Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Bosznia és Herczegovina népe.

Bosznia és Herczegovina népe.

A lakosság testalkotása. Glück Lipóttól, fordította Katona Lajos.

Bosznia és Herczegovina lakosságának testalkotását illetőleg a tudományos vizsgálódások még koránt sincsenek befejezve, minthogy csak a legutóbbi években kezdődtek s a nép különben is nehezen nyerhető meg ily kutatások számára. Mindazonáltal eléggé számbavehető, bár csak egyoldalú az az anyag, a melyet fölhasználhatunk s a melynek alapján a népesség testalkotásának általános képét némileg meg lehet rajzolnunk. Az eddigi embertani vizsgálatoknak az az eredménye, hogy az ország lakosságának nagy többsége egész sorát mutatja azon közös jellemvonásoknak, a melyeket közönségesen a délszláv typus ismertetőinek szokás tekinteni. Az őslakosságnak, t. i. az illyr néptörzsnek, mely bizonyára már Kr. e. 1000-ben lakta a mai Bosznia és Herczegovina földjét, azután a rómaiaknak és az ő gyarmatosaiknak, végűl pedig a keltáknak, avaroknak és gótoknak a mai népességben alig lehet kimutatható nyomaira találni. A Kr . u. VI. és VII. században történt szláv beözönlés sodra tehát olyán erős lehetett, hogy az összes régibb, mind benszülött, mind idegen elemeket teljesen elárasztotta.

Mielőtt a mai népesség embertani leírására térnénk, előbb néhány rövid megjegyzést kell tennünk az őslakók testalkotására. A monda és részben a történelem is arra enged következtetni, hogy az illyrek nem keveretlen népfaj, hanem különféle árja, sőt nem árja elemek vegyűléke valának. Herodianus megemlíti magas termetüket, Plautus pedig nagy arczukat. Testük tätoválásának szokásában keleti szomszédjaikkal, a thrákokkal osztoztak. Bosznia nagy sírmezőinek, kivált a Glasinacon lévőknek átkutatása eddigelé mintegy 60 történelem előtti korból való koponyát juttatott fölszínre; de egy részüknek nagyon hiányos épsége miatt csupán 45 és azok is csak részben értékesíthetők a tudományos vizsgálat számára. E koponyáknak Virchow, Weisbach és e czikk szerzője eszközölte mérései némely részletekre nézve ugyan elütő, de egészben mégis megegyező eredményt mutatnak, a melyből kitetszik, hogy a Glasinac hajdani lakói embertani tekintetben keverék népfaj valának. Jókora számú (mintegy 30 százaléknyi) hosszú, keskeny és nem igen magas, tehát kevéssé öblös koponya mellett ugyanis körűlbelűl ugyanannyi nagy és igen nagy, széles és magas koponyát találni. Leggyakrabban azonban, vagyis 40-nél nagyobb százalékkal az ú. n. mesocephal, vagyis közepes méretű koponyák fordúlnak elő köztük, a mi a hosszú és rövid fejűek között évek során át történt keveredésre mutat.

Ennek megállapítása a Balkán népeinek embertani osztályozására vonatkozólag kiváló fontosságú. Történelmi bizonyosság ugyanis, hogy a mai albánok, ha nem is valamennyien, de mindenesetre a nagy többségük egyenes leszármazói a hajdani illyreknek. Embertani tekintetben tehát elődeikhez hasonlóknak kellene lenniök. Ámde némely igen tekintélyes kutatók, mint pl. Weisbach, Tappeiner és mások azt állítják, hogy az albánok a feltűnően rövid fejű (brachycephal) népek sorába tartoznak, a mi természetesen nem maradhatott hatás nélkül a Glasinac őskori lakóinak hová tartozósága megitélésében. Ha ugyanis a mai albánok valóban általán rövid fejűek, akkor a Glasinac-fensík hajdani lakói, a kik között annyi hosszú és közepes fejű akad, nem lehettek illyrek. Weisbach csakugyan e nézeten van s azt véli, hogy „a Glasinac régi lakói talán nyugatról bevándorlott kereskedő-gyarmatosok valának”, s részben Virchow is e nézethez csatlakozik, azt mondván, hogy „a hosszú szabású koponyák talán idegen eredetű kereskedőkéi voltak, a kik itt haltak és temettettek el”. A föltevésnek azonban ellene mond az, hogy egyes sírokban vegyest rövid és hosszú szabású koponyák is találkoztak, továbbá hogy a hosszú fejűek sírjaiban ugyanolyan fegyvereket, ékszereket és egyéb melléjük temetett tárgyakat leltek, a milyeneket a rövid fejűekében. Ha tehát a hosszú fejűek csakugyan idegenek lettek volna, sem a belföldiekkel együtt, sem velük egészen egyenlő módon eltemetve nem találnák őket.

Már most az a kérdés, vajon az albánok csakugyan olyan kivétel nélkül rövid fejűek-e, mint Weisbach és Tappeiner mondják. Már pl. Cyprien-Robert ellenkező nézeten van s hosszú fejűeknek állítja őket. Mint annyiszor, itt is középütt van az igazság. 33 éjszaki albán (gheg) lakón tett mérés közűl 12.1 százalék hosszú fejűséget, 37.4 százalék közepes fejűséget és 51.5 százalék rövid fejűséget mutatott. Ebből bátran merem következtetni, hogy az albánok embertani szempontból keverék faj, a melynél a szlávok tizenhét százados szomszédsága és a velük való keveredés a rövid fejűségnek az elődök fejalkotásához képest való előhaladását okozta. Hogy azok, a kiket én megmértem, csakugyan albánok voltak, egyebek közt az is mutatja, hogy 60.6 százalékuknál a koponya kerűlete 550 milliméternél nagyobb volt, a mi egyfelől a glasinaci koponyák méreteivel, másrészt pedig Virchownak az illyrek, illetőleg az albánok között gyakori úgy nevezett kephalonia (nagy fejűség) iránti nézetével is egybevág.

A mi véleményünk szerint a Glasinac őslakói nem voltak idegenek, hanem illyrek, a kik azonban már a legrégibb időkben is két, egy rövid és egy hosszú fejű faj keveredéséből származott keveréknép valának.

Lássuk már most Bosznia és Herczegovina mai lakóit. Mindenekelőtt szembetűnő a magas termetük. E részben máig kerekszámmal 7.000 mérésünk van, melyeket egyrészt Weisbach ösztönzésére több katonaorvos tett belföldi katonákon (3.803), részben e czikk szerzője végezett a katonaköteleseken a szabályszerű sorozások alkalmával (3.099), legkisebb részben pedig (108) más belföldi lakókon. Az én méréseim eredményei csak kevéssé térnek el a Weisbachéitól, a mi egészen természetes, mivel ő már kiszemelt embereken végezte méreteit, míg az enyéim vegyest, tekintet nélkül az illetők alkalmas, vagy alkalmatlan voltára, egyaránt vonatkoznak amazokra is, emezekre is.

A Weisbach által megmért emberek sorában csak 1.1 százalék az alacsony termetű, vagyis 1.600 milliméteren alúli, 28.5 százalék a középtermetű, vagyis 1.600–1.700 milliméteres, és 70.4 százalék az 1.700-on fölüli, a mi 1.726 milliméternyi átlagos magassággal egyezik; az én méréseim ellenben 2.4 százalék alacsony, 30.3 százalék közepes és 67.3 százalék magas termetű embert mutatnak, 1.722 milliméternyi átlaggal. Vajon az átlag tehát 1.726 vagy 1.722 milliméter-e, az nagyban és egészben véve alig tesz lényeges különbséget, s annyi kétségtelenűl kitetszik belőle, hogy Bosznia és Herczegovina lakói Európa legmagasabb emberei közé tartoznak, és talán még az 1.727 milliméteres átlagú norvégeknél sem állanak hátrább, ha figyelembe veszszük, hogy megmértjeink sorában bizonyos százalék oly korúakra esik, a kiknek a növése még nem tekinthető egészen bevégződöttnek.

A bosnyákok testmagassága meghaladja úgy éjszaki törzsrokonaikét, a horvátokét, a kik csak 1.700 milliméteres átlagúak, mint a nyugatiakét, a dalmatákét, a kiknél ez átlag 1.708 milliméter.

Mint majdnem mindenütt, Boszniában is alacsonyabb termetűek a nők a férfiaknál. Ez már akármely város vásárterén csak futólagos szemlére is azonnal föltűnik. Méréseket azonban nőkön eddig csak igen csekély számban végeztek (42), s így pontosabb egybevetésekre még nincs módunk. Csupán a teljesség kedveért említjük tehát, hogy a nők 21.4 százaléka volt alacsony, 65.7 százaléka közép és 11.9 százaléka magas termetű, 1.629 milliméter átlaggal.

A lakosság haja többnyire sima, vagy hullámos, csak ritkán göndör, és leggyakrabban barna szinű. Világos barna és fekete haj ritka, még ritkább pedig a szőke. Még leginkább a mohamedánok és a katholikusok között találkoznak szőkék, de ott is jobbára a gyermekek közt, a kiknek később rendesen megbarnúl a hajuk.

Érdekes eredményekhez jutott Weisbach a népesség szeme szinének vizsgálata útján; azt tapasztalta ugyanis, hogy a katholikusok (39.88 százalék) és a mohamedánok (37.69 százalék) sorában gyakoribbak a világos szeműek, mint a görög-keletiek között (28.52 százalék); míg ellenben emezeknél a sötét szem gyakoribb (56.27 százalék), mint amazoknál (kerekszámmal 47 százalék). Kék szeműek a mohamedánok közt fordúlnak elő nagyobb számban (19.58 százalék), mint a katholikusok soraiban (14.74 százalék), vagy a görög-keletiek közt (12.84 százalék); szürke szeműt ellenben a katholikusok közt találni többet (25.14 százalék), mint a mohamedánok (18.10 százalék) és a görög-keletiek sorában (15.67 százalék). A barna szem leggyakoribb valamennyi felekezetűek között, habár az arányszáma nem mindeniknek egyenlő. A fekete és kivált a zöld szeműek ritkák.

A két tartomány lakossága nagy többségének világos barna a bőre, de akadnak, főkép a nők között, fehér és sárgás-fehér arczbőrűek is. A sötétebb barna bőrűek ritkák.

A sötét hajúak s ugyanilyen szeműek és barna bőrűek kétségtelen többségéből világos, hogy a belföldi lakosság körében a sötét fajta az uralkodó. A tiszta világos fajta, a melyet szőke haj, kék vagy szürke szem és fehér vagy fehéres-sárga bőr jellemez, Boszniában és Herczegovinában igen ritka. Már jóval gyakrabban találunk olyanokat, kiknél e jegyek egyike vagy másika a tökéletes fajtáétől elütő, s a kiket ezért a keverék jellegűek közé szokás sorolni. Weisbach, a ki a faj meghatározásánál összes munkáiban csupán a haj és szem szinét veszi számba, Bosznia lakóit illetőleg azt találta, hogy alig 7.36 százalékuk sorolható a világos, 42.93 százalékuk a sötét és 49.69 százalékuk a kevert jellegűek közé. Ő szerinte tehát az utóbbiak körűlbelűl ugyanoly számban fordúlnak elő, mint a tiszta fajjellegűek együtt véve.

A kődobás szokása Prozorban. Túry Gyulától

Úgy egyesek, mint egész népek fajjellegének meghatározásánál a haj, szem és bőr szine mellett bizonyos fejméreteknek jut igen fontos szerep. Kiváló fontossága van e tekintetben a fej vízszintes állásában lemért legnagyobb hosszúságának, legnagyobb szélességének és kerűletének. A szélességnek a hosszúsághoz való arányából a fej mutatóját (indexét) úgy számítják ki, hogy a szélesség mértékét 100-zal szorozván, a hosszúságéval elosztjuk. Az így nyert hányados a fej indexe. A német anthropologusok közös megállapodása szerint mindazon fejeket, a melyeknél e szám a 75-öt nem haladja meg, hosszúknak (dolichocephali), a hol 75.1 és 79.9 között van, közepeseknek (mesocephali), és a melyeknél 80-ra, vagy ennél magasabbra rúg, rövideknek (brachycephali) tekintik. A fej hosszúságát és szélességét arra való körzőkkel, úgy nevezett tapintó körzőkkel mérik, a fej vízszintes kerűletét pedig centi- és milliméterekre osztott mérőszalaggal.

Pontos és tudományosan értékesíthető eredményeket tulajdonképen csak koponyákon eszközölt mérésekből lehet levonni; miért is, ha a mérések élőkön történnek, a nyert eredményekből bizonyos tapasztalati, nevezetesen kisérleti úton megállapított számokat le kell vonnunk. Így pl. Weisbach szerint a fej mutatójából kettő vonandó le, ha a koponya mutatóját akarjuk megkapni; Ikow szerint pedig 25 milliméter vonandó le a fej vízszintes kerűletéből, hogya koponya vízszintes kerűletét megkapjuk. Természetes, hogy az ú. n. holt anyagon végzett mérésekből nyert eredmények mindig megbízhatóbbak, mert hibátlanabbak, mint a melyek élőkön végzett mérésekből származnak.

E megjegyzések után, melyek az alábbiak megértetésére szükségeseknek látszottak, ismét rá térhetünk tárgyunkra.

Tudtommal eddigelé alig vizsgálták meg 21-nél több felnőtt boszniainak a koponyáját, még pedig ezek sorában tizenkét régibbet Weisbach és kilencz újabbat én magam. A régiek közűl négy bogumil sírokból való volt s így a XIII–XV. századból származhatott, nyolcz kétségtelenűl későbbi, a többi kilencz pedig a legújabb időből való.

A bogumil koponyákat illetőleg említésre méltó, hogy 1.463 centiméternyi átlagos térfogat (capacitas) és 516 milliméternyi vízszintes kerűlet mellett 179 milliméternyi átlagos hosszúságot és 146 milliméternyi átlagos szélességet mutatnak. Az indexük tehát 81.45. Köztük csak egy, még pedig egy női koponya volt közepes (mesocephal) szabású (79.1 indexű), a többi három ellenben mind többé-kevésbbé rövid fejű. A nyolcz további koponyánál (köztük két női és hat férfi) az átlagos hosszúság 172 milliméter, a szélesség 142 milliméter, a vízszintes kerűlet 502 milliméter. A térfogat csak ötnél, még pedig három férfi és két női koponyánál volt megmérhető s átlag 1.426 centiméter. Ha pedig a női koponyákat mellőzve, csupán a férfiakét veszszük számba, akkor az átlagos térfogat 1.486 centiméter. Átlagos 82.56 mutatójukkal e nyolcz koponya a rövid szabásúak közé tartozik, de megjegyzendő, hogy közöttük kettő (78.2 és 79.7 indexszel) közepes szabású.

A mi végűl a kilencz újabb koponyát illeti, mindenekelőtt meg kell említenünk, hogy közűlök nyolcz 20–46 éves férfiaké, a kilenczedik pedig egy 25 esztendős nőé volt. Hat boszniai, három pedig herczegovinai eredetű. A nyolcz férfi koponya átlagos térfogata 1.494 centiméter, a nőié ellenben alig 1.290 centiméter. A férfiakéinak legnagyobb hosszúsága átlag 173 milliméter, legnagyobb szélessége 149 milliméter, a nőinél amaz 168, emez 138 milliméter. A fej vízszintes kerűlete a férfiaknál 514, az egy női koponyánál pedig 484 milliméter. A férfiak koponya-indexe 86.12, a nőé 82.14, tehát mind nagy mértékben rövid fejűek. Mind a kilencz közűl csak egyetlen férfi koponya volt közepes (mesocephal) szabású 76.50 mutatóval.

Ha az itt ismertetett anyag nem volna oly nagyon csekély, akkor a három megvizsgált sorozatból idővel növekvő rövid fejűségre lehetne következtetést vonni, minthogy a legrégibb, vagyis a bogumil koponyák 81.45, az ifjabbak 82.56, a legifjabbak pedig épenséggel 86.12 átlagos mutatójúak. Azonban, mint mondottuk, az anyag még sokkal csekélyebb, hogysem ennek alapján ilyen messze menő következtetést szabad lenne koczkáztatni.

Az összes 21 megmért (köztük 4 női) koponya között 4, tehát 19 százaléknyi mesocephal, a többi 81 százalék mind rövid fejű. Weisbach élőkön végzett mérések eredményeiből a rövid fejűek százalékát 84-re számítja, a mi meglehetősen közel jár a holtak koponyáin tett mérések eredményéhez.

Az eddig mondottak alapján joggal nevezhetjük Bosznia és Herczegovina lakóit szembeszökően rövid fejűeknek, a kik közé csak gyéren vegyűlnek másfélék.

Embertani szemlénkben tovább haladva, megállapíthatjuk, hogy Bosznia lakóinak rendesen közepes magasságú, nem igen széles a homlokuk, magas, széles és rövid, hátúl gyakran lapított a koponyájuk. A fej hátsó részének lapítottsága kétségtelenül azzal az itt általános szokással függ össze, mely szerint a kisded fejét éltének első hónapjaiban szorosan begöngyölik.

Az arcz közepes magasságú s inkább széles, mint keskeny, minthogy a pofacsontok rendesen kissé kiállók. Az áll jól kifejlett, az inkább vékony, mint vastag ajakú száj többnyire kicsiny, a közepes nagyságú fogak sűrűek és merőlegesen állók. A jól kiálló és az arcz szélességéhez mérten keskeny orrnak legtöbbnyire egyenes, vagy kevéssé homorú a gerincze és laposak a czimpái. A szemek kissé mélyen ülők, nagyok; a szemüregek többnyire magasak és szélesek, a szemöldök-ívek kissé előreállók. A tekintet élénk, az arczkifejezés komoly. Az arcz, valamint a test szőrzete a férfiaknál dús. A haj őszűlése, illetőleg a kopaszodás rendesen csak későn kezdődik.

A fej közepes hosszaságú és hátúl vastag nyakon áll. A váll és a mell a termethez képest kissé keskeny, a karok és lábszárak valamicskével hoszszabbak a rendesnél, a kezek és lábak szélesek. A testtartás többnyire kissé előrehajló, a járás, mint a legtöbb hegylakónál, terpedt, a lépés egyenletes és jó hosszú. A bosnyákok izomzata szívós és csak kevéssé hajlik az elzsirosodásra. Csupán a városi lakók közt találni itt-ott egy-egy elhízott embert. Az olyan játékok tehát, a melyekben a testi erő és ügyesség a fő, (ugrás, sulydobás), a bosnyákoknál igen kedveltek.

Mint már említettük, a bosnyák nők jóval kisebbek a férfiaknál, de különben embertani vonásaik egészen hasonlók ezekéihez. A nemi érettség a bosnyák nőknél már a 13–14. évben bekövetkezik, de az emlők fejlődése többnyire késlekedik. Ifjú korukban e nők csinosak, olykor igazán szépek, de 30 éves korukban már rendesen elhervadnak s véneknek látszanak.

Bosznia és Herczegovina lakossága ugyan néprajzi és történelmi szempontból régóta egy nép, de felekezeti tekintetben századok óta megoszlott. Az ottomán beözönlés előtt a római katholikus és görög-keleti vallás hívei mellett sok ú. n. patarenus vagy bogumil volt az országban, mely felekezet azonban a XIV. század vége óta a katholikus előtt hátrálni kezd, de azért még a XV. század közepe táján is igen sok híve volt itt nemcsak a nemesség, hanem a köznép körében is. Azon üldözések következtében, a melyeknek ez Olasz-, Franczia-, Német- és Csehországban is elterjedt felekezet kitéve volt, s a hívei közt fönnállott szoros kapcsolat folytán az elüldözöttek közűl számosan kerestek és találtak menedéket Boszniában, a hol e vallás majdnem három évszázadon át uralkodott.

A középkorban továbbá sok német bányász vándorolt be Közép-Boszniának ásványokban bővelkedő kerűleteibe, a minek a katholikusok közt még ma is némely családnevekben, minők pl. Cingel, Gabel, Kutier, Lauš, Rauš, stb., továbbá nem kevés, a népnél is meghonosúlt német mesterműszóban él az emléke.

Az ottomán hódítás, a mely a máshitűeket birtokukban nagyon fenyegette, a lakosság tetemes részét a mohamedán vallás fölvételére kényszeríté; főkép a még mindig fölötte számos nyílt, vagy titkos patarenusok tértek át seregesen az iszlámra. Az idegenek közűl ugyan, kik azontúl az országban uralkodtak, csak kevesen telepedtek meg állandón, de egyik-másik az ide küldött tisztviselők közűl mégis családot alapított és meg is maradt Boszniában.

Fehér czigányok. Pataky Lászlótól

Föltehető tehát az a kérdés, vajon e történelmi tények nem hatottak-e némiképen a lakosság testalkotására is? S erre a kérdésre úgy a mindennapi tapasztalás, mint a máig végzett embertani vizsgálatok is igennel felelnek. Így a katholikusok és a mohamedánok sorában jóval gyakoribb a szőke haj, kék vagy szürke szem és világos bőr, mint a görög-keletiek között, a kiknél egyáltalán legtöbb a sötét fajta. Továbbá az előbb említett két felekezetűek sorában jóval több kevert jellegű akad, mint az utóbbiak közt. Viszont a görög-keletieknél gyakoribbak a tojásdad arczúak, mint a katholikusoknál és mohamedánoknál. Az idegenekkel való keveredésnek ezenkivűl a mohamedánoknál még az az eredménye lett, hogy náluk 10 százaléknyi a nem rövid fejű, holott a keresztényeknél a rövid fejűek százaléka 95, illetőleg 96. Végűl még említésre méltó, hogy a katholikusok, legalább az én méréseim szerint, valamivel alacsonyabbak (1.709 milliméter), mint a mohamedánok (1.725 milliméter) és a görög-keletiek (1.723 milliméter), minthogy ő köztük akad aránylag a legtöbb kicsiny (3.8 százalék) és közép termetű (35.6 százalék).

A szlávok mellett, kikből Bosznia és Herczegovina belföldi lakosságának a zöme áll, csak kevés egyéb népfaj van az országban. Ilyenek a spaniolok (spanyol-zsidók), czigányok és karavlahok.

A Boszniában ma megtelepűlt spanyol-zsidók többsége ama 30–40 család származéka, melyeket 1604-ben Naftali bin Mandjur, Baltadži-Mehmed pasa kormányzó bankárja telepített Konstantinápolyból és Salonichiből Szerajevóba. Később még több család vándorolt be Ruméliából, Szerbiából és Bulgáriából, végűl egyesek Paduából és Velenczéből. A boszniai zsidók mind szefardok, és részint spanyol, részint olasz családneveik vannak, minők pl. Alchali, Chavejo, Albachari, Calderon, Danon, Gaon, Finzi, Montiljo, Maestro, Papo, Pereira, Pinto, stb. Egymás közt török és bosnyák elemekkel nagyon elegyűlt spanyol nyelven beszélnek.

Embertani képük a következő: középtermetű (1.644 milliméteres), gyakran szűk mellű s nem ritkán kicsiny emberek, a kik között annál feltűnőbb elvétve egy-egy széles vállú, szálas termet. Koponyahosszúságra átszámított fejhosszúságuk átlag 180 milliméter, a koponyaszélesség 141, a koponyamutató 78.1. Saját, 55 spanyol-zsidón végzett méréseim szerint 21.8 százalék köztük a hosszú, 45.2 százalék a közepes és 32.8 százalék a rövid fejű. E szerint tehát nagyon kevert jellegűek, a kik között úgy a sémi hosszú fejűség, mint a nem sémi rövid fejűség nagy számarányú. Arczuk gyakrabban magas, mint alacsony, orruk többnyire nagy és gyakran homorúan hajlott. Szürke szemű 31, világos barna 45.5 és sötét barna 23.5 százaléknyi van köztük; a kék szem ép oly ritka, mint a fekete. Többnyire sötét vagy világos barna hajuk nagyobbrészt hullámos vagy göndör és nem igen tartós, mert elég gyakran látni középkorú spanyol-zsidókat, a kiknek már jókora darabon kopasz a fejük.

A fej vízszintes kerűlete 515 és 587 milliméteres határok között átlag 546 milliméternyi; tehát a test magasságához arányítva nem valami nagy. A bőr színe gyakrabban világos (60 százalék), mint sötét.

A spanyol-zsidó nők általában alacsonyabbak és kecsesebbek a férfiaknál, de különben majdnem teljesen ugyanolyan az embertani alkatuk, mint a férfiaké. Már 12–13 éves korukban elérik nemi érettségüket, s már 25–28 éves korukban hervadni kezdenek. Ha jobb anyagi helyzetben élnek, mint a férfiak, ők is elhízásra hajlanak. Rendesen igen szaporák és szívbajokra, valamint az idegrendszer különféle bántalmaira való hajlamuk mellett sem föltűnően nagy köztük a halandóság.

A boszniai czigányok embertani leírásánálmindenekelőtt két fő csoportra kell őket osztanunk, melynek egyikébe a mohamedán, másikába a keresztény czigányok, vagy ú. n. karavlahok tartoznak. E fölosztás nem csupán a vallásbeli különbségen és a hagyományon alapúl, hanem nyelvi tekintetből is igazolt. A mohamedán czigányok nyelve ugyanis, a melylyel egymás közt élnek, csupán kevés számú oláh elemmel elegyűlt, míg a karavlahok romlott oláh nyelven beszélnek. Amazok, úgy látszik, már a XV. században vándoroltak be Ó-Szerbián át Görögországból, míg emezek Romániából Bolgárországon és Szerbián keresztűl juthattak Boszniába.

A mohamedán czigányokat életmódjuk és embertani eltéréseik alapján két csoportra, az ú. n. sátoros (šergaèi, gurbeti, firauni) vagy fekete czigányokra, és a megtelepűlt vagy fehér czigányokra kell osztani. Amazok félnomádok, kik az év egy részén át idestova kóborolnak az országban, vagy legalább az enyhébb évszakban állandó lakásaik mellett is sátrakban tanyáznak. Emezek ellenben már egészen leszoktak a vándorlásról és állandóan egy-egy helyen s házakban laknak. A fekete czigányok csak látszatra mohamedánok és a lakosság nem is tekinti őket azoknak. A vallási gyakorlatokkal nem törődnek, nőik lefátyolozatlanúl járnak s maguk közt csak a saját nyelvükön beszélnek. A fehér czigányok ellenben pontosan megtartják vallásuk törvényeit, nőiket lefátyolozzák és az országban járatos nyelvvel élnek. A fekete czigányok többnyire kolompárok, lócsiszárok, vagy tolvajok; a fehérek különféle mesterségeket gyakorolnak, vagy földmívesek.

Testalkotásuk tekintetében a mohamedán czigányokról a következő két, némely lényeges pontban eltérő képet adhatni:

A fekete czigányok majdnem kivétel nélkül középtermetűek (1678 milliméter), soványak és finom csontozatúak; többnyire sötétbarna bőrűek, sima, sötétbarna vagy fekete hajuk és leggyakrabban sötét- vagy világosbarna szemük van. Világos, kivált szürke szeműek ugyan nem épen nagyon ritkák, de mégis csak mintegy 18 százaléknyi van közöttük.

Aránylag kis fejük (melynek a vízszintes kerűlete 546 milliméter) hosszú, igen keskeny, a miért is legnagyobb részt dolichocephal szabású (71.4 százalék); közepes (mesocephal) koponyaszabásúak 25.0 és rövid fejűek csak 8.6 százaléknyi arányban fordúlnak elő. Az átlagos koponya-mutatójuk 74.9. Arczuk nem épen szokatlan szélesség mellett középmagas, föl- és lefelé keskenyedő. Többnyire hátra hajló homlokuk keskeny és alacsony; közép nagyságú élénk szemeik mélyen ülők, orruk közepes hosszúságú és többnyire széles; a szájuk széles, vastag ajkú. Apró fehér fogaik többnyire függőleges állásúak. Alsó állkapcsuk az arcz magasságához mérten nagyon kifejlett. Gyakran nagy füleik szegélyén nem ritkán sajátszerű kis göböcskét látni. Mellkasuk többnyire szűk, végtagjaik hosszúak, kezük s lábuk kecses, a lábuk feje szépen ívelt.

Rövid ideig tartó virágkorukban nem ritkán igen csinos nőik általában alacsonyak (1540 milliméter), de egyébként teljesen a férfiakéhoz hasonló testalkotásúak. A leányok nagyon korán érettek, sokan közűlök már 13–14 éves korukban férjnél is vannak, de rendesen még hamarább hervadnak, mint a spanyol-zsidó, vagy bosnyák nők.

A fehér czigányok többnyire magas növésűek (1729 milliméter), közepes teltségűek és erős csontozatúak. Világosbarna bőrük, majdnem általában sötétbarna sima hajuk van, és körűlbelűl ugyanannyi esetben világos (szürke), mint a hányban világosbarna, vagy sötétbarna a szemük. Kis vízszintés kerűletű (537 milliméternyi) fejük közepes hosszúságú és szélességű s az átlagos koponyamutatójuk 79.8 milliméter. Hosszú fejűség 15.4 százalékkal, közepes 23.0 és rövid fejűség 61.6 százalékkal fordúl elő köztük. A fehér czigányok e szerint legnagyobb részt rövid fejűek. Az arczuk alacsony és széles, homlokuk egyenes, alacsony, keskeny; szemük nagy és élénk tekintetű; orruk nagy, egyenes, orrczimpáik többnyire duzzadtak. Arányos szájuk nem ritkán vékony ajkú, s többnyire apró, merőleges állású fogaik vannak. Mellkasuk szűk, végtagjaik erősek és hosszúak, kezük s lábuk föltűnően hosszú és keskeny.

