Ugrás a tartalomhoz

Szántóföldi növények vetőmagtermesztése és kereskedelme

Izsáki Zoltán, Lázár László

Mezőgazda Kiadó

9.6. Egyéb növények

9.6. Egyéb növények

9.6.1. Kender

9.6.1.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A kender (Cannabis sativa L.) az emberiség egyik legrégebben termesztett, legsokoldalúbb és leghasznosabb növénye. Több mint 6 ezer éves múltra tekint vissza, egyben a jövő iparának egyik ígéretes lehetősége. Közép-Ázsiából származik és innen terjedt el Ázsia más területeire, valamint Európába, Amerikába, Afrikába. Domesztikációja Kínában kezdődött és ott i. e. 6500-ban már elterjedt gazdasági növény volt. Kezdetben magját, olaját élelmiszerként, levelét, virágzatát gyógyszerként, illetve rituális (vallási) szertartásokhoz ajzószerként használták. A kender rostját később kezdték felhasználni. Először kötelet, majd textilt készítettek belőle. A kínai királysírokban számos halotti lepel maradt fenn az i. e. 3500-as évekből, de Kína-szerte találtak más, különböző célokra használt textilmaradványokat is. A kínaiak gyártottak belőle először papírt. A legrégibb i. e. 2000-ből származó papír Xian tartományban maradt fenn. Az első írásos emlékek is Kínában a Sung-dinasztia korárból, i. e. 500 körüli időkből származik.

A kender termesztése Európában pár ezer éves múltra tekint vissza. Fénykorát a XVII. században a vitorlás hajózás korában élte. Egy hajó felszereléséhez 50–100 t kenderrost volt szükséges, amit két évenként fel kellett újítani. Később az olcsóbb trópusi rostimport visszaszorította, de a világháborúk alatti importnehézségek miatt termesztését Németországban újra felfedezték és a II. világháború utolsó éveiben 21 ezer ha-on termesztették, amely az ország szükségletének kb. 20%-át elégítette ki, a többit Olaszországból importálták. Fejlesztették a termesztési, betakarítási és feldolgozási technológiát. Kifejlesztették az ún. „cottonizációt”, amellyel a gyapothoz hasonló rövid rostokat állították elő.

A háború után 1970-től számos nyugat-európai országban – talán túlzott óvatosságból – tiltott volt a kendertermesztés annak ellenére, hogy az ipari kender nemesített és termesztett fajtái alacsony narkotikum, vagyis THC- (tetra-hydro-cannabinol) tartalommal rendelkeztek. A kender újrafelfedezése – és felismerése annak, hogy ez egy univerzális környezetbarát nyersanyag – az 1980-as évek második felében kezdődött az USA-ban (ahol 1970 óta napjainkig is tiltott a termesztése), Európában és Ázsiában. Az Európai Unió országaiban Spanyolországban 1986-ban, Nagy-Britanniában 1993-ban, Hollandiában 1994-ben, Ausztriában 1995-ben, Németországban 1996-ban, Kanadában 1998-ban kezdték meg újra a kender termesztését. A kendertermesztés újraélesztése Németországban a legsikeresebb, ott, ahol már korábban is fejlett technológiák álltak rendelkezésre. Az EU országaiban az élelmiszer-túltermelés és a környezet harmonizációja miatt támogatást nyújtanak az élelmiszertermő területek csökkentésére, ún. „set aside” ugaroltatás bevezetésével. További támogatást nyújtanak, ha ezen a területen ún. nem élelmiszer növényeket, hanem pl. a környezeti szempontból ugyancsak kedvező, gyorsan megújuló energiaforrásokat vagy egyéb nem élelmiszer célú növényeket állítanak elő.

Termesztésének előfeltétele a 0,2% alatti THC-tartalmú fajták termesztése, amelyekkel Franciaország, Magyarország, Ukrajna, Lengyelország, Kanada is rendelkezik.

A kendert a honfoglaló magyarok itt találták, de őseink már vándorlásaik során megismerték a növényt. Hazánkban i.e. 950-ből származó kenderből készült textilmaradványokat találtak Halimba-Cseres termőtájakon. Hazánkban a kendertermesztés folyamatos volt, szinte napjainkig. A termesztési kultúra fennmaradt, fajtáink nemesítése világszínvonalon történt, és folyik ma is Kompolton, Bócsa Iván professzor által.

A XX. század első feléig termesztése és feldolgozása elsősorban textilipari célra történt, részben hagyományosan kézi munkaerővel, részben uradalmakban és magánkézben lévő gyárakban feldolgozva. Az államosítás után az 1970-es évektől volt tapasztalható fejlődés főleg a betakarítás területén a ZSSZK szovjet kévekötő aratógépek és bálázók bevezetésével. A kézi munkaerő igénye így is 30–40 óra maradt hektáronként. A hazai kendertermesztés XX. századi (1980–1986) fénykorában 6–10 ezer ha-on termesztettünk kendert, 7–9 t/ha termésátlaggal, kitűnő minőséggel, elsősorban az ország délkeleti részein. Ezzel nemzetközi elismertségre tettünk szert. A termesztés nagyüzemekben történt, korszerűsített technológiával, a Szegedi Kendertermesztési Rendszer (SZKR) szervezésével. Az SZKR ugyanakkor létrehozta a termelés vertikális integrációját a termelők és a kenderipar között. Az előállított kendertermékeknek (kötelek, spárgák, ponyvák, zsákok, pozdorjalapok) biztos hazai és külföldi (elsősorban orosz) piaca volt. A kendertermesztés a Szovjetunió széthullása után hazánkban és a kelet-európai országokban hirtelen csökkent. Így hazánkban termőterülete 1991-ben 1000 ha alá csökkent és jelenleg alig vagy egyáltalán nem haladja meg azt.

A 9.18. ábrán bemutatott felhasználási lehetőségei mutatják, hogy hazánkban a kender, ez a természetes, könnyen lebomló nyersanyagforrás a vidékfejlesztés egyik lehetősége, ugyanis a kendertermesztés innovációja után számos új kis- és középvállalkozás számára válhat nélkülözhetetlen alapanyaggá. Ezért 2001-ben hazánkban Széchenyi Nemzeti Kutatási Program indult a kendertermesztés innovációjára, piacképes, környezetbarát termékeinek előállítására. Várhatóan a kender vetésterülete a program végére ismét 5 ezer ha-ra fog növekedni. Ennek a vetőmagtermő területigénye 300–500 ha.

9-18. ábra - A kender modern hasznosítása

A kender modern hasznosítása


Hazánkban a kender vetőmagtermesztése elkülönített területen történt és történik főleg a kompolti FIBRO-SEED és az AGRO-HEMP Kft.-k koordinációjával, elsősorban Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében lápi kotus talajokon. A magkender termőterülete 1975–1980-as évek közepéig 1000–1200 ha között változott 0,7–1 t/ha termésátlagokkal, amely rendszerint meghaladta a hazai vetőmagigényeket, így jelentős mennyiségű vetőmagexport vált lehetővé. 1988-tól kezdődően megindult a kendermag termőterületének fokozatos csökkenése, ami a rendszerváltás után drasztikussá vált. 2001–2003 évek között a kender szaporítóterülete 100–170 ha volt 0,3–0,9 t/ha termésátlaggal. Az évente 110–150 t fémzárolt vetőmagból 55–100 t-t fémzároltak belföldre.

9.6.1.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A kendert (Cannabis sativa L.) korábban a komlóval (Humulus ssp.) együtt vagy az eperfafélék (Moraceae) vagy a csalánfélék (Urticaceae) családjába sorolták. Napjainkban azonban már általánosan elfogadott, hogy a kender és komló együtt egy elkülönült családba, a Cannabaceae = Cannabinaceae családba tartozik. A családba a két rokon nemzetség, a kender (Cannabis L.) és a komló (Humulus L.) tartozik. A kender (Cannabis L.) nemzetségbe tartozó egy faj a Cannabis sativa L. több változatra tagozódik:

  • Cannabis sativa var. vulgaris (közönséges, termesztett kender),

  • Cannabis sativa var. indica Lam. (indiai kender),

  • Cannabis sativa var. indica Lam. subvar. gigantea (óriás kender),

  • Cannabis sativa var. ruderalis Janisch (az úgynevezett vadkender).

A közönséges, termesztett kender nemesített fajtái alacsony THC-tartalmúak (az EU-szabvány 0,2% alatti THC-t engedélyez), ezért teljesen alkalmatlanok kábítószerkénti fogyasztásra.

Az indiai kender az ún. ázsiai alakkörhöz tartozik és THC-tartalma elérheti a 20%-ot. A kender alkaloidájának neve a hasis, amely név a perzsa Hasemiták nemzetségének ún. „hasisevő” vallásos muzulmán szektájától származik. Hasisevő arabul: hasisin.

A vadkender (ún. útszéli kender) elterjedési köre Oroszország közép-ázsiai, volgai és uráli vidékei, Törökország, Románia, Bulgária és Magyarország. Hazánk a vadkender elterjedési körének nyugati határán van. Tőlünk nyugatra ez az alak vadon nem fordul elő. Igen alacsony, elágazó, apró magvú. Egyenetlen virágzása következtében virágzása egybeeshet a kultúrkenderével, s mivel vele könnyen kereszteződik, biológiailag fertőzheti. A vadkendertől meg kell különböztetni a szántóföldről kiszökött, elvadult kendert, amely morfológiailag alig különbözik a kultúrfajtáktól és olykor gyomosít. Sem a vadkender, sem az elvadult kultúrkender nem tartalmaz számottevő THC-t.

A termesztett kender további rendszertani kategóriákra nem bontható, kizárólag úgynevezett földrajzi, illetve ökológiai csoportokra, rasszokra (alakkörökre) tagolható. E rasszok között – földrajzi származásuktól függően – tetemes morfológiai, élettani és termesztési értékbeli különbségek vannak. Ennek ellenére a legkülönbözőbb típusú kenderek megegyeznek abban, hogy kromoszómaszámuk azonos (2n = 20) és könnyen, spontán módon is kereszteződnek egymással.

Az egyes ökológiai rasszok a kender származási helyéről különböző irányú elterjedése során különböző geográfiai és klimatikus hatásokra alakultak ki és morfológiai, fiziológiai eltéréseket mutatnak.

Azészaki kenderhez tartoznak a 60. szélességi foktól északra Oroszországban és Finnországban termesztett fajták, formák. A világ legkorábbi kendertípusai sorolhatók ide. Szármagasságuk 1,5 m alatt van. Az északi vidékek mezőgazdaságában jelentős szerepük van, mivel egyike az ott megtermeszthető kevés számú növénynek.

Aközép-orosz kender alakköre az Orosz Alföldön, Lengyelországban, Németország északi részén általában az 50. és 60. északi szélességi fokok között az ott uralkodó termesztési tényezők hatására (rövid tenyészidő, hosszú nappalok, csapadékosabb éghajlat stb.) alakult ki. Az ebbe az alakkörbe tartozó fajtákat termesztik a legnagyobb területen. Főbb jellemzői: közepes, 90–110 napos tenyészidő, 1,20–3,0 m magas, kevéssé elágazó szár, közepes nagyságú, 5 ujjasodású levél. Rosttermése közepes, viszont igen nagy magtermésre képes. Ukrajna és Oroszország európai és ázsiai részének középső területein, Lengyelországban és korábban Észak-Németországban termesztett kenderfajták kivétel nélkül ebből az alakkörből származnak.

A déli (mediterrán) kender gazdasági jelentőség tekintetében a legfontosabb alakkör. Általában az 50. északi szélességi foktól délre termesztik Európában, ennél északabbra ugyanis magja nem érik be. Magtermesztésének északi határa egybeesik a szőlőtermesztés északi határával, rostra azonban ma már lényegesen északabbra is termesztik, így pl. Ukrajna, Oroszország és Lengyelország 52. és 55. északi szélességi fokok közötti területein. Angliában, Hollandiában és Észak-Németországban a déli kétlaki fajták nagyobb kórótermést adnak, mint a közép-orosz kenderek vagy az átmeneti típusú francia kenderek. Mivel ott magja nem érik be, a vetőmagot évről évre importálni kell, vagy mint pl. Oroszországban, a déli körzetekből kell beszerezni. Főbb jellemzői a viszonylag hosszabb (130–150 napos) a tenyészidő (a mag beéréséig számítva). Száruk az összes típus közül a leghosszabb, általában 2,5–5 m közötti. Tág térállásban elágazódásra hajlamosak. Levelük nagy, az ujjasodás értéke átlagosan 9–11 levélke levelenként. Nagy kórótermésre képesek, sok és finom szálú rostot adnak. Magtermésük közepes, lényegesen kisebb, mint a közép-orosz kendertípushoz tartozó fajtáké. A vajfűvel (szádorral) szemben általában ellenállóak, a kenderbolha azonban ezeket is megtámadja. Valódi kultúrnövény jellegűek, és noha vetésterületük meg sem közelíti a közép-orosz típusokét, világgazdasági jelentőségük mégis sokkal nagyobb, mivel egységnyi területről a legnagyobb mennyiségű és kiváló minőségű rostot szolgáltatják. Termesztési körzetük Dél-, Délkelet- és Közép-Európa. A vetésterület sorrendjében termesztik Romániában, hazánkban, Jugoszláviában és Bulgáriában. Termesztik még Ukrajna déli körzeteiben (Dél-Ukrajna, krasznodári terület stb.). A Törökországban termesztett tájfajták ugyancsak nagyrészt a déli alakkörhöz tartoznak.

Azázsiai kenderalakköréhez tartozó típusok általában alacsonyabb (1,5–3,0 méter) szárat fejlesztenek. Száruk rendkívüli módon hajlamos az elágazódásra, ennek megfelelően a szártagok igen rövidek és számosak. Leveleik nagyok, világos pasztellzöld színűek, a levelek ujjasodási értéke nagy, általában 9–13. Az egyes típusok között tenyészidőben viszonylag nagy különbségek vannak. Tenyészidejük általában 150–170 nap, de számos olyan alak is ismeretes, amelynek magyarországi viszonyok között nincs jelentősége, de a nemesítésben felhasználják keresztezési partnerként.

A kender egynyári, 110–150 nap tenyészidejű (rostnak, illetve magnak), váltivarú, kétlaki, legmagasabbra növő szántóföldi növényünk. A hím és a nőegyedek az állományban 50–50%-ban fordulnak elő, de a nőegyedek kis számban inkább fölényben vannak. Minden kétlaki állomány tartalmaz azonban 0,1–0,2%-ban egylaki egyedet is, amelyen a hím és nővirágok ugyanazon a növényen egy virágzatban, de a virágzat különböző részein találhatók. Az ilyen állomány rostjai sokkal homogénebbek.

Gyökérzete a növény össztömegéhez viszonyítva kevés, 8–9%-a. Elágazó karógyökere 2,0– 2,5 m mélyre hatol le, oldalgyökerei 60–80 cm-re terjednek szét. Már gyökérzeténél is érvényesül az ivari dimorfizmus, a hím kenderek rövidebb tenyészidejüknél fogva kisebb tömegű gyökérzetet fejlesztenek.

A rostkender gazdasági értelemben vett termése a tenyészidő végére elfásodó dudvás szára. Az elfásodottság olyan mérvű, hogy gazdasági növényeink közül területegységenként a kender szolgáltatja a legtöbb fát (pl. egy hektár rostkender fa-, azaz pozdorjatermése vetekszik másfél-két hektár bükkerdő egy évi fanövekedésével). Szára merev, felálló. Felülete szőrökkel borított, amelyek igen korán elsimulnak. Ezek az úgynevezett fedő- vagy mirigyszőrök. A szár kerülete szögletes (hatszögletű), felülete – különösen tág térállásban – hosszanti irányban gyakran bordázott.

A szár magassága a földrajzi alakkörtől, a napi megvilágítás tartamától, a talajtól, a rendelkezésre álló tápanyag és víz mennyiségétől, a tenyészterülettől és az ivartól függ. Hazai viszonyaink között a déli alakkörhöz tartozó fajták szárának hossza – rostkendernek vetve – 1,5–3 m között változik. Ezzel szemben a közép-orosz kender optimális viszonyok között is csak 1,0–2,0 m magas szárat fejleszt. Nagyobb tenyészterület mellett (magkenderkultúrákban) a kender szára hazai viszonyaink között eléri a 4–4,5 m magasságot. Sűrű állományban a hím kender általában mintegy 10–15%-kal magasabb a nőkendernél, annak ellenére, hogy az utóbbinak a tenyészideje mintegy 6–7 héttel hosszabb. A hím kender kórótömege 30–40%-kal elmarad a nőkenderétől.

A kenderszár vastagsága (átmérője) nagyjából hasonló tényezőktől függ, mint a szármagasság, elsősorban azonban a tenyészterület határozza meg. A gabona-sortávolságra vetett 20–50 cm2 egyedi tenyészterületű rostkender szárának átmérője 3–9 mm között változhat. Vastagabb szár ennél nagyobb tenyészterületen jön létre. Tág térállásban (2000 cm2 egyedi tenyészterület felett) 20–60 mm-es szárvastagság a jellemző. A kender ivara e tekintetben is meghatározó. A hím kenderek szára vékonyabb, a nőkendereké a vastagabb. A szár az egész növény össztömegének körülbelül 65–70%-a. Ez az érték levelek és gyökerek nélkül értendő.

A kenderszár elágazásra hajlamos. A kenderen a szárcsomók (nóduszok) elágazási pontjaiból levelek indulnak ki. A tenyészidő végére az állomány felkopaszodik. A rostkendernek vetett sűrű állományú kender egyáltalán nem ágazódik el. Ezzel szemben a tenyészterület növelésével – általában 2000 cm2 egyedi tenyészterület fölött – a kender a rendelkezésre álló táplálóanyagoktól, víztől, a fajtától és az ivartól függően erőteljesen elágazódik. A nőkender minden fajtánál lényegesen elágazóbb, mint a hím kender. A magkender a teljes méreteit, „habitusát” kb. 5000 cm2-es tenyészterület mellett, vagyis 70×70 cm kötésben éri el. Ekkor és e feletti tenyészterület mellett ágazódik el a legnagyobb mértékben.

A kender levele ujjasan összetett. A levél levélkékből áll, amelyeknek száma függ a kender fajtájától, alakkörétől, korától. A levélkék száma (ujjasodásnak is nevezik) mindenekelőtt a fajtára jellemző. Az összetett kifejlett levél levélkéinek száma általában 5–13, leggyakrabban azonban 7–11. A hazai kenderfajták levélkéinek száma általában 9. Az ázsiai alakkörhöz tartozó típusok ujjasodása nagyobb, a 11 levélkéből álló gyakoribb vagy azonos gyakoriságú a 9 levélkéjű levéllel.

A fajtán kívül a levélkék száma függ a növény korától. A kender első lomblevelei még egyszerűek, tehát csak egy levélkéből állnak, később a növekedéssel párhuzamosan növekszik a levélkék száma. Legnagyobb mértékű az ujjasodás a szár középső részén lévő leveleken. A vegetatív fázisban a levelek a száron szemben fejlődnek, később, a generatív fázis kezdetétől, átellenessé válik egymáshoz viszonyított helyzetük. Azt a helyet, ahol az első átellenes levél fejlődik a növényen GV, azaz generatív-vegetatív növekedési pontnak nevezzük. Betakarítás előtt a teljes növény tömegének mintegy 24–25%-át a levélzet teszi ki, ami aratás után a kóró mozgatása és a természetes levélhullás következtében 8–14%-ra csökken.

