Ugrás a tartalomhoz

Biológiai kislexikon

(2007)

Typotex Elektronikus Kiadó Kft.

V

V

vacok (receptaculum) (receptacle)

1. (thalamus (virágtengely) vagy torus (vacok)) A virágtengely felső csúcsa, melyen a sziromlevelek, csészelevelek, porzók és a termőlevelek ülnek. A receptaculum kialakulásának módja határozza meg a virág részeinek helyzetét. Kiszélesedhet, kupolaformájú, tányérformájú, vagy üreges lehet, és magába zárja a termőtájat (lásd alsóállású magház, felsőállású magház, középállású magház. Néhány növénynél a termés részévé is válhat (lásd áltermés

2. Egyes algák, pl. a Fucus megduzzadt része, mely a konceptákulumokat hordozza. Ezekben helyezkednek el az ivarszervek.

vad típus (wild type)

Olyan allélformát jellemeznek így, melyet a populáció legtöbb tagja birtokol a természetes környezetében. A vad típusú allélek általában dominánsak.

vagális tónus (vagal tone)

A bolygóidegen (a nervus vaguson) a szívhez futó paraszimpatikus idegrostokon érkező idegi aktivitás foka: a paraszimpatikus kisülések időegység alatti mértéke. A nyúltvelői bolygóidegmag (nucleus motorius vagi) idegsejtjeinek ritmusos aktivitásából ered. Minél nagyobb a vagális tónus, annál nagyobb mértékben lassítja a szívet. Az emberi szív ritmuskeltője a szervezetből kivéve (in vitro) körülbelül 100 ütés/perc szívritmust diktálna; viszont normálisan nyugalomban az emberi szívverés frekvenciája csak mintegy 72 ütés/perc; a csökkenést a vagális tónus idézi elő. Ennek nagyon nagy az élettani jelentősége, mert a szívet gyorsítani könnyen lehet a diasztole rovására: minél nagyobb a szívverés frekvenciája, annál rövidebb ideig tart a diasztole; ám a szív izomzata csak a diasztole ideje alatt kap elegendő vért a koszorúsereken át és kilökni is csak a diasztole idején belé jutott vért tudja. Ezért nagyon fontos, hogy a diasztole rövidülése csak ideiglenes legyen. Ha azonban a vagális tónus hirtelen nagyon megnő, az ideiglenesen le is állíthatja a szívet, ami a vérnyomás leesése miatt ájulást is előidézhet. Mindenesetre ahogy a szívműködés gyorsul, úgy valamilyen mértékben a vagális tónus is növekszik.

vakbél (coecum) (caecum)

A grincesekben a középbél és a vastagbél közé illeszkedő csatlakozó vakzsák. Az ún. féregnyúlvány (appendix vermiformis) ennek ugyancsak vakon végződő kis nyúlványa. A vakbél az emlősökön belül különösképpen a növényevőkben (Herbivora), így pl. nyulakban, szarvasmarhákban stb. fejlett. A vakbélben nagytömegű baktérium él; feladatuk a cellulóz lebontása. Az ember vakbele csökevényes, fejletlen szerv.

vakfolt (blind spot)

A recehártyának (retinának, látóideghártyának) az a része, amelynél a vérerek és az idegrostok kilépnek belőle a látóidegbe. Ezen a helyen a recehártyában nincsenek csap- és pálcikasejtek, az ide eső képpontokról tehát idegi információ nem jut az agyba.

vakuólum (vacoule)

Az élő sejt citoplazmáján belüli, levegővel, vízzel vagy egyéb folyadékkal, sejtnedvvel vagy táplálékrészecskékkel telt tér. A növényi sejtekben általában egyszeres hártyával borított (tonoplaszt vagy vakuólum membrán) egy nagyméretű vakuólum található. Az állati sejtekben rendszerint több kisebb vakuólum jelenik meg. Lásd még lüktető űröcske.

vakuólum membrán (tonoplaszt) (vacuole membrane (tonoplast))

Lásd vakuólum.

válasz (reakció) (response)

Egy ingerhatás által kiváltott fiziológás, vegetatív, izom- vagy viselkedési aktivitásváltozás.

valin (valine)

Lásd aminosav.

vállöv (pectoral gridle (shoulder gridle))

A gerinceseknél megtalálható csontos vagy porcos szerkezet, amihez a mellső végtagok (mellúszók, mellső lábak, karok) kapcsolódnak. Emlősöknél két, a hátoldalon megtalálható és a gerincoszlophoz csatlakozó lapockát és két, a hasi oldal felé elhelyezkedő és a mellcsonttal kapcsolódó kulcscsontot foglal magába.

valódi csontoshalak (Teleostei) (Teleostei)

A csontos halak (Osteichthyes) legjelentősebb alrendje körülbelül húszezer fajjal. A valódi csontoshalak sokféle élőhelyet népesítenek be, és nagyon változatos formákban vannak jelen a Földön. Ide tartoznak például az angolnák, a csikóhalak, a lepényhalak vagy a lazacok. A kréta időszaktól kezdődően (körülbelül 70 millió évvel ezelőttől) a valódi csontoshalak a legjelentősebb halcsoport a Földön.

valódi kétszikűek (eudicot) (eudicot)

Bármilyen kétszikű virágos növény, melynek virágporán három nyílás található (azaz, háromhasítékú pollen), melyek egyikén jut át a pollentömlő a megporzás során. A valódi kétszikűek ellentétben állak az úgynevezett „primitív” kétszikűekkel, mint például a magnolia családdal, melyeknek egynyílású pollenjük van (azaz, egyetlen hasíték található). A nemrégiben végzett molekuláris rendszertani vizsgálatok azt mutatták, hogy a primitív kétszikűek sokkal közelebbi rokonságban állnak az egyszikűekkel, mint a valódi kétszikűekkel.

valódi társas (euszociális) (eusocial)

Állatok csoportosulásának, társas szerveződésének a legmagasabban fejlett formája, mint amilyen a hangyák bolya, a termeszek kolóniája, darazsak és méhek raja (lásd hártyásszárnyúak, Hymenoptera). Jellemző rájuk a munkamegosztás szélsőséges mértéke és ugyanakkor az együttműködés, amiben különféle kasztok mindegyike saját feladatot végez (táplálékgyűjtés, védekezés, a fiatalok gondozása). A reprodukciót termékeny egyedek néhánya végzi, amelyeket terméketlen dolgozók sokasága támogat és szolgál ki. Mivel a dolgozók nem képesek szaporodni, ezért csak az egész kolónia tekinthető a reprodukciót is elvégző egyednek, szuperorganizmusnak (az egyes dolgozók szigorúan véve nem egyedek). Sőt, a különböző nemzedékek egyszerre jelen lehetnek a kolóniában, és a társas szerveződés folytonossága évről évre megőrződik. A gerincesek között is vannak egyes fajok, amelyek a társas szerveződésnek egyenértékű szintjét mutatják. Például az Afrikában élő csupasz turkálónak (egy patkányra emlékeztető rágcsálóféle) is kasztrendszere van nem-szaporodó felnőtt tagokkal, amelyek táplálékokat gyűjtenek, fenntartják az üregrendszert vagy egyszerűen más csoporttagokat melegen tartanak.

válogató párosodás (assortative mating)

A nem-véletlenszerű párosodásnak az a formája, amelyben az egyedek vagy magukhoz hasonló fenotípusú párt (partnert) választanak (pozitív válogató párosodás) vagy éppen maguktól eltérő fenotípusút (negatív válogatás vagy diszasszortatív párosodás). Például az emberek hajlamosak magukhoz hasonló testmagasságú párt választani.

változat (varietas) (variety)

A növények és az állatok osztályozásában a fajon belül (a faji szint alatt) használt rendszertani kategória. Egy változat az egyedeknek ama csoportja, amely megkülönböztethetően eltér ugyanazon faj többi változatától, de képes azokkal termékenyen kereszteződni. A változat jellemzői öröklődnek. Változatok (taxonómiai értelemben) a háziállatok egyedi tenyészetei (állományai) és az emberi rasszok. A változat lehet a fajon belüli genetikai elkülönülés első állomása (az alfaj, majd később új faj felé), de lehet esetleg igen közeli rokon fajok összeolvadásának (hibridizációjának) eredménye is. Lásd még kultivar. Vö. alfaj.

változatosság (variáció) (variation)

Egy faj egyedei közötti különbségek összessége. A változatosság eredhet a környezet tényezőinek indukáló hatására. Például a vízellátás és a fényintenzitás befolyásolhatja egy növény magasságát és leveleinek méretét. Egy egyed élete alatt szerzett ilyen (fenotípusos) eltérések nem vivődnek át a következő nemzedékekbe, mivel a szaporítósejtek génjeit nem érintik. A genetikai (genotípusos) változatosság azonban – mivel a genetikai alkat különbözőségének tulajdonítható – öröklődik (lásd folytonos variáció; nem-folytonos variáció). A genetikai változatosság elsődleges forrása a mutáció, az ivarosan szaporodó populációkban lényeges másodlagos forrása az ivarsejtképződéskor bekövetkező rekombináció (lásd még átkereszteződés). A genetikai variációt növeli a kültenyésztés (vagyis minél kevésbé rokonok párosodása), mert így nagyobb valószínűséggel kerülnek eltérő allélok egy egyedbe. A nagyobb genetikai változatosság növeli egy faj ama képességét, hogy túlélje a környezet megváltozásait, mivel a változatosabb allélokkal és génekkel nő annak esélye, hogy némely egyedek tolerálni fogják a bekövetkező különleges változást is. A változatosabb genetikai alkatú egyedek inkább életben fognak maradni, és az előnyt kölcsönző géneket nagyobb arányban fogják átjuttatni az utódaik nemzedékébe (lásd még kiválogatódás). Látható tehát, hogy a kiválasztódás feltétele a változatosság bizonyos foka; a szelekciók annál erőteljesebben hathatnak, minél nagyobb a genetikai variáció. Ha viszont a genetikai variáció csökken és szélsőséges esetben megszűnik (valamely allél vagy gén fixálódik a populációban), akkor nincsen lehetőség kiválogatódásra; ilyen esetben a nem megfelelő genotípusú egyedeket a környezeti változás teljesen eltörölheti (a populáció az adott helyen kipusztul vagy más helyre vándorol).

változó állatkák, amőbák (Amoeba)

A gyökérlábúak (Rhizopoda) törzséhez tartozó állati egysejtűek (Protozoa) egyik nemzetsége. (Lásd az egysejtűeket/Protozoa). Időlegesen kialakuló állábaik (pseudopodiumaik) vannak, amelyek. mozgásszervként, egyben táplálékszerző szervként is működnek Kialakulásuk és eltűnésük következtében a sjetek alakja folyamatosan változik (lásd: amőboid mozgás). Számos fajuk talajban, iszapban és vízekbn szabadon él, ahol náluknál kisebb lényeket, egysejtűáeket, baktériumokat fogyasztanak, de vannak paraziták is. A legismertebb fajuk a sokat tanulmányozott Amoeba proteus.

változó számú tandem ismétlések (VNTR, miniszatellita DNS) (variable number tandem repeats (VNTR; minisatellite DNA))

Az eukariótákban előforduló olyan genetikai helyek családja, amelyek tandem módon ismétlődő rövid (15-100 bp) DNS szekvenciákból állnak, az emberben ezek az elrendezések jellegzetes módon 1-5 kb hosszúságúak. Bármelyik adott lókuszra nézve az allélek azonos szekvenciával rendelkeznek, abban viszont eltérnek, hogy a szekvencia hányszor ismétlődik. A VNTR lókuszok hozzájárulnak az ismétlődő DNS-hez, és értékesnek bizonyultak a DNS ujjlenyomat készítésben, különösen a humán törvényszéki tudomány területén. A VNTR szekvenciákat érintetlenül kiszabadíthatjuk a DNS mintából a restrikciós enzimek segítségével, és azonosíthatjuk őket génpróbákkal a Southern blotting módszerrel. A másik lehetőség, hogy a VNTR alléleket a polimeráz láncreakcióval megsokszorozzák, gélelektroforézissel elválasztják, és a keletkezett mintázatot összehasonlítják, és így nincs szükség különleges génpróbákra. Mivel minden VNTR lókuszra jellemző, hogy sokféle allélje fordul elő, igen kicsi annak a valószínűsége, hogy két egyed még akár csak néhány ilyen lókuszra nézve is azonos allélsorozata legyen. Ennél fogva, a DNS mintát igen nagy biztonsággal tulajdoníthatjuk egy adott személynek.

vályog (loam)

Termékeny talaj, melyet agyaggal, homokkal és iszappal kevert szerves anyagok alkotnak. A vályogtípusok a bennük lévő agyag, homok és iszap arányában térnek el egymástól, ami meghatározza, hogy milyen típusú növényeket képesek táplálni.

vándorlás (költözés, migráció) (migration)

Egész állatpopulációk évszakos földrajzi mozgása számukra kedvezőbb környezetek felkeresése céljából. Az állatoknak ez a jellegzetes helyváltoztató mozgása rendszerint válasz az alacsonyabb környezeti hőmérsékletekre, ami csökkent táplálékellátást fog eredményezni; magát a vándorlást gyakran a nappalok hosszának változása váltja ki (lásd fotoperiodizmus). Az évszakos vándorlás leginkább a következő állatcsoportoknál figyelhető meg: emlősök (például delfinek, cetek, antilopfélék), halak (például lazacok és angolnák), egyes rovarok (például a királylepke), de leginkább feltűnő a madarakban. Például a sarki csér minden évben költözik az Északi-sarkkör közelében levő szaporodási területeiről az Antarktiszra, ami mintegy 17 600 km távolságnak felel meg. A vándorló állatoknak igen fejlett a tájékozódó képességük. Úgy tűnik, hogy a költöző madaraknak van valamiféle iránytű-érzékük, ami fel tudja használni a Napot, a sarkcsillagot, felhős időben a Föld mágneses erővonalait is referenciahelyekként (lásd még navigáció).

varangyok (toads)

Lásd Kétéltűek (Amphibia).

vas (Fe) (iron)

Ezüstös színű, kalapálható és elektromos vezető fémes elem, a földkéreg negyedik leggyakoribb eleme. Nyomelemként (lásd esszenciális elem) szükséges az élő szervezetek számára. Az állatokban (aerob légzők) vasat tartalmaznak a citokrómok, a peroxidázok, a kataláz, nagyobb mennyiségben a hemoglobin (és egyes más légzőpigmentumok); a májban (és kisebb mértékben más szövetekben is) ferritin formájában raktározódik, a vérben pedig a transzferrin szállítja. A növényekben található vas a peroxiszómákban is. Az állatokban a vas elégtelen mennyisége vashiányos vérszegénységet okoz, míg a túlzott lerakódása a szövetekben (hemosziderózis) károsítja azokat.

vastagbél (large intestine)

A gerincesek tápcsatornájának egy szakasza a vékonybél és a végbélnyílás között. Részei a vakbél a remesebél és a végbél. Legfontosabb feladata a vízvisszaszívás és a bélsár formálása.

váz, vázrendszer (skeleton)

Valamely állat testének szilárd váza, amely védi a belső szerveket és tapadási felületet nyújt az izmok számára. A váz lehet külső váz (exoszkeleton) vagy belső váz (endoszkeleton). Mindkét típus az izületek segítségével lehetővé teszi a helyzetváltoztató mozgást. A gerincesek váza csontrendszerből (lásd csont; tengelyváz; végtagok) áll. Egyes gerincteleneknek hidrosztatikus váza van.

vázizom (harántcsíkolt izom) (skeletal muscle)