E leírásból kitetszik, hogy a mohamedán czigányok két osztálya testalkotás tekintetében nem egy lényeges embertani jel eltérését mutatja. A feketék körűlbelűl a tiszta czigány fajtát tűntetik elénk, míg ellenben a fehérek valamennyien keverék-fajtának tekintendők, a mi a czigányoknak az ország magas termetű, rövid koponyaszabású mohamedán lakóival történt kereszteződéséből származott.

A forgalmi utaktól többnyire távol eső helyeken részben földbe ásott putrikban, természetes barlangokban, vagy sövényfalú sátrakban laknak Bosznia éjszaki és éjszakkeleti részén, mintegy 100 családra menő számmal, az úgy nevezett karavlahok, kik részint nomád életet élve, leginkább fakanalak és fatálak faragásával foglalkoznak, vagy mint zenészek vándorolnak helyről-helyre. Némelyek medvetánczoltatók, országot-világot bebarangolnak s olykor némi kis pénzzel és egy-két morzsát mindenféle idegen nyelvből fölszedegetve térnek haza, s köcsögkalapban és fecskefarkú kabátban kevélykedve látják viszont a honi putrikat.

A karavlahok magukat románoknak mondják s határozottan tiltakoznak ellene, hogy czigányoknak nevezzék őket. Görög-keleti vallásúak és igen becsűletes emberek. Néhány családot annak idején a bjelinai kerűletben letelepítettek, s ezek ma már igen szorgalmas földmívelők, kik semmi hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy hajdani életmódjukhoz visszatérjenek.

Alacsony vagy középtermetűek (a férfiak 1.646, a nők 1.535 milliméteresek) és általában sötét bőrűek; a szemük inkább sötét-, mint világosbarna; sötétbarna vagy fekete hajuk részint sima, részint hullámos és göndör. Fejük inkább kicsiny, mint nagy, jó hosszú és aránylag kevéssé széles. Koponyamutatójuk átlag 75.1, s 46 százalékuknál hosszú, 49.1 százalékuknál közepes és 4.8 százalékuknál rövid szabású a koponya. Homlokuk keskeny, alacsony, kissé hajlott; szemük tágra nyitott; orruk közepes nagyságú és széles; arczuk egészben széles és alacsony. A karavlahok tehát általában sötét fajtának mondhatók, a mely talán a czigányok és oláhok keveredéséből származott.

Népélet. Truhelka Cziriltől, fordította Katona Lajos.

Bevezetés. – Évszázadokon át ősi hagyományainak szellemében élt Bosznia és Herczegovina népe, s e hagyományokat nem igen érintették sem az állami intézmények, sem a művelődési áramlatok. A tartományok megszállásáig az állam ugyan megkövetelte a lakosságtól a rája rótt kötelezettségek pontos teljesítését, de egyébként nem törődött életük folyásával, sem anyagi és szellemi érdekeik ápolásával. Így aztán érthető, hogy a nép némely félre eső vidékeken egész a legujabb időkig épen úgy élt és gondolkozott, mint öt-hatszáz évvel ezelőtt. A néplélek némely őseredeti nyilvánúlásai ilyenformán majdnem teljes épségükben maradhattak egészen a jelen korig, és a népvizsgáló, a ki a délszlávokat tanúlmányozni óhajtja, jobb kutatási terűletet keresve sem találhatna, mint Boszniában és Herczegovinában. A nép élete itt mindenütt a legtisztább őseredetiségében tárúl eléje, s a hol kivűlről való hatások mutatkoznak, ott is igen könnyű az eredetit a későbbitől megkülönböztetni.

Ha a természet szűkmarkú volt azon határok kijelölésében, a melyek közt a boszniai föld népének élete lefoly, annál bőkezűbben megáldotta e népet szellemi tulajdonokkal. Mindenekelőtt csodálatosan élénk fölfogást adott neki. Az egyén gyermekkorától fogva önmagára levén szorúlva, a gyakorlatból tanúlja meg környezetét ismerni, megérteni és megitélni. Igaz, hogy megismerő tehetsége a hagyományos, őseitől öröklött gondolatkörre szorítkozik, de akkor is tökéletesen beválik, a mikor e szűk határokon kivűl teszik próbára, mint az utóbbi két évtized iskolázásának eredményei tanúsítják.

Kitűnő fölfogása mellé a bosnyák egy másik, nem kevésbbé becses adományt nyert a természettől: szabatos, észszerű kifejezésmódot, melyet az irodalom is mintaszerűnek ismer és fogad el. Gondolatainak kifejezésében a szórend és hangsuly is mindig a legtökéletesebben egybevág a lélekállapottal, a melynek tolmácsa.

A nép lelkűletét első sorban természetes egyszerűség, továbbá határozott igazság-, jog- és önérzet jellemzi. Az igazságérzet szép tulajdonsága, mely úgy az egyeseket, mint az egész népet kitűnteti, annyira általános, hogy a tősgyökeres bosnyák más emberben sem egykönnyen tesz föl hamisságot.

Másik, nem kevésbbé kiváló tulajdonsága e népnek a becsűletérzés. A férfi, a nő és a család becsűletét drága kincs gyanánt őrzik, a melyhez senki ne merjen nyúlni. „Szeplőtelen becsűletes ábrázat” (èist i pošten obraz) a tisztes élet első föltétele, s egy régi közmondás azt tartja, hogy ezért az ábrázatért mindent föl kell áldozni, ezt azonban semmiért sem szabad föláldozni (sve za obraz, obraz ni za što!); egy másik közmondás meg így szól: „Őrizd meg ábrázatodat a földi, lelkedet a másik élet számára!” (Èuvaj obraz za ovi, a dušu za oni svijet!).

Ha e népnek módjában lett volna e jó tulajdonai mellett a tetterőt is azokkal aránylagosan fejleszteni, kétségtelenűl jóval magasabb műveltségi fokra emelkedett volna, mint a milyenen az 1878. évi megszállás találta. E tetterő azonban évszázadokon át igába volt hajtva, s a népnek bele kellett törődnie abba, hogy idegen önkénynek engedelmeskedjék; s minthogy természeténél fogva szelíd lelkű, a sorscsapások sulya alatt békén tűrővé lett s megtanúlta érzelmeit magába fojtani. Néha ugyan ennek a békességes tűrésnek is vége szakadt, s olyankor ama zendűlések viharában szerzett magának elégtételt a nép bősz haragja, a melyek annyiszor és oly mélyen fölkorbácsolták az ország nyugalmát.

Miként a tettereje, úgy szunyadt hosszú időkön át a nép munkakedve is. Négy évszázadon át igában görnyedve csak azért dolgozott a nép, hogy urai élvezzék a munkája gyümölcsét, míg magának be kellett érnie azzal a darab száraz kenyérrel, a mit meghagytak neki. Ily körűlmények között nem csoda, ha a paraszt épen csak annyit dolgozott, a mennyivel a földesurát kielégíthette s e mellett a maga szűk élelmét megszerezhette. A mióta azonban e körűlmények megváltoztak s a lakosság a maga hasznára dolgozhatik, keresményét békében élvezheti s nemcsak szereznie, de a szerzettet megtakarítania is módjában van: azóta a nép munkakedve is sokkal serényebb. Napkeltétől napszálltáig fáradhatatlanúl sürög ki-ki a munkában és csodálatos kitartást tanúsít. Hogy e munkakedvet fölébresztette, az eléggé meg sem becsűlhető érdeme az új rendnek.

Nemzetség, atyafiság és házközösség. – Boszniában és Herczegovinában a társadalmi élet, nevezetesen a föld népeé némely félreesőbb vidékeken még ma is egészen ősi családias szerkezetű s az alapja a házközösség (kuæa, kuæanstvo).

A vérrokonság kötelékével egybefűzött több család még a középkor óta egy-egy nemzetséget (pleme) alkot, a melynek tagjai plemeniæi, suplemeniæi nevet viselnek. A nemzetséghez tartozóság (plemstvo) eszméjét mindenha nagyra becsűlték s az az egyes családokat szoros összetartásra kötelezte. De a mily bensőségesnek tetszhetik e törzsszerkezeti élet a külső szemlélőnek, ép oly kárhozatossá is válhatott, ha az egyes nemzetségek, vagy az azokon belűl alakúlt atyafiságok (bratstva) érdekei egymással összeütköztek. Ilyenkor bevált a szokásmondás, hogy: Zlo junaku u bratstvu nejaku! (Jaj a gyönge atyafisággal bíró hősnek!).

A pleme kivált a középkorban állott nagy tiszteletben, s ha a királyok nem is, de a hagyomány törvényesítette és a nyugateurópai nemességgel körűlbelűl egy értelműnek vette. Plemenit gospodin (nemzetes úr) volt a legmagasb czim, a mit a királynak adtak, s plemenstvo vi (nemességed) a kiválóan előkelő nemesek megszólítása, és az ilyenek örökjogon bírt jószága plemenita baština (nemzetségi birtok), plemenita zemlja vagy plemenito (nemzetségi föld) nevet viselt. Az ilyen birtok olyan nagy becsben állt, hogy sírfölíratokban rendesen külön megemlítik, ha az illető az öröklött nemesi birtokán van eltemetve, melyet egy ilyen fölírat „puha, enyhe nyugvóhely”-nek nevez. Oly esetekről is tudunk, a melyekben szülőföldjüktől távol eltemetett hősöknek a nemzetségük birtokán legalább emléket állítottak. (Így a Brankovicsoknak).

A nemzetségek eredetét déli Herczegovina gör. keleti lakossága attól az őstől származtatja, a ki először tért a keresztény hitre, s az ő védőszentje az egész tőle származó nemzetség oltalmazója, kinek ünnepét (krsno ime) mindenkor nagy áhítattal ülik meg. Az ilyen nemzetséghez tartozás a valamivel enyhébb egyházi fölfogás mellett is áthághatatlan házassági akadály a közvélemény szerint és csak úgy lehetett elhárítani, ha a törzs egy része más védőszentet választva magának, új nemzetséggé ágazott el.

A mohamedánoknál is megmaradt ez a törzsszerkezet egészen a jelenkorig. Mikor az oszmánok az országot elfoglalták, számos bosnyák nemzetség tért át az iszlámra, s ezek új hitükön is megtartották a régi nevüket, csakhogy azóta bégeknek nevezték magukat. Ezek a boszniai bég-családok igen büszkék a származásukra, s a mohamedán keleten ők az egyetlen példái az örökölhető születési nemességnek.

Az egy-egy törzshöz tartozóság következménye volt, hogy az egyes a közösség tagja lévén, szükség esetén annak segítségéhez folyamodhatott, s abban erős támaszra is talált.

Egyes nemzetségek idő haladtával atyafiságokra (bratstva) oszlottak, a melyeknek tagjai közös családi névvel különböztettek meg magukat. Ezek az atyafiságok kivándorlás, vagy a fő nemzetségtől való elszakadás útján keletkeztek, s a hozzátartozóik és ivadékaik az ilyen különvált atyafiság alapítójától kapták nevüket. Minthogy egy-egy nemzetség tagjai eredetileg közös nevet s egyéni megkülönböztetés végett még egy mellék- vagy sokszor csak csúfnevet viseltek, ebből könnyen érthető, hogy az ilyen atyafiságok többnyire afféle mellékneveket kaptak, a melyek mellett az eredeti nemzetségnév lassanként egészen háttérbe szorúlt. A mint az atyafiságok idő haladtával megint nagyon kiterjedtek, ismét egyes házközösségekbe tagolódtak.

A plemstvo és bratstvo fogalmai, a melyek a délszlávok társadalmi és állami szervezetének az elemei, idő haladtával sokat veszítettek eredeti határozottságukból, de mint ősrégi intézmények, jóllehet ma már minden gyakorlati következmény nélkül, még élnek Herczegovina déli kerűleteiben, míg Boszniában már csak az emlékük van meg.

Nagyobb épségben maradtak azonban a házközösségek, melyeket az egyes családok alkotnak. Az ősi patriarkális életmóddal járt, hogy egyes családok, a míg csak lehetett, szorosabb egyűvé tartozásban maradtak. A család közösségéből való elszakadást mindig valami sajnálatos dolognak tekintette a nép, a mint efféle szólásmódjai is tanúsítják: „a magánosság szegénység” (inokoština – siromaština), vagy „jaj a magánosnak még a bőségben is” (kuku samui na vaganu), mert „csak az összetartó ház szerez vagyont” (zadružna kuæa teèe imuæa).

A görög keleti krsno-ime ünnep. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A házközösségek mindenike magában zárt egység s gyakran több nemzedéket és a család oldalágait egyesítik egy födél alatt. Valamennyit a ház feje, a starješina vagy domaèiu (a legöregebb, a háziúr) majdnem korlátlan hatalommal kormányozza. Az ilyen nagy háznép, mely a zadruga (egyesűlet), vagy velika kuæa (nagy ház) jellemző nevét viseli és gyakran mintegy ötven tagot is számlált, csak akkor boldogúlhatott, ha a parancsolónak és az engedelmeskedőknek a jogköre szabatosan meg volt állapítva s mindenki híven megállta a maga helyét. Az ifjabbak az öregebbeknek, a nők a férfiaknak és valamennyien a legidősb, a starješina iránt engedelmességgel tartoztak. A starješina mellett a æoban-baša (a csordák és nyájak feje) áll, ki az összes marhaállományra visel gondot. A marha eladását és vásárlását is ő intézi a családfővel való előzetes megállapodás alapján, s a pásztorokat ő tartja rendben. A míg Boszniában járhatóbb kocsiútak és vaspályák nem voltak, addig a házközösségnek még egy tekintélyes tagja volt, a kiridži-baša (a fuvaros-gazda), ki a lovakra és a teherszállításra viselt gondot, s ha a ház körűl nem akadt dolga, mások számára is vállalhatott szállítást s néha hétszámra is távol járt a háztól, hogy igavonó állataival kereset után lásson. De az egész gazdaság minden jövedelmével csak a családfő rendelkezett; ő vette kezéhez a pénzt, ő fizette a kiadásokat s ő volt képviselője az egész háznépnek a nyilvánosság és a hatóságok irányában.

Rendesen csakugyan a háznép legidősbje a starješina, de azért gyakran megesik, hogy választás folytán valamely ifjabb családtag kerűl e tisztre. A választás vagy az erre az állásra legalkalmasabbnak általánosan elismert képességei alapján, közmegegyezéssel, vagy sorshúzás útján történik. Efféle sorshúzásnak rendesen az a módja, hogy a házfőnökségért (starješinstvo) versengő testvérek mindegyike egyenlő terjedelmű és értékű földdarabot ugyanannyi maggal vet be. A starješina méltóságát aztán arra ruházzák, a kinek a földjén legtöbb termett, minthogy őt tartják a sors kegyeltjének s fölteszik róla, hogy az ő vezetése alatt az egész családnak kedvezni fog a szerencse.

A starješina méltósága állandó s viselője csak kivételes esetekben veszítheti el a családtagok határozata folytán. Ellenben a èoban-baša és kiridži-baša tisztét a starješina ruházza rá az illetőre.

A háznép asszonyai közt is vannak némely tisztségek. A benső háztartásra a maja reduša (házvezető anya) ügyel, a ki állandóan viseli e tisztet, nem pedig hétről-hétre másokkal váltakozva, mint más déli szlávoknál. Az ő gondja az ételek elkészítése, a ház belső fölszerelésének rendben tartása, s ő osztja ki a többi fehérnépnek a munkát. Mellette a maja planinka (a tejes gazdasszony) áll, a ki az egész tejgazdaságot vezeti s a húsneműek és tejes ételek készítésében a maja redušának segédkezik.

Bosnyák zadruga (házközösség) udvara Dolnji Vakuf mellett. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A család a nép fölfogása szerint jogi személy, birtoka a családtagok közös vagyona, melyet a családfő lelkiismeretesen kezel. A míg egy-egy házközösség fönnáll, addig annak egyik tagja sem követelheti maga számára a közös vagyon egy részét, s magántulajdonnak csak az ú. n. osobinát (személyes tulajdon) tekintik, a melylyel birtokosa szabadon rendelkezhetik. Ilyen a menyasszony kelengyéje és hozománya, továbbá azok a nászajándékok, a miket kap s a melyeken rendesen ezüst övcsatot vásárol magának, nemkülönben az a keresmény, a mit az egyes családtagok szabad idejük alatt a saját szorgalmukkal szereznek. A pásztor néha az első darab marhát, a melyet a medve vagy farkas körmei közűl kiragadott, minden borjával-csikajával együtt ilyen személyi tulajdonúl kapja. A tehén is, valamint a borja, melyet a menyasszony hozományúl kapott, valamint az egész országban általános fölfogás szerint a baromfi is az asszony osobinája, a melylyel saját tetszése szerint rendelkezhetik. De bármennyire megegyezik az osobina a mi jogi fölfogásunkkal, azért majdnem mindig valóságos czivódás-almája a házban és nem ritkán az egyetlen oka a nagyobb házközösségek föloszlásának.

Jogi vélekedések és jogszokások. – Az erősen kifejlett becsűlet- és jogérzés a bosnyák nép legszebb erényei. Mind a kettő hagyományos erkölcsi fölfogás alapján áll, s ha olykor eltér is némileg a mi korszerű nézeteinktől, azért a legelemibb egyenes lelkűség talajában gyökerezik. Rövid, velős kifejezője ennek a népies jogérzetnek az a közmondás, a mely szerint: svoje brani, tugje ne diraj (védd a magadét, a másét ne bántsd), s ehhez szabja a bosnyák ember egész magatartását. Ép ezért a közönséges lopás és csalás ritka e népnél, s ha mégis előfordúl, akkor is kevésbbé az illetőnek a gonosz hajlama, mint inkább a legvégső szükség az indító oka. Az ily esetekben aztán a nép lelkiismerete enyhébben is ítél; mert Nevolja je natjcrala Marka krasti konje, iæi u hajduke! (Szükség vitte Markót [a nemzeti hőst] a lólopásra, a haramiaságra).

A milyen szent a bosnyák előtt a más jószága, ép olyan becses neki a magáé, és kész érte az utolsó csepp vérét is kiontani.

Hajdan, Bosznia viharos éveiben az elnyomott nép nem ismert zsarnokai elől más menedéket a hegyek búvóhelyeinél. Jelszava az volt, hogy Tko se ne osveti, taj se ne posveti (a ki magát meg nem boszúlja, az nem üdvözűl), s életét a boszúállásnak szentelve lett haramiává, a kit tetteiért a nép emlékezete hol elítél, hol dicsőít. Az önsegély és a lázadások e korában keletkezett az a szokásmondás is, hogy zulum ne ma aršina (a zendűlést nem rőffel mérik). Az ilyen békebontás, ha gyakori volt is, azért nem volt a nép kedve szerint, mert ennek alapjában az a meggyőződése, hogy bolje je mir neg carski pir (jobb a béke a császár lakodalmánál), s a hol egyáltalán lehetséges volt valamely peres ügyet békésen elintézni, ott mindent megkisérlettek ez iránt.

A nép közmondásainak kincse sok olyan elvet foglal magában, a melyek az idő haladtával mind mélyebben begyökeresedő jogi nézetek kifejezői; s ezek mellett némely hagyományos jogszokások is fejlődtek, a melyek a népnek pörös ügyekben való eljárását szabályozták.

Határigazítás. Joanovits Páltól

A tartományok megszállása előtti időben a nép nem sok bizalommal viseltetett a hivatalos igazságszolgáltatás iránt, a mely drága és bizonytalan kimenetelű s e mellett olyan zilált szervezetű volt, hogy a bűnösnek csak az egyik kerűletből a másikba kellett szöknie s már biztonságban volt minden üldözés elől, kivált ha valamely hatalmas bég oltalma alá menekűlt. Ezért nem csoda, hogy a föld népe csak ritkán folyamodott a hivatalos biróhoz, s legfölebb akkor jelent meg előtte, ha megidézték; ellenben rendesen az esetről-esetre megalakúlt nép-ítélőszék elé vitte pörös ügyeit. Ez a népies törvénykezés, a mennyiben a korszerű igazságszolgáltatással nem ellenkezik, nevezetesen Herczegovina déli részén még ma is gyakorlatban van s alapelvei még ma is élnek a nép lelkében. Az alábbiakban ezen népies törvénykezés néhány példáját mutatjuk be.

Mondjuk, hogy valakinek ellopták a lovát, vagy tehenét s a megkárosúlt nem tudott a tettesnek nyomára jutni. Ilyenkor az úgy nevezett Amin-ok (Amenek) útján igyekszik az ellopott jószágát visszaszerezni. A legközelebbi vasárnap vagy ünnepnapon a templomban az evangélium fölolvasása után a papot megkéri, hogy indítsa meg az Amen-eljárást s előadja a panaszát. A pap elmondja a népnek a tényállást és fölszólítja a tolvajt, hogy menjen el hozzá gyónni s aztán térítse vissza az ellopott jószágot. A gyónásban bevallott bűn természetesen a szentség titoktartásának pecsétje alatt marad. Ha ellenben a tettes a kitűzött határidőig nem jelentkeznék, akkor az Amin alá esik. Némely esetekben már ez a fölszólítás is hat, s a tolvaj él a legelső alkalommal, elmegy a paphoz, meggyónja bűnét és visszatéríti az eltulajdonított dolgot. Így a károsúlt gyakran visszakapja a magáét a nélkül, hogy a tolvaj neve kitudódnék. Ha azonban a tettes a kitűzött napig nem jelentkezik, akkor a pap az evangélium után körűlbelűl ilyen formán szól a néphez: „Kedves atyámfiai! N. N. testvérünket meglopták s a tettes még nem jelentkezett. Adjunk neki (valamely ünnepig) még egy határnapot, s ha addig sem száll a szivébe a bűnbánat, akkor adja Isten és az ő segítője (Mőba), hogy a tulkai ne bőgjenek, a lovai ne nyerítsenek, a bárányai ne mekegjenek, a borjai ne bőgjenek, a házában a gyerek- és énekszó némúljon el, – ezt adja Isten!” „Amin!” – feleli rá az egész gyülekezet. „Istenben ne legyen neki soha része, s az emberek kerűljék el őt!” – „Amin!” – „Ha azonban a megbánás betérne hozzá”, – folytatja a pap, – „és ha a kárt megtéríti, akkor Isten legyen neki irgalmas és bocsássa meg a bűnét!” – „Amin!” mondja a nép harmadszor is. Erre a pap a bűnöst még egyszer bűnbánatra híjja föl, megemlítvén a gyónási titok megőrzését.

Ha a bűnös olyan megátalkodott, hogy még erre az ünnepélyes fölszólításra sem hajt, akkor a nyomozásnak egy másik módjához folyamodnak, a mely már rendesen sikerrel jár. A megkárosúlt fölkéri egy barátját, hogy vállalja magára a „közbenjáró” (sokodržac) szerepét, s megállapodik vele a jutalomban, a mit az ellopott tárgy visszaszerzéseért adni hajlandó. A közbenjáró most egy mogyorófa-pálczának fölűl kettéhasított végébe tűzi és oda köti a jutalomdíjat (soèbina), s aztán sorra járja vele a falvakat, kihirdeti a tényállást és annak, a ki a tettest följelenti (sok), odaigéri a jutalmat. Ha valaki ismeri a tolvajt, titokban értésére adja a közbenjárónak, hogy ki az illető s erre mindjárt megkapja a jutalom felét. A közbenjáró most maga elé hívatja a gyanúsítottat, eléje adja a gyanúokokat és fölszólítja, hogy adja vissza az ellopott holmit s azonfölűl fizesse le a soèbinát (a közbenjárói díjat) is. Ennek fejében kötelezi magát, hogy soha egy élő lélek meg nem tudja, hogy ki a tolvaj. Rendesen meg is téríti a tettes a kárt, mert különben a törvény elé kerűl a dolog, a hol a sok (vagyis a följelentő) tanúságot tenne ellene s az egész világ megtudná a tettét; holott ha a kárt megtéríti, föltétlenűl számíthat a közbenjáró titoktartására. A följelentő ezután megkapja a jutalom másik felét is, s a károsúltnak a kielégítésével az egész eljárás szépen békében és barátságosan véget ér.

A néptörvényszékek hatáskörébe tartoznak különösen a családi viszálkodások, a mennyiben a családi körben nem sikerűl azokat békésen eligazítani; továbbá ugyanide kerűlnek az apasági keresetek, a határ- és osztozkodási pörök. Az itélet rendesen a károsúltaknak kártalanítását mondja ki, de néha testi büntetésre is szól, a melyet nyomban végrehajtanak.

A legtöbb családi és atyafiak közötti pörpatvart a rosz nyelvek okozzák, mert egy régi közmondás szerint: zli jezici braæu zavadiæe (rosz nyelvek veszítették össze a testvéreket); továbbá sok bajt és torzsalkodást okoz a meny és anyós között itt is hirhedt egyenetlenkedés, a melyből a gyűlölködés rendesen átszáll a férjekre is. Egy Gacko melletti faluban a czivódó asszonyok úgy egymásra haragították az apát és fiát, hogy ezek agyonütéssel fenyegették egymást. A dolog a nép itélőszéke elé kerűlt, a melynek Zimonjiæ Bogdán vajda volt az elnöke. Miutain előadták az ügyet, a vajda elővezettette az anyóst és menyét, a kik a férjeiket igy egymás ellen ingerlették, s amazt 20, emezt meg 25 botütésre itélte a nélkül, hogy sokat vizsgálta volna, melyik a hibásabb. A büntetést a két férj az egész nép szemeláttára végrehajtotta, és attól fogva szent volt a béke a házban.

Apasági kereseteknél, ha a vádlott beismerésben van, a törvénytelen gyermek elismerésére, az adott házassági igéret megtartására, vagy kártérítésre szól az itélet, a mely utóbbi gyakran igen magas volt, néha 1.000 tallérra is rúgott.

Ha a vádlott tagadott, a panaszosnő kivánhatta tőle a tisztító-esküt, vagy istenitéletet kérhetett. A vádlott azonban nem maga, hanem helyette két esküsegítő társa tette le a tisztító-esküt. Ha két ilyen tanúra tett szert, akkor azonnal fölmentették. Az efféle tisztító-eskü inkább átkozódásnak illik be, mert többnyire ilyen mondatokból áll: „Adja Isten, hogy ha vétkes, soha se lássa többé a napvilágot; a mit lát, legyen neki fekete, csak a szemcsillaga legyen fehér; – az anyja csókolja meg a hideg homlokát, – a villámtól ne hallja meg a dörgést, – aludjék ki a világa. – Kigyók marják ki a szemeit, boszorkányok rágják szét a szivét. – Fű nőjjön a testében s vesse ki csontjait a föld.” Mindegyik átoknál összeüti a két esküsegítő a kezeiben tartott két követ.

Az istenitélet tűzpróba volt s kétségtelenűl még a középkori istenitéletek maradványa. A következőképen szokták megejteni. Katlanban tiszta forrásvizet forraltak föl s ugyanekkor egy darab aczélt (mazija, s ettől az egész eljárásnak „aczélemelés” a neve) tüzesitettek meg. A vádlott és segítője szappannal és tiszta hideg vízzel jól megmosták a kezüket. Ezután az izzó vasat a forró vízbe dobták. A vádlott még nedves és hideg kezével belenyúl a forró vizbe s hirtelen kiragadja belőle és eldobja a tüzes vasat. Ugyanezt kell segítő-társainak is tenniök. Ha a dolog sikerűlt úgy, hogy nem égették meg a kezüket, a mi némi gyakorlat mellett épen nem lehetetlen: akkor a vádlott föl volt mentve, ellenkező esetben elitélték. Hasonló istenitéletek más esetekben, példáúl rablás, gyújtogatás vádja esetén is szokásban voltak, ha más úton nem lehetett a bűntényt a vádlottra rá bizonyítani.

Ide tartozik továbbá a boszorkánypróba is, a melyet Boszniában is vizbemártással eszközöltek. Ha valamely falut egy idő óta csapások sújtottak, a melyeket a babona boszorkánynak tulajdonított: akkor a helység összes nőit a legközelebbi tóhoz vagy folyóhoz hurczolták, hogy ott próbának vessék alá. De mielőtt a vizbe ugrottak, megvizsgálták a szájukat, hogy nincs-e egy darab ólom a nyelvük alá rejtve, mivel a nép hite szerint ennek, ha még oly parányi is, az a hatása, hogy a testet a viz alá húzza. A ki nem merült alá, azt boszorkánynak itélték s rendesen ott helyben megkövezték. Efféle boszorkánypróbák szemtanúi még ma is elég nagy számmal élnek.

Vérbéke. Joanovits Páltól

Határvillongások többnyire abból származnak, hogy szándékosan, vagy szándék nélkül a saját földjén túlra megy az illetőnek az ekéje, vagy a kaszája a szántásnál, avagy az aratásnál. Ha e miatt pörre kerűl a dolog, akkor mind a két részről békebirákat választanak, a kik előbb megkisérlik a felek békés kiegyeztetését. Ha ez nem sikerűl, akkor a népnél trn i bus (tüske és gyep) vagy mehala nevű eljárásra kerűl a sor.