A kender kétlaki növény, kétféle ivarú virágai külön egyeden vannak. Mindkét nembeli virágok virágzatokba csoportosulnak. A porzós (hím) virágzat tulajdonképpen bogernyős fürt.

A hím (porzós) virágok a virágzati főtengely levélhónaljából kiindulva virágzati oldalágakon helyezkednek el. A hím virágnak 5 levéllepelből álló virágtakarója van, amely 5 porzót fog körül. A lepellevelek sárgászöld színűek. A portokok rövid porzószálon függnek, a kinyílt hím virágok felülnézetben csillag alakúak. A hím virágok száma egy növényen belül elsősorban az egyedi tenyészterület függvénye. El nem ágazó, vékony és hosszú rostkenderen viszonylag kevés hím virág van, mivel a virágzat csak a növény csúcsán fejlődik. A tág térállásban termesztett hím egyed egyetlen oldalágán lényegesen több a hím virág, mint egy sűrű állományból származó rostkender-egyeden összesen.

A kender idegentermékenyülő, szélporozta növény. A virágpor száraz, lisztszerű, virágzáskor felhőt képez, amely nagy távolságra és jelentős magasságban repül. A nőnemű (termős) virágok bogernyős füzér nővirágzatban foglalnak helyet. A virágzati oldalágak igen rövidek, azokon tömötten helyezkednek el a virágok. Emiatt megtermékenyülés után és főként éréskor a nővirágzat tömött, buzogány jellegű. A nővirágoknak mindössze 1 vagy 2 csökevényes lepellevélből álló virágtakarója van. A virágokat egy-egy murvalevél borítja. A termő magházból és egy kétágú, kezdetben fehér, később bíborvörös színű bibéből áll. A nővirágok rendkívül egyszerűek, nem feltűnőek, ezért még kis távolságokról sem láthatók.

Egyes országokban egylaki kendert is termesztenek, amelynek egyedi virágszerkezete nem tér el a kétlakiétól. A virágzat azonban lényeges eltérést mutat. A növényeken ugyanis a hím virágok az elsőrendű oldalágak hónaljában tömött örvökben helyezkednek el, míg a nővirágok mindig az elsőrendű elágazások csúcsán vannak. Az egylaki kender a virágok megoszlását illetően igen változatos, külső megjelenése és habitusa azonban mindig a nőkenderéhez hasonló.

A kender termésének szabatos botanikai megjelölése: makkocska. Ennek ellenére a gyakorlatban kizárólag magról beszélnek. Ez tudományos szempontból helytelen, de a gyakorlati életben ma már nem kifogásolható, mivel ez a kifejezés széles körben elterjedt. Ezért e könyv gyakorlati vonatkozású fejezeteiben is főként a „mag” kifejezést használjuk.

A makkocska száraz, zárt termés, amelyben egyetlen mag van. A magot a terméshéj burkolja, amelyet viszont olykor – különösen érés után rövid ideig – még a murvalevél is körülvesz. A termés gömb, gyakrabban lapított tojásdad alakú. A hazai viszonyaink között termesztett magyar fajták ezermagtömege általában 15–23 g között változik.

A mag nagyrészt a két, tartalék tápanyagokban igen gazdag sziklevélből, továbbá a gyököcskéből és vékony, fejletlen endospermiumból áll. Utóbbi főként keményítőt, míg a sziklevelek és a gyököcskék olajat tartalmaznak. A termés olajtartalma 30–35%. Olaja jól szárad, ennélfogva lakk- és kenceipari célokra is jól felhasználható. Jódszáma 140–170. Számos egyéb hasznosítási lehetősége a 9.18. ábrán látható.

A mag csírázóképességét gyorsan elveszíti. Így a termés évében 95%-os csírázóképességű mag egy év múlva már csak 80% körül csírázik, két év múlva pedig már vetésre alkalmatlan. A csírázóképesség gyors romlása hűtőtárolókban megakadályozható 2–3 °C-on, alacsony páratartalmon való raktározással. Kisebb, értékes tételeket érdemes mélyhűtőben tárolni, ahol csírázóképességüket –18 °C-on 6–8 évig is változatlan szinten megőrzik.

A nőkender érése idején a nagy THC-tartalmú fajták magját burkoló lepellevelek ragacsos gyantát választanak ki, amelyből a marihuána, illetve a hasis készül. Hazai kenderfajtáink ilyen kábítószert élvezhető mennyiségben nem tartalmaznak.

A kender életciklusa a következő jól körülhatárolható szakaszokra osztható. Acsírázási folyamat a termés duzzadásától, illetve a gyököcske megjelenésétől a sziklevelek, majd az első pár asszimilálni képes lomblevél megjelenéséig tart. Ez az időszak – megfelelő hő- és nedvességi viszonyokat feltételezve – mintegy 10–12 napig tart.

Afiatalkori növekedésaz első pár lomblevél megjelenésétől az ötödik pár lomblevél megjelenése közötti időszak. Ez körülbelül 4 hetet vesz igénybe. Anövekedés nagy periódusa az ötödik pár lomblevél megjelenésével veszi kezdetét és a virágkezdemények megjelenéséig terjed, vagyis mintegy 6–8 hetet jelent. A virágzat kialakulásaaz első virágkezdemények megjelenésétől az első virágok kinyílásáig terjed, és mintegy 2–3 hétig tart. Avirágzás az első bimbók kinyílásától a virágzat felső harmadán levő virágok lehullásáig terjedő, mintegy 2–3 hetet magába foglaló időszak.

A hím bimbók megjelenésétől a teljes virágzásig 3–5 hét telik el, és eközben több fejlődési fázison megy át a virágzat. A hím virágzás ideje az egyes földrajzi rasszok tekintetében igen eltérő. Így például a mi megvilágítási viszonyaink között a közép-orosz alakkörhöz tartozó fajták már június végén, július elején virágoznak, és ennek megfelelően sokkal kisebb termést adnak.

Egy alakkörön belül a virágzás kezdete – naptári időben kifejezve – meglehetősen állandó, és csak a megelőző szakasz hőösszege módosíthatja néhány nappal. Déli kenderfajtáink hím virágzása általában július első, második dekádjában kezdődik és tart augusztus első dekádjáig. A hím virágok ún. javavirágzásakor, július végén, augusztus elején kezdik el a rostkender aratását. A magas hőmérséklet a hím virágzás időtartalmát lerövidíti, a hűvös némileg megnyújtja.

A hím kender virágzásának, illetve virágzatának fejlődésében megkülönböztetünk kis bimbós, zöld bimbós, sárga bimbós (nagy bimbós) és felnyílt virágokat, illetve ennek megfelelő virágzatokat. A fázisok az állományban egybefolynak, a virágzási időszakban csaknem minden fejlődési állapot megtalálható. A virágok a virágzatban alulról felfelé virítanak, tág térállásban pedig, ahol egy növényen több virágzat van, ugyancsak alulról felfelé kezdenek virítani. A hím virágok felnyílása néhány nappal megelőzi a nővirágok nyílását.

A nővirágzás éppoly észrevétlen, mint amennyire szerény megjelenésű a nővirág. Csak a lepellevelekből kiálló kétágú, kezdetben fehéressárga, majd a beporzás és a megtermékenyítés után pirosas színű bibeszál megjelenéséből lehet közelről észrevenni. Néhány nappal a beporzás után a lepellevelek alja duzzadni kezd, jelezvén az embrió, illetve a termés fejlődésének kezdetét. Ha a beporzás késik, mert valamilyen oknál fogva pollenhiány van, a bibeszálak tekintélyes hosszúságúra nőnek (8–10 mm) és élénkfehérek. A bibe 8–14 napig termékenyülőképes, a pollen ennél rövidebb ideig. A beporzás utáni 3–4. héten már kialakulnak a termések.

Atermésképzés időszaka az első, szemmel látható termések megjelenésével veszi kezdetét, és a termések beéréséig terjed, 4–5 hétig tart,amelynek elteltével a kender tenyészideje befejeződik.

9.6.1.3. Nemesítés, fajtafenntartás

A rostkender nemesítés célkitűzései: 1. alacsony, 0,2% alatti THC-tartalom vagy THC-mentesség, újabban az alacsony cannabidiol- (CBD) tartalmat is vizsgálják, mert az könnyen átalakulhat THC-vé; 2. nagy hektáronkénti rosttermés (4–5 t/ha); 3. jó kórótermő képesség (13–16 t/ha); 4. a kóró magas rosttartalma (28–34% nyers kóróra vonatkoztatva); 5. jó rostminőség; 6. betegségellenálló képesség; 7. szárazságtűrés; 8. koraiság.

Az 9.18. ábrán bemutatott, a kender modern, új felhasználási célkitűzései új minőség iránti követelményeket – pl. nagy hektáronkénti biomassza-, energia-, mag-, olajhozam, kedvező olajöszszetétel – új kutatási feladatokat jelentenek a nemesítés számára.

A mennyiségi követelmények mellett a minőség iránti igényt mindig a végterméket előállító feldolgozóipar határozza meg.

A textilipari célra termesztett rostkender minőségét az elsődleges feldolgozóipar (rostkikészítés) a technikai szárhossz és a szárátmérő alapján ítéli meg. A fonó- és szövőipari szempontból a minőséget a szakítószilárdág, a rugalmasság, a torziós ellenállás, a rostfinomság vagy a finomsági értékszám jellemzik.

A papíripari követelmények hasonlóak a textiliparihoz, magas rosthozam, finom rostok az előfeltételei a jó cellulózminőségnek.

A kenderfajtáknak betegség-ellenállóknak kell lenniük elsősorban fehérpenész (Sclerotinia sclerotiorum) és szürkepenész (Botrytis cinerea) ellen.

Fontos a fajták, illetve hibridek vetőmagjának gazdaságos előállítása.

A kérdés az, hogy melyik nemesítési módszerrel lehet a legkönnyebben és leghatékonyabban elérni a kívánatos célokat.

Nemesítési és fajtafenntartási módszerek. A kender nemesítésénél használatos fogalmak, módszerek megértéséhez szükséges definíciók:

  • kétlaki: a virágok egyneműek és a hím és a nővirágok külön növényen találhatók;

  • egylaki: a hím és a nővirágok ugyanazon a növényen azonos virágzatban találhatók, de a virágzatban elkülönülten helyezkednek el;

  • uniszex (hibrid): ha egy kétlaki anyát keresztezünk egy egylaki (hím) kenderrel, az F1 nemzedékben 70–80% nő, 10–15% egylaki és csak 1–2% hím egyed található. A szexarány drasztikus megváltozása miatt 70%-kal magasabb magtermés érhető el a Kompolti kétlakihoz viszonyítva;

  • hibrid előállítás: kétlaki anya keresztezése egylaki apával, amelynek eredménye a kétlaki anyán termő uniszex magtermés. Ezt keresztezve kétlaki apával, az eredmény háromvonalas hibrid.

Hazánkban korábban a kendert kizárólag rostjáért hasznosították. A feladat tehát nagy kórótermő képességű, nagy rosttartalmú, világos színű, finom rostú és nagy szakítószilárdságú, kártevő növényekkel és rovarokkal szemben ellenálló kenderfajta nemesítése volt, majd a kender két ivara tenyészidejének az összehangolása, vagyis az egylaki vagy együttérő kender előállítása volt. A kender makkocskáinak olaja kivételesen kedvező összetétele felfedezése után fontos nemesítői feladat a „maghozam” és az olajtartalom növelése.

A fentiek a következő nemesítésimódszerekkel valósíthatók meg: 1. egyedszelekció (kétlaki, illetve egylaki kendernél) (Kompolti, Kínai egylaki), 2. uniszexuális (hibrid) kender előállítása (UNIKO-B), 3. a fajtaheterózis (háromvonalas (TC) fajtahibridek) (Kompolti hibrid TC), 4. egylaki kender előállítása visszakeresztezéssel (Lipko).

A rostdúsító nemesítés egyedszelekción alapul, a kórótermő képesség fokozására a fajtaheterózist, a magtermő képesség növelésére az uniszex forma létrehozásával a rostkender kettős hasznosítására (kóró + mag) nyílt lehetőség.

A kétlaki szabadlevirágzású fajták nemesítése egyedszelekcióval. A kétlaki kendernél az egyedszelekciós módszer három változata közül az egyszerű családtenyésztés, a tartalékmag és a Bredemann rostdúsító nemesítés módszerét alkalmazzák. A szabadlevirágzású fajták nemesítésénél a fő cél a rosttartalom növelése volt, kisebb súlyt fektettek a kórótermésre. Jelenleg a két utóbbi kombinációját alkalmazzák. A rosttartalom növelésére bevezették az ún. Bredemann-féle szelekciót. Az előző évben kóró- és rosttartalomra kiszelektált anyatövek termését a következő évben a hím egyedek rosttartalomra történő szelekciója követi, így az ősszel kiválasztott anyatövekből a nemesítő teljes bizonyossággal tudhatja, hogy azokat csak a legkiválóbb rosttartalmú hímegyedekkel porozták be.

A Bredemann-módszer lényege, hogy virágzás előtt az élő és még lábon álló hímkenderek szárát hosszant felmetszik és leválasztják a növényről. Majd annak rosttartalmát kémiai feltárással megvizsgálják. Az ilyen úton megvizsgált több száz hím kender közül csak azok virágozhatnak el, amelyek rosttartalma nagy.

Az 1980-as években az ún. Bredemann-féle szelekcióval elérték, hogy a Kompolti kender 1953. évi 15%-os rosttartalma 1988-ra 24%-ra nőtt. Jelenleg 28–30% a rosttartalmú kísérleti körülmények között.

Az egylaki kender nemesítése. Magyarországon ez ideig nem termesztettünk egylaki kendert, de Kompolton folyamatosan foglalkoznak nemesítésével, mint az uniszex kender egyik szülőpartnerével. Az egylaki kender nemesítése azokban az országokban kezdődött (pl. Franciaország, a korábbi Szovjetunió országai), ahol a kendert kettős hasznosításra termesztették (kóró és mag). Ennek előnye az állomány egyöntetű, egyidejű érése, hiszen minden növény nőkarakterű és azok egy időben érnek.

Az egylaki kender nemesítése kétirányú. Először az egylakiságot kell stabilizálni mesterségesen. Bár a kender alapformája kétlaki, de minden állományban előfordul 0,1–0,2% egylaki egyed. Ez a tulajdonság recesszíven öröklődik, így gyorsan visszaalakul a domináns kétlaki fajtává.

Az igazi egylaki típusok szelekciójához a Sengbusch Osztályozási Rendszere ad útmutatót, amely szerint csak a másod- és harmadfokozatú egylaki típusok maradhatnak a populációban. Az erősen hím (első fokozatú vagy másnéven egykeresztes) és erősen női (négyes és ötös fokozatú) típusokat el kell távolítani.

A különböző formák ismertető jegyei:

  • az egyes fokozatú (egykeresztes) egylaki kender virágzatában 80–90% hím virág található;

  • második fokozatú (kétkeresztes) egylaki kender virágzatában 60–70% hím virág található;

  • a harmadik fokozatú (háromkeresztes) egylaki típusnak virágzatában 40–50% hím virág van (a második és harmadik fokozat az ideális típus és az egylaki termesztés alapja);

  • negyedik fokozatban (négykeresztes) 10–30% hím virág van (csak a főtengelyen, egy néhány oldalágon és egy-két másodrendű elágazáson);

  • ötödik fokozatú (ötkeresztes) egylaki típuson kevesebb, mint 10% hím virág van (könnyen össze lehet téveszteni a nőegyeddel, különösen ha a hím virágok már lehullottak).

Ezzel a módszerrel 99%-os egylakiságot lehet elérni. A következő generációkban a kétlakiság növekvő arányban újra megjelenik. Ilyen módszerrel állították elő a francia Ferimon és Futura fajtákat.

Az egylaki kenderek szexstabilizálási nehézségei miatt hozták létre a franciák az ún. álhibrid egylaki visszakeresztezett uniszex hibrid kendereket. E fajták fenntartása sokkal könnyebb, mint az egylaki fajtáké és elszaporításuk is sokkal gyorsabb és megbízhatóbb. A franciák először – úgy, mint hazánkban – uniszex kendert állítanak elő kétlaki anya és egylaki apa keresztezésével, majd ennek F1 generációját 100 ha-os nagyságrendben szántóföldön egylaki kenderrel visszakeresztezték. Az ilyen állományból is el kell távolítani azt a kevés, 1–5% hímet, amelyek az anya- és apafajtában is előfordulhatnak. Ezeket összehasonlítva a magyar uniszex fajtával, pl. az UNIKO-B-vel, ezek F1 generációjában 50% nő, 50% egylaki egyed található és jelentéktelen a hím aránya. Ezek előállítási sémája a következő:

  • Szülői generáció: kétlaki × egylaki,

  • F1 generáció: uniszex × egylaki,

  • F2 generáció: magtermése piaci értékesítésre.

A magyar módszernél az uniszex F1 szabadlevirágzású kétlaki hímek általi beporzása az F2 generációban majdnem teljesen komplett kétlaki állományt eredményez. A nemesítés másik célja a rosttartalom növelése. Itt a Bredemann-módszert nem lehet használni, csak a nőegyedek rosttartalom-szelekciója lehetséges, ami 50%-kal kevésbé hatékony.

Az uniszex hibrid előállítása. A hektáronkénti rosttermés fokozására a hibrid (heterózis) hatást alkalmazzák. Az ilyen hibridek vetőmag-előállítása nagyüzemileg megoldhatatlan, mert az anyasorokból a hím egyedeket kézzel kell eltávolítani. Az uniszex kender előállításánál lényegesen lecsökkenthető a hímtelenítés kézi munkája, mert pl. egy 2000 ha-ra szükséges vetőmag előállításához 300 ha helyett csak 3 ha-on kell a kétlaki Kompolti anyát hímteleníteni a nemesítői kertben. Ezt a módszert alkalmazták az UNIKO-B kender előállításánál (9.19. ábra).

9-19. ábra - Az UNIKO-B kender előállítási vázlata és hasznosítása

Az UNIKO-B kender előállítási vázlata és hasznosítása


Az ott előállított F1 nemzedékkel bevetett maghozó terület már 60–70% nőegyedből, 10–20% egylaki kenderből és csak 10–20% hímegyedből áll, így hímtelenítés nélkül magtermése 70–90%-kal nagyobb lesz az eredeti kétlaki fajtáétól. Az így termett F2 már az árutermő terület vetőmagja lesz.

A hibrid kender előállítása (fajtaheterózis). Az uniszexualitás jelentőségének felfedezésével reális lehetőség nyílt három fajta kettős keresztezésével a TC hibrid kender előállítására és a heterózis hatás kihasználására. Így állítottak elő és regisztrálták 1982-ben a Kompolti hibrid TC fajtát (9.20. ábra). A kórótermés közel 10%-kal növekedett. Az F1-ben előállított uniszex forma már lehetővé tette a gazdaságos és megbízható vetőmag előállítását, mert magtermése 1–2 t/ha volt.