A testnek azon izmai, amelyek anatómiailag harántcsíkoltak (vagyis a rostjaik hosszára merőleges és szabályosan ismétlődő csíkolatot, sávozottságot mutatnak), általában a külső vagy a belső váz elemeihez, részeihez kapcsolódnak (vannak egymáshoz kapcsolódó harántcsíkolt izmok vagy csak egyik végükkel a vázhoz csatlakozó harántcsíkolt izmok is) és azokat mozgatják egymáshoz képest, és az akarat (szándék) szabályozó hatása alatt állnak (többségük azonban akaratlanul is működtethető). Az ilyen egyedi izom viszonylag hosszú izomrostok kötegeiből áll; az izomrost jelenti tehát az alapvető szerkezeti és működési egységét. Az izomrostok a gerincesekben az embrionális élet során mioblaszt sejtek összeolvadásával (sejtfúzióval) keletkeztek, ezért lényegileg sokmagvú sejteknek tekinthetők. Minden egyes izomrostot a szarkolemmának nevezett plazmamembrán határol, a szarkolemmán belül a szarkoplazma található sok sejtmaggal. A szarkoplazma belsejében kiterjedt és bonyolult membránrendszer található, ami lényegileg megfelel az endoplazmatikus retikulumnak, és az izomrostokban szarkoplazmatikus retikulumnak nevezik. Minden egyes izomrostban a sejtváz elemei hosszanti összhúzékony (kontraktilis) képződményekké, miofibrillumokká szerveződtek; egy izomrostban több miofibrillum is lehet, a keresztmetszetével arányosan. A miofibrillumok egymással párhuzamos lefutásúak az izomrost hosszában, és a felépítésükre vezethető vissza a harántcsíkolt izmok harántcsíkolata. Minden egyes miofibrillum funkcionális alapegységei a szarkomerek (vagy szarkomérák), amelyek a gerincesekben mintegy 2,5 mikrométer hosszúságúak, és a miofibrillumban egymást követően sokszor ismétlődnek. A párhuzamos miofibrillumokban a szarkomerek határai azonos magasságba esnek, és ez hossza létre a keresztben csíkozottságot. A miofibrillumokban egymást váltják ugyanis a világos és sötét (vagy izotróp és anizotróp) sávok, és ezek az összes miofibrillumokban azonos magasságban lévén az egész izomrostot harántul világos és sötét sávokra osztják. A szarkomérák határait jelentő Z-lemezekhez (vagy Z-vonalakhoz) kapcsolódnak azok a fehérje miofilamentumok, amelyek felelősek az izom erőkifejtő, illetve összehúzódási képességéért; ezeknek a miofilamentumoknak a miofibrillumban való elrendeződése hozza létre a mikroszkóp alatt nézve a vázizomra jellemző harántcsíkolatot. Az alkotórészek viszonyairól lásd az ábrát. Az izomrostok finom kötőszövetes burokkal vannak egymástól elhatárolva; az izomrostok kötegeit és az egész izmot erős kötőszövetes hártya (az epimysium) burkolja, és ez megy át tömöttrostos kötőszövetbe, azaz ínba, az izom végein; a nem-nyújtható inak kapcsolják az izmokat (általában mindkét, de legalább egyik) végükön a váz elemeihez (a gerincesekben a csontokhoz, a gerinctelenekben a külső váz bizonyos elemeihez). Az izomnak az a vége, amely a nem-mozgó csonthoz kapcsolódik, az izom eredése; a mozgó csonthoz kapcsolódó izomvég pedig az izom tapadása. Amikor az izom kontrahál, mechanikai erőt fejt ki; ha ez az erő nagyobb, mint az izmot terhelő erő, akkor az kontraháló izom a terhet elmozdítja és megrövidül, miközben a kifejtett erő nagysága azonos a teher erejével (ez az izotóniás kontrakció); ha az izom által maximálisan kifejtett erő nem tudja elmozdítani a tehet, akkor a maximális erőkifejtés ellenére sincs rövidülés (az izom mérete marad állandó; ez az izometriás kontrakció). Rövidüléskor az izomrostok rövidebbek, de vastagabbak lesznek, és az egyik csontot közelebb mozgatják a másikhoz. Mivel az izom kinyúlni nem tud, ezért a csontok ellentétes irányba mozgatásához egy másik izom szükséges, és ennek kontrakciója megfeszíti az első izmot. A csontokat egymáshoz közelítő (pontosabban a test középvonala vagy középpontja felé mozdító) izmok a(z anatómiai értelemben) hajlító (flexor) izmok, míg a test középvonalától vagy középpontjától eltávolító izmok a(z anatómiai értelemben) feszítő, nyújtó (extenzor) izmok. Egy ízület körül a hajlító, illetve a feszítő izmok egymás antagonistái; de bizonyos körülmények között lehetnek szinergistái is (például amikor egyszerre aktiválódva meggátolják az ízület elmozdulását). Lásd az ábrát.

vazoaktív intesztinális polipeptid (rövid jelölés: VIP) (vasoactivate intestial peptide (VIP))

A vékonybél felső részének belső elválasztású sejtjei által elválasztott és 28 aminosavból felépített peptid hormon, amelynek szekréciója a gyomorból érkező és részben megemésztett táplálék vékonybélbe jutására fokozódik. A szekretin és a glukagon rokona. A VIP a szekretinnel serkenti a hasnyálmirigyet több hidrogénkarbonátot tartalmazó vizes váladék termelésére. Ez megemeli a vékonybél tartalmának pH-ját (a hasnyálmirigy-enzimek optimálisabb működése számára). A VIP gátolja a gyomornedv-elválasztást, de elősegíti a bélcsatorna vérereinek kitágulását (ami a felszívódáshoz szükséges). A vazoaktív intesztinális polipeptid a központi és a környéki idegrendszerben is előfordul és itt kotranszmitter; a partner kis móltömegű neurotranszmitter hatásait módosítva több fiziológiai folyamat szabályozásában is közreműködik. Számos környéki vérér kitágulását okozza és ezzel a vérnyomás süllyedését érheti el; tágítja a hörgőket; elernyeszti az epehólyag simaizmát és gátolja a kolecisztokinin összehúzó hatását; a májban és a zsírszövetben serkenti az adenilátciklázt; a Langerhans-szigetekben fokozza a hormonelválasztást; az agyalapi mirigyben stimulálja a prolaktin, a növekedési és a luteinizáló hormon szekrécióját; a mellékvesékben fokozza a szteroidok képzését; a juxtaglomeruláris sejteket reninürítésre készteti; gátolja a vérlemezkék aggregációját; serkenti a nagyagykérgi és a gerincvelői neuronokat; lázat kelthet; álmosságot idéz elő.

vazomotoros ideg (vasomotor nerves)

A vegetatív idegrendszerhez tartozó azon idegek összefoglaló elnevezése, amelyek vérerekhez (főleg arteriolákhoz, de vénákhoz és artériákhoz is) futnak és befolyásolják a vérerek falában levő simaizomsejtek összehúzódását és elernyedését, amivel szabályozzák a vérerek átmérőjét. A vazokonstriktor ideg izgalma csökkenti a vérér keresztmetszetét a simaizom aktivációjával; a vazodilatátor idegek ingerülete növeli a vérerek keresztmetszetét. A vazokonstriktor idegek érfalbeli végződésén többnyire noradrenalin szabadul fel, ami az alfa-adrenergiás receptorokra hatva az érbelhártyából endotelin kibocsátását váltja ki; ez idézi elő a simaizomsejtek összehúzódását. A vazodilatátor idegek a végződéseiken többnyire acetil-kolint bocsátanak ki valamely neuromodulátor peptid kíséretében (egyes vérerekben például vazoaktív intesztinális polipeptiddel együtt szabadul fel), és ezek az ér endotéliumából nitrogén-monoxid (NO) ürítését váltják ki; a NO a simaizomsejtek relaxációját fogja előidézni. Vannak azonban (főleg a vázizmok vérereiben) noradrenalint kibocsátó vazodilatátor idegek is; ezekben a noradrenalin béta-adrenergiás receptorokra hatva az érfali simaizomsejtek elernyedését váltják ki, azaz a noradrenalin itt (közvetetten) vazodilatátor hatású.

vazomotoros központ (vasomotor center)

Az agyban a nyúltvelő egyik régiója a hálózatos állományban (formatio reticularisban), amely szabályozza a vérerek (főleg az arteriolák, de a gyűjtőerek és a verőerek) átmérőjét is a vazomotoros idegek szállította idegimpulzusokkal; az általa előidézett vazokonstrikciók befolyásolják a verőeres vérnyomást, a keringő vér térfogatát és a vér elosztódását a szervek között.

vazopresszin (vasopressin)

Lásd antidiuretikus hormon.

vedlés (ecdysis (moulting))

1. Az ízeltlábúak külső kutikularétegének periodikus elvesztése. Mindez a régi kutikula belső részéből egyes anyagok visszaszívódásával és egy új lágy kutikula kialakításával kezdődik. A régi kutikula maradványa ezután szétreped; az állat kibújik és vizet vesz fel vagy levegőt nyel és növeli a méretét, ameddig az új kutikula még lágy. Ez a kutikula ezután a kitin és mészsók által megkeményedik. Rovaroknál és rákoknál a vedlést az ekdizon hormon szabályozza. Lásd még vedlést kiváltó hormon.

2. A hüllők (kivéve a krokodilok) kültakarójának külső rétegének periodikus leválása, ami elősegíti a növekedést.

vedlés (moulting)

1. A szőrzet, az irha vagy a tollak évszakhoz köthető elhullajtása emlősök és madarak esetében.

2. A kültakaró meghatározott időközönként leválása ízeltlábúaknál és hüllőknél.

vedlést kiváltó hormon (ecdysis-triggering hormone)

A rovarok neuroszekréciós sejtjei által termelt peptid hormon, melyek más hormonokkal (pl. ekdizon) együttműködve váltja ki a kutikula levedlését (lásd vedlés).

végbél (rectum)

A tápcsatorna egy szakasza a remesebél és a végbélnyílás között. Fő feladata a bélsár tárolása a kiürítésig.

végbélnyílás (anus) (anus)

A legtöbb állatban az emésztőrendszer azon végső nyílása, amelyen át az emészthetetlen salakanyagok (széklet/faeces) eltávoznak a szervezetből

vegetatív idegrendszer (VIR) (autonomic nervous system (ANS))

A gerincesek központi és környéki idegrendszerének az a része, ami ellátja viszceromotoros (zsigeri mozgató) idegekkel a simaizmokat és a szívizomzatot (az akaratunktól nem függő izmokat) és szekretomotoros (elválasztást szabályozó) idegekkel a szervezet mirigyeit. A központi idegrendszerből kifutó idegrostjai (a preganglionáris idegrostok) a testben a periférián valahol szinapszissal átkapcsolódnak egy idegdúcban, és ezen idegdúcból kifutó posztganglionáris idegrostok idegzik be a zsigeri szerveket vagy mirigyeket. Kettő, illetve három részre szokták osztani: a paraszimpatikus és a szimpatikus idegrendszerre, illetve a bélidegrendszerre. A vegetatív idegrendszer tevékenységét elsősorban az agytörzs és a hipotalamusz szabályozza, de befolyásolják a többi idegi központok is. A szervekből érzőidegrostok viszik az érzékelési információt a központi idegrendszerbe, de a zsigeri érzékelés nagy része normálisan nem tudatosul.

vegetatív szaporítás (vegetatív szaporodás) (vegetative propagation (vegetative reproduction))

1. Az ivartalan szaporodás egyik formája a növényekben, aminek során új egyedek alakulnak ki specializálódott soksejtű struktúrákból (például gumókból, hagymákból), amelyek leválnak a szülő növényről. További példák lehetnek: a szamóca növényegyed létrejötte indákból vagy a kardvirág (Gladiolus) egyed kifejlődése gyökérgumóból. A vegetatív terjedés mesterséges módszerei az átoltás (szemzés; lásd graft), a sarjasztás és a dugványozás. A növényekben azért történhet szaporodás (reprodukció) is a testi (szomatikus) sejteket tartalmazó (vegetatív) növényi részekből, mert a növényekben a testi és a szaporító sejtek vonalai nem válnak élesen szét, mint a szövetes állatokban.

2. A nem-szövetes állatokban (például a csalánozókban) az ivartalan szaporodás egyik formája (például a bimbózás a Hydrákban). A testüreges és a szövetes állatok esetében a vegetatív (önfenntartó) funkciójú testi sejtek már nem állnak a szaporodás szolgálatában (lásd még differenciáció).

véglemez (end plate)

Egy izomsejt vagy izomrost plazmamembránjának (a szarkolemmának) ama része, amely közvetlenül egy mozgatóidegrost végződése alatt helyezkedik el a neuro-muszkuláris junkcióban (vagyis a szarkolemma módosult posztszinpatikus membránja). A mozgatóidegsejt végződéséből felszabaduló neurotranszmitter (az acetil-kolin) receptorait tartalmazza; az acetil-kolinnak a receptorához kötődése nem-specifikus kationcsatornákat nyít meg, így a mozgatóidegsejt izgalmára a véglemez hipopolarizálódik (véglemez-potenciálhullám alakul ki rajta). A véglemezen kívüli szarkolemmán ez a véglemez-potenciálhullám valódi izomkisülést hoz létre, ami végigterjed a szarkolemmán és elindítja az izomsejt vagy izomrost kontrakcióját.

végrehajtó (effektor) (effector)

Olyan sejt vagy szerv, amely fiziológiás válaszreakciót hoz létre, amikor valamilyen módon ingerlődik. Például az immunrendszer végrehajtói az antigént felismerő és ellenanyag-termelődésre differenciálódó plazmasejtek, a citotoxikus T-sejtek, amelyek válaszreakciója az antigénre és speciális limfokinok hatására jön létre. Az idegimpulzusok közvetítette idegi parancsok végrehajtói az izomsejtek, izomrostok, illetve a mirigyek sejtjei.

végrehajtó idegsejt (effektor neuron) (effector neuron)

Olyan idegsejt, amely az impulzusait a központi idegrendszerből egy végrehajtóhoz küldi, hogy élettani válaszreakciót váltson ki abból egy környezeti ingerhatásra. Ilyen például a mozgatóidegsejt (amely közvetlen szinaptikus kapcsolatban van izomsejtekkel vagy izomrostokkal) és a zsigeri szekréciós idegsejt (amely mirigysejteket ingerel váladéktermelésre).

végső oxidáció (terminális oxidáció) (terminal oxidation)

A biokémiai (biológiai) oxidációnak végső fázisa, amelynek során a tápanyagokról nyert H atomok végleg eloxidálódnak valamely felfogójukkal: O2-nel vízzé, nitráttal NH3-má, szulfáttal S-né vagy H2S-né. A tápanyagokról elvett H atomokat ideiglenesen szállító NADH és FADH2 a végső oxidáció során leadja a H atomokat és visszaoxidálódik. A végső oxidáció reakciói folyhatnak a peroxiszómákban, a glioxiszómákban és a mitokondriumokban; az utóbbi esetben a H atomok elektronjait az elektrontraszportlánc szállítja a végső elektronfelfogó felé, míg a protonok a két membrán közé transzportálódnak. A protonok a belső membránban az ATP-szintetáz enzim pórusán átjutva hajtják az ADP foszforilációját ATP-vé (lásd oxidatív foszforiláció; kemiozmotikus elmélet).

végszerv (end organ)

Egy környéki ideg végén található struktúra, aminek segítségével beidegzi a végrehajtó szervet. Ilyen végszerv a mozgatóidegrost végződésén az izomban található véglemez, illetve az érzőidegsejt végződésén található érzékszerv (receptor).

végtagok és végtagfüggesztőövek (appendicular skeleton)

