Ugrás a tartalomhoz

A régi Belső-Ázsia története

Vásáry István (1945–)

Balassi Kiadó

8. Turkesztáni ujgurok

8. Turkesztáni ujgurok

A legnagyobb történeti jövő arra az ujgur menekültcsoportra várt, amely a 840-es években Kelet-Turkesztánba, a Tien-san vidékére érkezett. Miután egy jelentős részük levált, s délre vonulva a kanszui ujgurságnak vetette meg alapjait, a maradék rész Pang-tegin, az ujgur uralkodó nemzetségből származó herceg vezetésével továbbvonult nyugatnak. Mielőtt Pang-tegin ujgur népének honfoglalására rátérnénk, vessünk egy pillantást Kelet-Turkesztánnak az ujgur betelepülés előtti arcára.

Kelet-Turkesztánt sajátos földrajzi helyzete már a legrégibb időktől fogva különböző civilizációk keresztútjába állította. Ázsiának ez a „közepe” a Keletet a Nyugattal összekötő transzkontinentális utak mentén feküdt, és a híres Selyemút révén már az ókorban bekapcsolódott a kereskedelmi áruk s a nyomukban jövő szellemi áruk forgalmába. Kína, India, Irán, a Római, majd a Bizánci Birodalom küldözgette anyagi és szellemi termékeit Kelet-Turkesztán sivatagjain és oázisvárosain át. Az eredmény nem is lehetett kétséges: Eurázsia számos népe, kultúrája, vallása és művészete hagyta ott letörölhetetlen nyomát. Az önálló, egész Kelet-Turkesztánt átfogó állam kialakulásának a táj adottságai sem kedveztek: a civilizáció itt a Tarim-medence északi részén a Tien-sanban és a Takla-Makán sivatag déli részén húzódó, egymással csak lazán összefüggő városállamokban született meg. A terület ősi lakossága indoeurópai nyelveket beszélt. Már jóval a Krisztus születése előtti időkben jutottak ide nyugat–keleti irányú népvándorlásuk során különböző iráni népek és olyan, ma már kihalt indoeurópai nyelvet beszélő csoportok, mint amilyenek a tohárok voltak. A terület mindig Kína érdekszférájában feküdt, először, mint láthattuk, a Han-korban sikerült a kínaiaknak tartósan meghódítaniuk. Ettől kezdve jelentős kínai betelepüléssel is számolhatunk a turkesztáni városokban. De Kína csak laza ellenőrzés alatt tudta ezt a területet tartani, így gyakran hosszú időre ismét kicsúszott a felügyelete alól. A sok-sok kulturális és népi hatás között feltétlenül szem előtt kell tartanunk a belső-ázsiai nomád népek befolyását is. Bár par excellence nem a nomád kultúra vidéke ez a táj, a nomádok már a hiungnu időktől kezdve rendszeresen betörtek ide, s mint a civilizált vidékeket általában, ezt is adóikkal sújtották. E nomád betörések nyomán egy kisebb nomád csoport mindig ottmaradhatott s beolvadhatott a helyi lakosságba.

{95} A kínaiaknak a Tang-korban, a keleti türkök leverése után sikerült Kelet-Turkesztánt ismét a birodalom részévé tenni. 640-ben Anszi néven főkormányzóságot (tuhufu) létesítettek, mely lényegében 790-ig állt fenn, mikor is Kelet-Turkesztán a tibetiek kezére került. Kelet-Turkesztán legjelentősebb városa az ún. „négy garnizon” volt: Bes-balik (kínai Pejting), Turfán (kínai Kaocsang, Szicsou; török Karahodzsa, Kocso), Kara-sahr (kínai Jenci) és Kucsa (kínai Anszi, Kiuce). A sok kínai és török elnevezés a városok és környékük különböző időkből származó nevei, melyek tükrözik a terület soknyelvűségét. Az iráni elnevezéseket itt nem is soroltuk fel, pedig sok esetben ezek voltak a legkorábbiak és szolgáltak a későbbi nevek mintájául (például a török Bes-balik ’öt város’ név egy iráni Pandzsikath ’ua.’ fordítása). A török etnikum megtelepedése Kelet-Turkesztánban már jóval az ujgurok 840 utáni megjelenése előtt elkezdődött. Itt hadd utaljak csak a türk eredetű sato törzs Bar-köl-vidéki jelenlétére (l. a kanszui ujgurokról szóló III. 7. részt), vagy arra a tényre, hogy a baszmilok törzse 750–753 között Bes-balik környékére húzódott, nem sokkal azután, hogy az ujgurok, miután felhasználták segítségüket a türkök megdöntésében, elűzték egykori szövetségeseiket. A baszmilok sorsa különben azért is érdekes, mivel az első török nép lehetett, amely földműves környezetbe kerülvén fokozatosan letelepült, és áttért a földműves életmódra.

