Ugrás a tartalomhoz

Túl a Dunatájon

Éder Zoltán

Mundus Kiadó

VERSEGHY FERENC NYELVTUDOMÁNYA és AZ UTÓKOR

VERSEGHY FERENC NYELVTUDOMÁNYA és AZ UTÓKOR[325]

A címben megjelölt témát e rövid összefoglalásban természetesen nem meríthetem ki. A tárgyra vonatkozó több mint száz publikációt akár csak címe szerint sem tudnám ezúttal felsorolni. Inkább irányzatokat fogok érinteni, s csupán a jellemzőbb megnyilatkozásokat idézem majd.

Ám még e rövidre fogott összefoglalás keretében sem kerülhetem el azt, hogy a felmerülő elvi-módszertani kérdések közül ne érintsek legalább egyet. Ez a kérdés pedig így hangzik: Mikor kezdődik egy tudós munkásságának utókora? A kézenfekvő felelet erre az, hogy a tudós halálával. De vajon utóéletét, műve továbbélésének esélyeit nem határozzák-e meg már életében bizonyos tényezők? Anélkül hogy észrevételemet általános érvényűnek tartanám, Verseghy Ferenc esetében világosan kell látnunk, hogy halála előtt jó másfél évtizeddel, nevezetesen 1805-ben és 1806-ban, a Révai Miklóssal való vitában olyan tényezők játszottak közre, amelyek nyelvtudományi munkássága eredményeinek sorsát évtizedekre, sőt egy évszázadra kedvezőtlenül és egyoldalúan befolyásolták. Mert vajon nem akkor kezdődik-e igaztalan mellőzésének jövője, amikor Boldogréti Víg László vitairatában, 1806-ban, Révai közzé teszi a „széphalmi jó barát”-nak Verseghyt elítélő, „tökélletesen megromlott fejű Grammaticus”-nak tituláló levelét? S vajon nem azzal folytatódik-e, amikor maga Kazinczy a Magyar Régiségek és Ritkaságok általa 1808-ban közzétett kötetében megerősíti Verseghyt elmarasztaló ítéletét? Hogy azután csaknem negyedszázadon át levelezésében rontsa Verseghy munkásságának hitelét. Mindezt részleteiben feltárni külön tanulmányt igényelne.

Összepontosítsuk tehát figyelmünket most Verseghy szorosabb értelemben vett utóéletére, nem feledve azonban a Kazinczy által kimunkált hátteret.