A határsértéssel vádolt fél egy tüskebokrot és egy darab gyepet vesz a vállára s végig megy vele azon a határvonalon, a melyet ő az igazinak tart s ezt aztán ki is jelölik. Néha előbb megesküszik arra, hogy legjobb hite és meggyőződése szerint fog eljárni; de ez nem mindig szükséges, mivel e szertartást olyan szentnek tartják, hogy rendesen minden kétség nélkül az igazinak ismeri el a nép azt a határt, a melyet az illető kijelölt, mert senki se merne a bokor és a gyep alatt hamis határt járni. Ha mégis így tenne, akkor a nép hite szerint sehol sem lenne nyugta, sem élni, sem meghalni nem tudna és szerencsétlenség költöznék be a házába. E határjárások szent voltát jellemzi a következő fojnicai monda: Egy paraszt a szomszédja földjének egy részét elszántotta. Mikor a tövis és gyep alatti határjárásra kerűlt a dolog, cselhez folyamodott. A hamis határ mellett gödröt ásott, ebbe belé rejtette a fiát és gyeppel takarta el a gödör száját. A határ járás előtt azt mondta, hogy majd magát a földet kérdi meg s a mit az mond, az lesz az igazi határ. A határjárás közben többször kérdezte: „Föld, mondd meg, hol a határom?” De csak ama gödörnél kapott feleletet, a mely így szólt: „Itt, jelöld meg kővel.” Habár hamisság volt a dologban, a dolog az ő javára dőlt el. De mikor beesteledett s a fiúnak, a mint az apjával megállapították volt a dolgot, titkon haza kellett volna lopódznia, az apja hiába várt rá. Aggódó várakozásban telt el az egész éjszaka, a fiú csak nem jött. Másnap reggel az apja kiment, hogy utána nézzen, nem történt-e a fiúnak valami baja. Hát a gödör mellett egy vakondok-túrást talált s benne a fiát, a kit az Isten büntetése vakondokká változtatott.

Hogy milyen nagy bűnnek tartja a nép a más földjének az elszántását, arra nézve jellemző az a hiedelem, hogy a ki ilyet tesz, annak holta után lidércztűz alakjában vissza kell a jogtalanúl eltulajdonított földet hordania. S a lidércztűz mindaddig bolyong, a míg csak a megholtnak örökösei a szomszéd kárát meg nem térítik.

A trn i bus nevezetű határjárásnál nem ritkán egy fiatal legénykét járatnak végig a kijelölt nyomon, s hogy aztán egész életére jól megjegyezze magának a határt, emlékeztetőűl derekasan megczibálják a fülét. Azért még ma is gyakran intézik öreg emberekhez e kérdést: „Mondd csak, öreg, hol ráztak meg annak idején?” E kérdés a vitás határ iránti tudakodozódással egy értelmű.

Egészen sajátszerű jogi szokás, a mely ugyan a megszállás óta nincs többé gyakorlatban, a vérboszú kiengesztelése. A vérboszú, mint az összes déli szlávoknál, úgy a bosnyákoknál is ősi intézmény volt. De míg egyebütt kérlelhetetlenűl vért követeltek a kiontott vérért s így sokszor egész családokat irtottak ki, itt valamivel enyhébb fölfogás uralkodott, a mennyiben a vérboszú helyett békés kiegyenlítésnek s egy erre a czélra alakúlt vértörvényszék előtti kiengesztelődésnek volt helye (krvno kolo – krvni mir, vértörvényszék, vérbéke).

Amulettek. Charlemont Húgótól

Ha valaki más törzsből való embert ölt meg, a vérboszú elől a hegyekbe menekűlt. Ezalatt hozzátartozói a vérbéke útját egyengették. Tekintélyes férfiakat küldtek a meggyilkoltnak atyjához s ettől bocsánatot kértek, a mely alkalommal, ha az apa a kibékűlésre hajlandó volt, a váltságdíjat is megállapították. Meghatározott időben mind a két nemzetség hozzátartozói egy kitűzött helyen találkoztak s egy papot is meghívtak a tárgyalásra. A két fél férfiai egymással szemben állva kört alkotnak (krvno kolo), a melynek a közepén a pap áll, keresztet tartva kezében; jobbja felől a meggyilkoltnak, balján pedig a gyilkosnak az atyja, vagy legközelebbi rokona áll. A körön kivűl, a megöltnek családjához tartozó nők és gyermekek sorakoznak, kivált pedig a gyilkosság óta született gyermekek, a kiket az ügy elintézéseig nem kereszteltek meg. A gyilkos egyelőre a közelben rejtőzik, s csak akkor hívják elő, a mikor a megöltnek atyja, vagy az, a ki a családfőt helyettesíti, a váltságdíjat már átvette. Ekkor előjön, de nem egyenesen járva, hanem négykézláb mászik be a körbe. A fegyvert, a melylyel a gyilkosságot elkövette, a saját mellének szegezve adja a boszúra jogosúltnak kezébe. Csak egy rántás a puska ravaszán, s a megölt meg van boszúlva. De ekkor a gyilkosnak atyafiságából a nők és gyermekek elszörnyedve kiáltanak fel: „Gondolj Istenre és Szent Jánosra, s kiméld meg e gyermekek kenyérkeresőjét!” A boszúra jogosúlt ekkor a puskát a levegőbe süti, a vezeklő bűnöst fölemeli a földről s megcsókolja, s az ő példáját a két nemzetség férfiai követik. Ezzel a tulajdonképeni vérbéke meg van pecsételve. Hogy azonban a tartóssága biztosítva legyen, szokásban volt még a két család közt olyan rokonsági kapcsot kötni, a mely a nép fölfogása szerint a vérrokonsággal egyenlő értékű, t. i. komaságot (kumstvo). Azért a pap mindjárt ott helyben megkeresztelte a gyilkos családjában addig szándékosan kereszteletlenűl hagyott gyermekeket, a kiknek keresztatyja a megöltnek atyja, vagy más legközelebbi rokona lett. Ha pedig nem volt épen ilyen kereszteletlen gyermek, avagy ha mohamedánok közt merűlt föl a vérboszú: akkor az ú. n. „nyiró-komáság” helyettesíti a keresztkomaságot, vagy a két törzs egyszerűen testvériséget köt egymással.

Ha a kártérítés összege nem volt előre ki kötve, akkor a boszúálló a vérbéke megpecsételése előtt körben jár, s a mi értékes holmit a körűlállóknál lát s neki megtetszik, azt elszedi tőlük és a vérontásért vezeklő bünös elé rakja le. Díszes fegyvereket, ezüst pánczélokat (toke), ékszereket s más effélét halmoz igy egybe. E tárgyak aztán az övéi maradnak, s értük a vezeklő tartozik régi tulajdonosaiknak kártérítéssel. Ez alkalommal azonban ki-ki nagy gyalázatnak tartaná, ha az elvesztett tárgyért csak egy fillérrel is többet követelne, mint a mennyit valóban ért, vagy a mibe kerűlt.

Èajnicai, foèai és višegradi népviseletek. Charlemont Húgótól

Igen gyakran adnak alkalmat a néptörvényszékhez való fölebbezésre a birtokfölosztások. Ha valamely házközösség a fölszerelésével együtt a részesek között fölosztásra kerűl, a bevett szokás megkívánja, hogy a szomszédokat tanúkúl, vagy itélőbirákúl hijják meg az osztozkodáshoz. Minthogy azonban ezeket meg kell vendégelni, a mi tetemes költséggel jár, bizony megesik, hogy az osztozkodást titokban és idegenek meghívása nélkül ejtik meg, de ezt a közvélemény illetlennek tartja. Az osztozásnál ősrégi hagyományos módon járnak el s mindenekelőtt különválasztják az osobiná-t,vagyis kinek-kinek a saját személyi tulajdonát. A telket és a földbirtokot, az ingatlanokat, a marhát és a készpénzt az osztozkodásra jogosúlt családok, illetőleg tesztvérek száma szerint osztják el. Itt a helye, hogy az egyes vidékeken használt népies mértékegységeket megemlítsük. A török földmérték-egység a dunum; e mellett a szántókat még rendesen a bevetésükre kellő mag mennyisége, vagy az egy nap alatti fölszántásukhoz szükséges ekék számával is mérik. A kerteket kapák, a réteket kaszák, a legelőket kanczák száma szerint szokás mérni. Egy kobila (kancza) legelő akkora darab, a milyen egy kanczának egy egész éven át való eltartására elegendő fűvet terem. Egy ploèa (patkó) ennek a negyed- és egy klinac (patkószeg) a huszonnegyedrésze.

Saját részén kivűl a házközösség addigi feje, a starješina, rendesen még a legjobb paripát, vagy a legjobb és legszebb puskát kapja tiszteleti ajándokúl (starješinstvo); továbbá azt kivánja a jó szokás, hogy a családi ház a legifjabb testvéré maradjon, míg az idősebbek kiköltöznek. A kender- és gyapjúkészletet, a szárított húst, egyéb élelmi-szereket és italokat nem az osztozkodó testvérek, hanem az egész háznép száma szerint osztják el. Ha az osztozók valamelyike még nőtlen, akkor a lakodalma költségeire az elosztandó vagyonból még egy járúlékot, rendesen egy ökröt kap. A férjnél lévő nőtestvéreknek nincsen részre joguk, ellenben a hajadonoknak a férfiakat illető rész fele jut. Osztozásra jogosúlt fitestvér özvegyének, ha gyermekei vannak, elhúnyt férje részére, ha ellenben gyermektelen, csak az osobinára van joga. Ha áldott állapotban lévő nő is van a háznál, az osztozásnak csak a szűlés után szabad megtörténnie, minthogy, a míg bizonytalan, hogy a várható gyermek fiú, avagy leány lesz-e, addig a rá eső részt sem lehet előre rneghatározni. A vagyonnak egyenlő értékű részekre osztását az addigi starješina, vagy a legidősb fitestvér végezi, míg a többiek vagy közös megegyezés, vagy sorshúzás (kura) útján választják ki a maguk részét. Ha nem tudnak megegyezni, akkor a vitás pontokat a meghívott szomszédek, az úgy nevezett „jó emberek” vagy „testvéri tanácsadók” (bratski pogagjaèi) döntésére bizzák. Ezek itéletébe többnyire belenyugszanak, minthogy nem szeretik ügyeiket törvény elé vinni.

Babonák. – Bármilyen mélyre ható volt is az az átalakúlás, a melyet a kereszténység a kebelébe tért népek lelkűletében okozott, azért mégsem tudta a pogány szertartások emlékeit teljesen eltörölni, s még ma is vannak oly ünnepek, a melyek a pogány idők örökségeiűl szálltak a jelenkorra, csakhogy ma már egy-egy keresztény ünneppel forrottak egybe.

E tekintetben a bosnyákok sokban egyeznek a többi szláv törzsekkel. Ő náluk is a hajdani zivatar-isten ünnepének a nyomába lépett a Szent Illés napja; ők is tisztelik a „tüzes Máriá”-t (ognjena Marija); ők is ugrálnak át máglyákat Szent Iván estéjén, mint az éjszaki szlávok, és ő náluk is a szerelem és az ifjúság ünnepe a Szent György napja. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, mikor a föld új életre kél, a kígyó alakú földszellemet tűzáldozattal (szemétgyújtás, kígyótűz) tisztelik, s a karácsonyesthez még ma is az ősi hagyományoknak legaprólékosabb gonddal megőrzött részletei fűződnek.

Szerajevói női viselet. Révész Imrétől

A hol e hagyományok keresztény ünnepekkel kapcsolatosak, ott hajdani világos jelentésükből természetesen már sokat veszítettek; a hol azonban ez nem történt, ott a képzelem szabadabban csapong s számos látható és láthatatlan földön túli lénynyel népesíti be az ember környezetét, a melyek hol barátságos, hol ellenséges viselkedésűek iránta.

A bosnyák nép is ismer tündérféle lényeket, a vilákat, a kik részint vízi tündérek és szirénfajta alakúak, vagy erdei tündérek, a kik választottjaik iránt jóindúlatúak. Ezek az erdei tündérek – gorske vile – valami ismeretlen hegyen, névtelen erdőben, egy névtelen fán, e fának hajnali harmattól megtermékenyűlt leveleiből születnek. Gyakran összegyülekeznek fensíkokon, keresztútakon, a hol énekszóval és tánczczal mulatnak. Találkozóik helyét kövek gyűrűje – vilinsko kolo (tündérkör) – övezi. Halandó ember, ha be találna lépni e körbe s megzavarná a tündérek ünnepét, szörnyen meglakolna, mert elvennék az eszét.

A vilák a monda és a népdal emlegette hősök némelyikével jó barátságban vannak; védettjük testvéreivé szegődnek, s annak hívására („po bogu sestro!”) megjelennek, hogy bajában segítsék, a fenyegető veszedelemtől megoltalmazzák, bátorítsák és vígasztalják. Sőt azt is hiszik róluk, hogy egy-egy halandó férfit szerelmükkel ajándékoznak meg, a mi után azonban gyermeküket hátrahagyva, mindörökre eltűnnek. Erdőben talált gyermekeket ilyen tündérek szülötteinek tart a néphit. A vila kegyét úgy nyeri meg a hős, ha a nélkűl, hogy tündérvoltáról tudna, valami szolgálatot tesz neki. Ez rendesen abban áll, hogy az aranyhajával valami sűrű bozótban fönnakadt tündért kiszabadítja. Azt tartják ugyanis, hogy a tündérek, mint a boszorkányok is, ha a hajuknál fogják őket, egészen tehetetlenek. A tündérek körűl szövődött mondák körét a legtisztább költészet szelleme hatja át, mely kivált a hősénekeket különös bájúakká teszi. Sokkal számosabbak a képzelem e lenge kedves lényeinél azok, a melyeket a néphit az ember életének közelebbi, vagy távolabbi s többé vagy kevésbbé hatalmas ellenségeinek s megrontóinak tart.

Vészthozó erőknek ilyen megszemélyesített képviselői a Tvora, Mraza, Èinilica, Otrovnica, Krvopilica, Mora, Strava és a Kuga. E nyolcz nőtestvér a következő testi vagy lelki bajok szerzője: a Tvora rágalmakat hint az emberek közé, a Mraza férj és nő között kelt viszálkodást, a Èinilica rémképeket varázsol az ember képzelmébe, az Otrovnica megmérgezi a vért, a Krvopilica a vampírhoz hasonló vérszívó szörnyeteg, a Mora a német Truddal egy, a Strava a hirtelen ijedelem személyesítője, mely kivált a gyermekeknél ideggörcsöt szokott okozni, végűl a Kuga a dögvész fehérasszonya.

Sok betegséget egyenesen e gonosz szellemeknek tulajdonít a nép, s különféle bűvös szerek, amuletek és imádságok által védekezik ellenök. A nép orvosi tudománya a növényvilág számos kipróbált gyógyszerén kivűl még töméntelen kuruzslást ismer, a melyek nem annyira a beteg testi állapotának természetes úton való enyhítésére, mint inkább a képzelt természet fölötti erők hatalmának megtörésére irányúlnak.

A babonás gyógyszerek nagy számából igen sok még az ős hajdankor öröksége s nem egy majdnem szó szerint egyezik a Pliniusnál följegyzettekkel, és szláv elemek közé számos keleti eredetű is elegyűl, nevezetesen a fetis-hitből származtatható kő-amuletek, a melyek mindenikének más-más erőt tulajdonít a babona a szerint, a mint más-más kőből vannak.

E tekintetben is határozottabban fönmaradt az ártó istenségek hivése, mint a jóké, kiknek ősrégi képei a kereszténység napja előtt elhalványúltak. Különösen élénk a föld hatalmas szellemeinek emléke. Ezekkel kapcsolatosak az építési áldozat, a kigyótüzek, meg a szerencsét adó fehér házi kigyóbanvaló hit, a mely országszerte el van terjedve.

A földtisztelet emlékét őrzik a Szent Jeremiás napi szokások is, melyekkel mind máig engesztelik a föld gonosz szellemeit. Napfölkelte előtt bádogserpenyővel körűljárják a házat és mezőket, s míg a serpenyőt kalapácscsal verik, hangos szóval ezt kiáltozzák: „Jeremija u polje, a vi guje u more!” (Jeremiás, jer a mezőre, s ti kígyók takarodjatok a tengerbe!). Az ifjúság fűzfakéregből csavart nagy kürtökkel éktelen harsogó lármát csap, a mivel szintén a föld szellemeit akarja elriasztani, míg a háziasszony gondosan kisöpör minden zeget-zugot s közben varázsigéket mormol, melyek minden csúszó-mászó állatot elkergetnek.

Hodža (mohamedán pap). Túry Gyulától

Az ember életére különösen ártalmas hatásúak az urok, a namet és az ograma.

Az urok néven általában a szemmel való igézés vagy rontás babonáját kell érteni. Ez oly elterjedt, hogy a ne bilo ti uroka s mojih oka (a nézésem ne ártson neked) a legközönségesebb szólások egyike. Mennyire általános volt e hiedelem már az ó-korban is, arról már Plinius is tanúskodik, a ki szerint a régi illyrek között némelyeknek két szemcsillagjuk van, melynek tekintete halált is okozhat.

Az urok, vagy „rosz szem” ellen sok különféle védőszerrel élnek: állatoknak kanalat akasztanak a nyakukba, rövidre nyírják a sörényüket, a kisded bölcsője köré pedig söprűvel kört vonnak. Gyermekeken az ártó szem hatását úgy ismerik föl, hogy megnyalják a homlokukat s ha ez sós ízű, akkor attól, a kit a rontás okozójaúl gyanúba vettek, vagy a kire az ólomöntés vagy szénpróba vall, egy kevés sót kérnek kölcsön s azt vízben megitatják a gyermekkel.

A következő eljárás is szokásos ilyenkor: Az anya polyvával (de nem tengeriszár hulladékával) megfüstöli a gyermeket s ezt mondja hozzá: „Kako se svijet hljebom hrani, tako majka svoje dijete od zla brani” (valamint a kenyér az embereket táplálja, úgy oltalmazza gyermekét az anya). Vagy pedig az anya a beteg gyermeknek a homlokát az orrcsontjától fölfelé nyalogatja s így szól: „Mati rodila, mati lijeèila. Razhodte se uroci kao list po gori, kao pjena po vodi, kao zlato po gospodi.” (Anyja szűlte, anyja gyógyítja. Szóródjatok szét, ti urokok, mint levelek az erdőn, mint hab a vizen, mint az arany a gazdag uraknál). Este a gyermeket fölvéve, abba az irányba lóbálják, a honnan az első gyertyavilág fölcsillan s ezt mondják:

Mene Vila na svadbu zove, Nit ja idem niti svoje dijete šaljem, Neg joj šaljem moga sina (kæeri) plaè.

(A Vila lakodalomba hí, de nem megyek és a gyerekemet sem küldöm, hanem csak a fiam [illetőleg lányom] sírását.)

Csinos igézés az urok ellen ez is:

Urok sjedi na pragu Uroèica pod pragom. Urok reèe, uroèica doreèe. U uroka dva su oka: Jedno ognjeno, jedno vodeno; Provali se vodeno; Pogasi ognjeno.

(Urok ül a küszöbön; Uroèica a küszöb alatt. Az urok szól, az uroèica felel: Az uroknak két szeme van; Egyik tűzből, másik vízből; A víz-szem kifakad S eloltja a tűz-szemet.)

Herczegovinai katholikusok, teherhordó állatjukkal. Ottenfeld Rudolftól

A namet valamely szomszéd által szántszándékkal elkövetett bűbájolás, a melynek ugyanolyan következményei vannak, mint az uroknak. A varázs eszközei körömvagdalékok, haj, régi rongyok, vérrel befecskendezett tojáshéjak, széndarabkák s egyéb szemét, a mit a megrontandónak a küszöbe alá lopnak, s a mint az ezt átlépi, megfogja az ártó bűbáj. A varázslás e neméhez tartozik a „fonalrakás” is, a mihez 70 görcscsel bogozott fekete fonalat használnak. Az efféle varázs ellen a következő igézést mondják: „Tako vam, konci putnici, kuænoga šljemena i žitnoga sjemena, tako vam svetoga Save, koji vas je naèinio. Ako bi mi hairli bilo, hairli mi se razmrsili”. (Megígéztek benneteket, bolygó fonalak, a háztető ormával, a gabona magvával és Szent Szávával, a ki benneteket teremtett. Ha a szerencse nekem kedvez, oldódjatok ki szerencsésen). Tizenhét, kelet felől fakadó forrás vizét is szokás ellene inni, avagy olyan vizet, a melybe előbb 101 szeget tettek. Ha a házban valami olyast találnak, a miről gyanítják, hogy rontás szándékával tették oda, akkor a talált holmit elégetik s e mellett így szólnak: „Kako to gori, da i sihir izgori” (a mint ez elég, úgy égjen el a varázs is). Abba a kezébe pedig, a melylyel fölvette, beleköp az illető s a tenyerét a falhoz, vagy a padlóhoz törűli.

Az ograma az,ha valaki valamely ártalmas hatású bűvös szerre, tehát a nametre is tudtán kivűl rálép. De ártalmas az olyan helyekre való lépés is, a hol előbb az ördög tartózkodott. Ilyenek kivált a szemétlerakó hely, tojáshéjak, a melyekben néha a gonosz rejtőzni szokott, továbbá hagymahéjak, a mik az ördög pénzei. Ezért kell az efféle szemetet mindjárt elégetni. Az ilyen lépéstől bajba kerűlésnek a népnél ograisati a neve. Kivált gyermekekre és leányokra nézve veszedelmes a rontásnak ez a fajtája. A leányoknak az is megárthat, ha fésűlködés közben a saját hajukra tapodnak. Ha pedig a leány a fehérneműjét olyan vízben mossa, a melyben előbb 40 tű ázott, életében soha sem lesz szerencséje. Épen ezért a bosnyák falusi leány a világért sem bizná másra a fehérneműje mosását.

Az olyan embereket, kivált nőket, a kik gonosz varázslással foglalkoznak s az ördöggel való czimboraság gyanújában állanak, boszorkányoknak (vještice) nevezi a nép. A boszorkányokban való hitnek itt is buján tenyészik minden egyebütt meglévő kinövése. A boszorkányok ismertetőjelének veszik nőknél a pelyhedző állat, általában az összenőtt szemöldöket, istentelen életmódot, stb. A boszorkányok tudják a módját, hogyan kell magukat láthatatlanokká tenniök, éjszakának idején meztelenül vasvillán, guzsalyon, bakkecskén, stb. nyargalnak gyűléseikre s ott mindenféle bűbájosságot művelnek. Ártanak embernek s állatnak és a szerint különböztetik meg őket, hogy kinek-minek ártalmasok.

Sokféle módja van a boszorkányok kipróbálásának. Ezek egyike abban áll, hogy az ember elfog egy szárnyas (him) szent-jánosbogarat, elégeti a szárnyait s e szókkal: „Dogji sutra, da ti soli dam” (jőjj el holnap, sót adok) – szabadon bocsátja. Az első asszony, a ki másnap oda megy, boszorkány, s hogy a varázserejét meghiúsítsák, sót adnak neki. A boszorkányt úgy vélik megfoghatni, hogy az ember borona mögé búvik, a mi által, azt hiszik, láthatatlanná lesz, s ekkor az arra menő boszorkányt a hajánál fogva megragadja.

A férfi boszorkányok egy faja a stuha. Ezek inkább természet fölötti képességeikkel válnak ki s kevésbbé gonosz természetűek, mint a nőneműek. A férfi boszorkányok is kóborolnak éjente s a levegőben ádáz csatákat vívnak más stuhákkal, a mi után másnap reggel egészen tönkreverve találni őket az ágyukban. Az ilyen stuhák burokban született gyermekekből lesznek.

Óhitű herczegovinaiak. Charlemont Húgótól

Boszorkányok és bűvöléseik ellen számtalan óvószer van; valamennyi között leghatékonyabbnak tartják a fokhagymát, a melyet minden alkalommal melegen ajánl a néphit.

A babona ezen képzeteihez a mohamedán vallás révén még igen sok keleti elem is járúlt, minők a džinekről,a hudomokról,stb. való hiedelmek s alig győznők szóval, ha az élénk képzelem mindezen alkotásait sorra akarnók venni. Ez újabb járúlékok folytán azonban némely régibbek is halványúltak és módosúltak általuk, minek következtében számos helyi és vidéki mellékalakúlat is támadt a néphit világában.

A népviselet. – Épen oly sajátszerű a boszniai lakosságnak a viselete is, a milyenek erkölcsei, szokásai és egyéb népéleti jelenségei. Meglátszik e viseleten, hogy e nép a keleti és a nyugati műveltség határán él, s a gondosan ápolt hagyomány föntartotta elemek mellett mutatkoznak benne már a lassan ugyan, de mégis csak haladó korszellem átalakító hatásai is.

A meglehetősen erős fényűzési hajlam, a festői díszítés iránti fejlett érzék s a népnek bizonyos veleszűletett jóizlése, valamint az ősi hagyomány iránti kegyelet a boszniai viselet általános jellemző vonásai. Kivált a kegyelet tartott fönn egyes vidékeken bizonyos sajátszerű viseleteket s olyan helyi szabásokat, a melyekről azonnal fölismerhető a viselőik illetősége.

Igaz, hogy az egyes viseletek elterjedési öve nem határolható el teljes pontossággal, mert lassú átmenetek mutatkoznak közöttük ép úgy, valamint a boszniai viseletektől a szomszéd országok, Szerbia, Horvát- és Szlavonország, Dalmáczia és Montenegro viseleteihez is a közbenső árnyalatok egész sora mutatja az átmenetet.

A viselet alakúlására történelmi hagyományok, vallási, társadalmi és éghajlati körűlmények voltak együttes hatással. Egyszerű életmódja mellett is sokat ád a bosnyák a szép, tiszta és gazdag ruházatra. Már a ruhadarabok száma is, a melyek egy teljes öltözethez kellenek, elég tekintélyes. A férfi ruházata az alsó fehérneműn kivűl a következő darabokból áll: anterija (könnyű szövetből készűlt újjas mellény), koparan (posztóból való újjas mellény), džemadan (mellény), èakšire vagy pelengaæe (nadrág), fermen (újjatlan rövid zeke), zobun (rövid abaposztó, vagy prémes ködmön), kabanica (köpönyeg). A fejükön könnyű kötött sipkát s e fölött fehér nemez süveget, továbbá tarka turbánkendővel körűlcsavart fezt viselnek; a lábukon pedig gyapjú alsó harisnyát (æarape), felső harisnyát (priglavci, nazuvci vagy natikaèi) és opánkát, vagyis bőrből szabott vagy fonott bocskort, meg szárharisnyát (tozluci). Öv gyanánt széles gyapjúkendőt, mintázott övszalagot, vagy bőrtüszőt (bensilâ) hordanak. Az évszakhoz képest ugyan egyikét, vagy a másikát e daraboknak nem viselik, de az illendőség azt kivánja, hogy ünnepi alkalommal valamennyit föl kell ölteni.

Kiváló gondot fordítanak a fermen, a džemadan és a nadrág díszítésére, melyek mind gazdag zsinórzatúak.

Az említett ruhadarabok az egész országban mindenütt ugyanazon neveken ismeretesek, s egyáltalán a férfiak viselete korántsem olyan változatos, mint a nőké. Valamennyi helyi változat fölsorolása azonban igen hosszadalmas lenne, s így csupán az általánosabbak megemlítésére szorítkozunk.

Mohamedán női viseletek és lábbelik. Kobilca J.-tól

Az illetők vallása tekintetében jellemző, hogy a mohamedánok a saját kiváltságuknak tartják a díszesebb, gazdagabb és tarkább öltözetet s ezzel is megkülönböztetik magukat a keresztényektől. Míg a keresztények általában tompább, sötétbarna vagy sötétkék színeket választanak ruháikhoz és azok zsinórzatához: addig a mohamedánok világos, sőt nem ritkán rikító színeket kedvelnek. Könnyebb ruhadarabjaik, így az anterija és a koparan tarka, gyakran igen drága keleti selyemszövetekből valók; a fermen, a džemadan és a nadrág világosabb szövetből s rendesen dús selyem- és arany-hímzéssel van díszítve.

A keresztények rendesen egyszerű vörös övkendőt, a mohamedánok ellenben tarka virágos kendőket, vagy a tarka selyemből szőtt „trabalos”-t viselik. Az ifjak csupán fezt hordanak a fejükön, míg a felnőtt férfiak turbánt, s ennek az alakja és a színe valaha az egyes társadalmi rendek legfontosabb megkülönböztető jele volt. A turbánkendő is a keresztényeknél rendesen vörös, némely tájakon pedig sötétkék vagy barna, legényeknél fehér piros mintázattal, ellenben a mohamedánoknál ez is rendesen élénkebb színű. A szofták fínom lenge szövetből (gaze) való hófehér turbánt, a dervisek zöldet, a hadzsik (Mekkában járt zarándokok) halványsárga selyemmel bevont fehéret (ú. n. achmediját) viselnek. A többi mohamedánok tetszés szerinti színűt, de mindig mintázottat.

Néhány évvel ezelőtt ez a festői fejdísz még az egész országban el volt terjedve, de már kényelmetlennek kezdik érezni s lassanként kimegy a divatból. A Száva és a Drina vidékén már ritka, ép így Herczegovinában is, a hol a montenegrói, keskeny selyemszalaggal szegett alacsony sapka lép mind általánosabban a helyébe.

Különösebb ruhadarabjaik közűl említendő a dolama, az előkelő öreg mohamedánok díszruhája. Ez gazdag ránczozatú, elűl nyitott hosszú kabát, mely a fustanellához hasonlóan övezi a derekat s rendesen dús zsinórzatú. Hasonló díszkabátot viselnek hófehér posztóból (bjelaæa) Herczegovinában az óhitű keresztények.

Bármily gazdag is a boszniai viselet, mégis csak elhalványúl a fénye a díszes fegyverzet mellett, a melylyel magát az ország lakossága hajdan fölékesíteni szerette. Évszázadokon át a fegyverében telt e népnek legnagyobb öröme és büszkesége, s még a legszegényebb is inkább a szájától vonta meg a betévő falatot, csakhogy valamely ezüsttel dúsan kivert fegyverdarabot szerezhessen magának; a gazdagabbak pedig, ha teljes díszben vonúltak ki, aranytól és ezüsttől kápráztatóan csillogó egész fegyvertárat czipeltek magukkal, melynek készítésével az országban sok ügyes ötvös és fegyverkovács foglalkozott.

