Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Történet.

Történet.

Thallóczy Lajostól.

Petrae genitrici, a szikla szülő anyjának állíta oltárt a római világra szóló birodalma kietlen részein, hódolván a kő szellemének, mely a Balkán-félsziget éjszaknyugati részét is megszállotta. Ezt a szellemet uralta történelmi létének kezdete óta az ember; ez vezeté a nemzetségekre oszlott törzseket, nyilatkozván mindennémű ténykedéseikben, ennek hatása alatt fejlődött az a kemény nyakú és kemény lelkű nép, mely a dinari havasokat lakja.

A Balkán-félszigetnek éjszaknyugati része; melyet legkiválóbb földrajzi határvonala után adriai háromszögnek is nevezhetünk, különféle terűleti részeket foglal magában, melyek ugyan politikailag mindig egy erősebb hatalomnak állottak a vonzó körébén, de egyénileg mindenkor külön érvényesűlésre törekedének. Ezekhez a területi részekhez számitjuk Lika-Krbava és Modrus-Fiume megyéket, valamint Zágrábmegye déli részét s az isztriai szigeteket, azután Dalmácziát, Boszniát és Herczegovinát, Montenegrónak majdnem teljes terűletét s a koszovói vilájetnek egy részét, összesen 90.000 négyszögkilométer terjedelemben, melynek felét (51.100 négyszögkilométert) Bosznia és Herczegovina foglalja el. Rávetvén tekintetünket a térképre, két földrajzi főtényező ötlik szemünkbe: egyik az Adria tengerpartja, másik ennek a belföldje, melynek a dinari havasok mintegy bordáit alkotják.

Ez országok változatos történeti fejlődésében fontos tényező a hegyvidék conservativ jellege. Erős egyéniségű hegy- és erdőlakó népet nevele az erdős-bérczes belföld, míg a déli részek karsztján az a szenvedélyes, merész karszti lakos ütött tanyát, kinek jelleme annyira hasonlít a herczegovinai kőmezőkhöz: külsejét nézve sima és érzéketlen, mint a kő, de csalóka töbörökkel teli, ha jól vizsgálod.

E népek bővelkedtek férfias erényekben. Hősök családi tűzhelyeik megvédelmezésében, s rettegett dúlók. Mindegyikök éreztette karja erejét szomszédjával. Ideáljok a korlátlan egyéni szabadság, családjok dicsősége, a férfiak ereje, melyről firól-fira szállt a mese s a hősi ének. Nem tudott s nem akart egyik sem alatta állani a másiknak. S telepedtek légyen bármily fajú népek ama hegyek közé, avagy lettek légyen a meredek adriai partok lakói, e terűleten belől egy nép sem tudott erős államot alkotni; a természetalkotta akadályokon nem fogott ki az emberi akarat. Harczolnak a maguk személyes érdekében, a családi tűzhelyért, a hitért, de soha sem közös czélokért, s a történelem tanúbizonyság rá, hogy csak ritka esetekben sikerűlt külső hatásoknak békés irányba terelni e folyton hullámzó népelemeket.

Három népség szállotta meg Európának ezt a délkeleti félszigetét : nyugaton az illyrek, keleten a velök rokon thrákok, délen makedon-epirota törzsek. E népségek között ma már nem tudjuk pontosan megállapítani a határvonalakat, csak általánosságban mondhatjuk, hogy a Moravától keletre thrákok, azon innen illyrek s a kerauni hegyektől délre a dórokkal rokon makedonok és epiroták éltek. Mind a három népiség az indo-európai népcsaládhoz tartozott s kétségtelenűl különböző irányban vándoroltak a félszigetre. E három törzs földrajzi elhelyezkedése következtében szárazföldi nép számba megyen. A hegyek közé kerűlt törzsek pásztor életet élnek, a primitiv földmívelő a síkra telepedett, míg a sziget- és partlakó hellén a kereskedelem s a nemzeti szellemben átalakított keleti műveltség úttörőjének tekinthető. A fejlődésnek ugyanezt a képét látjuk kicsinyben a félsziget éjszaknyugati szögletében is. A partok mellé hellén hajósok és kereskedők telepedtek s az adriai partok ama gyarmatainak megalapítói, a melyekből később virágzó kereskedő városok fejlődtek. A beljebb eső terűleten különféle illyr törzsek éltek, melyekről azt írja az ó-kori író, hogy „csak négy törvényt ismernek: a boszút, a rablást, a hazugságot és az istenek megvetését.”

Ez a jellemzés bizonyítja, hogy az illyr törzsek rabló pásztorok voltak, a kik vérboszú útján szereztek maguknak igazságot; terűletöket a fölmerűlt szükséghez képest nagyobbították; idegenekkel szemben nem ismerték el a szerződéses jellegű hívséget s nem hódoltak sem a görög, sem később a római kultusznak. Törzsekre oszlának. A leggazdagabb és legerősebb volt a királyuk, kinek azonban csak addig tartott a hatalma, míg alattvalóit a maga erejéből meg tudta fékezni. E törzsek közűl Dalmáczia éjszaki részén s Bosznia nyugati sarkában a szegény, de erős liburn kalózok laktak, szomszédságukban a japodok voltak telepesek. Mindkét népiség nőközösségben élő merész rablótörzs, s igen jó rabszolgáúl kinálkozék.

A mai Boszniában és Dalmáczia középső részében az ardiaeusok laktak, délen az antariaták, a kettő között különböző nevű nagyobb s kisebb törzsek éltek saját főnökeik alatt, majd az egyik, majd a másik erősebb törzsnek hódolva. Történelmi szereplésök kezdetén az említett két jeles törzs állandó harczot folytatott bizonyos sósforrásokért. E körűlményből következtette egy történetvizsgáló, hogy a Bosna név sómedenezét jelent, ámbár sokkal valóbbszínű, hogy talán az illyr-albán bas-ante szóból származhatott, a minek jelentése: hegyháton túli ország.

A IV. és III. században Kr. e. a kelta nagy hadi vonulásnak egy csapata árasztá el a Balkán-félszigetet és az egyes illyr törzseket lakóhelyeikről való elköltözésre késztette. A hódítók egy része az elűzöttek helyét foglalta el, más részük szétszóródott a hellén keleten. Míg a Balkán-félsziget éjszaknyugati részén történelmi középpontok nem alakúlhattak, addig délen, Epirusban, egész sorozata állott elő az illyr királyságoknak, melyek Nagy Sándor halála után kivívták függetlenségüket. Nagy Sándor az első, a ki délről éjszaknak nyomúlván, elérte a Duna vonalát s az egész félszigetet legalább névleg hatalmába keríté. A különféle törzseknek ez egysége csahhamar megbomlott ugyan, de e történelmi félisten varázsa még egy évezred múlva is annyi megrázkódtatás után érezteté hatását. Nemzeti hősök merűltek a feledésbe, de Nagy Sándornak, a világi hatalom istenített képviselőjének emlékezete tovább élt a különféle nyelvű népek hősi dalaiban. E nagy ember örökébe a rómaiak léptek. Nekik jutott osztályrészökűl, hogy a Földközi tenger három európai félszigetét egy hatalom alá kerítsék. Róma, a világváros, e legyező formájú világbirodalom sarkpontjának tekintheté magát, mely, mondhatni, az akkori egész művelt világot magába foglalá. Már a köztársaság igyekezett – majdnem egyidejűleg az iberiai félszigettel – birtokába ejteni a Hemos félszigetet; Karthago, a hellén köztársaságok, Macedonia és Illyria megdőlnek Róma diadalaitól. Kr. e. 167-ben lánczra verve viszik Gentius dél-illyriai királyt Rómába. De az éjszaki illyr törzsek, főleg a dalmaták fékezhetetlen szilajsággal harczolnak hegyeik között a consulok légiói ellen s csak Octavianusnak sikerűl megvívni a Dalmáczia mögötti szárazföldet, a mai Boszniát és Herczegovinát (Kr. e. 6-tól Kr. u. 9-ig). Megtörvén az illyr népelem ellenállását ekkép a pannon alföldig jutott.

A római hatalomnak sok oka volt e nagy erőkifejtésre. Dús eredménynyel kecsegtették a gazdag bányák, azután szóban forgott a birodalom dunai határvonalának biztosítása, s mint az adriai partvidék urai, úgyszólván kénytelenek voltak vele; hogy a hozzá tartozó szárazföldet is birtokukba vegyék. S csakugyan alig álltak a légiók a Száva mentén, már is fölismerte a római éles szem, hogy a kivívott hegyi vidék birtoka nincs biztonságban, ha nem csatolja hozzá a pannon alföldet. Kárba veszett a hegyek vitéz védelme, valamint az illyr asszonyok hősies önfeláldozása, a kik kisdedeiket tarták a római kardok elé s férjeikkel együtt haltak meg; meghiúsúlt a sziklás hasadékokban s a járhatatlan pásztori ösvényeken a rómaiaknak vetett les. Kr. u. 9-ben megkezdődik a római műveltség munkája a tartományokban, mely a napfényre került emlékek tanúsága szerint ez országban is nagyszerűt alkotott.

A császárság százados küzdelem után megadta alattvalóinak a római polgárjogot s alig van mélyebb jelentésű törvény annál, a mely kimondja, hogy: „Mindazok, a kik in orbe Romano élnek, római polgárok.” E törvény amaz állami közérzésnek lett a kútfeje, mely a keleti tartományokban sokkal erősebb gyökeret vert, mint a nyugaton. Ez az érzés nemzedékről nemzedékre öröklődött s a császári hatalom eszméje, mint az autokrata, a senkitől sem függő személyi hatalom tudata megelőzte a monotheismusnak, a kereszténységnek győzelmét. Épen itt a Balkán-félszigeten, a hol a színtér s az egyes népelemek szétágazó hajlamai minden nagyobb állami alakúlás ellen működtek, mintegy ösztönszerű néphitként nőtt ki a világi főhatalom tulajdonosának, a császárnak, mint magasabb lénynek, a kultusza.

A Balkán-félszigetnek egyik részén sem vert oly mély gyökeret a római élet és a császári kultusz, mint az Italiával átellenes adriai partokon s azoknak hátmögi szárazföldén. A római hódítás ugyanis e vidéken gyökerig hatolt. A tartománynak egész terűlete római kézre kerűlt s rómaiak népesíték meg a partmenti városokat. A hatalom birtokosai azonban mindig figyelemre méltatták a hegyi lakosság sajátosságait. Az egész országot, melyet a legvitézebb és legnépesebb törzsről Dalmácziának neveztek, három törvénykezési kerűletre osztották: a scardonaira, mely a mai nyugati Boszniára terjedt, a salonaira (conventus Salonitanus) Salonával, a mai Spalatóval, mint fő helylyel, mely a Száváig ért, és a maronaira, melyhez a mai déli Dalmáczia, Herczegovina és éjszaki Albánia tartoztak. A fő helyektől távolabb lakó hegyi törzsek képviselőiket ugyan mindig elküldték az időnként tartott tartományi gyülésekre s teljesítették is kötelességeiket az állam iránt, de a mennyiben az az állam érdekével nem ellenkezett, a maguk szokásjoga szerint éltek. Igaz ugyan az is, hogy az illyr törzsek életében nem nagy szerepe jutott a történeti öntudatnak; az örökösödés elve nem uralkodván, mindig csak alkalomszerű erőkifejtésre volt módjuk. Így ép oly kevéssé állhattak ellen az erős római szervezetnek, mint a kezdetleges illyr nyelv. Csakhamar új római élet keletkezett Dalmácziában, s alig egy század leforgása után a császárok Dalmácziát és Pannoniát a birodalomhoz nemcsak hozzákapcsolták, hanem elrómaiasodott részeknek is tekinthették. Ez a hozzásimulási folyamat azért sikerűlt oly tökéletesen, mert a római állam minden tartomány igazgatását s a lakosságnak a közszervezetbe való bevonását a természeti körűlményekhez s a nép sajátosságaihoz alkalmazta. Legelőbb a természeti akadályokon vettek erőt. Az országot a római úthálózatba kebelezték, cselekedvén azt akképen, hogy megépítették azon útakat, melyeknek maradványai ma is bámulatot keltenek. A római szem csakhamar megismerte az ország legfontosabb pontjait és legjárhatóbb útjait. Fényes bizonyság rá a legújabban föltárt s a maga nemében nagyszerű mogorelói erődített tábor (Èapljina és Struge helységek közt, a Trebežat folyó balpartjától a Narentáig vonúló dombhát egyik alacsonyabb lejtőjén). Nem sok időbe kerűlt, s a bosnyák-herczegovinai (akkor illyr) belföld emporiumait egyfelől az adriai tengerparttal, másfelől Pannoniával jó úthálózat köté egybe. Ez az úthálózat mutatja, hogy a rómaiak mindenek előtt az italiai anyaterűletet juttatták egyenes összeköttetésbe a partmenti Salona, Narona, Epidaurum és Budua városokkal, azután egyfelől Salonát, mely helyzeténél fogva a tartomány legfontosabb helye volt, a mai Glamoè és Banjaluka irányában Sisciával (Sziszek), Alsó-Pannonia főhelyével, másfelől délnyugati Bosznián át a mai Szerajevót a Drina-menti Domaviával kapcsolták egybe. Mindkét irányban fő útak vezettek Marsoniába (ma Bród), onnan Sirmiumba (ma Mitrovicza) s úgy Sirmium, mint Marsonia Aquincummal, Pannonia főhelyével álltak összeköttetésben. Az útak építésénél kereskedelmi és közgazdasági tekintetek döntöttek. A rómaiak csakhamar kitapasztalták – miről különben már korábban is volt tudomásuk – az ország érczbeli gazdagságát. A Vrbas folyó homokja gazdag volt aranyban, Domaviában, Dalmáczia Argentariájában sok vala az ezüst, bőven volt vas is. Mind e körűlmények e, csak merész kereskedőktől járt hegyvidékek életében csakhamar nagy változásokat idéztek elő. Ókori írók írják, de a római aknázásnak még ma is látható nyomai bizonyítják, hogy Boszniában a császárság idejében a népvándorlásig nagy bányászatot folytattak. Mondhatni, hogy a rómaiak minden fejtésre méltó földszinti érczet kinyomoztak és föl is dolgoztak. Úgy szólván irányt adtak a középkornak, mely nyomdokaikat híven követte.

Nagy eredményt értek el a rómaiak a harczias népesség katonai kiképezése tekintetében is. Légiókba oszták a vitéz hegyi törzsek ifjait s nem sok időbe telt, hogy amaz illyr honvédek utódaiból, a kik oly makacsúl harczoltak a római uralom ellen, ugyancsak a római világuralom megtartói, védelmezői s a rómaiság támaszai kerűltek ki. A római politikának ez az irányzata nagyobb haszonnal járt a birodalomra nézve, mint az a nagy bányász tevékenység. Mert az italo-római hódító elem elernyedt s a II. és III. században Kr. u. az italiai Caesarok szerepét az illyr és pannon eredetű katonai császárok váltották föl. A Kr. u. lefolyt három évszázad alatt van az adriai háromszög néven nevezett terűletnek legegységesebb története. E tartomány fiai minden nagyobb világeseménynél kiváló szerepet visznek. A kereszténység csakhamar gyökeret ver közöttük. A népvándorlás dúlásai leginkább ezt a tartományt érik, mely szervezete s a kiirthatatlan illyr nép-erő segedelmével, noha a régi római virtus elhanyatlott, mégis helyt állott. Csak Diocletianus nevét kell említenünk, hogy Dalmáczia fontossága szembe tűnjék.

Mert még ama kései korszakokban is, midőn az adriai partvidék s a hozzátartozó belső vidék a byzantin állam természetes felsőbbsége következtében néha tényleg, olykor névleg a kelethez tartozott is, a lakosság magva megmaradt rómainak. Az adriai parti városok osztoznak az italiai nép sorsában; megtartják a római községi életet, a római jogot; túlélik a gótok uralmát s mindig ugyanazon a nyelven beszélnek. Csak a belföld néprajzi képe változik meg mindinkább. Pannoniát a barbárok fenekestől felforgatják s irtogatják lakóit. A valódi római elemnek, mely a dinari havasok ölén amúgy is csak gyér lehetett, csakhamar nyoma vész. A romanizált illyrek elvérzenek az V. század hun és germán harczaiban. Csak azokon a vidékeken maradtak meg egyes törzseik, a hol a barbárnak nem akadt keresni valója. A mai Bosznia és Herczegovina illyr lakossága, csángó pásztorrá lett s a mennyiben a későbbi lakosságba be nem olvadt, kiirtották. A Skutarii-tó körűl lakó albánok, a már Kr. e. 167-ben meghódoltatott illyrek utódai azonban máig is élnek, mint maradványai egy nagy népcsoportnak. Az V. században Kr. u. teljesen megváltozik a helyzet. A népvándorlás árja ellepi az Adria partvidékeit is és betódúl a dinari hegyek völgyeibe. Gótok és longobardok képviselte germán népvándorlás rajai érintik a belső terűletet. Rohamosabb és pusztítóbb az avarok vezette turáni népvándorlás. Harmadik eleműl szlávok lépnek föl, kik csakhamar levetkőzik eredetileg békés természetöket s elözönlik az egész Balkán-félszigetet. De csak ott válnak hódítókká, a hol, mint Bulgáriában, török-tatár elemekkel vegyűlve, államalkotó erőre tesznek szert. A Hellas éjszaki részébe és Moreába tódúlt szlávság elgörögösödött, míg a IV. század folyamán az adriai háromszögbe behatolt szláv törzsek eldöntik e tartományok sorsát.