A gerincesek tengelyvázához, azon belül a gerincoszlophoz csatlakozó vázelemek együttese. A vállöv a hozzá csatlakozó mellső végtaggal, szárnyakkal sem csontosan, sem pedig ízületesen nem kapcsolódik a gerincoszlophoz; a végtagfüggesztőövek az izomzatba ágyazódnak. A medenceöv viszont szoros kapcsolatban áll a gerincoszloppal a hozzá kapcsolódó hátsó végtagok, lábak rögzítettsége így igen erőteljes.

vegyületek átalakítása (méregtelenítés, detoxifikáció, xenobiotikum-metabolizmus) (phase I, phase II metabolism)

Saját (elsősorban vízben oldhatatlan lipid anyagoké) és főleg idegen vegyületek (például gyógyszerek, méreganyagok, toxinok) átalakítása olyan formájúakká, amelyek könnyebben eltávolíthatók a szervezetből. Az átalakítás során többnyire a vízben kevésbé vagy nem oldható vegyületek polárossá válnak, így vízben oldékonyabbak lesznek, így a vizelettel kiküszöbölhetők lesznek. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy számos olyan vegyület, amely ártalmatlannak tűnik, a szervezetben zajló eme átalakítási folyamatok során válik károssá, ártalmassá vagy éppen mérgezővé, akár rákot is okozóvá. A különféle vegyületek átalakítási folyamatai több szervben is zajlanak az állatok szervezetében, elsősorban a májban, a tüdőben és a belekben, de kisebb mértékben részt vesz ezekben több más szervünk is. Ezek a vegyület-átalakítási folyamatok általánosságban két fázisban zajlanak. Az első szakasz közönséges reakciói oxidációk, redukciók és hidrolízisek, nemegyszer összekapcsolva gyűrűk kinyitásával. Az első fázisban létrejövő metabolitok kémiailag többnyire reaktívabbak, mint a szülő vegyület, mert ez teszi lehetővé, hogy részt tudjanak venni a következő fázis reakcióiban. Ez a második szakasz már közvetlenül az eliminációjukat készíti elő. Ennek reakciói során a kiküszöbölendő vegyülethez kémiai csoportok vagy vegyületek kapcsolódhatnak (konjugáció, komplexképződés útján, például glicin, acetát) és ettől a kiiktatandó vegyület már kevésbé lesz mérgező a szervezet szövetei számára és könnyebbé válik a kiválasztása is.

vékonyréteg-kromatográfia (thin-layer chromatography)

Folyadékelegyek elemzésére használt eljárás, ami kromatográfián alapszik. A stacionárius (álló) fázis egy abszorbeáló szilárd anyag (például timföld) vékony rétege. Ezt úgy hozzák létre, hogy a szilárd anyag iszapját szétterítik egy lemezen (rendszerint üvegen) és egy kályhában megszárítják. Az elemzendő elegy kis mennyiségét az üveglemez egyik széle közelébe helyezik (például az elegyet tartalmazó tartályba helyezik az üveglemez szélét), és a lemez felállítják az elegy oldószerében. Az oldószer a kapilláris hatás következtében felfelé emelkedik a lemezen levő rétegben, és eltérő sebességgel viszi magával felfelé az elegy összetevőit (a sebesség attól függ, hogy az illető összetevő milyen mértékben kötődik a szilárd anyag részecskéihez). Egy adott időintervallum után az üveglemezt megszárítják és a komponens foltok helyét megjelölik. Az elegy összetevőit az adott idő alatt megtett távolság alapján azonosítani lehet ismert vegyületeket is futtatva. Az összehasonlítható eredmények és a jó szétválás érdekében nagyon gondosan kell ellenőrizni a szilárd anyag rétegének vastagságát és a futtatás hőmérsékletét.

vektor (vector)

1. Olyan állat, általában rovar, amely passzív módon közvetíti a betegségeket okozó mikroorganizmusokat az egyik állatról vagy nővényről egy másikra, vagy egy állatról az emberre. Vö. hordozó.

2. (klónozó vektor) A génklónozás során használt eszköz, melynek segítségével idegen DNS darabot juttatnak be a gazdasejt genomjába. A baktérium gazdasejt esetében sokféle különböző típusú vektort alkalmaznak: bakteriofágokat, mesterséges kromoszómákat, plazmidokat és ezek hibrid származékait, a kozmidokat. Az idegen DNS-t beillesztik a vektorba, különleges restrikciós enzimek és DNS ligázok segítségével, majd összekapcsolják az idegen DNS-t a keletkezett két véggel (inszerciós vektorok). Néhány fágvektorból a vírus genomjának egy részét enzimes úton eltávolítják, és ezt idegen DNS-sel helyettesítik (helyettesítéses vektorok). A retrovírusok hatékony vektorok lehetnek abban, hogy a rekombináns DNS-t bejuttassák az emlős sejtekbe. A növényeknél a korona gyökérgolyva baktérium, az Agrobacterium tumefaciens tumorindukáló (Ti) plazmidjának származékát használják vektorként. Lásd még expressziós vektor.

veleszületett (congenital)

Olyan alkotórész, összetevő vagy jellegzetesség, jelenség, amely már a születéskor vagy a petéből kibújáskor jelen van. A test veleszületett rendellenességeit előidézhetik genetikai tényezők, például a Down-tünetegyüttesben fölös 21-es kromoszóma, ennek következtében módosult egyedfejlődési (embrionális) programok, vagy okozhatják az embrionális fejlődés során fellépett sérülések, károsodások vagy egyéb környezeti hatások (mint például gyógyszerek, mint a thalidomid), kémiai anyagok (mint a dioxin, alkohol, dohányfüst anyagai), anyai hormonok (például a stressznek kitett anya által elválasztott kortikoszteroidok), bakteriális és virális fertőzések (például a Listeria vagy a citomegalovírus által okozott infekciók).

veleszületett immunitás (innate immunity)

Lásd immunitás.

veleszületett viselkedés (innate behaviour)

A viselkedésnek olyan öröklött mintázata, amely hasonló alakban jelenik meg a faj összes azonos nemű és normálisan nevelődött egyedeiben. Lásd ösztön; öröklött mozgásmintázat.

véletlenszerűen felszaporított polimorf DNS (rövidítve: RAPD) (randomy amplified polymorphic DNA (RAPD))

A bázisok véletlenszerű sorrendjéből felépülő DNS primer (kezdő szekvencia), amit a polimeráz láncreakcióban (PCR) használnak egy szervezet DNS-e valamely szegmentunmának felszaporításakor. A primer hatékonyan válogatja ki a DNS-nek mind ama régióit, amelyek történetesen a primer szekvencia megfordított másolatain belül helyezkednek el. E változó hosszúságú régiókat felszaporítja a PCR, és egy sor sávot hoznak létre, ha gélelektroforézissel elválasztják őket. Az egyedek között a primer szekvenciák helyeiben látható változatosság miatt a sávmintázat az egyes egyénekre egyedileg jellemző genetikai „ujjlenyomatot” jelent. Ez teszi a RAPD PCR-t igen hasznos eljárássá rendszertani (taxonómiai) vizsgálatok számára, amivel jól lehet becsülni a rokonságot, de ugyanezért fontos az igazságügyi vizsgálatokban is.

velőcső (neural tube)

A gerincesek korai embriójában a velőlemezből kialakult csőszerű képződmény a háti oldalon, amely a későbbiekben agyvelővé és gerincvelővé fejlődik. A központi csatorna végigfut benne; az elülső részeiből képződnek az agyvelőrészknek megfelelő agykamrák, a gerincvelőben maradó része válik a gerincvelő központi csatornájává. Néha a velőlemez redői nem megfelelően záródnak, ami miatt a magzatban velőcsőzáródási hiányosság (spina bifida) jön létre.

velőlemez (idegi lemez) (neural plate)

A gerinchúrosok (Chordata) és a gerincesek (Vertebrata) korai embriójának (lásd bélcsíra, gasztrula) középső tengelye mentén található ektodermasáv a gerinchúr fölött, ami központi idegrendszerré (gerinc- és agyvelővé) alakul. A sejtjeit ezért neuroektoderma sejteknek nevezik. A velőlemez szélei felemelkednek, a közepe árokszerűen besüllyed, majd lassan az egész velőcsővé zárul. A neuroektodermából a velőcső kialakulását nevezik neurulációnak. A velőcső üregéből lesznek majd az agykamrák és a gerincvelő központi csatornája; a velőcső fala hozza létre a központi idegrendszer ideg- és gliasejtjeinek legnagyobb részét. A velőcső kialakulásának időtartama alatt az embriót neurulának mondják.

velőshüvely (mielin burok) (myelin sheath (medullary sheath))

Schwann-sejtek, illetve oligodendrociták (lásd glia) membránja által kialakított és főleg lipoprotein (mielin) anyagokból álló réteg (vagy rétegek), amelyek körülveszik és elektromosan szigetelik a legtöbb gerinces és néhány gerinctelen idegsejt axonjait. A Schwann-sejtek a környéki, az oligodendrociták a központi idegrendszerben találhatók. Az axont körülvevő gliasejt együtt adja az idegrostot (neuritot). A „csupasz” idegrost csak körül van véve gliasejttel; a velőshüvelyes idegrostban viszont az axon több egymásra rétegzett gliasejtmembránba van burkolva. A velőshüvely nagyobb vastagsága abból ered, hogy a Schwann-sejt membránja többször tekeredik az axon körül. Mivel az axon nagyon hosszú (akár több méteres) is lehet, viszont a gliasejtek csak néhányszor tíz mikrométer (μm) távolságra terjeszkedhetnek ki, egy axonon sok gliasejt is lehet. A gliasejtek között az axonon nincs velőshüvely; ez a hely az axonon a Ranvier-féle befűződés. Az idegrost velőshüvellyel (gliasejttel) borított szakaszai a befűződések közötti internódiumok. A velőshüvely a „csupasz” idegrosténál gyorsabb impulzus- (kisülés-) tovaterjedést tesz lehetővé; míg a „csupasz” idegroston a kisülések csak 0,1-1,0 méter/másodperc sebességgel terjednek tova, addig a velőshüvelyes idegrostokon az impulzusvezetés sebessége – a velőshüvely vastagságától függően – lehet 10 vagy néhányszor 10, de még akár 100 méter/másodperc is. A feszültséggel kapuzott ioncsatornák az idegrostban csak a befűződésekben vannak; ezért a kisülés csak a befűződésekben jöhet létre újra és újra, az internódiumok mentén az ionok mozgása gyorsabb, mintha állandóan áthaladnának az axonmembrán ioncsatornáin. Ha a velőshüvely valamilyen hatásra (például szklerózis multiplexben) károsodik és lebomlik, akkor a feszültséggel kapuzott ioncsatornák szétterjednek az egész axonmembránon, ami a kisülésterjedés lassulását eredményezi.

vemhesség, terhesség (gesztáció) (gestation)

A belső megtermékenyítésű állatokban (főleg az emlősökben) a nősténynek (a majdani anyának) az a működése, aminek során a megtermékenyített petesejtből mint első sejtből a kifejlődő embriót az újszülött megszületéséig (a szülésig) a testében hordozza. Az ember esetében nevezik terhességnek (graviditásnak; mert ennek idején az anya a magzatával terhes). Lényegileg már az ivadékgondozás része. A gesztáció időtartama a fajra jellemző intervallum-tartományba esik; az emberben normálisan 40 ± 2 hét.

vér (blood)

A zárt keringésű állatokban a vérereken belül keringő testnedv, folyékony sejtek közötti állományú sajátos kötőszövet, ami folyadékot, benne oldott anyagokat, sejteket és hőenergiát szállít, a vérfalakra gyakorolt nyomásával erőt közvetít. A vért tartalmazó érrendszeren belül áramlik a gerincesekben a szív ritmusos összehúzódásainak hatására; a szív pumpáló hatása látja el az áramláshoz szükséges energiával. Alapvető funkciója a víz szállítása a tápcsatornából a szövetekhez, illetve a vizet kiválasztó szervekhez. A tápanyagokat és oxigént a a tápcsatornából és a légzőszervból a szövetekhez szállítja; a szén-dioxidot és a hulladékanyagokat a szövetekből a légzőszervbe, illetve a kiválasztószervekbe (kiválasztás) juttatja; és közben számos anyagcsere-köztiterméket forgalmaz a szövetek között. A vér emellett még szállít hormonokat, amelyek a sejtek közötti kommunikáció anyagai, és ellenanyagokat is, amelyek viszont a szervezet védekező rendszerének részei. A folyékony sejtek közötti állománya a fenti anyagokat, ionokat és fehérjéket is tartalmazó vérplazma, és ha belőle a fibrinogén nevű fehérjét eltávolítják, akkor a visszamaradó halványsárgás folyadék a vérsavó (szérum). A vér tartalmazza a vérsejteket, amelyek a vérplazmában úszva sodródnak: vörösvérsejteket, fehérvérsejteket, illetve vérlemezkéket (amelyek tulajdonképpen sejttörmelékek). A hőenergia szállításával részt vesz a szervezet hőmérsékletszabályozásában. A nyomása megváltozásával, illetve egyes szervek üregeinek kitöltésével képes ezeket a szerveket mozgatni (például a csikló és a hímvessző erekciója esetén). Lásd az ábrát.

vér-agy gát (blood-brain barrier)

Az agyvelőben levő vérerek falának sajátos szerkezete és egyben egy mechanizmus, amely szabályozza anyagok átjutását a vérből az agyvelőt és a gerincvelőt fürdető agy-gerincvelői folyadékba, illetve fordított irányban. Az agyi vérerek falában szorosan záródó érbelhártya-sejtek (lásd endotélium) vannak, és az idegrendszer oldaláról pedig asztrociták (lásd glia) talpai burkolják ezeket a szorosan záródó sejteket. A vér-agy gát féligáteresztő lipid membránként működik, az oldott anyagoknak csak egy részét engedi át, a nagy részecskéket és a makromolekulákat nem. Ez a gát a központi idegrendszer számára viszonylag állandó összetételű környezetet biztosít a vér kémiai összetételének akár jelentős ingadozásai ellenére, de nem akadályozza az idegrendszer számára lényeges anyagcsere-termékek szállítását; viszont nem engedi az idegrendszer jelátvivő anyagainak (neurotranszmittereinek) kijutását a vérbe. A központi idegrendszerben csak nagyon kevés helyen hiányzik a vér-agy gát (itt a vér és az idegrendszer anyagai szabadabban áramlanak a vérerek falán át).

véralvadás (vér-koaguláció) (blood clotting (blood coagulation))

A vér folyásának megszűnése félig szilárd anyagtömeg képződése következtében a vérér vagy szöveti sérülés helyén; ez a véralvadék (trombus) bezárja a véreret, meggátolja a további vérvesztést ésd a baktériumok behatolását. A véralvadék a véralvadási faktorok és a vérlemezkék működésváltozásának hatására képződik. A véralvadék keletkezésében csúcsosodó reakciósorozatot a tromboplasztin kezdeményezi, ami a szöveti sejtekben található membránbeli glikoprotein. Amikor a szövet vagy az érfal megsérül, az aktiválódó tromboplasztin hatására egy sejtfelszíni molekulakomplexum jön létre, amihez foszfolipidek és kalciumionokat kapcsolódnak; ez a vérplazmában levő glikoproteint, a X. véralvadási faktort aktív X. faktorrá (Xa) alakítja át. Az Xa azután a vérplazmában található protrombint enzimatikusan aktív trombinná alakítja át. A trombin katalizálja az oldhatatlan fibrin képződését a vérplazma folyadékában oldott fibrinogénből; a fibrin hozza létre azt a fonalas térhálózatot, ami megállítja a vér folyását, és a vérsejtek is fennakadnak ebben a hálózatban. A fibrinhálózat a benne levő vérsejtekkel adja a véralvadékot. Azt, hogy az egész vér nem lesz egy nagy véralvadék (trombus), egyrészt a véralvadást gátló anyagok, másrészt az idézi elő, hogy idővel a fibrinhálózat feloldódik (ez a fibrinolízis), és a vér ismét folyni fog.

véralvadásgátló (antikoaguláns) (anticoagulant)

Olyan anyag, amely megakadályozza a véralvadék képződését. A heparin egy ilyen természetes véralvadásgátló, ami a vérszérumból és a májból vonható ki; a trombózis és az embóliák kezelésére haasználják. Szintetikus véralvadásgátló szer a warfarin.

véralvadási faktor (koagulációs faktor) (clotting factors, coagulation factor, blood clotting factor)

A vérplazmában jelen levő anyagok egy csoportjának összefoglaló elnevezése; ezek bizonyos körülmények között kémiai reakciók egy sorozatán mehetnek át, ami végül is a folyékony állapotú vér megszilárdulásához, a folyásának megszűnéséhez vezet (lásd véralvadás). Bár mindegyiküknek van saját specifikus neve, a többségüket a megegyezés szerint római számokkal jelölik (például VIII. véralvadási faktor, IX. véralvadási faktor). Bármelyikük hiánya a vérben a vér megalvadásának képtelenségét idézi elő. Lásd még vérzékenység (hemofília). Túlnyomó többségüket a máj termeli, de egyesek a vérlemezkékből szabadulnak föl.

