Ugrás a tartalomhoz

História 2000-02

Glatz Ferenc , Engel Pál , Kertész István , Sárközy Tamás , Sipos Péter , Bodnár György , Madievski, Samson , Somlai Katalin , Varga J. János

História

7. fejezet -

Nagyorosz nacionalizmus és antiszemitizmus

DISPUTA

MADIEVSKI, Samson

Nagyorosz nacionalizmus és antiszemitizmus

Nézetek a szovjet zsidók deportálásáról

Az 1930-as évektől az internacionalista, kommunista ideológia elhalványult, Sztálin konszolidálta személyi hatalmát, és a diktátor egyre inkább a nagyorosz nacionalizmusra támaszkodott. Ennek a nacionalizmusnak hagyományos alkotóeleme volt az antiszemitizmus. (Sztálinhoz egyébként ifjúságától közel állott az antiszemitizmus.) Csakhogy a Szovjetunió bel- és külpolitikai helyzete, különösen a német nemzetiszocializmussal való politikai konfrontáció akkor lehetetlenné tette az antiszemitizmus nyílt megvallását. Még inkább vonatkozott ez az 1941 és 1945 közti szakaszra, amikor a Szovjetunió a nyugati demokráciákkal együtt harcolt a hitleri Németország ellen (bár a zsidók kiszorítása sok vezető pozícióból éppen a háború idején történt meg).

1945 után a Nyugattal való fokozódó szembenállás („hidegháború”) és a belpolitikai rezsim keményedésének a légkörében évről évre erősödött a szovjetunióbeli zsidók diszkriminálása és üldözése. Több mint fél évszázada, 1949-ben terjedt el először az a kósza, de vészterhes hír, hogy a Szovjetunióban a zsidók deportálását készítik elő. Hátterében a Zsidó Antifasiszta Bizottság (JEAK – ZSAB) szétverése, a zsidó értelmiség képviselőinek tömeges letartóztatása, egyáltalán az egész országot elárasztó „kozmopoliták” elleni kampány húzódott meg.

Megtervezett, előkészített akció

Nyugaton, de 1990 óta Oroszországban is számos kiadvány jelent meg, amely ezt a témát tárgyalta. A legtöbb szerző úgy ábrázolja a zsidók deportálását Szibéria és a Távol-Kelet elhagyott területeire, mint megtervezett, gondosan előkészített akciót, amelynek véghezvitelét csak az utolsó pillanatban gátolta meg kezdeményezőjének, J. V. Sztálinnak a hirtelen halála. Ezt a verziót legpregnánsabban Zinovij Sejnyisz újságíró „Deportálás fenyegetett” (Moszkva, 1991) és „Az évszázad provokációja” (Moszkva, 1994) c. munkái, a jogász Jakov Ajzenstat „A szovjet zsidók elleni népirtás előkészítése Sztálin által” (Jeruzsálem, 1994), továbbá Fedor Lass közíró „Sztálin utolsó politikai pere, avagy a meg nem történt népirtás” (Jeruzsálem, 1995) c. munkája képviseli.

Ez a felfogás a következőket állítja: az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején legfelsőbb szinten döntöttek a szovjet zsidók deportálásáról. Ennek előkészítésére bizottságot hoztak létre, amely személyesen Sztálin alá tartozott. A bizottság vezetője M. A. Szuszlov, titkára N. N. Poljakov lett (utóbbi először az állambiztonság munkatársa volt, később az SZKP Központi Bizottságának az apparátusához tartozott). A zsidók elhelyezésére Birobidzsanban és másutt nagy sietséggel lágerekre emlékeztető barakksorokat építettek. Az erre alkalmas területeket titkos, zárt övezetekbe sorolták. Ezzel párhuzamosan országszerte összeállították a zsidó származású személyek jegyzékét (egyrészt a személyzeti osztályok munkahely szerint, másrészt a házkezelőségek lakóhely szerint). Külön lista készült a teljes és a félzsidókról, mivel a deportálást is két szakaszban tervezték végrehajtani.