A bosnyák harczos teljes fölszereléséhez tartozott mindenekelőtt a handzsár, e széles markolatú, borotvaéles görbe penge, a melylyel a viadalban a legborzasztóbb sebeket és csonkításokat lehetett ejteni, továbbá egy pár pisztoly a hozzá való töltővesszőkkel (harbija), egy hosszú puska, melyet alakja szerint más-más névvel neveztek (karamfilka, arnautka), vagy egy rövid karabély (šišana) és egy görbe kard, melynek a pengéje nem ritkán a legdrágább aczélbúl (damaszkuszi, vagy kara-chorasani) volt.

Szerajevói török nők útczai viselete. Pataky Lászlótól

A puskát és a kardot a vállukra akasztották, a többi fegyvert egymás mellett sorban az elűl külön-külön rekeszekre tagolt bőrtüszőben (bensilâ) viselték. E fegyvereken kivűl még két ezüst tölténytáskát, egy lőpor-szarut és egy olajos szelenczét csatoltak az övre, továbbá a mohamedánok még az en’âm nevű, ezüst tokot, melyben az iszlám minden jámbor hive állandó útitársát és fegyverbarátját, a Koránt vitte magával.

Igen jellemző ékszer a toke nevű, nagy ezüst pitykékből, vagy lemezekből készűlt mellpánczél, melyet a kabátra (fermen), vagy egy külön bőrmellényre erősítettek s mely a mellnek nemcsak oltalmára, hanem diszéűl is szolgált.

Egyéb ékszerre nem sokat ád a bosnyák; gyűrűkre nem igen költ, s ha hord is gyűrűt, legfölebb sárga rézből, vagy rossz minőségű ezüstből valót. Az egyetlen nem harczias czélú ékszer, melyet még visel, a közönséges nagyságú, de számos ércztokba zárt s azokkal együtt jókora téás-csésze nagyságú, régi fajta, hengeres zsebóra. Az órát a mellen és az övön lelógó gazdag ezüstlánczon hordják. Mindezen ruhadarabok és ékszerek kivált meleg nyári napokon jókora sulylyal nehezedtek viselőikre, a kik azonban szivesen türték ezt a kényelmetlenséget abban a büszke tudatban, hogy festőibb és tekintélyesebb jelenség már nem is igen képzelhető ő náluknál, mikor teljes díszükben kivonúlnak.

A mohamedán nők, kivált a főbb rangúak viseletét szintén előkelő, igazi értékre néző fényűzés jellemzi. De künn az útczán szentűl megtartott ősi hagyományukhoz hiven soha sem árúlja el a ruházatuk, hogy odahaza milyen díszben pompáznak. Minthogy tizennyolcz éves korát meghaladt mohamedán nőt idegen férfinak látnia nem szabad, az útczán mindig gondosan elfátyolozva járnak. Ezt az egész keleten elterjedt szokást talán sehol sem tartják meg oly aggodalmas lelkiismeretességgel, mint Boszniában, hol a tisztességes nők még a kezüket is elrejtik idegen szemek elől s a fátyolukon csak épen akkora kis rést hagynak, a melyen át kitekinthetnek.

Az útczai viseletük bő fekete köpönyeg, a feredža, melynek nagy, a vállon lelógó, négyszögletes gallérja van s az egész nőalakot elfödi. E köpönyegen egyetlen ráncz, egyetlen vonal sem árúlja el az alatta rejlő termetet, vagy azt, hogy fiatal-e avagy öreg, szép-e avagy rút a viselője. A kezüket a köpönyeg zsebeibe dugják; lábuk idomtalan, bő szárú sárga szattyánbőr csizmákban rejtőzik s a fejüket két fehér kendőbe (dušeme és jašmak) bugyolálják úgy, hogy csak a szemük látszik ki.

Ámde ez alakok, melyek az ilyen látványokhoz nem szokott szemlélő előtt, kivált némi távolságból, mozgó kísérteteknek tűnnek föl, odahaza a háremben ünnepi alkalommal a legragyogóbb s csak a keleten honos pompában ékeskednek.

Óhitű pár Szerajevo vidékéről. Pataky Lászlótól

A női öltözék főbb darabjai a dimije, egy sűrű ránczozatú, könnyű drága szövetből, többnyire selyemből készűlt ruha, a mely a csipőről félig nadrág, félig szoknya formára ereszkedik le a bokáig, a hol összehúzva a lábhoz szorúl. Nyugodt állásban meglehetős idomtalan, de gyorsabb mozgás közben elég kecsessé teszi az alakot. A test felső részét selyemmel dúsan kihímzett, bő újjú rövid ing fedi, mely vékony, áttetsző szövetből készűl s a csipőhöz értékes ezüst csattal záródó övvel van odaszorítva. Fűzős derekat nem ismernek s a helyett rövid, újjatlan zekét (jeèerma) viselnek, mely a keblet alúl szorosan átfogja és föltartja. E fölé gazdagon hímzett rövid kabátkát (fermen) öltenek. A fejükön bojtos fezt, a lábukon pedig tarka harisnyát, himzett papucsot hordanak, s ha az udvarra mennek ki, e fölé magas sarkú faczipőt húznak, mely nem ritkán ezüsttel van kiverve.

E ruhadarabokat asszonyok és leányok egyaránt viselik. Mikor a nő férjhez megy, még néhány olyan öltözetdarabot kap, a melyek férjes állapotát jelzik. Ilyen mindenek előtt az anterija, mely rendesen a vőlegény ajándéka. Ez drága szövetből készűlt, lelógó újjú, elűl mélyen kivágott hosszú köntös, mely lehetőleg gazdagon van aranynyal és hímzéssel díszítve. Ezt a köntöst minden családi ünnepen díszruháúl viselik. A könnyebb fermen helyett az asszony még egy rövid prémes bekecset (èurdija) is kap, mely vagy újjatlan, vagy pedig hosszú, lelógó újjú. Még nevezetesebb a fejdísz megváltozása a férjes nőnél. Míg a leánynak szabadon lógnak le vállaira szalagokkal befont s mindenféle aprócseprő csecsebecsével, pénzekkel, gyüszűkkel, pitykékkel, lánczocskákkal, sőt órakulcsokkal, stb. teleakgatott hajfonatai: az asszony a haját koszorúalakban csavarja sapkája köré. E sapka tetejére egy himzéssel, pénzekkel, gyöngygyel, vagy ezüst filigránnal dúsan díszített korong, a tepeluk járúl s az egészet ügyesen körűl csavarják néhány sötét kendővel (jemenija).

Ékszerekkel is igen gazdagon díszítik magukat a mohamedán nők. A gyermekek sapkáira amulettekűl régi pénzeket és érczlapocskákat varrnak, melyeken a koránból való mondatok vannak. Később karkötők, nyak-szalagok, homlok-övek és boglárok, fülbevalók és öv-csattok járúlnak e díszítményekhez. Az ékszerek az illetők ízléséhez és rnódjához képest aranyból, vagy ezüstből valók, filigrán mívűek, gyöngyök, mindenekfölött pedig az igazi jómód jeleiűl arany pénzek, a melyekből lehetőleg sok és sűrű sort viselnek, úgy, hogy már inkább teher, mint dísz ennyi aranyat hordani. E zsinórra fűzött aranypénzeket nyaklánczokúl és fej-ékűl is viselik, továbbá a tepeluk, vagyis a sapka lapos teteje is sűrűn meg van velük rakva. Figyelemre méltók kivált az övcsattok (pafte), melyek többnyire mandula-alakúak, jó nagyok és gyakran valóságos remekei az ötvösségnek és a gyöngyhímzésnek.

A más vallású városi nők viselete a leírttól igen különböző. A spanyol zsidónők a mohamedán nők módjára öltöznek ugyan, de vallásuk szabványa szerint a hajukat hosszú, vállig lelógó rojtos kendővel takarják be. Régebben ők is feredžát öltöttek, ha az útczára mentek. A mohamedán nőkkel sűrűbben érintkező katholikus nők is elsajátítják ezeknek divatját, de öltözetük koránsem olyan díszes, kivált pedig hiányzik róla az a dús arany sujtásozás, a mely a mohamedánok ruházatán annyira feltűnő. A görög-keleti nők viseletét a hosszú, földig érő anterija jellemzi, mely világos csíkos, vagy brokát selyemből készűl, továbbá egy rövid, bő újjú prémes bekecs; fej-ékükön pedig a tepeluk helyett vastag, kerek, úgy nevezett bécsi bojtot viselnek. Jellemző még, hogy a görög-keleti nők a hagyományos régi jó szokás ellen valónak tartanák a dimije (bugyogó-szoknya) felöltését.

A vidék női viseleteiben a számos kisebb helyi sajátságok mellőzésével a következő főbb változatokat különböztethetjük meg: a közép-boszniait, az éjszak-boszniait (Posavina és Krajina), a dalmát határvidékit és a herczegovanait.

A közép-boszniai viselet ismertetőjelei: a dimije, a mely helyett azonban az idősb nők hosszú anteriját öltenek; a jeèerma, aba-posztóból való zobun (bekecs) és egy igen művészi szerkezetű fej-ék (kalkan), a mely rojtokkal kivarrott, fátyollal, kendőkkel, virágokkal, ezüst lánczocskákkal stb. díszített sapka. Az egyes darabok kerűletenként más-más színűek, szűkebb vagy bővebb szabásúak, többé vagy kevésbbé díszesek, a miből nagy változatosság keletkezik.

A Krajina viseletét a dimije hiánya jellemzi, melyet ott a világért sem öltenének fel. Főbb darabjai az újjakon és a mellrészen dúsan hímzett ing, többé-kevésbbé díszes aba-posztó szoknya, szépen szőtt kötények, keresztöltéssel hímzett fejkendő és pénzekkel gazdagon megrakott sapka, öv, mellény és hajszalagok. Télen a nagy hideg ellen földig érő aba-posztó köpenyt öltenek magukra.

A Száva alvidékének (Posavina) viselete a szlavoniait utánozza. Itt is ugyanazt a fehér, ránczos, gazdagon hímzett szoknyát, ugyanazokat a tarka díszítményekkel kivarrott bőr bekecseket hordják s ugyanúgy kötik föl a fejkendőt (samija), mint Szlavoniában. Dél felé aztán e viselet lassanként a közép-boszniaiba megy át.

A dalmát határvidék viselete a dalmácziaihoz hasonló, a mely szintén a tulajdonképeni boszniaiból fejlődött.

Herczegovinának egészen sajátszerű viseletei vannak. Itt minden gyapjúból készűl; kedvelt szín a fehér, s a viselet egyszerű, de jó minőségével tűnik ki. Nyáron a nők csak alsó nadrágot, inget és rövid, sötét, tarka díszű ferment, télen e mellett még hosszú, földig érő, rojtos szélű aba-posztó szoknyát viselnek. Itt is kedvelik a gazdag ezüst ékszert, ilyenűl azonban nem pusztán fölvarrott pénzeket használnak, melyek csak érczanyaguk értékével hivalkodnak, hanem remek ötvösmunkával alkotott ékítményeket is, a melyekben azonban szintén nagy szerep jut a vert pénzeknek. E csecsebecsék, úgymint öv-csattok, melldíszek, hajtűk, fej-ékek, stb. között sokszor igen régi és művészi becsű öröklött családi kincsek is akadnak.

Sajátszerű változatosságot mutat a kötény, mely Krajinában takarosan szövött, szép rojtos szegélyű és rendes nagyságú; a Száva alvidékén két kötényt viselnek, elűl s hátúl egyet, Boszniában egyszerűt, Herczegovinában kötény gyanánt hosszú keskeny szalagot, a Drina vidékén keskeny sávot, a mely inkább övhöz hasonló, a montenegrói határvidéken aránylag kis előkötőt igen hosszú, vastag zsinór-rojtozattal. Ezen az egy ruhadarabon látni a legjobban, milyen változatosságot enged részleteiben az egyes vidékek női viselete.

Általán véve a boszniai viselet a keleti és szláv elemek keverékét mutatja. Amazok inkább a városokban gyakoribbak, emezek ellenben a vidéken, őseredeti tisztaságban pedig kivált a félreesőbb hegyi tájakon találhatók.

Igaz, hogy egyes viseleti képeket közelebbről nézve, még régibb múltba visszanyúló elemeket is találunk rajtuk, a melyek rég letűnt műveltségi korszakok emlékeiűl maradtak fönn. Így az arany sújtások díszítményei között megvan a pálmalevél és a hullámvonal, melyek az ó-korból erednek. A férfiak mellpánczéljához, a tokéhoz, egészen hasonló találkozik a hallstatti kor pánczéljai között, s az ezüst ékszerek legtöbbje évszázadok óta öröklődő műipari hagyomány terméke. Kevéssel ezelőtt Osatica környékén, a srebrenicai kerűletben még sajátszerű fejdíszt viseltek, melynek a phrygiai süveg a mintaképe. E sipka lenszalmából van fonva, fölfelé csúcsosodik és e csúcs szarv alakban hajlik előre. Alatta a hajat előre fésűlik és kendőkből csavart, karvastagságú tekercsre fonják, melyet elől ív alakban erősítenek meg a homlok fölött. Ugyanezt a fejdíszt láthatni egy ólomból öntött fejecskén, melyet a Stolac melletti régi római gyarmat romjai közűl ástak ki. Az osaticai hajtekercs fölé mind a két felől tarka gyöngyökkel ékes, hosszú piros rojtokban végződő széles szalagot kötnek, s ha jól szemügyre veszszük a phrygiai süveg ó-kori ábrázolatait, azokon is igen gyakran megtaláljuk e lelógó szalagokat.

A legfestőibb viseleti darabok egyike, melyet itt-ott a Popovo poljén (Herczegovina déli részén) még hordanak, a menyasszonyi korona (krunica). Lenszalmából font és hímzett kendőkkel borított kis sapka ez, melynek felső szélét koszorú alakban betűzött s filigránnal, függő csecsebecsékkel díszített nagy fejű tűk (špiode) sora veszi körűl. A homlokot dúsan teleakgatott szalagszerű öv köríti, a mellen lelógó hajfonatokat pedig ezüstpénzekkel kivarrott s alúl nagy gyűrűben végződő széles hajszalag (niskosnica) takarja. Ezt a menyasszonyi koronát már XIV. századbeli okíratok is említik, melyekben a ragusai tanács a viselésüket szertelen fényűző voltuk miatt eltiltja.

Mosztári mohamedán nők. Ottenfeld Rudolftól

Az ezüst díszítmények, melyeket e fej-ékre alkalmaznak, kimunkáltság tekintetében a szlávok Boszniába vándorlásának idejéből való vágott ezüst leletekhez hasonlók, s így némi átmeneti alakúlatokkal azóta egészen máig fönmaradtak.

A lakóház. – A közép-korban Boszniában nem voltak városok és zárt helységek. A bosnyák nemes hozzáférhetetlen szikla tetején épűlt várában lakott, melynek alsó kerítésfala vár-jobbágyainak és szolgáinak a kunyhóit és házait is magába övezte. A paraszt jobbágy is legörömestebb valami félreeső szurdokban, vagy a magas hegységben vonta meg magát, s ott ütött tanyát, hogy lehetőleg háborítatlanúl éldegéljen abból a kevéskéből, a mit a földesura meghagyott neki.

Csak az oszmánoknak az országba beköltözte után keletkeztek oly helyeken, a hol már maga a természet némi oltalmat igért a letelepedőknek, városok és helységek, melyekben az ország új urai, a mohamedánok szállottak meg; míg a paraszt tovább is a maga szétszórt, külön álló tanyáin maradt, melyek sokszor órányira valának egymástól. Minden telep lehetőleg távol volt a nevezetesebb közlekedési útaktól.

Ezek mentén az útasok szükségletére nagyobb szállóházak (karaván szerájok) keletkeztek, melyek mellett rendesen egy-két bakal (kalmár) telepedett le, a kitől a paraszt a legszükségesebb czikkeket, a sót, dohányt, kávét, czukrot, világítót stb. vásárolta. A mire ezenfelűl még szüksége lehetett, azt alkalmilag, a mikor épen a terményeiből egyetmást vásárra vitt, a városban szerezte meg, a hol a vásárnegyedben (èaršija) minden kigondolható árúczikkel elláthatta magát.

A paraszt különben a világtól teljesen elzárkózva él otthonában. Legfölebb akkor élénkűl meg kissé csöndes magánossága, ha a szomszédjait mőbára (közös kisegítő munkára) híjja meg, vagy ha vendége van, a kit mindig szívesen lát.

Mielőtt a boszniai paraszt egyszerű otthonát közelebbről szemügyre vennők, lássuk néhány hagyományos szokását, melyet mindmáig megtart, mikor házat épít magának.

Mindenek előtt nagy gonddal választja ki a ház helyét s csak az összes helyi körűlmények tüzetes megvizsgálása után határozza el magát. Szomszédjai segítségével levágja az erdőn az épűletfát s haza is hordja, megszerzi a többi anyagot is, és ekkor elkezdi az alap ásását. Az első alapkövet rendesen a homlokfal jobb sarkában teszik le s ezt ősi szokás szerint építő áldozat kiséri. Az építőmester (dundžer) egy kecskebakot, kost vagy kakast vág le s annak vérével hinti meg az alapkövet, de néha a háznak mind a négy sarkát és a küszöbét is. Előbb a dundžer a kalapácsával háromszor rá üt a kőre, melyet a ház gazdája olykor borral is le szokott önteni. A rendesen hímnemű áldozati állatot ezután megsütik s a dolognál résztvevők elköltik, a mit olykor nagyobb lakoma követ. E szokás ősrégi; már a védák és az indiai őskor egyéb emlékei is szólnak róla, s úgy látszik, valamennyi árja nép közös hagyománya. Aligha nem az az eredeti értelme, hogy az áldozattal a föld szellemeit ki akarják engesztelni s a ház lakói iránt jóindúlatra hangolni.

Imádkozó jajczai katholikus nő. Túry Gyulától

Még ma is el van terjedve Boszniában az a hiedelem, hogy régi időkben nagyobb építkezéseknél áldozatúl embereket falaztak be elevenen, s nem egy várról regéli a népballada, hogy építőmestere (neimar) a föld szellemének megengesztelésére a saját feleségét falazta be. Korunkban néhány régi épűletből előkerűltek az építési áldozatok, s ilyenekűl említendők az 1894-ben lebontott Sokolovièi-várból (Rogatica kerűlete) egy kalitkástúl befalazott kakas, melynek nyakán arany gyűrű volt; a híres višegradi Drina-híd alapfalában egy nagy urnát s benne a hús- és gyümölcsből állott építési áldozat maradványait találták; hasonló edényt leltek Èajnicában is egy mecset alapfalaiban.

Az építési emberáldozat hatékonyságába vetett hit még ma is él. Ma ugyan már nem szokás élő embereket, hanem csupán az árnyékukat betemetni, a mi következőképen történik. Az építőmester, mihelyt véletlenűl egy embernek az árnyéka az épűlőfélben lévő alapfalakra esik, rögtön siet rá vakolatot és köveket rakni. Ha ez sikerűl, akkor a ház szerencsés lesz, a befalazott árnyékú ember ellenben attól fogva senyvedni kezd s bizonyos idő múlva elpusztúl. Azt tartják, hogy ugyanilyen hatása van annak is, ha valamely ember magasságát fonallal megmérve a fonalat befalazzák. Ha ellenben az építtetőnek az árnyékát falazzák be, az neki és az egész háznak szerencsétlenségét jelenti. Ezért óvakodik a ház ura az alapfalak építésének idején az épűlet helyén tartózkodni.

A falak magasságának elérését is áldozattal ülik meg. Az áldozati állat vérét a jobboldali fal felső szélére öntik s vele a falat végig csorgatják. E vérfoltokat csak az esőnek s az idő más viszontagságainak szabad lemosniok.

Más, valamivel gyakorlatibb építési áldozat az úgynevezett orom-áldomás. Mihelyt az oromgerendát elhelyezték, a gazda tarka kendőket és szöveteket, néha boros palaczkokat is akgat rá. Most aztán sietnek az ácsok, hogy a tető mentűl elébb készen legyen s a szép holmi meg ne ázzék, mert mihelyt a tetőbe az utolsó szeg is be van verve, a fölakgatott tárgyak az övéik.

A vállalat fontosságához képest még több más babona is fűződik az építkezéshez. Így az alapásást csak hétfőn, vagy csütörtökön szabad elkezdeni. Ha azonban Ker. János fővétele esnék e napok valamelyikére, akkor az a nap erre a czélra az egész esztendőn át alkalmatlan. A két Boldogasszony közötti idő alatt (aug. 15-től szept. 8-áig) szintén nem tanácsos az alapozást megkezdeni. Az ácsok titokban ajándékot kapnak az asszonyoktól, hogy munkájuk közben a fúrót el ne ejtsék s az a hegyével valahogy meg ne akadjon, vagy hogy munka közben meg ne vágják magukat, mert első esetben a ház mindig füstös lenne, a másikban pedig a megsérűltnek véréből mindenféle féreg keletkeznék; két oly baj, a melylyel kivált a ház asszonyának kellene úntalan vesződnie.

Ha végre készen áll az épűlet, a lakók beköltözése előtt még egy áldozat következik. A küszöbön levágnak egy kakast s ezt aztán a szegények közt osztják ki. Ezt a szokást költözködéskor is gyakorolják. Külön áldozattal tisztelik meg a ház tűzhelyét. Midőn a háznép új otthonába beköltözött, a bevonúlás (na selenje) megünneplésére kitűzött napon a szomszédság egybegyűlekszik s minden vendég egy almát, vagy gránátalmát tesz áldozatúl a tűzhelyre. A gyümölcsbe pénzdarabok vannak tűzködve. Ezután a látogatókat megvendégelik.

Az építéshez rendesen csak egy ácsot fogadnak, a ki az egész munkát vezeti, a melynél a szomszédok mindenben segédkeznek. Ez azonban inkább a jó szomszédi viszony tanúsításaúl történik, mintsem takarékosságból, mert a gazdának az önkéntes segítőket bőven meg kell vendégelnie, s a közmondás szerint: kad se kuæa gradi, selo se hrani (a hol házat építenek, ott jóllakik az egész falu).

Kreševói katholikusok. Pataky Lászlótól

Minthogy a haraszt a földbirtoka közepén szeret lakni, a boszniai földmíves háza rendesen szabadon áll. Ennek folytán Boszniában egészen napjainkig csak kevés rendes helység volt; a házak szanaszét szórva s gyakran egymástól jó távol állottak, mint egyes tanyák.

Egy-egy ilyen tanya fő épűlete a lakóház (kuæa). Ez magas tetejű négyszögű épűlet.

Jellemző, hogy a háznak itt nincsen szláv neve. Kuæa ugyanis a latin cucina (konyha) szó származéka s ebben a jelentésében is él, a mennyiben a kuæa szóval azt a helyet is jelölik, a hol a tűzhely áll. A ház jelölésére szolgáló másik szó – dom – szintén román eredetű (a latin domus származéka). Szláv eredetű csupán a stan, a mely „lakás”-t jelent s a stati (állani), staniti (tartózkodni) szóból származik. Havasi pásztorkunyhó nevéűl gyakori.

A ház alaprajzában a hosszanti és a szélességi vonal aránya 3: 2 s a rendes méret 12: 8 aršin. A délszlávoknál már a középkorban egységes arányok szerint építkeztek. Ezek nagyságához képest fél, egész, másfél és kettős mansio-kat(háztelkeket) különböztettek meg s ehhez szabták a házadót.

A házat rendesen széltől óvott, szelíd hajlású természetes lejtőre építik úgy, hogy az alsó szélén a felső szintájig érő kőfalat emelnek, mi által a ház felét elfoglaló pincze-helyiség (izba) keletkezik, mely éléstárúl vagy istállóúl szolgál. A kő alapépítményre kerűl a (merőleges) czölöpökből, vagy (vízszintes) rönkökből, avagy sövényfonatból (šeper) készűlt, mintegy két méternyi magas fal, a mely két gerendából (hatule) alkotott koszorúpárkánynyal (vjenèanica) ér véget. Ebbe ékelik be gondosan a gerendákat (prijeke grede) a mi tartósságot ád a tetőnek. A tetőléczeket (rogovi) felűl egymásba rójják, alúl nagy szegekkel erősítik meg s aztán zsindelylyel vagy deszkával födik, melyeket néha még nagy fejű faszegekkel erősítenek meg. A tető (krov) rendesen sátorfödél s hogy a hótömeg lecsuszamlását megkönnyítsék, igen meredek s az alsó szélén a fal oltalmára kirúgó eresze (streha) van.

Herczegovinában, a hol a fának szűkében vannak, a tetőt könnyen hasadó mészkő-lapokkal födik. Ennek folytán itt a tető egészen lapos s ehhez képest a szerkezete is egészen más. Itt a tetőléczek (merteci) erős szarufákon (makaze) nyugvó gerinczszelemenre (šljeme) erősítvék. A bejárat rendesen a hosszanti oldal közepén van, keskeny és alacsony s egyszerű reteszszel záródik. A csekély számú kis ablakok apró üvegtáblákkal, még gyakrabban pedig vékony hólyaggal, vagy olajos papirral zárvák. A ház közepén áll a padlón nyugvó alacsony, kőpárkánynyal körűlvett tűzhely (ognjište). Ez az egész családi élet góczpontja s ehhez képest nagy tiszteletben is áll. A tüzet gondosan ápolják rajta s nem igen hagyják kialudni; ha pedig ez mégis megesik, némely vidéken csakis „élő tűzzel” gyújtják meg újra. Ez „élő tűz”-ön pedig olyant értenek, a mely villámcsapásból vagy két fadarabnak egymáshoz dörzsöléséből támad. A füst a szabályozható szellentyűvel ellátott tetőnyíláson (badža vagy komin) át jut ki a szabadba.

Négy fal s rajtuk a tető: ez a boszniai ház ősképe, s ebben a kezdetleges alakjában láthatni még ma is sok helyütt. S e szűk helyen élik le gyakran népes családok éltüket.

Közép-boszniai katholikus nő. Túry Gyulától

A növekedő szükséghez képest ezt az egyszerű alapszerkezetet tovább tagolták. Mindenekelőtt egy keresztfallal ketté osztották a házat, s a két rész egyike, a melyben a tűzhely áll, a kuæa (ház) nevet kapta, míg a másik a nők lakóhelyisége, az odaja, sennek alacsony mennyezete van. Gyakori a három osztatú ház is, melyben a tűzhelyes középhelyiségtől jobbra és balra egy-egy szoba van.

A ház belső berendezése, bútorzata igen egyszerű. A fal hosszában álló lóczák, lóczaféle hálóhelyek (krevet), ruha- és eleségtartó ládák s egy-egy fából faragott karosszék a megbecsűlt vendég számára, ez az egész bútorzat. A tetőgerendák fölött, a padláson néhány hordóban s fűzvesszőből font, agyaggal betapasztott nagy kasokban (hambari) tartogatják a télre eltett élelmet.

A háznép szaporodtával a leírt beosztású ház természetesen elégtelenné válik idővel, s ilyenkor toldalék-épűletekkel bővítik ki. Előbb az egyik, aztán a másik hosszanti oldalhoz toldanak egy-egy kamarát, melyet azonban a középépűlet tetejének meghosszabbított síkjával födnek bé, a mi miatt a tető a két szélén olyan alacsony, hogy majdnem a földet éri, s a ház első tekintetre úgy tetszik, mintha csupa tetőből állna.

Minden lakóházhoz még a következő gazdasági épűletek tartoznak, a melyek mind külön állanak: az istálló, a tejes kamara, a hambár, a szín (sijernica). Szerkezetük tekintetében a fő épűlethez hasonlók, nagyságuk pedig a szükséglettel arányos. Sajátszerű alakúak a gabona-hambárok, e czölöpökön álló, hosszúkás, keskeny nagy górék, melyekre nyereg alakú fatető borúl; avagy gömbölyű, lefelé keskenyedő, fölfelé bővűlő, torony alakú, fölűl széles karimájú fonott górék, a melyeknek egy-egy szénaboglya a födelük.

Az egész tanyát karókból (vrljike) álló kerítés veszi körűl, melynek a négy sarkán elég gyakran a zivatar elleni oltalmúl magas póznákra tűzött ló- vagy bika-koponyák láthatók. E szokás a régi germánoknál is rnegvolt.

A mohamedánok lakóházainak átlagos jellemképeűl nem tekinthetők sem a parasztság, sem az előkelő pasák lakai; mert amazok szükség esetén bizony beérik ép olyan egyszerű, rönkökből összerótt hajlékkal is, a milyen a keresztény szomszédaiké; emezek pedig már idegen műveltségi hatások és újítások nyomait mutatják. Az átlagot a városokban lakó mohamedán polgárság, a kereskedők és kézmívesek házai között kell keresnünk, melyek idő haladtával a hagyomány, vallási tekintetek és éghajlati körűlmények együttes hatása folytán jellemző s a lakók szükségleteinek mindenkép megfelelő alakot öltöttek. A mohamedán, már természeténél fogva kiváló hajlandósága lévén a szemlélődésre, nagy barátja a természetnek s ezért az útczák legsűrűbb hálózatában is nagyon ügyesen ki tud magának egy-egy alkalmas pontot választani, a honnan pompás kilátás nyílik, s ehhez szabja az építendő ház fekvését.