A szlávok a IV. században (Kr. u.) Daciában és a dunai torkolatok éjszaki részén a german származású vend (Wenedi) néven ismeretesek. Csak Justinianus trónra lépte kezdetén (527) tűnnek föl a kelet-római birodalom szomszédaiúl az Al-Duna mentén, előbb χλαβινοι, Sclavini, később χλαβοι Sclavi néven. Akkori lakóhelyeiket Beszarabiában és Moldvában, részben Erdélyben, a Dél-Magyarországban tanyázó gepida törzsektől éjszakra találjuk. Már Justinianus idejében berohanásokat intéztek az Aegaei tengerig, meg Dalmáczia felé is. Mikor 567-ben megdőlt a gepidák hatalma, s az avarok a Közép-Duna mentén megtelepednek, a szláv telepeseknek egy csoportja az avar birodalom nyugati részébe vonúl.

A római dunamenti tartományok laza védelme következtében csakhamar Thessaliáig dúlnak a szlávok II. Tiberius császár (578–582) rávette az avarokat, hogy a moldvai szlávok ellen vonúljanak; Maurikios császár pedig személyesen kisérelte meg a harczot a dunai szlávok ellen. (582–602). Midőn a Maurikios (602–610) bukása nyomában támadt forradalom alapjában megrázkódtatá a kelet-római birodalmat, s majdnem az egész birodalmi sereg a perzsák ellen vonúlt, avarok és szlávok lepték el a félszigetet, s a byzantin városok és várak vidékére szlávok telepedének.

E szláv törzsek közűl az, a mely a Cetina folyó és Zára körűl telepedett meg, a hrvati (horvát) nevet viselte. Srbi (szerb) volt a neve egy a belföldön megtelepedett kisebb törzsnek. Csak idő folytán lett e törzs-elnevezésből az illető két törzscsoportozatból alakúlt nemzet neve.

A byzantin politika nagy hasznát látta, midőn e két avar-ellenes népségnek megengedé e vidékek birtokba vételét, s így történt, hogy a VII. század folyamán e két népség különféle nevű törzsei megtelepedtek az adriai part mentén és a beljebb eső terűleteken s arra rányomták a maguk nemzeti bélyegét. Ez eseményt csak kétszáz évvel később íratott görög forrásokból s egyes papi krónikások meseszerű elbeszéléseiből ismerjük, melyek részint a későbbi fejlemények, részben személyes okok alapján tárgyalják.

A horvát-szerb törzsek a nagy szlovén népcsalád részei s joggal írja Jagiæ J., hogy egyfelől „a szerb-horvát és szlovén közt, másfelől a bulgár között sem az újabb nyelvi fejlődésben, sem annak legrégibb fázisaiban éles elválasztó vonalat fölállítni nem lehet; az átmenetek apránként álltak elő.”

Bosznia neveebben az időben csak mint a Bosna folyó szelte vidék földrajzi elnevezése fordúl elő s a Drina és Vrbas közti terűletet jelenti.

A VIII. század végéig Byzancz az úr. Midőn azonban a frank-római császárság kelet felé terjeszkedik, a Karolingok s a byzanti császárok hatalmi köre a horvát királyság terűletén ér össze. Ez a királyság a latin kereszténység fölvétele után ugyan teljesen nyugati hatás alá kerűl, de a határon terűlvén el, a két nagyhatalom közt vita tárgyáúl szolgál.

A horvát királyok – ha nem valójában is, de akkori államjogi értelemben mégis – Byzancz s később a frankok hűbéresei valának s egyes kiválóbbjaik kivételével csak névleges urai a törzsfőnököknek. A régi Illyricumnak erdős és rétben gazdag terűletén a parti városok nélkül művelt élet képzelhető sem vala. Ez az oka annak a sajátszerű viszonynak, mely a belföldi Horvátország s a tengermelléki Dalmáczia között a horvát királyság megszűnéséig fönnállott. A terűlet földrajzi tagozódása s az ebből folyó kedvezőtlen politikai elhelyeződés érthetővé teszi, hogy ennek az elejétől fogva nem egységes hatalomnak el kellett enyésznie abban a pillanatban, mihelyt egy erősebb központosított hatalom a maga szervezetébe beillesztette. A Száván túli gyér lakosságú belföld, a mai Bosznia – éjszaknyugati szöglete és délnyugatra a Livno körűl fekvő vidék kivételével – kétszáz évig byzantin hatás alatt állott, de tényleg a senki országa: res nullius vala. A Boszniában és Herczegovinában telepes törzsek kétségtelenűl megőrizték eredeti patriarkhális szervezetöket s pogány hitöket sokkal tovább vallották, mint a nyugat felől polgárosított horvátok. Ezeknél és a bosnyákoknál megmaradt az avar időszaknak egy maradványa, a báni méltóság, mint a régi turáni harczos világnak s akkori hadi szervezetöknek emléke. Egyes telepítvényekről, mint a mai Tuzláról s éjszaknyugati Boszniában és Chulmiában (Herczegovina) két-három városról megemlítik a források, hogy fönnállottak.

Kelet-Róma világhelyzetét a X. században erősen megváltoztatta a magyarság honfoglalása a pannon alföldön. Ez a honfoglalás úgyszólván a népvándorlás végét jelzi. A törzsekre oszlott magyarság csakhamar megismerte az egységes főhatalom hasznát s már egy évszázad múlva meghódolt a keresztény eszmének. István király magától a pápától fogadta el a nyugati kereszténységet s már a XI. század elején dél felé tengerre igyekszik a magyar királyság. E törekvéssel egyidejűleg fejlődik a Levante királynéja, a velenczei köztársaság, és a szárazföldi magyar dunai hatalom csakhamar összeköttetésbe lép a hatalmas köztársasággal, mely a X. század végén eredménynyel nyúl az adriai part városai után s későbbi követeléseit is ebből az időből keltezi.

II. Béla magyar király pecsétje. A Pannonhalmán lévő eredeti után.

A magyar királyság első diadalát e téren 1091-, illetőleg 1102-ben vívta ki, midőn érintetlenűl hagyván belső szervezetét, a horvát királyságot és a dalmát partot bekebelezte birodalmába. Megemlítjük, hogy az adriai tengerpartvidék egy nyelvű, olaszúl beszélő városai a velenczei köztársaság törekvéseinek erős gátat vetettek s hogy magyar részről Dalmáczia és Horvátország meghódoltatása csak azért lett állandó sikerű, mert egyfelől a római városi elem, másfelől a horvát törzskerűletek (megyék) olygarchái támogatták. Már ez a körűlmény is mutatja a Duna-vidék természetszerű összefüggését a Balkán-félsziget éjszaknyugati részével. A római császárság eszméje s a keleti császár tekintélye ugyanis ez új állam örökébe mentek át, melynek intézményei ugyan szintén frank-római alapon fejlődnek, de mindazonáltal új irányt jeleznek e vidékek fejlődése történetében. Még a szerb elem is, mely messze délen a XII. század elején kezd csak fejledezni, Nemanja István 1198-ban kelt oklevelének tanúbizonysága szerint a byzantin intézmények mellett a magyarokat vette tekintetbe állami szervezkedése alkalmával. Innen az a sokféle érintkező pont, mely a magyar királyság és szerbség történetében tapasztalható. A bosnyák bánság és Chulmia, a mai Herczegovina, csak később lépnek a magyar keretbe.

E csatlakozás akkor történt, mikor Kálmán király a XII. század elején Dalmácziában kitűzte zászlaját. A Boszniát és Herczegovinát elválasztó Ráma folyó vidéke volt az első, mely a magyar királyt uralta. II. Béla király alatt (1137) Magyarország hatalma kiterjedt a mai Boszniának, mondhatni, egész terűletére. A kis Ráma vidékéről nevezték el a magyar királyok immár a bosnyák terűletet; a királyok czímeiben Bosznia Ráma néven fordúl elő és 1138 óta a magyar királyok a rex Ramae czímet is használják.

Bosnyák bánok és királyok pecsétei. Túry Gyulától

II. Béla király fia, II. Géza, úgy látszik, a birodalom szokásos felosztása alkalmával az atyai rendelkezés értelmében Boszniát, mint az országgal csak lazán egybefüggő terűletet öcscsének, II. Lászlónak juttatá. László alatt Borics bán állott, kinek nemzetségi terűlete Pozsega vármegyében feküdt, az Orljavától éjszakra, főhelye a mai Száva-Bród vala. Báni minőségében a királyi helytartó szerepét vitte. A Mánuel császárral vívott harczokban tetemes segedelmet nyújtott a királynak s tekintélyét megszilárdítá a Boszna folyó menti törzseknél. Híre, úgy látszik, elhatott az Adriáig is. De 1163-ban a hatalmas bán föllázadt III. István király ellen s a király nagybátyja mellé állott. Azonban meisseni Gottfrid meggyőzte és nemzetsége éjszaki Boszniában elveszté a vezérszerepet. Biztosra vehetjük azonban, hogy Borics bán nemzetsége (melyből a Berislaviæ, Dessewffy, Ispánffy, Borics és Török családok származtak) a Vrbas folyó menti erdős vidékeket birtokba vette, de a bán bukása után kénytelen volt azt a királyi hatalomnak engedni át.

A magyar királyság csakhamar megerősödött a dalmát Terra fermán s a Kulpától és az Unától délre fekvő megyékben. De csak a XII. század vége felé látjuk személyes beavatkozását és czéltudatos törekvését a királyi hatalomnak, melylyel e vidékeket a királysággal államilag, nem ugyan központosító irányban, de mégis egybeforrasztani igyekezett. Egyúttal a pápa is Magyarországra támaszkodik, midőn itt a katholikus hitet terjeszti. Ez országok történetének kezdete összeesik a nyugati keresztény egyháznak a kelet felől előnyomúló manichaeo-bogumil vallás ellen vívott harczával, mely a XII. századtól a XIV-ig alaposan földúlta amaz országok érzelmi világát. E pápaellenes vallási mozgalom elterjedési körét olyatén ellipsissel hasonlíthatjuk össze, melynek gócza Boszniában és Herczegovinában feküdt. Kapcsolatban ezzel a mozgalommal folyt le mindkét ország története mintegy 1180-tól, Kulin bán uralkodásától kezdve a bosnyák királyság bukásáig, 1463-ig.

Két fő mozzanatot különböztethetünk meg Bosznia történetének e szakában: a bánság történetét 1377-ig és a királyságét 1377-től a bukásig 1463-ig. Míg az első időszak 196 évet foglal magában, addig a királyság történeti élete csak 87 évre terjed. Teljesen elüt egymástól a két korszak jellege. Az első a terűlet különállásáért folytatott védelmi harcz, melynek folyamán a bánok mindig jogállásuk kiterjesztésére törekednek; a királyság korszaka ellenben nem egyéb, mint egy kedvező körűlmények hatása alatt buján és sebtiben koraérett szervezetnek elhervadása. Mind a két korszakban jellemző szerepe van a bogumilismusnak, melyet sem a pápák erélyes törekvése, sem a leghatalmasabb magyar királyok fegyveres ereje nem tudott kiirtani.

Kis-Ázsiában, Örményország kietlen bérczei közt, a perzsa határon támadt ez az eredetileg Paulicianusnak nevezett felekezet, mely, noha gyakran változtatta nevét, eredeti alapítójaúl Manit, a manichaeismus apostolát tiszteli. Vallásuk különös vegyüléke vala a régi semita ősmondáknak, a perzsa és turáni dualismusnak, a buddhista morálnak és a keresztény formáknak. Nem akarunk e vallás részleteire kitérni, de meg kell jegyeznünk, hogy volt benne valami, a mivel a legkülönbözőbb népek hitbeli és erkölcsi szükségleteit ki tudta elégíteni. Titokzatos babonáival és meséivel megnyerte a hegyi népeket, szigorú moráljával példát adott a kiválasztottaknak és filozofusoknak, daemoni elemeivel pedig ingerlé a képzeletet.

Üldözések csak megerősítették e vallást. Voltak vértanúi s dogmáinak erős meggyőződésű előharczosai, akár a kereszténységnek. Csakhamar elterjedt Bulgáriában, a hol egy Bogumil nevű pap személyében reformátora támad; majd a XI. század folyamán útat talál Szerbiába s onnan a dinari havasok közé is elhat. Bulgáriában Byzancz erős keze még reformátora életében elnyomja, de Boszniában kedvező körűlményekre találván, sebtében híveivé teszi a gazdag törzsfőket s a szegény hegyi pásztorokat egyaránt. A bogumilismus e győzedelmét többféle okból lehet megmagyarázni. A bosnyák bánság ugyanis alig érezte a horvát bánság politikai hatását s a nyugati kereszténységnek is fölötte csekély hatása volt rá. A bosnyákoknak, mint a dalmát püspökök leveleiből kitűnik, voltaképen semmi vallásuk sem volt; csak ritkán láttak papot; a hegyi pásztorok beérték ősi pogány mesékkel, a törzsfőknek meg nem volt vallásra szükségük. Azután a bogumilismus jobban is megfelelt e nép életnézetének, mint a latin kereszténység összesítő működése, avagy Byzancznak minden téren az életbe nyúló orthodoxiája.

A bogumilnak nem volt temploma, nem ismert semmiféle egyházi szervezetet. A vallás választott tanítóit, az úgy nevezett djedeket,akár varázslóknak is tekinthették, a kikhez szükség esetén folyamodtak. Ha nem segítettek rajtuk, meg is fenyítették őket. Ez a vallás nem korlátozta a népet semmiben és ösztöneinek szabad folyást engedett. Hozzásimulván e valláshoz, midőn a XII. század folytán a magyar hatalom, karöltve a pápai kereszttel rájok tör, már ez új vallásához szívósan ragaszkodó új népet talál.

Megkezdődött a pápaság és a bogumilismus nagy harcza, mely épenséggel nem a keresztény eszme diadalával végződött.

Nincs benne kétség, hogy ha a XII. és XIII. század folyamán oly hatalmas Árpádok karöltve az erős katholikus propagandával Dalmáczia felől czéltudatosan támadnak a bogumilismusra, azt ki is irtják vala. Azonban czélját a két hatalom különböző szempontból fogta föl, a mennyiben a pápaság első sorban a katholicismus terjesztésére és győzelmére gondolt, a magyar királyok ellenben, bár jó katholikusok voltak és tudták, hogy a katholikus érdek birodalmukéval egyezik, első sorban a lázadó bán ellen harczoltak, ki hatalmuk ellen föltámadt. Az, hogy a lázadó a katholicismusnak is ellensége vala, eljárásukban csak megerősíté őket, de viszont könnyű szerrel czélszerűségi okokat is hoztak föl a túlságos vallási propaganda ellen, ajánlván, hogy a húrt nem kell nagyon megfeszíteni s a bánt ellenállásra ingerelni. A pápák viszont legátusaik tudósításai nyomán teljesen beérték a vallás terén kivívott eredményekkel s könnyen hittek a külszínnek, ha a magyar királytól megszorított bogumil bosnyák megesküdött a keresztre s a predikátorokat vendégszeretően fogadta. Az ügyes bánok mindig ehhez a fogáshoz folyamodtak s mindig eredményt értek el vele. Ha győzött a magyar fegyver, menten előálltak a pápák leveleikkel és az Isten nevére s annyi hitetlen lelki üdvére hivatkozván, a magyart föltartóztatták diadalában. Így aztán a bogumilismus jól-roszúl, de tovább élt.

Az érdekek e harcza közepette tűnik föl az első, történelmileg jobban ismert személyiség, Kulin bán, ki 1204-ig hol elösmerte Magyarország felsőbbségét és elfogadta a katholicismust, hol pedig megúnván a térítő barátokat, mint bogumil élt, s Ragusával, valamint szerb szomszédaival kötött szövetségekkel függetleníteni törekedett országát. Mindamellett a magyar felsőség mégis gyökeret vert, mert a Boszniával szomszédos, magyar földesuraktól bírt szlavon megyék mindig hűségében állottak a királyoknak. Másfelől a pápának is hatalmas fegyver volt a kezében, a mennyiben először a dominikánusok harczias rendje írtotta az eretnekeket, azután pedig a népszerű és a nép lelkéhez szólni tudó Ferencz-rendiek ismét visszahódították a bogumiloktól a nyugati dalmát részeket és onnan hatottak magára Boszniára.

Kulin bán belföldi bosnyák nemzetség sarja. Családjának, úgy látszik, a Bosna folyó középső vidékén és a Lasva mentén voltak birtokai. Ő maga előkelő törzsfő s kifelé feje vala az országnak, mely Bosna néven már is bizonyos politikai egyéniséggel bírt. Így magyarázható az a körűlmény, hogy az egyes bosnyák törzsek a byzantin főhatalom megszűnése után a legelőkelőbb törzsfőnök vezetése alatt egyesűltek.

Kulin első történelmileg igazolt vezére népének, mely emlékét a mai napig megőrizte. Egy nem rég a visokói kerűletben talált fölírat (1204) írja: „Adjon az Isten Kulin bánnak és feleségének, Vojsavának, egészséget.”

Kulin halála után valószinűleg egyik rokona, Ninoslav bán (1204–1251), lép előtérbe oly időben, mikor Magyarország erélyes pápák, de gyönge királyok vezetése alatt kifelé nem gyakorolhatott nagy hatást. Ninoslav, az utód, a Kulin bán politikáját eredményesen folytatta. Méltóságát a bogumil mozgalomnak köszönheté, mely Kulin bán katholikus utódait, Istvánt (1204–1233-ig) s ennek fiát, Sebislavot, Usora urát, mellőzvén, Ninoslavot juttatá a hatalomra. Azonban koronként ő is engedni volt kénytelen az előre törő katholicismusnak s midőn II. András erélyes fiának, Kálmánnak halála után a kalocsai érsek vette át a katholikus propaganda intézését, a Száva mentén is megindúl a katholikus mozgalom és fölvirágzik a magyar királyoktól javadalmazott bosnyák katholikus püspökség. A spalatói és ragusai érsekek, kik a térítő barátokkal folyton vetélkedtek s már a Ferencz-rendiek iránt való daczból sem viselkedtek elég keményen a bogumilismussal szemben, nem is birtak fegyveres erővel, holott a gazdag és tekintélyes kalocsai érsekség fegyverrel terjesztheté a kereszt igéjét.