9-20. ábra - A Kompolti hibrid TC előállítási vázlata és hasznosítása

A Kompolti hibrid TC előállítási vázlata és hasznosítása


Alacsony THC-tartalmú fajták előállítása. A THC-tartalom nagymértékben függ a környezeti feltételektől, a szélességi körtől. Észak felé haladva, pl. 53–55 északi szélességen ugyanannak a fajtának alacsonyabb lesz a THC-tartalma a hűvös, csapadékos nyári időjárás hatására, mint délebbre, pl. a 46. északi szélességen. Ugyanígy ugyanannak a fajtának magasabb tengerszint feletti magasságon, pl. 500–600 m-rel a tengerszint fölött alacsonyabb a THC-tartalma, mint alacsonyabb pl. 200–250 m tengerszint feletti magasságon.

A THC-tartalom függ a geográfiai rasszoktól is. Nemesítés nélkül a déli kenderek THC-tartalma a legalacsonyabb, a közép-orosz kendereké közepes és az ázsiai kendereké a legmagasabb. De ez utóbbi kenderek az ipari kenderek közé sorolandók.

Az alacsony THC-tartalmú kender nemesítése a gyors vékony réteg kromatográf módszer alkalmazásával több száz növény szelekciójával lehetséges. A következő évben csak az ún. mínusz variáns növényeket vetjük el, amelyek nem mutatnak reakciót az összes analízis során. A kendermentesítésben a modern biotechnológiai módszerek alkalmazása ma még kezdeti stádiumban van.

9.6.1.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

Magyarországon az úgynevezett magkenderkultúra már mintegy 50 éve mind tájilag, mind agrotechnikailag elkülönült a rostkendertermesztéstől. Míg azonban a rostkender viszonylag könnyen és gyorsan nagyüzemi kultúrává vált, a magkendert – annak ellenére, hogy a gépesítésre van kidolgozott eljárás – ma is kisüzemi módszerekkel termesztik. Legfőképpen a betakarításra vonatkozik ez.

Talajigény. Az eddigi felfogás szerint a magkender, eltérően a rostkender talajigényétől, elsősorban a láp- és kotutalajokon ad bő termést. A nagy szervesanyag- és nitrogénkészlet a növekedést kétségtelenül gyorsítja, bár a vetés e talajokon gyakran elhúzódik a nagy nedvességtartalom miatt. A belvízkár is jelentős terméskiesést okozhat. Ezeken a tájakon a gyakori meleg és a hoszszú, száraz ősz viszont kedvez a mag érésének. Ilyen talajok a hazai kendermagtermesztés központjában, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében vannak.

Éppen ezért ez ideig Magyarországon a magkender-vetésterület kizárólag az ország északkeleti részében lévő Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kotu- (láp-) talajokon található. Ez a túlzott területi koncentráció az 1940-es évek végén alakult ki, és ma már tudjuk, hogy sok kockázatot rejt magában (árvíz, korai fagyok, belvíz stb.). Ezért célszerűnek látszik a magkender vetésterület egy részét fokozatosan az ásványi talajokra áttelepíteni. Mivel a magkendert eddig kizárólag Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében termesztették, ezért ha ásványi talajokra, más tájakra akarjuk a magkender egy részét áttelepíteni, ott az egy új kultúrának számít, amit meg kell honosítani, meg kell kedveltetni a termelőkkel és pontosan betartható termesztési technológiát – ideértve a gépesítést is – kell biztosítani. Ez esetben jó minőségű ásványi talajokon (csernozjom, réti agyag, öntés stb.) eddigi tapasztalatok szerint 0,6–0,8 t/ha magtermést könnyen el lehet érni. Azt is figyelembe kell venni, hogy a magkender vegyszeres gyomirtása láptalajokon nem oldható meg, ásványi talajokon pedig már megoldott. Ezért célszerű a vetésterület egy részét fokozatosan Békés, Csongrád és Bács-Kiskun megyék löszön kialakult mezőségi talajaira áttelepíteni. Ezeknek a talajoknak a vízgazdálkodása kiváló, és így még extrém száraz években is elfogadható magtermést tesznek lehetővé.

Éghajlatigény. Éghajlatigényben a rostkender és a magkender eltér egymástól. A rostkender termesztéséhez kevesebb hőösszegre van szükség, míg a magkender tenyészideje 5–6 héttel tovább tart, s ezért hőösszegigénye 2500–3000 °C.

Hazánk egész területén biztosítva van a kender hőigénye, bár Magyarország a déli kenderfajták termesztési körzetének északi határán fekszik. Tőlünk északra ezért a déli fajták magja már nem érik be, csak a rostkender termeszthető sikerrel. Hazánkban a nyugat-dunántúli megyék kivételével mindenütt kielégül a magkender hőigénye, azaz október elejéig biztosan beérik a magja.

A kender hidegre nem nagyon érzékeny, már 1–2 °C-on megindul a csírázása és 2–3 °C felett a növekedése. A talaj menti fagyot (–5-től –6 °C-ig) 1–2 pár lombleveles állapotban átvészeli, de később fagyérzékenysége fokozódik.

9.6.1.5. A vetőmagtermesztés technológiája

Területmegválasztás, izoláció. A kendermag a madarak kedvenc tápláléka, ezért a magkender területét célszerű a lakott településektől, erdőktől távoli táblákra elhelyezni, éréskor madárriasztást alkalmazni. Az adott táblán a megelőző két évben kendert nem szabad termeszteni. A szigetelési távolság szuperelit, elit szaporítási foknál 1000 m, I. és II. szaporítási foknál legalább 200 m. A hibrid-előállító tábla két szélén legalább két sor apát kell venni.

Elővetemény, növényi sorrend. A magkendertermesztő táblán a vetést megelőző két évben kendert termeszteni nem szabad. Az előveteménnyel szemben nem igényes. Minden olyan növény után sikerrel lehet termeszteni, amely után időben elvégezhető a talaj-előkészítés és a vetés. Eléggé közismert a kender úgynevezett pionírnövény jellege, vagyis hogy jól termeszthető erdőirtásokban, gyeptörésekben, telkesített lápokon stb. Ez nem annyira a rostkenderre, mint inkább a magkenderre érvényes. Elővetemény-értéke jó, de mint későn lekerülő növény, az őszi gabonák számára már nem jöhet számításba, még ásványi talajokon sem, tavaszi vetésű növények számára viszont kitűnő, mivel gyomtalanul hagyja vissza a talajt.

Talaj-előkészítés. A talaj-előkészítés műveleti sora más láptalajokon, és más ásványi talajokon. A jó minőségű és időben elvégzett talajművelést, mint minden növény, a kender is megkívánja. Az alapműtrágya kiszórása után 25–30 cm-es mélyszántásra van szükség.

Láptalajokon a gyomirtás céljából az őszi mélyszántást helyesebb korábban végezni, hogy a talaj még ősszel kigyomosodjék és a kikelt gyomnövényeket egy szántáselmunkáló művelet vagy a téli fagy elpusztítsa. Az őszi mélyszántás tavaszi elsimítózása nemkívánatos, mert itt nem célunk a nedvesség megőrzése, hanem éppen ellenkezőleg, a felső talajréteg mielőbbi kiszárítása, hogy gyorsabban felmelegedjék. Láptalajon tavasszal a számított N-műtrágya kiadagolása után a gyomok fejlettségétől függően tárcsát vagy kombinátort használhatunk a gyomtalanításra és műtrágya-bedolgozásra.

Ásványi talajok tavaszi elmunkálása 2–3 héttel előbb kezdhető el, mint a láptalajoké. Az őszszel mélyszántott területet fogassal el kell művelni, a fejlettebb gyomokat szántóföldi kultivátorral kell irtani, és a talajfertőtlenítő szerrel kevert műtrágyát ki kell szórni. Kombinátorral igen jó magágyat lehet készíteni. Ásványi talajokon vetés előtt általában nem célszerű hengerezni, míg láptalajon hengerezni kell vetés előtt és vetés után is.

Tápanyagellátás. A magkender tápanyagvisszapótlásánál abból kell kiindulni, hogy 1 t magtermés (a hozzá tartozó 6 t kóróterméssel együtt) 60 kg nitrogént, 32 kg P2O5-t és 72 kg K2O-t von ki a talajból. Így 2 t/ha tervezett magtermés esetén tápanyagokkal megfelelően ellátott csernozjom-, csernozjom réti talajon 100–120 kg/ha nitrogén, 60–65 kg/ha P2O5 és 120–140 kg/ha K2O hatóanyag pótlásáról kell gondoskodni.

Kettős hasznosítású kendertermesztés esetén 1 t magtermés (a hozzá tartozó 12 t szár és 2 t levélterméssel együtt) 145 kg N-t, 62 kg P2O5-t és 180 kg K2O-t von ki hektáronként a talajból. Így a reálisan tervezhető 1 t/ha mag és 12 t/ha kórótermés eléréséhez ezekkel a hatóanyag mennyiségekkel számolhatunk megfelelő tápanyag-ellátottságú csernozjom-, csernozjom réti talajon.

A tervezett hatóanyag mennyiségeket a trágyázási irányelveknek megfelelően korrigáljuk. A korrekciók elvégzése után számított P-t és K-t az őszi szántás alá adjuk. A nitrogénműtrágyákat talajtípustól függően tavasszal, illetve ősszel egy adagban alaptrágyaként, vagy megosztva 50–50%-ban ősszel és tavasszal juttathatjuk ki a rendelkezésre álló gépkapacitástól és műtrágyakészlettől függően.

A szervestrágyázás ma már egyre kevésbé kerül szóba, pedig a magkender egyike azon növényeknek, amely meghálálja azt a kotu- és az ásványi talajon egyaránt. Közepes minőségű istállótrágya javasolt adagja ásványi talajokon 30–35 t/ha, kotutalajon 20–25 t/ha. A trágyát őszi mélyszántással kell a talajba keverni.

Ugyancsak kedvező hatású és gazdaságos a híg sertéstrágya alkalmazása. A fázisbontott híg sertéstrágya köbméterenként 1,0–1,5 kg nitrogén hatóanyagot tartalmaz.

Vetés. A jó vetőmag egyenletes nagyságú, fényes, a színe sötétbarna és szürke színek közötti átmenet. A zöldes színű, éretlen vetőmag alkalmatlan a vetésre.

A jelenleg érvényben lévő szabvány szerint a vetőmagnak legalább 98,0%-os tisztaságúnak és 80%-os csírázóképességűnek kell lennie. A kendermag igen gyorsan elveszti csírázóképességét. A csírázóképességet és a csírázási erélyt jelentősen befolyásolja a vetőmag kora. Hosszabb tárolás esetén a légszáraz vetőmagot hideg helyen kell tartani. Közvetlenül vetés előtt a mag különleges kezelést (csávázást) nem kíván.

A vetésidő helyes megválasztása a talaj állapotának és a napi átlagos hőmérsékletnek a függvénye. A kender már alacsony hőmérsékleten is csírázik, és a késő tavaszi fagyok nem tesznek kárt benne, ezért korán vethető. A könnyebben felmelegedő talajokon március végén, április elején el lehet vetni a kendert. Valamivel később kerül sor a vetésre az ásványi és legutoljára a láp- (kotu-) talajokon.

A vetésnél abból az alapelvből kell kiindulni, hogy olyan gépre van szükség, amely az optimálisnak számítható 70–80 ezer tő/ha állományt biztonságosan – egyelés nélkül – képes beállítani. Erre a célra gyakorlatilag minden olyan gép alkalmas, amely 70 cm-es sortávolságra beállítható, és szemenként, egyenletes távolságra folyóméterenként 6–8 magot elvet (ez 80%-os csírázóképesség mellett 5–6 db csíra/fm-t jelent). (Pl. az SPC–6 típusú kukoricavető gép, amelynek vezérlőtárcsái az elvetendő magmennyiségtől függően cserélhetők.)

A SPC–6-os géphez megadott tárcsák vaktárcsák, így azokat a vetésre kerülő mag nagyságának megfelelő átmérőjű furatokkal kell ellátni. A kendermagra vonatkozó műszaki előírásban a nyílások átmérője 2,5 mm. Ezek számával kell a folyóméterenkénti növényszámot, illetve a tőtávolságot szabályozni.

A gép beállításakor nem szabad figyelmen kívül hagyni a mag csírázási százalékát és az esetleges pusztulást (vontatott kelésből származó pusztulás, bolhakártétel stb.).

A hektáronkénti növényszám beállításánál elsődleges szempont a maximális magtermés biztosítása, s ez ezért lehet fő követelmény, mert a betakarításhoz használt gép munkaminőségét nem befolyásolja a növénysűrűség. A legmegfelelőbb a 70–80 ezer tő/ha-os növényállomány, természetesen olyan megszorítás mellett, hogy a jó vízgazdálkodású és tápanyagban gazdag talajokon a nagyobb, míg gyengébb talajokon az alacsonyabb tőszámhoz kell igazodni.

Mint minden kultúránál, így a magkender termesztésénél is cél, hogy a munkafolyamatok teljesen gépesítettek legyenek. A teljes gépsor alkalmazásához azonban egységes termesztéstechnológiát kell kialakítani, amelyet elsősorban a betakarítást végző géphez igazodva határozunk meg. Ezért szükséges a 70 cm-es sortávolság.

A szemenkénti vetés jelentős vetőmag-megtakarítással jár, de a termelőüzemek szempontjából ennél is lényegesebb az, hogy az egyelés ilyen módon kiküszöbölhető. A szükséges vetőmagmenynyiség 20 g-os ezermagtömeg alapján és 80%-os csírázási százalék figyelembevételével 1,70 kg, illetve 2,30 kg/ha. Az előbbi érték 6 mag/folyóméter, az utóbbi 8 mag/folyóméterre vonatkozik.

Ezt a mennyiséget biztonsági okokból (madárkár, talaj-előkészítők) fel lehet emelni 10 mag/fm-re, ami hasonló csírázási százalék és ezermagtömeg esetén 2,85 kg/ha vetőmagot jelent.

Az előírások betartásával végzett kalibrált vetés egyenletes állományt ad, amelyben a további munkafolyamat (sorközi kultivátorozás, defóliálás, betakarítás) könnyen és jól elvégezhetők.

Kettős hasznosítás esetén folyóméterenként 20, illetve hektáronként kereken 280 ezer magot vetünk, ami 20 g-os ezermagtömeggel számolva megfelel 6 kg/ha vetőmagnormának. Mindez 70 cm-es sortávra vonatkozik. Célszerű azonban kettős hasznosítás esetén 50 cm-re csökkenteni a sortávolságot, amely esetben a csíraszám 400 ezer lesz hektáronként és ez 8 kg vetőmagot jelent. Az átvevőnek lehetnek egyéb kikötései a vetéssel kapcsolatban, azonban 20–30 mag/fm vetőmagnál többet ne vessünk, mert ez már rostkendersűrűségnek fog megfelelni, amikor is a magtermés lényegesen csökken.

A kendermagtermesztés különleges formája a nagy magtermő képességű UNIKO-B fajta F1 magjának előállítása. A kétlaki Kompolti kender (mint anya) és az egylaki Fibrimon 21 (mint apa) fajtát osztott magládájú géppel váltott sávokban kell elvetni. Termékenyülés és vetéstechnikai szempontból egyaránt jó az a már kialakult gyakorlat, hogy az anyafajtákból négy-négy, az apafajtákból két-két sor váltakozik egymással. Az egy hektárra szükséges vetőmagmennyiség így 4:2 arányban oszlik meg a fajták között, ami összesen egyezik az egyéb fajtáknál bemutatottal. Hasonlóképpen különleges vetést igényel a Kompolti hibrid TC és Fibriko TC fajták előállítása. Mindkettő anyafajtája a Kínai uniszexuális kender. Az osztott magládába 8 sor anyafajtát és 2 sor Kompoltit (a Kompolti hibrid TC-hez), illetve 2 sor Kompolti sárga szárú kendert (a Fibriko TC-hez) kell vetni. A hibrid-előállító tábla két szélén – a szigetelés biztonsága érdekében – legalább 2 sor apát kell vetni.

A hagyományos fészkes vetés (70 cm × 50 cm) ma még nyomokban megtalálható, de csak kiskerti méretekben, az integrált kistermelők szerződéses kendertermelésében.

Növényápolás, növényvédelem. A magkendertermesztés gyomirtó szer nélküli termesztéstechnológiájának kidolgozása megfelelő növénysűrűség megválasztásával megoldható. Nagyüzemi méretű kipróbálása folyamatban van.

A magkender ma még – különösen láptalajokon – csak mechanikai úton gyomirtható. Ásványi talajokon megoldottnak tekinthető a kémiai gyomirtás, de kotutalajon egy ideig még szükség lesz mechanikai növényápolásra.

Agyomirtás végezhető kézi és gépi erővel, illetve a kettő kombinációjával, amikor is a sorközöket géppel, a sorokat kézzel kapálják. Ha a sorközöket géppel műveljük, s ezt kiegészítjük egyszeri kézi sorkapálással, akkor a magkender növényápolására hektáronként 20–30 munkaórát kell fordítanunk. Fontos, hogy olyan talajon, ahol nagy a gyomosodás mértéke és sok a szármaradvány, a sorművelő kultivátorokat ne üzemeltessük 3 km/óra sebességnél gyorsabban.

Az első kultivátorozásra a lehető legkorábban kerüljön sor, és annyiszor ismételjük meg, ahányszor a gyomosodás foka megkívánja, illetve amíg az állomány tökéletesen nem zárja, árnyékolja a sorokat. Ha a SPC-géppel jól beállítottuk a tőszámot, a sorokat nem szükséges egyelni.

A magkender vegyszeres gyomirtása ásványi talajokon propaklór hatóanyag-tartalmú szerekkel oldható meg. A kettős hasznosítású magkender vegyszeres gyomirtására csak akkor van szükség, ha a hektáronként elvetett csíraszám kisebb 400 ezernél, vagy ha pl. 40 cm-es sortávolság esetén a folyóméterenkénti növényszám kevesebb 15–16-nál.

A magkender kártevők elleni védelme a kelést követően már időszerű. Különösen indokolt ez száraz, meleg időben, amikor is a kenderbolha „legeli” le az amúgy is kis növényszámmal beállított kendertáblát. A kenderbolha ellen, a kezelést szükség szerint megismételve, valamelyik metilparathion tartalmú rovarölő szerrel (pl. Parashoot CS, Penncap M) végezzük.

A kis kendermoly nemcsak a rostkendernek, hanem a magkendernek is kártevője, és ezért védekezni ellene éppen olyan fontos, mint a kenderbolha ellen. A kendermoly által megtámadott kórókon duzzanatok, göbök keletkeznek, ahol a kóró meggyengül, törékennyé válik. A sérült kóró viszonylag kisebb szél esetén is eltörhet, és ezt már nehéz betakarítani. Megtámadja a kis kendermoly a magvakat is. A moly megjelenésekor azonnal permetezzünk a fenitrotion hatóanyagú Sumithion 50 EC rovarölő szerrel, vagy valamelyik metilparathion hatóanyagú rovarölő szerrel (Parashoot CS, Penncap M). A permetezést hetenként indokolt megismételni, ha csak a tábla szélein végzünk szegélykezelést.

A kender betegségeiellen legjobb védekezési mód a vetésváltás.