Verseghy Ferenc utókorának első szakasza egybeesik nyelvtudományunk történetének azzal a korszakával, amelyet mint a Magyar Tudós Társaság korá-t (1825-1862) tartjuk számon. Annak ellenére hogy élén egy jelentős kötet áll, amelyet Verseghy-Emlékkönyvnek is nevezhetünk, utóélete szempontjából mégis gyászos szakasz ez, a Verseghy elleni összeesküvés szakasza. Maga az emlékkönyv, a Sághy Ferenc által szerkesztett Verseghy Ferencz Maradvánnyai és Élete (Budánn, 1825, Verseghynek Hőfel Balázs által rézbe metszett mellképével), címének megfelelően két részre oszlik. Első része Verseghy kiadatlan kisebb szépirodalmi műveit tartalmazza, második részében pedig a szerkesztő fiától, Sághy Sándortól jegyzett Verseghy Ferencz’ Élete címú írás foglal helyet, amely az életrajz mellett Verseghy nyelvtudományi munkásságának összefoglalása és apológiája. Ennek az első magyar nyelvtudomány-történeti értekezésnek érdemben való méltatására, csupán néhány évvel ezelőtt, Benkő Loránd kerített sort, s többek között ezt írta róla: „E mű tudománytörténetileg igen becses, mert nyelvtudományunk történetének első ily nagyobb szabású vállalkozása, és mert kiváló, lényeglátó, tüzetes elemzés, melyből a Verseghy iránti rajongástól átfűtött hangnem mögül is nagyon jól kirajzolódik a tudományos életmű. Az akkori magyar tudomány komoly vesztesége, hogy a kitűnően képzett, lelkes Sághy Sándor a Verseghy-életrajz megjelenése utáni évben, 1826-ban fiatalon elhunyt. És teljesen méltánytalan, hogy az életrajzi lexikonok nem említik nevét és művét.”[326] Nem csorbítjuk Sághy érdemeit, ha hozzátesszük méltatásához: a Verseghy-életrajz nem teljesen önálló munkája. A kötetet bevezető sorokban Sághy Ferenc utal arra, hogy az életrajz megírásában fia „eggy tudós és nagyon érdemes Hazánkfiának” útmutatását követte, az értekezes elé bocsátott előszóban pedig maga Sághy Sándor nemcsak a tudós nevét fedi fel, hanem azt is körvonalazza, mi volt a része a közös munkában. A vonatkozó rész így hangzik: „Azon Dátumok szerint, mellyeket a’ Boldogúlttnak hátramaradott Írásai között Atyámnak társaságában felkeresvén, gondosan egybegyűjtöttem, lett elintézése s első kidolgozása Főtisztelendó Nagyságos Fejér György Úrnak tulajdon érdeme. Minthogy pedig későbben az említett Dátumokonn kívül még több emlékezetre méltókat találtam, ezeknek az előbbiekkel való új öszveigazítására s’ megegyengetésére olly módonn adtam magamat, hogy személyes meggyőződésemnek csorbúlása nélkül, Ő Nagysága gondolattyait és ítéletét általlyában követném, reménylvén, hogy így majd azok is, kik előtt önnön vélekedésem talán kevesebbet nyomna, egy Országszerte híres Literátorunknak bizonyítására hajtani fognak, mindnyájan pedig iparkodásomat, melly által édes Hazánk eggyik jeles Emberének közhasznú munkálkodását egész kiterjedésében megösmertetni kívántam, annál is inkább kedvesen venni fogják, mivel philologiai okoskodásainak sommáját (ammint azt Munkáinak figyelmetes olvasása alatt kijegyeztem) előhozván, s’ az ellenkező véleményekkel mindgyárt szorosan egybevetvén, tanúságosnak ügyekeztem tenni Életírását.” Ezekből a sorokból az olvasható ki: ha az életrajzi rész közös munka eredménye is, Verseghy nyelvtudományi rendszerének elemzése és védelme – a kilencven lapra terjedő értekezés kétharmad része – Sághy Sándortól származik.

Verseghy védelmére a maga idejében hamar és élesen reagáltak Révai, illetőleg Kazinczy pártjának nem kisebb képviselői, mint Vörösmarty Mihály és Guzmics Izidor. Vörösmarty Vágotai Kálmán álnéven húsz lapos cikkében[327] támadta meg Sághyt, Révai igazát védelmezve Verseghy ellenében. Cikkének csattanójául Sághy fiatalkori tapasztalatlanságát és felkészületlenségét sem hagyta ki az érvek sorából – az akkor ugyancsak mindössze huszonhat éves bíráló. Guzmics Izidor[328] pedig nem kevesebb, mint ötven lapon értekezik, mégpedig Révai és Verseghy közötti párbeszédes formában adva elő az előbbinek igazát. Két évvel később pedig Czuczor Gergely szólal meg[329] Verseghy latin nyelvű tankönyveire mérve, oktatásmódszertani szempontból, halálos csapást.

A Magyar Tudós Társaság azután, hogy Révai nyelvtani rendszerét elfogadta, éberen vigyázott arra, hogy a hatáskörébe kerülő munkákban ne érvényesülhessen Verseghy felfogása. Jól mutatják ezt azok a bírálatok, amelyek a tudós társasághoz véleményezésre beérkezett nyelvtanokról születtek. Vörösmarty, aki a bírálatok elkészítésében főszerepet vállalt, 1833-ban például Florentin Simon nyelvtankönyvének kiadását az alábbi érveléssel utasította el: „Minthogy ezen német-magyar Grammatikában az igeragasztásról hibás és zavart okozható, minden esetre pedig a’ Társaság szabályaival világosan ellenkező tanítás foglaltatik, annak kiadását nem találom czélirányosnak... Az igeragasztás a’ régieknél meghatározott, és hibátlan volt, de korunk felé mind inkább ingani ‘s zavarogni kezdett, míg végre Verseghy a hibákat rendszerbe húzta, s velök iskoláinkat elárasztván a’ zavarból, a’ mennyire csak tőle telhetett még nagyobb zavart csinált. Azonban az írók nem csak józanabb, hanem mi különös, nagyobb része is a’ régiekhez ‘s Révai szigorúbb tanításaihoz állott, annyira, hogy utóbbi éveinkben a’ botránkozatos tétovázásoktól csaknem egészen mentek vagyunk, s’ hogy azoktól végképpen meg is szabadulhassunk, a’ Társaságnak vigyáznia kell, hogy maga ellen ne dolgozzék.”[330]