A tibeti hódítással ugyan a tibeti betelepülés és kulturális hatás erősödött Kelet-Turkesztánban, de a hatalmat 860-ig, tehát Kelet-Turkesztánból való kiűzetésükig sem tudták szilárdan kezükben tartani. Pár évvel azután, hogy a tibetieknek, karluk szövetségeseikkel együtt, sikerült a kínaiakat és ujgur szövetségeseiket Bes-balikból kiverni, a várost ismét visszafoglalta az ediz törzsből származó ujgur Kutlug kagán (795–805). A 800-as évek elején a legtöbb városban különben a tényleges hatalom visszakerült a helyi lakosság kezébe, így a tibeti fennhatóság nagymértékben formálissá vált.

Mikor Pang-tegin a 840-es években megjelent népével a Tien-san keleti végeinél, az ottani városállamok laza tibeti fennhatóság alatt állottak. De a városokban levő helyi iráni elem és a különböző időkben betelepült törökök a tibetiek ellenségei voltak, és segítették az ujgurok térhódítását. Pang-tegin népéből először egy kisebb rész vált le a Bar-kölnél és délre, Hámiba vonult. Pang-tegin ezután a Tien-san északi lejtőjén vonulva elfoglalta Kara-sahrt, majd Kucsát. Székhelyét először Kara-sahrban ütötte fel. 856-ban már a kínaiak is mint a terület kagánját ismerték el. Különben Pang-tegin, akárcsak a kanszui ujgurok vezetői, az ujgurok uralkodói nemzetségéből, a jaglakar nemből származott.

Két jelentős turkesztáni város, Bes-balik és Turfán azonban nem volt Pang-tegin kezén. A legjelentősebb turkesztáni ujgur állam, melyet Turfáni Királyság vagy Turfáni Fejedelemség néven ismer a szakirodalom, csak később alakult meg. Sajnos a kínai kútfők hiánya és töredékessége miatt a kutatás igen homályos képpel rendelkezik a turfáni ujgur állam eredetéről. 866-ban egy ujgur csoportnak sikerült Bes-balikot és Turfánt elfoglalnia. Hogy ez lehetséges volt, ahhoz nagyban hozzájárult az a tény, hogy 860-ban a kínaiak elűzték a tibetieket e helyekről. Az ujgurok a hatalmi űrt használták ki, és ültek be a két távoli nagyhatalom, Tibet és Kína tisztségviselőinek helyébe. A szakirodalom elég tehetetlenül állt szemben azzal a ténnyel, hogy az ujgurok miért csak ekkor {96} foglalták el e két várost, és hogy miért volt ez az ujgur állam különálló a kucsa–kara-sahri ujgur fejedelemségtől. Az utóbbi időben A. Maljavkinnak sikerült bizonyítania, hogy a 866-os foglalás harcosai nem igazi ujgurok lehettek, hanem az oguz, vagy kínai nevén tielö törzsszövetség egyéb török törzsei. 840-ben az ujgurok és a hozzájuk hűséges oguz törzsek hagyták el a nomád hazát, Mongóliát, de Mongólia nyugati részén levő, ujgurokkal ellenséges törzsek, így többek között a legerősebb ediz törzs egyelőre a helyén maradt. Hiszen éppen az edizek segítettek az új hódító kirgizeknek az ujgurok leverésében. Egy idő után azonban Mongólia új urai, a kirgizek szorongatni kezdték az ott maradt oguz törzseket, és ekkor vonulhattak ezek Bes-balik és Turfán elfoglalására. Ha ez így igaz, akkor a Turfánt elfoglaló törzsek csak politikai eredetüket illetően viselhetik az ujgur nevet, mert alapvetően az oguz/tielö törzsekhez tartoztak. Ezt bizonyítja, hogy a muszlim források mindig tokuzguznak nevezik a turkesztáni ujgurokat. De figyelemre méltó az a tény is, hogy a turfáni uralkodó sohasem viselte a kagán címet, mint a kanszui és kucsai ujgurok uralkodói, akik a vezető jaglakar nemzetségből származtak. A turfáni uralkodó az iduk-kut/idikut ’szent szerencse’ titulust viselte, amely cím már az orhoni türk feliratokon is szerepelt. Érdekes módon éppen annak a baszmil törzsnek avezetőjét hívták így, amely a 750-es években már Bes-balikban települt meg. Ez talán azt is érthetővé teszi, hogy Pang-tegin ujgurjai miért éppen e két várost, Bes-balikot és Turfánt kerülték ki, illetve nem foglalták el.