Szelekció, idegenelés, hímtelenítés. A magkender első szelekcióját és idegenelését virágzás előtt kell elvégezni. Ennek során el kell távolítani a szigetelési távolságon belül előforduló vadkendert és árvakelést, valamint az idegen fajtát az apa- és anyasoroknál. Ügyelni kell a vetőmag-szaporító tábla gyommentesítésére, különös tekintettel az apró szulák, a sövényszulák és a szulákkeserűfű irtására, valamint a fehér- és szürkepenész gombától fertőzött növények eltávolítására. A szádor irtását a magkötés előtt kell elvégezni.

Hímtelenítés alkalmával a hibridek anyasoraiból a hím kendert az egylaki kenderek apasoraiból a kétlaki hím egyedeket távolítjuk el. Külön meg kell említeni az UNIKO-B F1 előállításánál azt a tágabb értelemben vett növényápolási munkafolyamatot, amely az anyasorok (Kompolti kender) hímtelenítését jelenti. A hím növényeket még korai bimbós állapotban kell kivágni úgy, hogy szárcsonk se maradjon viszsza, mert ezek is elporozhatnak. A művelet kb. 3 hétig tart, s 3–4 naponként kell átjárni az állományt. Ezt a műveletet azonban csak az F1 előállításnál kell elvégezni, amely országosan legfeljebb 5–10 ha-on folyik.

A Kompolti hibrid TC és a Fibriko TC vetőmag-előállítás ugyan külön apa- és anyasorokban történik, de hímtelenítésre itt az esetek túlnyomó többségében nem kerül sor, mert a szabvány szerint az anyasorokban legfeljebb 7% hím kender fordulhat elő. Ez azonban nem következik be, mert a fajtafenntartó olyan anyafajtát bocsát a termelő rendelkezésére (uniszexuális, tiszta nő), amelynek hímkender-tartalma még a 2%-ot sem éri el. A szabvány ezt az értéket azért engedheti meg, mert az anyafajta 1–2% hímkenderének pollenje nem juthat érvényre a kétlaki Kompolti vagy Kompolti sárga szárú kender hím kendereinek hatalmas pollenmennyisége mellett.

Ide kívánkozik a Kompolti kétlaki kender Bata Sándor által módosított termesztése, amely annak irányított, korlátozott számú hím kenderek által történő beporzásával történik. Ily módon a kisebb magtermő képességű Kompolti kendert át lehet alakítani olyan nagy magtermő képességű kultúrává, mint pl. egy uniszexuális fajta (UNIKO-B, Kompolti hibrid TC anyafajtája a Kínai uniszexuális). Ennek módja a következő: amikor az állományban már jól megkülönböztethetők a kis bimbós stádiumban lévő hímkenderek, akkor csak minden 8–10. sorban hagyjuk meg azokat, a többieket kivágjuk tőből és kihordjuk a tábla végére. Ezáltal a sok felesleges hím kender nem fogyasztja a vizet és a tápanyagot a nőkenderektől, ezek jobban elágazódnak, több magot teremnek. A minden 8–10. sorban meghagyott hím egyedek pedig bőven elegendőek az állomány beporzásához. Ezt a munkát mindenképpen célszerű elvégezni, mert ha máskor nem is, úgy aratás előtt feltétlenül ki kell vágni az akkorra már elszáradt hím kendereket, mivel gépesített betakarítás esetén ezek eltömítenék a cséplőgépet, rostjuk rátekeredne a dobra.

Ezzel a módszerrel, ha idejében kivágjuk még virágzás előtt a hím kendereket, úgy tulajdonképpen a kétlaki állományt átalakíthatjuk kizárólag magot termő (uniszexuális) állománnyá. Míg tehát a gépi betakarításhoz kötelező és elengedhetetlen a hím kenderek előzetes kivágása a virágzás előtt, után vagy a vágás előtt a már ismertetett okból, a kézi betakarítás esetén ez nem kötelező, hanem csak kívánatos, mert ezzel lényegesen növelhető a magtermés.

A vetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzése, minőségi követelmények.

A szabadelvirágzású fajták esetén:

Az ellenőrzések száma: 2

Az ellenőrzések időpontja. 1. a virágzás kezdetén; 2. magéréskor

Hibridek esetén

Az ellenőrzések száma: 4

Az ellenőrzések időpontja: 1. az anyasorok hím egyedeinek virágzása előtt kis bimbós állapotban; 2. a fővirágzás időszakában, amikor a virágzás 50–60%-os; 3. a virágzás idején, amikor a hímtelenítést az anyasorokban be lehet fejezni; 4. magéréskor

Elővetemény-korlátozás: a megelőző két évben kendert nem termesztettek az adott táblán

A mintatér nagysága: 100 db növény

A mintaterek száma: 20 ha-ig 4 db; minden további megkezdett 10 ha után 2 db

Egyéb követelmények

  • Szuperelit (SE) szaporítás esetén a határértékeknek legalább az elit (E) fokú szaporítás határértékeivel kell megegyezniük.

  • A hibrid kender F2 szaporítási fokát a II. szaporítási fok határértékei alapján kell minősíteni

9-139. táblázat - A kender-vetőmag minőségi követelményei

A vizsgálat tárgya

Egység

Szabadelvirágzású fajták

Hibrid

Megjegyzés

Elit

I.

II.

Elit

I.

szaporítási fok

Szigetelési távolság, legalább

m

1000

200

1000

200

a szigetelési távolsá- gon belül előforduló vadkendert és árva- kelést ki kell irtani, a hibrid-előállító tábla két szélén legalább 2 sor árpát kell vetni

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

 

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

érték-szám

4

4

a fejlettséget és ki- egyenlítettséget a hib-ridek esetében a má-sodik ellenőrzéskor kell először elbírálni

Idegen fajta a mintaterek átlagában, összesen, legfeljebb ebből:

vadkender (Cannabis sativa L.)

virágzó hím kender az anya- és apasorokban (egylakiban kétlaki hím)

virágzó idegen fajta az anya- és apasorokban

növény (db)

0

0,5

1

0,3

1,5*

a hibridek apasorai- ban az összes idegen tőből 0,2%-nál több nem lehet, hímsteril hibának számít az

5 cm-nél hosszabb, virágzó fő- vagy oldalág

0

0,3

1,0

0

0,5

Veszélyes károsító gyomnövények

0

a szádor irtását a magkötés előtt kell elvégezni

Nehezen tisztítható magvú gyomnövények a mintaterek átlagában, legfeljebb

árvakelésű kender

0

 

a mintaterek átlagában, összesen legfeljebb

apró szulák (Convolvulus arvensis)

sövényszulák (Calystegia sepium)

szulákkeserűfű (Polygonum convulvulus)

15

 

Gombás betegségek a mintaterek átlagában, együttesen legfeljebb

fehérpenészedés rothadás (Sclerotinia sclerotiorum)

szürkepenészes rothadás (Botrytis cinerea)

5

10

15

25

25

a fehér és szürke pe-nészgombától fertő-zött növények hibá-nak minősülnek, akár a növény szárán kí-vülről vagy belül szkleróciumok kép-ződnek, vagy akár csak penészbevonat látható a száron

a mintaterek átlagában, legfeljebb

peronoszpóra (Pseudoperonospora cannabina)

minősítő szám

2

 

* Az anyasorokban a hivatalos fajtaleírás szerint megengedett hím kender mennyisége nem számít idegennek. Ilyen esetben a virágzás idején az egyes ellenőrzéseken az anyasorokban előforduló virágzó hím egyedek mennyiségét nem kell összeadni, mint hímtelenítési hibát.

Betakarítás. A betakarítás idejének meghatározása meglehetősen kényes és nehéz feladat. A mag ugyanis nem csak növényenként, de egy növényen belül is egyenetlenül érik. Amikor az alsó és a szárhoz közel álló magvak már érettek, sőt peregnek, a csúcsi magvak még éretlenek. Meg kell tehát találni azt az állapotot, amely mellett a betakarítás viszonylag a legkisebb veszteséggel jár. A kender akkor aratható, amikor a növény teljes magasságában – a csúcsi részek kivételével – a magvak héja kemény, rajtuk a márványozottság jól látható, s a magot takaró lepellevél sárgás színű. Ekkor a mag még nem pereg, ha a növényhez érünk. Az idő előtti aratás esetén sok lesz a léha mag, ha pedig megkésünk az aratással, nagy lesz a pergési veszteség.

A hazai kenderfajták általában szeptember végén, október elején érnek be. Egyes hűvösebb nyarú vagy őszi évjáratokban az érés áttolódhat október elejére. A fajták közül legkorábban a Kompolti sárga szárú és az UNIKO-B F1 érik be, a Kompolti kender pedig később. A Kompolti hibrid TC- és Fibriko TC-előállítások hibrid vetőmagja a Kínai uniszexuális anyafajtán terem, így ezek érnek be a legkésőbben (október közepe). A fajták közötti különbség azonban legfeljebb 8–10 nap.

Ma még a kézi betakarítás az általános, de már kidolgoztak egy új, nagyrészt gépesített betakarítást is. Kézi betakarításkor a növényeket a harmatos, ködös hajnali, reggeli órákban sarlóval egyetlen, inkább húzó, mint csapó mozdulattal vágják le, hogy a pergés minél kisebb legyen, majd kévébe kötve kúpokba állítják. Ahol nagyobb madárkártételre lehet számítani, ott az elszáradt hímnövényekkel takarják be kúpokat. A kendermag a kúpokban utóérik, s 10–14 nap múlva alkalmassá válik a cséplésre, amelyet nagyméretű ponyvákon végeznek a kévék, illetve a növények ütögetésével. Ez a munka nehéz fizikai erőkifejtést igényel és igen kis termelékenységű. Egy ha betakarításához mintegy 160–180 munkaóra szükséges, amely a nagyüzemekben már rég nem áll rendelkezésre. Ezért a magkender az utóbbi években a magán- és kisegítő gazdaságok kultúrája lett. A betakarítási munka könnyítésére dolgoztak ki a Szent István Egyetem Kompolti Kutatóintézetének közreműködésével és kezdeményezésére egy gépesített betakarítási technológiát, amely két menetből áll.

A MEFI Rt. – a társult cégekkel – műszaki fejlesztés keretében állított elő egy új magkenderarató gépet (MKA). Ez a gép egy 50–80 LE traktorral oldalról vontatott gép, amelynek két körfűrész lapját egy hidromotor hajt meg 1000/min fordulatszámra. A 25–40 mm vastag kenderszárak a talajszinten elvágva egy terelő segítségével a földre dőlnek és egy sorszerű laza, de szabályos rendet képeznek. A gép üzemeltetésének előfeltétele a gyomtalan állomány, mert különben a gyom eltömíti a fűrészlapokat. Teljesítménye 4 ha/8 óra.

Az üzemeltetést úgy célszerű megszervezni, hogy 4–5 hektáronként 2 sort ki kell vágni kézzel, amennyiben a tábla 5 ha-nál nagyobb, hogy a gép ne járjon túl sokat a fordulóknál üresen, ugyanis a gép körbejár a táblán. Azonban úgy is meg lehet oldani, hogy már vetéskor kihagyjuk 4–5 hektáronként ezeket a sorokat.

Ezt követően a rendeket kézzel fel kell szedni, ügyelve, hogy a „halszálkák” fedő részén kezdjük meg a felszedést, illetve kúpba rakást. Egy-egy kúpba 150–200 növényt kell berakni, az első négy növényt jól szétterpesztve a csúcsoknál textil kötözőanyaggal össze kell kötni, hogy azokra biztosan lehessen a többi növényt támasztani. A növények 10–20 napig a kúpban utóérnek, illetve száradnak. Csak ezután kezdhető meg cséplésük.

Míg az MKA-aratógép kizárólag erre a célra tervezett, sorozatban gyártható gépkonstrukció, addig a cséplőgép szintén kisebb műszaki fejlesztéssel kialakított gépadaptáció.

A magkender-cséplőgép korábban a gabonabetakarításra használt, de még járóképes, rendszerint E–512-es arató-cséplő gépből alakítható ki. A vágóasztal elhagyásával és bizonyos alkatrészek átalakításával. A kendermag kíméletes kicsépléséhez speciális cséplődobra van szükség, amely garantálja azt, hogy a mag felületén nem keletkeznek hajszálrepedések és a mag csírázóképes marad. A dob nem veri, üti a magot cséplés közben, hanem a növényt alacsony fordulatszám mellett fésüli. A cséplőelemek kialakítására újabb modellvariációk készültek, amelyek beépíthetők lesznek a gépbe. A gépet tovább korszerűsítve 1996-ban már több példányban állította elő az Kompolti FIBRO-SEED Kft., a Bácsalmási Agráripari Rt., valamint a karcsai DÓKAHOLDING. Teljesítménye 3–5 ha/8 óra.

A gép üzemeltetése úgy történik, hogy a sorba rakott kúpokhoz áll, előzőleg a kúpot egy műanyag fóliaponyvára rádöntik, hogy etetés közben a kúpból ne legyen pergési veszteség. A ponyvára döntött kúpból történik a gép etetése.

A speciális magtermő kultúrák aratása és cséplése külön gondosságot igényel. Így az UNIKO-B F1 hibrid kendervetőmag-előállító területen először szeptember közepe táján kézzel ki kell vágni a 2–2 sor Fibrimon 21 apafajtát, külön kúpokba rakni és 2–3 hét múlva kézzel vagy géppel kicsépelni, majd megjelölve külön tárolni.

Az apafajta elcséplése után, október elején kerül sor a Kompolti anyafajta aratására, amely kézzel és géppel egyaránt lehetséges. A kúpokat kézzel vagy géppel október végén, 2–3 heti kúpban való utánérlelés után elcsépelik és külön megjelölve tárolják. Hasonlóképpen kell eljárni a Kompolti hibrid TC és a Fibriko TC F1 vetőmag-előállításnál, ahol előzőleg ki kell kézzel az apafajta 2–2 sorát vágni (a gépesítés bevezetése esetén is kézzel kell majd a jövőben is kivágni az apasorokat, mert a gép nem fér be a traktorral együtt a 2 sorba), az anyafajtát kézzel és géppel egyaránt lehet aratni.

9.6.1.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

Egyes nedves évjáratokban eddig is, de a jövőben a modern betakarítási technológia bevezetésével esetleg szükség lesz a kendermagszárításra, ha a betakarított kendermag nedvességtartalma eléri a 20%-ot. Leggyakrabban 16–20% közötti értékkel számolhatunk. Ezt kell legalább 12%-ra csökkenteni.

A kendermag szárítására eddig legjobban a TDC–60 (Sirokkó) és az IP–80-as típusú dohányszárítók váltak be Szabolcs megyében. Használható még az OTSZ-típusú szárítóberendezés is.

A szántóföldön jól kezelt kendervetőmag tisztítása nem jelent különösebb problémát. Egyszerű szelelőrostával tisztítható (M.M.T.2-es, Petkus Gigant, stb.). Rögrostaként 5–6 mm gömbölyű nyílású, magrostaként 1,5–2,0 mm hosszúkás hasítékú rostát a legcélszerűbb használni. Szükség szerint osztályozó (magszeparátor) igénybevétele is célszerű.

Könnyebb, rosszul csírázó magvakat a sűrűség szerinti osztályozással könnyen el lehet távolítani. Rosszul kezelt magból nehézséget jelent a szklerócium eltávolítása, amely rostaszelelővel vagy szeparátorral is csak nagy vesztességgel oldható meg. Ilyen tételeknél – a mag gördülékenységét figyelembe véve – ponyvás gépen esetleg jobb eredményt lehet elérni.

A megfelelően tisztított, jó minőségű, zsákba felszedett vetőmagot egalizáljuk és az OMMI megbízottjával fémzároltatjuk. Az egy tételben mintázható legnagyobb mennyiség 10 tonna.

A kendervetőmagra vonatkozó MSZ 7145:1999. sz. szabvány előírásait a 9.139. táblázat tartalmazza.

9-140. táblázat - A káposztában alkalmazható gombaölő szerek és alkalmazásuk

Növény-faj

Szapo-rítási fok

Csírázó-képesség

legalább (%)

Tiszta-ság legalább

(%)

Idegen mag, legfeljebb (db/minta)

Szkle-rócium leg-feljebb

(db/minta)

Nedves-ségtar-talom

legfejlebb (%)

Vizs-gálati minta (g)

ösz-szes

Avena spp.

Cus-cuta spp.

káros gyom

Alope-curus

myosu-roides

Lolium

temu-lentum

Cannabis sativa Kender

SE-E

I–II. fok

80

98,0

30

0

3

5

x

x

x

12,0

600


Magegészség-vizsgálatok

Kender Botrytis spp., legfeljebb 5 db/100 (db)

Káros gyom, kenderben: Convolvulus arvensis (szulák), Calystegia sepium (sövényszulák), Lolium temulentum (szédítő vadóc), Polygonum convolvulus (szulákkeserűfű)

Tárolása, mint általában minden olajos magé, különös gondosságot kíván. Kezdetben csak vékony rétegben, gyakori forgatással, átlapátolással tárolható. Zsákérettséget 12–14% víztartalom esetén éri el. Megfelelő hőmérsékletű, száraz raktárhelyiségben sem lehet hosszú ideig tárolni, mert hamar elveszti csírázóképességét. A kendermag közismerten könnyen reped, amely repedéseken át csíraromlást előidéző avasodás és más betegségek terjedésére nyílik lehetőség.

Újabban hűtőtárolókban értek el jó eredményeket a kendermag csíraromlásnak meggátlására. A hőmérséklet 0 és 5 °C közötti, a páratartalom a legalacsonyabbra állítandó. Így a második évben is elérhető 80% körüli csírázóképesség.

9.6.2. Takarmánykáposzta

9.6.2.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A takarmánykáposzta – népiesen marhakáposzta – nagyon értékes késő őszi, kora téli zöldtakarmány. Többféle tartósítási és hasznosítási módja ismert. Silózható, etethető zölden, szecskázva, illetve legeltethető is. A Földközi-tenger térségéből származó közös őstől, a vadkáposztától ered. Termesztése a XIX. században kezdődött Németországban, majd később átterjedt Angliára, a mai Benelux államokra, Dániára és Franciaországra. Hazánkban a XX. század elején jelent meg, s főleg a Dunántúlon terjedt el nagyobb területen. Vetésterületéről pontos számadatok nem állnak rendelkezésre. Az elmúlt évtizedben a hazai vetőmagforgalom szinte minimálisra csökkent. Ennek oka, hogy a változó és bizonytalan piaci feltételek mellett a nagyobb területű vetőmag-szaporítása igen kockázatos.

A takarmánykáposzta-vetőmag iránti nagyobb igény a XX. század hetvenes éveiben akkor jelentkezett, amikor a ridegtartási körülményekhez igazodó szarvasmarhaprogram zöldtakarmánybázisát különböző alternatív forrásokkal kívánták megoldani. E növényfaj ugyanis kiváló fehérje- és karotintartalmának köszönhetően igen értékes tápanyag. Hektáronkénti fehérjetermése elérheti az 1000 kg-ot 80–100 t/ha-os zöldtömegtermése révén. Nagyon magas a C-vitamin-tartalma is, amely elérheti a paprikáét. Fő- és másodterményként egyaránt termeszthető. Kiváló őszi, kora téli legelőt biztosít a szarvasmarhának, juhnak, de a vadon élő állatoknak is. Napi adagja a szarvasmarhák takarmányozásában egyedenként 15 kg körüli, az ennél nagyobb mennyiség ízhibát okoz a tejben. Magját ma inkább csak vadlegelőnek keresik.