E szívós munka eredményeképpen már a negyvenes években egyeduralkodóvá vált Révái rendszere, s ezzel párhuzamosan hitelüket vesztették Verseghy nyelvtudományi eredményei. A pozsonyi királyi akadémia magyar nyelv- és irodalomtanára, Ferenczy Zsigmond Jákó például már ebben a szellemben nevelkedvén, tankönyvében így rögzítette a Révai-Verseghy-kérdésben kialakított felfogást: „Voltak ugyan már az előbbeni századokban tudós férfiaink, kik nemzeti nyelvünket philologiai szempontból vizsgálák, de senki nagyobb szorgalommal, mélyebb belátással, s több oldalú ismerettel felruházva nem fejtegette azt, mint Révai Miklós, mindent kifürkészett ő, miből nyelvünk természetét, sajátságait helyesen s alaposan kifejthetőnek vélé. Kikelt ellene a nyelvszokást egyedül magasztaló Verseghy, de minthogy ő részint kevesebb készülettel lépett küzdőtérre mint Révai, részint mivel a philologiának némelly ágaiban hibás és alaptalan véleménnyel bírván azt másokra erőszakolni törekedett, az írók nagyobb részét magától annyira elidegenítette, hogy ma alig akadhatni egyre, ki Révait védve, ellene ne küzdene”.[331]

A következő időszakban, amely tudománytörténetünkben az újgrammatikus korszak nevet viseli (1862-1919), kezdetben mit sem változik a kép, sőt Toldy Ferenc működése következtében, az előző korszak betetőzéseként, még sötétebbé komorul. Összefoglaló munkájában egyrészt az Újjászületés kora (1772-1801) c. fejezetben Révai, a magyar nyelvtudomány megalapítója címmel Révait méltatja, Verseghyt pedig elmarasztalja, másrészt A nyelvújítás és szépítés, s a költői klasszicizmus kora (1807-1830) c. fejezetben A nyelvtudomány hanyatlása címmel Verseghy nyelvtudományi életművét így parentálja el: „Nyelvészetünk történetének legszomorúbb időszakához értünk. Míg a jelesb elmék, bízva a Révai elveinek megdönthetetlenségében, egész figyelmüket kirekesztőleg a nyelv széptani mívelésére és gazdagítására fordították, Révai ellenese, Verseghy Ferenc, a lelketlen Sághy Ferenc mesterkedése folytán az ország hivatalos grammatikusává fogadtatott, s az öszves magyar birodalom iskoláiban kötelezőleg behozandó nyelvkönyvek szerkesztésével megbízatott. Elfoglalván most a nagy férfiú halála által megürült tért, roppant mérvben fejtette ki kártékony munkásságát. Nyelvünk szellemét kiölő, törvényességét megsemmisítő durva empirizmusát teljesen rendszerbe hozva, hét év alatt nem kevesebb, mint tizenöt nagyobb-kisebb kötetet betöltő nyolc munkában s három nyelven hirdette, az iskolákban s azokon kívül, akadálytalanul s annál bátrabban tanait, mert Révai tanítványai, helytelen kicsinylésből, hallgatással mellőzték tudományos dúlásait.”[332]

Az idő haladtával, a történeti nyelvtudományi munkálatok kifejlődésével, különösen a Simonyi-korszak beköszöntével a tudománytörténet is új lendületet kapott. Érdekes azonban megfigyelni, hogy művelését a nyelvészek jobbára az irodalmároknak engedték át. Az első Révairól szóló könyvet Bánóczi József, Verseghy nyelvtudományáról az első érdemleges cikket Riedl Frigyes s az első átfogó Verseghy-monográfiát Császár Elemér írta – mindhárman irodalomtörténészek.

Bánóczi műve[333] a méltatlan és igazságtalan mellőzés után fordulatot jelent Verseghy megítélésében, vele jelenik meg ugyanis a mindkét félnek igazságot szolgáltató formula. A nagy nyelvtudós – a történeti nyelvészet felvirágzása korában – természetesen továbbra is Révai marad, a Révai-Verseghy tollharcából is ő kerül ki győztesen, de Verseghy nézetei tárgyilagosabb megítélés alá esnek, egyes érdemei elismertetnek, s bizonyos kérdésekben neki lesz igaza. A torzítás azonban azáltal is továbbfolytatódik a munkák java részében, hogy Verseghynek jobbára csak azon tételeit tárgyalják, amelyek Révai tételeivel szembenálltak, tudományának egészét még egy ideig nem érdemesítik vizsgálatra.