A deportálás időpontjaként először 1953. február második felét jelölték ki, ám a listák összeállítása elhúzódott, így március második felére halasztották. A „kártevő orvosok” elleni per tárgyalását Sztálin március 5–7-re tűzte ki, a nyilvános kivégzésekre március 11–12-én került volna sor. Ezeket az ország nagyipari üzemeiben több ezer tüntetés kísérte volna, követelve a „fehérköpenyes gyilkosok” valamennyi segítőjének megbüntetését. Az antiszemita hisztériának „spontán” pogromokban „népi bosszú”- ként kellett volna eljutnia csúcspontjára. Mindennek koronájaként pedig, Sztálin tervei szerint, a legismertebb szovjet zsidók hozzá intézett nyílt levélben ítélték volna el a „gyilkos orvosokat”, ezen „emberi szörnyetegeket”, kérve őt a zsidók távol fekvő területekre való áttelepítésére, hogy így elejét vegyék a szomszédjaik részéről várható erőszakos cselekményeknek.

A honvédelmi miniszter, N. A. Bulganyin azt a parancsot kapta Sztálintól, hogy a fővárosban és több nagyvárosban állítson össze néhány száz vonatot a háborús állományból. A moszkvai körvasúton, Taskentben és számos egyéb helyen hamarosan készenlétben álltak a fekvőhely nélküli tehervagonok. A Sztálin által jóváhagyott forgatókönyv szerint azonban legfeljebb a száműzöttek fele érhette volna el rendeltetési helyét. Útközben ugyanis a „népi bosszúállók” támadásai, tudatosan előidézett vasúti szerencsétlenségek tizedelték volna a kitelepítetteket.

A fentebb idézett művek verziója szerint a tervezett akció marxista elméleti igazolását is előkészítették. Ezzel Sztálin a Voproszi Filoszofii (A filozófia kérdései) c. folyóirat főszerkesztőjét, D. I. Csesznokovot bízta meg. 1953. február elejére el is készült egy kézirat „Miért kell a zsidókat az ország iparvidékeiről kiutasítani?” címmel.

Megkérdőjelezhető források

Milyen forrásokon alapszik ez a változat? Mindenekelőtt Poljakov kijelentésein, amelyeket röviddel halála előtt két tanú jegyzett fel. (Ezeket a vallomásokat idézte Z. Sejnyisz könyvében.) Másodszor N. A. Bulganyin kijelentésein, amelyeket J. J. Étinger történésszel való beszélgetése során tett. (L. Az „orvosper” krónikája c. gyűjteményes kötet 4–7. l.) Harmadszor azon, amit I. Erenburg mesélt J. Borev írónak a készülő deportálásról Hruscsovval folytatott beszélgetéséről. (L. J. Borev könyvét: Sztáliniáda. Moszkva, 1990.) Végül az egykori főszerkesztő, Csesznokov könyvének előkészítéséről szóló közléseken, amelyeket Z. Sejnyisz és J. Borev forrás megadása nélkül idéznek.

El kell ismerni, hogy az itt bemutatott verzió az első pillanattól kezdve kérdéseket vetett fel. Például: hol vannak a Poljakov kijelentéseit tartalmazó eredeti dokumentumok? Senki sem tud erre válaszolni – mind Poljakov, mind az eredeti kiadó elhunyt azóta. Továbbá: ha Hruscsov Erenburgnak egy várható deportálásról beszélt, miért nem említi ezt Erenburg a visszaemlékezéseiben (New York, 1979), ahol ismételten szó esik Sztálin antiszemitizmusáról? Ha valóban létezett deportációs bizottság, akkor ennek valahol dokumentálva kellene lennie. De hol? És legvégül: ha Csesznokov könyve nagy példányszámban jelent volna meg, miért nem maradt fenn belőle egyetlen példány sem? Még ha az egész készletet megsemmisítették volna is, maradtak volna tanúk – a szedők, a nyomdászok, a korrektorok. De hol vannak?

