötte be. Ernuszt azonban napirendre akarta tűzni az ügyet. A várható esélyek megszondázására 1510 nyár elején egyik káplánját küldte a királyi udvarba. Bakócz Tamás prímás és Várdai Ferenc kincstartó támogatásáról biztosította. Szatmári György kancellár – Ernuszt Zsigmond utóda a pécsi püspökségben – elvben szintén hajlandónak mutatkozott, bár azt mondta: „nem tetszik neki ez a játék”. Mégsem történt semmi, ugyanis Várdait leváltották, utóda pedig Batthyány Benedek, Gyulaiék rokona lett. Batthyány akkor a munkácsi uradalom zálogbirtokosa volt, amelyet azzal a Gyulai Gergellyel kormányoztatott, aki az uradalmat átjátszotta az Ernusztok kezéről. Ez a közjáték mutatja, hogy a személyi összefonódások még látszólag tiszta jogi helyzetet sem engedtek tisztázni.

Az „együgyű” Ernuszt így az új helyzetben szüneteltette az ügyet, amelynek napirendre tűzése más oldalról indult el. A nagy jogász, Werbőczy István egy 1512–513 fordulóján kelt pénzügyi tervezetben ezt írta: „Gyulai János atyjafiaival és társaival a főtisztelendő néhai Zsigmond pécsi püspök pénzeiből adhat 60 ezer forintot.” Nyilvánvaló, hogy az országban tudtak az Ernuszt-hagyaték Gyulaiék általi elsikkasztásáról, amiből Werbőczy a kincstárnak a korábbinál nagyobb részesedést akart biztosítani. Ezzel a nagy jogász elindította a lavinát.

A pápai legátus döntésében bízva

1514. április 2-án a rákosi országgyűlésen Gyulai János és a beteg Szerecsen Lajos helyett fia, János panaszt tett. A hagyatékkal, és azzal a 32 ezer forinttal, amelyet Ernuszt Zsigmond végrendeletileg a végvárak fenntartására hagyott, korábban már elszámoltak. (Más adatok szerint végül a kincstár 200 ezer forintot kapott a hagyatékból.) Most utasítást kaptak, hogy új számadást nyújtsanak be. Gyulaiék hajlandóak voltak új számadást készíteni. A királyi tanács – azaz a főpapok és bárók – azonban most, nyilván Ernuszt János érdekeit véve figyelembe, megtagadta a számadások megvizsgálását. A királyi tanács főúri tagjai közül a legbefolyásosabbak ugyanis Ernuszt atyafiságához tartoztak.

Ernuszt János ugyanis épp ebben az időben vette feleségül harmadik nejét, Ország Borbálát, Drágfi György özvegyét. Borbála asszony – Mihály egykori nádor unokája – négy fivére közül három a jelentős politikai szerepet játszó bárók közé tartozott, a negyedik püspök volt. Borbála nővére révén viszont Ernuszt sógora lett a nagy hatalmú Korlátkövi Péter királyi udvarmesternek. Végül az Ország-testvérek Ujlaki Miklós boszniai király dédunokái voltak, így Ernuszt új rokonságához tartozott Miklós király fia, Lőrinc herceg és unokája, Perényi Imre nádor.

Ernusztnak tehát lehetősége nyílt a hagyaték ügyét neki kedvező módon elintézni, ezért meg is indította a pert Bakócz esztergomi érsek mint pápai legátus előtt. A püspökgyilkosság, a végrendeleti és a hagyatéki ügyek valóban egyházi bíróság elé tartoztak. A betegen fekvő püspököt a jelek szerint egy párnával megfojtották. Ezt nehezen lehetett igazolni, ezért Ernuszt ügyvédei általában a gyilkosság szóbeszédjét említették, nehogy az alperesek hamis vádra hivatkozva induljanak ellentámadásba. Gyulaiékat ezen kívül a végrendelet meghamisításával és egy hihetetlenül nagy összeg, 1,3 millió forint elsikkasztásával vádolták!

A per ugyan megindult, de az 1516. tavaszi országgyűlésen a rendek az új királyhoz fordultak Gyulaiék érdekében, hogy tétesse át a pert a királyi kúria bírósága elé. Közbelépésük eredményes volt, és a per tárgyalását az akkor már Werbőczy elnöklete alatt működő személynöki bíróság vette át, sőt 1517. augusztus 18-ára ki is tűzte az ítélkezést. Ekkor a magyar joggyakorlatban páratlan dolog történt. Ítélet helyett a személynöki iroda a király nevében szeptember 9-én írásba adta, hogy a török veszély és más fontos ügy miatt a kúria sem most, sem máskor nem tud a perrel foglalkozni, ezért visszaküldi azt a legátusi bírósághoz. Olyan eset nincs, hogy egy bíróság kimondja, miszerint sohasem fog ráérni egy pert eldönteni. Most ez történt...