Bánóczi nyomán az egyeztető módszert követi Simonyi Zsigmond is, amikor többek között így szól: „Ma már tudjuk, hogy mind Révainak, mind Verseghynek volt az igazságban része. Abban Révainak volt igaza, hogy az ikes ragozás megkülönböztetése régi és eredeti magyar sajátság, melyet régibb irodalmunkban még a legnagyobb szabályossággal föllelhetünk. Viszont Verseghynek volt igaza abban, hogy a régibb nyelv nem szabályozhatja a mait, s hogy a nyelvnek változása nem csupa romlás, hanem egyszersmind fejlődés, mely a régi szabályosságot új szabályossággal helyettesíti.” Ám Simonyi szemében, gondolhatjuk, Révai mint a történeti nyelvtudomány megalapítója mégiscsak nagyobb Verseghynél: „Révai hírneve túlszárnyalta Verseghyét, mert ő volt nálunk az első tudós, ki fényes sikerrel alkalmazta a nyelvtörténeti módszert s ezzel megelőzte Grimm Jakabot”.[334]

Ettől kezdve Révai primátusát megtartva, ez az egyeztető, mindkét félnek igazságot osztó felfogás jut érvényre a többi irodalomtörténeti kézikönyvben is. Példának említhetjük Váczy Jánosnak a középiskolák és tanárképző intézetek használatára írt vaskos munkáját, amelynek Az irodalmi fellendülés korá-t (1772-1820) tárgyaló részében Révai méltatása után, amely így végződik: „Ő volt korának nemcsak nálunk hanem egész Európában a legnagyobb nyelvésze és grammatikusa”, Verseghyről egyebek között ezt olvashatjuk: „Révai és tanítványai (kivált Horváth István) heves harcot viseltek Verseghy és követői ellen, s Verseghynek minden érdemét megtagadták. Jelenleg már megállapodott nyelvtudósaink véleménye abban, hogy neki a mai nyelvhasználat jogosultságára nézve igaza volt. És ha mint grammatikus nem hasonlítható is Révaihoz: támadása a régiség föltétlen tekintélyének merev követése ellen végre is kibékítőleg hatott az ellentétes vélemények összeegyeztetésére.”[335]

Mindez természetesen annak is köszönhető, hogy a múlt század utolsó két évtizedében végül is megindult a Verseghy-filológia s benne Verseghy nyelvészeti munkásságának önálló tárgyalása. A publikációk sorát Riedl Frigyes tanulmánya nyitja meg[336], amelyet – hiányai ellenére – alapvetőnek kell tartanunk. Bár az ő írása is Révai és Verseghy összehasonlításán alapszik, s kora uralkodó felfogásán ő sem tudja túltenni magát, amikor a történeti-összehasonlító módszer mellőzése miatt elmarasztalja Verseghyt, mégis hangneme azért üt el az előzőkétől, mert az összevetésből mindkét nyelvtudós érdemei és tévedései egyaránt kidomborodnak, sőt gyakrabban Verseghy javára billen a mérleg. Ilyen tárgyilagos megállapításokat olvashatunk: „És valóban Verseghynek nagy érdeme, hogy – tisztán fogván fel a nyelv fejlődő jellemét – határozottan fellépett Révai ellen, ki a régibb alakokat jobbaknak és gyakran ma is követendőknek tartotta.” Vagy: „Ha Verseghyn néha meg is látszik, hogy nem ismeri eléggé a magyar nyelv történetét vagy szántszándékkal elhanyagolja, mégis mindig észrevehető, hogy a mostani nyelvet minden szójárásában ízről ízre ismeri, és hogy róla gyakran helyesebb ítéletet mond, mint nagy ellene, Révai.”

Ilyen előzmények után írta meg Császár Elemér Verseghy Ferenc élete és művei című monográfiáját (Bp. 1903). Manapság, a Verseghy-filológia megújhodásának idején az irodalomtörténészek részéről ismételten kritika érte ezt a Verseghy egész életművét tárgyaló könyvet. A műnek Verseghy nyelvészeti munkásságáról szóló fejezetei sem tudják mai igényeinket kielégíteni, mégis amíg korszerűbb és részletesebb elemzés nem születik a témáról, teljességgel nem mellőzhetjük.