Ámbár Ninoslav élte végéig (körűlbelől 1251) megmaradt a báni méltóságban, még sem alapíthatott dynastiát, s halála után országa mindinkább bomladozott. Chulmia egyes vidékei Ragusa szomszédságában függetlenségre törekedtek s a mai bosnyák és herczegovinai terűlet katonailag többé-kevésbbé Magyarországhoz csatoltatott.

Bosnyák pénzek. Túry Gyulától

IV. Béla és V. István királyok, a mennyire csak a természetes határ engedte, annyira megnövelték a birodalom terűletét, hogy a magyar határ a dinari havasok lejtős nyúlványáig terjedt. Ott, a hol a meghódoltatás nem látszott czélszerűnek, meghagyták a törzsfőket, kik a királynak védelme viszonzásáúl évi hűbért, avagy segédsereget adtak. A határvidékeken bánságokat szervezének, melyeknek élére bánokat rendeltek, a kik politikai és katonai helytartókúl szerepelnek. Már IV. Béla uralkodása folyamán Felső-Boszniából s a Posavinából (a Szávától délre eső terűlet) szervezék a bosnyák bánságot, nyugaton az Usora mentén az ozorai (usorai) bánságot, keleten a Drina mellékén a sói (Soli, Tuzla), túl a Drinán, a mai keleti Szerbiában a macsói (Maèva) bánságot, míg a Ráma vidékén, vagyis Herczegovina nyugati részében; s déli Boszniában egyes hűbéresek uralkodtak, s a délnyugati bosnyák részek egyes hatalmas horvát nemzetségeknek, mint a Subiæ-oknak jutottak hűbéres birtok czímén osztályrészűl. Ez a beosztás azonban az idők folyamában egyre változott abban a mértékben, a mint egyik vagy másik bán megállotta a helyét, s erélyes vagy gyönge kezek igazgatták a terűletet. IV. Béla idejében úgy látszott, mintha a királyi házzal rokon család kerekedett volna Bosznia élére, a mennyiben a király híve és veje, Rastislav, a bosnyák és macsói bánságot hűbérűl kapta, de csakhamar (1271) magva szakadt s örökét V. István király özvegye, a kun Erzsébet vette át.

Míg Bosznia nyugati részén a Subic nemzetségbeli brebiri grófok mindinkább elhatalmasodának s a XIII. század végén már Bosznia urainak nevezék magukat (Banus Croatiae, Dalmatiae et dominus Bosnae – 1299 ápr. 7), Bosznia keleti része, Erzsébetnek, az özvegy királynénak, halála után Dragutin István szerb királyfi kezére kerűlt, a ki Katalin magyar királyleánynak lévén az ura, katholikussá lőn s a szerbek között is terjeszteni igyekezett a magyar katholikus hatást. 1317-ben halt meg; utódai magyar földre szakadtak, de a szerbek katholizálása megtört Uroš Milutin és Uroš Deèanski szerb királyok kemény orthodoxiáján.

Midőn 1301-ben az Árpád-ház kihaltával a magyar királyság helyzete megváltozott, mellékországai is megérzék ennek a hatását. A brebiri grófok az Árpád-házzal sógorságban álló Anjouk mellé csatlakoztak s leghívebb pártvezéreikké váltak.

A XIII. század végén s a XIV-iknek elején két hatalmas nemzetséget látunk bosnyák terűleten, melyek elismerik ugyan a magyar király souverainitását, de mégis a maguk hatalma teljességére és nemzetségi terűletök államiságára törekednek.

A brebiri grófok, mint említők, nyugati Boszniának és Dalmácziának valának urai. Subiæ Mladen e terűleten majdnem souverain hatalommal uralkodott, de minthogy teljes önállóságra tört, természetszerűleg ellenfelévé lett Anjou Károlynak, a kit pedig trónjára segített. 1322-ben azután Károly király Baboniæ Iván szlavon bánt küldte megtörésére. Mladent megfoszták a bánságtól s fogságra vetették.

A Bosna folyó menti vidéken azonban még élt a bosnyák nemzeti báni család. Prijezda, Ninoslav egyik rokona (a kit pápai levelek Ubanusnak neveznek) IV. Bélától tetemes ajándékokban részesűlt s mint jó katholikus hűbéres, békében bírta Drávamelléki adományos jószágait s az Usora mentén ősi nemzetségi javait. Úgy látszik, hogy Prijezda vala a bosnyák katholikus párt feje. Övé volt a Banjalukától délkeletre eső zemleniki zupa s az sem lehetetlen, hogy Kulin bán egyenes ivadéka volt. Két fiáról van tudomásunk: Istvánról és Prijezdáról, mindketten bánok a maguk terűletén. Az idősebb Kotromannak nevezte magát s a bosnyák nemzeti dynastia megalapítója lett.

Prijezda családjának, mint a voltaképeni Bosznia vezércsaládjának, nagy volt a tekintélye. Ez a magyarázata, hogy Kotroman István Dragutin István leányát, Erzsébetet vehette nőűl, kinek anyja meg V. Istvánnak volt leánya. Kotromannak a nővére Baboniæ István fiának lett a felesége s ezen a réven a család hatalmas összeköttetésekre tett szert. Elbukván a brebiri hadak, ez összeköttetések folytán Kotroman István fia, Kotromaniæ István, kinek ereiben bosnyákon kivűl magyar és szerb királyi családok vére folyt, 1323-ban Róbert Károly királytól az egyesített Boszniát nyerte hűbérűl.

Bosznia története a magyar Anjouk idejében (1308-1382) szorosan egybefügg Magyarországéval. Anjou Károlynak messze törő tervei valának. Hogy a feltörekvő szerb királyságot ellensulyozhassa, teljes erővel támogatta Kotromanié Istvánt, rokonát, hisz ennek is főérdeke volt a magyar szövetség. Kotromaniæ Istvánnak harmincz évre terjedő uralkodása igazolja ezt a fölfogást. István bán a mai Boszniát egységessé tette, a mennyiben hozzá kapcsolta a magyar bánságok terűletét (Macsó kivételével), ez ország szabad fejedelmének nevezte magát s ura lett a törzsfők leveretése után Chulmiának (Herczegovinának) is.

Kotromaniæ István, kinek katholikus felesége rokona vala a magyar királynénak, külsőleg gyakran változtatott vallást. Szívesen fogadta ugyan a barátokat, templomokat épített, katholikus alapítványokat tett, misét is hallgatott, de ildomosnak vélte, hogy a hatalmas úri osztályt szorosabban fűzze személyéhez. Vallásuknak, a bogumilismusnak, mint állami vallásnak, megadta a tiszteletet, s ha csak látszatra is, bogumilkép viselkedett. E kétszínű viselkedés azonban nem vala gát, mert a pápák, ha néha atyailag megdorgálták is leveleikben, mindazonáltal nagy tisztességgel szóltak hozzá. A XII. és XIII. század pápái sokkal erélyesebb eszközökhöz nyúltak, midőn a bogumilismus a patarenség neve alatt Lombardiába hatolt s mint a lombardiai katharok és a franczia albigensiek anyaegyháza szerepelt.

A bosnyák egyházfőnek, kit „pápá”-nak is neveztek, sokféle és messze elágazó összeköttetései voltak a nyugati eretnekség körében. Midőn nyugaton a XIII. század folyamán a vallási dualismus tana mindinkább tért veszített, a pápák úgy vélekedtek, hogy a katholikus Anjouk segedelmével immár megtéríthetik a bosnyákokat is. De reményök nem teljesűlt, mert Anjou Károly minden igazhitűsége mellett is többet tartott az István bánnal való barátságra, sem hogy a délen tűzzel-vassal térítgetvén, ott is ellenségeket szerezzen magának.

István bán híven tartotta a szövetséget; hadat viselt a lázadó Nelipiæek és rokonaik ellen, s neki köszönhette Károly király, hogy Kuin, a régi Horvátország fővárosa, 1326-ban ismét magyar kézre jutott. Ennek a segítségnek a jutalmáúl nyerte el István bán a Narenta melléki (Chulmia, Chlm, Chelmo, Zahumlje, Hum) fejedelemséget, melynek révén egyenes összeköttetésbe kerűlt Ragusával. Chulmia herczegség a X. század óta közbenső izűlet-féle vala egy felől a tengerpart és Bosznia, más felől Ragusa és Szerbia között. Majd önálló fejedelmek igazgatták, majd egy szerb secundo-geniturát: Kulin bán sógorát és Nemanja István testvérét, Miroslavot (evangeliumát nem rég adták ki) uralta, míg a XII. század végén az Árpád-házbeli Andrásnak; mint horvát-szlavon herczegnek jutott, a hatalma körébe, hogy változó sorsa után végleg Boszniához kerűljön. Ez az új szerzemény a tengertől eladdig elzárt bosnyák terűletnek a fontosságát nagyon megnövelte s a ragusai köztársaság politikájának irányát is megváltoztatta. Addig a köztársaság a déli szerbségnek vala emporiuma, most azonban Boszniával is szorosabb kapcsolata támad. A mily mértékben a szerbség tengeri és kereskedelmi érdeke csorbát szenvedett, épen oly arányban látott ebből hasznot Bosznia. Így keletkezett a szerbséggel való súrlódások egész sora és ezért indíta boszú-hadjáratot Dusan czár, a szerbek legnagyobb uralkodója, István feltörekvő hatalma ellen. Bár eleinte (1349) győztek is Dušan hadai, de a bosnyák hatalmat nem tudták megtörni.

Bosnyák pénzek. Túry Gyulától

A Balkán-félsziget történeti fejlődésére ez időben két hatalmas uralkodónak van elhatározó befolyása: Dušan István szerb czárnak s I. Lajos királynak, kit Nagynak nevez a magyar. Dušan czár kelet-római császár akart lenni. Szomszédai féltek hatalmától, s ő vaskövetkezetességgel tört czélja felé. Azonban nemzete természetét nem változtathatta meg. Birodalmának laza volt a szervezete s halála után vége lett a dicsőségnek. A hagyomány dicsfénynyel övezé emlékét, de politikájáról a történelem csak azt mondhatja, hogy tisztán személyes vala s nem a nép erején alapúlt. Tartósabbak kortársának, Lajos királynak, a vívmányai. Nagy birodalmat alkotott, mely a Duna-Tisza közé szilárdúlt államtestet vallá középpontjának, s határozott tervekkel lépett föl keleten és nyugaton. Nagy hadvezér volt, a ki nemzete harczias erényeit fejleszté, szervezte államát s mint éles tekintetű politikus a nyugat legtávolabbi pontjaitól az akkor még alig ismert éjszakkeleti Európáig uralkodott a helyzeten. Igaz, hogy az ő halála után hanyatlott a birodalom, mert a sokféle szövevényű alkotások azon a nagy birodalmi határon nem állhattak meg tartósan; de az állam és a nemzet tekintélye még akkor is megmaradának, mikor a hódított terűletek elszakadtak. Az Adria partját elfoglalta, legyőzte Velenczét s ura lett a Levanténak. Fiumétól Durazzóig minden föld, a Száva és Duna mente, Éjszak-Bulgária, a mai Szerbia és Románia belekerűltek a magyar érdekek kerűletébe, jelezvén ama törekvések irányát, melyet a dunai középponti hatalomnak akkor szükségkép követnie kellett. Midőn Lajos király István bosnyák bán leányát feleségűl vette, nemcsak szíve sugallatát követte, hanem jó politikus is volt, mert csak így biztosíthatá a Balkán-félsziget nyugati sarkának békés birtokát.

Szerbiában és Boszniában nem volt hosszabb maradásuk az uralkodó családoknak, mert ha volt is örökös, részint a rokonok viszálya, részint a törzsek vitatta szabad választási jog akadályozta a legitimitas elvének állandó diadalát. Kotromaniæ Istvánnak nem maradt fiörököse, de oly nagy vala tekintélye, hogy halála után (1354) unokaöcscse, Tvrtko, örökébe léphetett. Tvrtko uralkodásával új irány kapott lábra Boszniában.

Alig két esztendővel Tvrtko uralkodásának kezdete után meghalt az „erős” Dušan hatalma tetőpontján s megdőlt a szerb birodalom. Míg a XIV. század derekáig a szerb törzsterűletek inkább tömörűlnek, a bosnyák-herczegovinai részekben pedig az egyesűlés ellen tusakodnak, Dušan halála után megváltozik a helyzet. Velenczét megalázta Lajos király; Ragusa 1358-ban kitűzte a magyar lobogót; de Tvrtko, az ifjú bán, bár az egyes nemzetségfők lázadása megakasztá tevékenységét, mégis megtartotta a hatalmát.

Ez alatt a Balkán-félsziget történetében végzetes szerepű tényezőűl az oszmánság lép föl, melynek hatalma századokra tudta egyesítni a félszigetnek majdnem teljes terűletét.

A XIV. század második felében, Nagy Lajos király és Dušan czár idejében, a török elem előnyomúlása csak közvetve érezteti hatását. Legelőbb a bulgárokat töri meg a török hatalom; Byzancz még állott, mint magános szírt a tengeren; azután a szerbekre került a sor. Tvrtko, midőn az egyes szerb csapattestek vereségéről értesűlt, épenséggel nem gondolá, hogy majd ő rá is rá kerűl a sor, hanem élt az alkalommal s azon volt, hogy a töröktől még nem érintett szerb terűletet megszerezze.

A drežnicai fölíratos szikla. Truhelka Cziriltől

Tvrtko 37 évre terjedő uralkodását két szakaszra oszthatjuk. Az első korszakban 1377-ig mint bán csak lassan törekedett czélja felé, a mennyiben hűbéreseinek megtörésével a maga hatalmát öregbítette, politikailag pedig szorosan csatlakozott Lajos királyhoz, a kinek felsőségét sokkal határozottabban és tisztábban elismerte, mint nagybátyja. „Ezt írá az Istennek és szent Demeternek a szolgája – így szól a drežnicai felírat – urunk Lajos magyar király, és Trvrtko bosnyák bán úr uralkodása idejében.”

I. Lajos király, hogy újabb szerzeményét, a dalmát partokat, biztosítsa, a bosnyák bánságot nemcsak erkölcsileg, hanem a saját érdekében is hathatósan támogatta és erősítette. Ez okból (1363–1366) Tvrtko bánnak segélyt nyújtott lázadó alattvalói ellen s bár mint a katholikus hit zászlótartója (vexillifer fidei) czéljáúl a bogumilismus kiirtását tűzte ki, mindig elnézéssel viseltetett a Tvrtko gyenge hitbuzgósága irányában. Midőn Tvrtko hatalma a szerb állam, roncsainak a rovására a felső Drina-vidék; Trebinje és Canale birtokával bővűlt, tán Lajos király biztatására; de minden esetre az ő engedelméből, fölvette Bosznia és Szerbia királyának czímét (1377) s az ősrégi tisztes, mileševói kolostorban megkoronáztatta magát. Életének ez vala legfontosabb pillanata, mely a bosnyák politika történetében is fordúlatot jelez. Mert az a szerep, melyet a szerbség a török irányában előbb folytatott, most már Tvrtkóra szállott. A mit a szerbek nem valósíthattak meg, azt ő akkép vélte elérhetni, ha új nagyhatalmat alapít. Czéljai megvalósításában csak oly szívós és kíméletlen vala, mint kortársai, s ha egybevetjük törekvéseit és eszközeit, a régi balkáni politikára bukkanunk, mely a más rovására terjeszté hatalmát akkép, hogy a tényleges helyzet ügyes fölhasználásával barátjai s ellenségei állapotából egyaránt hasznot húzott.

Éles szeme észrevette, hogy Boszniát már nem a Száva, hanem a déli határa felől fenyegeti a veszedelem s ezért kereste a törökkel való megélhetés módját. A Dusan nádora, Vukašin vezérelte szerb haderő a Èrnomen mellett (1371) vívott csatában vesztes lett s a szerb államnak csak töredékei maradtak fönn, melyek közűl a legkiválóbbnak Lázár fejedelem a vezére. E csata után a szerbség egysége teljesen megszűnt s a törököknek nem kellett egyebet mívelniök, mint apránként fejtegetni ki a meglazúlt köveket. Legnagyobb segedelmökre maguk a szerb fejedelmek valának, a kik példátlan gyorsasággal alkalmazkodtak a török eszmékhez, családi összeköttetésekbe léptek velök s hű szövetségeseikké levének. 1384-ben Lala Šahin rumilii basa volt az első, ki a bosnyák és herczegovinai terűletet egy török csapattal végig dúlta.

Lajos magyar királynak († 1382) nem maradt fiörököse. Leányát, Máriát, ugyan elismerték királynőnek, de anyja, a bosnyák Erzsébet, és férje, a népszerűtlen Luxemburgi Zsigmond, csakhamar nagy pártot keltének életre, mely Lajos nápolyi rokonait, az ottani Anjoukat, kivánta az ország élén látni. Tvrtko igen gyűlölte nagynénjét, Lajos király özvegyét, mert ez nem akarta Chulmiára való apai jussát átengedni, az özvegy királyné meg haragudott öcscsére, a ki személyes ellenségeivel szövetkezett. Így indúlt meg az a véres pártvillongás, mely Kis Károlynak, a magyar pünkösdi királynak (1386) s az anyakirálynőnek életébe kerűlt. A magyar államhatalom annyira elgyöngűlt, hogy a dalmát parti városokat sorsukra bízta. A lázadás folyamán pedig az oszmánok fölkerekedvén, halálos csapást mértek Lázár fejedelemre Ó-Szerbiában.