Hiányzó dokumentumok

1994-ben jelent meg Moszkvában G. Kosztircsenko orosz történész 400 oldalas könyve „A vörös fáraó fogságában. A zsidók politikai üldözése a Szovjetunióban Sztálin utolsó évtizedében” címmel. A könyv alcíme: „Dokumentált vizsgálódás”. Kosztircsenko gazdag dokumentumanyagot nézett át művéhez az SZKP KB és az állambiztonsági szolgálat szigorúan titkos levéltáraiból.

Ám a lelőhelyek áttanulmányozása során nem került egyetlen dokumentum sem a kezébe, amely bizonyítaná, hogy a szovjet zsidók deportálását készítették volna elő. Ez a változat tehát szerinte csak hipotézis, amelyet csak a további kutatás igazolhat vagy cáfolhat.

Történészek vitája

1998-ban Németországban „A kései sztálinizmus és a zsidókérdés” témáról rendeztek szimpóziumot, melyen részt vettek a téma ismert szakemberei Oroszországból, Izraelből, Németországból, Cseh- és Lengyelországból, valamint Magyarországról. A szimpóziumon orosz részről részt vett Kosztircsenko (az Orosz Tudományos Akadémia Orosz Történeti Intézete részéről), valamint V. P. Naumov professzor (az Orosz Föderáció elnöke mellett működő bizottság titkára, amely a politikai megtorlások áldozatainak a rehabilitációjával foglalkozik). Kettejük „párbaja” – a mi szempontunkból – a szimpózium központi eseménye lett.

Kosztircsenko megismételte fő érvét: a mai napig nincsenek hivatalos dokumentumaink a deportálás előkészítéséről. Ha léteznének ilyenek, minden bizonnyal már előkerültek volna, bármilyen titkosak is voltak. Ebben a véleményben sok igazság van. Emlékezzünk csak vissza: még az olyan kompromittáló, a szovjet kommunizmus tekintélyét veszélyeztető dokumentumokat sem semmisítették meg, mint az 1939. szeptember 28-i szovjet–német megnemtámadási egyezményhez tartozó titkos jegyzőkönyvet Lengyelország felosztásának a térképével, vagy az SZKP KB jegyzőkönyvét 1940. március 5-éről az NKVD (belügyi népbiztosság) megbízatásáról, hogy likvidálják a hadifogoly lengyel tiszteket. Bár éveken át hivatalosan tagadták meglétüket, de a kommunizmus 1991-es összeomlása után az elnöki levéltárban megtalálták a dokumentumokat olyan iratok közt, amelyekre a „különleges akták rendezője” pecsétet nyomták...

Kosztircsenko következő érve az volt: olyan funkcionáriusok, akik a sztálini politikai boszorkánykonyha titkaiba különösen beavatottak voltak, mint L. M. Kaganovics és P. A. Szudoplatov, azt állítják, hogy semmit sem hallottak ilyen tervről. Ez persze nem tűnik különösen meggyőzőnek. Viszont A. I. Mikojan, mint azt nemrég megjelent visszaemlékezéseiből kiderül, úgy vélte: „előkészítették a zsidók önkéntes kényszerdeportálását Moszkvából”. (A. I. Mikojan: Így volt. Gondolatok az elmúltakról. Moszkva, 1999, 535–536. l.)

Kevésbé meggyőzőek Kosztircsenko további érvei. Egy felülről jövő utasítás szerinte nem is lett volna elegendő, hogy a deportálást csakugyan végrehajtsák. Előbb meg kellett volna változtatni a hatályos törvényeket, hogy az antiszemitizmust legalizálják, ahogy ez 1933–1941 között a náci Németországban történt. Sőt mi több, a hivatalos ideológiát is módosítani kellett volna, amely „a tényleges soviniszta elnyomással ellentétben a sztálinizmusban megőrizte a bolsevik internacionalizmus romantikáját, amelytől idegen volt a nemzeti diszkrimináció és még inkább a rasszizmus”. Ilyen mélyreható és széles körű változtatások létrehozására pedig időre lett volna szükség, aminek igencsak szűkében volt Sztálin. Ehhez járulnak még, hogy „mindegyik szorosabb értelemben vett harcostársa növekvő feszültséggel figyelte a vezér zsidógyűlölő vonásait, mert nem ok nélkül féltek attól, hogy végül maguk is ezeknek a manővereknek az áldozatául esnek”.

Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Mint tudjuk, a kommunista ideológia látszatinternacionalizmusa nem akadályozta meg, hogy tizennégy (!) szovjet népet deportáljanak, és ehhez nem is kellett a fennálló törvényeket megváltoztatni. A deportálásokat politikailag indokolták meg, biztonsági megfontolásokkal és hasonló érvekkel. Nem kétséges, hogy a szovjet zsidók deportálásához is megtalálták volna a súlyos indokokat. A szocializmussal szembeni idegenkedéssel vádolták volna őket, vagy azzal, hogy „minden zsidó nacionalista, az amerikai kémszolgálat potenciális ügynöke” – idézi Sztálint az SZKP KB Politikai Bizottságának 1952. december 1-jei üléséről a Szovjetunió minisztertanácsa akkori elnökhelyettese, V. A. Malisev feljegyzéseiben.

Ami a zsidók elleni nagyszabású akció lélektani előkészítését illeti, az 1949 óta megtörtént (mint a „kozmopoliták” elleni kampány). Az a hisztéria, amelyet az „orvosperrel” kapcsolatban a propaganda felkorbácsolt, Kosztircsenko szerint is „egy plebejus antiszemitizmus kitöréséhez ” vezetett, amelyben az agresszivitás és az az óhaj, hogy leszámoljanak a „fehérköpenyes gyilkosokkal”, a tőlük való páni félelemmel keveredett. Ezzel a népet pszichológiai úton felkészítették arra, hogy fenntartások nélkül elfogadja valamennyi, a zsidókat érintő büntető rendszabályt.

Igaz, Kosztircsenko feltételezi, hogy szűkebb környezete rosszalló magatartása és a Nyugat heves reagálása az „orvosperre” arra kényszerítette Sztálint, hogy belássa: „az országot ideológiai és politikai zsákutcába vezeti”, és kiutat kell keresnie a helyzetből. Ilyesfajta keresésnek a jelét látja az orosz történész abban, hogy 1953. február 20. után mérsékelték az „orvosper” körüli propagandakampányt, és hogy a legismertebb szovjet zsidók nevében megfogalmaztak egy Sztálinhoz intézett levelet. (Az akciót a KB agitprop. osztálya készítette elő.)

A levél azonban – amelyet első ízben a moszkvai Vesztnyik c. folyóirat 1997/1. számában hoztak nyilvánosságra – nem tartalmazott a szovjet zsidók átköltöztetésére vonatkozó kérést. E levélben élesen megrótták valamennyi akkori hivatalos ellenséget – a „gyilkos orvosokat”, az amerikai imperializmust, a nemzetközi cionizmust és Izrael államot, amellyel a Szovjetunió megszakította a diplomáciai kapcsolatokat. A levél tehát nem illik bele abba a feltételezésbe, hogy a szovjet zsidókat néhány napon, héten vagy hónapon belül deportálni fogják.

Kosztircsenko végkövetkeztetése a minket érdeklő kérdésben a következő: az 1949–53-as években „zsidó körökben a reménytelenség és kétségbeesés tragikus érzése uralkodott, amelyet a növekvő antiszemitizmus légköre idézett elő. Ezt az érzést bizonyos mértékig az a hagyományos zsidó mentalitás is elősegítette, amelyet az üldözés, egy nemzeti katasztrófa állandó várása határozott meg. Újabb tapasztalatok is hozzájárultak ehhez, egész népek elüldözésének az emléke, amelyeket azzal vádoltak, hogy a háború idején együttműködtek az ellenséggel.” Nem lehet csodálkozni azon, hogy „a zsidó lakosság aggodalmait a legsötétebb előérzet hatotta át”, egészen odáig menően, hogy felkészültek a szibériai száműzetésre is. Kosztircsenko mégis feltételezi, hogy a legfelső vezetés akkoriban nem foglalkozott ilyesfajta tervekkel.