A sokat szidott Pintér Jenő pedig korai munkájában[337] a Nyelvészeti mozgalmakról írva külön fejezetet szentel Verseghynek, amelyben az újabb szakirodalmat is felsorakoztatva és eredményeit gyümölcsöztetve kiegyensúlyozott ítéletet alkot Verseghy nyelvészeti munkásssgáról, majd az irodalomtörténeti részben pályaképét is megrajzolja[338], amelyben a Révaival folytatott harcának ismertetését találóan ezzel zárja: „A győztes párt Verseghy tudását nem ismerte el, tekintélyét megtépázta, elégtételt sohasem szolgáltatott neki.”

A két háború közötti időszakban (1919-1945) a nyelvtudomány semmivel sem járult hozzá Verseghy munkásságának alaposabb megismeréséhez. Annyira nem, hogy még az olyan fontos forráskiadvány megjelenéséről sem vett tudomást, mint amilyet Horváth Konstantin adott közre.[339] A nagyszabású és mintaszerűen összeállított kötet Verseghy utolsó éveinek története, benne utolsó művének, a Tudományos Mesterszókönyvnek keletkezésére nyújt új ismeretanyagot. A becses kötet később is elkerülte a nyelvészek figyelmét, közöttük a nagy anyagismerettel rendelkező Gáldi Lászlóét is.

A korszakból még Farkas Gyula egy megjegyzését tartjuk említésre méltónak. Révai és Verseghy harcáról szólva és megállapítva, hogy Révainak és tanítványainak sikerült Verseghy tudományát évtizedekre kompromittálni, azzal végzi, hogy „a későbbi fejlődés létrehozta a két ellentétes szempont szintézisét (anélkül, hogy a nagyérdemű Verseghynek igazságot szolgáltatott volna).”[340]

A két nyelvtudós vitájának, illetőleg munkásságának felülvizsgálása, valamint Verseghy nyelvtudományi működésének érdemeihez méltó értékelése – amelynek szükségességére nyelvész részről Antal László mutatott rá először[341] – korszakunknak napirenden lévő feladata. Ezen a téren az utóbbi évtizedekben sok minden történt, Verseghy munkásságának feldolgozása minden eddiginél nagyobb méreteket ölt. Ez különösen két tényezőnek köszönhető. Az egyik a felvilágosodás nyelvészete és irodalma iránt megnövekedett érdeklődés korunkban, a másik egy Verseghy-műhely létrejötte. A felvilágosodás kori kutatások fellendülésének eredményeképpen került sor Verseghy nyelvészeti munkássága eddig elhanyagolt területeinek a feltárására. Nevezetesen szótárírói tevékenységének elemzésére[342], stilisztikai munkásságának feldolgozására[343], valamint nyelvfilozófiai nézeteinek értékelésére.[344] Közöttük Szathmári tanulmánya Verseghy nyelvtudományi munkásságának egyéb területeiről is a legátfogóbb képet nyútja korszakunkban.

A Verseghy-filológia fellendülésében nagy szerepet játszik az a műhely, amelyet Verseghy szülővárosa, Szolnok s abban is a nevét viselő megyei könyvtár hozott létre. 1957-től kezdve időszakonként, egy-egy Verseghy-évforduló alkalmával tudományos ülésszakot rendeznek, amelyen a Verseghy művelte tudományok és művészetek képviselői tartanak előadásokat. Az ülésszakok anyagát kiadványokban is megjelentetik.[345] Emellett nyelvészeti szempontból különösen fontosak Verseghy munkáinak a könyvtár által gondozott és megjelentetett kiadásai. Közöttük is kiemelkedik latin nyelvű művének az Analyticae Institutionum Linguae Hungricae címűnek (Buda, 1816-1817) A magyar nyelv törvényeinek elemzése címmel magyar nyelven történt közreadása.[346] E jelentős teljesítmény révén Verseghynek ez a nagy összefoglaló műve hozzáférhetővé vált azok számára is, akiket eddig latin nyelvűsége megakadályozott érdemi tanulmányozásában.