9.6.2.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A káposzta- (Brassica oleracea L.) fajon belül található a takarmánykáposzta rassz (convar. acephala /DC/ Alef.var. Medullosa Thell. var. viridis (L.). A Brassica nemzetségbe tartozó faj rendszertani besorolása:

Phylum (törzs) Angiospermatophyta (zárvatermők);

Classis (osztály) Dicotyledonopsida (kétszikűek);

Subclassis (alosztály) Dilleniidae (dilléniaalkatúak);

Ordo (rend) Capparidales (kaprivirágúak);

Familia (család) Cruciferae (keresztesvirágúak);

Genus (nemzetség) Brassica (káposzta);

Species (faj) B. oleracea (káposzta).

A B. oleracea fajon belül található kelkáposzta (convar. sabauda) rassz is, amelynek subvarietasa a takarmány-kelkáposzta. E változatnak jelenleg nincs elismert hazai fajtája. 1962-ben kapott állami elismerést a Fertődi fodros levelűtakarmány-kelkáposzta, amelynek fagyállósága ugyan jobb volt, mint a sima levelű takarmánykáposztáké, de hozama nem érte el azok felét sem. E fajta ma már nincs köztermesztésben.

A faj diploid sejtjeinek kromoszómaszáma 18. Virága jellegzetes keresztesvirág, keresztbeálló 4 csésze- és 4 sziromlevéllel. A porzók száma 6, amelyek közül a belső 4 hosszabb. A virág színe rendszerint sárga. A hímnős virágok idegentermékenyülők, megporzásukat különféle rovarfajok – elsősorban méhek – végzik. Egy-egy virág virágzási ideje 3–4 nap, egy-egy növényé gyakran 30–35 napnál is hosszabb. A virágzás a főtengely csúcsi részén kezdődik, majd a virágzat oldaltengelyeire átterjedve folytatódik. Néha előfordul öntermékenyülés is, azonban az így kialakult magvak életképessége gyengébb. Bár a különböző Brassica fajok kromoszómaszáma eltér, az azok közötti keresztezhetőség, ha kis mértékben ugyan, de fennáll. Felsőállású magháza 2 termőlevélből alakul ki, s a magházat belül egy válaszfal osztja ketté. A termése becő.

A takarmánykáposzta kétszikű, kétéves növény. Szikleveleit optimális esetben a vetést követő 8–9. napon hozza a talaj felszíne fölé. A szikleveles állapot viszonylag hosszú, 10–15 napig is eltarthat. Ekkor a legérzékenyebbek a növénykék a különböző szívó és rágó kártevőkkel szemben. A primer lomblevelek megjelenését követően a növények fejlődése felgyorsul. Kedvező időjárás esetén az egyes levéllemezek megjelenése folyamatos, e levelek mérete egyre növekvő. Fővetésben vetve a növényállományok magassága október–november hónapokra elérheti a 120–150 cm-t. A csúcsi részeken fejlődő levelek árnyékolóhatása következtében a száron lévő alsóbb levelek folyamatosan sárgulnak, majd száradnak el és hullanak le a növényről. Az őszi hónapokra alakul ki a takarmánykáposztára oly jellemző vastag törzs, vagy más néven torzsa, rajta a gyakran 40–60 cm-es hosszúságú és 15–30 cm-es szélességű levelekkel. A torzsa átmérője rendszerint 5–8 cm, nem fásodó. Takarmányozási szempontból a törzs és a levelek egyaránt értékesek. A növények magassága és a zöldtermése között pozitív, közepes erősségű összefüggés mutatható ki. A levélszám és a zöldtömeg között gyengén negatív korreláció van, azonban a levéltömeg és az összes zöldtömeg, valamint a törzs vastagsága között már szignifikáns pozitív összefüggést tapasztalható. Ez utóbbi két tulajdonság h2-értéke 0,8 fölötti. A növény levelei és a törzs erősen viaszos felületű.

Az állományok fejlődését a környezeti tényezőkön kívül a vetés ideje is nagymértékben befolyásolja. Ennek jelentősége főként a vetőmagtermesztésben van. Vetőmagtermesztésének két útja ismert, az indirekt és a direkt út. A fővetésben – márciusban – történt vetés ugyanis túlzott fejlettségű növények létrejöttét eredményezi, azonban e nagy tömegű, magas nedvességtartalmú, ezáltal sérülékeny növények az indirekt dugványtermesztés számára alkalmatlanok. Sokkal jobban hasznosíthatók erre a célra a másodvetésű – június közepén vetett – növényállományokban található egyedek. Ennél a vetési időnél a növények fejlettségét leggyakrabban a vetést követő időszak csapadékviszonyai határozzák meg. Száraz nyarak esetén az elégtelen csapadékellátás miatt a növényzet megritkul, nagy része ki is pusztulhat. Ennek elkerülésére, illetve a vetőmagtermesztés biztonsága végett indokolt az öntözhető területen történő vetés. A direkt vetőmagtermesztési módszernél a vetést augusztus közepén kell elvégezni. A koraibb vetés ugyanis az állományok felnyurgulásához, sőt virágzásához is vezethet, ami lehetetlenné teszi az áttelelést.

9.6.2.3. A fajtafenntartás módszere

A 2001. évi Nemzeti Fajtajegyzékben 2 fajta az Óvári és az Óvári 1-es szerepel. Az Óvári fajtát német fajtából kiindulva egyedszelekcióval nemesítették ki. Az Óvári 1 fajtát az Óvári fajtából állították elő további szelekcióval, éppen az egyszerűbb direkt vetőmagtermesztés biztosítása céljából. Az Óvári fajta 1959-ben kapott állami elismerést, vetőmagtermesztése napjainkban is indirekt úton történik. E fajta jobb szárazságtűrő képességgel bír, mint a külföldről behozottak. Az Óvári 1-es fajta állami elismerése 1983-ban történt. Az Óvári 1 megőrizte az „Óvári vastagtörzsű magas” termőképességét, télállóságát, azonban kevésbé tűri a sűrítést. A vetőmagtermesztés biztonsága az átteleltetéses módszernél kisebb. Ennek az az oka, hogy bár a növényeket nem kell átültetni, a tél folyamán prizmában vagy pincében kezelni, de a hirtelen változó időjárás következtében azokat komoly fagykár érheti, előidézve a teljes növényállományok pusztulását. Ugyancsak komoly gondot okozhat a hó is, mert jelentős tömegénél fogva lenyomja, eltöri a ceruzavékonyságú, viszonylag nagy levélfelülettel rendelkező növénykéket. A kipusztulás mértéke az utóbbi hómentes években gyakran 100%-os volt, ezért is szükséges legalább a fajtafenntartás miatt az indirekt vetőmagtermesztési eljárás végzése.

A különböző fajták fenntartása így eltérő módon történik. Figyelemmel az idegentermékenyülésre, a különböző fajták, valamint a nemzetség egyes fajai közötti kereszteződés veszélyére, a megkövetelt izolációs távolság minimálisan 1000 m.

A fajtafenntartás során külön szelekciós feladatot jelent a különféle baktériumos betegségek elleni szelekció. A baktériumos szártőrothadás az átteleltetés alatt, illetve a másodéves állományokban okoz igen számottevő kárt. Ellene a vegyszeres védekezés mellett nagyon erős negatív egyedszelekcióra van szükség.

9.6.2.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

A termesztést meghatározó faktorok közül e növényfajnál az ökológiai szempontoknak van elsődleges szerepük. Száraz időjárás esetén ugyanis a növényzet fejlődése leáll, a növények egyre-másra hullatják le alsó leveleiket, a törzs felkopaszodik. Hasonlóan gondot jelent a nálunk szokásos csapadékszegény tavaszi időjárás is. Az indirekt vetőmagtermesztésnél ezért is különösen fontos a kiültetés utáni dugványöntözés. A növények számára a hűvösebb éghajlaton lévő nyirkosabb, de jó hőgazdálkodású és megfelelő tápanyag-ellátottságú talajok a kedvezőek. Ilyen területek nagyobbrészt a Dunántúl nyugati részein, illetve a Kisalföld mélyebb fekvésű, folyók melletti öntéstalajain találhatók. Öntözésre berendezett terület esetén az egész országban sikerrel termeszthető. A fagyveszélyes, fagyzugos, esetleg vadjárta helyeken való vetőmagtermesztés nagyon kockázatos.

Hosszúnappalos növény. Magja már alacsony talajhőmérséklet mellett is jól csírázik, azonban ennek a magtermesztés során nincs jelentősége. Fajlagos vízfogyasztása – annak ellenére, hogy a levelek viaszos felületűek – magas, 1000 liter körüli. Legnagyobb a vízigénye a levelesedés intenzív fázisában, július–augusztus hónapokban. A másodéves vízigény már kisebb, annak kulminációs ideje a virágzás-magkötés időszakában, április–május hónapokban van. A kiültetett dugványok újragyökeresedése által a növények még képesek vizet felvenni, azonban a magérés fázisára a törzs vízkészlete is felhasználódik, a levélzet ekkorra lehull, a magszárak és a torzsa is elszárad. Szeles időjárás esetén a rosszul kiültetett dugványok megdőlhetnek. Ilyenkor a talaj és gyökérzet közötti kapcsolat megszakad, ami a dugványok idő előtti elszáradásához, ezáltal a kisebb magterméshez vezet.

9.6.2.5. A vetőmagtermesztés technológiája

A takarmánykáposzta vetőmagtermesztésének két útja ismert, a direkt és az indirekt módszer. A termesztéstechnológia főbb elemei, azok kritériumai mindkét módszernél azonosak. A legfőbb különbség a munkák végzésének idejében van, illetve abban, hogy a direkt vetésnél nincs szükség a dugványok kiszedésére, vermelésére.

Területmegválasztás, izoláció. Magtermesztése a megfelelő területek kiválasztásával kezdődik. Számára a középkötött (40–50 KA), minimálisan 50–60 cm termőréteg-vastagságú, cserepesedésre nem vagy csak kevésbé hajlamos, semleges vagy gyengén lúgos (6,0–8,2 pH), jó mésztartalmú és jó tápanyagszolgáltató képességű talajok a legmegfelelőbbek. Talajtípusuk szerint e követelményeknek a mészben nem szegény barna erdőtalajok, a csernozjom-, az öntés-, az öntés réti, a humuszos homok- és a kotutalajok felelnek meg.

A takarmánykáposzta kétéves növény. A betartandó izolációs távolságot a termesztés éve is befolyásolja. A különböző fajú, fajtájú és szaporulati fokozatú vetőmag-szaporító táblák között az első évben 200 m-es, a másodikban 1000 m-es izolációs távolságot kell biztosítani. Az időbeli izoláció tartása végett legalább 4 éves vetésváltási ciklust célszerű követni.

Elővetemény, növényi sorrend. A takarmánykáposzta csak vetésváltásban termeszthető. Ugyanarra a területre 4 éven belül nem kerülhet vissza. Attól függően, hogy milyen módszerrel történik a vetőmag termesztése, változik az elővetemény igénye is. Az indirekt módszerű termesztéshez a vetést június közepén kell elvégezni, így csak olyan elővetemények jöhetnek számításba, amelyek erre az időre lekerülnek a tábláról. E növények köre meglehetősen szűk, leginkább a korán lekerülő zöldtakarmányként hasznosított növényfajok lehetnek azok (takarmánykeverékek – de nem lehet benne keresztesvirágú komponens –, silózott gabonafélék, zöldborsó). A dugványtermesztés területigénye viszonylag kicsi, aminek az a magyarázata, hogy sok helyen nincs lehetőség a dugványok vermeléses vagy pincében történő átteleltetésére. A direkt módszerrel történő vetőmag-előállítás esetén az optimális vetési idő július vége-augusztus közepe. Ekkorra a kalászosok mindegyike lekerül már a táblákról, utánuk azonnal megkezdhető a talaj-előkészítés. A vetőmagtermő növényállományok aratása az évjáratok függvényében június–július hónapokra esik. Utánuk minden őszi vetésű növényfaj számításba jöhet a keresztesvirágúak kivételével. Magtermő káposztát tartalmazó vetésforgóban más keresztes virágú faj magtermesztését kerülni szükséges.

Talaj-előkészítés. A talaj-előkészítés és -művelés során arra kell ügyelni, hogy a vetést követően a kelés minél egyöntetűbb és gyors legyen. Ehhez aprómorzsás, ülepedett, sima felszínű, biológiailag beérett magágy szükséges. Ez utóbbi szempont bár kívánatos lenne, ma már egyre nehezebben kivitelezhető. A talaj-előkészítés módja és eszközrendszere nagyban függ a talajtípustól, az előveteménytől, a tarlómaradványoktól és az uralkodó éghajlati tényezőktől. A különböző technológiák közös céljaként azt kell megjelölni, hogy a talaj legfelső, a vetésmélységnek (3 cm) megfelelő része – a vetőágy – laza, légjárható legyen, az 1–10 mm átmérőjű talajmorzsák aránya 80–90%, a 10–30 mm közöttieké 10–20% legyen. A 3 cm alatti talajrétegnek tömöttebbnek, nedvesnek kell lennie. Ebben a rétegben az a kedvező, ha az 1–10 mm átmérőjű talajrészek aránya 50–60% közötti, a 10–30 mm átmérőjű frakciók aránya 20–30%, az ennél nagyobbaké 10–30%.

Attól függően, hogy mikor kell vetni, és hogy mennyi idő áll rendelkezésre az elővetemény utáni munkákra, változik az alkalmazandó talajművelés eszközrendszere is. Öntözéses termesztés esetén lehetőség van szántásos-forgatásos talaj-előkészítésre, ami a káposzta termesztése számára egyébként megkívánt. A későn lekerülő zöldtakarmányként betakarított területeken is célszerűbb szántani, noha ezzel a talajt talán jobban kiszárítjuk, azonban e műveléssel lehetővé teszszük az öntözővíz és csapadék jobb beszivárgását, raktározódását a talajban. Őszi kalászos elővetemény után az egyes munkafázisok: tarlóhántás 5–7 cm mélyen gyűrűshengerrel zárva, műtrágyaszórás, keverőszántás 20–25 cm mélyen szintén gyűrűshengerezéssel egybekötve, majd vetőágy-előkészítés. A vetőágy előkészítését kombinátorral, lazább talajokon ásóboronával végezhetjük 1–2 menetben a vetést megelőző napokban.

Tápanyagellátás. A takarmánykáposzta-magtermesztés tápanyagszükségletével kapcsolatosan csak nagyon hiányos irodalmi adatokkal rendelkezünk. Antal (2000) szerint 1 tonna zöldtömeg-előállításhoz 3,8 kg nitrogénre, 1,5 kg foszforpentoxidra, 4,8 kg káliumoxidra, 3,8 kg kalciumoxidra és 0,9 kg magnéziumoxidra van szükség. Attól függően, hogy milyen magfogást végzünk, változtatni kell a kijuttatott műtrágya mennyiségét. Az indirekt termesztésnél a fenti fajlagos tápanyagigény felével, a direktnél annak kétharmadával célszerű csak számolni a műtrágyaadagok meghatározásakor. Minderre azért van szükség, mert a túlzott N-kijuttatás a vegetatív részek fellazulását eredményezheti, emiatt ronthatja az áttelelés biztonságát mind a szántóföldön, mind a veremben. A P- és K-műtrágyát az alapműveléssel, a N-t a magágykészítéssel dolgozzuk a talajba. Az indirekt termesztés során a második évben lehetőség van újabb műtrágyaadagok kiszórására, ami történhet akár az egész területre, vagy ami még jobb, a dugványok számára kiásott gödrök földjére szórtan. Előbbi esetben a másodéves tápanyagszükséglet 400 kg/ha – 15:15:15 N:P:K hatóanyagtartalmú és arányú – komplex műtrágyával biztosítható, az utóbbi esetben fészkenként 3–4 dkg kiszórása elegendő. Nagyon gyakran tapasztalható, hogy az ültetést végzők a műtrágyát egy kupacba öntik a földre. Annak hasznosulása érdekében javasolt a beültetés alkalmával történő egyenletes elkeverése a talajban.

Vetés. Vetőmag-előállítás céljára két vetésidőben lehet a magvakat elvetni. Az indirekt termesztés optimális vetésideje június közepe, a direkté augusztus 20-a körüli. Az első vetésmódhoz esetenként javasolt a május 1–15. közötti vetésidő. Ez évjárattól függően túlfejlett dugványokat eredményezhet, s emiatt a megtermelt dugványok mennyisége az összes növényhez képest elenyészően kevés lesz. Öntözött termesztés esetén még inkább indokolt a későbbi vetés. A kellően előkészített talajba történhet a vetés, amelynek mélysége 1,0–1,5 cm legyen. A sortávolság is változik a termesztés módja szerint. Indirekt magtermesztési mód esetén az elsőéves dugványtermesztéshez használt sortávolság 50 cm, a nemesítői kertekben 100 cm, a direkt termesztésnél 70–75 cm legyen. A folyóméterenkénti kívánatos csíraszám az első esetben 15–17 db, a másodikban 10–12 db, a harmadikban 20–25 db. A fentebb leírt magmennyiséget csak precíziós vetőgéppel lehet kivetni. A hektáronkénti magmennyiség az így számított szükségleteknek megfelelően 3–4 g-os ezermagtömeg esetén, 80% körüli használati érték mellett 1,2–1,5 kg. Speciális vetőgép nélkül a vetés elvégezhető teljesen elölt csírájú repce- vagy mustármaggal is, azonban a keverék előállítására és az egyenletes kivetésre ekkor is ügyelni kell. A vetőmagot csávázni szükséges. A csávázáshoz felhasználható készítmények csírakori betegségek ellen:

  • Orthocid 50 WP (hatóanyag: kaptán), adagja 2 kg/t;

  • Rovral 50 WP (hatóanyag: iprodion), adagja 2 kg/t;

  • Agrocit (hatóanyag: benomil), adagja 1 kg/t.

Vetés előtt a talajlakó kártevők ellen Buvatox 5 G vagy Galition 5 G talajfertőtlenítő szer használata indokolt lehet. Ezek közül a Galition 5 G-t nem kell a talajba bedolgozni, a vele való védekezést követően 3 napos munkavédelmi szünetet kell beiktatni. Hatékonyságát a nedves talajállapot fokozza. Mindkét készítmény adagja 30–40 kg/ha. A granulált szerek mellett használható a Force 5 EC, amelynek adagja 2 l/ha, s e készítményt a kiültetés előtt 10–15 cm-re a talajba kell dolgozni.

A magfogásra termesztett dugványok második évi kiültetésére, ha az időjárás lehetővé teszi, már márciusban kerüljön sor. Az áprilisi kiültetés biztonságát a fészkek öntözése elősegíti, azonban a gyakran megnyurgult tövekben az áprilisi száraz, nemegyszer viharos szél komoly károkat okozhat. A dugványok talajának előkészítése a kora tavaszi vetési idejű növények talajművelési rendszerével azonos módon történjen a már említett műtrágyaszórást is figyelembe véve. A terület kombinátorozását követően végezzük el a sorok kijelölését, amelyhez sorvonalzót, esetleg felkötött csoroszlyájú vetőgépet használhatunk. A káposztadugványok csak kézzel ültethetők 70×70 cm-es vagy 100×100 cm-es kötésben. A nagyobb tő- és sortávolságra a hatékonyabb gyomirtás és a tövenkénti nagyobb maghozam elérése érdekében van szükség. A dugványokat függőlegesen kell elültetni, majd körülöttük a talajt kellően tömöríteni, öntözni és végül porhanyósabb föld ráterítésével zárni kell. A tömörítés nem jelentheti a talaj összetaposását.