A drežnicai sziklafölírat Lajos király nevével. Truhelka Cziriltől

Murad szultán, ki basáinak szerencsés csatározásaival kezdé meg a harczot, egy csapással akarta az adriai déli partvidéket hatalmába ejteni. Lázár fejedelem, a ki azonkép, mint Tvrtko, a dalmát fölkelőkkel egyetemben pusztítá a mai kelet-szerbiai, akkor magyar birtokokat, végső szükségében szomszédaihoz, köztük Tvrtkóhoz is, fordult. A Rigómezőn (1389 jún. 15., török források szerint aug. 9.) vívták azt a nagy harczot, melynek egyes részleteiről századok óta zeng az ének. Következményeit illetőleg ugyan túlságos fontosságúnak tartják ez ütközetet, de az éjszaknyugati Balkán-félsziget történetének záróköve kétségtelenűl e bajnoki csata. A balkáni népek egyesűlt serege fitymálván az ellenség erejét, a szerbeket jellemző vakmerő bátorsággal támadt, de csatát vesztett. Lázár fejedelem elesett és Murad szultánt megölte a boszúállás gyilka. A keresztények teljes vereséget szenvedtek, s ezentúl hűbéressé lett valamennyi szerb fejedelem. A szerbség nemcsak katonailag, hanem politikai tekintetben is meghódolt az erősebb ellenségnek.

Tizenhárom esztendővel e véres harcz után vitéz szerb csapatok állottak az angorai síkon ama szultán fiának oldala mellett, a ki fejedelmöket s különállásukat semmivé tette. A rigómezei ütközet fontossága nem abban rejlik, hogy a szerbség politikailag megsemmisűlt, hisz Lázár fiának, Lazarevics Istvánnak s a Brankovicsoknak részleges uralma a XV. század derekáig tartott, hanem abban, hogy a szerb nemzet elveszté politikai egyéniségét s készséggel simúlt a szultánban megszemélyesűlt császári központi hatalomhoz. Ez esemény alkalmával Tvrtkónak is jutott szerepe. Egyes források jelentik, hogy Tvrtko segédcsapata, a mely török források szerint a balszárnyon állott Tvrtko személyes vezérlete alatt, győzelmet aratott, melyről a firenzei köztársaságot levélben tudósítá. Meglehet, hogy Tvrtko valamely portyázó török hadat szalasztott meg; annyi bizonyos, hogy a törökök győzedelme után országát biztosítandó, békét kötött és szövetségre lépett velök. A törökök e diadala neki még hasznot is hajtott. Élt is az alkalommal, mert a szerb hegyi törzsek védelmezőjeűl lépett föl s elfoglalta Zára városa kivételével a dalmát partvidéket. Álma beteljesedett. Sikerűlt Boszniát, a Drina-vidéket, Novi-Bazárt, Herczegovinát, Montenegro egy részét Antivaritól a Drinig hatalma alá hajtani. Meghódolt az egész terűlet s ő volt az adriai háromszög leghatalmasabb ura. A magyar koronától elfoglalt részeket magyar mintára szervezte, megerősíté a magyar királyok kiváltságait, tiszteletben részesíté a katholikus egyházat s udvarát az Anjouk példájára rendezte be.

Halála (1391) útját állta, hogy hódító terveit végleg megvalósítsa s egyúttal új szerzeményeit biztosítsa. Két év sem telt bele s e hamarsággal meghódított új bosnyák-dalmát terűlet már is elveszett. Nem is fegyverrel hódítá vissza a magyar korona; önként hódoltak ismét az olasz parti városok, érezvén, hogy a gyönge ifjú királyság oltalma alatt nem lehet maradások.

Mindamellett az új bosnyák királyság két nagyobb vívmánynyal dicsekedhetett. Az ország viszálkodó birtokos elemei, bármily széthúzó politikát folytattak is, Bosznia és Chulmia (Herczegovina) különálló országos terűletté alakúltak, és a keresztény hatalmaktól nemzetközileg elismert bosnyák királyi méltóság biztos oltalmat nyújtván, a királyság legalább egy ideig győzedelmesen ellent állott az iszlámnak s a nyomaiban bekövetkezett nagy társadalmi átalakúlásnak.

Tvrtko halála után a királyság további történetében az örökösödés ügye volt a vita fő tárgya. A bosnyák örökösödés kérdésénél két alapvető mozzanat merűl föl. Egy felől az az elv lép előtérbe, hogy a királyt gyakran nem elsőszülött fia, hanem legidősebb testvére követi a trónon, tehát a primogenitura és senioratus küzd egymással, – más felől az ország előkelői a választás jogát vitatják.

Visoko. Háry Gyulától

Kiviláglik e harcz, ha a bosnyák királyok nemzedékrendjét megfigyeljük. Kotroman István bán után öcscsének a fia, I. Tvrtko kerűl sorra; I. Tvrtko után a testvére, némelyek szerint öcscse, Dabiša István, ez után I. Tvrtkónak a fia, II. Tvrtko, a kivel magva szakad a Kotroman család törvényes fiágának. II. Tvrtkónak ellenfele Ostoja István, († 1418) I. Tvrtkónak törvénytelen fia, mások szerint unokaöcscse, kit rövid ideig fia, Ostojiæ István (körűlbelűl 1421-ig) követe trónján. II. Tvrtkót, a törvényes királyt, Ostojiæ István természetes fia, István Tamás († 1461) követi; ez után fia, Tomaševiæ István († 1463) következik, mint utolsó királya Boszniának. Egy király sem juthatott békességben a trónra s I. Tvrtko halála után egyik sem rendezhette be politikáját dynastikus érdekeinek megfelelő módon.

A bosnyák királyságot virágzása idejében, noha különállását ki kell emelnünk, még sem tekinthetjük teljesen souverain államnak. A bánság idejében a pápa, a magyar király és a szerb szomszédok voltak nagy hatással a bosnyákpolitika irányára. A királyság abban a nagy létharczban, melyet a magyar birodalom Közép-Európa védője szerepében, mint a kereszténység pallosa, a támadó oszmánság ellen folytatott, majd az egyik, majd a másik félre volt szorúlva; a legtöbb esetben mind a két féllel kereste a megegyezést Bosznia királya. A magyar hatalom ugyanis nem volt oly erős, hogy bosnyák terűleten vívja meg védelmi harczát s ekkép biztosítsa annak fönnállását; viszont a török hatalom addig, míg Konstantinápoly ellenállt s a belgrádi végvár nem volt a kezén, nem operálhatott teljesen biztos támadó helyzetből éjszak felé. Ilyeténkép Bosznia folyton élet és halál között lebegett, míg a török fegyver győzedelme e szomorú állapotának véget nem vetett.

I. Tvrtko az ország leghatalmasabb családjainak érdekét mindenkép előmozdította, hogy a maga családjához kapcsolja s a királyhoz való hívségben megerősítse a főembereket, de csak annyit ért el vele, hogy testvére, Dabiša István nyerte el a trónt. Sőt épen azok a nemzetségek, melyek tekintélyöket, gazdagságukat neki köszönhették, minden alkalommal az ifjú királyságnak amúgy is laza egysége ellen törtek. Ez is oka vala, hogy a Tvrtko szerezte horvát és dalmát birtokok oly hamar visszakerűltek Magyarországhoz, s Bosznia, déli hódításait leszámítva, ismét régi határai közé szorúlt.

Csakhogy Zsigmond király, a későbbi német-római császár, Mária királynő ura, sem vethette meg lábát Dalmácziában. Az a nagy forradalom, mely ezen a terűleten keletkezvén, 1403-ban Zsigmond helyébe a meggyilkolt Károly királynak ifjú, de gyáva sarját, Lászlót, akarta a trónra ültetni, nem egyéb nagy családi harcznál, mert a mozgalomban részes családok jobbára atyafiak. Tiszta magyar nemzetségek harczolnak horvát és bosnyák urakkal szövetkezve a törvényes király ellen, viszont törzsökös horvát nemzetségek szilárdúl állanak a király mellett. Késhegyig menő harcz vala ez, melyben nemzetségek, egész családok pusztúltak el, s bár végeredményében érvényre jutott a magyar állam joga a belső terűleten, Velencze tényleg (1433) mégis ura maradt a partnak. Ragusa még lobogtatja ugyan a magyar zászlót, de lételét, mintha előre érezné a jövendő eseményeket, a törökkel való egyezséggel biztosítja.

Mennyire egymásra van utasítva a partvidék s a hátmögi szárazföld, ennek a korszaknak a története bizonyság rá. Midőn Magyarország a dalmát partokról kiszorúlt, hét hadjáratot folytatott (1404 és 1408) Bosznia birtokáért. Zsigmond király ugyan fényes győzelmeket aratott (Dobornál), a tiszavidéki és az erdélyi nemesség tömegesen tódúlt a királyi zászlók alá, s majd II. Tvrtko István, az egyik király, majd Ostoja István, a másik, veszti el trónját, de azért Zsigmondnak minden véráldozata kárba veszett s felsőbbségét nem tudta állandóvá tenni. E zavarokban csak mellékes tényezőkként szerepelnek a nemzeti királyok. Ismerjük okleveleiket, melyekben jogaikat nagy erélylyel vitatják – a hártyán, de tényleg nem övék a hatalom, hanem a nemzetségek függetlenségének szóvivői: Hrvatiniæ Hrvoja és Sandalj Hraniæ vajda gyakorolják azt.

Dobor vára. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Hrvatiniæ Hrvoja a bosnyák történet e korszakának (1390–1415) zászlóvivője. Az ő tudta nélkül semmi sem mehet végbe ezen a terűleten. Zord, czéltudatos, kemény ember, igazi sólyom, mint a délszláv hősi ének szava mondja, a ki vitézűl védi magát és birtokát. A mai nyugati és délnyugati Boszniának ő volt az ura. Ő alapítá a később oly hírnevessé lett jajczai várat, s majd az egyik, majd a másik párttal tartott a szerint, a mint hasznát látta. Előbb Anjou Lászlót akará a trónra juttatni s ettől nyeré adományba Spalatót. Így lett belőle spalatói herczeg és Bosznia fővajdája. Később kibékűlt Zsigmond királylyal, a ki birtokaiban megerősíté s földíszíté az 1408-ban alapított sárkányrenddel, melyet csak fejedelmeknek s kiváló személyeknek szánt. A budai tornajáték alkalmával, melyet 1412-ben a lengyel király tiszteletére rendeztek, mint Dlugosz, a lengyel krónikás írja, – megjelent „Sendal, Bosznia herczege, és Carven (Hrvoja) király s nejeikkel egyetemben nagyban növelék a játék fényét, a mennyiben magas és előkelő termetű vitézeik keményen és bátran viselkedtek a harczi játékban.”

A hatalmas Hrvoja, a ki Ragusában, Velenczében, Szerbiában követeket tartott, pénzt veretett, csak addig volt barátja Zsigmond királynak, mig Sandalj Hraniæ, a mai Herczegovina ura, a király kegyéből ki nem túrta. Hrvoja ekkép magára maradván, a törökkel szövetkezett, de azért vetélytársa, Sandalj, később – így látván jónak – Hrvojával újra kezet fogott. Hrvoja 1416-ban történt haláláig megvédelmezte függetlenségét. Ellenségeit – igaz, török segedelemmel, de – legyőzte, (1415-ben az Usora folyónál nagy vereséget szenvedtek a délmagyarországi és szlavon banderiumok) s hogy boszúját tetézze, a törököt Boszniába vezette, azt a tanácsot adván a szultánnak, hogy délkeleti Boszniából alakítson külön szandsákságot.

Hrvoja halála után a hajdan erős Tvrtko-féle hatalomnak csak roncsait látjuk. Bosznia felső részét II. Tvrtko király bírja a magyar király kegyelméből, kinek egy darabig foglya volt. Ostoja, az ellen-király, török segítséggel uraltatja magát a délnyugati részeken. Bosznia sorsa már nem függ többé Magyarországtól, mert a magyar katonai határ a Posavinából a Száva vonalára szorúlt.

A mindig készen álló török haderő bármely pillanatban betörhetett Boszniába. Ennek elhárítására szívesen fizetett adót a bosnyák király. (15–30.000 arany közt váltakozott az összege). Olyanforma viszony volt ez, mint később Havasalföld, Moldva, Erdély és a porta között. A királyok a szultán védenczei levének. Ez időtől fogva kezdődik a bosnyák iszlámpropaganda.

Hrvatiniæ (Vukèiæ) Hrvoja, Bosznia nagyvajdája. A konstantinápolyi Eski Saraj könyvtárban őrzött „Missale Glagoliticum” czímű munkában levő eredeti után, Túry Gyulától.

Legelőbb az ország keleti részén és középpontján hirdetik az iszlám igéit. Nem a kard hatalma, hanem jámbor dervisek szava hódíta meg sokakat a XV. században. Mecsetek, iskolák épűltek s mohamedánná lett sok keresztény és bogumil, elvágatván előlök a keresztény szomszédság. A bogumilok sokkal könnyebben vették föl az új vallást; hisz az iszlám azzal szerzett új hivőket, hogy az áttért nemeseket meghagyá állásukban, kiváltságaikban, s egyelőre nem kívántak tőlük egyebet a szultán fönhatóságának elismerésénél. A törökök ugyan e propagandájukkal egyetemben csakhamar kivonúltak az új vrhbosnai (Szerajevo főhelylyel) szandzsákból, de nem hosszú időre. Ha kiebb szorúlt is a török határ, de a törökség hatása megmaradt.

Csakhamar egy újabb hatalmi tényező kerekedett felűl a bosnyák terűleten. A Hraniæ családnak sikerűlt a chulmiai terűletből (Herczegovinából) török fönhatóság alatt külön nagy-vajdaságot alapítani. Ez az ügyes nemzetség kicsinyben ugyanazokat a czélokat tűzte ki, mint annak idejében nagyobb mértékben I. Tvrtko. A XV. század derekán (1448. III. Fridrik császár aegise alatt herczegi czímet vesznek föl; megvan okleveles bizonysága; innen a terűletnek Herczegovina neve) Szent Szávának ajánlván föl ezt a földet, török fensőség alatt egy új keresztény hatalomnak vetik meg az alapját.

A XIV., de még inkább a XV. század folyamán Nyugat-Európában mindinkább köztudomásúvá lett, hogy Keleten új hatalom van keletkezőfélen, mely nemcsak Konstantinápoly elfoglalására tör, hanem a kereszténység megdöntését is czéljáúl tűzte ki. A németség keleti határszélén, Karinthiában és Krajnában, csakhamar megbizonyosodtak a felől, hogy a Szerbiában (Sirfey-nek írja a német) és Boszniában (Wossen) vívott harczok nem csak pogány rabló csatározások. Zsigmond császár, a ki előbb a kereszténység kebelén belől iparkodott békét szerezni, egyszerre nem segíthetett a belső vallási és külső politikai bajokon. A mit tehetett, azt megpróbálta Nikápolynál (1396), a hol Bajazid szultán lesujtá az egyenetlenkedő nyugati népeket. Csak Timur-Lenk menté meg akkor Magyarországot és Byzanczot.

Hiába buzgólkodtak a Palaeologok s a pápák a kereszténység egyesítésén, nem sikerűlt. Elkövetkezett a katasztrófa: Konstantinápoly török kézre kerűlt. Magyarország, mely már a XV. század elején jobbára csak a védelemre szorítkozott, immár a maga segélyforrásaira szorúlt. De még ebben a gyönge korszakban is azt mondja a törvény (1433), „hogy Bosznia közvetlen birodalmi terűletnek tekintendő”. Velencze beérte a tengerrel s így a Száván túli részeknek nem volt egyelőre mentségök. Ostojiæ István király halála után II. Tvrtko István, a végre ismét egyesűlt Boszniának egyetlen királya, a szlávnémet, erősen balkáni jellemű Cillei család hatalmára támaszkodott, de azért ép’ úgy szolgált a magyar érdeknek, mint a mily pontosan megfizette a szultán adóját. De hiábavaló maradt minden igyekezete. A szerb despoták (így nevezték őket): a Kosovónál (Rigómező) elesett Lázár fia, Lazarevics István csakúgy, mint utóda, Brankovics György, megkivánták a jó bosnyák földet s megszerzék a gazdag Srebrnicát. A szent-szávai herczegi s segített az osztozásban, neki is rész kellett. A földosztó despoták azt cselekedték, hogy Tvrtko terűletét ennek tudta nélkül Ishák, a skopljei bég, közbenjárásával megvették a szultántól. Az előbbkelő urak kénytelenségből is pártjukra állottak, mert a bég tetszése szerint pusztíttatá vagy kíméltette birtokaikat. Brankovics despota szabadságát Mara leányának kezével s a kruževaci terűlet átengedésével váltotta meg a szultántól, Sandalj Hraniæ pedig (1433) pénzzel. Tvrtkónak azonban menekűlnie kellett.

Három év múlt el ez „országos terűleti űzlet” után, melybe a bosnyákok sehogy sem akartak beletörődni. A nyomában forrongás támadt, melyet csak Tvrtko király visszatérése csillapíthata le, a ki széhhelyéűl Bobovac várát választá. Bobovac vára a Boszna folyótól keletre, egy nehezen megközelíthető sziklás völgy torkolatában feküvék, a hol a király, ki bőven megpótolta a szultánnak fizetett hűbéradót, biztonságban érezte magát. Ezen a hűbéres szolgaságon a nagy Hunyadi János győzedelmei nagyot változtattak.

Élénk örömmel lesték ekkoron a szerb, herczegovinai, bosnyák és albán urak Hunyadi János győzelmeinek hírét (1440–1444). Egyikök sem akart többé hűbéradót fizetni s úgy látszott már, mintha az egyesűlt keresztény hadak újból diadalt aratnának az iszlámon. Bosznia természetesen az új szabadító felé fordúlt s 1456-ig Hunyadi János irányozta a bosnyák politikát. Midőn Hunyadi János az oszmánoknak Ázsiába való visszaűzését czélúl tűzte ki, első sorban az összes keresztény elemek egyesítése lebegett szeme előtt. Ő az első, ki nem nézte, hogy ki az orthodox, ki a római, csak keresztény lett légyen. Míg előbb a pápák és a magyar királyok teljes erejöket arra fordították, hogy a bogumilokat katholizálják s mindamellett nem értek vele czélt, addig a Hunyadi János neve ez irányban is nagy eredményt mutatott föl.