A legátusi bíróság folytatta a tanúk meghallgatását, és elutasította az alpereseknek a felperes keresete ellen benyújtott kifogásait. Ezért ezek azzal érvelve, hogy Ernuszt hatalma miatt nem várhatnak igazságos ítéletet, még az ítélet előtt a pápához fellebbeztek. A pápai ügyhallgató 1518. április 14-én el is rendelte a per iratai felterjesztését a Szentszékhez. A legátusi bíróság azonban mégis befejezte a pert. A bíróság igazoltnak vette a püspök meggyilkolását, azzal hogy az vagy az alperesek megbízásából, vagy egyikük által történt. Tényként fogadta el a püspök végrendeletének meghamisítását is, azt azonban nem tudjuk, hogy a sikkasztásnál mennyit láttak bizonyítottnak az 1,3 millió forintból. Az ingóságok ellopása, valamint a munkácsi uradalom és a besztercebányai bányák jövedelme elsikkasztását azonban bizonyítottnak vette. Az ítéletet nem ismerjük, de tény, hogy nemcsak az alperes Gyulaiak, hanem a felperes Ernuszt is benyújtotta fellebbezését az ítélet ellen a pápához.

Elhúzódó pereskedés

Most a király lépett közbe. Azon a címen, hogy egy külföldi per sok pénzbe kerül, elrendelte annak visszaküldését a kúriába. A felperes Ernuszt azonban nem tett eleget a királyi idézésnek, 1520-ban pedig meghalt Gyulai János, úgyhogy a per egyelőre mind Rómában, mind Budán szünetelt. Az 1521:52. tc. ugyan elrendelte – a kincstár érdekében – Ernuszt Zsigmond végrendelete újbóli felülvizsgálatát, ám most sem történt semmi. A következő lépés 1536-ban (!) történt: az időközben elhunyt Ernuszt Jánosnak fia, Gáspár újra megindította az 1519-ben Rómába fellebbezett pert a Szentszéknél, most már Gyulai és Szerecsen örökösei ellen. A per még 1540-ben sem volt elintézve, ekkor azonban Gáspárban kihalt az Ernuszt család, így az ügy önmagától elhalt.

Főurak és köznemesek érdekellentétei

A különös per hátterében a Jagelló-kor belpolitikai ellentétei húzódnak meg. A tényleges hatalom a királyi tanácsban ülő főpapoknak és báróknak, azaz a világi arisztokráciának a kezében volt, a köznemesség azonban 1498-ban bejuttatta saját választott ülnökeit a tanácsba, akik szükség esetén az országgyűléseken összegyűlt nemességet mozgósíthatták elképzeléseik mellett.

Az alperesek (a korán meghalt Cupi kanonokon kívül) tekintélyes Baranya megyei nemesi családokból származtak. A Győr nembeli Gyulaiak száz év óta a környékbeli nagybirtokosoknak szolgáltak. Gyulai Jánosnak sikerült hatalmas birtokokat szereznie Szlavóniában. Minden hájjal megkent, haszonleső férfi volt.

Hasonló volt társa, Szerecsen Lajos pályája is. Unokatestvére, Szerecsen György, a királyi tanács választott ülnöke volt, ő Ernuszt Zsigmond kincstartósága idején a kincstárban dolgozott, majd évekig Gyulai János alispán társaként működött Baranyában. Már ura halála előtt, 1504–1505-ben alországbíró lett, és mint ilyen, Werbőczy akkori ítélőmester főnöke volt, akivel szoros kapcsolatot tartott fenn. Mindkét tettes rokoni köre a köznemesség politikai vezető köréből tevődött ki. Fia, János, királyi kamarás volt, dúsgazdag ember, aki a mohácsi csatában kétezer gyalogos élén vett részt, majd Szapolyai János király egyik leghűségesebb párthíve lett.

Ezt a pert, ahol mindkét fél mellett jelentős politikai erők voltak érdekelve, az akkori viszonyok között nem lehetett igazságosan elintézni. Ha az 1,3 millió forintos sikkasztás irreálisan magas összeget is jelent, az vitathatatlan, hogy az ország akkori legnagyobb vagyona alkotta a per tárgyát. A legtöbbet vesztett a felperes; Werbőczynek, minden az ügyben észlelhető kétkulacsos magatartása ellenére, sikerült a kincstár számára nagyobb szeletet kihasítani az örökségből, viszont a két alperes jól meggazdagodott a bűncselekményből.