Növényápolás, növényvédelem. A kelést követően a különböző Alternaria és Fusarium fajok, a Pythium debarianum és a Rhizoctonia solani gombák okozhatnak csíranövény-pusztulást, gyökérfekélyt, amelyek ellen már a vetőmagcsávázás során védekezni lehet. Buja növényállomány és a kórokozóra kedvező időjárás esetén a peronoszpóra tünetei már az őszi állományokban is megtalálhatók. A gombás betegségek ellen használható készítmények felsorolása a 9.140. táblázatban látható. Külön kell foglalkozni a vermelt vagy a pincébe átültetett dugványok növényvédelmével. Az a helyes, ha a dugványok kiszedését és lelevelezését követően azokat a vermelés, átültetés után azonnal gombaölő szerrel kezeljük. Ehhez leggyakrabban a Champion 50 WPkészítmény használható, amely háti permetezőgéppel juttatható ki. A tél folyamán a fertőzöttség mértékétől függően e kezelés ismételhető.

A kártevők fajszáma a káposztán ősszel és tavasszal meglehetősen nagy. Az ellenük használható készítmények nevét, illetve adagját a 9.141. táblázat ismerteti.

9-141. táblázat - A káposztafélék rovarkártevoi elleni védekezésre alkalmas szerek és alkalmazásuk

Szernév

Hatóanyag

FK**

Károsító

Adag

Amistar

azoxistrobin

II.

per.* + alt. sz.foltosság

0,75 l/ha

Buvicid F

folpet

II.

per.* + alt. sz.foltosság

0,2–0,25%

Champion 50 WP

rézhidroxid

III.

per.* + alt. sz.foltosság

2–3 kg/ha

Dithane DG

mankoceb

III.

per.* + alt. sz.foltosság

0,2%

Miltox Special

rézoxiklorid és cineb

III.

per.* + alt. sz.foltosság

0,3–0,5%

Orthocid 50 WP

kaptán

III.

per.* + alt. sz.foltosság

0,8–1,0 kg/ha

Perocin 80 WP

cineb

III.

per.* + alt. sz.foltosság

0,2–0,3%

Perotox WP

cineb + réz-oxiklorid

III.

per.* + alt. sz.foltosság

3–5 kg/ha

Rézgálic

rézszulfát

III.

per.* + alt. sz.foltosság

2,5–5 kg/ha

Rézoxiklorid 50 WP

rézoxiklorid

III.

per.* + alt. sz.foltosság

0,4–0,5%

Cosavet DF

kén

III.

lisztharmat

3–5 kg/ha

Necator 80 WG

kén

III.

lisztharmat

3–5 kg/ha

Solfo M 80 WP

kén

III.

lisztharmat

3–5 kg/ha

Thiovit

kén

III.

lisztharmat

3–5 kg/ha

Ventilált kénpor

kén

III.

lisztharmat

7–10 kg/ha


Magyarázat: per.* + alt. sz.foltosság = peronoszpóra, alternáriás szárazfoltosság; **FK = forgalmazási kategória

9-142. táblázat - A káposzta gyomirtására és a maghozó deszikkálására használható szerek és alkalmazásuk

Szernév

Hatóanyag

Károsító

Adag

FK**

Chinetrin 25 EC

permetrin+tetrametrin + PBO

szívó és rágó kártevők

0,3–0,4

l/ha

III.

Bi 58 EC

dimetoát

levéltetű

0,6–1,0

l/ha

II.

Fendona 10 EC

alfametrin

szívó és rágó kártevők

0,15

l/ha

III.

Hostathion 40 EC

triazofosz

szívó és rágó kártevők

1,0

l/ha

I.

Unifosz 50 EC

diklórfosz

szívó és rágó kártevők

0,35–0,5

l/ha

II.

Bancol 50 WP

benszultap

szívó és rágó kártevők

0,75–1

kg/ha

III.

Bancol 500 SC

benszultap

szívó és rágó kártevők

0,75–1

l/ha

III.

Sherpa

cipermetrin

szívó és rágó kártevők

0,2

l/ha

III.

Decis 2,5 EC

deltametrin

káposztalégy

0,3

l/ha

III.

Karate 2,5 EC

lambda-cihalotrin

szívó és rágó kártevők

0,3

l/ha

III.


A földibolhák ellen csávázással is védekezhetünk Hostathion 40 EC-vel. A lombkárosító hernyók főleg a vegetációs idő második felében károsítanak, az ellenük való védekezést főleg az ország keleti felében egy-egy vegetációs ciklusban gyakran meg kell ismételni. A másodéves maghozókon elsősorban a virágokat károsító rovarok (repcefénybogár-fajok, bundásbogár, pejbogár) okoznak nagymértékű kárt, de már kora tavasszal károsíthatnak a különféle bolhák is. Ellenük a kártétel észlelése után haladéktalanul védekezni kell, s mindaddig ismételni szükséges a permetezéseket, amíg jelen van a kártevő. A becőket a repcebecő-ormányos lárvája károsítja. Amennyiben ellene a védekezés megkésett a becők idő előtt felrepednek, ezáltal a mag kihull belőlük. A virágzás időszakában az állományokra csak méhkímélő technikával lehet inszekticidet kipermetezni.

A dugványtermesztéses technológiánál javarészt csak mechanikus gyomirtás történik. Ez vonatkozik mind a dugványtermő, mind a maghozó évre. Az első évi gyomirtás a vegetációs stádium elején sorközművelő kultivátorokkal könnyen elvégezhető. A helyben áttelelő növényállományok gyomirtása már bonyolultabb. A kelesztő öntözés hatására ugyanis jelentős mértékű gyomosodás kezdődik már az első évben, s ha ez ellen hatékonyan nem védekezünk a növényállomány fejlődése kárt szenved. A maghozó állományok vetése előtt, illetve az állományokban használható gyomirtó szerek, valamint a betakarítás előtt kipermetezhető deszikkánsok jegyzékét a 9.142. táblázat tartalmazza. A táblázat azt is megmutatja, hogy mikor és mi ellen, milyen adagban történjen a készítmények használata.

9-143. táblázat - A takarmánykáposztavetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

Márkanév

Hatóanyag

Adag

FK

EE

EK

ÉE

ÉK

Presowing, vetés (palántázás) előtt alkalmazott szerek

Devrinol 45 F

napropamid

3,3–5,5 l/ha

III.

    

Olitref

trifluralin

2,2–3,5 l/ha

II.

    

Triflurex 26 EC

trifluralin

3,5 l/ha

II.

    

Triflurex 48 EC

trifluralin

1,6–1,9 kg/ha

II.

    

Preemergensen, vetés (palántázás) után kelés előtt alkalmazott szerek

Stomp 330 (palántázás után)

pendimetalin

4–6 l/ha

III.

    

Stomp 400 SC magvetéskor)

pendimetalin

3,5–4,0 l/ha

III.

    

Postemergensen, állományban alkalmazott szerek

Focus Ultra

cikloxidim

1,0–1,5 l/ha

II.

    

Furore S

fenoxaprop-P-etil

0,8–1,0 l/ha

III.

    

Fusilade S

fluazifop-P-butil

1,5–1,8 l/ha

III.

    

Betakarítás előtti állományszárításnál alkalmazott szerek

Harvade 25 F

dimetipin

1,2–2,0 l/ha

I.

érésgyorsítás

Reglone

diquat-dibromid

2,5 l/ha

I.

    

Reglone turbo SL

diquat-dibromid

1,5–2,0 l/ha

I.

    

Zopp

glufozinát-ammónium

2,0–2,5 l/ha

I.

    

Megjegyzés: EE: egyéves, egyszikű, EK: egyéves kétszikű, ÉE: évelő egyszikű, ÉK: évelő kétszikű.

A presowing kezelésre engedélyezett trifluralin hatóanyagú szereket elsősorban olyan területeken célszerű használni, ahol az elővetemény (kalászos) erősen fertőzött volt széltippannal. A készítményeket a kipermetezésük után azonnal a talajba kell munkálni. A preemergens (vetés után, kelés előtti) kezeléseket akkor alkalmazzuk, ha csapadékos az időjárás, vagy kelesztő öntözést kellett végrehajtani. A permetezést ilyenkor a vetést követő 3 napon belül el kell végezni, mert a káposztamagvak is gyorsan csírázásnak indulnak. A kelesztő öntözés adagja 30–40 mm/ha. A postemergens (kelés utáni) kezelések az egyéves és évelő egyszikű gyomfajok ellen használhatók. A táblázatban feltüntetett adatok az egyéves gyomnövények elleni hatékony adag nagyságát tartalmazzák, az évelők ellen ugyanis ezen dózisok másfélszeresét célszerű használni.

Érésgyorsításra ennél a kultúránál is használható a Harvade 25 F, míg lombtalanítására a Reglone, a Reglone Turbo SL és a Zopp, akkor, amikor a becők nagy része már sárgás, bennük a magvak nagy része pirosasfekete színű.

Szelekció, idegenelés. A nemesítésnél és a fajtafenntartásnál egyaránt használatos módszer a családtenyésztés és a rekurrens szelekció. A két elismert fajtánál használható eltérő vetőmag-termesztési módszernek köszönhetően más és más időben van szükség az állományszelekcióra. Az átteleléses, helyben termő maghozókon végre lehet hajtani ugyan egy őszi szelekciót, azonban a késő tavaszi állományok állapota jelzi csak annak hatékonyságát. A túlfejlett, erős törzsű (1–2 cm-nél vastagabb) növények ugyanis nem bírják a telet, azok tavaszra rendszerint elpusztulnak. Célszerű tehát ezeket ősszel az állományból kiszedni, esetleg feltakarmányozni. Az indirekt vetőmagtermesztésnél, a dugványok őszi kiszedése alkalmával pozitív egyedszelekcióra van lehetőség. A növények közül csak azok kiemelése történhet meg, amelyek a fajtajelleget jól hordozzák, egyenes törzsűek, jól fejlettek, egészségesek. E növényeket 20–25 cm átmérőjű földlabdával célszerű kiásni, a leveleket róluk a levélnyél aljától számított 3–5 cm-re le kell vágni úgy, hogy csak a csúcslevelek maradjanak meg. A földet nem szükséges a gyökerek közül kirázni. Az így kiemelt növények ezután kíméletesen pincébe vagy verembe szállíthatók, s a homokba rakott dugványokat a beültetés után be kell iszapolni. A homoktakarás magassága érje el a szántóföldön talajjal takart szárrészt. A vermet ezután növényi szármaradványokkal (kukorica) le kell fedni, szükség esetén a szellőztetést is meg kell oldani. A pincében és veremben tárolt dugványok a tél folyamán a levélhónaljból megpattanó rügyekből új hajtásrészeket nevelnek. Ha lehet a pincében – főleg a tavasz közeledtével – mesterséges világítást alkalmazzunk. A pince rendszeres szellőztetése megakadályozza a belső hőmérséklet megemelkedését, ezáltal a rügypusztulást. Magas pincehőmérséklet esetén ugyanis a kiültetés után a rügyek nem fejlődnek tovább, magszárat nem hoznak. A vermelésnél is fontos a szellőztetés, ott inkább az alacsony hőmérséklettel lehet baj. Erős, tartós fagyok esetén a takarást vastagítani szükséges, de előfordulhat, hogy fóliástakarást is ki kell alakítani átmeneti időre. Enyhe téli napokon a takarás megnyitásával elegendő fény jut el a növényekre ahhoz, hogy túlzott megnyúlás a hajtásvégeken ne következzen be.

Tavasszal újabb dugványszelekcióra van szükség. A beteg, nekrózisos töveket ki lehet dobni, azok csak további fertőzés kiinduló pontjai lennének. A tavaszi kiültetés során frissen vissza kell vágni a főbb gyökereket, azonban óvatosan kímélni szükséges a hajtásokat azok letörésétől.

Az utolsó állományszelekcióra a virágzás tájékán van szükség. Már a virágzás előtt el kell távolítani minden olyan egyedet, amely nem a fajtára jellemző maghozó formájú. A kétféle módszerű magtermesztés során eltérő formátumú bokrok alakulnak ki, a helyben termő egyedeknél az elágazások a talajhoz közel, a dugványozottaknál a felső törzsrészen alakulnak ki.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. A takarmánykáposzta szántóföldi ellenőrzésének rendszerét és a minőségi követelményeket az MSZ 6353:1998. sz. szabvány írja elő az alábbiak szerint.

Dugvány esetén

Az ellenőrzések száma: 2

Az ellenőrzések időpontja: 1. a dugvány teljes kifejlődésekor, felszedés előtt; 2. válogatás után, kiültetés előtt

Magtermő esetén

Az ellenőrzések száma: 2

Az ellenőrzések időpontja: 1. virágzáskor; 2. az érés kezdetén

Elővetemény korlátozás: nincs

A mintatér nagysága: 200 növény

A mintaterek száma: 20 ha-ig 4 db; minden további megkezdett 10 ha után 2 db

Egyéb követelmények

  • Szuperelit (SE) fokú szaporítás esetén a határértékeknek legalább az elit (E) fokú szaporítás határértékeivel kell megegyezniük.

A további követelményeket a 9.143. táblázat tartalmazza.

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

Megjegyzés

szaporítási fok

Elválasztó sáv, legalább

m

2

 

Szigetelési távolság más fajtától ésegyéb Brassica fajoktól, magtermõ esetén, legalább

 

1000

 

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

 

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

4

a dugványfejlettség bírálatakor a magtermesztésre alkalmas méretet kell alapul venni

Idegen Brassica és Sinapsis fajok a mintaterek átlagában, legfeljebb

növény (db)

0

 

Idegen fajta a mintaterek átlagában, legfeljebb

2

4

 

Veszélyes károsító gyomnövények

0

 

Vírusos megbetegedések a mintaterekátlagában, együttesen legfeljebb

káposztafélék mozaikbetegsége

káposztafélék gyűrűsfoltossága

%

5

 

Baktériumos betegségek a mintaterek átlagában, legfeljebb

feketeerűs szárrothadás (Xanthomonas campestris.)

1

3

 

Gombás betegségek a mintaterek átlagában, együttesen legfeljebb

alternáriás szárazfoltosság (Alternaria brassicae)

fuzariumos sárgaság (Fusarium oxysporum)

peronoszpóra (Peronospora brassicae) lisztharmat (Erysiphe communis)

minősítő szám

2

 

Betakarítás. Az elsőéves dugványokat a tél beállta előtt, rendszerint december első napjaiban szükséges vermelni. A betakarítás időpontjának megválasztásánál legfőképp nem a naptári nap számít, hanem a fagyos napok bekövetkeztének ideje. Gyakran előfordul, hogy már október közepén, végén igen erős lehűlés (–8-tól –10 °C-ig) következik be. Akkor járunk el helyesen, ha az első erős fagyos reggelt követő napon végezzük el a dugványválogatást, szedjük fel a növényeket. A fagyott növényt nem szabad kiszedni.

Az áttelelt és az indirekt úton kiültetett növényállományok virágzási ideje normális viszonyok között egy időre esik. A kései kitavaszodás azonban a dugványok virágzási idejét a későbbi kiültetés miatt eltolhatja. A növények virágzási ideje rendszerint 15–25 nap, kezdete április vége-május eleje. Az érés közeledtével a levelek sárgulnak, majd lehullanak, a becők fakósárga színűek lesznek. Egy-egy elágazáson az alaphoz közelebbi becők korábban érnek. Az érés szabályozásához érésgyorsítót, a termés egymenetes betakarításának biztosítása végett deszikkánsokat használhatunk. Az érésgyorsító hatása lassúbb a deszikkánshoz képest és kíméletesebb is annál. A maghozók aratása kombájnnal végezhető az érésgyorsító kijuttatását követő 10–12. nap után. A deszikkáns alkalmazása esetén ez az időpont 4–5 nappal rövidül. A káposztamag ezermagtömege 4 g körüli, a mag magas olajtartalmú. Kíméletes betakarítást igényel. A mag akkor csépelhető, ha nedvességtartalma 13–14%-ra csökken. Ez rendszerint június végén–július közepén következik be. Az alsó becőket hordozó elágazások talajtól mért távolsága a direkt vetőmag-termesztési rendszerben 8–14 cm. Az Óvári „vastagtörzsű magas” fajtánál ez a tulajdonság 90–120 cm. A betakarítás eszközigényét tekintve e növényfaj különleges eszközt nem igényel. A maghozók aratása gabonakombájnnal, egy menetben végezhető. Az aratást magasra állított vágóasztalú kombájnnal végezzük. A káposzta magja rendszerint nem vagy csak igen kis mértékben pereg. A száraz magvak a tisztítás során sérülékenyek. A főszáron lévő alsóbb becők érnek a legkorábban, e magvak biológiailag a legértékesebbek. A hektáronkénti magtermés menynyisége elérheti az 500 kg-ot.

Kisüzemi módszer a termést hozó részek metszőollóval való levágása és kézi cséplése. Ez utóbbira főleg a törzsanyagok feldolgozásánál van szükség.

9.6.2.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

Az egymenetes betakarítás eredményeként kicsépelt magot célszerű fedett, levegős helyen néhány napig szellőztetni. A 15–20 cm vastagságúra kiterített magvakat szükség szerint át lehet forgatni. Ezt a műveletet a taposási veszteség csökkentése érdekében nagyon figyelmesen kell végezni. Széljárta helyen a mag nedvességtartalma 8–9%-ra csökken, s a magtételhez került szárrészek ezen idő alatt elveszítik nedvességtartalmuk nagy részét.

A tisztítás hagyományos szeparátorokkal végezhető. A fémzárolt vetőmag iránt támasztott követelmények: csírázóképesség minimum 75%, a tisztasági érték legalább 98,5%, a mag nedvességtartalma 12%-nál nem lehet nagyobb.

A nemesítői törzsanyagokon kívül a szaporulati lépcső valamennyi fokozatát az OMMI fémzárolja.

9.6.3. Dohány

9.6.3.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A tabacos szó annak az Y alakú nádcsőnek a neve, amelyben az indiánok a dohánytekercset szívták. A spanyolok tévesen a dohányt jelölték a tabacos szóval és innen ered a spanyol tabacco, majd Európában elterjedve a tabac, tobak elnevezés. A magyar dohány elnevezés legvalószínűbben keleti elnevezésből származik: perzsa dohhán, dochán, arab duhan.

A dohánynövény megismerésének és elterjedésének története Amerika felfedezésével kezdődött. Kolumbusz második expedícióján részt vevő Romano Pane spanyol szerzetes leírásai az első közlések, amelyek a dohány használatára utalnak. Az 1519-ben Mexikó meghódítására induló Fernando Cortez jelentésében már említi a dohányt, és dohánymagot is küld II. Fülöp spanyol királynak. A gyógyításban és dísznövényként kezdik használni. Ez időben juthatott el Portugáliába is, és Franciaország lisszaboni követe Jan Nicot 1561-ben ajándékként dohánymagot, -levelet és -port küld Medici Katalinnak. Az ő nevéből származik a dohány alkaloidjának, a nikotinnak az elnevezése.