Srebrenicai fejdísz. Charlemont Húgótól

Azon vallási törvényből kiindúlva, mely a nőt idegen tekintetek elől elvonandónak parancsolja, a házat két részre tagolják. Ezek egyike, a haremlik, a nők lakosztálya s idegenek elől teljesen el van zárva. A másik, a szelamlik, a ház urának lakosztálya, a hová, miután a kapuban érkezésüket bejelentették s a nőknek elég időt adtak a visszavonúlásra, idegenek is beléphetnek a gazda tudtával. Előkelő házakban e ketté osztás úgy történik, hogy az útczára néző szelamlik külön álló épűlet, melyet fal választ el a belső házrésztől, a haremtől. A hol ez a több teret kivánó elosztás nem lehetséges, ott egy közös épűletben van ugyan mind a két lakosztály, de ekkor az útcza felé magas fal zárja el kiváncsi tekintetek elől az udvart és a kertet is. A ház átlagos alaprajza hosszúkás négyszög. Igen lapos, messzire kirúgó ereszű sátorteteje többnyire hornyolt cseréppel (æeremit) van födve. A vaskos vályogfallal körűlzárt földszinten csak kevés a nyílás. A hosszanti oldal közepén lévő ajtón át az egész épűlet szélességén át vezető folyosóba jutunk, melynek jobb és bal oldalán egy-egy helyiség van. Ezek egyike a konyha, a másik, a nagyobb a magaza, s e kettő csak a folyosón át közlekedik egymással.

A magaza tűz ellen teljesen biztossá van építve s ezért a ház többi, fából alkotott részeitől egészen el van különítve; az ablakai vastáblákkal záródnak, a tetején pedig mészszel kevert, vastag, lesulykolt agyagréteg óvja a tűzvész ellen. Itt tartják az összes értékes holmit s ide hordják be tűz esetén a menteni valót, aztán ajtót, ablakot gondosan elzárva, sorsára bízzák; és még csak igen ritkán történt, hogy e helyiségben valami kára esett volna a bele zárt vagyonnak.

A szigorú téli időben rendesen a földszínti helyiségekben tartózkodnak, melyeknek vastag falai, keskeny ablakai és ajtói, alacsony födele és agyagba rakott fazékalakú cserepekből álló kályhája kitűnő oltalmat nyújtanak a hideg ellen, habár a levegő bizony fülledt és a hely vajmi szűk az ott meghúzódó egész család számára. Tavaszszal, mihelyt a nap melegebben kezd sütni, a háznép elhagyja e földszinti helyiséget és a szellősebb emeletre költözik, melynek szinte szakadatlan ablaksora mindenfelől világosságot és levegőt áraszt a szobákba. Az emelet, a hová a széles középfolyosó mélyében egy sűrű oszlopos korláttal szegett szűk lépcső vezet föl, könnyű favázas építmény, a beosztása pedig egészen olyan, mint a földszínté.

A széles középfolyosó, a divanhana, a bejárat fölött rendesen többszögű s ablakokkal bőven megrakott erkélylyel (æošak) néz az útczára s napközben rendesen ez a pitvar szolgál társalgó szobáúl. Innen juthatni a kétfelől lévő szobákba, melyek fölszerelése teljesen az életszükségleteknek és a lakók életmódjának megfelelő. A mily kevés számúak és szűkek a földszínt ablakai, ép oly pazarúl van velük az emelet ellátva, a hol kivált a homlokfalon ablak ablakot ér s jóformán az egész egy üvegfal.

A helyiségek berendezése ép oly eredeti, a mily czélszerű. Mozdítható bútora kevés van a mohamedánnak. Az edényfélén kivűl a ház fölszerelése nagyobb számú s gyakran igen becses szőnyegekből áll, melyek minden tenyérni darab padlót födnek, továbbá ágyneműből s néhány faragványokkal díszített ládából, melyekben az értéktárgyakat és a fehérneműt tartják. A fal díszéűl egy óra, rokokó keretű tűkör, néhány levha (korán-versekkel teleírt tábla) és fegyverek szolgálnak, melyek a tulajdonos legnagyobb büszkeségei. A többi bútorzat is a szoba építésmódjához illő s az egész igen kellemes hatású.

A szoba mennyezete rendesen fából van és festéssel, faragványokkal gazdagon díszítve. Rendesen égboltozatot ábrázol s léczekből alkotott sűrű csillag-mintázattal van tele. A középen hat- vagy nyolczszögű nagyobb díszítmény s köröskörűl arányos szélességű keret van. A középdísz rendesen mozaikszerűen van bevésett kövekből és fémlapocskákból léczkeretekbe illesztve, s a kellő közepén erősen kidudorodó, nagy aranyozott gomb látható. A keret és a középdísz szegélye többnyire áttört csipkézetes dísz, megfelelő ékítményű harántléczczel.

Útszéli csárda (han) Oborciban. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A szoba ajtós falát egész szélességében a mennyezetig érő falszekrény, a dolaf foglalja el, mely rendesen igen gazdagon van faragványnyal ékítve s az egész, egyébként egyszerű helyiségnek bizonyos pompázó színt ad. Alatta van többnyire a fal közepén az ajtó s mindjárt e mellett az imént leírt cserépkályha s ehhez csatlakozik a banjica, egy, alúl levezető csatornával ellátott szűk térség, mely a szertartásos mosakodások végzésére szolgál. A fal másik felét egy vagy több, fiókos rekesz (dušekluk) foglalja el, melyekben napközben a matráczokat és egyéb ágyneműt tartják. A dolaf a bejáratnál oszlopokkal van tagolva, melyek keleties csúcsívekkel kötvék egybe. Az oszlopok stalaktitpolczokon nyugszanak, az ívháromszöget pedig dús faragványdísz tölti be.

A banjica és a dušeklukok ajtai is igen gazdag díszítésűek, még pedig rendesen mozaikszerű betéttel vannak ellátva. E díszítmények kétségtelenűl keleti eredetűek, de idő haladtával úgy egészükben, mint részleteikben sajátszerű helyi változataik fejlődtek, a melyek manapság a Kelet pazar formáinak a népies fafaragványok díszítési elemeivel való elegyűlését mutatják.

A falak egyszerűen fehérre vannak meszelve s csak a díszesebb termekben van a polcz (rafa) főlött széles homlokdísz festve. A falak mentén áll az egy, sőt olykor több falnyi hosszú minder (diván), a matráczokkal, párnákkal és ezeket borító szőnyegekkel (makat) megrakott faállványú kerevet, melynek a mellső oldalai kis szekrényekben (škrabija) végződnek.

A nők szobáinak ablakai sűrű farácsozattal (mušebak), vagy gipszkeretekbe illesztett gazdag díszítményű színes üveg alakzatokkal vannak a kiváncsi tekintetek elől elzárva.

Az előbb leírt fogadó terem egyúttal ebédlő és hálóhelyiség is. A vendég, miután bebocsáttatást nyert, a divánon foglal helyet. Az étkezés a földön ülve, kuporodott helyzetben történik, s az ételeket egy alacsony asztalkán (peškun) lévő nagy kerek réztáblára (dimirlija) rakják föl. Este előszedik a dušeklukból a matráczokat és párnákat s a padlón megvetik az ágyakat. Ilyenformán ugyanaz az egy helyiség a mindennapi élet összes szükségleteire elégséges.

A bölcsőtől a sírig. (Od bešike do motike.) – Születés. – Gyermekekkel megáldva lenni a legnagyobb áldás, a mit a házaspárok maguknak Istentől esdenek. Nem arany és kincs a ház gazdagsága, hanem mentűl több gyermek; ellenben a meddőséget a legnagyobb szerencsétlenségnek érzi az asszony. Hogy a meddő asszony teljesen elvétette az élete czélját, ez a fölfogás oly mélyen gyökerezik a köztudatban, hogy régebben e körűlmény még a keresztény férjet is följogosította második feleség elvételére, mi által a kétnejűségnek egy sajátszerű faja nyert hallgatag elismerést. Ilyen esetekben azonban a férjnek az első asszonynyal minden házastársi érintkezést meg kellett szakítania s azontúl csupán választott testvérének (posestrima) volt szabad őt tekintenie, míg a második, vele különben egyházilag egybe nem kelt asszony az elsőnek jogaiba lépett. A kétnejűség ilyen eseteit, a melyek ritkán ugyan, de mégis előfordúltak, a nép inkább sajnálta, mintsem elítélte.

Hogy a gyermektelenséget elkerűljék, különféle eszközökhöz és varázslásokhoz folyamodnak, sőt e részben bizonyos próbákat is tesznek. Így a nőnek vizet adnak inni, a melyben előbb nyúlnak az oltója (sirište) ázott, s ha utána fájdalmakat érez, akkor van, ha nem, akkor nincs kilátása gyermekekre.

A foganóképesség fokozására kapor-, linka- és kerti zsálya-főzeteket itatnak a nőkkel. De bűbájos eszközöket is használnak; így példáúl a meddő asszonynak azt javasolják, hogy egy viselős nő szájából a kerítésen át egyék kenyeret; vagy újhold utáni vasárnapon napnyugta után mászszék föl egy fára, ott egyék meg a csipkerózsa gyümölcsében talált három kukaczot, háromszor ismételve e szavakat: Sunce zagje za brdo a ja u breme. (A nap a hegy mögé bújik, én pedig jó reménységbe jutok). Ha az asszony fiút óhajt, másnak a szántóföldjén megfogja az ekeszarvát s fölfelé szántva így szól: Vő za volom, sin za sinom. (Ökör ökör után, fiú fiú után).

Herczegovinai parasztház. Ottenfeld Rudolftól

Ha a nő teherben lévőnek érzi magát, legsürgősebb dolga megtudni, fiú, avagy leány lesz-e a gyermeke. S itt is többféle módot tud a babona a jövő kifürkészésére. A szoba két különböző szögletébe eldugnak egy puskagolyót, meg egy ollót s aztán megfigyelik, hogy melyik szögletbe ül az ifjú asszony. A golyó fiút, az olló leányt jövendől.

Áldott állapotában a nőnek nagyon vigyáznia kell magára, mivel a néphit szerint ilyenkor ezer meg ezer veszedelem fenyegeti magzatát. Ehhez képest számos az óvatossági szabály is, a melyeket ez időszakban követnie kell, s egész kötetre terjedne, ha valamennyit el akarnók sorolni.

A jó reményben lévő asszony kiváló tiszteletben áll a nép előtt. Minden teljesíthető kívánságát teljesítik, minthogy ennek megtagadása a magzatnak kárára lenne; ilyenkor a munkában is, a mit minden parasztasszonynak végeznie kell, többször meg szabad pihennie. Igazi asszonynyá a nő csak a szűlés által lesz s csak ezzel tölti be élete valódi hivatását.

Míg egyrészt ugyan a várandós asszonytól jóformán semmit sem szabad megtagadni, addig másrészt neki magának igen sok dologban kell önmegtagadást tanúsítania. Nem szabad vérnyomokra lépnie, nehogy a gyermeke vérfoltos legyen; nem szabad halat ennie, különben a gyermeke néma lenne; madár, kígyó vagy farkas rágta húst, vagy útról érkezett kenyeret nem szabad ennie; áldott állapotában nem szabad fürödnie, sem fogat húzatnia; s ha nem akar megint csakhamar áldott állapotba jutni, idegen gyermeket nem szabad megcsókolnia.

Ha elérkezett a szűlés ideje, nagy lelki nyugalommal néz a nehéz pillanatok elé. Már görög írók említik nagy csodálattal, hogy az illyr nők az erdőn, minden segítség nélkül szűlik meg gyermekeiket. S olyan esetek, mikor a nőt az erdőben érik utól a szűlési fájdalmak s mikor aztán az újszülöttet karjára véve a hátán egy csomó fát czipel haza, ma sem ritkák. Jellemző, hogy a nép a gyermek születéséről szóló értesítést e szókkal kezdi: Našlo mi se dijete (Gyermeket találtak nekem). A vájúdás titkolása a néphit szerint a fájdalmakat enyhíti s a gyermeknek is javára válik. A házban sem csinálnak sok teketóriát a gyerekágyassal. A ház valamely más nőszemélye végzi a bába (babica) tisztét s látja el az újszülött első szükségleteit. A szűlést az ifjú anya fekvő helyzetben, nehezebb eseteknél térden állva vagy előre hajolva várja.

Míg más népek hite szerint az anyaméh önálló életű lény, addig a bosnyák nép fölfogása azt három osztatú szekrénynek képzeli, melynek első rekeszében a koraszülöttek, másodikában a rendesek, harmadikában pedig a későiek érnek.

A méhlepényt (pošljedak, pometak, rodilja) gondosan elássák, vagy folyóvízbe dobják. Ha elejét akarják venni, hogy az ifjú anya megint hamar más állapotba jusson, akkor a méhlepényt négy darabra vágva harisnyába kötik.

A gyermekágyas nem valami nagyon kiméli magát. Gyakran a szűlés után már harmad napra fölkel az ágyból, hogy szokott dolga után lásson, s mégis csak ritkán hallani e könnyelműség szomorú következményeiről.

Látogatás egy mohamedán gyermekágyas nőnél. Kobilca J.-tól

Az újszülöttet sok olyan szertartásnak vetik alá, a mi elég különösnek tetszhetik. Először is a bába a köldökzsinórt csak késsel metszi el, és a világért sem ollóval, mert különben a gyerekágyas későbben csak leányokat szülne, a mi pedig épen nem kivánatos, mert a közmondás szerint jobb a halva született fiú, mint az élve született leány. A köldökzsinórt piros selyemszállal kőtik el, aztán egy darab viaszos tafotát tesznek rá, e köré puha vászonból gyűrűt formálnak s az egészet a test köré csavart szalaggal kötik le.

A gyermek első fürdőjébe erősítőnek gyakran egy pohár bort öntenek. Az újszülött első ruhája a leírt kötésen kivűl egy ingecske, fejkötőcske és a puha alsó részből (podmetak), pelenkákból (pelena) meg egy átkötő kendőböl (povoj) álló burkolat, a melynek szintén povoj a neve. Ezek többnyire mind gyapjúból vannak. Negyven napig minden gyereknek szorosan be van kötve a feje, hogy „egészségesebb legyen” és hogy „kisebb legyen a szája”. E szokás némely vad népek fejszorító kötéseihez hasonló, a milyenekkel a kisded puha koponyáját tetszés szerint idomítani szokták. A köteléket a fejtetőről le az áll alá vonják s ott szorosan megkötik, a mi a koponyát laposabbá teszi (podbradak.)

Gyermekévek. – Az újszülöttet az édesanyja mellé fektetik s ott marad legalább három napig. A gyermek fekvőhelyét a következő sajátszerű módon készítik el. Két gyapjútisztító vasecsetet (grebeni) akként állítanak föl a földön, hogy a fogaik egymás felé nézzenek, a nyelük meg fölfelé álljon. A két vasecset közé, azok fogaira teszik a gyermek, fejvánkosát, a két nyélre pedig félkörben hajtott bimbós ágat kötnek s erre akasztják a takarót. Csak néhány nap elmúltával fektetik a csecsemőt az alacsony s mindig gondosan letakart bölcsőbe, melyben a kisdedet legelőször fiúgyermeknek kell ringatnia. Egészen a keresztelőig nem szabad a csecsemőt a házbál kivinni.

Nevet már a keresztelő előtt kap (znamenovanje), de az egyházi keresztelés csak a születése után két hét múlva, vagy a plebános legközelebbi látogatása alkalmával történik. Félreeső helységekben, a hová csak ritkán néz be a pap, gyakran megesett, hogy a keresztelőt addig is elhalasztották, míg a gyermek már a maga lábán tudott templomba menni.

A keresztkomát a keresztelő napjától fogva rokonnak tekintik, s ez a rokonság ép úgy házassági akadály, mint a vér szerinti atyafiság. Keresztapának rendesen a házassági tanút kérik föl s ugyanaz végzi e tisztet a többi gyermekeknél is.

A koma keresztgyermekét a keresztelő után pénzzel ajándékozza meg, s viszont a gyermek anyjától bošæaluk gyanánt ennek saját kezével himzett fehérneműt kap ajándékba. Ha az újszülött leánygyermek, akkor a koma a keresztelés alatt a mérleg sulyát az öve alá rejti, haza menet pedig fordítva viseli a lábbelijét, hogy a legközelebbi gyermek fiú legyen. Ha valamely családban gyakoribb a gyermekek elhalálozása, akkor e miatt a keresztapára vetnek s ilyenkor legközelebb mást kérnek föl e tisztre.

A gyermek az anyja és az idősb testvérei oltalma alatt nő fel s már legzsengébb korától fogva hozzá edzik az időjárás viszontagságaihoz és a nélkülözésekhez.

A gyermek első évei künn a falvakban a legkeményebb megpróbáltatás esztendei, s a melyik ezeket kibírja, az aztán az egész életére meg van edzve. Már néhány hét elmúltával az anyatej mellett a felnőttek rendes nehéz táplálékából is etetik a gyermeket. Órák számra elmajszol a fogatlan kis szájával egy-egy darabka száraz kenyéren, s esőben, szélvészben, sokszor a legirgalmatlanabb hidegben is félmeztelenűl látni a gyermekeket kinn a ház kapuja előtt mászkálni. Az anyja egy egész évig szoptatja gyermekét; néha azonban részint túlzott gyöngédségből, részint pedig azért is, hogy ne egyhamar essék ismét teherbe, évekig is elszoptatja, sőt olyan eseteket is emlegetnek, a melyekben a legény az anyja emlőjétől egyenest a lakodalmára ment. Alig tud a gyermek a lábán megállani s alig jön meg kissé az esze, már is munkára fogják. Öt-hat éves korukban már pásztorkodnak, s eleinte csak borjakat és gidákat, később az apróbb marhát, utóbb a nagyobb lábas jószágot bizzák rájuk.

Közép-boszniai katholikus férfi. Túry Gyulától

Korán reggel, miután a planinka (a tejgazdasszony) a nyájat megfejte, a kis pásztorcsapat kivonúl s az egész napot künn a tágas legelőn tölti. E közben hasznos munkával telik az idő; a leányok fonnak és kötnek, a fiúk pedig csinos holmikat faragcsálnak. Egyszerű vagy kettős furulyáját (amaz svirala, emez, dvojnica) mindig magával hordja a pásztor s furulyázgatva tereli maga előtt nyáját.

Déltájban, mikor a nyáj hűs árnyékban pihenve kérődzik, a pásztorok a tűz köré telepszenek s elköltik magukkal vitt ebédjüket, a mely egy darab kukoricza kenyérből vagy jarából (szitálatlan lisztből sült rozskenyér), egy darabka sajtból s rá egy ital friss forrásvízből áll. A pihenő óra többi részét danolgatással és játékkal töltik el, s mikor a nap nyugovóra száll, haza tér a nyáj kis pásztoraival.

Miután az állatokat ismét megfejték, a karámokba hajtják, a hol felnőtt pásztor őrizete alatt töltik az éjszakát. Ez a pásztor szántalpakon nyugvó, deszkákból alkotott, szállítható, szűk, sátoralakú kunyhóban hál, a honnan minden gyanús hangot könnyen meghallhat s ragadozó állat közeledtére lármát üt. Nem ritkán alig fölcseperedett suhanczok is megverekedtek ily alkalomkor a farkassal vagy medvével s kimentették az erdei rabló körmei közűl a bárányt vagy tulkot.

A pásztor dolga minden héten a karámokat lebontani és egy-egy kevéssel odább újra fölállítani, hogy lehetőleg nagy darab földet trágyázzon meg a marha.

Serdűlő kor. – A serdűltebb korba lépés olyan mozzanat, melyet a legtöbb népnél bizonyos áhítattal várnak és meg is ünnepelnek. Boszniában és Herczegovinában az emberi élet ez új időszakának kezdetét ősi hagyományos módon ülik meg.

A mohamedánoknál megvan, mint tudjuk, az egész Keleten elterjedt körűlmetélés szokása, mely náluk a fiúgyermeknek rendesen a hatodik évében történik, s ma már teljesen vallási szertartás. Másként van a dolog a hajnyírás szokásával, melynek a gyermekkor bizonyos szakában az összes felekezetek hívei alávetik magukat.

A kis gyermekek ugyanis hosszú, fürtökben lelógó hajat viselnek, s csak mikor már fölcseperedtek, nyírják meg először a fejüket. Ehhez, mint a kereszteléshez, komát hívnak, a ki a gyámfiát az ölébe veszi. Erre a fiú anyja a komának egy tányéron átnyújtja az ollót, s a koma, ha nem elég ügyes arra, hogy a fiú egész haját lenyírja, legalább három csomócskát nyír ki belőle s azokat a tányérra veti. A hajat a háznép valamely tagja dobja el. Nyírás után a koma a gyámoltját megcsókolja és megajándékozza. Ezt a komaságot a nép šišano kumstvo-nak (nyíró komaságnak) nevezi. A szertartás fontossága eléggé kitetszik abból, hogy ezt a komaságot ép olyan szentűl tartják, mint a keresztkomaságot, s hogy ez is házassági akadály. A nép e komaságnak még azt a csodálatos erőt is tulajdonítja, hogy betegségben gyógyító hatású. Ha valamely gyermek sulyosan megbetegszik s ha már semmi más nem enyhíti a baját, akkor az apja kiviszi a kapu elé s az első arra menőt fölkéri, hogy legyen a nyíró komája, tekintet nélkül az illetőnek a vallására. Az idegen elfogadja a meghívást s elvégzi a szertartást, a melyről azt tartják, hogy a gyermeknek megmenti az életét.

Tätoválás. Arndt-Èeplin Evaldtól

A serdűltebb kor kezdetét (a pubertas beálltát) némely néposztályok még mindig hagyományos módon ünneplik. Az ünneplés tätoválásban áll, de e szokást csak a katholikusok követik. A mai népies fölfogás szerint ugyanis a tätoválás a római egyházhoz tartozás külső jele, s jegyeit „keresztecskék”-nek (križevi) nevezik, a mint hogy csakugyan apró keresztalakú díszítményekből is áll. A nép azt tartja, hogy e bekarczolt jegyek eltörűlhetetlenek s még ha kivágnák is, akkor is újra előtűnnének. Minthogy azonban az ország mohamedán urai a kereszt jelétől írtóznak, a tätoválás ennélfogva akadálya, vagy legalább is megnehezítője lett annak, hogy mohamedánok katholikus nőket vegyenek el, vagy hogy katholikusok az iszlámra térjenek át, mivel a tätováltak őseik vallását nem tagadhatták meg egy könnyen.

Így keletkezett a népnél az a vélemény, hogy a tätoválást a katholikus papok honosították meg, ezzel meg akarván nehezíteni híveiknek a vallásuktól való elpártolást. De több ok szól e föltevés ellen s e szokásnak sokkal régibb eredete mellett. Mindenek előtt már az is, hogy a papság távol áll e szokástól, sőt olykor kűzd is ellene, valamint az is, hogy a tätoválás díszítményei között a kereszten kivűl más keresztény, nevezetesen pedig katholikus jelvény nincsen. Igaz, hogy némely kolostor környékén látni a Krisztus monogrammját e díszítmény elemei között, de ennek. keletkezése csak a legújabb időkbe tehető.

Tätoválják úgy a fiúkat, mint a leányokat. Rendesen 12–16 éves korukban kezdik meg, tehát akkor, a mikor a serdűlt korba lépnek.

A testfestést mindig tavaszszal végzik, „mikor a fák virágoznak”, s a nép szerint különösen virágvasárnap és a nagy hét alkalmas e végre; legtöbbször azonban Szent József napján, tehát a tavaszi napéjegyenlőség előtti napon ejtették meg. Ez a körűlmény valami ős természetvallási vélekedésnek mutatja ezt a szokást, melynek ilyenformán semmi köze sincs a kereszténységhez.

S ha e szokás eredetét kutatva, a nép történeti múltjába mélyebben nyúlunk vissza, akkor rá jövünk, hogy az nem szláv, de más olyan történelmileg közelebb eső néptől sem származik, a mely Boszniát és Herczegovinát lakta. Csak a Balkán-félsziget ősnépeinél találjuk általánosan elterjedve az Adriától a Dunáig való egész terűleten. A skytha agathyrsusok, a dákok és a thrákok mind tätoválták magukat, hogy törzsbeliségüket és nemességüket tanúsítsák, ekként mintegy a testükön viselvén nemzetségi czímerüket. Dio Chrysostomus különösen a thrák nőkről említi, hogy büszkék voltak szépen tätovált testükre s hogy e testfestés által szebbeknek és előkelőbbeknek akartak látszani. Mint e népek, úgy Strabo szerint nyugati szomszédaik, az illyrek is, tehát Bosznia és Herczegovina őslakói, szintén gyakorolták e szokást, s mint számos más népies hagyomány, ez is ő tőlük öröklődhetett a jelenkorig.

Tätoválási minták. Truhelka Cziriltől

A tätoválás bizonyos ünnepiességgel történik. Reggel az ifjúság egybegyűlekezik s a legjobb kedvvel fognak a fájdalmas műtéthez. Műszerűl egy vastagabb varrótű, festékűl tus szolgál, melyet bádog fedőn fölfogott fenyűkorom és nyál vagy mézes víz keverékéből dörzsölnek össze. De puskaport és boltban vásárlott tust (mureæef) is használnak, emezt kivált a mohamedánok. A díszítményt a tű fokával rajzolják föl s valahányszor a festék le készűl száradni, mindig újabb-újabb tusréteget raknak rá. Ezután kezdődik a tulajdonképeni bekarczolás, melynél a tű hegyével ejtett számtalan szúrás segítségével állandósítják a bőr felső rétegében a rajzot. Ha az illető nem birja ki tovább a fájdalmat, akkor abbahagyják a műtétet s bekötik a karját, hogy a sebe begyógyúljon, a mi rendes körűlmények között elég gyorsan megtörténik.

Tätoválni leginkább a kéz fejét, az alsó és felső kart, a mellet és a homlokot szokás és a mintázat oly sűrű, hogy közben alig látszik ki a bőr természetes színe. A szokásos díszítmények hagyományos elemeinek sora igen nagy és sokszor fölötte dús kivitelű, de a jelentésük és alkalmazásuk módja mindig ugyanaz.

A legegyszerűbb a kereszt (križ), a melynek mindig egyenlő hosszúak a szárai s rendesen apró vonalakkal, vagy félkörökkel ékítvék. E díszítmények fenyűbimbókat ábrázolnak s ezért fenyűkereszteknek is (jelièin križiæ) híjják. A mutató újj hátán a keresztet nagyobb díszítményi ábrák középpontjáúl, vagy üres helyek betöltésére is alkalmazzák.

A többé-kevésbbé czifrázott körbe foglalt keresztnek kolo (gyűrű) a neve. Ha a szélén egy sor lapátszerű görbe vonal van: malomkeréknek híjják. A kolo-ábrát a kéz fején, a felső karon és a mellen kiváló gonddal tätoválják.

A felűl nyílt félkörnek ograda (sövény) a neve s egyedűl a kéz fején használják, nyitott oldalával a kézcsukló felé fordítva. Gyakran kettőzve fordúl elő s ilyenkor a két félgyűrű egymással szembe néz és egy vonallal vannak egymástól elválasztva.

Kiválóan gazdag a kézcsukló díszítése, mely egy vagy több czifrázott szalagból áll. Ezek majdnem egészen körűlveszik a csuklót úgy, hogy csak az ütőerek fölött marad egy kis hézag. E díszítmény neve karkötő (narukvica) s néha 10 centiméternyi szélességben borítja a csuklót. Egyéb ábrák még a fenyűgaly (jelica) és a kalász (klas), melyek az alsó és felső karon oldalvást és többnyire úgy alkalmazvák, hogy a díszítmény hosszanti tengelye a karéval egyközű. Előfordúlnak még: a nap (sunce), a hold (mjesec), a hajnalcsillag (prehodnica) és az egyszerű csillag (zvijezda). Mindnek hagyományos az alakja s az egy kereszt kivételével, melynek azonban minden népek tätoválási mintái között kiváló szerepe van, semmi vonatkozásuk sincs a keresztény vallási jelvényekre, s így valamennyit ezzel együtt régibb és egészen őskori hagyományokból lehet származtatni.

A népoktatás. – A népoktatás Boszniában és Herczegovinában a megszállás előtt a legkezdetlegesebb állapotban volt. A közéleti teendőket a gyermek a gyakorlatból tanúlta meg úgy, hogy jókor a munkára fogták. Imádkozni az anyjától tanúlt meg, a ki csak néhány rövidebb imádságra tanította. A többi szellemi szükségletek kielégítéséről néhány csekély számú plebániai és kolostoriskola gondoskodott, melyek azonban igen keveset követeltek tanítványaiktól és beérték azzal, ha nagynehezen megtanították őket betűzgetni s a nevüket aláírni.

Pedig e nép őseitől külön írásrendszert örökölt, a melyet sajátszerűen tovább képzett. Ez írás, a melylyel úgy a keresztények, mint a mohamedánok egyaránt éltek, azokból az írásjegyekből fejlődött, a melyeket Bosznia főurai a középkorban óriási síremlékeiken örökítettek meg. E betűket a gyermek nem az iskolában, hanem odahaza az apjától tanúlta el, előkelő mohamedán házakban pedig, akár csak a régi Görögországban, külön rabszolgák tiszte volt a gyermekeket a bosanèicá-ra (a bosnyák írásra) megtanítani. Ez írástanitásból a leányokat sem zárták ki, s ez az egyetlen írás, a mire még a mohamedán nőket is megtanították. Ez írás elég bonyolodottnak látszik, noha minden egyes jegye a legegyszerűbb elemekből áll.