A véralvadás megvalósításában és szabályozásában szerepet játszó tényezők gyűjtőneve. Ezek száma a ma elfogadott szkéma (Egészségügyi Világszervezet) szerint 12, de a számozásban még XIII szerepel, mert közben a VI. faktort törölték a listából. Az I. faktor a fibrinogén, amelyből alakul ki a gélhálót létrehozó fibrin. A II. faktor a protrombin, amely a fibrinogént fibrinné alakító aktív trombin (enzim) előanyaga. A III. faktor a trombokináz (a német nyelvű irodalomban) vagy a tromboplasztin (az angol nyelvű irodalomban), amely a protrombint trombinná aktiválja. A IV. faktor a trombin hatásához is (és még számos helyen) szükséges kalciumion (Ca2+). Az V. faktor a proakcelerin, amely aktív formában része a protrombokináz (protromboplasztin) komplexumnak. A VII. faktor a szérum protrombin-konverzió akcelerátora, amelynek aktiválódása indítja be a véralvadás külső (extrinsic) útját. A VIII. faktor az antihemofíliás faktor A, egy oldható fehérje, amelynek aktív alakja része annak a belső úton létrejövő komplexumnak, amely képes aktiválni a X. faktort (ezt az aktiválást szabályozza). Az A típusú vérzékenység (hemofília A) ennek a faktornak elégtelen aktivitásával kapcsolatos. Ezért ez a vérzékenység kezelhető a VIII. faktort tartalmazó vérplazma-koncentrátummal, újabban a tiszta faktor genetikailag manipulált sejttenyészetekből is nyerhető). A IX. faktor az antihemofíliás faktor B (vagy Christmas-faktor), amelynek aktív alakja a belső úton létrejövő és a X. faktort aktiváló komplexum része. A X. faktor a Stuart-Prower-faktor, amely aktív formában alkotja a protrombináz (a protrombint hasítással aktiváló) komplexumot; mind a külső, mind a belső úton aktiválható (ez a faktor a közös végrehajtó mindkét úton). A XI. faktor a plazma tromboplasztin-antecedens vagy antihemofíliás faktor C; ez indítja meg a belső utat, ha a külső úton aktiválódott trombin aktiválja, ugyanis aktív alakja aktiválja a IX. faktort. A XII. faktor a Hageman-faktor, amely negatív töltésű (üveg)felületre adszorbeálódva aktiválódik, és ott azután autoaktivációra is képes; aktív formája aktiválja a prekallikreint és a XI. faktort. A XIII. faktor a fibrinstabilizáló faktor (egy transzglutamináz enzim), amely a fibrin polimert keresztkötésekkel stabilizálja. A véralvadásban szerepelnek olyan tényezők is, amelyek nem szerepelnek számmal az Egészségügyi Világszervezet listáján. Ilyen például a prekallikrein, a nagy molekulatömegű kininogén, és az egész véralvadási folyamat beindításában alapvető integráns érbelhártyabeli membránfehérje, a szöveti faktor.

vérbaj, szifilisz (syphilis)

Lásd szexuális úton terjedő betegségek.

vércsoport (blood groups)

Az egyének vére több különböző szöveti típusba, vércsoportba osztható annak alapján, hogy a vörösvérsejtek felszínén bizonyos antigén fehérjék (agglutinogének) jelen vannak-e vagy sem, illetve hogy pontosan melyek ezek. A vérplazmában lehetnek jelen ellenanyagok más vércsoport-agglutinogének ellen (de ez nincs minden esetben így, csak akkor, ha ezeket az agglutinogéneket ártalmatlan baktériumok sejtjei is hordozzák); ha vannak ilyen ellenanyagok, azok természetesen nem a saját vércsoport-agglutinogének ellen irányulnak. A vércsoportok közötti (szöveti) összeférhetetlenség (inkompatibilitás) a vérsejtek antiagglutinogén ellenanyagok általi összecsapzódását (agglutinációját) eredményezi. Ezért a vércsoport ismerete fontos a vérátömlesztésben (ami lényegileg egyfajta szövetátültetés). Az emberben ma már több mint száz különféle vércsoport ismert; de a két legfontosabb az AB0 vércsoportrendszer és a Rhesus-faktor.

véredény (blood vessel)

A vér továbbítására szolgáló csőalakú képlet. Lásd még artéria, arteriola, hajszálér.

verejték, izzadmány (sweat)

Emlősökben a bőr felszínére nyíló verejtékmirigyek által kiválasztott sós folyadék, amely észrevehető (gyöngyözik vagy folyik a bőrön). (Amikor a bőr felületén a folyadék párolgása nem vehető észre, nem is beszélnek verejtékről.) A fölösleges raktározott testhő arra használódik fel, hogy elpárologtassa a verejték vizét, ami által a bőr felülete lehűl (mivel a víz párolgáshője nagy, sok hőt von el a párolgása). A verejték vizének elpárolgása függ a kiválasztott folyadék mennyiségétől (ami viszont a verejtékmirigyek aktivitásától függ), a bőr hőmérsékletétől, a levegő hőmérsékletétől és mozgási sebességétől (szélben a párolgás gyorsabb). A verejtékezés a testvíz jelentős mennyiségének elvesztését jelentheti. A verejtékben nátrium-klorid és kis mennyiségű karbamid is kiválasztódik.

verejtékmirigy (glandula sudorifera) (sweat gland)

Az emlősök bőrében található azon kis mirigyek összefoglaló elnevezése, amelyek a verejtéket (izzadmányt) választják ki. A testfelszínen az eloszlásuk fajonként változik: a főemlősök többségében és az emberben a testfelszín nagy részén megtalálhatók (ha nem is egyforma sűrűségben), míg más emlősökben az eloszlásuk korlátozottabb; egyesekben főleg a végtagok talpi részére korlátozódik (ezek a fölös hőmennyiséget lihegéssel adják le). A verejtékmirigyek szimpatikus beidegzést kapnak (ám a neurotranszmitterük nem noradrenalin, hanem acetil-kolin). A szimpatikus idegi izgalom fokozza az izzadást. Az élővilág evolúciója során a tejmirigyek a verejtékmirigyek átalakulásával jöttek létre (a tejelválasztást serkentő prolaktin eredetileg (a halakban és a kétéltűekben) a szervezet vízforgalmát szabályozta, de még az emlősökben is a tejtermelés függ a vízforgalomtól).

vérérrendszer, keringési rendszer (blood vascular system)

Mindazon szövetek és szervek együttese, amelyek feladata a vér átáramoltatása, keringtetése a testben. Gerincesekben fő alakotóelemeik a szív és az érrendszer.

vérérsönt (sönt-edény) (shunt vessel)

Olyan vérér, amely közvetlenül összeköt egy verőeret egy visszérrel, lehetővé téve, hogy a véráramlás kikerülje a hajszálereket bizonyos testrészekben. A vérérsöntök szabályozhatják a véráramlást azáltal, hogy a hajszálerekhez vezető prekapilláris záróizomgyűrű összehúzódik vagy elernyed (az előbbi a vérérsöntbe tereli a vért, míg az utóbbi megengedi a hajszálereken keresztül jutást) (lásd még mikrocirkuláció). Az endoterm (vagy homeoterm) szervezetekben a bőr vérérsöntjei a hideg hatására kitágulnak, amivel megszüntetik a végtagok bőrének hajszálereiben a véráramlást, és ezzel meggátolják a fölösleges hővesztést. Hasonlóan, a tápcsatorna hámrétege alatt is ilyen vérátamlás-szabályozás figyelhető meg: amikor a tápanyagok felszívódása zajlik, akkor a bélholyhok hajszálereiben átramlik a vér (amely felveszi a tápanyagokat), de a felszívódás után a bélholyhok hajszálereiben erősen lecsökken a vér áramlása, mert a vérérsöntök kinyílnak, és így a vér közvetlenül a gyűjtőerekbe kerül a verőerekből.

vérevő, vérivó (hematofág) (haematophagous)

Vérrel táplálkozó, vért mint táplálékot fogyasztó. Ilyen vérfogyasztók például a bögölyök és egyes piócák (nadályok).

vérfesték (blood pigment)

Fémtartalmú színes fehérjék csoportjának valamely tagja; ezeknek az a funkciója, hogy a vérnek vagy a vérnyiroknak az oxigénszállító képességét növelje. (Az oxigén eléggé rosszul oldódik vizes oldatokban; csak kémiailag megkötve lehet a szövetek számára elegendő mennyiséget szállítani belőle a testnedvekben.) A vérfestékeknek képeseknek kell lenniük arra, hogy a légzőszervben megkössék az oxigénmolekulákat, a szövetek sejtjeinek viszont leadják azokat. A bennük levő fém legtöbbször vasion (Fe2+) vagy rézion (Cu2+), amihez az O2 molekulák datív kötéssel kapcsolódhatnak; a fehérjék viszont állatcsoportokra specifikus aminosavsorrendű proteinek. A vérfestékek lehetnek a folydékban oldva vagy vérsejtekbe zárva (például az emlősök vastartalmú hemoglobinja a vörösvérsejteken belül található, de a puhatestűek és a rovarok réztartalmú hemocianinja a vérnyirok folyadékában van oldva.

vérlemezke (trombocita) (platelet (thrombocyte))

Az emlősökben a vérükben található kicsiny (mintegy 3 mikrométeres átmérőjű) korong alakú sejttöredékek. A vörös csontvelőben található nagyobb sejtek, a megakariociták, töredékeiként jönnek létre, és rendszerint már nincsen sejtmagjuk. Fontos szerepet játszanak a véralvadásban, mert számos tényezőt bocsátanak ki (többek között ADP-t, tromboxán A2-t, szerotonint és tromboplasztint), amelyek elindítanak olyan eseménysorozatokat vagy közreműködnek ilyenekben, amelyek vérlemezkedugó (trombus) képződéséhez vezetnek a vérér sérülése helyén, és meggátolják a további vérvesztést. Az ADP és a tromboxán A2 elősegíti a vérlemezkék érfalra tapadását és aggregációját, a szerotonin összehúzza a véreret, a tromboplasztin gyorsítja a véralvadási kaszkádot. Az ember vérének 1 mm3-ében a számuk normálisan mintegy 250 000. Csökkent számuk vagy működésük a véralvadás súlyos zavarát is okozhatja.

vérlemezke eredetű növekedési faktor (rövidítése: PDGF) (platelet-deviced growth factor)

Lásd növekedési faktor.

vérlöket (pulzus) (pulse (in physiology))

Az élettanban egy vérérkitágulási hullám, amely a verőerek falában azok mechanikai tulajdonságai által meghatározott sebességgel (és nem a vér lineáris előrahaladási sebességével) halad a szívtől a hajszálerek felé. Előidézője a bal oldali szívkamra összehúzódása (szisztole) által kilökött vér nyomásnövekedése a verőereken belül. A pulzus csúcsán mért legnagyobb nyomás a szisztolés vérnyomás, a végén mért legalacsonyabb vérnyomás a verőerekben a diasztolés vérnyomás. Az emberben könnyen kitapintható olyan helyeken, ahol egy verőér a bőr felszínéhez közel fut, például a csukló belső oldalán. A bal oldali szívkamra által egy vérlöketben kilökött vér mennyisége a pulzustérfogat; értéke az emberben nyugalomban nagyjából 70-80 milliliter. A pulzustérfogatnak és a szívösszehúzódások percenként számának szorzata a keringési perctérfogat.

vérmérgezés (szepszis) (sepsis)

Lágy szövetek és/vagy a vér fertőződése kórokozó mikroorganizmusokkal, ami rendszerint azután következik be, hogy azok a szervezetbe egy bőrön levő seben át bejutottak. A véráramba jutó baktériumok képesek elárasztani az egész szervezetet. A kórokozó vagy toxinja a szöveteket tönkreteheti.

vernalizáció (vernalization)

A virágzás elősegítése azzal, hogy a növényt alacsony hőmérsékletnek teszik ki. Az őszi gabonák például nem virágoznak ki, ha nem tették őket ki a hideg időszaknak a fejlődésük korai szakaszában. Az őszi gabonát ezért már ősszel elvetik azért, hogy a következő évben kivirágozzon. Amennyiben azonban a csírázó magvakat mesterségesen vernalizálják, akkor elvethetik őket tavasszal, hogy még abban az évben virágot hozzanak. A kétéves növények, mint például a sárgarépa (Daucus carota), a nem virágzó rozetta alakban marad a hideg kezelésig. Ahhoz, hogy a vernalizáció hatásos legyen, a növényi szövetnek aktív anyagcserét kell folytatnia és megfelelő szénhidráttal (azaz energiával) és oxigénnel kell ellátni. A kétéves növények esetében a hideg inger érzékelése a gyökércsúcsra korlátozódik, és a növény egyéb részeit ért hideg kezelés hatástalan. Néhány tanulmány azt sugallta, hogy feltehetőleg a növényi növekedést szabályozó anyagok, többek között a giberellinek valamint a „vernalinnak” nevezett feltételezett anyag vesznek rész a vernalizáció mechanizmusában, eddig azonban még a végkövetkeztést nem vonták le.

vérnyomás (blood pressure)