II. Tvrtko utód nélkül halván el, Ostoja István törvénytelen fia, István Tamás ült a királyi székbe (1444–1461). Mintha Anjou Károly és az első Kotroman ideje tért volna vissza, oly hatást tettek Hunyadi győzelmei e nehéz megpróbáltatásokat szenvedett terűleten. 1435-ben meghalt Sandalj Hraniæ, a törökök hű barátja, s helyére unokaöcscse, István kerűlt, kinek székes vára, Stjepangrad, még romjaiban is büszkén néz le a Narenta völgyére. Igazi bogumil szabású uralkodó volt ez is, de azért volt benne elég tapintat, s leányát, a büszke Katalint, mégis oda adta feleségűl a bár törvénytelen származású, de Hunyadi Jánostól támogatott bosnyák királynak.

A pápai székben ekkor IV. Jenő ült, a ki teljes erejével azon volt, hogy a török veszedelmet elhárítsa. Az új bosnyák király megfogadta szavát, a katholikus irány vallója lett s elküldvén bogumil feleségét, új menyasszonya, Katalin, a herczegovinai vajdalány is áttért. A király példája nagy hatást tett s midőn Hunyadi János győzelmei után (1444) a szegedi békében Bosznia terűlete is megnagyobbodott, a lakosságnak igen tetemes része is áttért. Megfogadván a Ferencz-rendiek szavát, katholikusokká lettek Kreševo és Sutjeska lakói is, a kik a királyi székvárak környékén a tőzsgyökeres bosnyák elemet képviselték. Ezután Bosznia politikája teljesen a Hunyadi János irányát követi, a ki ez országnak az oszmánok ellen fölállított védelmi övben nagyobb szerepet juttatott. Mint vezér, mindig annak az elvnek hódolt, hogy az ellenséget a saját terűletén kell fölkeresni s ezért Brankovics szerb despotát, valamint Boszniát is állandó előőrseinek tekintette. Mindamellett hogy Várnánál (1444) és a Rigómezőn (1448) két csatát is vesztett a török erő ellenében, e két vereség mégsem tette tönkre Hunyadi erejét s a Balkán népei igen jól tudták, hogy e hadjáratokat az ő érdekükben is viselte. A rigómezei hadjáratnak ugyancsak a bosnyák terűlet megnövelése volt az alapczélzata, s ezért István Tamás király teljes határozottsággal Hunyadi mellé állott. Azonban Bosznia és Szerbia ellenkezése e veszedelmes időben sem szűnt meg. Brankovics bosnyák terűletet bírván, Boszniának a katholikus királyra duzzogó főnemesei inkább a szerbek kiűzését óhajtották, mint a törökkel való harczot. A családi összeköttetés épenséggel nem gátolta meg a bosnyák királyt, hogy Herczegovinára való felsőbbsége követelését apósa ellenében fegyverrel vitassa. Hunyadi János azonban, ha néha nyers eszközökkel is, elsimította a viszályt s békét szerzett a bosnyák király és Brankovics közt (1451).

Bosnyák és herczegovinai főnemesek pecsétjei. Túry Gyulától

Mindazonáltal Hunyadi János sem mindig helyesen méltatta a boszniai állapotokat. István Tamás király bizonyára jó katholikus volt s új hívő létére erősen terjeszté új hitét s minden eszközt megkisértett, hogy a nemességet áttérítse; de ösmervén az országot, nem akarta élre állítani a hitbéli ügyeket már csak azért sem, mert módjával biztos eredményt remélt a mozgalomtól. Hunyadi azonban a királynak szerinte habozó magatartását politikai közömbösségnek magyarázta. Ő a török-barát elemeket egyszerre akarta kiirtani. Ez erőszakos rendszabályoknak aztán az lett a következése, hogy a bogumil nemesek a törökhöz pártoltak s mint később a hugenották Francziaországban az angolokkal szövetkezve saját országukra támadtak, azonképen az elűzött bogumilok is – a magyar és pápai irányzattal szemben – a szultán mellé állottak. Abban igazat kell adni a pápának, hogy a gyakran ellentétes bosnyák politikát méltányosabban ítélte meg, mint a magyar királyok.

Midőn a hódító Mehmed szultán Konstantinápolyt elfoglalja, vége szakad e belső viszálykodásoknak. A kelet-római metropolis eleste az iszlámnak a balkáni kereszténység fölötti végleges győzelmét jelenté. Mert a míg Konstantinápoly a Palaeologok kezén vala, még volt reménység, hogy a törököt sikerűl Ázsiába visszaűzni, most azonban már csak védelemről lehetett szó. Hunyadi Jánosnak nagy érdeme, hogy a törökök e világra szóló diadala után, belgrádi győzelmével (1456) hosszú időre föltartóztatta a kelet-római világ új hódítóit további előnyomúlásukban.

A belgrádi győzelem új életet öntött a balkáni népekbe. Mindegyikök Hunyadi Jánostól remélte megszabadítását, a ki, sajnos, csakhamar elhalt e győzelme után. Mindamellett a Duna és Száva nyújtotta védelmi vonal biztosítva maradt Hunyadi halála után is. István Tamás király, bár titokban megalkudott a törökkel, megmaradt a keresztények pártján. 1457 márczius havában III. Calixtus pápától zászlót kért, a melynek védelme alatt a törökök ellen keresztes háborút akart indítani. Ugyanazon évben fogadta Carvajal bibornokot, a pápa legátusát, Dobor várában s bár már rég óta keresztény irányban működött, most ünnepélyesen megkeresztelteté magát. Régi bosnyák politikára vall az a cselekedete, hogy fiának, Tomaševiæ Istvánnak, Brankovics despota unokájával, Ilonával, kötött házassága czímén szerb terűletek megszerzésére törekedett. Meg is kapta Szendrő várát és vidékét s ezen a réven az Al-Duna vonalán foglalt állást. Ez a hirtelen támadt bosnyák-szerb egyesűlés, vagyis inkább Boszniának az a törekvése, hogy szerb terűlettel bővűljön, nagy változást idézett elő, a mennyiben István Tamásnak most a Brankovics örökségével is meggyűlt a baja. Országa határainak majdnem kétharmad részén a török hatalom fenyegeti s így nem vala tanácsos ok nélkül kikötni velük. Ennek a kényszerhelyzetnek eredménye az a kétszínű politikai magatartás, a mely később Hunyadi Mátyást (1458) kiirthatatlan gyanúval tölté el a bosnyák uralkodók irányában.

Mátyás király gyanúja 1459-ben, midőn Szendrő vára – úgy mondják – árulás következtében török kézre kerűlt, nehezteléssé vált. Azt beszélték, hogy a bosnyák király és fia csak azért védelmezték oly lanyhán a várat, mert a törökök megvesztegették őket. De nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az új szerb alattvalók a bosnyák királyban, az ő szeretett György despotájuk utódjában idegent láttak. Nem tekintették vérükből való vérnek, testükből való testnek. Idegen volt ő nekik, a kinél jobban szerették még a törököt is. Elbukván Szendrő vára, Szerbia sorsa is végkép eldőlt, s teljes joggal állíthatjuk, hogy a kosovói csata csak most éreztette a hatását. Nem akkor, hanem Szendrőnél veszett el Szerbia. 1461-ben meghalt Bosznia utolsó előtti királya, miután a pápai kúria jóindúlatába ajánlotta országát s fiának mindenfelől szorongatott örökséget hagyott hátra.

Tomaševiæ István, a kit kortársai apagyilkossággal vádoltak (de nincs rá bizonyság), teljesen atyja nyomdokaiba lépett. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a bosnyák királyság akkor csak a Boszna folyótól nyugatra eső részeket foglalta magában, beletudva Livno és Konjica vidékét, míg a keleti rész és a mai Szerbia jobbára a törököt uralta. Érthető azért a két utolsó bosnyák király abbeli törekvése, hogy majd mint a szultán hűséges „rabjai” hűbérkép megnyerhetik Vrhbosnát (Szerajevo) és a keleti részt is. A törökök azonban, a kik immár egy század óta érintkeztek e népekkel, jó szemű politikusok és taktikusok lévén, szomszédaik kicsinyes pártoskodásait és jellemét jobban ismerték, mint a hogy ezek csak sejthették volna is. Nagyon jól tudta a szultán, miként állnak a dolgok Boszniában. Hiszen már régebben is állandó volt a panasz, hogy mohamedán kémek széltében bejárták az országot s a török parancsnokokat a terűleti és személyi állapotokról egyaránt tájékoztatták. Azonban Mátyás király is csakhamar tisztán belátta, hogy az a bosnyák király, ki a szultánnak adót köteles fizetni, nem foglalhat el határozott állást s hű és megbizható szövetségese nem lehet.

Az utolsó király a pápánál kereste üdvét. A kúria karjaiba vetette magát s királyságát fölajánlván a szentszéknek, 1461-ben mint pápai hűbéres megkoronáztatta magát. Ezzel a tettével azt akarta bebizonyítani, hogy az eretnek bogumil királyság immár tisztán katholikussá lett, s azt hitte, hogy a nyugat majd ezért megsegéli. Mátyás király az egész dolgot, s talán nem is egészen alaptalanúl alakoskodásnak ítélte. Duzzogott is érte a pápára és szemére lobbantotta, hogy Vég-Szendrő árúlójával rászedette magát. István mikor azt hitte, hogy a kellő pillanat elérkezett, sértő módon megtagadta az engedelmességet a szultánnak, azt hivén, hogy majd az egész nyugat segedelmére siet. De csalódott. Mehmed szultán gyors menetekben, nagy sereggel rátámadt, nagy könnyűséggel elfoglalta a vezéreitől jól ismert országot s alig két hónap leforgása alatt egész Boszniát meghódoltatta. Tomaševiæ István, a király, valószínűleg Jajcza mellett, 1463 július havában megöletett. A szultán minden esetre tudatos politikai gyilkosságot követett el, a mennyiben annak a keleti hódítóknál szokásos elvnek hódolt, hogy az országot meg kell fosztani fejétől s ki kell irtani annak a családját is. A királynak egyik öcscse mohamedánná lett és mostohaanyja, Katalin, Rómába menekűlvén, a pápa kegyelemkenyerén élt. Sírköve Rómában a Ferencz-rendiek főtemplomában, az Ara Coeliben máig is látható.

Ha visszatekintünk a boszniai királyság politikai történetére, nem fog el bennünket az a fájdalom, melyet romba dőlt nagy alkotások, avagy elpusztúlt nagy szervezetek láttára érzünk. Mindössze egy olyan politikai szervezet dőlt össze Boszniában, mely már eredeténél fogva sem fejlődhetett önálló irányban s melynek az akkor nagyon hatalmas Kelettel szemben el kellett buknia. Bosznia bukása annak a világtörténeti fejlődésnek következménye, mely Konstantinápoly elfoglalásával új korszakot nyit meg.

Boszniának imént vázolt politikai fejlődése csak kerete a belső életnek, melyet legalább főbb mozzanataiban előtűntetni tartozunk. A politikai történet tanúsága szerint a bosnyák bánság soha sem élvezett teljes függetlenséget s a bosnyák királyság – leszámítva az 1382-től 1393-ig tartó időszakot – részint Magyarország, részint a szultán, de sőt mindkettőnek a felsőbbségét is elismerte. Ezt a felsőbbséget azonban csak olybá vehetjük, hogy azért a bosnyák külön királyság belső fejlődése teljesen független maradt a vezető hatalométól, s a bosnyák nemzeti öntudat megbékélt ugyan a külföldi hatással, de nem enyészett el miatta. Mindamellett külön bosnyák jogéletről, bosnyák nemzeti fejlődésről csakis abban az értelemben lehet szó, hogy bosnyák és herczegovinai terűleten az egyes intézmények, termettek légyen akár a maguk földjén, akár idegen talajon, mindig a tényleges állapotokkal egyező nemzeti irányban fejlődtek s ekkép szomszédaikétól elütő természetűek voltak.

Bobovac. Háry Gyulától

Bosznia a középkorban az államfő gyönge hatalma következtében voltakép csak az egyes nemzetiségi terűletek alkotta lazán egybefüggő szövetséges állam. Ha a Balkán-félsziget népvándorláskorbeli állapotát figyelmesen vizsgáljuk, nyilvánvaló, hogy a horvátok a félszigetnek azon a részén telepedtek meg, melyen a római életnek úgy szólván azonnal örökébe léptek. Természetes tehát, hogy a kezdetleges szervezetű horvátság ez előrehaladott műveltség hatásának a körébe kerűlvén, ez irányban fejlődött. A szerbek már rómaival elegyes byzantin szervezetek közé telepedtek, az orthodox hitet vették föl s a még virágzó kelet-római műveltség hatását érezték meg leginkább. A bosnyák bánság azonban csak oly szórványos elemekre bukkant, melyek már a rómaiak alatt is meghódolt csángó népség számba mentek. A bosnyák az illyr pásztorral s azzal a nehány ott éldegélő római gyarmatossal szemben első foglaló s a terűletnek újra gyarmatosítója; a letűnt római uralom után a bosnyák szláv lett a nem szláv elem ura. Ők tényleg korlátlanúl rendezkedtek be az árva terűleten; nem vala előttük a múlt példa gyanánt, mert elpusztúlt, a mi valamit ért; társadalmilag jobban érvényesíthették nemzeti sajátságaikat, mint szomszédaik. S ha a római, illetőleg byzanczi hatást ők is megérezték, az inkább közvetett módon történt, Ragusa és Spalato révén, a hol a régi római községi szervezet a középkor folytán megújhodott. Míg a horvát és szerb néplélek minden nyílvánúlásába behatolt a keresztény vallás, ha a pogány emlékezések nem tűntek is el végkép: Boszniában az iszlám diadaláig, mely négyszáz évig, mondhatni, nemzeti vallássá lőn, sokkal frissebben s érintetlenebbűl maradt meg az ősi észjárás. Ebben látjuk mi a bogumil vallásnak társadalmi fontosságát, mely bár sokban gátja vala az ország – szomszédaival szemben értett – egyidejű haladásának, de viszont az ősi formákat fönntartá.

Stjepangrad vár Blagaj mellett. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A bosnyák terűleten jogéletre verődött társadalom egyes tagjai Bosnjanin, Bosnenses névvel illettetének. Élén állanak a nemzetségfők, a boljar-ok, optimates, kik a nemesség egyetemében sok tekintetben ugyanazt a szerepet viszik, mint Magyarországban a nobiles regni, lévén ők is a XIV. és XV. században az állami hatalomnak nemcsak részesei, de, mondhatni, részvényesei. Nemzetközi, avagy fontos belpolitikai ügyeket nem intézhetett el a bán, s később a király sem bojárainak tudta, vagyis beleegyezése nélkül. A bosnyák nemesség, mint a hogy egyebütt is történt, a nemzetségek és családfők legderekabbjaiból keletkezett, a kik azután külsőleg czímekkel és örökletes kiváltságokkal fokozák tekintélyöket. Arisztokratikus ország maradt Bosznia még a török uralom idejében is; holott a szerb nemességet jó részint kiirtották; sokan pribékekké levének, mások pedig idegenbe menekűltek. Bosznia ősi terűlete közigazgatásilag župákra oszlott, míg a régebben Magyarországhoz tartozott terűleten a megyei avagy kerűleti (districtus) rendszer divatozott. A župa élén, mint közigazgatási s első bírósági személyt, báni hivatalnokúl a vladalac-otlátjuk. A nemesség azonban egyenesen a bán, illetőleg a király alatt állott s egyetlen kötelessége a véradó vala. A „boljar” elnevezés gyakran váltakozik a szerb vlastelin és plemenik elnevezéssel, mely azonban a bosnyák középkorban nemcsak a nemzetséghez tartozást, hanem a nobilist, nemest is jelenti; plemenita zemlja alatt pedig a mindentől mentes nemesi bírtokot értik. Középosztály ép oly kevéssé fejlődhetett Boszniában, mint Szerbiában, legföljebb a jobbára szász bányászok és ragusai kereskedők lakta királyi várak alsó városait (Olovo, Srebrnica) említhetjük, mint magját a kereskedelmi elemnek. Az úri osztály képviselte a harczos osztályt; a nép földmives és pásztor vala; a bányászok, iparosok idegenek. A népet átalában ljudi néven nevezék; később a csapatokat is így hítták; a földmíveseket kmeteknek említik. Átalában véve az úri osztályt, az idegeneket, s koronként a keresztény papságot – a bogumilokról nincs adat – a szabadok közé sorozhatjuk; míg a kmetek közjogilag nem szabad elemek.

Nagyjából Boszniában csak olyan a helyzet e részben, mint a középkori Magyarországban s a Dušan idejebeli Szerbiában. Míg azonban Magyarországban 1405. óta bár idegen, de életrevaló városi középosztály fejlődik s egész sorát látjuk még a személyére nézve szabad, ha nem is nemes elemeknek, Szerbiában voltakép csak két osztálya van a társadalomnak: a vlastela és sebri; ez utóbbiak nem szabadok s nem részesei a sabornak, vagyis állami hatalomnak. A szabadok osztályához, mint Magyarországban, első sorban a papok tartoztak: részint magasabb, részint alsóbb rendű papság. A magasabb klérusnak tagjai: a metropolita, a püspök s az arkhimandrita; az alsó papsághoz tartoznak a lelkészkedő világi papság; az exarkhák, proto-popák s a barátok (kalugyerek); mindezek nem fizetnek fejadót. A sebri néven nevezett jobbágyokat, a papi javakon (metokhiákon) telepes ljudi crkovniakat(egyházi népek) nem lehetett állami munkákra kötelezni s pusztán a templomok szolgálatában állottak. A zárdák jószágait csak a papság bírhatta, miről a bosnyák nemzeti múzeum kiadta híres, Uroš Miljutin-féle arany bulla is tanúságot tesz. A világi papság is részesűlt egyházi földekben, sőt bérelhetett is ilyeneket.