Száz évvel ezelőtt ez az írás a katholikus kolostorokban még hivatalos természetű volt, s ezzel írták az összes anyakönyveket; lajstromokat, leltárakat, stb. Később azonban kiszorította a latin írás; ma már csak a herczegovinai és krajinai bégek használják.

A milyen kezdetleges volt az írástanítás, ugyanolyan volt a számtanítás is. A gyermeket eleinte az újjain, aztán fejben tanították meg számolni, s emebben néha csodálatos tökéletességig viszik még ma is.

A számolásnál való segédeszközök között a leggyakoribbak egyike a rovás (raboš, rovaš), melylyel a föld népe még ma is él. A négy oldalúra kifaragott pálczikába késsel rójják be a számjegyeket. Ezek pontokból, egyenes és ferde vonalakból s keresztekből állanak. A vonalak és keresztek vékonyabb és vastagabb rovásúak; a vastagok a vékonyak értékének a kétszeresét jelölik.

A szokásos számjegyek a következők:

Mint látható, e számrendszer ugyanazon alapelvű, mint a római.

A rováspálczikán igazítják el az összes nagyobb számvetéseket; a ház ura arra jegyzi föl bevételeit; az árús azon könyveli el a maga tételeit; s midőn a pásztorok nyáron hosszabb időre fölvonúlnak a havasi legelőre, tájékozódásúl rovás-naptárt készítenek maguknak, melyben az egyenes vonalak a hétköznapokat, a ferdék pedig az ünnepeket jelölik. Minden egyes nap elmúltával aztán lemetszik a pálczikáról az illető jegyet.

Barátság és szerelem. – Tizennégy éves korában a fiú már a felnőtt legények sorába kerűl; a gazdaság intézésében ugyan még nincsen szava, de annál derekasabban kell a munkában segítenie. E korba esik az az idő, a mikor az emberi szívben új érzelmek pezsdűlnek, a mikor a lélek magával rokon lélek után áhítozik, s itt is a barátság és szerelem magasztalja föl az ifjúi éveket.

A nép erkölcsi fölfogásában a barátság még a szerelemnél is magasabban áll. A legtökéletesebb értelmében vett barátság olyan szent kötelék az egyébként egymástól távol álló személyek között, a mely a vérrokonsággal vetekedik, sőt talán még a házassági köteléknél is szorosabb. Ez a benső mély barátság a pobratimstvo, vagyis a választás útján való testvériség.

A pobratimstvo az összes délszlávoknál megvan, mindenütt szentnek tartják s a társas életben igen nagy szerepe van, minthogy az egyik választott testvérnek a másikért ép úgy helyt kell állania, mint a vér szerinti testvéreért.

A mit itt a pobratimstvóról mondunk, az annak boszniai helyi alakúlatairól szól, a melyek egyebütt ismeretlenek. Itt a választás útján való testvériséget, a mely nők között is járja, vérrel pecsételik meg. A testvériségre lépni óhajtó két fél mindegyike megvágja a felső karját s belőle a vért boros vagy vizes pohárba csorgatja, a hol a kétféle vér egybe keveredik, s miközben egymásnak esküvel testvéri hűséget fogadnak, mindkettő iszik belőle egy kevéskét. Egyszerűbb az eljárás, ha mindjárt a fölkarczolt sebből szívják kölcsönösen a kibugygyanó vért. Gyakran a templomban a pap előtt tették le a testvériség esküjét, mint régi imakönyvekben fönmaradt esküformák tanúsítják.

Az egymással testvériségre lépettek jóban, rosszban támogatni kötelesek egymást, s ha kell, akár az életüket is föl kell egymásért áldozniok. Ez a testvériség is házassági akadály.

Boszniában az ilyen testvériség minden néposztályban s még különböző vallásúak között is előfordúl. Sőt ifjak és lányok között is van példája, főkép olyanok közt, a kik egy vagy más ok miatt a szerelmükről le kénytelenek mondani.

Mily mélyen gyökeredzik a nép lelkében e baráti viszony fölfogása, azt egyebek közt az is mutatja, hogy van a pobratimstvónak egy neme, a pobratimstvo u snu, vagyis az álombeli testvériség. Ha ugyanis valaki azt álmodja, hogy testvériséget kötött valakivel, ezt közli az illetővel, s már maga ez az álom annyi, mintha valóban megkötötték volna e vérbarátságot.

Felső- és közép-boszniai viseletek. Túry Gyulától

E fölfogás különösen a mohamedán nőknél általános. Ha pl. valamelyikük, azt álmodja, hogy valaki erőszakot akart rajta elkövetni s ő réműletében valamely ismerősét hítta segítségűl e szókkal: po bogu brate pomozi: akkor azontúl az illető testvérének (posestrima) tekinti magát; reggel elmondja az álmát a férjének, a ki a testvériség érvényét elismeri, s ez esetben a pobratim az asszonynak olyan, mint a vérrokona, a ki előtt nem szabad magát lefátyoloznia.

A pobratimstvo útján létrejött rokonsági köteléket a felek legközelebbi atyafiságára is kiterjesztik, s a választott testvér atyját pooèim-nak (félatyának), az anyját pedig polumajka-nak (félanyának) híjják.

Szerelmi varázslás. – A bosnyák paraszt lány élete sok sanyarú munkával telik el, a minek egyhangúságát csak kevés üdűlés enyhíti. Már legzsengébb ifjúságától fogva a leányt is rá szorítják, hogy a mi csak gyönge erejétől kitelik, azzal a közös háztartási munkához hozzájárúljon. Legelőször pásztorkodnak, a juhokat és kecskéket őrzik, aztán a háztartási munkára fogják őket s a mosásnál, főzésnél, tisztogatásnál, stb. kell az asszonyoknak segíteniök. A nap többi részét pedig kötéssel, fonással töltik.

Hajadonokká serdűlve, jóllehet sokszor a felnőttek legczédább beszédét is arczpirúlás nélkül hallgatják, mégis a legszigorúbb erkölcsösségre nevelik őket, s e részben igazán példásaknak mondhatók. A szűzi becsűletet a legfőbb jónak tekintik, s ha kell, állhatatosan meg is tudják védelmezni.

Az ősi hagyományok szellemében nevelkedvén, jókor megtanúlják, mi a nő természetes hívatása, s minden törekvésük arra irányúl, hogy mentűl elűbb férjhez menjenek. De azért nem szabad kaczérkodással és túlságos kedveskedéssel törekedniök e czél felé. Azt is nagyon jól tudják, hogy bármint határozna is a szívük, mégis csak az atyjuk akarata a döntő, s minthogy semmi más eszközzel sem igyekezhetnek a czéljuk elérésére, igézéshez és varázsláshoz folyamodnak.

Téli siljelo. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Kivált Szent György napja e varázslások ideje, s igen számosak az igéző szertartások, a melyekről azt tartják, hogy mielőbb kedve szerinti férjhez juttatják a leányt. Már az ünnep előestéjén keresnek a leányok valahol egy hangyabolyt, azt haza viszik, földobják az ereszre s háromszor e mondókát ismétlik: Mravi uz kuæu, svatovi u kuæu (Hangyák a házra, kérők a házba). Szent György napján kora hajnalban, még pitymallat előtt kilopódzik a leány a patakhoz vagy forráshoz; ott levetkőzik s fürdés után így szól a nap felé fordúlva:\�Hitemben megfürödtem Isten fia (vagyis a nap) előtt s a hajnalcsillag, a világ szemefénye előtt.” (Ja se umih svojim dinom, božjim sinom, zvijezdom danicom, svega svijeta zenicom.) Aztán felöltözik és így szól: „Fehéret öltök pirosra, megbűvölök kicsit; nagyot; mint a méh a virágnál, úgy legyen a kedvesem nálam!” (Ja obukoh bijelo na rumeno, ja pomanih malo i golemo, kako pèela po rodu, tako dragi na pohodu.) Erre a fésűlködés következik, de azt már a kertben hagyma-ágy előtt kötélen és mosófán állva végzi, hogy „a haja olyan széles legyen, mint a sulykoló fa, s olyan hosszú, mint a kötél”. Mikor felöltözködött s a többi leányok közé megy, halkan e kivánságot mormolja: „Erdőn, mezőn a juhokat s engem is megsütött a nap; de kedvesem ne gondoljon az erdőre, hanem csak reám, mint az erdő tündérére.” (Po lívadam i gorama ovce, i mene je obasjalo sunce: nit znao dragi za goru, veæ za me, kao za gorsku vilu.) Aztán a lányok az eresz szélébe (a csurgóba) kapaszkodva lóbálják magukat, mondván: „Nem a csurgót rázom, hanem a szerencsémet: Ne gyuladjon meg a fű a földön, ne a levél az erdőn, se a hab a vízen, hanem a kedvesem szíve, tüdeje értem!” (Ne drmam ja strehom, veæ svojom sreæom: nit se zapali na zemlji travica, nit u gori list, nit na vodi pjenica, veæ za mnom dragog srce i džigerica).

Más fajtája a szerelmi varázslásnak az, hogy a leány a legényt, a kit férjéűl óhajt, egy lakatnak a kamója alatt nézi, aztán a lakatot lezárva általúton elássa; vagy pedig rá les, a mint az úton megy a legény, s az útja két oldalán elrejti a lakatot és a kulcsot; mikor aztán elhaladt az úton, a lakatot bezárja s a folyóba dobja, hogy soha senki ki ne nyithassa többé.

Szent György napján a szerelmi jóslás különféle nemeihez is folyamodnak. Ha a lány meg akarja tudni, hogy milyen táj felé fog férjhez menni, akkor az ünnep előtti este egy csalán-bokrot átültet, s a merre reggel a csalán hajlik, arra felé megy majd a násznépe. Ha azonban a csalán lekonyúlt, akkor a halál lesz a leány vőlegénye. A kilincsre Szent György nap előestején madzagot kötnek, s ha másnap reggel legény lép be először az ajtón és elszakítja a madzagot, akkor a leány még abban az évben férjhez megy. Az irányt, a melybe valamely leány férjhez menendő, még a következő módon is tudakolják. Kora reggel egy tálon némi kis puskaport tesz a fejére s azt aztán meggyújtja. A füst iránya jövendő otthona felé mutat.

A leány, hogy a férfi hűségét, szerelmét magához kösse, a legény tudta nélkül háromszor megkerűli őt egy denevérrel; vagy egy darabka posztót szerez magának a ruhájából, aztán a legény jobb lába nyomából egy kevéske földet köt a posztóba s azt a keblén viseli. Hajból való amuletek viselése is szokásos. Vagy a szülők sírjáról egy kis földet vesznek s azt Szent György előtti este a kedves háza tetejére dobják.

Sajátszerű csoportját alkotják a szerelmi varázslás formaságainak azok a mondókák, a melyekkel a leány kedvesének álmában való megjelenését véli kieszközölhetni.

Hősi kolo Glamoè környékén. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Mikor a leány a szövőszékre kifeszíti a mellékfonalat, szándékosan nem méri ki a hosszúságát, hogy azután a vásznat, ha elkészűl, varázslásra használhassa. Azon este, a mikorra a kedves megjelenését óhajtja, vacsora közben három falat kenyeret rág össze s aztán az összerágcsált darabkákat titkon a zsebébe dugja. Mikor aludni megy, a megszőtt vászondarabot teszi a feje alá vánkosúl, majd kést, kanalat és villát, ama három összerágott kenyérdarabkát s egy csipetnyi sót vesz magához és így szól:

Bože pošlji moga sugjenika; Da zajedno jedemo hljeba i soli, i krojimo vjenèano odjelo. Je li preko gore – eto mu sjekire, Je li preko polja – evo mu vile, Je li preko vode – evo mu vesla.

[Isten küldje el választottamat, hogy kenyéren és són osztozzunk, s a nászruhákat kiszabjuk. Ha az erdőn van, – ime itt egy balta (a kés), ha a mezőn, – ime a villa, ha vizen túl van, – ime az evező (a kanál).]

Kivált újhold előtti este gyakorolják az ilyen varázslást. Mikor a leány a növekvő holdat megpillantja, egy kis földet markol föl, a min előbb a bal lábával állott, s aztán egy patkót vesz a kezébe és ezt mondja:

Oj ti mladi mjeseèe, Tako ti mladine, Ti prelaziš brda i doline, I u putu vigjaš dragog mog, Naredi mu da se zovne imenom.

[Oh, te ifju hold, Esdve kérlek ifjuságodra: Te hegyen, völgyön átkelsz, S látod útadban a kedvesemet, Parancsold meg neki, hogy mondja meg a nevét.]

A leány most addig hallgatódzik, míg az arra menők valamely nevet nem említenek. Ha férfi nevet hall meg, azt kedvező jelnek veszi.

Az újhold előtti este fogott pókot tokba zárva szintén arra kérik, hogy a kedvest hálózza be s vezesse álmában a szeretőjéhez.

A lakodalom. – Bosznia és Herczegovina női ifjúságának csak ritkán van alkalma a fiatal emberekkel való ismerkedésre. Mivel a leányok állandóan a házhoz vannak kötve, ismerőseik köre természetesen csak a legközelebbi szomszédságra szorítkozik, a melynek ifjuságával a munkánál, kivált pedig a hosszú téli estéken a sijelo-bantalálkoznak. A mi a városi kisasszonyoknak a tánczvigalom, az a boszniai falvak szépei számára a sijelo. Fölváltva más-más családoknál tartják ez estéli összejöveteleket, a melyeken a meghivottak illendőség szabta kötelessége, hogy a venléglátó gazda számára bizonyos munkát végezzenek. E munkát rendesen nagy vígan, énekszó, játék és dévajkodás közben végzik, s a mulatság sokszor hajnalig is eltart. A városi kisasszony alig várja repesőbb szívvel a fényes báli estét, mint a boszniai parasztleányok a sijelót, a melyen tengerit morzsolnak, kendert fonnak, gyapjút gerebeneznek, vagy más effélét dolgoznak.

Mohamedán legény udvarlása. Kobilca J.-tól

Ilyen alkalommal ismerkedik meg egymással nem egy párocska, mely utóbb az oltár elé járúl. Másik, még szélesebb körű ismerkedési alkalom a búcsúk (zborovi) sokadalma, a melyen a teljes díszükben megjelenő hajadonok az egész környék legényeivel találkozhatnak. Az ilyen búcsúk épen azért igen látogatottak. Szerajevóban kivált a húsvét hétfője, Èajnicában pedig Kisasszonynapja az ünnepies leánynéző nevezetes alkalma.

E napokon a legtávolibb vidékekről is összecsődűlnek az eladó leányok és az ódon templom előtt az útcza két során helyezkednek el, hogy a közöttük sűrűn tolongó és alá s föl járó legények lehetőleg jól szemügyre vehessék őket s közűlök a nekik tetszővel ismeretséget köthessenek. A minden ékszerükkel fölcziczomázott, ünnepi díszbe öltözött leánysereg valóban festői látvány. A ki közűlök párra tett szert, azt aztán a legény kezénél fogva haza kiséri, a mi azonban mindig a leány anyjának, vagy valamely más megbizható nőnek a fölügyelete mellett történik.

A katholikusoknál az a szokás, hogy a kolo-tánczba belefáradt párok bizalmas beszélgetésre félre állnak. A leány valamely falhoz vagy kerítéshez támaszkodik, a legény pedig a feje fölé tartott karjaival s bő szájú köntösújjaival takarja el a hajadon pirúló arczát idegen tekintetek elől, s így csevegnek elábrándozva, a lakodalmuk napjáról álmodozva, míg tánczolókedvük ismét a mulatók közé nem hajtja őket.

Az ily alkalmakkor legkedveltebb táncz a kolo, melyben a tánczosok sűrűn sorakozva lassú ütemes lépésekben forognak jobbra-balra. Zenével vagy valamely ügyes sípos szolgál, vagy ennek híján a leányok énekelnek fölváltva pajkos versikéket a tánczhoz. Sajátszerű fajtája a kolo-táncznak az úgy nevezett hősi kolo (junaèko kolo), melyet Glamoè környékén tánczolnak. Ezt csak leányok járják párosával, s minden előrehaladó ütemnél jó nagyot ugranak.

Mohamedán leányoknak, kiknek tizenhat esztendős koruktól fogva idegen férfi szeme elé nem szabad kerűlniök, csupán az úgy nevezett ašiklik (szószerint = „szerelem”, de kőrűlbelűl tulajdonképen ugyanaz, a mi az ablak alá járogatás) ád alkalmat a legényekkel való beszélgetésre. Pénteken délután a leányok az udvarajtóba állnak s annak keskenyre nyitott résen keresztűl csevegnek választottjukkal. Jobb módú házakban pedig e czélra a kapu mellett egy fa emelvény, az úgy nevezett kerevet van, melyről sűrű rácsozatú ablakon, a krivi demir-enát beszélget a leány a legénynyel.

Menyasszony-rablás. Joanovits Páltól

Boszniában, habár a szerelemnek is nevezetes szerepe van a menyasszony kiválasztásánál, ennél mégis fontosabb egy más tekintet, tudniillik a családi érdek és az atyai hatalom. Az atya korlátlan hatalmú a háznépe fölött, s az ő akarata és kivánsága döntő a menyasszony megválasztásánál. Számtalan az olyan házasság, melynél a legény a lakodalom előtt jóformán csak a hiréből (po èuvenju) ismerte a menyasszonyát, kit az édes atyja szemelt ki számára. A család föntartása érdekében az is gyakran megtörténik, hogy a hol kevés a női munkaerő a háznál, ott még kiskorú suhanczokat házasítanak össze idősebb leányokkal, a minek, mire a fiúnak megjön az esze, rendesen élte fogytáig tartó szerencsétlenség a következménye.

A menyasszony kiválasztásánál nagy figyelemmel vannak a minden rendű házassági akadályokra. Ezek tekintetében a nép fölfogása még sokkal aggodalmaskodóbb, mint az egyházé, vagy az úgy nevezett šeriat-jogé, a mennyiben nem csupán a vérrokonságot, hanem a pobratimstvo-tis házassági akadálynak tartják. A komaság, még pedig mind az úgy nevezett vizes (vagyis keresztelői), mind a száraz (vagyis esketési, avagy nyirási) komaság, sőt még a tej-testvérség is házassági akadály.

Ha a legény választott és választása megnyerte a családfő, a starješina beleegyezését: akkor a próba kérésre (uprosi, prova) kerűl a sor, a mit a vőlegény két távoli rokona végez el. Küldetésük abban áll, hogy a lehető legkevésbbé feltűnő módon kipuhatolják a leány szüléinek a házasság iránti véleményét és anyagi helyzetét. Ha e tudakozódás kedvező eredményű, akkor az igazi megkérés (prošnja) következik. Kérőűl (prosac) a legény atyja, a starješina, vagy a nagybátyja megy lóháton, teljes díszben a leányos házhoz három–hat atyafiával. A ki csak találkozik velük, könnyen kitalálhatja czéljukat a fölpántlikázott és virágozott pálinkás palaczkról (ploska vagy èutura), a melyből minden szemközt menőt megkinálnak.

A leány házához érve, idegenekűl üdvözlik és fogadják őket, mert az illendőség azt kívánja, hogy megjelenésük czélját eleinte titkolják. Csak némi idő múlva czéloznak óvatosan ez irányba azzal, hogy a leány atyját megkinálják a náluk levő palaczkból. Az atya azonban ekkor még nem iszik, hanem előbb kimegy s tanácsot tart a feleségével és a leányával. Mikor visszatér, a kérők azt kérdik tőle: „Farkas-e, vagy róka?" (azaz: igent mondasz-e, vagy nemet?). A felelet így szól: „Róka is, farkas is, mert bizony minden atyának nehezére esik a leányát odaadni." Csak ekkor fogadja el az oda kinált palaczkot s a menyasszony nevében és érte átvesz egy aranyat meg egy gyűrűt. A kérők pedig a vőlegény számára a menyasszony ajándékáúl (bošæaluk) nadrágot és szépen himzett szalagot visznek magukkal.

Körűlbelűl egy hét múlva a vőlegény részéről második küldöttség megy a menyasszony atyjához, de már csak egyszerű hétköznapi ruhában és minden feltűnés nélkűl. Ennek a dolga a lakodalom részleteinek, úgymint a lakodalom napjának, a meghivandó vendégek számának, a kölcsönös ajándékok minőségének és értékének, továbbá a menyasszony vételárának a megállapítása.

Mohamedán menyasszony lefátyolozása és a gyűrű-fölhúzás szertartása. Kobilca J.-tól

A lakodalom napján a vőfély által meghivott vendégek a vőlegény házánál gyülekeznek össze. A starješina és a vőlegény azonban csak ritkán mennek el a menyassony elébe. Amazt a stari svat (az első násznagy), emezt a két vőfély (djever) helyettesíti.

A násznép lóháton s a következő sorrendben indúl meg: Legelől a stari svat és a prvenac megy, a ki a család vőinek egyike, aztán a kum (koma) meg a vojvoda, majd a barjaktar (zászlóvivő) és segédje (jamak) s utánuk a két djever és a többi vendégek. A èauš majd a menet előtt, majd utána halad, s ezer a dolga, hogy a lovasokról és lovaikról gondoskodjék, e mellett pedig főkép hogy kifogyhatatlan tréfáival folyton jókedvben tartsa a násznépet.

Az út felénél pihenőt tartanak és falatoznak; a menyasszony háza előtt kevéssel újra megállapodnak s követet (muštulukdžija) küldenek a házba, hogy bejelentse az érkezőket. Ez le sem száll lováról; csak úgy kinálják meg borral, s ajándékúl kendőt vagy más effélét kap, meg egy teli palaczkot s azzal visszanyargal. A küldött palaczkból a stari svat húzza az első kortyot. Aztán sorban mindnyájan isznak belőle. Csak ennekutána mennek a menyasszony házába, a hol a szives üdvözlés után kávéval vendégelik meg őket. A zászlót, mely ezalatt valami jó magas helyen kitűzve lobog, éber gonddal őrzi a zászlótartó, mert nagy szégyen lenne, ha valahogy elcsennék. Víg dáridóval töltik a napot és estét, de a menyasszony ez alatt nem mutatkozik.

Másnap reggel elűlről kezdik a lakmározást, s a harmadik pohárköszöntő után a koma és a két vőfély bemegy a mellékszobába s ott a menyasszonynak az újjára húzzák a jegygyűrűt (prstenovati). A bátyjai vagy öcscsei bevezetik a menyasszonyt, s ennek egy nőrokona kendővel letakart csészében tiszta vizet visz, a kendőn pedig a jegygyűrű van, melyet az egyik vőfély a vízbe dob, aztán a menyasszony kezeit imára kulcsolja s velük háromszor keresztet vet a víz fölött. A menyasszony még mindig összekulcsolva tartja a kezeit, melyek fölött most a vőfély a gyűrűvel vet keresztet. Erre némi tréfálkozással úgy tesz, mintha a gyűrűbe illő újját keresné s végűl a jobb mutatóújjára húzza azt. Ezután háromszor keletről nyugat felé perdíti a menyasszonyt, s mikor az háttal van feléje, mind a háromszor újjongva fölemeli. Majd a menyasszonyi fátyolt borítja rá és czukorsüteményt meg apró, pénzdarabokat szór rá, a miket papiros csomagban vitt magával. Ugyanezt teszi a másik vőfély és a koma is. Erre a jelenlévő asszonyok a fátyollal eltakarják a menyasszony arczát, a férfiak pedig, miután az ara alázatosan kezet csókolt nekik, visszatérnek a násznéphez, mely már letelepedett az igen alacsony lábú terített asztal (sinija) mellé.

Katholikus mise a szabad ég alatt (Boszniában). Túry Gyulától

A èauš ekkor előhordja az előre kikötött ajándékokat. Ha valami netán még hiányoznék, azt a vőlegény násznagyja pótolja ki pénzzel. Erre következik a menyasszony megvételének fontos mozzanata. A stari svat alkudni kezd a menyasszony atyjával s valamit le igyekszik szállítani az előre kikötött vételárból. Ez ugyan nem sikerűl, de a menyasszony atyja utóbb mégis nagylelkűsködik és önként visszaadja a stari svatnak akapott összegnek egy harmadát „a násznép útiköltségei födözésére”.

Valaha a menyasszony vétele az egész országban általános elterjedésű szokás volt, s részint valóságban, részint csak jelképesen máig is fönmaradt. Valósággal megvan még ma is déli Herczegovina mohamedán és katholikus lakóinál, valamint a barna czigányoknál, a kiknél ez a házasságkötési szertartás legnevezetesebb mozzanata. A Rama-völgy mohamedánjainál a vőlegény megelőző alku nélkül bizonyos összeg pénzt ad át a menyasszony atyjának. E vételt mondják ott annak okáúl, hogy az ottani mohamedán nők nem járnak lefátyolozottan, mint a kik nem is annyira hites feleségei, mint inkább csak fizetett rabszolgái a férjüknek; az ilyenekre ugyanis a lefátyolozás nem kötelező. A vételár nem is kerűl a menyasszony hozományához, mint másutt, hanem az apjáé marad.

A menyasszonyt árának lefizetése után a násznép (svatovi) ünnepélyesen átveszi, s az, miután mindenkinek sorban kezet csókolt, a szüleitől megáldva elbúcsúzik a saját atyafiságától.

Ezalatt a vőfélyek és a èauš fölrakják a két ládában elhelyezett kelengyét, a mely ruhafélékből és ágyneműből áll. Aztán a menyasszonyt lóra ültetik s a menet megindúl.

Mig jövet a násznép mindig keletről nyugatnak érkezik a menyasszony házához: addig menet épen az ellenkező irányba tart s csak egy idő múlva vág neki a menyasszony új otthona irányának. A násznép mindig délelőtt kél útra, a mig a nap emelkedőben van, és soha sem délután, mert ez nem jót jelentene az új párra nézve. Ugyanott, a hol az előző napon, most is pihenőt tartanak és falatoznak, a mi után dévajkodás, tréfa és ingerkedés, meg puskalövések sűrű durrogása közben folytatják útjukat.

A vőlegény házához érkezve a menyasszony leszáll a lóról, melyre azonnal fölpattan a férfiak valamelyike s keletről nyugatra háromszor körűlnyargalja a házat. E közben a menyasszony alázattal közeledik új otthona küszöbéhez, leborúl előtte és megcsókolja. A menyasszonyt a küszöbön a házbeli nők egy csésze gabonával várják, a melyből a menyasszony egy maréknyit a háztetőre s a négy égtáj felé szór. Erre belép a házba s ott újra letérdel, aztán megcsókolja a tűzhelyet, a családi élet jelképét. Némely vidéken előbb háromszor meg is kerűli s fölszítja a rajta pislogó zsarátnokot.

Másnap a meghivott pap elvégzi az esketés egyházi szertartásait, a mire víg lakoma következik, de ennek a menyasszony csak egy szögletbe szerényen félrevonúlva lehet tanúja. A lakoma közben mondott felköszöntőknél mindig kezet csókol az illetőnek, a kire a poharat köszöntötték. A lakoma után pedig a menyasszony egyik kezében mosdót (legen), a másikban korsót (ibrik) tartva, szolgál a vendégeknek a kézmosásnál, a miért mindeniküktől egy-egy pénzdarabot (poljevaèina) kap. A vendégek távozásakor az egyik vőfélylyel együtt mindenkit szépen kikisér, a mikor újabb ajándékok kölcsönös kicserélése szokásos.

Görög-keleti temető a krajinai Dolnji-Unac környékén. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A boszniai menyasszony nem ismeri a mézeshetek gyöngy idejét. Sőt reá nézve a lakodalom után a megpróbáltatás nehéz esztendeje kezdődik. Egy egész éven át maga a szerénység, az engedelmesség és hallgatag béketűrés s mindenkinek köteles a szolgálatára lenni. Kora hajnalban, még kakaskukorékolás előtt föl kell kelnie, hogy a házat tisztára söpörje és takarítsa, vizet hordjon s akkorra, mikor a többiek fölébrednek, mindent rendbe hozzon. Semmi, akármilyen nehéz munkától sem szabad visszariadnia, s ha netán csüggedni találna, azzal biztatják, hogy (krpež i trpež kuæu drže (vesződség és tűrés tartja össze a házat), vagy hogy ne stoji kuæa na zemlji, no na ženi (nem a talpán áll a ház, hanem az asszonyon); a férfiak pedig magukra czélozva mondogatják: pamet kuæom vlada (ész az úr a házban). A fiatal menyecske (snaša) a házba léptekor minden férfinak, még a fiúgyermekeknek is kezet csókol. Mikor a férfiak a munkából vagy útról haza térnek, lehúzza a lábbelijöket s megmossa a lábukat. Ha férfival találkozik, nem szabad előtte áthaladnia, hanem szerényen az út szélére áll s mélyen meghajtja magát az elhaladó előtt. Az új házasok bizalmas együttlétéről egyelőre szó sem lehet, s csak úgy lopva leshetnek el egy-egy pillanatot, a mikor nagy sebtében pár pillanatra négyszemközt lehetnek. Csak a házasság ez első próbaévének letelte után lép az új asszony a feleség jogaiba, a mikor a menyasszonyi főkötőjét leteszi s megkapja a családfőtől kiosztott munkakörét.