866 után tehát két ujgur fejedelemség létezett, a kucsai, melyet Pang-tegin alapított, és az újonnan alakult turfáni. Sajnos a 9–10. században nagyon kevés forrásadattal rendelkezünk a turkesztáni ujgur államokról, így még csak töredékes történetüket sem adhatjuk. Tény, hogy a turfáni fejedelemség jelentőségben egyre növekedett. Nem tudjuk, hogy mikor, de lehetséges, hogy már 866 után nem sokkal a kucsai fejedelemség is Turfán alá tartozott. Az ujgur városállamoknak különben a nyugat felől terjeszkedő iszlám veszélyével kellett szembenézniük. A 10. század második felében alakult és szilárdult meg Kásgárban az első török muszlim dinasztia, a Karahanidák uralma. Feltehetőleg a 11. század közepéig már Kucsába is eljutott az iszlám, itt azonban hosszabb ideig megállt terjedése. Kucsától keletre már a nem-muszlim ujgur világ kezdődött. A 11–12. században tehát lényegében a turfáni fejedelemség dominált Kelet-Turkesztán területén. Két legfontosabb városa a már említett Turfán és Bes-balik volt. Tulajdonképpeni fővárosként, mint közigazgatási és politikai központ Bes-balik működött. Láthattuk, hogy ezen a területen telepedtek meg inkább a nomád ujgurok, akik az állam szervezői voltak. Ugyanakkor a fejedelemség kereskedelmi és kulturális központja kétségkívül Turfán/Kocsóba tevődött át. Ez a város a buddhista kultúra egyik fellegvára volt, templomokkal, kolostorokkal, kéziratos és fanyomatos könyvekkel.

Az 1120-as évek végén a Turfáni Fejedelemség a nyugat felé húzódó karakitajok fennhatósága alá került (l. az V. 3. szakaszban), de ez belső ügyeiket lényegesen nem érintette, a függés adó fizetésében jutott kifejezésre. 1209-ben a turfáni ujgurok uralkodója, Barcsuk-idikut behódolt a terjeszkedő Mongol Birodalom fejének, Dzsingisz kánnak. E ténynek mind a két fél számára jelentős következményei voltak. Az ujgurok számára az, hogy a mongolok nem pusztították el államukat és kultúrájukat, a mongolok számára {97} pedig az ujgurok lettek a magasabb kultúra közvetítői. Elég itt most csak arra utalni, hogy a mongolok az ujgur írást vették át és használták majdnem 750 esztendeig. Bár az ujgur politikai önállóságnak teljesen vége lett, az ujgurok még hosszabb ideig éltek egykori fejedelemségük területén. 1270 táján jelentős részük húzódott le Bes-balikból Kocsóba, majd pár évre rá továbbvonultak Komulba (kínai Hámi). 1283–84-ben pedig innnen is továbbmentek a Nan-san vidékére, Kanszuba. Természetesen ezek az elvonuló ujgur hullámok elsősorban a nomád ujgurokat érintették, mivel az ujguroknak az a része, amely megtelepedett és városlakó lett, ottmaradt a régi városokban.