Hazánkban minden valószínűség szerint spanyol zsoldosok útján vettek róla tudomást legelőször a végvári magyar katonák, és általuk a dohányzás szokása oly rohamosan terjedt, hogy a XVI. század végén hazánk legtávolabbi részében sem volt ismeretlen. Némelyek szerint Apafi Mihály (1632–1690) erdélyi fejedelem a budai basától kapott először dohányt ajándékba, s hihetőleg az 1662. évet írták ekkor, mások szerint Bornemissza Pál erdélyi püspök, utóbb magyar királyi helytartó, még 1568-ban hozta azt be Erdélybe, később Magyarországra, s valószínűsíthető az a föltevés is, hogy Magyarországon az olasz kereskedők terjesztették el a dohányzást.

A dohány nagyarányú térhódításával egy időben megkezdődik a harc a dohányzás ellen, de a dohányzás terjedése a drasztikus üldöztetések ellenére sem állt meg.

Dohányzási formák: burnót, pipa, vízipipa, szivar, majd az 1800-as évek elejétől tért hódít a cigaretta, amelynek iparszerű előállítása az 1860-as évektől számítható és ma a legjobban elterjedt dohányzási forma.

A dohányzás megkedvelésének következménye volt a dohánytermesztés meghonosodása és kiszélesedése, amely Magyarországon Mária Terézia, majd utóda II. József korában lendült fel. A termesztés fejlesztése elsősorban pénzügyi okokból történt, mivel a dohánygyári forgalmazás állami monopólium volt, és a dohányra kivetett adók hatalmas bevételekhez juttatták az állami költségvetést. 1851-ig a dohánytermesztés Magyarországon szabad volt, ezt követően a kiegyezésig hazánkra is kiterjesztették az osztrák dohányjövedék egyedárusági jogát.

Az önálló magyar dohányjövedék 1867-ben jött létre a Pénzügyminisztérium irányításával, és ezután sorra épültek a különböző beváltótelepek, raktárak, fermentálók és a ma is működő dohánygyárak.

Kialakult a hazai dohánygazdaság munkamegosztása. A dohányt a termelők a termeltetővel kötött szerződés alapján termesztik. A termeltető a szárított nyersdohányt felvásárolja, elvégzi az elsődleges feldolgozását (osztályozás, kocsánytalanítás, fermentálás, bálázás, raktári tárolás) és értékesíti a gyárak felé.

A nagy szakértelmet és sok élőmunkát igénylő dohánytermesztést az elmúlt másfél évszázadon keresztül évente mintegy 20 ezer hektáron végezték Magyarországon.

A termesztés helyzete a privatizáció utáni időkben elsősorban a nagyüzemi mezőgazdaság szétesése és az alacsony felvásárlási árak miatt jövedelmezőségi szempontból rendkívül kedvezőtlenül alakult. Az 1980-as évek átlag 14 ezer hektárához képest 1996–97-ben a 6000 hektárt alig haladta meg a termőterület. A folyamat megállítására hozott intézkedések (felvásárlási ár emelése, hiteltámogatási rendszer, erősödő integráció stb.) megtették hatásukat és 1998-ban már határozott fellendülés volt az ágazatban, 1999-ben pedig mintegy 15 ezer tonnás a rekordtermés. Ezt nyilvánvalóan a belföldi piac beszűkülése eredményeként a termelés visszaszorítása követte. Így a 2000. évben az összes termés alig haladta meg a 10 ezer tonnát és a 2001. évi termeltetés is 11 ezer tonnát irányoz elő. Az európai uniós csatlakozás időszakára megcélzott kvótamennyiség 12 355 tonnában került meghatározásra. Az évről évre jelentkező termelési csúcsok és hullámvölgyek kiegyenlítésére, stabil szabályozási rendszer létrehozására van szükség, amely csak jelentős állami beavatkozással látszik megoldhatónak. Az Európai Unióhoz való csatlakozás időpontjának közeledése sürgeti a termőterület bővítését, az optimális termőterület kialakítását, ami a jelenlegi termesztési szint további javítása mellett 6000–7000 ha-ban jelölhető meg, és amivel elérhető, hogy az évi 12 355 t dohány biztonsággal megtermelhető legyen. Ennek lehetősége a biológiai alapok oldaláról rendelkezésre áll (valamennyi köztermesztésű dohányfajta hazai nemesítésű). A termesztett dohányfajták a hímsteril program megvalósítása óta (1985. év) hímsteril növényként kerülnek ki a köztermesztésbe, így biológiai védettséggel rendelkeznek. A termesztett dohányfajták vetőmagvainak termeltetését, feldolgozását és forgalmazását a fajtajogosult Dohánykutató és Minőségfejlesztő Intézet Kutató-Fejlesztő Részvénytársaság 100%-os tulajdonában lévő AGROTAB Nemesítő és Vetőmagtermeltető Kft. végzi. A termesztéshez szükséges dohányvetőmag mennyisége a palántanevelés korszerűsítésével fokozatosan csökkent. A hímsteril program megvalósítása előtt, amikor még fertilis vetőmagot használtak és mintegy 14 ezer ha területen termeltek dohányt, az évi vetőmag felhasználása 150–200 kg volt. Ma, amikor hagyományos fóliasátras palántanevelésnél 6 g, úsztatott palántanevelésnél 3 g egy hektár dohánytermesztésnek a vetőmagszükséglete, az éves hazai vetőmagfelhasználás mennyisége a fajtától, a palántanevelés módjától és a termőterület nagyságától függően 20–25 kg. Mivel a dohánymag csírázóképessége a második évben jobb, így a fajtakitermesztés után kerül felhasználásra.

Ezért a termesztés biztonságát is figyelembe véve a vetőmagüzemnek a köztermesztésű fajtákból legalább kétéves készlettel kell rendelkezni. Mivel a jelenlegi dohányfajtákat több országban jó eredménnyel kipróbálták, így a dohányvetőmag termeltetésénél az exportlehetőségeket is figyelembe kell venni.

9.6.3.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A dohány a zárvatermők (Angiospermae) rendjébe, a kétszikűek (Dicotyledones) osztályába, burgonyafélék (Solanaceae) családjába, a dohány- (Nicotiana) nemzetségbe tartozik.

A dohány- (Nicotiana) nemzetségbe tartozó fajok egy része lágy szárú, egyéves növény, de vannak közöttük többéves fás növények is, mint pl. Nicotiana tomentosa. Közös vonásuk, hogy csaknem valamennyi faj alkaloidtartalmú. A nemzetségbe tartozó fajok száma ismeretlen. A szakirodalomban általában 70–76 dohányfajt említenek, amelyek legnagyobb része Dél-Amerikában őshonos, és még ma is vadon él. Legnagyobb gazdasági jelentőségük a Nicotiana tabacum és a N. rustica fajokhoz tartozó változatoknak, fajtáknak van.

A Nicotiana tabacum (közönséges dohány) faj feltevések szerint természetes hibridizáció eredménye. Arra vonatkozóan, hogy mely fajoknak van szerepük a N. tabacum kialakításában, eltérőek a vélemények. Erősen polimorf volta miatt egy fajon belül a típusok széles skálája alakulhatott ki a különböző termesztési körülmények között és az emberi közreműködés hatására.

A Nicotiana rustica (kapa, mahorka, cserbely dohány) számos változatát több országban termesztik. Hazánkban kizárólag nikotingyártás céljából termesztették az 1960-as évekig.

A gyakorlat szempontjából a különböző dohányfajták kétféle csoportosítása ismert:

  • szárítási mód szerinti és

  • ökotípusok szerinti csoportosítás.

Szárítási mód szerint vannak:

  • természetes szárítású dohányok

  • napon szárított (sun-cured) dohányok,

  • levegőn szárított (air-cured) dohányok.

  • mesterséges szárítású dohányok

  • közvetett hőátadással szárított (flue-cured),

  • közvetlen hőátadással szárított (fire-cured) dohányok.

Ökotípusok szerint a Nicotiana tabacum fajhoz tartozó dohányok a következő csoportokba sorolhatók:

  • keleti dohányok (kis levelű, kiváló minőségű, mediterrán éghajlat alatt termeszthető, természetes szárítású, kizárólag cigarettadohányok);

  • virginia típusú dohányok (mesterséges szárítású, legnagyobb mennyiségben cigarettadohányok);

  • nagy levelű barna dohányok (természetes szárításúak);

  • világos természetes szárítású, főleg cigarettadohányok: Burley típusú dohányok, Maryland dohány;

  • sötét természetes szárítású dohányok;

  • szivardohányok.

A virginia típusú és a barna nagy levelű dohányok a világ dohánytermesztésének mintegy 90%-át teszik ki.

A dohány testalkata (habitusa): egyenes szárú, egyéves növény, a levelek a száron csavarszerűen helyezkednek el, a szár csúcsán van a virágzat.

A dohány gyökérzete fő- és oldalgyökérzetből áll. Feladata a rögzítés, víz- és tápanyagok felvétele, a raktározása, az alkaloidok szintézise.

A dohány szára egyenes, zöld színű, fedőszőrökkel borított, fiatalon lágy, a tenyészidő végén kemény, fás lesz.

A dohánylevél színét borító epidermiszen a gyantát és illóolajat termő mirigyszőröket találunk. A levelek tárolják a gyökérzetben szintetizált alkaloidokat. Levélnyél alapján lehetnek nyeles és nyeletlen (ülő) levelűek. Fajtánként különböző a dohánylevelek száma, nagysága, hossza, hajlásszöge és a levélindex (a levél hossza és szélessége közötti hányados). A levelek a tövön való elhelyezkedés szerint lehetnek: alsó levelek (homok, alj), középső levelek (anya, derék), felső levelek (csúcs, hegy). A levél erezete: hálózatos, fő- és oldalerek. A levél súlyának 20–35%-át teszi ki az erezet.

A dohány virágzata bogas virágzat. Jellemző a bogas virágzatra, hogy a virágok nyílási sorrendje belülről kifelé halad. A virágzat formája lehet: gömb, félgömb, kettős félgömb, fordított kúp. A virágzat főtengelyén 5–8 oldaltengely (virágzati oldalág) fejlődik.

A virágzat legfontosabb része a virág, a virágtakaró csésze- és sziromlevelekből áll. A virágkocsány csúcsi részéhez illeszkedik az 5 cimpázott csészelevélből álló csésze. A virágok külső takaróköre – amely zöld színű – mirigyszőrökkel borított, ragadós. A csészéből emelkedik ki a takarólevelek belső köre, a párta. A pártát 5 cimpázott sziromlevél alkotja. A párta alakja csöves, a csúcsán vízszintesen szétterül. Ezt a részt a párta karimájának nevezzük. A pártakarima alakja és a cimpázottság foka fajtajellemző tulajdonság. A párta színe a rózsaszíntől a zöldessárga színig különböző lehet.

Az ivarlevelek csoportjába tartozik a hím jellegű porzótáj és a női jellegű termőtáj. A porzótáj 4 egyforma hosszú és 1 valamivel rövidebb porzóból áll. A porzó részei: a porzószál és a két portok, amelyeket a csatló köti össze. A két félből álló portok érett állapotban hosszában felreped és kiszórja a sárgásfehér virágporszemeket.

A legvédettebb helyen a virág belsejében van a női szaporodószerv, a termő. Rajta három részt különböztetünk meg:

  • magház az alsó kiszélesedő kúp alakú rész, felülete sima, fénylő színe világosabb vagy sötétebb zöldessárga, alsó részén lévő nektáriumok cukros oldatot, virágmézet választanak ki;

  • bibeszál, a magház csúcsából indul ki, csúcsán a bibével;

  • bibe, a termő virágport felvevő rész, színe sötétzöld, ivaréretten fénylő, ragadós, gyakran a porzókkal egyenlő hosszúságú, néha rövidebb.

Hazai dohányfajtáink virágainak száma a tenyészidő alatt 400–700 db.

A dohány virága kétivarú, hímnős virág, ami azt jelenti, hogy a porzók és a bibe ugyanabban a virágban fejlődnek ki. Önmegporzó (egyrészt saját virágporától termékenyül meg), másrészt idegen virágporral is sikeres a megtermékenyítés. A dohány virága sok nektárt termel, ezért a rovarok szívesen látogatják.

A dohány termése egyszerű, száraz toktermés. A tok az érés folyamán kifehéredik, majd megbarnul és éretten felnyílik. A felnyílás mértéke fajtától függően változó. A ma termesztett fajtáink toktermése általában kevéssé nyílik fel. A termesztett fajtáinknál egy tokban általában 2000–5000 db mag van.

A dohánymagvak aprók, barnák, hálózatosan recézettek, tojás alakúak. Hosszúságuk 0,6–0,9 mm, szélességük 0,4–0,6 mm. 1 g-ban 10–12 ezer dohánymag van. Átlagos ezermagtömeg 8–10 cg.

A dohánymag olajtartalma 35–40%. A dohánymag alkaloidokat nem tartalmaz.

9.6.3.3. A vetőmagtermeltetés rendszere

Mivel a köztermesztésben lévő magyar dohányfajták és hibridek hímsterilek, vetőmag-előállításuk vektorháló alatt történik, így a következőkben főleg a vektorháló alatti vetőmagtermesztést kívánjuk ismertetni.

A DOKUT Rt., mint fajtajogosult, a termeltető vállalatokkal kötött külön szerződés alapján a termesztéshez szükséges vetőmagot az igényelt fajtaösszetételben és mennyiségben a 100%-os tulajdonában lévő AGROTAB Kft.-vel megtermelteti, feldolgoztatja, tárolja, forgalomba hozatalra hatóságilag engedélyezteti. A vetőmagtermesztés irányítását a termeltető vállalatok bevonásával az AGROTAB Kft.-vel végzi.

Az AGROTAB Kft. a vetőmagtermesztőket a termesztés során rendszeres szaktanácsadásban részesíti, elvégzi az ültetvények rendszeres szemléjét, ellenőrzi a technológiai előírások betartását és folyamatosan végzi az állomány szelekcióját.

A vetőmagtermesztés főbb feladatai:

  • a vetőmagtermesztéshez a legjobb ökológiai körülmény megválasztása,

  • gondoskodás a fajtatulajdonságok megőrzéséről,

  • a biztonságos dohánytermesztés érdekében fajtánként kétéves törzskészlet előállítása.

A vetőmagtermesztés hatósági felügyeletét az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) látja el. Az OMMI munkatársa az ültetvényszemle során az MSZ 6353 szabvány előírásainak megfelelően minősíti a magültetvényt és ezen túl ellenőrzi a forgalmazás minden fázisát. A minősítés alapján kiadja a „Szántóföldi ellenőrzési jegyzőkönyv”-et.

A vetőmagtermesztés szakmai felügyeletét a Vetőmag-temesztési Bizottság látja el. A bizottsági ellenőrzések általában egybeesnek a hatósági minősítésekkel. A munkában felkérés alapján részt vesznek: a termeltető vállalatok, a DOKUT Rt. és az AGROTAB Kft. képviselői.

Vetőmagtermesztők kiválasztása. Vetőmag-termesztési szerződést csak olyan termelőkkel szabad kötni, akik:

  • a dohánytermesztésben megfelelő jártassággal rendelkeznek;

  • alkalmasak a precíz, pontos munkavégzésre;

  • rendelkeznek a termesztéshez szükséges eszközökkel;

  • a keresztezési munkák végzésében járatosak, megfelelő gyakorlatuk van.

Minőségi követelmények. A vetőmag-szaporítás egyik legfontosabb feladata a fajták genetikai és morfológiai tisztaságának teljes biológiai értékben történő fenntartása. Ezért ki kell zárni a lehetőségét mindenféle elfajulásnak, de különösen a fajtaidegen dohány virágporával történő megtermékenyülést.

Gondos munkát és odafigyelést igényel a fajtafenntartás, amely a tömegkiválogatás módszerét alkalmazva hímsteril fajtáknál (vonalaknál) visszakeresztezéssel kombinálva szabadföldi körülmények között, szántóföldön történik. Ez lényegében a biológiai alapok karbantartását szolgálja.

A szigetelő izolációs távolságot az MSZ 6553 „Vetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének körülményei” szabvány tartalmazza.

Ezek szerint:

  • az elit dohányvetőmag-parcella szigetelőtávolsága más fajtáktól, valamint az elővetemény korlátozás alá eső fajoktól 1000 m;

  • hibrid, illetve hímsteril vetőmag előállításánál a burgonyafélék családjába tartozó növények közvetlen szomszédságát kerülni kell, legalább 2 m-es elválasztó sávot kell kialakítani és fenntartani.

Vektorháló alatti termesztésnél a szigetelési távolság tartására nincs szükség. Több fajta termesztése esetén a sátoron belül a fajtákat vektorhálóval kell elválasztani.

9.6.3.4. A vetőmagtermesztés technológiája

A dohánynak számos olyan betegsége, illetve kártevője van, amely azonos több szántóföldi növényével. Ezért a dohányvetőmag termesztését csak olyan táblán szabad végezni, ahol két évre visszamenően dohányt, valamint a burgonyafélék családjába tartozó (paprika, paradicsom, burgonya, tojásgyümölcs) növényt, kabakost (uborka, dinnye, tökfélék) és lucernát nem termesztettek. Az 1980-as évek jelentős vírusfertőzése, valamint a szórványos dohánytermesztés felvetette a dohányvetőmag-termesztés biztonságosságának kérdését. Így került sor a többéves kísérleti munka után a vektorhálós termesztésre.

Területmegválasztás. A megfelelő termőhely kiválasztása döntően befolyásolja a dohányvetőmag termesztésének sikerét. Ezért igen körültekintően több szempontot mérlegelve kell elvégezni a terület kiválasztását. Jó minőségű vetőmag csak ott termeszthető, ahol az éghajlati tényezők kielégítik a dohány meleg- és fényigényét. Kerülni kell a fagyzugos helyeket, mert a késő tavaszi és kora őszi fagyok sok kárt okozhatnak. A vetőmagparcella legyen sík fekvésű, talaja jó kultúrállapotú. Legalkalmasabb a jó szerkezetű, jó vízgazdálkodású vályogos homoktalaj.

A terület megválasztásánál igen jelentős szempont, hogy az öntözéshez vezetékes vízforrás legyen a közelben. Mivel a termesztésnek nagy a kézimunkaerő-igénye, szilárd burkolatú útról viszonylag könnyen megközelíthető legyen és gondoskodni kell a terület folyamatos őrzéséről. A terület megválasztása után vektorhálós termesztésnél ki kell alakítani a vetőmagtermelő telepet.

Vetőmagtermelő telep. A telepet körülkerített helyre kell építeni, vagy ha ilyen nincs, úgy a terület megválasztása után azt körül kell keríteni. A sátrak számának megválasztása a termesztendő vetőmag mennyiségének függvénye.

A vektorhálós sátrak mérete:

  • hosszúság: 52,5 m,

  • szélesség: 10 m,

  • magasság: középen 3 m, oldalt 1,8–2 m.

Egy sátor három oldalfallal évente váltva, kétszer 52,5×10 m-es területen használható.