Boszniában az asszony legelső rendű föladata gyermekeket, még pedig fiúkat szűlni, s jaj annak a nőnek, a kitől a sors megtagadta, hogy e kötelességének eleget tehessen. Hogy e részben szerencsés legyen, a már leírt lakodalmi szokások mellett még nem egy babonás gyakorlat járja. A vőfély, miután a menyasszony újjára fölhúzta a gyűrűt, férfi övével kapcsolja őt körűl, hogy fiúkat szűljön. A menyasszony, mikor a férje házába lép, ez igéket suttogja: Koliko ti u kuæi rogova, onoliko ti rodila sinova (a hány gerenda a házon, annyi fiat szűljek neked). Az esketésnél a vőlegényére tekintve, ezt mormolja halkan magában: Koliko ti u glavi zubova, onoliko ti rodila sinova (a hány fog van a fejedben, annyi fiat szűljek neked). Mikor a menyasszonyt új otthonába viszik, ha útközben teherrel megrakott állatokkal találkoznak, azok valamelyikét megállítják, lerakják róla a terhet, vagy legalább meglazítják a hevedert, a mivel a teher az állat hátához van kötve, hogy a menyasszony meddő ne maradjon. (Breme a teher neve általában, de a méh gyümölcséé is. Az egész szertartás tehát a szűlés jelképes ábrázolása.) Ha a menyasszony jó családból való, akkor a szülői háztól való búcsúzásakor még egyszer visszatekint, hogy leendő gyermekei a saját atyafiságára üssenek; ha ellenben a vőlegényénél alacsonyabb származású, akkor a vőfélyek jól vigyáznak, hogy valahogy vissza ne nézzen s így az ivadéka a saját nemzetségéhez hasonló ne legyen.

A mohamedán vidéki lakosság lakodalmi szokásai, a mennyiben a vallási szertartásokat nem tekintjük, általában a keresztényekéihez hasonlók, s így csupán némely eltérések megemlítésére szorítkozhatunk.

Érdekes a hajdan a keresztényeknél is, ma azonban már csak a mohamedánoknál szokásos menyasszony-rablás. Ha ugyanis a szerelmes pár nem egészen bizonyos abban, vajon egybekeléséhez megnyerik-e a menyasszony atyjának a beleegyezését, akkor a fiatalok titokban megállapodnak, hogy a vőlegény mikor, mely órában rabolja el a választottját. A vőlegény a meghatározott helyen megjelenik kisérétével, a hol a menyasszony már vár reájuk; nyergébe kapja a leányt s azzal lóhalálában elvágtatnak a vőlegény háza felé. Gyakran még idejében neszét vették a szöktetésnek, s olyankor az atya minden talpra állítható emberével nyomukba eredt a rablóknak, hogy zsákmányukat visszavegye tőlük.

Halotti emlékünnep egy görög-keleti temetőben (Markovdan). Arndt-Èeplin Evaldtól

Boszniában több helyütt látni régi sírmezőket, a melyeket a nép Svatovsko groblje (Násznép sírja) néven ismer s az a monda él róluk, hogy e helyeken az üldözők utólérték s lemészárolták az elrablott menyasszony kiséretét.

Ha ilyen utólérésnél a vérontást el akarták kerűlni, akkor az üldözöttek és az üldözők a legközelebbi kadihoz (bíró) mentek, a ki megkérdezte a menyasszonyt, vajon a maga jószántából szökött-e meg a vőlegénynyel? Ha erre az volt a válasz, hogy: Ja æu s njime i u goru i u vodu (Vele megyek erdőn, vizen át): akkor a szöktetőket a bíró fölmentette s üldözőiknek ki kellett velük békűlniök. Ha ellenben a rablás a leány akarata ellen történt: akkor az apja visszakapta s a szöktetőknek sulyos bírságot kellett fizetniök. De akár a leány beleegyezésével, akár a nélkül szöktette is meg a legény, e tettével regényes hőssé lett s azért senki sem dobott rá követ. Hanem jaj az olyan szöktetőnek, a ki a más menyasszonyát rabolja el! A nép igazságérzete ennél sulyosabb vétséget alig ismer. Még az apja is kitagadná az olyan fiút, a ki ilyent tenne, s átkával sujtva, világgá kergetné. Minden tisztességesen érző ember kerűlné a társaságát, s a mélyen sértett vőlegény addig nem nyugodnék, a míg vérrel nem mosná le a rajta esett gyalázatot. Az ily esetek ugyan ritkák, de gyászos következményeikkel együtt néha mégis előfordúlnak Herczegovinában.

Az elrablott, vagy a polgári törvénykezés útján a vőlegénynek oda itélt menyasszony a menyekzője napjáig az anyósa oltalma alatt marad. Ha a menyasszony más helységből költözik a vőlegényéhez, akkor egy nőrokona kiséri, a ki addig vele marad, míg új otthonát meg nem szokta. Ezt a kisérőnőt obikušának, „szoktató”-nak híjják. Időközben a vőlegény gondoskodik a nászruháról, nevezetesen a hosszú, dúsan hímzett köntösről, az anterijáról.

A lakodalom ünnepsége szerdai napon kezdődik. A szertartás módja az, hogy a vőlegény négy rokona vagy barátja, úgy mint mind a két félnek egy-egy tanúja (šahid), továbbá egy kiadó (davaæ) és egy kérő (uzimaæ) jelennek meg a menyasszony előtt s megkérdik tőle, akar-e N. N.-nek, az N. N, fiának felesége lenni? A menyasszony csak a harmadszori kérdésre felel, a mi után Allah mubarek olsun! (Allah legyen kegyelmes!) szavakkal üdvözlik.

Városi mohamedán temetés. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A tanúk most a kadi elé mennek s a hatósági engedély (niæah murasela) előmutatása mellett előadják neki az ügyet, mire megkapják tőle a házasságkötésről szóló tanúsítványt. A népszokás szerint erre a körmök hennah-val való festésének szertartása következik. A menyasszony kiterjesztett kezekkel az ágyra fekszik, mindkét kezébe egy-egy aranyat tesznek, s a kiszemelt körömfestő asszony (krnjadjuša) elvégzi a festést. Miután a menyasszony az ágyról fölkelt, egy fiúgyermeket hengerget meg az ágyon, hogy neki is fiai szülessenek, s e fiút megajándékozza. Erre megjelenik a vőfély, nászfátyolt (duvak vagy èatkija) borít a menyasszonyra és czukorfélét szór rá. Aztán átadja neki menyekzői ajándékait, melyek az említett fátyolon kivűl egy fezből, övből s egy pár papucsból (trluke) állanak. Mindenik darabért viszontajándékot kap a menyasszonytól.

A csütörtök minden szertartás nélkül múlik el, csak az estején (u oèi petka) készítik el a másnapi lakomát (sofra). A vőlegény naplemente után két órával (jat'sija) a mecsetbe megy s ott imádkozik, aztán barátai nagy hejehujával és dévajkodással haza, a menyasszonya szobája küszöbéig kisérik. Másnap a vőlegény barátai és szomszédai ajándékokkal, többnyire édes süteményekkel állítanak be hozzá, melyek között van a menyasszonynak szánt lakodalmi kalács is.

A háremben a menyasszony a kalácsot fölszeleteli s a vőlegény megkinálja vele a vendégeket, a kiknek mindenike egy-egy himzett kendőt (jagluk vagy mahrama) is kap. Pénteken délután fogadja a menyasszony a háremben új szomszédnőit s megvendégeli őket. Ha a szüléi ugyanabban a városban laknak, akkor este meglátogatja őket, s ezzel véget ér az ünnep, a melynél a hangos dinom-dánomnak, dévaj dáridónak s kölcsönös ajándékozásnak végehossza nincsen, s az ajándék néha meg is haladja az illetők vagyoni tehetségét.

A halál. – Mažuraniæ költő e jellemző sorai:

Boj se onog ko je viko, Bez golema mrijeti jada.

(A ki nem fél a haláltól, attól félhetsz.)

teljesen rá illenek Bosznia és Herczegovina erős lelkű népére, mely a halálnak, bármely alakban közeledjék is, mindig bátran és egykedvű nyugalommal néz a szemébe.

A gyakran sulyos gondokkal terhes élet végeűl méltósággal várják a halált. A férfinak, ha vége közeledtét érzi, legfőbb gondja a „halál”, vagyis a kibékűlés mindazokkal, a kiken netán valami igazságtalanságot követett el, s halálos ágyán megbocsát „még az erdei madárnak, a vizben lévő halnak és a görgetegben rejtőző kigyónak is.”

A haldoklónak a fejénél egy viasztyertyát gyújtanak, s a halála beállta után lefogják a szemeit és összezárják a száját. Azután kioltják a tüzet s a hamut gondosan lesöprik a tűzhelyről, a melyet három napon át használatlanúl hagynak. A halál bekövetkeztekor a házban lévő vizet, vagy készűlőfélben lévő ételeket is kiöntik.

A ház előtt tüzet raknak s annál melegítik meg a halott megmosására szükséges vizet. E mosás után a vizzel együtt a tűz maradványait s a mosásnál használt szappant és fésűt is elpusztítják. Erre következik a halottnak végső útjára való felöltöztetése. A menyasszonynak a gyűrűjét az újján hagyják, a hajadont teljes menyasszonyi díszbe öltöztetik, csak az ékszereit veszik le róla a sirnál s a templomba viszik áldozatúl.

Halottjáért imádkozó mohamedán. Arndt-Èeplin Evaldtól

Mikor a halott föl van öltöztetve, a családhoz tartozók egybegyűlnek s megvendégelik őket. A nők bánatos dallamú sirató-nótákat (jadikovke) kezdenek, melyek az elhúnytat dicsérik, jeles tulajdonait emlegetik s elköltözését fájlalják. Minthogy ősi keresztény szokás szerint a holttestnek legalább egy nap és egy éjen át a házban kell maradnia, a vendégek fölváltva őrködnek és virasztanak mellette, a mit annál kevésbbé mulasztanak el, mivel különben megtörténhetnék, hogy valami állat szökik a halottra, a ki ettől morkoláb (vukodlak, vampir) lenne.

A temetés órájának elérkeztekor a halottól nőrokonai elbúcsúznak, s aztán a holttestet koporsó nélkül a hordható ravatalra (Szent Mihály lovára) téve, férfiak viszik a temetőbe. A halottvivőket folyton újabbak váltják föl s így mentűl többen járúlnak a résztvevők közűl a végtisztesség megadásához.

A halál beálltakor a halott ágya mellé egy tányérra tojást és gabonát tesznek, s aztán az elindúló gyászmenet után dobálják halotti áldozatúl.

Ha már ugyanabban az évben második volna a haláleset a háznál, akkor a temetési menet megindúltakor a küszöbön egy kakast ölnek le áldozatúl (kurban) és váltságdíjúl, hogy további halálesetektől egy időre óva maradjon a ház. A leölt áldozati állatot a szegényeknek adják.

Temetés napján az egész faluban szűnetel a munka, vagy legalább mindenki, a ki előtt a gyászos menet elhalad, addig, a míg el nem vonúl, félben hagyja a munkáját. Útközben a ravatalt háromszor leteszik a földre, miközben a halottvivők pihennek.

A sírnál a halottat legközelebbi hozzátartozói emelik le a ravatalról s teszik sírjába. A sirgödröt rendesen kőlapokkal rakják ki s a halott fölé védő kőlapokat illesztenek, hogy a föld reá ne nehezedjék. Némely vidéken a sír puszta fenekére fektetik a halottat, de föléje kőlapokból vagy deszkákból kis sátorfödelet alkotnak, a melyet aztán földdel és gyeppel borítanak be. Ha ezzel elkészűltek, utolsó búcsúzásúl igy szólnak a temetésen résztvevők: „Legyen neki könnyű a föld!”, vagy: „Isten bocsásson meg neki!” – s azzal visszatérnek a gyászos házba.

A halotthoz némely tárgyakat raknak a sírba, melyet mélyértelműen díszítenek. Kisdedeknek bölcsőt állítanák a sírjukra. Iskolás gyermekekhez könyvet és írótáblát tesznek, felnőtteknek pedig egy kancsó bort helyeznek a fejükhöz útravalóúl. Gyermekágyban elhalt asszony mellé, ha szülötte fiú volt, nadrágocskát, ha leány, guzsalyt és orsót tesznek. Gyakran pénzt is adnak a halottnak, hogy azon esetre, ha már használt sírba kerűlne, annak régibb gazdájától megválthassa a helyét s jobban megférjen vele. A képünkön ábrázolt kis görög-keleti temető Dolnji-Unac környékén egy régibb római temető helyén van. A tölgyfa melletti magas fakereszt ősi szokás szerint egy leányka sírja mellett áll s a felső részén kendőcskékkel és tarka szalagokkal van díszítve.

A temetésen résztvevők az időközben tisztára söprött házba térnek vissza (a söprűt, a melylyel kitakarították, eldobják) s megmossák a kezüket és arczukat, de nem törűlközőbe törűlköznek, hanem a tűznél szárítkoznak meg, azután pedig torhoz telepszenek, hogy az elhúnyt lelki üdvéért igyanak. Hasonló tort tartanak a temetés utáni harmadik, hetedik és negyvenedik napon (rendesen az ezt követő szombaton), továbbá fél és egész évvel utána. Az ilyen torokra mindenki magával viszi az étel- vagy italbeli járúlékát (prilog). Gyakran a halott sírjára is tesznek ételneműeket, nevezetesen tojást és kalácsot, melyeket a helység szegényei visznek el utóbb, miután a halottat Isten irgalmába ajánlották. A temetés utáni harmadnapon a sírt tömjénnel füstölik meg.

A jajczai mohamedán temető. Háry Gyulától

A sírt kereszten kivűl még egyéb jelekkel is díszítik. Így a gyermekek sírjára fejtől egy póznát s arra kendőt, leánygyermek sírjára több kendőt is tűznek s a pózna ágaira piros almát, czitromot, fezbojtot és egy nyakravalót. A legdrágább ékességgel azonban az ifjú legények sírját díszítik; ugyanis a halott húgai levágott hajukat akasztják a póznára a tarka kendő mellé.

A mi szokásainktól teljesen eltérőleg Boszniában a fehér a gyász szine s a nők gyászuk jeléűl fehér kendőt viselnek. A hajukat ilyenkor leeresztik, a sapkájukról leveszik a bojtot s a zekéjüket vagy ködmönüket kifordítva öltik föl. Az özvegy nő pedig 40 napig, sőt gyakran egy egész esztendőn át sem hagyja el a házat. A férfiak gyászuk jeléűl a piros turbánkendő helyett fehéret viselnek s 40 napig nem borotválkoznak és nem nyiratják a hajukat.

A mohamedánok temetkezési szokásai lényegesen különböznek a keresztényekétől s Boszniában és Herczegovinában is az iszlám hagyományaihoz alkalmazkodnak.

A halál beállta után a halottnak kinyújtóztatják a kezeit és lábait, lezárják a szemeit és a két nagy lábaújját zsineggel egymáshoz kötik. A hasára, hogy föl ne puffadjon, egy nagy kulcsot tesznek.

A halottat lehetőleg egy imammal mosatják meg, a ki e munkát valami ravatalfélén (tenešir) végezi, de előbb sem maga, sem a segédei el nem mulasztják a szertartásos vallási mosakodást (abdest). Miután a halottat előbb langyos vizzel és szappannal megmosták s aztán hideggel leöblítették, mindenik kezébe egy-egy darab kámfort adnak s felöltöztetik. A halott ruhája a következő három darabból áll: első a æefin nevű lepedő, a mibe a holttestet burkolják, azután az újjatlan halotti inget adják rá, melynek a varró czérnáján sehol sem szabad görcsölésnek vagy bogozásnak lennie, végűl a lepel, a melylyel a testet leborítják. Most a ravatalra (tabut) teszik a halottat, még pedig úgy, hogy a jobb oldala a Krbla felé nézzen, s még egy terítőt (èaburtija) tesznek rá, melyet a mecsetből visznek, avagy egy darab posztót, melyet a temetési szertartást végező hodza kap ajándékba. A halott fejéhez, ha férfi, turbánt, ha nő, jaglukot tesznek. Különösen említendő, hogy ha nő hal meg, a férjének többé nem szabad őt látnia, mert a nép fölfogása szerint a halál minden családi köteléket fölold s azontúl a férj a halottra nézve már teljesen idegen. A halottat ezután a ravatalon a mecsetbe viszik, a hol a pap elvégzi érte a halotti imát, s onnan a sírhoz kisérik. A temetésen csupán férfiak vesznek részt s fölváltva viszik a ravatalt, hogy megadják neki a végtisztességet. A férfiakat csak a leírt halotti ruhában, a nőket ellenben egyszerű koporsóba téve helyezik sírba, még pedig vízszintesen, jobb oldallal a Krbla felé. Föléjük háztető alakban deszkákat állítanak s azokra hozzátartozóik földet halmoznak.

A sírnál a hodža elimádkozza a Hatmá-t,a minek a végén mindnyájan „amin”-tmondanak, s aztán a sírnál magára hagyják a papot, a ki a sír szélének a közepénél állva végzi a talkin szertartását. A mohamedánok hite szerint ugyanis a halott, a mint eltemették, nyomban új életet kezd, s az életereje a lába újjától kezd benne föltámadni. Előtte a másvilágon angyalok jelennek meg, a kik a hitvallását kérdik tőle, s a papnak ehhez képest most az a tiszte, hogy őt a saját és az édesanyja nevének említése mellett megtanítsa, mint viselkedjék e vizsgálatnál s igy részése lehessen az örök boldogságnak.

Ezt a szertartást hivják talkin-nak. A gyermekeknél azonban, minthogy őket minden bűntől tisztáknak tartják, ez elmarad.

Az alapjáúl szolgáló vélekedés miatt igen szép szokás az úgy nevezett devri-iskat-i salat, egy neme a bűnöktől való megváltásnak, a melyet néha haláleseteknél gyakorolnak. A mohamedánoknál is megvan a halál beállta előtti kibékűlés (halal) szokása, s a haldokló rendesen valami jótékony czélra hagyja vagyonának egy részét, hogy bűneinek bocsánatát nyerje érte. A halál beállta után a halott szomszédai összegyűlnek, s közűlök három férfi megállapítja a halott vétkeit. A vétkeket bizonyos megszabott kulcs szerint értékelik, igy példáúl egy elmulasztott imádságot 520 drachma búzára becsűlnek. A vallási kötelességek mulasztásainak ekként talált értékét aztán pénzértékre számítják át, s ha kitűnnék, hogy a halott részéről tett jótékony alapítvány ennél csekélyebb, akkor a hozzátartozói között gyűjtést indítanak, mig a kivetett összeg ki nem kerekedik. Ezt aztán a szegények között kiosztják, vagy egyéb jótékony czélra fordítják. Megemlítendő még, hogy a vallási kötelességek férfiakra nézve a tizenkettedik, nőkre nézve pedig a kilenczedik évüktől fogva kötelezők.

A halottnak a sírnál való siratása a mohamedánoknál nem szokásos, minthogy az, a kit Isten magához hívott, az ő véleményük szerint inkább irígylésre, mintsem siratásra méltó. De annál gyakrabban látni reggeli és esti órákban a mohamedán temetőkben imádkozó férfiakat, kik őseik sírjánál kezüket égre emelve, vagy komor szemlélődésbe elmerűlten ájtatoskodnak.

A nyelv. Nemaniæ Davorintól, fordította Hodinka Antal.

A Boszniában és Herczegovinában beszélt nyelv egy a szomszéd horvátok és szerbek „szerb-horvát” nyelvével. Maga a nép e két szót külön-külön használja a nyelv elnevezésére; ugyanis a nem-egyesűlt görög-keleti városi lakók csaknem kivétel nélkül „szerb”-nek mondják, a katholikusok ellenben általánosan „horvát”-nak. Így nevezik a mohamedánok sokan és az itt honos spanyol zsidók is a leggyakrabban. A mohamedán lakosság zöme és a keresztény parasztok a legtöbbször „bosnyák” nyelvnek mondják, és ez az elnevezés már a múlt századok bosnyák irodalmában is előjön az akkori európai tudósoktól inkább használt „szlovin” vagy illyr mellett, s ennélfogva hivatalosan is el van fogadva.

Ez a nyelv a szláv testvérnyelvek között joggal a legszebbnek mondható. Tisztán és dallamosan csengő magánhangzóival, hajlékony és lágyan simúló, de a mellett határozott mássalhangzóival igen túlszárnyalja nemcsak az éjszaki és nyugati szláv, hanem a legközelebb álló szlovén és bulgár nyelvet is. Lirai gyöngéd kifejezéseiben talán alatta áll a szlovénnek, de szónoki és epikai szárnyalásra való alkalmatossága föléje helyezi annak.

A horvátoknak és szerbeknek a „mi” kérdő névmás három alakjáról (kaj, èa és što) elnevezett három nyelvjárása (kajkavština, èakavština és štokavština) közűl Boszniában és Herczegovinában, ha csak ezt a jellemző szócskát veszszük tekintetbe, egyedűl a „štokavstiná”-t találjuk, mindamellett a sokaktól ősinek tekintett èa-nyelvjárás némely sajátosságainak nyomai mindmáig megmaradtak, nem ugyan a nem-egyesűlt görög-keletiek, hanem a katholikusok és mohamedánok beszédjében. Így főleg a kreševói katholikusok a gj-ét j-vé lágyítják (pl. megja helyett meja), továbbá az összes mohamedánok és a kreševói, meg a vareši katholikusok az utolsó szótagot hangsulyozzák, az utolsó előtti hangsulytalan szótagot pedig elnyújtják, a mi úgy látszik az egykori hangsulylyal van összefüggésben (pl. a birtokos eset vödé, krãljéviæ). Az ó-szláv þ betűt a nem-egyesűlt keletiek általában je-nek, és csak az alsó Drina mentén, a szerb határon lakók ejtik e-nek, a katholikusok és a mohamedánok nagyobbára i-nek. Ezen ikavismus és jekavismus kiejtés között alig lehet éles földrajzi határvonalat húzni; sokszor ugyanazon a helyen, példáúl Szerajevóban, megtaláljuk mind a kettőt, más helyen, példáúl Travnikban és környékén tiszta ikavismus az uralkodó, és viszont a csaknem pusztán katholikus és rnohamedán lakossággal bíró Kreševóban és Varešben a jekavismus. Az ikavcok elég általános sajátossága, hogy a pri előképzőt pre-nekejtik (pritisnuti = megszorítani helyett pretisnuti), s viszont igen gyakran siromaštvo helyett sjeromaštvo-t(szegénység) mondanak.

A nyelv történetét vizsgálva, a mennyiben a múlt századok nyelvemlékeiben fönmaradt, először is ki kell fejeznünk azt az első pillanatra talán meglepő tényt, hogy a nem-egyesűlt keletiektől istenitiszteletük végzésénél kezdet óta egyedűl használt szláv nyelv a népnyelv természetes fejlődését illetőleg irodalmi használatát egész a XIX. századig inkább akadályozta, mint elősegítette, még pedig olyaténképen, hogy az egyházi szláv nyelv, és pedig régibb időben az úgy nevezett szerb-szlovén, később a muszka-szlovén még a világi tárgyak jelölésére használt népies kifejezéseket is kiszorította. Ez a jelenség abból magyarázható, hogy a byzanczi szellemben nevelkedett szerzeteseknek és a nyomdokukban járó kevés számú írónak semmi gyakorlati érzékük sem volt a népiesség iránt. Egészen más volt e részben a helyzet Boszniában és Herczegovinában. Itt egyrészt az állami intézmények annyiban legalább nemzeti alapra voltak fektetve, a mennyiben a fejedelmek és az országnagyok a minden idegen egyháztól és vallás-bölcseleti tanoktól független bogumilismus hívői voltak, s politikai ügyeik révén többször kerűltek érintkezésbe nyugati Európával; másrészt a katholikus papság is, mely az istenitiszteletet mindig latin nyelven végezte, szláv irodalmi működésében kevésbbé foglalkozott elvont vallás-bölcseleti kérdésekkel. Sőt inkább, látván a veszélyt, a melylyel a katholicismust legelőbb a bogumilismus, aztán az iszlám s végűl a Németországban tiszta népies nyelven szerkesztett horvát könyvek útján terjeszkedő protestáns vallás fenyegette, föladatáúl tűzte ki, hogy katholikus szellemben írt művekkel egyenesen a népre hasson, azt ez úton az említett veszélytől megóvja és sokféle vallási szükségletének egészséges táplálékot nyújtson. Ekképen Boszniában politikai önállósága idejében (a XII–XV. században) gazdag irodalma keletkezett a fejedelmek iródeákjainak tollából folyt íratoknak, a melyek közűl oklevelek tekintélyes számmal maradtak fönn, valamint az akkori időkhöz képest nem csekély a katholikus hívők épűlésére szánt művek irodalma sem. A letűnt bosnyák irodalomnak ez a két ága egészben véve oly tiszta népnyelvet mutat föl, hogy e nyelvnek a fejlődését föl egész a XII. századig meglehetős biztossággal nyomon kisérhetjük. Ez a nyelv századokon át a bosnyák uralkodók és a szomszéd államok diplomácziai érintkezéseinek a nyelve, s az volt a katholikusok és bogumilok s utóbb az egész szerb és horvát irodalomnak is a nyelve. Ez az a nyelv, a mely úgy a raguzai köztársaság hivatalos szláv nyelvének, mint a raguzai dalmát költészet gazdag változatosságú nyelvének kifejlődésére jótékony hatást gyakorolt. Ezt emelték és pedig épen úgy, a mint Boszniában és Herczegovinában beszélik, a XIX. század első felében hosszú, érdemes és sikeres fáradozás után Karadžiæ Stefanoviæ Vuk és Gáj Lajos, a két nyelvújító, az összes szerbség és a horvátok élő irodalmi nyelvévé.

És most még csak egy-két megjegyzést teszünk a boszniai népnyelv mai állásának részben való jellemzésére, összehasonlítva azt egyrészről régebbi állapotával, másrészről a szerbek és a horvátok mai irodalmi nyelvével. Egész fejlődése az alakok gazdagságának egyszerűsítésére és kevesbítésére irányzott törekvését mutatja, egyedűl talán csak a főnevek többes sajátító esetét kivéve. A régi kettős-számú alakok példáúl idővel kivesztek, a még megmaradt kevés alak meg elvesztette eredeti jelentését; az oèi már nem „két” szemet jelent, helyette a többes dva oka lett szokásos. Épen így a főnevek helyhatározó (locativus) esete úgy az egyes, mint a többes számban szintén kiveszett, s helyette a tulajdonítót használják, többes tulajdonító helyett meg az eszközhatározót (instrumentalis). Sőt mintha ez az egyszerűsítési folyamat még most is tartana, a mennyiben t. i. a megszólító eset helyett példáúl a közbeszédben az alanyeset dívik; az iskolában nem járt köznép példáúl, bármely felekezethez tartozzék is, a tanítót soha, sem írásban, sem szóban nem így szólítja: gospodine uèitelju, hanem mindig csak így: gospodin uèitelj. A gospodin (úr, uram) szót más nevek előtt minden felekezet rendszerint ejtegethetetlen czímezésűl használja; példáúl gospodin direktora, gospodin župniku, s gospodin Æirilom, stb. Ugyanígy használják a török személy- és czímneveket az efendija, aga, beg szavak előtt; példáúl Mehmed, Hifzija, Alija, Hadžija, ha magukban állanak, rendesen ragozgatnak; ellenben soha sem hallani azt, hogy Mehmeda bega, Hifzija efendija, hanem mindig csak: Mehmed bega, Hifzi efendija, Hifzi efendije, s Ali agom, za Hadži efendiju stb. Hangtani tekintetben a finom külömbség a è és æ mássalhangzók között, a melyeket egy èakavac soha sem cserél össze egymással, ma már alig tapasztalható Boszniában; mind a kettőt körűlbelűl. egyformán ejtik. A gyönge h hangot a katholikus ikavcok alig használják, a je-tejtő katholikusok inkább, sőt a nem-egyesűlt keletieknél is ritkán hallható; ezek egész k-ig keményedett alakjában használják, és pedig úgy a ragokban, mint a gyökérszókban; még leginkább megmaradt a mohamedánok beszédében, sőt ezek, bizonyára az arab liturgikus nyelv hatása alatt oly szláv szavakban is használják ezt a h hangot, a melyekben helye sem volna. Általánosan és kivétel nélkül elmaradt a vég h a melléknevek és névmások többes sajátító esetében; példáúl: dobrijeh drva helyett mindig csak dobrije drva hallható.

Sajátságos nehézségeket okoz az f hang; a vareši katholikusok rendszerint p-nek ejtik, példáúl paljen Isus (faljen, hvaljen helyett), s a többi katholikus is mindig Stjepán-tvagy Stipo-t, Jozip-otés Pilip-etmond; ép így a mohamedánok fratar helyett prator-t;ellenben a görög-keletiek ebben a p-ben valami katholikus ízt éreznek s Josif-otés Stefan-t, Stevan-t, Stevo-tmondanak, bár patronymice Stepanoviæ-othasználnak.

A tartomány katholikus és görög-keleti lakosságának századok óta különvált műveltségköre hozta magával, hogy e két felekezet némileg nyelvben is különbözik egymástól, a nélkül azonban, hogy ez a csekély különbség a nyelv általános természetét érintené. A görög-keleti tulajdonképen templomi szláv, még pedig orosz-szlovén nyelven imádkozik s énekli templomi énekeit, a katholikus tiszta anyanyelvén; a katholikusok Ante, Jure, Jvo vagy Ivan, Jozo vagy (ha szentről van szó) Jozip stb. személyneveit a görög-keletiek Antonije, Gjorgje, Jovo vagy Jovan, Josif, stb. alakban használják; csak az éjszaknyugati Boszniában, körűlbelűl a Jajczáig lakó görög-keletieknél hallani Gjorgje mellett Gjuragj-otvagy Gjuro-tis; a görög-keleti vaskrs, opština, sveštenik, osveštati szavakat a katholikus uskrs, opèina, sveèenik (népiesen inkább ujak[174]*, posvetiti, posveèivati alakban használja. A templomi szláv nyelvből vették át a görög-keletiek a széltében használt povtoriti és sovjet (sjetovati mellett) szavakat is.