Vitatott kérdés, hogy az ujgurok milyen mértékben maradtak ott Turkesztán városállamaiban a mongol korban és utána. A kérdésnek az ad aktualitást, hogy a mai Kínában, Szinkiangban több milliós török nyelvű kisebbség, az ún. mai ujgurok élnek. Ezek a törökök többségükben a mongol kor után lettek muszlimok, és magukat sohasem nevezték ujguroknak egészen 1922-ig, mikor is hivatalosan kapták meg az ujgur nevet, mely a régi ujgurokkal való történeti folyamatosságra volt hivatott utalni. A mai ujguroknak tehát sok közük nincsen a régi turkesztáni ujgurokhoz, mivel kulturálisan a muszlim törökséghez tartoznak, és tudatilag sem kapcsolódtak a régi ujgurokhoz egészen a legutóbbi időkig. Ha azonban a mai ujgurok etnogenezise szempontjából nézzük a dolgot, vitathatatlan, hogy szerepet játszottak abban az egykori kelet-turkesztáni városállamok népelemei is. Maljavkin álláspontja, amely szerint az ujgurok megmaradtak nomádoknak, nyelvileg eltörökösítették a turkesztáni városlakókat, majd a 13. században kivonultak a területről, nem tartható. De kétségtelenül felhívja a figyelmet egy eddig kellően figyelembe nem vett szempontra: a 10–13. századi turkesztáni ujgur kultúrát és írásbeliséget nyelvileg eltörökösödött irániak és tohárok teremtették meg. Ugyanakkor az ujgurok letelepedése, civilizálódása és a helyi indoeurópai elemmel való etnikai keveredése jóval nagyobb mértékű lehetett, mint azt Maljavkin feltételezi. Eltörökösíteni csak úgy lehetett, hogy jelentős számú ujgur telepedett le és élt a városokban.

Befejezésül erről a sokat emlegetett ujgur írásbeliségről és kultúráról ejtsünk pár szót. Az Ujgur Birodalomból kivonuló ujgurok hivatalos vallása a manicheizmus volt, de ez nyilván csak az uralkodó törzsben és az ahhoz közel álló körökben volt elterjedt. Mindenesetre az ujgurok Turkesztánban a buddhizmus fellegvárába érkeztek, ahol már megérkeztük előtt szanszkrit, kínai, tibeti és tohár nyelvű buddhista írásbeliség létezett. A terület fő vallási és kulturális központja Turfán volt. Az ujgurok nagy része a 10. században már a buddhizmust követte, s az ujgur nyelvű irodalom többsége is a buddhista kánon különböző műveinek a fordításából állt. Ennek az elsősorban tehát fordításirodalomnak a jelentősége kettős. Egyrészt a buddhizmussal kapcsolatos vallástörténeti kutatásoknak páratlanul gazdag forrásai: sok, ma már elveszett vagy más variánsban megőrzött buddhista szöveg csak ujgur fordításban maradt fenn. Másrészt pedig a török nyelvek történetének és a régi török művelődéstörténetnek kimeríthetetlenül gazdag tárházai. Gondoljunk csak arra, hogy az első magyar szövegemlék, az 1200 körül lejegyzett Halotti Beszéd és Könyörgés előtti háromszáz évből a törökség már több ezer oldal terjedelmű szövegemlékkel rendelkezik. Ezek a hihetetlenül értékes régi kulturális emlékek ma Európa nagy gyűjteményeiben vannak, legtöbbjüket ugyanis a 19. század végén {98} és a 20. század első évtizedében tárták fel különböző európai expedíciók. Különösen gazdag anyagot gyűjtöttek a berlini porosz Turfán-expedíciók és Stein Aurél tunhuangi útja során, de jelentős francia és orosz kutatóutak is indultak, később pedig a japánok is csatlakoztak a gyűjtéshez. Az eredmény az, hogy ma a világ leggazdagabb ujgur (és általában régi turkesztáni) anyagai Berlinben, Londonban, Párizsban, Szentpétervárott és egyes japán gyűjteményekben találhatók. Feldolgozásuk a mai napig tart. Történeti vonatkozású ujgur anyag sajnos nagyon kevés van, így a kéziratok publikálása elsősorban a vallás- és művelődéstörténet, valamint a nyelvtörténet számára szolgáltat pótolhatatlan anyagot.

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 254–257.

Történetükről: A. G. MALJAVKIN, Ujgurskie gosudarstva v IX–XII vv. Novosibirsk, 1983. 116–194.

A turfáni ujgurok művelődéséről: A. VON GABAIN, Das Leben im uigurischen Königreich von Qoco (850–1250) I–II. Wiesbaden, 1973.