Az ellenérv

Naumov professzor elsősorban Kosztircsenko fő érvét – ti. hogy nincsenek dokumentumok, amelyek bizonyítanák a deportálás előkészítését – vonta kétségbe. Bár mindmáig ilyen dokumentumok nincsenek a birtokunkban, de még felbukkanhatnak. Ez ideig sem az elnöki levéltár állagait, sem pedig az egykori KGB dokumentumait nem vizsgálták át tételesen. De az is lehetséges, hogy a dokumentumokat megsemmisítették. Volt erre példa 1954 őszén, amikor az SZKP KB és a Moszkvai Bizottság, valamint az Ukrán KP KB levéltáraiból távolítottak el és semmisítettek meg sok dokumentumot, mert azok kompromittálták Hruscsovot (erről az SZKP KB 1957. júniusi plénumán esett szó).

Ami a zsidók átköltöztetéséről a legfelsőbb szinten hozott döntéseket illeti, Naumov lényeges körülményt említett. Kiderült, hogy számos észak-kaukázusi nép deportálását post factum a Szovjetunió Állami Védelmi Bizottságának rendeleteivel törvényesen rögzítették azután, miután emberek százezreit ténylegesen kitelepítettek, azokat pedig, akiket nem lehetett deportálni, helyben likvidáltak. Az AHB megbízottai szóbeli rendelkezések alapján cselekedtek.

Naumov bizonyítottnak tartja azt, hogy a kormánynak voltak listái olyan személyekről, akiket Moszkvából ki kellett volna telepíteni. A politbüró 1953 januárjában döntött egy óriási, 150-200 ezer embert befogadó láger felállításáról „különlegesen veszélyes külföldi gonosztevők” számára. Minthogy akkor a szovjet lágerekben és börtönökben nyilván jóval kevesebb személy volt, aki ehhez a kategóriához tartozott, felvetődik a kérdés: kikkel akarták ezt az új Gulág-szigetet benépesíteni? De azt is látjuk: a tervezett új láger befogadóképessége messzemenően nem felelt meg a szovjetunióbeli zsidók akkori számának. A „megbüntetett népeket” sem lágerekben helyezték el, hanem a távoli területek, régiók és köztársaságok lakossága közé telepítették őket.

Azt az érvet, hogy vezető funkcionáriusok nem tudtak semmit a deportálási tervekről, Naumov visszautasítja, és arra emlékeztet, hogy az 1930-as évek végétől Sztálin egyre gyakrabban maga hozott fontos döntéseket,amikről még azokat sem tájékoztatta, akik az adott kérdésben közvetlenül felelősek voltak. Azt a feltevést pedig, hogy Sztálinnak környezete magatartása miatt nem volt cselekvési szabadsága a zsidók deportálásának a kérdésében, Naumov alaptalan illúziónak tartja. Azt is cáfolja, hogy azért nem lett volna lehetséges a zsidók kitelepítése, mert a Szovjetunió európai részén szétszórva éltek. Ezzel kapcsolatban Naumov egy precedensre hivatkozik: valamennyi krími tatárt és görögöt, akik a Fekete-tenger vidékén túl éltek, felkutatták és hozzátelepítették az övéikhez.

*

Ezek a két fél fő érvei és ellenérvei. Mindkét oldalon vannak megfontolandó komoly indokok.

A probléma, amelyet a cikk elején felvetettünk, egyelőre megoldatlan marad. Reméljük, hogy a további kutatások végső soron egyértelmű választ adnak.