A mely templomnak nem volt birtoka, arról a kegyúr tartozott gondoskodni. A kegyúri templomnál lelkészkedő pap nem fizetett fejadót, de a templomhoz volt kötve s végrendelkezési joga is korlátozva van. Ha van fia, s rátermett: a papságban utódja; ha nem arra való: sokalnikvagyis egyházi jobbágygyá lett.

Kétféle fajtáját ismerjük a szerb nemesi birtoknak. Egyik a baština nevű ősi birtok, melyet a földesúr a saját jogán bírt, s melylyel, mint Boszniában a plemenita zemljával, plemenita baštinával (nemesi földdel) szabadon rendelkezett; másik a pronia, vagyis élethossziglan adományozott hűbér.

A „szerb”-ek, vagyis jobbágyok három csoportra oszlának: merophok, sokalnihok és otrokok. A merophok bérlők, a kik a bérelt birtok hűbérurának részint pénzben, részint szolgálmányokban fizetik a bért. Szerezhetett azonban a meroph maga is birtokot, vagyis bírhatott baštinát, ősit. A sokalnikok jogállása nem világos; bérlők ők is, de kevesebb bérrel tartoznak s úgy látszik, feles szabad parasztok, míg a meroph név arra vall, hogy nem szabad jobbágygyá lett régebbi birtokost értének alatta. E bérlők a hűbérhez, proniához valának kötve, mely gazdáját gyakran változtatta. A nem szabadok harmadik osztályához az otrokok tartoztak, a baštinához kötött „glebae adstricti” jobbágyok s a birtokos család személyes birtokában maradtak. A nem szabad osztályok közt, bár sokféle átmenete vala a szolgaságnak, a különbséget bizonyára a szabad költözködés és a röghöz kötöttségben kell keresnünk. Ez állapotban volt Herczegovina és Novi-Bazár népe s ilyenféle helyzet uralkodott az I. Tvrtkótól meghódoltatott ó-szerb terűleteken. A szerbek régi törzsfoglalásának a nyomait látjuk e magánjogi viszonyokban; Boszniának Dalmácziával szomszédos részeiben azonban a római hódítás óta mind máig csak kevéssé változott gyarmatosi helyzet uralkodik.

A dalmát-délnyugati bosnyák birtokviszonyok megítélésénél rá kell térnünk az Illyriabeli római hódításra. A római birtokviszonyok már rendezettek s magas fejlődési fokot értek el az illyrek primitiv törzsszervezetéhez képest, mely a jognak voltakép még őskorát élte. Az illyrek birtokjogát körűlbelűl a svájczi allmendekével vethetjük egybe; nem tételes jog, hanem hagyomány szabályozá, minden törzsnek különféle szokásai lévén. A római hódító erős, egységes jogával csakhamar átalakítá ezt az ősi állapotot. Irtani kezdvén a földet, nagybirtokok alakúltak, melyeknek nyomába lépett a középkori dalmát városi polgárok birtoka, s ezzel kapcsolatban fejlődött a római s a középkori telepesek jogviszonya is.

A római Dalmácziában a római földesúr birtokának korlátlan ura (dominus-a) vala. A római közigazgatás arra törekedett, hogy a legelőről legelőre költöző pásztornépet az állam érdekében állandóan megtelepítse. A telepes nem ment ugyan rabszolga számba, noha a röghöz vala kötve s ekkép személyes és gazdasági függetlenségében korlátoztaték (Codex Just. XI. 52.); a birtokkal együtt adják el; állandó bért fizet természetben, vagy pénzben (Just. XI. t. 48 lex 5); nem hagyhatja el birtokát a dominus beleegyezése nélkül, s bár lehet magántulajdona, azt urának beleegyezése nélkül nem adhatja el (Cod. Theod. V. t. 11 lex 1.); gyermekei is colonusok: coloni originarii. Colonusnak tekintik azt, a ki annak elszegődik, avagy 30 évig nem mond ellene ebbéli állapotának. Gazdasági szempontból az a haszna volt e viszonynak, hogy a nagybirtok állandó jövedelmezőségét biztosította s a mellett a colonus sem járt roszúl, mert magának is szerezhetett. Gyakran szabad emberek, csakhogy jogvédelemben részesűljenek, beállottak bérlőknek és lemondtak a szabadságról. Ezt ugyan tilták a törvények (Cod. Theod XI. 24. de patrociniis vivorum), de hasztalanúl. A népvándorlás folyamán is számos barbárból röghöz kötött telepes lett (Cod. Theod. V. t. 4. lex 3.). Az állam elvégre is beletörődött a colonatus intézményébe, mert a bérek pontosan befolytak, s midőn a barbárság terjedése következtében a rómaiság mindinkább megfogyatkozott, ez a colonatusi rendszer megmaradt mintának olyan új országokban is, melyek a rómaihoz képest barbároknak mondhatók.

A kereszténynyé lett római imperiumban a colonatus formái enyhűltek. Az úrnak ugyan még mindig megmaradt az a joga, hogy colonusát elbocsáthatá, de az a sok szigorú rendelkezés, mely büntetés terhe alatt tiltá a szökevény telepes befogadását, hatástalan maradt, s az a telepes, a ki papi rendbe lépett, szabaddá lett. Ily állapotokat találtak a horvátok betelepedésök alkalmával Zára és Spalato körűl.

A telepeseken kivűl még a vlahok vagyis pásztorok (illyrűl – némelyek szerint – testvérek) rendje élt dalmát-horvát, bosnyák, szerb, később erdélyi terűleten, a kik a telepes földmívelővel, a mai „seljak”-kal ellentétben a nomád elemet képviselték. E vlahok romanizált és nem romanizált illyrek, később gyökeres déli szlávok, a kiknek nem jutván föld, a hegyek közé szorúltak, sajátos népelemet alkotának, melynek romanizált vagy rumén része a mai rumén nemzet alapja, szlavizált rétegei pedig, a mai bocchesek és morlákok s részben a herczegovinai karsztlakosok elődeit láttatják velünk.

E vlahok a bosnyák és szerb történetben egyaránt szerepelnek; külön törvények tiltják a városi polgárok s a szerb és bosnyák vlahok közt való házasságot. E tilalomnak az volt az oka, hogy a telepes lakos ne váljék ismét nomáddá. Ilyen hatások alatt fejlődött a dalmát Terra fermán a népvándorlás után a colonatus, vagy – mint középkori olaszúl nevezék – contadinaggio.

Nem kell bővebben fejtegetnünk, hogy a régi római gazdálkodási rendszer a szerb, horvát és bosnyák törzsbeli sajátosságokhoz illeszkedett. A régi ó-szláv gazdasági állapotok megadták az új fejlődés alapját, a mennyiben római hatás következtében az egyéni birtok, majd a középkorban a hűbéri birtoklás elve is életbe lépett.

A kreševói zárda. Háry Gyulától

A középkori bosnyák gazdasági állapotokat ha nézzük: háromféle irányzat tűnik szemünkbe. Mint említők, a mai éjszaki bosnyák terűleten fönnállott Vrbas, Sana, Dubica, Glas megyékben (az ú. n. Alsó-Szlavoniában) s az ozorai, srebrniai és tuzlai bánságokban a magyar nemesi szervezet élt, melynek jogforrása a magyar király, s a mikor bosnyák uralkodó bírta, annak az adománya vala; e helyeken a jobbágyok szabad költözési joggal bírtak. A keleti és délkeleti részekben a szerbekéhez hasonló állapotokat látunk.

Míg Bosznia és Herczegovina nyugati s délnyugati részeiben fő vonásaiban a colonatus intézménye jelentkezik: addig az ország szívében a politikai körűlményekből eredő önálló bosnyák alakúlását látjuk az ebbeli állapotoknak. Az egyes vajdák, kenézek és nemesek a magok birtokát nemcsak magánjogi, hanem közjogi tekintetben is külön elidegeníthetetlen birtoknak tekintik, a melyen övék a fő hatalom (država), jobbágyaik (kmetek) az ő katonáik, pásztoraik kizárólag az ő hadi kiséretökhöz tartoznak. E törekvések magyarázzák, hogy miért tiltotta el a bosnyák hűbérűr alattvalóit a bánnak teljesítendő szolgálattól. Azért, mert ő maga akart rendelkezni velök.

Tekintetbe véve a bosnyák nemesek részére kiállított birtokadományozások korrendi sorozatát, azt látjuk, hogy I. Tvrtko király idejéig a bosnyák udvari kanczellária a szerb eredetű új terűleti részekben a szerb formákra ügyelt, míg később a királyság idejében, néha még az egyes kifejezésekben is magyar mintára állítják ki az adományleveleket.

A gazdasági állapotok szervezetét illetőleg láthatjuk, hogy a bosnyák bánok és királyok felségjoga gyakran nem érvényesűlhetett teljes mértékben. A nemzetközi érintkezések alkalmával már szabadabban rendelkezik a bosnyák bán is, a király is. Fő vezére a seregnek, fő vajdája a fő emberek dandárainak; őt illeti meg a hadizenet s a békekötés joga. Igaz, hogy gyakran föllázadtak ellene s ez esetben a hűbérurak nem állottak melléje, hanem a király ellenségeivel szövetkeztek. A király volt a legfőbb bíró, ki legfelsőbb fokban ítélt a sok ágazatú birtokperekben; de azért megesett, hogy alattvalóik olykor a magyar királyhoz s a pápához fordúltak ily ügyekben. A királyt illetik a bányák is; pénzt is csak ő veretett (Tvrtko érmebélyege Ragusában készűlt); de azért megengedte más pénznek, mint példáúl a ragusainak is a forgalmát. Említők, hogy a király az állami ügyeket tanácsával egyetértőleg intézte. E tanács részint byzanczi, részint magyar mintára vala szervezve. Idegen és szomszéd államokkal a király kötött szövetséget; őt illeté a vámjövedelem, a büntetésekből s a vitás kérdések kiegyenlítéseért befolyt birságpénz. Természetes, hogy a felségjogokat s az állami jövedelmeket csak nagyjából s nem tételesen sorolhatjuk föl. A király időnként adót fizetett a töröknek, másfelől Ragusa s a dalmát városok neki fizettek bizonyos évi díjat, melyet ő köteles adóúl értelmezett, míg a kereskedelmi városok csak kiváltságaikért fizetett illetéknek tekinték.

A sutjeskai zárda. Háry Gyulától

Bosznia gazdasági állapotai a középkorban – dr. Jireèek Konstantinnak, a keleteurópai művelődéstörténet mesterének eredeti adatokon alapúló előadása nyomán – fában és érczben bővelkedő gazdag emporiumnak tüntetik föl ez országot, melyet a ragusai serény piacz a XIII–XV. században ugyancsak kizsákmányolt. „Boszniába részint a legrövidebb úton Konjica felé ment a ragusai kereskedő, részint a Narenta torkolatához igyekezett s onnan Blagaj vára felé tért. A „portus Narenti” (1186. említik legelőbb) a XIV. és XV. században bosnyák birtok vala. Az akkoriban oly gyakran emlegetett Narentum, forum vagy mercatum Narenti, szlávúl Drieva (drievo, fát jelent, mint a közép latinban a lignum hajót is) nyílt, gyakran árviz elöntötte piacz vala, mely köré vámház, sóraktárak, árútárak, templomok, faházak épűltek; ragusai gyarmat is lakott benne, melynek külön birái valának; helyén épűlt a mai Gabella. Nagyobb hajók a posrednicai szigetnél (ma Fort Opus), vagy a folyó torkolatán túl, Osinj mellett, a ma homokzátony útján a szárazfölddel egybefüggő, de akkor még sziklás szigetnél (Scoglio) vetettek horgonyt.

Boszniai kereskedelmi fő helyek Fojnica, Kreševo, a visokii vár alsó városa (Podvisoki, Sotto Visochi) valának, keleten Olovo bányaváros, Praèa, de különösen Srebrnica, közelében Zvonik (ma Zvornik). A Száva vidékét, valamint Bosznia éjszaknyugati részét, Jajcza és Livno környékét ritkábban látogatták a ragusai kereskedők, mert ez a terűlet már az éjszaki dalmát kereskedők érdekkörében feküdt.

Bosznia fő kivitele a marhatenyésztés produktumaiból: élő marhából, – melyet Apuliába vittek, – juh- és bivalybőrökből, egyéb állati bőrökből, fagygyúból, gyapjúból és sajtból állott. Bosnyák lovakat is árúltak Ragusában s a dalmát városokban. Vadászván a farkast, nyestet, rókát, hiúzt, stb., sokféle bőr kerűlt innen a nyugatra.

Jól fizetett a rabszolgakereskedés is, mert a szálas bosnyákot s a megtermett asszonyokat, kiket a Narenta torkolatáig hordtak, örömest vették a velenczeiek, később jobbára a cataloniaiak és szicziliaiak.

A bevitel czikkei közűl első sorban a szövött árúkat kell megemlítnünk: gyapjúkelmét, gyolcsot, gyapotot, meg a sokféle színű selymet (drappi, panni, fostagni), melyek a fejedelmek és nemesek díszruháihoz kellettek; de kivűlről fedezte ruházati szükségletét a szegény is. Leginkább olasz városok importáltak, mint Firenze, Milano, Como, Mantua, Verona, Vicenza; ritkábban emlegetnek flandriai kendőket; a XV. században angol posztót visznek be (1441 óta Ragusába panni de Lundres). Az ország belsejében és a félsziget keleti részén találkoztak egymással az olasz posztókereskedés meg az Ypernből, Tournayból, stb. szállított flandriai posztók, melyeket, mint a kölni és csehországi szöveteket, az országútakon szállítottak Közép-Európán át Magyarországba és Erdélybe s onnan pl. a brassói polgárok útján Oláhországba.”

A kereskedelem szoros kapcsolatban állott a bányászat föllendűlésével. A rómaiaktól megkezdett bányamívelést a középkorban németek folytatták. Bár az aranyat a folyókból már rég kimosták, mindamellett az ezüst-, ólom-, réz- és vasgyárak jól jövedelmeztek. Nincs kétség benne, hogy a bosnyák bányászatnak ez a föllendűlése Kotromaniæ István érdeme, a ki e részben Anjou Károly (1308–1342) királytól tanúlt; s azonkép, mint a magyar király, ő is szászokat (Sasi, Theutonici, Thedeschi) hívott az országba, kiváltságokat adván nekik.

„Oly időt éltek akkoron, – úgymond adatai alapján Jireèek, – midőn Európában, nem fedeztetvén föl még a tengeren túli érczforrások, még sokkal nagyobb volt a nemes fémek értéke s a kevésbbé gazdag ércztelepből is volt haszon. A szászok a bányák szomszédságában épűlt városokba, vagy a fejedelmi várak alá húzódtak, szlávúl purgariknak (a német Bürger szótól), olaszúl borghesaniknak neveztetének, külön ispánjuk (comes), külön törvényszékök, jegyzőjök vala, s római kath. templomokat építettek. A szerbiai szászok a cattarói püspöknek vagy az antivarii érseknek voltak alárendelve. Számra nézve nem valami népesek e gyarmatok, melyeket legelőbb I. Tvrtko bán, később király (1354–91) alatt említenek. A bányatermékek közűl kivitelre kerűlt: ezüst, ólom, réz és vas, valószínűleg kéneső is; a XV. században czinóbert is emlegetnek. Német bányászati műszavak mint: Zeche, Schurf, Schlacke az akkori szláv nyelvemlékekben is előfordúlnak, s máig is élnek velök Boszniában, Bulgáriában, mint szintén Magyarországban is. Az egyes vásárhelyeken a szászokkal vegyesen dalmát, olasz, ragusai, cattarói, antivarii, spalatói, curzolai, zárai, velenczei, firenzei kereskedők és ötvösök laktak. Ugyancsak pénzverő házak is valának e helyeken; a pénzek köríratai gyakran latinok.”

Mily magas fokot ért el a bányamívelés ez országokban, bizonyság rá, hogy a szerb és bosnyák bányászokat (novobrdóiak) Ragusán át közép és alsó Itáliába s Nagy Alfonz még Cataloniába is meghívatá.

E jellemzés mutatja, hogy Bosznia első sorban a ragusai tőkének elhelyező terűlete. Bár a vállalkozás s a közvetítő üzlet nagy jövedelemmel kecsegtetett, nem szabad megfeledkeznünk, hogy a szerződéseket számba sem vevő urak részéről sok veszedelem fenyegeté bosnyák terűleten a kereskedőt. Minden várnál megállíthaták őket, s ez esetben csak pénzzel válthatának szabadságot az út tovább folytatására.

Erre a közép-kori fejlődési rétegre kerűl 1463 óta a török nagy átalakúlás, melyet azonban nem lehet az imént vázolt bosnyák-szerb állapotokkal szemben olybá venni, mintha ezt az utóbbi kulturát immár valami durva barbár népvándorlás semmisítette volna meg. A török kultura sémi-byzantin elemekkel szaturált rendszer, mely e délszláv kis államokét nagyban túlszárnyalta s eleinte mindenkép nagyobb biztonságot nyújtott, mint a régi bosnyák rablóvilág. Négyszáz évbe kerűlt, míg a törökség szívós gyökerei elszikkadván, ez országok újból a nyugoti fejlődéshez csatlakoztak. A törököknek eleinte erélyes szervező képessége alkotta meg a mai egységes Boszniát abban az arányban, a mint a középkori bosnyák terűleteket apródonként meghódoltatta. A hódítás csak akkor vált teljessé, mikor Buda, a kereszténység nagy végvára kezökre kerűlt. Erre való tekintettel a bosnyák közép-kor története voltakép nem a királyság megdőltével végződik, hanem voltakép Mohácsig (1526), illetőleg Jajcza várának elestéig tart.