Az áramló vérnek az érfalakon át gyakorolt (transzmurális) nyomása (vagyis a véréren belül uralkodó nyomás mínusz a véréren kívüli szöveti nyomás). A zárt keringésű állatokban a vérnyomás különböző lehet a vérerek különböző szakaszain: rendszerint a legmagasabb a verőerekben (artériákban), jóval alacsonyabb lehet a hajszálerekben (kapillárisokban) és többnyire még alacsonyabb a visszerekben (vénákban). A nyílt keringésű állatokban a vérnyirok nyomása sokkal egyenletesebb, nincs ekkora különbség az egyes érszakaszok és a szövetüregekben levő vérnyirok nyomása között. A hétköznapi életben a vérnyomás alatt a verőeres vérnyomást értik, vagyis a test nagy artériáinak falára gyakorlódó transzmurális nyomást. A verőeres vérnyomás ingadozó; legnagyobb a szívkamrák összehúzódása (lásd szisztole) nyomán; ez a szisztolés nyomás, ami a vért a verőerekbe kényszeríti. A verőeres vérnyomás a szisztolés értékéről süllyed, ahogy a vér a verőereken eláramlik a szív felől a perifériára, és a legalacsonyabb értéket akkor veszi fel, amikor a szív üregei kitágulnak (lásd diasztole) és teljesen megtelnek vérrel; ez a diasztolés nyomás. A vérnyomást higanymilliméterben (Hgmm) mérik szfigmomanométernek nevezett eszközzel. Egészséges fiatal felnőtt emberben a verőeres vérnyomás normális átlagos értéke 120/80 Hgmm (a magasabb érték a szisztolés, az alacsonyabb érték a diasztolés verőeres vérnyomás, és úgy kell értelmezni, hogy ennyivel nagyobb a nyomás az érfalon belül, mint a légköri vérnyomás), de az egyéni variáció elég nagy. Ezért a normális tartományban levőnek fogadják el a verőeres vérnyomást tartósan 140/90 Hgmm és 100/60 Hgmm között; a magasabb érték fölötti tartósan mérhető vérnyomás a magas vérnyomás (hipertenzió), míg az alsó érték alatti rendellenes vérnyomás az alacsony vérnyomás (hipotenzió). A magas vérnyomás nagyon megterheli a szívet és a verőereket, az alacsony vérnyomás esetén pedig egyes szervek vérellátása esetleg nem megfelelő. A magas vérnyomás kapcsolatban lehet valamilyen betegséggel (elsősorban a vese vérellátási elégtelenségével), de előfordulhat látható ok nélkül is (ezt nevezik esszenciális magas vérnyomásnak). Az alacsony vérnyomás oka is sokféle lehet, de végül is a gyenge szívre és a kitágult perifériás vérerekre vezethető vissza.

verőtérfogat (pulzustérfogat) (stroke volume)

A szív egyetlen összehúzódása (lásd szisztole) során a vérpályába lökött vér térfogata. Egy egészséges felnőtt emberben nyugalomban a szív bal, illetve a jobb fele nagyjából 70 milliliternyi vért lök ki egy összehúzódás alatt az aortába, illetve a tüdőartériába; ez maximális izommunka végzés során fokozódhat akár 120 milliliterig is. A tényleges értékét meghatározza, hogy az összehúzódás előtt mennyi vér érkezett a szívkamrákba (vagyis a perifériáról a vénás visszafolyás és a diasztole idejének hossza) és hogy a szívfal izomzata milyen erővel húzódik össze (ami meg függ a szimpatikus izgalom fokától). Lásd még keringési perctérfogat.

vérplazma (blood plasma)

A vér folyékony sejtek közötti állománya. Vizes oldat, amiben nagyszámú oldott anyag található, köztük sók ionjai (főleg a nátrium és a kálium kloridjai és hidrogénkarbonátjai), fehérjék (a vérplazmafehérjék), tápanyagok (glükóz, aminosavak, glicerin, zsírsavak), anyagcsere-köztitermékek (piroszőlősav, tejsav, aminosavszármazékok), kiválasztandó hulladékanyagok (például karbamid, kreatinin) hormonok, növekedési fakorok, vitaminok. A sejteken kívüli testnedvek egyike, amely a vérereken belül áramlik. Mivel az összetétele és a benne oldott anyagok koncentrációi jellemzők a szervezet élettani állapotaira, ezért az összetevőinek elemzéséből (laboratóriumi vizsgálatokból) fontos következtetések vonhatók le a vizsgált szervezet élettani állapotára nézve. Lásd még nyirok.

vérplazmafehérje (plasma protein)

A gerincesek vérplazmájában található fehérje természetű összetevők összefoglaló elnevezése. Legkorábban felismert fő csoportjaik: az albuminok, a globulinok és a fibrinogén; számuk a mai modern szétválasztási technikák alkalmazása nyomán meghaladta a 200-at. Az ellenanyag funkciójú immunglobulinok kivételével a máj termeli és juttatja őket a vérbe; az immunglobulinokat a plazmasejtek termelik és választják el. A vérplazmafehérjék a felelősek a vérplazma kolloidozmotikus nyomásáért; mennyiségük megcsappanása vizenyőt idézhet elő. A fibrinogén és több más vérplazmafehérje a véralvadásban játszik szerepet, mások különféle vegyületeket megkötnek és szállítanak (például az albuminokhoz zsírsavak kötődnek és így szállítódnak), megint mások a gyulladásokban működnek közre, sőt, egyesek közülük még ideiglenes aminosavraktárak is lehetnek.

vérsavó (vérszérum) (blood serum)

A fibrin és a véralvadási faktorok nélküli vérplazma, amely már nem tud megalvadni; ezek centrifugálással vagy heves keveréssel távoíthatók el a vérplazmából. A specifikus ellenanyagot vagy antitoxint tartalmazó vérszérum (antiszérum) felhasználható bizonyos fertőzések vagy mérgezések kezelésére, illetve megelőzésére. Az antiszérumot általában nem-emberi emlősökben (például lovakban, nyulakban) állítják elő.

vérsejt(-ek), alakos elemek (blood cell)

A vérplazmában áramló sejtek együttese. Gerincesekben fő csoportjaik a vörösvérsejtek/testek (erythrocyták) és a fehérvérsejtek (leikocyták).

vérsejtképző szövet (hemopoietikus szövet) (haemopoietic tissue)

Az a szövet, amely a vérsejteket hozza létre a vérsejtképzés (hemopoiézis) folyamatában. A gerincesekben az embrionális és a magzati állapotban a vérsejtképző szövet megtalálható a szikzacskóban, a májban, a nyirokcsomókban, a lépben, a csecsemőmirigyben és a csontvelőben; a megszületést követően azonban a vérsejtképzés már csak a vörös csontvelőben történik (lásd mieloid szövet). A vérsejtképző szövetben az őssejteknek azon különböző típusai, amelyek létrehozzák a vörösvérsejteket és a fehérvérsejteket, eredetileg mind a vérképző őssejtekből (vagy hemocitoblaszt sejtekből) származnak. A vérsejtek különböző típusainak kialakulása a vérsejtképző növekedési faktorok szabályozó hatása alatt áll; ezek közé hormonok és citokinok tartoznak. Lásd még növekedési faktor; vörösvérsejtképzés.

vérsejtszámláló (hemocitométer) (haemocytometer)

Olyan eszköz, amit vérmintákban vagy vérnyirokban a sejtek koncentrációjának megbecslésére használnak. A vérsejtszámláló leglényegesebb része a Bürker-kamra, amely lényegében egy vastag üveglemez, amelynek közepén van egy 0,1 mm mélységű bemélyedés, ami fedőlemezzel lefedhető; ebbe a 0,1 mm magasságú mélyedésbe szívatják be az ismert mértékben higított vér- (vagy vérnyirok-) mintát. A bemélyedés alján az üveglemezen igen finoman karcolt rács található, egymástól 1/20 és 1/5 mm távolságban levő párhuzamos egyenesekkel beosztva. A higított mintával feltöltött Bürker-kamra fénymikroszkóp tárgyasztalára helyezhető, és a rács egyes négyzeteiben a sejtek megszámolhatók. A négyzetek méretének és a higításnak ismeretében kiszámítható a sejtek koncentrációja az eredeti oldatban. Ma már elektronikus vérsejtszámlálót használnak a sejtek sűrűségének megbecslésére. Itt a megfelelően higított és előkészített oldatból egy megfelelő méretű kapillárison át szívják fel a sejteket egy tartályba; a kapilláris nyílása után a sejteknek két elektród között kell áthaladniuk, amelyek között feszültség van; az éppen átférő sejtek az áramkört megszaggatják, és e megszakítások elektronikus úton számolhatók. Különböző átmérőjű nyílásokkal bíró kapillárisokat használva a különböző méretű sejtek eloszlása is meghatározható a mintában. Az elektronikus vérsejtszámlálókat időnként kalibrálni kell Bürker-kamrában is elvégzett sejtszámlással. A vérsejtszámlálókat felhasználják vízben vagy más folyadékmintában levő mikroorganizmusok számának megbecslésére is.

versengés (kompetíció) (competition)

Két vagy több olyan szervezet, populáció vagy faj között fellépő kölcsönhatás, amelyek osztoznak közös környezeti forráson, és ez a forrás éppen szűkében van. A versengés lényeges hajtóereje az evolúciónak: például a növények magasra nőnek a fényért való versengés miatt, az állatok különféle táplálékszerző eljárásokat fejlesztettek ki a táplálékért folytatott versengés során. A versenytársak között felléphet közvetlen konfrontáció, mint például a víz alatti sziklán levő helyekért versengő kacsakagylók között, vagy pedig a vetélytársak száma vagy termékenysége közvetve csökken a korlátozott források miatti kapcsolt függőségük következtében. Versengés előfordulhat egy faj tagjai között (intraspecifikus kompetíció) és különböző fajok egyedei között (interspecifikus kompetíció). A fajok közti versengés gyakran eredményezi az egyik faj dominanciáját a másik faj fölött (lásd domináns). Mivel a versengés végső soron az egyik versengő által a többiek forrástól való eltávolítását eredményezi, mindkét fél számára végül is hátrányos (az egyik megfosztódik a forrás felhasználásától, a másik meg sok energiát fordít erre más élettevékenységek rovására). Ezért a versengők számára hasznos, ha elkerülik egymást vagy magát a versengést, amikor csak lehetséges. Ezért az életközösségekben léteznek mechanizmusok a versengés csökkentésére vagy éppen megszüntetésére is. Így a potenciális versengők elválasztódhatnak egymástól térben (földrajzilag) (lásd territórium) vagy időben (például más évszakban használják a forrást) vagy viselkedésileg (más módon használják a forrást vagy annak eltérő részeit), vagy szociális dominancia rangsor határozza meg a források igénybevételének sorrendjét vagy mértékét (lásd domináns); mindez szintén előmozdíthatja az résztvevők evolúciós változásait. Az ivari partnerekét folyó versengés vezethet ivari (szexuális) szelekcióhoz. Sajátos családszerkezettel (például hárem) és/vagy társas hierarchiát is érvényesítő törvényesített partnerkiosztással (például házasság) ez a versengés is csökkenthető vagy kiiktatható.

vérszegénység (anémia) (anaemia)

Olyan élettani (kóros) állapot, amelyben vagy túlságosan kevés a vérben a vörösvérsejt (eritrocita), vagy a vörösvérsejtek nem tartalmaznak a szövetek oxigénellátásához elegendő mennyiségű hemoglobint, vagy a vörösvérsejtek más szempontokból rendellenesek. Vérszegénység gyakran eredhet vérvesztésből vagy a hemoglobin szintéziséhez szükséges tényezők (például vas) vagy a vörösvérsejtek termeléséhez szükséges faktorok (például B12 vitamin, fólsav stb.) elégtelenségéből, illetve teljes hiányából. Csökkent vörösvérsejtszámot előidézhet a vörösvérsejtek fokozott pusztulása bizonyos gyógyszerek vagy súlyos fertőzések hatására. A vörösvérsejtek rendellenes alakja létrejöhet a hemoglobin mutált formái miatt (például a sarlósejtes vérszegénységben) vagy a vörösvérsejt más összetevőinek hibája következtében. Lásd még polimorfizmus.

vérszívó tetvek (Anoplura)

Lásd Siphunculata.

vérzékenység (hemofília) (haemophilia)

Örökletes és nemhez kapcsolt betegség, amelyben hiányzik vagy nem megfelelő működésű a VIII. vagy a IX. véralvadási faktor; ezért a vér nagyon lassan alvad meg. Sérülést követően a vérzés nagyon sokáig tarthat, és súlyos esetekben az ízületekben és az izmokban spontán vérzés is felléphet. Az egyik változatának (hemofília A) okozója a VIII. faktor génjének hibás recesszív allélja, amely az X ivari kromoszómán helyezkedik el. A hibás allél női hordozóit a betegség nem érinti (mert a heterozigótában van normális allél is), míg a hibás allélt örökölt összes fiú a betegségben fog szenvedni. A másik változatában (hemofília B vagy Christmas-betegség) a IX. faktor a rendellenes, és ez idézi elő a vérzékenységet.

Vesalius, Andreas (Vesalius, Andreas)

(1514-1564) Belga orvos és anatómus. Hat éven keresztül a Padovai Egyetem professzora, majd a Habsburg udvar orvosa. Boncolások alapján 1538 és 1543 között készített meghatározó emberanatómiai leírásairól és ábráiról vált híressé.

vese- (renal)

A vese valamije, vagy ahhoz kapcsolódó valami. Pl. a veseartéria és a vesevéna szállítja a vesébe és onnan el a vért.

vesecsatorna (renal tubule)

Bármely olyan szakasza a gerincesek veséjében megtalálható nefronoknak, ami a víz- és vízben oldható anyagok visszaszívásáért felelős az elsődleges (glomerulus vagy érgomolyi) szűrletből. Lásd még disztális kanyarulatos csatorna.

vesekapszula (renal capsule)

Lásd Bowman-tok.

veszélyeztetett faj (endangered species)

Olyan növény- vagy állatfaj, amelyet az IUCN (International Union for teh Conservation of Nature and natural Resources) szerint a kihalás közvetlen veszélye fenyeget vagy azért, mert a populációjának létszáma kritikusan alacsony értéket ért el, vagy azért, mert az élőhelye drámaian lecsökkent. Ha ezek az oki tényezők továbbra is fennállnak, nem valószínű, hogy a faj megmaradhat. A veszélyeztett fajok listáját az IUCN közzéteszi, és egyben a fenyegetett fajok más kategóriáit is definiálja.

vészes vérszegénység (anemia perniciosa) (pernicious anaemia)

Lásd B-vitamin komplexum.

vészjelzés (alarm signal)

Egy állategyed által a populáció más tagja számára adott figyelmeztető jelzés az általa észlelt veszély esetén, leggyakrabban egy ragadozó közeledtére. Ez az altruizmusnak egyik formája, mivel a veszélyt észlelő állategyed értékes időt vesztegethet a jelzés leadásával (vagy a jel adásával felkeltheti a ragadozó figyelmét), és ezért csökkenti a saját életbenmaradási esélyét. Például egy nyúl vészjelzése a fenyegető helyzetre dobolás a talajon, majd a farka fehérségének felvillantása futáskor, ami riasztja a közelben levő nyulakat.

vészreakció (alarm response)

Azonnali válasz minden olyan ingerhatásra, amely potenciálisan fenyegeti egy szervezet jólétét. Az ilyen inger hatására fokozódik a szimpatikus idegrendszer aktivitása, ami serkenti az adrenalin és a noradrenalin vérbe jutását a mellékvese velőjéből. Ezek a hormonok fokozzák a szimpatikus idegi hatásokat (például növelik a szívverés és a légzés sebességét), előmozdítják a glikogén lebontását, ami nagy mennyiségű glükózt és zsírsavakat biztosít a fokozott légzéshez és energiaigényhez. Vö. rezisztencia válasz, általános adaptációs tünetegyüttes, stresszválasz.

vesztegzár (karantén) (quarantine)

Egy olyan állat elkülönítésének időszaka, amely valamilyen betegséggel fertőzött területről érkezik olyan területre, ahol ez a betegség nem fordul elő. E szükséges elkülönítési időszak alatt (lásd fertőzés) a betegség lappangási ideje lezajlik, így az elkülönítés meggátolja a betegség tovaterjedését.

vezető szál (leading strand)

Lásd szakaszos replikáció.

viasz (wax (in biology))