Végűl meg kell említeni azt az érdekes és a bosnyákoknál általános jelenséget, hogy tisztes személyekkel beszélve, a személyes névmást egészen szabálytalanúl használják. Nemzeti szokás a megszólított személyt tegezni: ti, tvoj; az egyszerű bosnyák, bármely felekezethez tartozzék is, inkább ösztönszerűleg, mint tudatosan néha magáz is: vi, vaš, de rendszerint egy és ugyanazon mondatban tegez és magáz is össze-vissza: vi, tvoj, vaš, tebi, stb. s viszont, ha vi-vel szólítják meg, maga-magáról többesben is beszél: mi, naš, és magasabb állású személy jelenlétében oly zavarba jő, hogy saját fiát is megmagázza, bár az őt te-nek szólítja. Szinte hajlandó hinni az ember, hogy ez a nemzetietlen és szokatlan vi, vaš magázó megszólítás csak a megszállással kerűlt Boszniába s a nép még nem tudott megbarátkozni vele. Pedig nem így áll a dolog; ez bizony már százados szokás.

Ének és zene. Kuba Lajostól, fordította Sztankó Béla.

A népies zene szempontjából Bosznia és Herczegovina egy egységet alkotnak a szomszédos Balkán-államok közűl Montenegróval és Dalmácziával (ennek a városokon kivűl eső vidéki terűleteit értve). E szláv országokban a dallamoknak és énekeknek nemcsak a természete azonos, hanem megegyeznek abban is, hogy bennük a dal mindazon fokozataiban él ma is, melyeken a zene fejlődése és virágozása alatt általában átment volt. Ezen énekek, a mint a nép között máig fönmaradtak, kellő módon sorakoztatva, a kialakúlás rendjét mutatják, melyben a legkezdetlegesebb ki sem is fejezhető a hangírás mostani rendszerével, míg a legfejlettebb már úgy jelenik meg, mint egyszerű összhangzati viszonyokon alapúló, merész és lendűletes sora a hangoknak. Dalmácziához képest Bosznia és Herczegovina szegényebb, mert karénekei nincsenek. Jóllehet a megszállott tartományokban igen sokat és főleg közösen énekelnek: az ének itt kivétel nélkül és a dalok természetéből kifolyólag csak egyszólamú, és pedig azért, mert e dallamok kevés kivétellel egyáltalában nem tűrik meg a párvonalos harmadokkal vagy hatodokkal való kiséretet, már pedig a népies karéneknek főként ez az alapja. A legsajátosabb és legősibb énekeket természetesen a falukban kell keresnünk, mert mint egyebekben, ezt illetőleg is a falu a leghívebb megőrizője és föntartója a múltak hagyományainak. A boszniai és herczegovinai falukban leginkább kétféle dallamot szokás énekelni. Ezek egyikének akusztikai anyagát a hangközök sajátosságánál fogva, s az e nemű dalokban legfőbb szerepet vivő trillák (hangrezgetések) miatt hangjegyrendszerünkkel megközelítőleg is csak igen nehezen, helyesen pedig épen nem lehet kifejezni. A másik fajta már hangjegyekkel is jól szemléltethető, bár az e nemű dalok nem az egész és fél lépcsőkből szerkesztett természetes (diatonikus), hanem a pusztán fél lépcsőkből álló színezett (chromatikus) hangnem-rendszeren alapúlnak. Az első sorban említett dallamokat legfölebb csak körűlírni lehet. A dallam hangterjedelme ezekben csekély s legfölebb nagy-harmad távolság keretében mozog. A hangközök 1/4 és 1/8 hang között ingadoznak. Az időmérték igen vontatott, a metrikai szabályosság csaknem egészen hiányzik s majdnem minden hangzóra jut egy-egy hangrezgés (trilla). Olyanforma hatása van ez éneknek, mikor a férfiak, de a nők is teljes erejű mellhangon éneklik, mint ha a sírást és zokogást akarnák énekhangokba önteni. Hogy azonban ezek csakugyan énekeknek tekintendők, arra okot ád egyfelől az, hogy bennük a hangok erővel, hatalmasan és bizonyos tekintetben mesterkélten törnek elő, másfelől, hogy maga a nép is „éneklés”-nek (pjevanje) nevezi ezeknek előadását. Mindenesetre sajátságos neme ez az éneknek, melynek technikai oldalát a dalmát nép „grohotanje”, a montenegrói pedig „zerzavanje” szóval fejezi ki. Az előadás nehéz volta okozza, hogy azok, kik a hangrezgést (trillát) jól el tudják találni, büszkék arra s jó énekesekűl tekintetnek.

A másik faj, melyet szigorúan pontos időméret jellemez, már fejlettebb alakúlást mutat, bár a hangterjedelem ezekben is csekélyebb. Az ide mellékelt példa fölöslegessé teszi a bővebb magyarázatot.

Djeno, dušo, sinoæ bjesmo, ondje moja sablja osta, sablja moja i mahrama. Hajde, dušo, da tražimo, ako Bog da, te nadjemo, tebi, dušo, ogledalo, meni sablja i mahrama, ogledaj se do jeseni, o jeseni k meni dodji, da zajedno veèeramo.

Ott hagytam a kardom éjjel, Hol mulattam kedvesemmel; Ott maradt a zsebkendőm is, Gyere, lelkem, keresd te is. Ha Isten is úgy akarja, Egyikünk csak megtalálja. Enyim a kard s a zsebkendő; Hozzád tűkör az illendő; Magad őszig abba nézzed, Őszszel majd eljövök érted S hozzám jőjj majd vacsorára....

A ki ez énekeket nem hallotta, fogalmat sem tud alkotni azon örök hagyományról, a mely szerint ez énekek az említett négy tartomány minden vidékén zengenek, s nem tudja elképzelni, hogy mily tűzzel s mily lankadatlan hévvel énekli a nép azokat. E sorok írójának hosszú időn át volt alkalma e jelenséget megfigyelni, s ha majd egyszer eljő az idő, – a mire valóban nagy szükség lenne, – hogy a zene ó-korából fönmaradt ezen figyelemre méltó maradványokat fonográffal fölfogják, a föntmondottak megerősítésre fognak találni. A kromatikus énekeket illetőleg, azoknak hallás szerinti helyes fölfogása iránt e sorok írójának már csak azért sem lehetett semmi kétsége, mert azokat rendesen tömeges karban, s a hangközöket igy is valamennyien meglepő egybehangzással és tiszta hangoztatással (intonatio) énekelték. Az e fajta ének, melynek igazi helye a távoli sziklafalakkal körűlvett fensík, tömeges éneklésnél úgy csendűl föl, mintha óriási, rejtelmes érczhangszer hangja volna s titokzatosan hangzik még az e helyütt jártas embernek is. A ki először hallja, egyáltalában nem találná ki, hogy emberi ének. Ezen énekek ősi voltára nézve különösen egy sajátosságuk fontos. Egyedűli kivételek ezek a bosnyákok és herczegovinaiak egyszólamú énekeiben, s az egyetlen hangköz, a melyben mozognak, a másod (igen ritkán a kis harmad is). Lehet, hogy az olvasó ez állítást úgy tekinti, mint vagy az éneklők, vagy a vizsgálódó hallgató fölszínességének következményét. E sorok írója, midőn Dalmáczia belsejében először hallgatta ezeket figyelmesen, bár a másodok hangoztatása igen határozott, pontos és tiszta volt, maga sem volt tisztában az iránt, ha vajon ez éneklés-módot jellemzetes sajátosságnak, avagy fogyatékosságnak tekintse-e.

De, midőn a határozott czéltudatosságot kezdette benne fölismerni; midőn ezt a főnt említett négy tartomány mindenikének terűletén mindenfelé hallotta a falusi nép között; midőn tapasztalta, hogy az éneklők a másodokat a tömeges éneklésnél is ugyanazon időben hangoztatják; midőn rájött arra, hogy ez énekek legnagyobb része másoddal végződik, melyet a guzliczások is szeretnek alkalmazni a záradékoknál rendesen föl is használnak: nem lehetett többé kétsége az iránt, hogy ez oly hatalmas és meggyökeresedett hagyomány, melyet hasztalan csapkodnak a legújabb kor zenéjének hullámai; oly hagyomány, melynek eredete valószinűleg a zenei ó-kor idejére esik, mig a zene hangról-hangra, hangközről-hangközre nőtt, tökélesedett.

Tudjuk, hogy Pythagorasnak Samosban, születése helyén, Hera templomában emléktáblát állítottak azért, hogy a nyolczadot fölfedezte. Mily képzeletet fölűlmúló hosszú időnek gondolatát ébreszti ez föl bennünk, ha meggondoljuk, hogy ezen énekekre nézve a másod-hangköz használata volt a leghatalmasabb vivmány. E dallamokat oly zenei alakúlatoknak kell tartanunk, melyeknek hangnem-rendszere még ismeretlen.

Lássuk most azon dallamokat, melyek a lépcsőnként emelkedő (diatonikus) hanglétra rendszerén alapúlnak. A városokban egyedűl ezek hallhatók, míg faluhelyt már ritkábban honosak. A vidéki helyek e nemű énekeit a városiakhoz képest ódon egyszerűség jellemzi, míg ezek részszerint már egészen az újkori zenéhez hasonlók. Bár ez az anyag már mai hangjegy-rendszerünkkel is jól kifejezhető, mindazonáltal sok érdekes vonás van ebben is. Azon kivételes eseteket nem számítva, midőn a szerző valamely különös hatás elérése czéljából ó-görög hangnemeket, vagy más e félét használ föl, mai zenénkben tudvalevőleg kétféle hangnem van: a kemény és a lágy. A bosnyák és herczegovinai dallamok ebben a tekintetben sokkal gazdagabbak. E sorok írója az 1893. évben körűlbelűl 1.200 dallamot jegyzett le, melyeknek tüzetes elemzése után arra az érdekes eredményre jutott, hogy azokban tizenegy különböző hangnem ismerhető föl, még pedig: 1. a mi mostani kemény és 2. mostani lágy hangnemünk. A régi görög hangnemek közűl – a lydiait figyelmen kivűl hagyva, mely azonos a mi kemény hangnemünkkel – a következők vannak meg:

Érdekes, hogy ezek által a régi görög hangnemek mindenike képviselve van, kivévén a hypolydiai hangnemet (f, g, a, h, c, d, e). A következő a mostani lágy hangnem azzal a különbséggel, hogy zárlata az ötödik lépcsőn van; s ép ezért lágy-uralgó hangnemnek volna nevezhető; így:

A következő hangnemet a jelenlegi kemény és lágy hangnemeink tetrachordjainak (négyeseinek) különböző összeszerkesztéséből kapjuk meg. Ha ugyanis e hangnemeket kétfelé osztjuk (mely részek mindenike egy-egy tetrachord lesz) ily módon:

akkor összeállíthatjuk a következő két hangnemet, vagy legalább annak hanganyagát. Nevezetesen, a kemény hangnem I. négyesének s a lágy hangnem II. négyesének összeállításából a következő hangsorozatot kapjuk:

Ha e hangsor kezdő lépcsőjéűl az e-t veszszük, oly hangnemet kapunk, mely a bosnyák és herczegovinai dalok dallamaihoz gyakran szolgál alapúl, s melyet vegyes-kemény (dur-moll) hangnemnek lehetne nevezni;

9. Vegyes-kem. hangnem:

A szerkesztés másik módja ez:

A lágy hangnem I. négyese. A kemény hangnem II. négyese,

ez az alapja a következő hangnemnek, melynek kezdő lépcsőjeűl a gis veendő; s ebben a szerkezetében vegyes-lágy (moll-dur) hangnemnek volna nevezhető.

10. Vegyes-lágy hangnem:

Végre a bosnyák és herczegovinai dalok még egy hangnemet tartalmaznak, ez az úgy nevezett keleti hangnem.

11. Keleti hangnem:

E hangnemet lágy hanglétránk felső négyeseiből lehet megszerkeszteni. Az ezen hangnemből folyó dallamok részben Arábiából, a mohamedánok útján származtak át ide; mindazonáltal a bővített másodhangköz, mely e hangnemet jellemzi, általában fontos alkotó eleme a szláv dallamoknak is.

Ezen hangnemek nyomozását némely körűlmény igen megnehezíti. Elsőben is a legtöbb dal nem éri el az egész hanglétra terjedelmét. Ennek természetes következménye az, hogy a dallamok egy nagy serege két hangnemhez is tartozhatik, sőt kisebb hangterjedelmű dalok több hangnemre is vonatkoztathatók. Továbbá a modulácziókra (átmenetekre) is igen érdekes példákat találunk; ime egy példa Szerajevóból:

* Átmenet a lydiai, vagy hypophrygiai hangnemből a 8. sz. alatti vegyes-lágy (g) hangnembe.

(E mutatvány szövege fordításban így hangzik: „Fölvettem a nagy, meg a kis korsót, kimentem a folyóvízhez, kedvesem, ott végeztem, drágám, szent mosakodásomat.”)

Igen gyakori jelenség – a mi könnyen zavarba hozhatja az embert – valamennyi délszláv (horvát, szlovén, szerb) dallamnál az, hogy vannak dalok, melyek a kemény hangnemmel egyezők, de a hanglétrának (mondjuk, pl. a kemény c-hanglétrának) nem kezdő lépcsőjén, itt tehát pl. a c-lépcsőn, hanem a másodikon, tehát a d-lépcsőn végződnek. Ennek következtében az ilyen dalok a bevégzetlenség hatását teszik az emberre, s valóban ezek bevégződésénél csak félzáradék van, ha a végző d-lépcsőt, úgy tekintjük, mint az uralgó összhangzat – g, h, d – ötödét. A tamburicza összhangzatos kisérete is ezt bizonyitja.

Mihelyt azonban az elébbi záró-hangot egyúttal alaphangnak is tekintjük, bizonytalanság, kétesség áll elő; mert mindjárt nem tudjuk, vajon az ilyen dalt kemény hangnemből menőnek kell-e tekintenünk, a d-lépcsőn alkalmazott félzáradékkal, vagy pedig olyannak, melynek dallamára a phrygiai hangnem alkalmazható.

Kiczifrázott guzla-fejek Trnovóból (szerajevói kerűlet) és Mosztárból (Herczegovina). Kuba Lajostól

Ilyen esetekben nincs más mód, mint a dolog lényegét, a dal összealkotási módját megvizsgálni. Vannak olyan dalok, melyek egész világosan mutatják, hogy a dallam összhangzatokra van alapítva; ezeknél képzeletben vezetőink az első lépcső hármas hangzata, továbbá az alsó és felső uralgó összhangzatok.

Más dallamoknál viszont csak nehezen találunk összhangzatos kiséretet, s ezek legkevésbbé sem tűrik meg az említett három hangzattal való közönséges összhangosítást. Ez a két fajta tehát nem okoz semmi nehézséget s nem hagy fönn semmi kétséget. De, a mint a természetben nincs ugrás, sőt a természet mindenben fokozatos átmenetet követel: úgy itt is vannak dalok, melyek meglehetősen eredeti és ódon dallami elkülönződést mutatnak, hanem azért a legköznapiasabb összhangzatos kiséretet is eltűrik. Az ilyenek mindig kétes jelenségek maradnak. Legvilágosabb bizonyítékúl példaképen hadd szolgáljon erre nézve az alábbi, széltében elterjedt s ép azért sokképen változtatott dallam.

(Ezen Allegretto szövege magyarúl igy hangzik:

1. és 2. változat:

Fénylő csillag, fénylő csillag, Hol bujdostál ma éjszaka?

3. változat:

Ibolyácska, ibolyácska, Én is leszakítnálak!)

A közölt mutatvány-dallamokon világosan fölismerhető, hogy a melyik eredetinek látszik, abban a phrygiai hangnem a legtisztábban jelenik meg; míg viszont az az alakúlat, melyet legkésőbbinek lehet tekinteni, kétségtelenűl kemény hangnemre vall, az uralgón nyugvó félzáradékkal. Mindamellett ezek csupán változatai egyazon thémának.

Bosnyák zenészek Jezeróból. Túry Gyulától

Ma már, midőn a dalmát, horvát-szlavon és a szerb nép a dallamokat a tamburicza-játék s a karének összhangzatos kiséretével műveli, megállapítható, hogy a kemény hangnemhez tartozó s új színezetű délszláv énekek legnagyobb része a második lépcsőn, összhangzatilag tehát az uralgón végződik. Bár Boszniában és Herczegovinában karban egyáltalán nem énekelnek s a matburiczát kivéve összhangzatos kiséret sincs, az ilyen fajtájú énekekre nézve a félzáradékos végződést szintén föl kell tételezni. Ezen jelenségnek, melyet az idegen a dallam bevégzetlenségének vélhet, könnyű okát adni. Többféle magyarázata lehet ennek. Nehezebb azt eldönteni, hogy ezek közűl melyik magyarázat a leghelyesebb. Lehet, hogy e formában a dóriai hangnem keveredik a mai, összhangzatos zenével, a mint a változatoknak a föntebbiekben bemutatott hangmenetei bizonyíthatnák. Kifejlődhetett ez a záradék abból a jelenségből is, mit sok délszláv és orosz dallamnál tapasztalhatunk, hogy az utolsó előtti hangot megnyújtják, s az utolsót alig hallhatólag és röviden ejtik ki, úgyszólván csak kilehelik; így:

Az ilyen dalokban az utolsó hang (pl. a g) némi távolságban már nem is hallható. S így lehetséges, hogy e hang némely dalokból már végképen eltűnt.

S ez annyival inkább valószinű, mivel sok dallamban, melyek szövegének egy-egy verssora énekközben ismételtetik, az utolsó szótagot már nem énekelik ki, mint az alábbi (Stari Majdanból való) példa is mutatja:

Oj, Lazare, na moru vozare, jesi l’koga prevozio? Sinoæ kasno kièene svatove, [stb.].

Oh, Lázár, Lázár, vezér a tengeren. Mondd, egy valakit te kalauzoltál-e át. Tegnap késő éjjel, ékes nászmenetet, [stb.].

Végre lehetséges a következő magyarázat is: a délszláv dalokban általában a szöveg tartalma a fő dolog. És, mivel e dalokban minden verssor egyszersmind megannyi versszakot alkot (vagyis, a hány verssorból áll a dal, annyiszor ismétlődik a dallam): az ily dalok a maguk egészében igen szétforgácsoltaknak létszamának. Ezen a nép különböző eszközökkel kiván segíteni; ez eszközök mindenikének elősorolása itt – a hely szűke miatt – lehetetlen. Ily törekvéstől vezérelve juthatott a nép a félzáradékok használatához, mely által az énekes – tudva, vagy öntudattalanúl – a dal részeit minden esetben egy egészszé fűzi össze.

A szöveg és dallam közötti viszonyról röviden szólunk.

A mi a zenei kifejezést illeti, melynek a szóköltemény költői tartalmát kell támogatnia, be kell ismernünk, hogy a délszláv dalok ezt a fokot itt még nem érték el. Legalább a nyugati ember érzelmeire, a mi a hangúlatot illeti, a dallamok csak tökéletlenűl hatnak. Néha igen behízelgő, vagy merész dallamsorra akad az ember, s igazi elragadtatással hallgatja azokat, kivált ha vidám csermelyként kis leányok ajkairól gyöngyöznek, és semmiképen nem tudjuk eltalálni, hogy vajon miről énekelnek. Mintha úgy költötték volna e dallamokat, hogy mindenféle szövegre egyformán alkalmazhatók legyenek. Egyébiránt valóban úgy is van a dolog. Egyazon dallamnak rendesen több szövege van, s így történik aztán, hogy gyakran bánatos tartalmú szöveget énekelnek olyan dallamra, melyben nyoma sincs a panaszos vagy szomorú kifejezésnek; viszont a guzla-játszóknak folyvást zokogó, síró énekei gyakran igen vidám történetkéket beszélnek el. Nagy általánosságban a népdalok zenei része azt a hatást teszi, mintha a zenei öltözék nem a szöveghez alkalmazott jelmezűl kivánna szolgálni, hogy annak hangulatát kifejezze, hanem csak vasárnapi ruha, afféle szalonöltözet akarna lenni, melynek a szöveget bizonyos tekintetben az egyszerű elbeszélés fölé, magasabb szinvonalra kell emelnie.

Ha már most akár a falusi énekeket tekintjük, melyeknek az a jellemzetességük, hogy egy-egy szótagra a legtöbbször szintén egy-egy hang jut, akár a városiakat, melyekben viszont egy-egy szótagra több (egymással összekötött) hang esik, s épen ezért emezek lendűletesek és kedvesen képletezettek: majdnem mindenikük olyan, mint valami szertartási ének, s úgy tűnnek föl, legalább az idegenekre nézve, mint valami hideg, tudományos ellenpontozat. S hogy itt egyáltalában nem is czél – a nemzetközi zene értelmében – valamely hatás elérése, arról tanúskodik az előadása ezen énekeknek, akár falusiak, akár városiak legyenek ez énekek. Az úgy nevezett zenei előadásnak itt legkisebb nyomára sem lehet találni. Minden dallamot elejétől végéig egyforma erős, átható, de igen iskolázott hangon énekelnek. S nagyobb távolságból hallgatva, a melyet az éneklők rendesen föl is tételeznek, az ének – különösen a leányoké – kellemesen, sőt bájosan hangzik.

Ennyit a dal és dallam közt levő belső viszonyról. De szóljunk még valamit azoknak a külső viszonyát illetőleg is. A nyugati nemzetek dalainál a dolog igen egyszerű. A szöveget a dallam alá helyezik s megvan. Itt azonban a szöveg és dallam összeegyeztetése sokkal bonyolúltabb. Tekintsük példáúl a következő dalt:

Jovo gjoga po megdanu voda, prekrio ga zelenom dolamom, s obje strane do zelene trave ... stb.

Paripáját a harczmezőn Jovo, A harczmezőn Jovo körűlviszi. Körűlviszi s zöld köpenynyel lovát, Zöld köpenynyel lovát beteríti. Beteríti két oldalról aztán, Két oldalról aztán a zöld fűig ... stb.

A ki ezen szöveghez és az itt közölt dallamhoz külön-külön jutna, semmikép sem tudná azokat egymással úgy összeilleszteni, mint a hogyan a nép teszi. Az öt lábból álló verssorokban minden második láb után metszet van. Így:

Paripáját | a harczmezőn Jovo A harczmezőn | Jovo körűlviszi... stb.

S ennek a metszetnek igen fontos szerep jut a dallammal való kapcsolatban. Ha ugyanis a dalt énekelve adják elő: a harmadik, negyedik és ötödik lábat a következő sorban ismétlik, s úgy fűznek ezen ismétléshez a következő sorból, illetőleg már a következő versszakból még két lábat. A második versszak a második sorból alakúl, tekintet nélkül arra, hogy a két első lábra eső szavakat már énekelték, s aztán ismét ehhez is hozzá fűznek a következő verssorból két lábat, miként a föntebbi szöveg mutatja.

Vannak azonban ennél még szövevényesebb esetek is; általában egész nagy hatalmas rendszere van annak, miként bővűl ki ismétlődések, betoldások, stb. által egyetlen verssor is egész versszakká.

A tánczdalokat valódi és pedig mindig a szöveghez illő hangúlat jellemzi, de azokat sem mindeniket, hanem csak a városiakat és különösen tréfás tartalmúakat.

Guzlar (guzlajátszó; krajinai, hajdan török-horvátországi népviseletek). Tišov Jánostól

Ezek közűl azokat, a melyek határozottan tánczra valók, „kolo”-nak, a melyeket pedig csak játszani szokás, „igra”-nak nevezik, ámbár az „igrati koló” kifejezés azt mutatja, hogy a kolo és igra között nincsen lényeges és nagy különbség. A tánczdalok majdnem kivétel nélkül élénk menetűek, s páros (két negyedes) ütemben vannak szerkesztve; dallamaik rendesen élesen elkülönűlő nyolczad hangjegyekből állanak, s a tánczdal szövegének minden szótagjára a dallamban egy-egy hang esik. Dallam és rithmus tekintetében a lehető legegyszerűbbek. Íme álljon itt példaképen egy ilyen élénk menetű tánczdal (igraèica):

Ezen kis tánczdalhoz a következő szöveget énékelik:

Szúnyog mondja: házasodom; Másik mondja: férjhez megyek. Egyik mondja: el is veszlek, Másik mondja: hozzád megyek. Egy éjet hogy eltöltének, Nászéjen így beszélének: „Vesd le csizmád, kicsi szúnyog”, „Nekem bizony ne parancsolj!” stb.

Szóljunk még a hangszeres zenéről is. Boszniában és Herczegovinában a következő hangszerek szokásosak: 1: a guzla, 2. a bugarije vagy šargije, melyet tamburiczának is neveznek, 3. a czurna, 4. különböző sípok, mint pl. a fából készűlt svirala, továbbá a dvogrlica, a kettős síp (Bosznia éjszaki részében), az érczből, készűlt frula (Herczegovina déli részében, Montenegró szomszédságában) és 5. a diple nevű duda:

Legelterjedtebb, legrégibb s kétségkivűl eredeti hangszer a guzla. Ezrendesen egy méternél valamivel rövidebb, egy darab fából faragott hangszer, mely igen nagy kanálhoz hasonló alakúvá van kivájva, s a nyele vége, mely az egyetlen húr számára szolgáló szeggel van átfúrva, ékes faragású. (A faragvány rendesen zergefejet ábrázol). A vájadék fölött vékony bőr van kifeszítve s azon néhány hangzólyuk ütve; erre járúl az egyszerű nyereg (konjiè, kenjac), mely a kis lószőr-pászma megtámasztására szolgál; ez a húr. A vonó (gudaló) szintén lószőrből való, mely egy meghajlított vesszőre van kifeszítve. A guzla háta rendesen gyantával van becsepegtetve, hogy a vonót ahhoz dörzsöljék. A guzlajátszó a guzlából rendesen csak három hangot csal ki, s a legtöbbször unisono (egyazon hangon) énekel vele. Ez alól általában csak három esetben van kivétel. 1. Magasabb hangon kezdi el az éneket, s glissando (alább-alább ejtve) bocsátja le a hangot a guzlával való unisono (azonos hang) eléréseig. Ez szigorúran véve az egyetlen nem zenei elem az előadásban. 2. Az ének folyamán az énekes hangja leszáll a guzla hangja alá, körűlbelűl nagy másod hangköznyire. 3. Az éneket a guzlajátszó kivétel nélkül ezen hangközzel fejezi be, melyet hosszan elnyújt, mialatt még elébb gyors hangokban egy közjátékot kezd el, mely teljesen azonos az előjátékkal, körűlbelűl a következő módon:

A dallamok folyton változnak, de mindig csak ezen kevés hangköz korlátai között. A guzla különösen a pórnép házaiban honos; e nélkül a falusi korcsmák el sem volnának képzelhetők. E hangszernek leginkább az a rendeltetése, hogy kisérete legyen az epikus énekeknek, melyek mindeddig a népnek legfőbb szellemi táplálékáúl szolgáltak.

A guzla után leggyakoriabbak a tamburiczának különböző alakjai, melyek közűl a nagyobb fajtáknak šargije, a kisebbeknek bugarije a neve: A guzla inkább a benszülött szlávságot képviseli, míg a tamburicza inkább az átvett mohamedanizmust. Épen ezért ezt jobbára a városi helyeken játszák, jóllehet kedvelt hangszere ez mindenféle vallást követő lakosnak. A tamburicza voltaképen egy kis hangszekrényből s hosszú nyakból álló lantforma hangszer. Négy érczhúrja következőképen van hangolva:

A játszó olyan formán tartja a tamboriczát, mint a hogy a gitárt szokás tartani, a húrokat azonban nem újjaival, hanem egy kis falemezkével vagy tollszárral pengeti. A városi lakók tánczához ez adja a zenét. Leggyakrabban ezzel kisérik az éneket is. Az énekeknek ezen hangszerrel való összhangzatos kisérete legtöbbször ellenkezik a mi összhangzattani fölfogásunkkal, s úgy látszik, a hallgatók ezen csörömpölő zene ércz hangjában találják legfőbb élvezetüket. A kiséretben az ötöd és negyed hangközök az uralkodók, melyek a nyugati embernek is kellemes élvezetet nyújtanának, ha ebben a gyakran föllépő másod hangközök. meg nem gátolnák. A következő kis példa fogalmat ád egy ilyen előadásról:

A czurna körűlbelűl 40 centiméternyi hosszú, kezdetleges klarinét-forma hangszer. Hangrése hét van, a következő hangközök szerint hangolva:

A czurna már meglehetősen ritkán fordúl elő, de még ritkább aztán a jó hangolású czurna. E hangszernek közelről igen éles, messziről igen szép és költőies hangja van. A dallamok, melyeket rajta játszani szoktak, mélabús, hevenyészett ömlengések, melyeket csak fonográf segítségével lehetne állandósítani. A diple a balkáni országoknak szerfölött kezdetleges dudája, mely voltaképen bőrtömlővel ellátott kettős czurnának tekinthető. A zenéje is olyan, mint a czurnáé. Boszniában és Herczegovinában – a Rama-völgyet kivéve – ez is ritkán hallható. A sípok hangjai a gyűjtők által nehezen jegyezhetők föl; elég sok hang állítható elő rajtuk. Ezek a sípok a fő szórakozó eszközei a mezők pásztorának.

A czigányzene, mely különösen a tamburiczán való játékból áll, honi színezet nélküli; világpolgárias, mint a nyugati és keleti zene, s vele, miként e kis nép dalaival, ép úgy találkozunk Szlavoniában, mint Bulgáriában és Szerbiában, vagy Boszniában és Herczegovinában.



[174] Bátya, de csak a szerzetesekről.