Asátrak készítése során250 cm hosszú 10×10 cm-es oszlopokat 70 cm mélyre leásnak a kijelölt helyre 250 cm-es távolságra. A sátrak fekvése lehetőleg É–D irányú legyen. Az oszlopsor tetejére 50×50 mm-es szögvasat helyeznek, amelynek tetejére 150 cm távolságok betartásával 15 cm hosszú, 2 cm átmérőjű tüskéket hegesztenek. A tüskékre helyezik rá az előre meghajlított 1,5 colos vascsőből készült bordaíveket. A bordaíveket középen egy gerinccsőhöz, majd a két végén átlós kötéssel rögzítik. A vasrészeket rozsdátlanítás után fehérre vagy csontszínűre lefestik. A sátrak egymástól való távolsága a művelőgépek munkaszélességétől függően 2,0–2,5 m.

A sátor bejáratánál 1,5×2 m-es izolációs részt különítenek el, ahol belépéskor a szükséges kéz- és lábfertőtlenítést, ruhacserét el lehet végezni. Így a sátorba a munkák végzéséhez is csak ezen az izolációs „kamrán” keresztül lehet bejutni.

A sátor alatti intenzív vetőmagtermesztésnél a kiegészítő öntözéshez a KITE által forgalmazott mikroöntöző termékek közül a NADIR csepegtető javasolható. Az öntözőcsöveket soronként lerakva, tavasztól őszig több éven keresztül lehet üzemeltetni vezetékes vízről egy szűrő közbeiktatásával. A kis vízadag és kis intenzitás azt eredményezi, hogy a tenyészidő alatt több időszakban is lehet öntözni (15–35 mm-rel), így a talaj vízkészlete optimális szinten tartható megfelelő levegőtartalom mellett.

Elővetemény, növényi sorrend. A dohányvetőmag ugyanolyan vetésforgóban termeszthető, mint a köztermesztésű dohány. A helyes növényi sorrend kialakításával arra kell törekedni, hogy a dohány előveteménye olyan növény legyen, amely a talajt jó kultúrállapotban hagyja, betegségei és kártevői pedig nem azonosak a dohányéval.

Jó elővetemények: a korán lekerülő takarmánykeverékek, a borsó, a kalászosok (elsősorban a rozs és a búza), de ide soroljuk a dohány vetőmagtermesztésénél gyakran használatos ugaroltatást is. Ugaroltatásnál nagy gondot kell fordítani a talaj folyamatos gyommentesen tartására.

A magtermesztésnél a hármas növényi sorrendet követjük az alábbiak szerint:

1. csillagfürt zöldtrágyának vagy borsó;

2. kalászos vagy ugar;

3. dohány.

Ez a növényi sorrend lehetővé teszi, hogy a dohány talaj-előkészítési munkáit idejében kezdve jó minőségben lehessen elvégezni.

Talaj-előkészítés. Célja a talajvédelem szem előtt tartása mellett a dohánynövények számára a tenyészidőszak alatt a legkedvezőbb életfeltételek kialakítása.

A jól megválasztott eszközökkel végzett talajművelés:

  • elősegíti a talaj helyes vízgazdálkodásának kialakítását;

  • megtisztítja a talajt a gyommagvaktól, a gyomnövények vegetatív maradványaitól, tehát jó gyomirtást végez;

  • csökkenti a dohány állati kártevőinek nagyobb mérvű fellépését.

Lényegében a talaj-előkészítés a tarlóhántással kezdődik, amelyet aratás után azonnal el kell végezni, majd a tarlóápolást (borona vagy kultivátor + henger) nyár végi mélyszántás követi, amelyet minden esetben a talajnedvesség megőrzése érdekében le kell zárni.

Mélyítő szántás nem alkalmazható, mert a dohány a felszínre kerülő „nyers” földre igen érzékeny. Tömődöttség esetén altalajlazítást kell végezni.

A tavaszi munkák során fontos a talaj porhanyósan és gyommentesen tartása. A talajlakó kártevők ellen célszerű talajfertőtlenítő szer alkalmazása (Counter 5 G, Basudin 5 G, Diazinon 5 G, Dursban 5 G, Force 10 CS). Az istállótrágya és a foszforműtrágya őszi keverőszántással, míg a nitrogén- és káliumműtrágyák, valamint a talajfertőtlenítő szer tavasszal juttathatók a talajba (pl. rotációs kapával).

Tápanyagellátás. A dohány a tenyészidő során a levélterméshez jelentős mennyiségű tápanyagot igényel, de a magtermesztés esetén ez az igény még fokozottabb, mivel a magvak kifejlesztéséhez nagy mennyiségű foszforra és káliumra van szüksége a növénynek.

Nagyobb mennyiségű tápanyagot kell adni azért is, mert a magültetvények levélhozama általában meghaladja a köztermesztésű dohányültetvények levélszámát. Ez a szakszerű, gondosabban végzett munka, a jó kultúrállapotban tartás eredménye.

Kísérleti tapasztalatok szerint 1 ha magültetvényre kiadható tápanyagmennyiség hatóanyagban.

9-144. táblázat - A dohányvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

Dohányfajták típusa

N kg/ha

P2O5 kg/ha

K2O kg/ha

Virginia

60–90

150–200

250–300

Burley

100–150

150–200

250–300


Általános elvként kell leszögezni, hogy a nitrogénműtrágya teljes mennyiségét tavasszal kell kijuttatni. A foszforműtrágyák lekötődése a talajban jelentős mértékű, ezért az őszi kijuttatás javasolható.

A kálium a foszfornál mozgékonyabb tápelem, így célszerű a tavaszi kijuttatás. Vetőmagtermesztésnél a talaj tápanyag-ellátottságától és a dohányfajtától függően tápanyag-visszapótlásra istállótrágya is használható. Virginia fajtáknál 20–30 t/ha, Burley típusú fajtáknál 30–40 t/ha. Fontos, hogy a felhasználandó istállótrágya érett és jó minőségű legyen. A felhasznált istállótrágyát a talaj típusától és a tápanyagellátás mértékétől függően ki kell egészíteni műtrágyával.

Palántanevelés. A vetőmagtermesztéshez a szuperelit mag vetését március 10–25. közötti időben kell elvégezni.

A palánták nevelése történhet:

  • hagyományos fóliasátras eljárással (1 ha terület palántaigényének kielégítésére 80–100 m2 palántaágy felület szükséges);

  • úsztatott palántaneveléssel (Float system).

Ez utóbbi lényegében hidrokultúrás palántanevelési eljárást jelent. A palántanevelő berendezésben mintegy 6–8 cm vastagságú vízrétegen úsznak a „méhsejt” szerű elrendezésben lyukakat tartalmazó speciális műanyag tálcák. Fontos, hogy a víz minősége a megadott követelményeknek megfeleljen, mivel vízbe adagolva történik a palánták táplálása és növényvédelme. A tálcák vetése egy külön e célra kialakított speciális vetőszerkezettel végezhető (35–40 m2 palántaágyi felület hektáronként).

A hibrid és hímsteril vetőmag előállításánál az apasorok anyagát kb. két héttel hamarabb kell vetni és ültetni is, hogy az anyasorok virágzása előtt be lehessen gyűjteni a szükséges pollenmennyiséget.

A palántaágyak ápolását, kezelését igen gondosan és körültekintően kell végezni, hogy ültetésre fejlett, jó minőségű, egészséges, kiegyenlített palánták álljanak rendelkezésre.

Ültetés, pótlás, növényápolás, növényvédelem. Ültetés előtt figyelembe véve a használandó inszekticid munka-egészségügyi várakozási idejének betartását, vagy az ültetést követően egy hét elteltével a vektorhálós sátor területét, légterét és a háló belső oldalát kártevő rovarok ellen le kell permetezni. Javasolható inszekticidek: Thiodan 35 EC 0,1% vagy Orthene 0,1% vagy Chinetrin 25 EC 0,04%-ban.

Vegyszeres gyomirtás a magültetvényekben nem végezhető.

A vektorháló alatt az ültetést úgy kell megtervezni, hogy 1 kg vetőmag előállításához fajtától függően 50–60 anyatővel + 25% apatővel számolunk. A 10 m széles vektorhálós sátor alá 9 sort ültetünk olyan elrendezésben, hogy a két szélső sor apa-, a középső 7 sor anyanövény lesz.

A magültetvény egyenletes, kiegyenlített fejlődése érdekében a palánták kiültetését lehetőleg korán – május első felében –, rövid idő alatt, egyszerre kell elvégezni. A magültetvény sor- és tőtávolsága 100–120×40–50 cm. Az ültetést válogatott, csak teljesen egészséges palántákkal szabad végezni. Ültetés után 3 napon belül, ha szükséges, a pótlásokat el kell végezni, s ezt követően meg kell kezdeni a kapálást és annyi esetben szükséges végezni, ahány esetben a talaj gyomossága (tömődöttsége) azt megkívánja.

A kapálások alkalmával az ültetvényből az esetlegesen előforduló beteg töveket el kell távolítani, ezzel megelőzhető a további fertőzés.

A magültetvényt a tenyészidő során kézi kacsolással folyamatosan kacsmentesen kell tartani.

A vektorháló távol tartja a kártevőket a magültetvénytől, ennek ellenére a védekezést nem szabad elhanyagolni. Levéltetű és tripsz ellen több alkalommal, valamint mocskospajor-kártétel jelentkezése esetén permetezni kell, a dohánytermesztésben engedélyezett kártevőkre ható inszekticidekkel. Javasolható inszekticidek a fentieken kívül levéltetű és dohánytripsz ellen a Confidor 200 SL 0,06% vagy Danadim 40 EC 0,1%-ban. Levéltetű ellen Chess 25 WP 0,04% vagy Pirimor 50 WG 0,03%-ban. A kártevők elleni védekezés összekapcsolható a peronoszpóra és alternária elleni védekezéssel, amelyre Ridomil Gold MZ 65 WP 0,2% vagy Galben M 0,2%-ban javasolható.

A vetőmagültetvényt a termelőnek legalább 3 naponként át kell vizsgálni. Amennyiben betegség vagy kártétel jeleit észleli, erről a vetőmagüzem szakemberét értesíteni kell.

A kiültetett dohányvetőmag-parcellákról, az állomány igazolásáról a 89/1997. (XI. 28.) FM rendelet értelmében a termeltető származási bizonyítványt állít ki és a vetésjelentéssel együtt megküldi az OMMI-nak.

Öntözés. A dohány vízigénye a tenyészidő egyes szakaszaiban különböző. Két kritikus időszakot különböztetünk meg:

  • az ültetés utáni időszakot,

  • a virágzás előtti vegetatív fejlődési szakaszt.

Az ültetés utáni megeredéshez kell a vizet biztosítani, ha nem volt elég csapadék, úgy ültetés előtt vagy azt követően. Megeredés után 40–50 cm tőmagasságig a dohány vízigénye nem nagy, ettől kezdve a virágzás kezdetéig erőteljesen növekszik. Ez az időszak június végétől augusztus elejéig tart. Az öntözéssel ez időben mégis vigyázni kell, mert vektorháló alatt, ha túl sok vizet adunk, nagyon erős lesz a növekedés és túl robosztus lesz az állomány, ami a fajtajelleget eltorzítja. A virágzás kezdetétől viszont folyamatosan biztosítani kell a jó vízellátást a kötődéshez és a magtokok növekedéséhez. A magtokok érésekor a vízigény csökken. Egy-egy öntözésnél a csepegtető öntözőberendezést a körülményektől függően 4–8 órán keresztül szükséges üzemeltetni.

Szelektálás. Vetőmagtermesztésre csak a fajtatiszta, egészséges, jól fejlett töveket szabad meghagyni. Ha a magparcella fajtajellegét egyes tövek nem képviselik teljes mértékben, akkor azokat le kell tetejezni. Ugyancsak le kell tetejezni a visszamaradt fejlődésű vagy beteg töveket is. A negatív szelekciót a tenyészidőszak alatt – ültetéstől a betakarításig – folyamatosan végezni kell.

A megtermékenyítés előkészítése és végzése. Hibrid és hímsteril vetőmag előállításakor minden egyes virágot külön-külön kell megtermékenyíteni az apavonalról származó pollennel.

A pollent az apanövények virágaiból kell gyűjteni. A piros bimbós virágokat begyűjtve, azokból ki kell fejteni a nem nyílott portokokat, amelyeket papírtálcán egyrétegben, száraz, árnyékos helyen kell utánérlelni és szárítani. A portokok felnyílása és kiszáradása után a pollent ki kell szitálni. Az így kitisztított pollent felhasználásig hűtőszekrényben +4 °C-on kell tárolni. A megfelelő virágpor begyűjtése után a keresztezések befejezését követően az apasorok tetejezését el kell végezni. Ilyenkor az apasorok eltávolítása is megengedhető, így a levegő által átjárhatóbbá válik a vetőmagültetvény. A begyűjtött virágporból tartalékot kell képezni és –18 °C-on vagy ez alatti hőmérsékleten kell tárolni fajtánként elkülönítve. Ha a következő évben az apa virágzása megkésik, úgy tesztelés után a porozás a tartalék pollenkészletből indítható.

A beporzást az anyanövények virágain kell elvégezni. Porozásra csak a piros bimbós virágok alkalmasak.

A munkák az alábbi sorrendben végezhetők:

  • a beporzás előtt kinyílt virágok eltávolítása a virágzatból;

  • a még ki nem nyílt virágok sziromleveleinek eltávolítása;

  • a virág kasztrálása (a porzók eltávolítása), ha nem hímsteril az anyanövény;

  • a porzandó virág megjelölése 2 csészelevél lehúzásával, ha nem hímsteril az anyanövény;

  • a virágpor bibére juttatása (ecset, fültisztító pálcika, filter stb. eszközök segítségével).

A megtermékenyítés befejezését követően 2–3 nap múlva a koronát ki kell tisztítani a virágoktól és bimbóktól.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. A vetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének rendszerét és a minőségi követelményeket az MSZ 6353 szabvány írja elő az alábbiak szerint (9.144. táblázat). Az ellenőrzések száma 1, amelyet teljes virágzáskor kell elvégezni.

9-145. táblázat - A gyepek területének és termésátlagának változása

A vizsgálat tárgya

Egység

Alapanyag és árutermelés célját szolgáló

Megjegyzés

 

Elit fertilis fajták

hibrid F1

hímsteril

 
 

szaporítási fok

 

Szigetelési távolság legalább – más fajtáktól (vetőmag- és árutermő dohány között)

m

1000

 

vektorháló alatti termesztésnél szigetelési távolság tartására nincs szükség

Elválasztó sáv, legalább

2

   

Gyomosság, legfeljebb

min. sz.

2

   

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

ért.sz.

4

   

Idegen fajta a mintaterek átlagában, legfeljebb

növény (db)

0

  

az idegen töveket a virágzás kezdetéig el kell távolítani

Veszélyes károsító gyomnövények

0

   

Vírusos betegségek a mintaterek átlagában, legfeljebb

dohány-gyűrűsfoltosság vírusa (Tobacco ringspot vírus)

0,5

0,5

  

a mintaterek átlagában, együtte-sen legfeljebb

burgonya Y vírus (Potato vírus Y)

sztolbur mikoplazma (Stolbur MLO)

dohány mozaik vírus (Tobacco mosaikvirus)

%

10

10

  

Baktériumos betegségek a min-taterek átlagában, legfeljebb

dohányvész (Pseudomonas tabaci)

növény (db)

0,3

0,6

0,6

a védekezés elmu-lasztása kizáró ok

Gombás betegségek, a mintaterek átlagában, együttesen legfeljebb

dohány-peronoszpóra (Peronospora tabacina)

alternária (Alternária tabaci)

lisztharmat (Erysiphe cichoracearum)

%

15

15

  

Betakarítás. Dohánylevelek betakarítása. Az aljlevelek törését minden korlátozás nélkül az érési állapotnak megfelelően kell végezni. Nincs korlátozás a negatív szelekció során tetejezett tövek törésénél sem. A maghozó tövekről a 3–4 legfelső levél kivételével a többi levél az érési állapotnak megfelelő időben törhető a vetőmagszemle után. A hegyleveleket mindaddig meg kell hagyni a töveken, amíg a magtokok be nem érnek.

Vetőmag betakarítása. A porozási munkák befejezése után a magkoronát folyamatosan kell tisztítani a bimbók és nyíló virágok eltávolításával. Egy magkoronán 180–200 magtok nevelhető. A magtokok begyűjtését érett állapotban folyamatosan magtokonként kell végezni. Földre leesett magtokokat begyűjteni tilos.

Magtokok szárítása. A begyűjtött magtokokat száraz, szellős helyen, egy rétegben elterített, rendszeres forgatás mellett – sugárzó hőtől távol tartva – kell szárítani. A szárításra nagyon oda kell figyelni, hogy penészesedés ne forduljon elő.

9.6.3.5. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A légszáraz magtokokat dörzsöléssel kell kicsépelni. Rostálás után átadásig száraz helyen tárolni, vékony rétegben kiterítve. A teljes kiszáradás után a magvakat a vetőmagüzem képviselője veszi át a termelőtől. Az átvételre került nyers mag mennyiségét rávezeti a szántóföldi minősítő „szemlejegyzőkönyv”-re, amelyet a termelő igazoltan átad a vetőmagüzem képviselőjének.

Átvételkor megállapítják a mag nyers tömegét, elvégzik a szubjektív bírálatát (szag, szín, idegen anyag).

A vetőmagüzemben a magot Petkus laboratóriumi légszeparátorral tisztítják, elvégzik a tisztított vetőmag csíráztatási vizsgálatát és lemérik a vetőmag nettó tömegét. A vetőmagüzem a tisztítás eredményéről elszámolást küld a termelőnek, amely tartalmazza a ténylegesen elszámolásra kerülő, valamint a tárolásra átvett vetőmagmennyiségeket, valamint az ipari mag és egyéb anyagok mennyiségét.

A termelőtől átvett dohánymagnak teljesen érettnek (világosabb vagy sötétebb barna szín), telt magvúnak, száraznak, egészségesnek, minimum 98% tisztaságúnak és 90%-os csírázóképességűnek kell lenni. Dohos, melegedett, nyirkos vagy penészes nem lehet. Idegen dohányfajtát, valamint Orobranche magot nem tartalmazhat. A 90%-os csírázóképesség megkövetelése a jelenleg érvényben lévő szabvány előírásától (80%) szigorúbb, de erre szükség van, mivel a vízkultúrás palántaneveléshez általában pillirozott magvakat használnak.

Az elit, hibrid és hímsteril fajták vetőmagjai a fajtakitermesztéstől függően kerülnek forgalomba.

A fajtakitermesztést a hivatalos mintából az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet végzi. A vetőmagüzem a vetőmagvak fajtatisztaságát, egészségi állapotát köztermesztésbe történő kiadás előtt ipari törzsellenőrző ültetvényekben a megtermelést követő évben vizsgálja.

Átvétel után a 1,5%-os nátrium-hidroxiddal csávázott vetőmagot tárolásra a vetőmag raktárba helyezik. Ezt követi a fémzárolás.

A magvak tasakolását 3–5 g-os csomagolásban a Budapesti Kertimag Rt. végzi. A csíravédő tasakba csomagolt vetőmag érvényességi ideje 2 év. Az éves felhasználáson felüli vetőmagmenynyiség tárolása mélyhűtőben –18 °C alatti hőmérsékleten történik. A vetőmag előzetes igény alapján a termeltetők felé kerül értékesítésre, akik eljuttatják a termelőkhöz.