Gyűjtőneve számos természetes vagy mesterséges anyagnak, amelyek többnyire a következő tulajdonságokkal rendelkeznek: szobahőmérsékleten gyúrható, szilárd vagy repedezően kemény, durva vagy finom kristályos, áttetsző vagy átlátszatlan, de nem üvegszerű; 40 Co fölött bomlás nélkül olvad, kis viszkozitású és nem szálképző; halmazállapota és az oldhatósága erősen függ a hőmérséklettől; viszonylag kicsiny nyomás alatt polírozható. Általában bonyolult keverékek, összetevőik szénhidrogének, zsírsavak észterei vagy viaszsavak, ritkán alkoholok, éterek és aromás szénhidrogének is lehetnek. A természetes (biológiai) viaszok általában zsírsavészterek, amelyeknek rendszerint védő funkciójuk van. A növényi és az állati viaszok leveleket, gyümölcsöket, magvakat, illetve állati kültakarókat borítanak, és ezekben vizet át nem eresztő védőréteget képeznek, ami kiegészíti a kutikula működését. Némely növény magvai viaszt tartalmaznak tápanyagraktárként. A méhviaszból építik a méhek a hatszöges cellákat, amelyben nevelik az utódaikat és táplálják őket mézzel, illetve méhpempővel. A méhviasz hosszú láncú zsírsavait csak a viaszmoly képes lebontani (ezért a viaszmoly a méhkolónia élősködője). Állati viasz még a sellak, a bálnazsír, a lanolin (gyapjúviasz), a madarak fartőmirigyének váladéka is.

vibrio (vibrio)

Bármelyik pálca alakú baktérium. A vibriók általában Gram-negatív (lásd Gram-festés), mozgékony és aerob szervezetek. A talajban és a vízben széles körben szétterjedtek, és bár a legtöbbjük elpusztult szerves anyaggal táplálkozik, némelyikük parazita, pl. a Vibrio cholera, a kolera kórokozója.

viologén festék (bipiridílium festék) (viologen dyes (bipyridylium dyes))

Egymással összekapcsolt két piridin gyűrűt tartalmazó szerves vegyületek egy csoportja; közéjük tartoznak egyes mezőgazdaságban használt gyomirtók, mégpedig a paraquat és a diquat. A növényekbe jutva általában elpusztítanak minden nem-fás növényt, ezért nemszelektív gyomirtóként használják fel őket. Úgy hatnak, hogy interferálnak a fotoszintetikus elektrontranszportlánccal és szuperoxid anionokat hoznak létre, amelyek súlyosan károsítják a kloroplasztiszokat és a növényi sejtek más alkotórészeit. Mivel ezek a gyomirtók mérgezők az állatokra nézve is, ezért az alkalmazásukat szigorúan ellenőrzik.

virág (flos, anthus) (flower)

A zárvatermő virágos növények (Angiospermatophyta, Anthophyta) ivaros szaporodást kivitelező szerve; lényegében módosult levelekből álló, korlátolt növekedésű, törpe szártagú szaporító hajtás. Virágrügyből, esetleg vegyes rügyből fejlődik a növénynek vegetatív fázisból reproduktív fázisba történő átlépésekor (virágzás, virágképzés). A virágok alakja rendkívül változatos, a sok fűféle kis zöld színű, jelentéktelen és szélmegporzású virágaitól a látványos, briliáns színezetű és rovarok által megporzott virágokig. A virágok gyakran csoportosulnak virágzatba; ezek némelyike (például a gyermekláncfűé) annyira tömör lehet, hogy egyetlen virágra hasonlít. Típusosan a virágok a vacokkal kapcsolódnak a hajtástengelyhez; a vacok (receptaculum) hordozza a csészeleveleket, a sziromleveleket, ezek körén belül a porzókat és a termőleveleket (lásd az ábrát). A virág egyes részei az evolúció során úgy adaptálódtak, hogy létre tudják hozni a megporzást, majd a megtermékenyítést, mégpedig a zárvatermő növények esetében a kettős megtermékenyítést. Ennek eredménye lesz a magvak, illetve a termések kialakulása. A csészelevelek rendszerint zöldek és levélszerűek, védelmezik a virágrügyet. A rovarok vagy más állatok (denevérek, kicsiny testű madarak) által beporzott virágok sziromlevelei sokféle zseniális módon alkalmazkodtak a megfelelő állatok vonzásához, a virágban való mozgásaihoz, virágporszemeknek a bibére juttatásához. Például bizonyos virágok arra adaptálódtak, hogy rövid szipókájú rovarokat vonzzanak; ekkor a virágnak nyitott sekély pártcsöve van és nektárt is termel a rovar számára jól hozzáférhető helyen. A hosszú szipókájú rovarok általi beporzáshoz alkalmazkodott virágok fortt szirmú pártájának csöve hosszú, és a nektárium rejtett helyen található. A rovarok szipókája nekidörzsölődik a portokoknak és a bibének, mielőtt elérhetnék a nektárt. A szélbeporzású virágok viszont nem feltűnőek, inkább jelentéktelenek. A porzók gyakran kilógnak a pártán kívülre, a bibénak meg tollas felszíne van, hogy könnyen befogja a pollenszemcséket. Egyes fajok önbeporzáshoz alkalmazkodtak; ezeknek nektár nélküli kicsiny virágaik vannak, a virágok porzó- és termőlevelei egyszerre érnek meg.

Virágállatok (Anthozoa) (Anthozoa)

Lásd Korallok

virágpor (pollen) (pollen)

A magvas növények hímnemű ivarsejtjeit tartalmazó szemcsék tömege, melyek nagy mennyiségben a pollenzsákban termelődnek. A rovarporozta növények virágporszemcséi lehetnek tüskések vagy lyukacsosak, és általában nagyobbak a szélporozta növények rendszerint sima és könnyű szemcséinél. A virágporszemcse a hímnemű gametofiton nemzedéket képviseli, két hímnemű sejtmagot tartalmaz: egy generatív és egy pollentömlő sejtmagot. Az érett pollenszemcse fala egy kemény külső burokból (exine) és a finomabb, gyengébb intinéből áll. Ez utóbbiból keletkezik a pollentömlő. Lásd még megporzás.

virágtakaró (perianthium) (perianth)

A virágnak a porzóleveleken és termőleveleken kívül található része. A kétszikűek esetében két különálló örvből áll, a külső csészelevelekből (lásd csésze) és a belső sziromlevelekből (lásd párta). Az egyszikűek esetében a két kör hasonlít egymáshoz és gyakran élénk színű. A szélporozta virágoknál mindkét örv redukálódhat vagy akár hiányozhat is. Sok kertészeti változatnál a virágtakaró részei megsokszorozódhatnak, a keletkezett „telt” virágok azonban gyakran sterilek.

virágzat (inflorescence)

A virágok meghatározott elrendeződése a növény egyetlen főtengelyén. Sokféle virágzat létezik, melyeket két fő csoportba sorolnak, attól függően, hogy a virág főtengelyének csúcsa a továbbiakban létrehoz-e új virágrügyet a növekedés során, vagy elveszti ezt a képességét.

virion (virion)

Lásd vírus.

viroid (viroid)

A különféle apró, csupasz, egyfonalas RNS molekulák, melyek megfertőzik a növényi sejteket és betegségeket okoznak. A vírusoknál kisebb viroidok semmilyen fehérjeburokkal sem rendelkeznek, általában 400 nukleotidnál kevesebb genetikai anyag található bennük, és nem tartalmaznak géneket. A kör alakú RNS szál önmagával nagy kiterjedésű bázispárosodáson megy keresztül, közben kétszálas szerkezet alakul ki, mely a DNS-t utánozza, és nyilvánvalóan a gazdasejt enzimjeivel replikálódik. Ez a működés hasonlít egyes intronokéhoz, ami arra utal, hogy a viroidok elszabadult intronok. A viroidok közé tartozik sokféle kereskedelmi szempontból fontos betegség, mint például a kókuszdió cadang-cadang, a citrus sárgulás és a burgonyagumó orsósódás kórokozója.

virológia (virology)

A vírusokat tanulmányozó tudományág. Lásd mikrobiológia.

virulencia (virulence)

Egy mikroorganizmusnak vagy egy vírusnak betegséget előidéző képessége, azaz az a tulajdonsága, hogy a szervezettel kölcsönhatásba lépve milyen mértékben képes megbetegedést okozni. Lásd még kórokozó.

vírus (virus)

Olyan, az élő sejtekben önálló anyagcserére és szaporodásra képes részecske, amely túl kicsi ahhoz, hogy fénymikroszkóp alatt látni lehessen, vagy szűrővel kiszűrhető legyen. A gazdasejten kívül a vírusok nem képesek működni. Egy kifejlett vírus (virion) átmérője 20 és 400 nm között lehet, amely egy nukleinsav (DNS vagy RNS) magból és egy fehérjéből felépülő burokból, a kapszidból áll. Néhány vírust egy fehérjékből és lipidekből álló külső burok is fed. A gazdasejtben a vírus vírusfehérjék szintézisét váltja ki, így sokszorozva meg önmagát. Az új virionok akkor szabadulnak ki, amikor a gazdasejt szétesik. A vírusok állatok, növények és egyes baktériumok (lásd bakteriofág) parazitái. Állatok vírusos megbetegedései közé tartozik a megfázás, az influenza, az AIDS, a herpesz, a hepatitisz, a gyermekbénulás és a veszettség (lásd adenovírus; arbovírus, herpeszvírusHIV; myxovírus; papovavírus; picornavírus; poxvírus. Egyes vírusokról feltételezik, hogy szerepük van a rák kialakulásában (lásd retrovírus). A növények vírusos megbetegedései során hajtás- és levélsárgulás illetve foltosodás figyelhető meg (lásd dohánymozaik vírus). Egyes vírusokra antivirális szerekkel lehet hatni, másokkal szemben a vakcinák (amennyiben rendelkezésre állnak) nyújtanak védelmet. Lásd még interferon.

viselkedés (animal behaviour)

Olyan idegi és izomtevékenységek, üzenetet közvetítő színezetváltozások, amelyek együttesen alkotják egy vagy több állat válaszait a külső környezetre. A viselkedés bizonyos kategóriái minden állatban megfigyelhetők (pl. a táplálkozás a szaporodás), de ezekben a cselekvésekben különböző mozgások szerepelnek a különböző fajokban, és eltérő módokon is alakulnak ki. Egyes mozgásmintázatok erősen jellemzőek egy-egy fajra (lásd ösztön), míg mások változékonyabbak és függnek a veleszületett hajlamok meg az egyedi élet során bekövetkezett tanulás kölcsönhatásaitól. A fiziológusok azt vizsgálják, hogy a szervezet változásai (például a hormonok szintjei) hogyan befolyásolják a viselkedést, a pszichológusok főleg a tanulás mechanizmusait elemzik, az etológusok pedig az egész állat viselkedését: azt is, hogy ez hogyan alakul ki az egyedi élet során és hogy hogyan fejlődött az evolúcióban a természetes szelekcióval (lásd etológia).

viselkedésgenetika (magatartásgenetika) (behavioural genetics)

Az örökléstannak (a genetikának) ama ága, amely az állatok örökletes (genetikai) alkatának viszonylagos jelentőségét tanulmányozza a viselkedés befolyásolásában az ugyancsak befolyásoló környezeti tényezőkkel összehasonlítva. Megpróbálja feltárni a viselkedés mint fenotípus-együttes mögötti géneket és e gének kifejeződését a viselkedés egyes mozzanataiban.

viselkedéstudomány (etológia) (ethology)

Az állati viselkedés biológiájának tanulmányozása, a biológiának az a részterülete, amely az állatok (főleg szabadföldi) viselkedését tanulmányozza. Az etológusok megközelítésének centruma az az elv, hogy az állatok viselkedése (a fizikai jellemzőikhez hasonlóan) alá van vetve a természetes kiválogatódás útján zajló evolúciónak. Az etológusok ezért arra próbálnak magyarázatokat adni, hogy a természetes környezetében egy állat vagy egy meghatározott állatcsoport viselkedése hogyan működik közre rokonaik és utódaik maximális számának életbenmaradásában és túlélésében. Ehhez fel kell ismerni, hogy a természetben jelentős ingerhatások (lásd kulcsinger) és a veleszületett hajlamok (lásd ösztön) hogyan lépnek kölcsönhatásba a tanulással a viselkedés egyedfejlődési kialakulása során. Az ilyen vizsgálatok úttörői voltak a 20. század eléső felében Konrad Lorenz, Niko Tinbergen és Karl von Frisch.

visszacsatolás (feedback)

Olyan hatás, amely egy rendszer kimenetének egy részét arra használja fel, hogy a bemenetére visszahatva szabályozza a teljesítményét. A visszacsatolt jelnek a bemenethez érkezése azonban időt vesz igénybe, miközben a kimenet tovább változik az előbbi irányba. Mindenesetre a visszacsatolások azt idézik elő, hogy az ilyen rendszerekben az okozat (a rendszer kimenete) is okká (a rendszer bemenetévé) változhat; ilyenkor az ok-okozat lineáris logikával nem érthetjük meg a rendszer működését. A pozitív visszacsatolás esetében a kimenet visszacsatolt jele a rendszer bemenetét fokozza, ezáltal a rendszer teljesítménye nő, így a kimenete is növekszik (mindaddig, amíg a rendszer működése el nem lehetetlenül); ezért ezt a visszacsatolást nevezik „ördögi kör”-nek is. A pozitív visszacsatolás elősegítheti, hogy a rendszer átlépjen egy másik állapotba (például az egyedfejlődési szakaszok határán). Ha a rendszer nem tud megtalálni egy másik állandósuló állapotot, akkor a rendszer tönkremehet, széteshet. Ezért a pozitív visszacsatolás csak akkor idézheti elő a rendszer átlépését egy másik állandósult állapotba, ha egy magasabb hierarchiaszinten negatív visszacsatolással társult. A negatív visszacsatolás esetében a rendszer kimenetének visszacsatolt jelzése a bemenetét csökkenti, ami által a rendszer teljesítménye csökken és ezért a kimenete is csökken. Ekkor viszont a visszacsatolt jel megengedi, hogy a rendszer bemenete nőjön, és emiatt a teljesítménye fokozódása miatt a kimenete is fokozódik. A negatív visszacsatolás útján a rendszer kimenete egy meghatározott tartományon belül tartható. Sok biológiai folyamat negatív visszacsatolással szabályozza a rendszereinek kimenetét, hogy az ne léphessen át kritikus értékeket. Például ahogy egy faj adott helyi populációjának létszáma növekedni kezd (a kimenet emelkedik), így az egy egyedre jutó táplálék mennyisége csökken - ha a táplálékforrás mennyisége közel állandó. A felvett táplálék a populációlétszám növekedésének bemenetét jelenti. Ezért a populáció létszáma nem növekszik ugyanolyan ütemben tovább, hanem közeledik egy maximális értékhez, sőt, akár csökkenhet is. Sok biokémiai folyamatot visszacsatolásos gátlás szabályoz, ami az egész folyamat vonatkozásában negatív visszacsatolás. Ha a negatívan visszacsatolt jel hatása a rendszer bemenetére nagyon erős, és a visszacsatolt jel késése nagy, akkor a rendszer kimenete nagy ingadozásokat mutathat; szélsőséges esetben ez is okozhatja a rendszer működésének tönkremenetelét. Ha a visszacsatolt jel hatása a rendszer bemenetére nem túlságosan erős, de a késése nem nagy, viszont a rendszer válaszkészsége a nagy ellenállás miatt lomha, akkor a kimenet egy meghatározott érték felé fog tartani és tartósan ott maradhat. A visszacsatolási mechanizmusok nagyon alapvetők az élő szervezetek működéseinek szabályozásában. Azonban a negatív visszacsatolással szabályozott kimeneti tartomány szűk volta nem jelent állandóságot és pláne nem azonos az élő rendszer homeosztázisával; annak csak az egyik lehetséges összetevője.

visszafejlődés (involúció) (involution 2.)