Utókorának viszontagságos történetét végül is azzal zárhatjuk, hogy bizakodással tekinthetünk a jövőbe, mert létrejöttek a feltételei annak, hogy korszerű előadásban foglaljuk össze Verseghy Ferenc nyelvtudományi munkásságát, s jelöljük ki az őt megillető helyet tudományunk történetében.



[325] Megjelent: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Szerkesztette Kiss Jenő és Szűts László, Budapest, 1991, 144-150. old.

[326] Benkő Loránd: Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében, Budapest, 1982, 64. old. (Nyelvtudományi Értekezések, 113. sz.)

[327] Vágotai Kálmán: Némelly nyelvünkbeli különözésekről, Tudományos Gyűjtemény, 1826, 3. köt., 61-83. old.

[328] Guzmics Izidor: Révai Miklós igaza a magyar igehajtogatás harmadik formájára nézve Verseghy Ferenc okoskodásai ellen, mint ezeket Budai Biographusa 1825-ben közlötte. Tudományos Gyűjtemény, 1826, 8. köt., 12-71. old.

[329] Czuczor Gergely: A magyar nyelv állapota Gymnasiuminkban, Tudományos Gyűjtemény, 1828, 10. köt., 72-83. old.

[330] Vörösmarty Mihály: Publicisztikai írások. Akadémiai és Kisfaludy-Társasági iratok. Sajtó alá rendezte Gergely Pál, Budapest, 1977, 194-195. old. (Vörösmarty Mihály Összes Művei, 16.)

[331] Ferenczy Zsigmond Jákó: Adalék honi nyelvünk és irodalmunk történetéhez, Pozsony, 1844, 63. old.

[332] Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. A legrégibb időktől a jelenkorig. Rövid előadásban. 1864-1865, Budapest, 1987, 256. old.

[333] Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái, Budapest, 1879.

[334] Simonyi Zsigmond: Révai és a korabeli nyelvtudomány, Képes Magyar Irodalomtörténet. Szerkesztette Beöthy Zsolt és Badics Ferenc, 1. köt., Budapest, 19063, 750. old.

[335] Váczy János: A magyar irodalom története, Budapest, 1902, 372. old.

[336] Riedl Frigyes: Verseghy mint nyelvtudós, Magyar Nyelvőr, 1880, 433-444., 493-502. old.

[337] Pintér Jenő: A magyar irodalom története Bessenyei felléptétől Kazinczy Ferenc haláláig (1772–1831), Budapest, 1913, 1. köt., 96-98. old. Előzőleg mutatványként: Magyar Nyelvőr, 1911, 436-438. old.

[338] Pintér 1913, 1. köt., 234-241. old.

[339] Horváth Konstantin: Az „Egyházi Értekezések és Tudósítások” (Az első magyar kat. teol. folyóirat) története 1820-1824. Verseghy Ferenc és Horváth János levelezése 1819-1822, Veszprém, 1937.

[340] Farkas Gyula: A magyar szellem felszabadulása. Irodalomtörténetírásunk fejlődésrajza, Budapest, 1943, 116. old.

[341] Antal László: A magyar esetrendszer, Budapest, 1961, 107. old. (Nyelvtudományi Értekezések, 29. sz.)

[342] Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban, Budapest, 1957, 130-135., 200-221., 350-377. old.

[343] Szathmári István: Verseghy, a stilisztikus, Irodalom és felvilágosodás. Szerkesztette Szauder József és Tarnai Andor, Budapest, 1974, 901-921. old.

[344] Balázs János: Magyar deákság. Anyanyelvünk és az európai nyelvi modell, Budapest, 1980, 45-58.

[345] Az eddig megjelent kötetek: Verseghy Ferenc 1757-1822. Szerkesztette Kisfaludi Sándor, Szolnok, 1957; In memoriam Verseghy Ferenc, Szolnok, 1973; In memoriam Verseghy Ferenc 2., Szolnok, 1983; In memoriam Verseghy Ferenc 3., Szolnok, 1988; In memoriam Verseghy Ferenc 4., Szolnok, 1994; In memoriam Verseghy Ferenc 5., Szolnok, 1998. Az utóbbi öt kötetet szerkesztette Szurmay Ernő.

[346] Verseghy Ferenc: A magyar nyelv törvényeinek elemzése. Fordította Bartha Lászlóné, Borók Imre, Győri Gyula, Imre István, Lukácsi Hubáné, Száz Kázmér, szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1972-1977.