A bosnyák hűbéres királyság helyébe Mátyás király magyar urasága következék, mely mintegy 60 évig a hajdani bosnyák királyság éjszaki és éjszaknyugati részét, mint saját állami terűlete katonai sarokbástyáját védelmezte.

Alig, hogy Bosznia elesett, Mátyás király birodalma déli határának védelmére sietett. Már 1463 őszén seregével a mai bosnyák Krajinába (Bihács, Banjaluka és Jajcza) hatolt, eleve tudván, hogy a török hódító majd erről az oldalról támad a magyar határra. Föltevésében nem csalatkozott; a törökök közeledtét már is jelzék az Alsó-Duna s a Száva vidékén végbement dúlások. Ezért legelőbb a mai Szerbia partvidékét tisztítá meg az ellenségtől s azután kipihent csapatokkal nyomúlt Boszniába. A rosz útak s a kemény tél nagy bajokat okoztak seregének; mindazonáltal három hónapi harczok után elfoglalta Jajczát, Hrvoja híres várát s az egész környéket meghódoltatta. Mátyás meg is becsűlte e vár birtokát, „mert azt a sebet – így ír II. Pius pápának, melyet Bosznia romlása ejtett a kereszténységen, most már be lehet hegeszteni. Ez a seb Európának nem csak a vállát érte, hanem szívéig volt hatolandó, s csakhamar ellepte volna egész testét.”

Tomaševic István bosnyák királynak a Megváltó előtt térdeplő alakja. A zágrábi képtárban levő eredeti után, Túry Gyulától

A mennyi bánatot okoza Bosznia bukása, annyira örvendezének most a pápa s a kereszténység. A pápák régi optimismusa újból föléledt. Mátyás azonban, a ki alaposan ismerte a keleti állapotokat, igen érezte katonai műveletének nehézségeit; mert bár Európának akkor legjobb gyalogosait, a cseheket legyőzte, a török közeledtének hírére Jajcza ostromától nagyon tartott. „Hogyan fog majd e vár azon szultán ellen védekezhetni, a ki Konstantinápolyt elfoglalta?” Kellő segedelmet kért tehát: „mert csak így lehet azt a Boszniát megmenteni, mely úgyszólván kulcsa; valamint kelet és éjszak felé vezető kikötője a kereszténységnek.” Egybehangzóan szólanak a források azokról a vitéz harczokról, melyeket a vad hegyszorosokban vívtak a keresztény csapatok a nagyobb számú törökökkel. Csodával határosnak mondható, hogy Jajcza a maga kis őrségével 1464-ben megállott a szultán ellenében, a ki Mátyás király közeledtének már a hírére is abba hagyta az ostromot. Azonban Mátyás király sem érhette el czélját teljesen, mert Zvorniknál a Duna mellett vissza kellett fordúlnia. Mindamellett megtartotta a boszniai és szrebernyiki bánságot a felső Drina mentén most már Bosznia néven egyesítvén, a vitéz Szapolyai Imrét tette meg kormányzójának, a kit katonai teljes hatalommal ruházott föl s ki, mondhatni, alkirály volt. A megoldásnak ezen módja nem igen tetszett a vérmes reményű pápának. „Halálra búsultam, – írja a királynak, – reményeim füstbementén. A kereszténység, fiam, benned látta az egyedűlit, a ki a törököt nemcsak legyőzni, hanem megfékezni is tudod. Csak az nyerheti el a koronát, a ki vitézűl harczol.”

Mátyás király erre a szemrehányásra azzal felelt, hogy nagy czélokat nem lehet kis eszközökkel elérni. Bizonyos keserűség érzik ki szavaiból, mondván, hogy a küldött pár ezer aranynyal nem lehet a Fekete-tengerig eljutniok; ha a törököt ki akarják űzni Európából, akkor erős kézbe hatalmas eszközöket kell adni, mert csak így lehet az erős törökön kifogni. S így történt aztán, hogy Mátyás, kit maga a pápa terelt más irányba, egyebütt lévén elfoglalva, beérte a bosnyák erősségek jó karban tartásával. S hogy ennek a terűletnek bizonyos előőrsöt szerezzen, a pápa beleegyezésével a templomosok igazgatta dalmát vránai perjelséget egyesítette Boszniával. Ez az első eset, hogy Dalmácziának egy részét czélosan egyesítették Boszniával.

A szultánok csakhamar tapasztalták az új magyar határtartomány fontosságát. A szultán Mátyás királynak állandó békét ajánlott, át akarta neki engedni egész Boszniát és Szerbiát, ha a király békét köt. Ez az ajánlat tetszett Mátyásnak; de most már a pápa akadályozta meg a kedvező békekötést. Igaz, hogy ez a béke sem biztosította volna a helyzet állandóságát. Mindamellett jellemzi e nézetváltozás a pápát, a ki egyfelől mindig a pogányság megtörésére biztatta Mátyást, másfelől meg nem ismert fontosabb dolgot, mint a husziták kiirtását. Két Korvin Mátyásnak talán sikerűlt volna a két czélt egyszerre megvalósítania; egynek sok volt a kettő. Így történt azután, hogy Mátyás király politikája a bosnyák bánság visszahódítása után a nyugat felé irányúlt és a törökökkel való harcz védelmi természetű lett. A pápák mindent megmozgattak, hogy Mátyás ügyét az európai udvaroknál népszerűvé tegyék; segélyezték is pénzzel, sok ezer aranyat adván e czélra neki. A Boszniából menekűlt katholikus főurakat, valamint a bosnyák királynét életfogytiglan ellátták s nem mulasztottak el egy alkalmat sem, hogy az európai hatalmakat a bosnyák ügy fontosságára figyelmeztessék. Csakhogy a királynak küldött segélypénz nem volt elég, s megesett az is, hogy a pápa a királynak arra adott fölhatalmazást, hogy azösszeget ne a törökök, hanem a csehek ellen fordítsa. Egyszer azt találja a pápa, hogy „a király és birodalom legnagyobb dicsérete és hallhatatlan dicsősége az, hogy a keresztények előőrse és védőfala.” Máskor meg azt mondja, hogy „az eretnekek kiirtása a kereszténység létének fő biztosítéka.”

De nemcsak a pápa, hanem a horvát és magyar nemesség is egyaránt lelkesedik a hitetlenek elleni harczért. Alig van egy is régi nemzetségeink közt, melynek ősei ne vették volna ki részöket Mátyás király harczaiban. Ott látjuk a Bánffyakat, a Telekieket, a Batthyányakat, továbbá az akkor leggazdagabb főnemest, Újlaky Miklóst s a király hű testőrkapitányát, Kállay Pált, kik mindannyian vitézűl harczoltak s ezért jutalomban is részesűltek. Mátyás király, hogy a főnemesség érdeklődését fölkeltse a török háború iránt, de meg azért is, hogy tért nyisson a személyes becsvágynak, Újlaky Miklóst 1471-ben fölruházta a bosnyák királyi czímmel. Ennek fejében Újlaky magára vállalta a teoèaki vár föntartását. A királynak természetesen nem kellett attól tartania, hogy ez a czím majd föléleszti a régi bosnyák királyságot, mert hisz’ a boszniai terűlet katonai és polgári igazgatását Szapolyaira, később pedig Magyar Balázsra bizta.

Mehmed-el-Fatih szultán. A bécsi cs. kir. udvari könyvtárban levő eredeti után, Túry Gyulától

Látván a szultán, hogy Mátyás a nehéz harczok árán kivívott határtartományt nagyon erősítteti, folyton dúlatta a határokat. S hogy necsak a magyaroknak legyen czímzetes bosnyák királyuk, a törökök is megtettek egy bosnyákot ellenkirálynak (1476); de ez csakhamar elpártolt tőlük. Erre Mátyás is erélyesen lépett föl. Felkötvén a pápától küldött megszentelt kardot, kihirdetteté, hogy „ellenségeit üldözni fogja s nem szűnik meg addig támadni őket, míg tövestől ki nem irtja fajzatukat.” Csakhogy az 1473–1476-ig tartó harczokban a pápa nem válthatá be szavát; mert ez években oly kevés pénz jöve Rómából, hogy Mátyás azon száz fegyverest sem tarthatott el. A király ugyan vívott ki sikereket, de csakhamar kiütött a cseh háború s az ország védelme a várőrségekre szorítkozott.

Négy évvel később (1480–1483) újból kemény harcz támadt. Mátyáskirály IV. Sixtus pápa kértére ismét támadó háborúra szánta el magát és maga vette át a fővezérletet. Támadólag lépett föl; betört a török Boszniába (Vrhbosna, Vár-Boszna), tűzzel-vassal pusztítván mindenfelé. Keresztény források is megvallják, hogy a török pasalikot alaposan földúlták és az egész országot néptelenné tették. A később bevonúló magyar csapatok már alig találtak negyven gyermeket a végig pusztított vidéken. Ez időben a vrhbosnai tartomány Szerajevo fő helylyel egyike vala az ottomán birodalom legvirágzóbb részeinek; Szerajevót szépségre nézve Konstantinápolylyal, Drinápolylyal és Üszkübbel hasonlították össze. Mátyás király ezt a török ízű hadviselést Szerbiában is folytatta, a hol Kruževacig végig dúlatta az egész országot s a háború czéljának a török haderő kiirtását vallotta.

A győzelmi jelenségek újból fölébresztették a pápa vérmes reményeit. Mátyás királynak 200.000 aranyat igért s Olaszországban egy hajóhadat akart szervezni, melynek az lett volna a czélja, hogy Dalmáczia felől támadja a törököt. Csakhogy az igért pénzt soha sem adta meg s a hajóhad beavatkozása is abbamaradt.

Mátyás király erre azt írja a pápának: „Én magam álljak ki az ellenségnek s bukjam is el? Inkább legyen béke, mint czéltalan vérpazarlás.” S meg is maradt kijelentésénél. Ha arra volt szükség, hogy egy török portyázást megboszúljanak, Mátyás vitéz kapitányai mindig helyt állottak s több izben megmentették Krajnát és Karinthiát a törökök dúlásaitól (1483), sok ezer keresztény foglyot szabadítván meg a fogságból. S mi volt érte a köszönet? Az, hogy III. Frigyes császár megbotránkozott azon, hogy magyar csapatok bejelentetlenűl léptek az ő terűletére. Ily körűlmények közt nincs mit csodálkoznunk, hogy a király megúnta a kereszténység védfalának a szerepét, mely mögött sokkal ádázabbúl törtek egymásra a keresztények, mint a mennyi kárt a dúlásra kész basák okoztak.

A nagy király halála után (1490), a Jagellók kerűltek a magyar trónra. II. Ulászló és II. Lajos király uralkodása folyamán a két bosnyák bánságot: Jajczát és Tuzlát vitéz kapitányok igazgatták. A bánságok katonai kerűletekre valának osztva, s fő helyeikűl egyes várak szolgáltak. Fő gondot okozott a gyors élelmezés. Ámbár Magyarország évi bevételei a rosz gazdálkodás miatt mintegy hetven százalékkal alábbszállottak s a fönmaradó harmincz százalék egy harmadát is a királyi udvartartás nyelte el; meg kell vallani, hogy a határvárakra mindig volt pénz. S mennél inkább züllött a birodalom: annál nagyobb férfiassággal, önérzettel és halálmegvetéssel állottak helyt azok a férfiak, a kik a Szávánál, Vrbasnál s a Drinánál őrködtek oly kevesedmagukkal. 1505-ig a két bánságot Mátyás királynak gyönge, de áldozatra kész törvénytelen fia, János igazgatá alkirályi minőségben. Bármennyiszer támadta is a török Jajczát, mindannyiszor visszaverték, mert oly férfiak küzdöttek ellene, a kik e terűleten nemcsak az államot; hanem saját birtokaikat is védelmezték.

Mikor azonban II. Szulejmán, a nagy szultán, kerűlt a trónra, ez országrészek végzete is beteljesedett. Belgrád 1425-ben elesett s az alföldek kulcsával együtt a Drina vidéke s keleti Bosznia is. Csak a jajczai bánság állott még. Horvát és dalmát nemzetségek már ebben az időben is, különleges helyzetükre való tekintettel, Lajos király beleegyezésével összeköttetésbe léptek Ferdinánd osztrák főherczeggel s a Habsburgok szerepe azzal kezdődik, hogy az úgy nevezett belső osztrák tartományok, Stiria, Karinthia és Krajna érdekében Bosznia védelmét is szem előtt tartják, a mennyiben a bosnyák terűlet protektorátusára törekednek. Mohács (1526) a nyugati bosnyák bánságnak is végét jelenti; két évvel később Gorbonoki István önként föladja Jajcza várát, a nyugatnak ezt a végbástyáját, a melyet annyi időn át annyi áldozattal védelmeztek. Csak ezután kezdődik a bosnyák pasalik története. Herczegovina már 1483-ban török kézre kerűlt, a mikor külön szervezetet is nyert.

Százados harczok előzték meg a török foglalást, mely, miután teljessé lőn, gyökerében átalakítá a bosnyák népet. A régitől teljesen elütő világnézet kerűlt annak a helyébe. A római imperátor, byzanczi császár s a magyar király helyét a hatalmas és mérhetetlen nagyságú szultánok alakja váltá fel a nép lelkében. Élet és halál, birtok és szerencse, minden, a mi kedves e világon, tőle függött. Tudjuk, hogy a régi török állami szervezet a társadalmi egyöntetűségnek s a despotismusnak csodálatos vegyűléke. Az oszmánok mind egyenlők: egy a vallásuk, egyenlők a törvény előtt, egyeznek szokásaikban; még a legszegényebb ember is nagyvezérré lehetett. Nem a születés, hanem a szerencse, a képesség és az ügyesség dönté el az egyesek sorsát. Még családi neveik sem igen valának, melyek a nemzetség hagyományát az egyénben megörökítették volna. Ott, a hol a török hódított, a régi intézményeket is megváltoztatta, a régi jogok és kötelezettségek elveszték értéköket, s az előbb hatalmas úr csak oly rabbá lőn, mint szolgája. Csak Boszniában más a török hódítás jellege, mert a régi nemesség többsége tűzzel, lélekkel elfogadja az iszlámot s meghódolván a szultánnak, megtartja politikai kiváltságait.

Míg Magyarországban, a ki csak tehette, habsburgi és erdélyi terűletre menekűlt a török elől s a horvát urak Szlavoniába költöztek, Boszniára és Herczegovinára új élet viradt. Míg a királyok és nemzeti vajdák alatt folytonos pártviszály dúlt, a hódítás első korszakában nyoma sincs a belső harczoknak. S a mint a szerbség a XIV. század végén s a XV. elején, azonkép most a bosnyákok erélyes és vitéz védői az iszlámnak s a török ügynek. Valójában először történik, hogy a bosnyákok egy nagy állam tagjai lesznek, tehetségüket érvényesíthetik, vitézségükért jutalmat nyernek s a konstantinápolyi fényes udvarnál méltó és megtisztelő fogadtatásban részesűlnek. Jellemzi az átalakúlást a bosnyák mohamedán népköltészet, mely nemzeti nyelvén zengi az iszlám bosnyák hőseit, míg a szerb hősi énekeken az orthodox kereszténység védelme s az iszlám ellen való gyűlölet vonúl végig.

Az ország terűlete állami birtokká lett, de az iszlámra áttért birtokosok jószága tulajdonokúl megmaradt, bár az állam legfőbb birtokjogának elve megóvatott. Jól fegyelmezett, erős hadsereg, melyet eleinte a czélszerű adórendszer és pénzkezelés következtében méltányosan fizettek, és főleg a rajongó vallási lelkesedés tarták fönn a birodalmat.

A bosnyák beglerbégségnek (helytartóság), sajnos, csak töredékeiben fönmaradt deftereiből (adólajstrom) meggyőző véleményt alkothatunk arról a mindenre kiterjedő közigazgatási ügyességről, mely nemcsak a török fegyvernek, hanem a török politika alkotásainak is biztosítéka vala. Csakhogy a töröknek ez a politikai értéke csupán addig tartott, míg a törökség becsületességéhez és szoliditásához a corruptio hozzá nem férkőzött. S ez elég hamar bekövetkezett.

A nyugati és keleti hűbér közt az a különbség, hogy nyugaton maga az ingatlan jószág – nem annak a haszna – tárgya a hűbérnek, Keleten azonban, bár a szultán ott is ingatlant adományoz, a jószágnak a haszna, a dirlik, jön számba. A szultán határozza meg azt a járadékot, melylyel az egyeseket érdemök arányában megjutalmazza, s oly hűbért választ ki a számukra, a mely ennek megfelel. Ha valamely hűbéres Boszniában új érdemeket szerzett, bizonyos idő múlva új hűbért is kaphatott a régi mellé a szultánnak esetleg valamely más tartományában, példáúl Egyiptomban, avagy Trapezuntban. A hűbérest nem köté birtoka valamely országhoz; hazája a birodalom, mert mindenütt egyforma a császári szolgálat.

Teoèak vára. Háry Gyulától

A keleti hűbér tehát az egyeseknek a fizetése, mely nem készpénzzel történik, hanem a – mondhatni – telekkönyvileg nyilvántartott császári földbirtoknak megállapított jövedelmezőségű részéből adatik. Valamint a fizetés, az angaria nem tárgya az örökösödésnek, azonkép a hűbér sem örökölhető jog szerint.