Egy szerv vagy az egész test méretének csökkenése. Kapcsolódhat a működése romlásával mint az öregedés során, de követhet egy korábbi megnagyobbodást, mint például amikor a méh a szülést követően visszafejlődik a normális nagyság állapotára.

visszahúzódási reflex (withdrawal reflex)

Lásd poliszinaptikus reflex; reflex.

visszakeresztezés (back cross)

A szülői nemzedék (P) és az első utód nemzedék (F1) egyedei közötti párosodás, abból a célból, hogy a rejtett recesszív allélokat azonosíthassák. Amennyiben egy szervezet domináns tulajdonságokat mutat, akkor hordozhat két domináns allélt (azaz homozigóta), vagy arra a tulajdonságra nézve egy dominánst és egy recesszívet (azaz heterozigóta). Ahhoz, hogy megtudjuk melyik esettel állunk szemben, az adott szervezetet keresztezzük azzal, amelyik a recesszív tulajdonságot mutatja. Amennyiben az összes utód a domináns tulajdonsággal bír, akkor a szervezet homozigóta, ha viszont a fele a recesszívvel, akkor heterozigóta. Lásd még tesztelő keresztezés.

visszaszívás, visszaszívódás (reabszorpció) (reabsorption (in excretion))

Lásd szelektív visszaszívódás.

vitális festés (vital staining)

Olyan módszer, melynek során mikroszkópos vizsgálatra egy ártalmatlan festékanyaggal megfestik az élő szövetet. A festéket az élő állatba fecskendezhetik, majd eltávolítják a festett szövetet és megvizsgálják (intravitális festés) vagy az élő szövetet közvetlenül eltávolítják, és ezután festik meg (szupravitális festés). A mikroszkópikus méretű szervezeteket, mint a protozoonokat, akár teljes egészében bele is meríthetik a festékoldatba. A vitális festékek közé tartozik többek között a tripánkék, a vitális vörös, és a Janus zöld, ez utóbbi kifejezetten alkalmas a mitokundriumok vizsgálatára.

vitálkapacitás (vital capacity)

A levegőnek az a teljes mennyisége, ami maximálisan kilélegezhető maximális belégzést követően. Respirométerrel mérhető. Egy átlagos emberben a vitálkapacitás körülbelül 4,5 liter; a nőké lehet kevesebb, a férfiaké rendszerint nagyobb; egy edzett férfi atlétáé lehet akár 6 liter vagy még annál is több. A vitálkapacitás tulajdonképpen a légzőszerv (a tüdő) sztatikus térfogatát jellemzi; a nyugalmi légzési térfogat, a belégzési és a kilégzési tartalék térfogatok összege. A légzési térfogat a nyugalmi értékről maximum a vitálkapacitásig növelhető. A teljes tüdőtérfogat a vitálkapacitásnál nagyobb, mert a maximális kilégzés után a tüdőben még mindig benn marad a reziduális térfogatnak megfelelő levegő (emberben mintegy 1,0-1,2 liter), hiszen a mellkas nem nyomható össze és így a benn maradt levegő nem távolítható el onnan.

vitamin (vitamin)

Többféle olyan szerves vegyület összefoglaló elnevezése, amelyek az élő szervezetek számára kis mennyiségben szükségesek a normális egészségi állapot fenntartásához, nem szolgáltatnak energiát és nem szerkezeti anyagok (vagyis nem tápanyagok), de a szervezet nem képes őket (elegendő mennyiségben) előállítani, így a táplálékkal fel kell venni azokat (vagyis esszenciális anyagok). Mivel életfontosságúaknak gondolják, és kezdetben amin típusú vegyületeknek vélték őket (de vannak köztük más típusúak is), ezért Casimir Funk a „vitamin” elnevezést adta nekik (1912). Hogy mely vegyületek vitaminok egy szervezet számára, az függ a faj anyagcsere-reakcióitól: képes-e vagy sem előállítani valamely előanyagból a vizsgált vegyületet. Az ember számára általánosan elismert fő vitaminok száma 14 körül van. Ilyenek a vízben oldható B-vitamin komplexum tagjai (valami 9 vegyülettel), a C-vitamin (aszkorbinsav), valamint a zsírban oldódó A-vitamin (retinol), D-vitamin (valójában kalciferol), E-vitamin (tokoferol) és a K-vitamin (nafto- és fillokinon). A B-vitaminok többsége és a C-vitamin előfordul növényekben, állatokban és mikroorganizmusokban; a szervezetekben koenzimekként működnek. A lipidoldékony A-, D-, E- és K-vitaminok csak állatokban, főleg a gerincesekben fordulnak elő, és számos különböző metabolikus funkciójuk van. Az állatok szervezete sok vitamint nem képes szintetizálni, ezért a táplálékaikban megfelelő mennyiséget kell felvenni belőlük. A táplálékok tartalmazhatnak azonban vitamin-előanyagokat (ezeket provitaminoknak hívják), amelyek a szervezetbe bejutás után kémiailag átalakulnak aktív vitaminokká. Például a paradicsom színanyaga, a likopin, a retinol előanyaga; a 7-dehidro-koleszterinből a bőrben ultraibolya sugarak hatására képződik a kolekalciferol, vagy a gombákból felvehető ergoszterin, amelyek az aktív kalciferolok provitaminjai. Sok vitamin molekuláját a hő és a fény tönkreteszi (ezért az erős fény vagy a főzés hatástalanítja őket; például a C-vitamin 55 Co-on tönkremegy. Lásd a kronológiájukat.

1.7. táblázat - VITAMINOK (Megismerési kronológia)

1897: Christiaan Eijkman (1858 – 1930) holland orvos meggyógyítja a csirkék beri-berijét azzal, hogy nem hántolt, hanem teljes őrlésű rizst adagol nekik.
1906-07: Frederick G. Hopkins brit biokémikus kimutatja, hogy léteznek olyan járulékos tápanyagok, amelyek esszenciálisak a növekedés számára.
1912: Casimir Funk (1884 – 1967) lengyel születésű amerikai biokémikus a rizs korpájából kivon egy beri-beri elleni faktort, azt amin jellegű vegyületnek találja; ezért ezekre e vegyületekre bevezeti a „vitális amin” kifejezést, ami később változott „vitamin”-ná.
1913: Elmer McCollum (1879 – 1967) amerikai biokémikus felfedezi és elnevezi az A-vitamint (retinol), és a Funk izolálta anti-beriberi faktort ő nevezi el B-vitaminnak.
1920: McCollum az angolkór ellen hatásos faktort D-vitaminnak hívja.
1922: Herbert Evans (1882 – 1971) amerikai embriológus felfedezi az E-vitamint (tokoferol).
1926: Adolf Windaus (1876 – 1959) német vegyész felfedezi, hogy az ergoszterin D-vitaminná alakul át a napsugarak hatására.
1931: Paul Karrer (1889 – 1971) német vegyész meghatározza és szintézissel igazolja az A-vitamin szerkezetét.
1932: Szent-Györgyi Albert (1893 – 1986) magyar biokémikus és Charles King (1896 – 1986) amerikai biokémikus egymástól függetlenül izolálják a C-vitamint (aszkorbinsav), majd felismerik, hogy a skorbut gyógyszere, ezért nevezik el aszkorbinsavnak.
1933: Tadeus Reichstein (1897 – 1996) lengyel születésű svájci vegyész és Walter Haworth (1883 – 1950) brit vegyész egymástól függetlenül szintetizálják a C-vitamint. Ugyanekkor Roger Williams (1893 – 1988) amerikai vegyész felfedezi a B-vitaminokhoz tartozó pantoténsavat.
1934: Carl Dam (1895 – 1976) dán biokémikus felfedezi a K-vitamint, mint fontos véralvadási anyagot.
1935: Paul Karrer és az osztrák születésű német vegyész, Richard Kuhn (1900 – 1967) egymástól függetlenül szintetizálják a B2 vitamint (riboflavin).
1937: Robert Williams (1886 – 1965) amerikai vegyész szintetzizálja a B1 vitamint (tiamin).
1938: Paul Karrer szintetizálja az E-vitamint. Richard Kuhn izolálja és szintetizálja a B6 vitamint (piridoxin).
1939: Carl Dam és Paul Karrer izolálják a véralvadásban fontos K-vitamint.
1940: Szent-Györgyi Albert magyar és Vincent Du Vigneaud (1901 – 1978) amerikai biokémikusok felfedezik a „H-vitamin”-t (a B-vitaminok közé tartozó biotint). Ugyanebben az évben Roger Williams meghatározza a pantoténsav szerkezetét. Edward Doisy amerikai biokémikus sikerrel szintetizálja a K-vitamint.
1948: Karl Folkers (1906) amerikai biokémikus izolálja a B12 vitamint (kobalamin).
1956: Dorothy Hodgkin (1910 – 1994) brit vegyész meghatározza a kobalamin szerkezetét.
1971: Robert Woodward (1917 – 1979) amerikai vegyész és Albert Eschemnoser (1925) svájci vegyész szintetizálják a B12 vitamint (kobalamin).


víz (water)

Tiszta állapotban átlátszó, szagtalan, íztelen és színtelen (de vastagabb rétegben a jéghez hasonlóan kékesen fénylő folyadék, kémiailag dihidrogén-oxid, H2O. Sűrűsége körülbelül 1,0 kg/dm3, 3,98 Co-on a legnagyobb (éppen 1,000 000 kg/dm3), a jégé 0 Co-on 0,9168 kg/dm3; olvadáspontja (1 atm nyomáson) 0 Co (= 273,16 Ko), forráspontja (1 atm nyomáson) 100 Co (= 373,16 Ko). A Földön három halmazállapotban is előfordul: jég, folyékony víz és gőz formájában. Fajhője elég magas: 4,1855 J/g.Ko, párolgáshője is magas: 100 Co-on 40,65 kJ/mól, ezért nagy mennyiségű hőenergiát tud felvenni és a párolgása erősen hűt. Felületi feszültsége is nagy: 71,96.10-3 N/m, belső súrlódása (viszkozitása) 0,8937 mPa.s (tehát viszonylag könnyen folyik). Gáz halmazállapotban (gőzként) a víz egyedi H2O molekulákból áll, amelyekben a H-O-H szög 105o. Az egyedi H2O molekula poláros, mert a H-O kötések elektronpárja egy kissé az O felé mozdult el (az O elektronaffinitása jóval nagyobb a H-énál). A folyaékony víz struktúrája még nem teljesen tisztázott. Benne a H2O molekulák között H2O…H-O-H típusú másodlagos (gyenge) hidrogénkötések lehetnek, és ez magas fokú rendezettséget kényszerítene a szerkezetére. Ezt a modellt alátámasztják a röntgensugárszórási vizsgálatok, ami szerint a folyékony vízben rövid távú rendezett régiók vannak, amelyek állandóan szétesnek és újraképződnek. A folyékony állapotnak ez a rendeződése elégséges ahhoz, hogy 0 Co körül a folyékony víz sűrűsége nagyobb, mint a viszonylag nyílt (kristályosan rendezettebb) jégé. Ez magyarázza a jól ismert jelenséget, hogy a jég úszik a folyékony vízben. Ennek is nagyon nagy biológiai jelentősége van, mert a befagyott vizek mélyén nincs jég, hanem 3,98 Co-os legsűrűbb víz van. A víz rendkívül hatásos oldószere a poláros molekulájú és az ionos vegyületeknek; a molekulák és az ionok a vizes oldatukban gyakran erősen hidratáltak. A tiszta folyékony víz molekulái csak alig disszociálnak (a tiszta víz elektromos vezetőképessége kicsi), de a kicsiny mértékű elektrolitos disszociáció 10-7 mol/dm3 koncentrációban hoz létre H3O+ (hidroxónium), illetve OH- (hidroxil) ionokat. Emiatt a tiszta vízben a pH = pOH = 7. Bármely olyan vegyület, amely a folyékony vízben növeli a H3O+ ionok koncentrációját, savas, míg viszont az OH- ionok koncentrációját növelő vegyületek bázisosak (lúgosak). (Lásd sav; bázis, pH). Az ionok szállítási jelenségei a vízben, valamint az anyagok molekuláinak hidrofilokra (vizet kedvelőkre) és hidrofóbokra (vizet nem kedvelőkre) osztása majd minden biokémiai folyamat és jelenség központi sajátossága. A Föld felszínét 70 %-ban víz borítja (óceánok, tengerek, tavak, folyók formájában, ennek egy része sarki jég). E nagy mennyiségű víz a fizikai tulajdonságai (hőkapacitása, hővezetőképessége, olvadás- és párolgáshője) következtében központi szerepet játszik az éghajlat és az időjárás meghatározásában, hatalmas hőenergia-kiegyenlítő rendszert létrehozva a Földön (szélrendszerek és tengeráramlások irdatlan mennyiségű hőenergiát szállítanak) (lásd még hidrológiai ciklus). Ez teszi lehetővé, hogy a biológiai molekulák a Földön stabilisak legyenek, ne legyenek kitéve szélsőséges hőmérsékleti ingadozásoknak, ami sokukat lerombolna. A földi élet alapvető feltétele és biztosítója a víz, és annak folyékony formája egyenesen elengedhetetlen a földi élet folyamataihoz.

vízbeporzás (hidrofilia) (hydrophily)

A megporzás egyik ritka formája, melynek során a virágport a víz szállítja a virághoz. Kétféle módszer egyike lép működésbe. A kanadai hínár (Elodea canadensis) esetében hímnemű virágok letörnek és a sodrás irányában úsznak a vízen egészen addig, amíg egy nőivarú virággal nem találkoznak. A Zostera, egy tengeri faj esetében, a fonalszerű pollenszemcsék maguk úsznak a vízen.

vízpotenciál (water potential)

Jele ψ. A víznek a biológiai rendszerben mért, és a tiszta víz ugyanazon hőmérsékleten és nyomáson mért kémiai potenciáljának különbsége. A vízmolekulákra ható erőként jelenik meg olyan oldatban, melyet a tiszta víztől egy csak a vízmolekulák számára átjárható membrán választ el, és az oldatpotenciál valamint a nyomáspotenciál összegeként fejezhetjük ki:

ψ = ψs + ψp

A vízpotenciált kilopascalban (kPa) mérjük. A tiszta víz vízpotenciáljának értéke nullával egyenlő. Az egyre emelkedő koncentrációjú vizes oldatok növekvő negatív értéket adnak. A víz a magas vízpotenciálú (kevésbé negatív) helyek felől az alacsony vízpotenciálú (negatívabb) területek felé mozog. Manapság a növényekben fellépő ozmozist is vízpotenciálban kifejezve írják le. A talajokban és egyéb sejten kívüli rendszerekben a mátrixpotenciálnak nevezett másik tényező is jelentős mértékben hozzájárulhat a vízpotenciálhoz.

vízciklus (water cycle)

Lásd hidrológiai ciklus.

vizelés, vizeletürítés (micturitio) (micturition)

A vizelet kiürítése a húgyhólyagból. A vegetatív idegrendszer által aktivált húgyhólyagürítő izom (musculus detrusor urinae) reflexes összehúzódása kivitelezi, miután akaratlagosan elernyesztettük a húgyhólyag és a húgycső kapcsolódásánál levő záróizomgyűrűt (musculus sphincter urinae), amit szomatikus idegek látnak el.

vizelet (húgy; urina) (urine)

Az állatok speciális kiválasztó szervei (veséi vagy nefrídiumai) által kiválasztott vizes folyadék, amelyben a vízben oldódó anyagcsere-végtermékek (lásd hulladékanyag), kis molekulatömegű vegyületek és ionok, valamint a fölösleges víz távoznak a szervezetből. A fejlettebb szerveződésű állatokban (gerincesekben) a vizeletet a vesék (ren vagy nephros) termelik, esetleg ideiglenesen raktározódik a húgyhólyagban, és innen ürül ki a húgycsövön vagy a kloákán keresztül a külvilágba. A gerinctelenekben nagyon különböző szerveződésű protonefrídiumok (laposférgekben) vagy nefrídiális szervek (a többi férgekben, ízeltlábúakban, egyes puhatestűekben) ürítik a vizeletet. A víz mellett a vizelet fő összetevői a nitrogéntartalmú vegyületek anyagcseréjének egy vagy több végterméke – az ammónia, a karbamid, a húgysav, a kreatinin stb. -, de tartalmaz kiválasztásra kerülő nem-illékony savakat (emiatt a húgy pH-ja többnyire savas), különféle szervetlen és szerves ionokat, az urokróm és az urobilin festékeket (az emberi vizelet ezek miatt sárgás), nyomokban aminosavakat és purinokat; normálisan nem tartalmaz olyan vegyületeket, amelyekből a szervezet még energiát tud nyerni vagy az anyagcserében hasznosítani tud (így normálisan nincs benne glükóz, zsírsav, fehérje, nukleinsav). Viszont változó lehet a húgy vízmennyisége (a vese a vizeletet esetleg hígítani és koncentrálni is tudja), nátriumion-, káliumion-, kalciumion-, magnéziumion-, foszfát-, vízben oldódó vitamin-mennyisége. A vizeletben a változó anyagmennyiségek segítségével a kiválasztó szervek közül némely nefrídiális szervek, illetve a vesék szabályozni tudják az illető anyag külvilágba juttatását vagy visszatartását. A vizeletben ezek pontos mennyisége számos tényezőtől függ, elsősorban az illető faj élőhelyének ellátási viszonyaitól, a szervezete aktuális igényeitől. Például a vízi állatok viszonylag nagy térfogatú vizeletet termelhetnek, de az oldott anyagok kiválasztását meg kell osztaniuk többféle kiválasztó szerv között (nemcsak a vese végez kiválasztást, hanem a kopoltyúk, a belek és járulékos kiválasztó szervek is); a szárazföldi állatoknak a vizet meg kell őrizniük, ezért sokkal kevesebb vizeletet termelnek, mert azt képesek koncentrálni (minél szárazabb körülmények között élnek, rendszerint annál jobban). Az ember naponta mintegy 1,0-2,0 liter vizeletet termel, és a testnedveihez képest a vizeletet negyedére tudja hígítani, illetve 4-szeresére koncentrálni; a sivatagokban élő kengurupatkány viszont a testnedveihez képest 16-szor töményebb vizeletet is tud termelni.

vizelethajtó szer (diuretikum) (diuretic)

Gyógyszer vagy bármely olyan kémiai ágens, amely növeli a vizeletképződés sebességét és ezáltal azt a sebességet, amellyel a víz és bizonyos oldott sók elvesznek a szervezetból. Sok vizelethajtó gyógyszer úgy hat, hogy csökkenti a nátriumionok (Na+) és a kloridionok (Cl-) visszaszívódását a vesecsatornácskákban áramló szűrletből a vérbe, és emiatt ozmotikusan kevesebb víz is szívódik vissza. Ezeket a vizelethajtókat akkor alkalmazzák, ha a szövetekben felhalmozódott szabad víz visszatartását (a vizenyőt vagy ödémát) akarják meggátolni; vizenyő keletkezhet szívelégtelenségból, vesebántalomból vagy más szervek működészavaraiból. Ugyancsak használnak vizelethajtókat a magas vérnyomás csökkentésének elősegítésére. A vizelethajtó gyógyszereknek több különböző csoportjuk van, mindegyiknek eltérő a hatásmódja. A legerélyesebbek a kacs-diuretikumok, mint például a furozemid, amely elsősorban a Henle-kacs sejtjeiben blokkolja a Na+/K+/Cl- szállítókat. Egy másik csoportjukat alkotják a tiazidok, mint példáula metolazon, amely a Na+/Cl- transzportot gátolja a disztális kanyarulatos vesecsatornácskákban. A spironolakton úgy vált ki diuretikus hatást, hogy blokkolja az aldoszteron hormon receptorához kötődését, így az nem tudja kifejteni Na+-visszatartó aktivitását. Az ozmotikus vizelethajtók, mint amilyen a mannit, úgy hat, hogy az elsődleges vizelet (a vérplazma-szűrlet) ozmolaritását növeli, és ezzel emeli a vizelet térfogatát.

vizelettermelés (diurézis) (diuresis)

A vese által a vérplazmából a vizelet létrehozása; a diurézis értelme rendszerint a normálisnál nagyobb mennyiségű vizelet képzése. Főleg akkor termelődik a normálisnál több vizelet, ha a vérplazmában egy anyag (például a glükóz) koncentrációja túlságosan magas, így a vesecsatornácskákból nem tud elegendő mennyiség visszaszívódni (és a sok oldott anyag fokozza a víz ozmotikus kiválasztását is), vagy pedig az antidiuretikus hormon nem tudja a hatását kifejteni a vese gyűjtőcsatornácskáiban a víz visszaszívódására (emiatt nő meg a vizeletben a víz mennyisége). Az előbbi az ozmotikus diurézis, az utóbbi a vízdiurézis.

vízfelszívás és duzzadás (imbibíció) (imbibition)

Olyan anyagnak vízfelvétele, amely maga nem oldódik vízben olyan módon, hogy a folyamat az anyag duzzadását okozza. Ez az imbibíció sokféle biológiai anyagnak a képessége, például a cellulózé(és a növényi sejtfal más alkotóié), a keményítőé és néhány fehérjéé. Bekövetkezik a száraz magvakban a csírázásuk előtt, és – az ozmózissal együtt – felelős a növekvő növényi sejtek vízfelvételéért.

vízi szukcessziós sorozat (hidroszériesz) (hydrosere)

A növényi társulások egymást követő sorozatának (lásd szukcessziós sorozat) egyik típusa, mégpedig az az elsődleges progresszív szukcessziós folyamatsor, amelynek a kiindulási állapota a sekély nyílt víz vagy a félig vizes környezet, és egy klimax társulás felé halad. A nyílt víz növénytársulása a növényi plankton. Ennek kiindulási faji összetétele függ a víz kémiai összetételétől. A plankton élettevékenysége, majd közben az egyedeinek pusztulása üledéket, iszapot halmoz föl a tófenéken, ami lehetővé teszi olyan alámerült vagy úszó növények megtelepedését, mint a a hínárok és a vízililiomok. A betelepülő és a sikeresen alkalmazkodó új fajok milyensége függ a víz áramlási sebességétől és a tápanyag-ellátottságától (lásd oligotróf, mezotróf, eutróf). Ahogy az iszapolódás növekszik és a tófenéken a szerves anyagok lerakódása egyre nagyobb mértékű lesz, az alámerült növényzetet lassan felváltják a vízből kiálló és az aljzatba gyökerekkel kapaszkodó növények, mint a sások és a nádak. Ekkor a sorozat fokozatosan átlép a zsombékos állapotba. A vizes környezetben a szerves anyag tőzeget képez. Ahogy a tó töltődik fel, a körülmények egyre szárazabbá válnak, kialakul a mocsár, amelyben a füvek az uralkodók, majd később a mocsárrét, amelyben már a bokrok az uralkodók és kisebb fák is megtalálhatók. Ahogy az aljzat a vízből kiemelkedve egyre stabilisabbá válik a fák hordozására, puhafás ligeterdő, majd érett erdő alakulhat ki. Ha azonban sok a csapadék, vagy túlságosan csekély a párolgás (viszonylag hűvös van) és ezért a terület valamilyen mértékben állandóan vízzel borított marad, akkor az előbbitől eltérő szukcessziós sorozat fejlődhet ki. A tőzegképződés sebessége elegendően nagy lehet (a lebomlása meg csekély) ahhoz, hogy láp alakuljon ki, azaz tartósan víz áztatta terület, amely az összes vizét és a tápanyagait az esőből vagy más csapadékból kapja. Vö. szárazföldi szukcessziós sorozat.

Vizibolhák (Daphnia fajok) (Daphnia)

A rákok egy nemzetsége, amely a tócsarákok (Branchiopoda) osztályba és az ágascsápú rákok (Cladocera) rendjébe tartozik. A bolharákoknak átlátszó és a testet körülvevő páros héjuk (testa)van. Fejük a héjak közül kiemelkedik. A fejhez egy elágazó csáppár (antenna) csatlakozik, ezzel csapkodva úsznak. Összetett szemük páratlan és a középsíkban foglal helyet. Öt pár torlábához szőrők csatlakzonak, ezekkel hatásosan szűri ki a környező vízből táplálékát. Szaporodásuk párosodás nélkül, szűznemzéssel (partheniogenesissel) is történhet Bizonyos fajaik cyclomorphosist mutatnak.

vízmegtartó képesség (field caoacity)

Az a vízmennyiség, ami a talajban marad, ha a felesleget elvezetjük. A talaj pórusainak kapilláris erői tartják meg, és a talaj fizikai jellegzetességét tükrözi.

vízszállító cső (trachea) (vessel element)

A virágos növények farészében megjelenő sejttípus, közülük sok vég-vég kapcsolódással alakítja ki a vízszállító edényeket. A vízszállító csövek gyakran igen szélesek és az oldalfalaik a felszín nagy részén megjelent ligninberakódástól vastagodtak meg. A harántfalak azonban felszívódtak, hogy így megfelelő összeköttetés alakulhasson ki a fölül és az alul lévő sejtekkel. Vö. tracheida.

vízvirágzás (algal bloom)

Algák, különösen cianobaktériumok, és általában a fitoplankton hirtelen elszaporodása belvizekben, pl. tavakban. Az ilyen szervezetek sűrűsége olyan nagy lehet, hogy meggátolhatják a fény behatolását a víz mélyebb rétegeibe. A vízvirágzást a nitrát-koncentráció növekedése okozza, ez a szervetlen ion u.i. nélkülözhetetlen az algák és baktériumok szaporodásához. A nitrát-szint növekedése a vízben a műtrágyák talajból történő bemosódásából, vagy a szennyvíz beszivárgásából származhat. A vízvirágzás hozzájárul a vizek eutrofizációjához. Lásd még eutróf.

VNTR (VNTR)

Lásd változó számú tandem ismétlések.

volutin (volutin)

Egyes baktériumok, többek között a cianobaktériumok által tartalék tápanyagként használt polifoszfát szemcsék.

vomero-nazális szerv (Jacobson-szerv) (vomeronasal organ)

Járulékos szagló, pontosabban feromonérzékelő szerv sok szárazföldi négylábú gerincesben (az emberben nincs meg), fejlett a hüllőkben (kivéve a krokodilokat); megvan a kétéltűekben is (de a funkciója nem ismert); a tengeri cetekből, a madarakból és a halakból hiányzik. A vomero-nazális szervek típusosan a száj- vagy az orrüregekbe nyíló és vakon végződő páros zsákok. Szaglóhámmal vannal bélelve, amelynek sejtjei levegőben terjedő (illékony) kémiai anyagokra érzékeny receptor fehérjéket termelnek. A Jacobson-szerv sejtjei különösen érzékenyek ugyanazon faj tagjai közötti kémiai kommunikációt közvetítő feromonokra; a sejtek felfogó fehérjéi más fehérjecsaládokhoz tartoznak, mint amelyeket a fő szaglóhám sejtjei expresszálnak. Továbbá a vomero-nazális érzéksejtek axonjai az agyvelőben más helyekre vetülnek, mint az orrüregi szaglóneuronok axonjai (az információjuk főleg a mandulamagvakba és a hipotalamuszba jut és ott dolgozódik föl).

Vörös algák (red algae)

Lásd vörösmoszatok (Rhodophyta).

vörös algavirágzás ("vörös dagály") (red tide)

A tengeri fitoplankton hirtelen nagymértékű, gyakran mérgező felszaporodása. A virágzást páncélos ostorosmoszatok (Dinoflagellatae) okozzák. Fotoszintézist végző pigmentjeik vörösre, sárgára, vagy barnára festik a tengervizet. Némelyikük (pl. Gonyaulax) erős mérget termel, amely képes halakat és gerincteleneket azonnal megölni. Mérgük bekerülve a táplálékláncba, az elfogyasztott halakon keresztül az emberre is veszélyes lehet. Az algák virágzása valószínűleg a szárazföldről bekerülő vagy a feláramló tengervízzel érkező nagymennyiségű szerves anyagnak köszönhető. A folyamat a tengerfenéken fekvő hólyagszerű formák aktiválódásával indul.

vörösmoszatok (Rhodophyta, vörös algák) (Rhodophyta (red algae))

Az algák egy törzse. Az ide tartozó szervezetek gyakran rózsaszínűek vagy vörösek a bennük található fikoerithrin és fikocián nevű pigmentek miatt. A vörösmoszatok lehetnek egy- vagy többsejtűek. A többsejtűek elágazó fonalakat vagy telepeket alkotnak. Gyakran találhatók meg trópusi tengerpartok mentén. Ivarosan karpospórák segítségével szaporodnak (lásd karpogónium).

vörösvérsejt (erythrocyte (red blood cell))

A legnagyobb számban előforduló sejttípus a vérben, mely a vörös pigmentet, a hemoglobint tartalmazza, és az oxigénszállításért felelős. Az emlősöknél korong alakúak és hiányzik a sejtmagjuk; a többi gerinces csoportban oválisak és sejtmaggal rendelkeznek. Emberben a vörösvértestek száma 4.5-5.5 millió egyetlen köbmilliméterben. Körülbelül négy hónapig életképesek azután a lépben és a májban lebomlanak. Lásd még vörösvérsejt-képzés.

vörösvérsejt-képződés (eritropoiézis) (erythropoiesis)

A vörösvérsejtek (eritrociták) kialakulása a vörös csontvelőben (lásd vérsejtképző szövet). A vérsejteket létrehoző őssejt a hemocitoblaszt sejt; ebből képződik az összes vérsejttípus. A vörösvérsejt felé vezető sejtleszármazási (eritroid) vonalon ez első, mikroszkóposan is megkülönböztethető elősejt a proeritroblaszt sejt, amely eritroblaszt sejtté, majd normoblaszt sejtté differenciálódik. Az egyre kisebbedő normoblaszt sejtben jelenik meg a hemoglobin. Az utolsó stádiumú normoblaszt sejt már nem osztódik. A csontvelői eritroid fészkekben elveszti a sejtmagját az emlősökben, és ekkor retikulocitává alakul. Ennek már bikonkáv alakja van, és még képes hemoglobint szintetizálni. Az emberi retikulocitákból néhány nap alatt eltűnik mind az RNS, mind a mitokondriumok. A retikulocita normálisan még 1-2 napig még érik a csontvelőben, majd ezt követően jut a vérerekbe érett vörösvérsejtként. A vörösvérsejthez vezető differenciációs leszármazási vonalat egy speciális citokin hatása hozza létre (lásd eritropoietin).

vulva (női szeméremtest) (vulva)

Általában a nőstény állatok külső nemi szerveit (párzószerveit) értik alatta. A nőkben a szeméremdombból, két pár húsos szövetredőből, a nagy és a kis szeméremajkakból, a felső találkozásuknál található csiklóból (clitoris) és a hüvely (vagina) bemenetéből áll.