Nyugaton és keleten ugyan egyaránt az illetőnek vitézi volta adta meg a jogczímet, hogy hűbérben részeltessék, de míg Európában a jobbágyot nem tekinték vitézlő elemnek, addig török fölfogás szerint csak az egyén érdeme döntött, állapotát nem nézték, lett légyen szegény, avagy gazdag, tudós, vagy nem írástudó, szabad, vagy szolga. Ezért is nem ismerik a török birodalomban a parvenu fogalmát. A könnyű emelkedés a kereszténység vállalkozó szellemű elemeit is nagyon csábítá, s csakhamar bizonyos hullámzása kerekedék a legalsóbb néprétegeknek a birodalom fölszinéig, az összeségnek lévén érdeke, hogy fényben ragyogjon a szultán hatalma. E nagy egyenlőségnek azonban már a XVI. század folyamán végbement hatalmi terjeszkedések idején is megvolt a hibája. A török fő emberek teljes tudatlansága gyakran ártott a birodalomnak, s mindennél jellemzőbb a nagyvezérnek az a kérdése a velenczei követhez, hogy Velencze Oroszországgal határos-e? A követnek nem csekély fáradságába kerűlt, míg bebizonyíthatá neki, hogy Velencze nem szomszédja Oroszországnak.

Török állami okiratok bizonyítják, hogy török uralom alatt nemcsak katonák és pedig minden fegyvernembeliek: janicsárok és tűzérek, hanem még keresztények is kaphattak hűbért. Van erre eset a magyar Alföldön és Herczegovinában is a XVI. század folyamán. Az 1591-iki nagy fölkelésig pedig számos régi keresztény családból eredő hűbéres akadt.

Ez a körűlmény igazolja, hogy a török kormány, noha erősen terjesztette az iszlámot, fő dolognak a meghódolt ország békességes megtartását tekintette, midőn a keresztények állampolgári hűségét azzal jutalmazá, hogy mohamedán jogczímek fedezete alatt meghagyta őket birtokaik élvezetében.

Sokféle elnevezése volt a török hűbérnek. Hissari-gediknek nevezték a várőrség hűbérét, timar a kis hűbér, ziamet a nagy hűbér. Első sorban jogosúltak a hűbérre a hűbéresek fiai, a kik zsoldért katonáskodnak, avagy önkénteseknek állanak be, hogy majd hűbért kapjanak. A hűbéres fia csak az esetben támaszthatott jogot az apja hűbérére, ha kiskorú vala, egyébként magának kellett a hűbért megszereznie. Hogy a basák ne követhessenek el visszaélést, az első hűbérlevelet mindig Konstantinápolyban állították ki. Az eljárás akkép ment végbe, hogy a bég vagy basa az esetben, ha nem volt a hűbérosztás jogával személyesen fölruházva, a portához előterjesztést tett, részletezvén a hűbérért folyamodónak az érdemeit, mellékelte a pasalikban megüresedett hűbérek kimutatását s a végén kérte az illető hűbér adományozását. Ha a szultán teljesítette a kérést, kiállíták a hűbérlevelet, a hűbéres nevét s az adományozott hűbért tartalmazó fermánt, melynek alapján az adományos a hűbéri jövedelem élvezetébe lépett. E fermánon nyugodott az élvezeti joga, s minthogy a basák gyakori változásai miatt annak meg-megújítása szükségessé vált, e birtoklevelek voltakép a török birtokjog forrásaiúl jelentkeznek.

A hűbéresek birtokuk jövedelmezősége arányában jól vértezett harczosokat (džebeli) tartoztak állítani, valamint béke idején élelmezésökről s ruházatukról, hadjárat idején pedig fegyverzetükről gondoskodni.

A bosnyák határon a XVIII. század végéig – mondhatni – szakadatlanúl folyván a harcz, a bosnyák hűbéresek folyton fegyver alatt tarták népeiket. A porta, hogy amúgy is nagyon megterhelt ázsiai és rumiliai hűbéresein könnyítsen első sorban bosnyák hűbéresekre bízta a Száva-menti határ védelmét, minek következtében önérzetök megerősödött, olykor kivívott diadalaik pedig büszkeségöket növelék. Ha a spahi, vagyis hűbéres nem jelent meg a köteles lustrálás (joklama, szemle) alkalmával, vagy nem vonúlt a hadba: hűbérét elveszté (mazullá lőn) s csak bizonyos idő letelte után tehetett ismét szert új hűbérre. Ha megöregedett s nem bírta már a fegyvert, hűbérét szintén odahagyta s úgyszólván nyugalomba (műtekaide) vonúlt. Az efféle hűbéresnek kedvezőbb helyzete volt, mint a zsoldosnak, mert, béke idején ura vala birtokának s jobbágyai (kmetjei) eltartották. Jobbára a szandzsák fővárosában lakott, a hová leginkább a muzulmánság húzódott. Ez az oka, hogy a nem gazdálkodó török többnyire városi lakossá lőn. Így törökösödtek, illetőleg iszlámosodtak el a bosnyák városok is azonkép, mint egyebütt is a Balkán-félsziget városai. A falun lakó nem muzulmán lakosság, nem lakván közötte a földesúr, megmaradhatott ősi mivoltában s a török hatás csak közvetve érintette. Míg a bolgár, szerb és bosnyák hegyes vidéken csak ritkán tűnik szemünkbe a török uralom nyoma, ez országok városi élete még mindig törökös jellegű, a mi leginkább a régóta nemzetileg igazgatott Szerbiában ötlik föl: Boszniában a XVI. században törökösödött el a városi élet, s a kereskedő osztályt kivéve, törökké lett a városi műveltség minden tényezője.

Boszniát 1583-ig beglukkép igazgatta a török; olykor hozzá tartozott Herczegovina is. Ez évben pasalikká lett, mely a szerajevói, zvorniki, pozsegai (a mai Szlavonia) s a banjalukai szandsákokat foglalta magában; alája rendelték Herczegovina bégjét is. A szandsákok élén bégek állottak; helytartójuk az alaj-bég volt; azután következett a cseri-basi (százados), a szürüdzsi basi (hadnagy) s a szubasi (alhadnagy). Ezek fizetésök fejében a maguk részére lefoglalták a nagyobb hűbéreket. Legtöbb köze természetesen a pénzügyigazgatásnak vala a hűbérrendszerhez, mert hisz az államkincstárnak állott érdekében a timarlik (hűbéresek) és a ziamet-birtokosok jövedelmének a nyilvántartása. Ismerni kellett a hűbérirodának a hűbéresek jövedelmét már azért is, hogy a hadi létszámot ellenőrizze s a fölszabadúlt hűbéreket számon tartsa. A jövedelmi kimutatásokat az úgy nevezett defter idžmali-kba, a megüresedett hűbérek és új adományok sorozatát ruznamé-kba foglalták.

Az akkori idők szempontjából határozottan jónak mondhatjuk a török kormányzást, bár fő baja keletkezése óta az volt, hogy (mint minden önkényuralomnál történni szokott) a konstantinápolyi központi hatalom szabad kezet engedett a helytartónak, minek hova-tovább corruptio lett a vége s a régi bizanczi jellegű bureaukratia lépett a nyomába, mely kiirthatatlan gyökeret vert.

Állampolitikai szempontból tekintvén a török intézményeket, azt látjuk, hogy a véradót az uralkodó iszlám-elem viselte, a miért azután kárpótlásúl az európai tartományokban jobbára keresztény lakosság dolgozott helyette. Az adót, mely a császári kincstárba folyt, avagy a hűbéres katonaság föntartására szolgált, három czímre oszthatjuk:

1. a rendes állami jövedelmek (fejadó, vámok), 2. a rendkivűli adók, 3. a földesúri tartozások. A tizedet gabonából s marhából mohamedán és keresztény egyaránt fizette. A tized eredetileg ugyancsak állami adó vala s csak kárpótlás fejében engedték át a timarlik és a ziamet-tulajdonosoknak. Az egyes eljárási módozatokat a helyi szokás szabta meg.

Szabályozva vala a nem állandó telepesektől fizetendő adó, valamint a zsellérektől s a földesuraktól jószágátírás czímén fizetendő illeték: a tapu is. Átlag véve a keresztény jobbágy a fejadón s a természetben fizetendő tizeden kivűl nem sokat fizetett, s ily körűlmények között fejlődhetett volna bizonyos jóllét, ha az állam ellenőrizte volna a tartozások mértékét, vagy ha a jobbágy igazát megvédhette volna a török törvény előtt. Erre azonban a portának – értvén alatta a központi hatalmat – semmi befolyása sem volt. Azzal, hogy belföldi birtokos nemesség vállalta el az ország védelmét, azt nyerte a szultán, hogy csak kivételes esetben, vagy nagy háború idején kellett oda fölös számmal rendes katonát küldenie. Ennek fejében a vitéz és jó mohamedán bosnyák nemességet mindig dédelgették; úgy is bánhatott aztán a jobbágyával a legújabb időkig, a mint jónak látta.

Ez a bosnyák benszülött elem mindjárt a török hódítás után elfoglalta az állami, egyházi és törvénykezési hivatalokat. A hódító oszmanli nem is valami jól érezte magát ez idegen nyelvű országban s a porta csak örvendhetett, ha hitéhez hű és hazafias mohamedán elemeket alkalmazhatott kadiknak és elűljáróknak.

A politikai igazgatás és jogszolgáltatás gyakorlati irányban működött; csak az volt a baja, hogy a hatáskör nem volt elválasztva, azaz mindig az illető hivatalnok maga szabta meg azt. Addig, míg a keresztény elem jogtalan pária volt, nem nagyon érezték meg ezt a bajt; később azonban az államszervezet egysége bánta.

Újlaky Miklós czimzetes király síremléke. Túry Gyulától

A keresztény hit ereje a XV. század folyamán ép’ oly kevéssé akadályozhatá meg a bosnyák királyság bukását, mint a hogy – nagyjából értve a hasonlatot – a kereszténység annak idejében nem tartóztathatá föl a római birodalom bomlását. Csak a mikor a mohamedán propaganda ezrivel térítette át a hivőket s a török a legerélyesebben lépett közbe ellene, akkor nyilatkozott a kereszt megtörhetetlen ereje, hivőinek áldozatkészsége, melylyel a szenvedéseket tűrte. Mindkét felekezet hivői: az orthodoxok és katholikusok, noha a nemesség muzulmánná lett, nagy többségükben híven megmaradtak hitök mellett.

Itt is észrevehető a nyugat és kelet közti különbség; mert míg a nyugaton a „cujus regio, ejus religio” elve járta: itt épen az ellenkezőjét látjuk, a mennyiben az alsóbb osztályok uraikkal szemben fanatikusan ragaszkodnak régi hitökhöz.

A katholikusok állhatatosságát a Ferencz-rendi szerzetesek ildomos magatartása magyarázza, a kik Bosznia eleste után mindjárt oly ügyesen tudták a szultánt meggyőzni missziójuk hasznos voltáról, hogy a szultántól a hírneves Adhnamé-ben oly kiváltságokat nyertek, melyek bizonyos tekintetben külön állást biztosítának a szerzetnek. Rómából is erélyesen segítették őket. Ott vala a XV. században alapított s a pápák kegyelte Collegium Illyricum, a mely pusztán a Balkán-félsziget számára nevelt misszionáriusokat. A curia ez intézet érdekében folytonos áldozatokat hozott, az utolsó bosnyák királynő is alapítványt tett s lassanként ez intézetből kelt életre a balkáni föltámadás eszméje. A Ferencz-rendiek is hathatós anyagi és erkölcsi támogatásban részesűlvén, lelkesedést merítének belőle.

Az a veszedelem, a mely a török hódítók részéről folytonos életveszélylyel fenyegette a keresztény igét bátran hirdető Ferencz-rendieket, csak megedzé e tapintatos szerzeteseket, a kik idők folytán úgy beletanúltak a hódítók eszejárásába, hogy a törököket saját fegyverükkel, ravaszsággal győzték le. A szó szoros értelmében nélkülözhetetlenekké lettek. Orvosi ismereteikkel s állítólag mindenre hasznos ereklyékkel imponáltak a mohamedán lakosságnak; a mohamedán asszonyok nehéz betegségek alkalmával gyakran megkeresztelkedtek, a sok világjárás folyamán szerzett tapasztalatokkal nagy tekintélyre tettek szert a helytartóknál is. Csak az az egy nagy fogyatkozásuk volt, hogy egymás közt folyton torzsalkodtak.

Az orthodox lakosság, jobbára pásztor népség a herczegovinai karsztban és keleti Boszniában, megmaradt ősi szokásai mellett s egyházi előljáróság nélkül is megélt. A valláshoz való hagyományos ragaszkodás nem annyira hitbeli hitségen alapszik, mint inkább az ősi erkölcsök változatlan megtartásán; az orthodoxok állhatatosságát is részben az magyarázza, hogy az iszlámban nem annyira a vallást, mint az idegen, előttük érthetetlen irányt gyűlölték. A latin katholicismust csak úgy gyűlölték, mint az iszlámot a maga Koránjával, s minthogy passiv ellentállásukra ügyet sem vetettek, észrevétlenűl megszaporodtak. Papságuk akkor teljesen elzüllött állapotban volt. Írni és olvasni is kevesen tudtak köztük, s egykorú jelentések egyhangúlag írják, hogy a papok inkább farkasok, mint nyájuk pásztorai. Dél felől számos görög, albán és czinczár elemekkel gyarapodván az orthodox lakosság, lassanként egy keresztény kereskedő osztály magva keletkezett, melyet a török eleinte csak tűrt a városban, de a corruptio megnevelte s idő folytán bizonyos különállása támadt a kereskedőnek. Jellemzetes dolog, hogy a kereszténység e két felekezete még a török államhatalom ez irtóztató nyomása alatt sem jutott megegyezésre, kiolthatatlan gyűlölettel viseltetvén egymás iránt. A Ferencz-rendiek sokkal keményebb szavakkal illetik az orthodoxokat, mint a törököket s az orthodoxok is elébe teszik a „hitetlen pogányt” az „álnok latinnak” . Egyik felekezet a másikat álnoksággal, csalárdsággal vádolja, s abban az időben mind a kettőnek igaza volt. A despotikus kormányforma nagyra növelte ezt a viszályt, melynek melegágya különben már az egyéni s az állami hűség példáiban oly szegény bosnyák középkorban keresendő.

Midőn Jajcza vára végleges bukása után a keresztény rabszolgák, mint a török történetíró írja: „megkötözött kézzel s megtört szívvel” Konstantinápolyba hurczoltatának, az ottomán államhatalom delelőre ért. Bihács, Krupa és Novi várak kivételével a mai bosnyák-herczegovinai terűlet majdnem teljesen meghódolt az előadott török államjogi elvek alapján s szervezkedésük is a szerint történt. A török néperő Boszniát, mint a Balkán utolsó védbástyáját, foglalta el s itt maradt a leghosszabb ideig és e terűleten fejté ki a legszívósabb ellenállást. A szent háború eszméje, mely a janicsárok lelkét ez első két század elején eltölté, Boszniában talált a legerősebb visszhangra. A mohamedán bosnyák társadalom egyéni ereje abban a gondolatban egyesűlt, hogy mindenkinek szent joga karddal foglalnia el ura jószágát. A török hódítás ez időszakában a nagy szultánoknak erős akaratú, vitéz eszközei támadtak a kik uraik terveit nagy tehetséggel és azoknak szándékaihoz képest szőtték tovább. Boszniának ilyen török újjáteremtője első sorban Chusrev, a nagy nemzeti szent, kinek szerajevói nagy mecsete ma is a legnagyobb tekintélyben áll.

Chusrev Ferhad bégnek és Bajazid szultán leányának, Deldsukának volt a fia. Apja a keresztények ellen mint vértanú esett el Egyiptomban. Kora ifjúságától kezdve harczok zajában növekedett, 1506-ban kerűlt Boszniába, a hol 12 évig maradt, s ez idő alatt alaposan megismerte az országot. A végeken vívott harcz vala az ő iskolája; ott tanúlta meg, hogy kelljen az országgal bánni. Később ugyan a keletre kerűlt, de 1520-ban ismét visszatért Boszniába s haláláig huszonöt évet töltött ott egyfolytában. Ő az egyetlen bosnyák helytartó, a ki hosszú ideig maradt az országban, s a kinek közhasznú működésére ennyi idő jutott. Szerajevo városa neki köszöni azt a tekintélyt, melynek az iszlám világában örvendett, a mennyiben összes jövedelmét jótékony és ájtatos alapitványokra fordítá. Mecseteket építvén, gazdagon ellátta azokat, szegény muzulmánok ellátására alapítványt tett, kórházat építtetett, útakat csináltatott s a keresztény alattvalók megtérítésére nagy összeget fordított. 1500 kötetből álló könyvtárt is alapított, s a török történetírók magasztaló szavakkal emlékeznek mecsetéről, melyet 600 lámpás világított meg s oly helyen épűlt, a hol „felüdűlnek a szívek.” Noha Chusrevet igaz mohamedán érzés lelkesíté, ő volt az első, a ki a teljesen mohamedán Szerajevóban egy keresztény fa-templom fölépítését megengedte.

El kell ismerni, hogy e keletről szakadt ember a maga módja szerint mindenkép azon volt, hogy az országot a közművelődés eszközeivel emelje; s ha nem rajongunk is a mohamedán intézmények tökéletességeért, meg kell vallanunk, hogy a török iskolaügy akkor magasan állott a keresztény fölött a Balkán-félszigeten, a hódolt Magyarországon és Keleti Európában. E nagy szervezőt az a sors érte, a mi a legderekabb mohamedánoknak szokott osztályrészűl jutni. Mikor a lázadó albán-montenegrói Kuèi törzs ellen hadba indúlt, megölték.

Kis időre Chusrev halála után már a XVI. században is belföldi, vagy az országban meggyökeredzett elemek nyerik el a bosnyák helytartóságot. A vitéz és fanatikus bosnyákokat szívesen látták Konstantinápolyban. Kara Oszmán feleségűl kapta Szulejmán szultán nővérét. Az új helytartók első sorban a maguk és rokonaik meggazdagodásával törődtek. Ez akkor jobbára a szomszéd országok rovására történt. Alig múlt el egy esztendő, hogy ne küldtek volna egy rakás levágott fület és orrot Konstantinápolyba, melyektől a fogoly keresztény várőrségeket fosztották meg. Ez a kegyetlen megcsonkítás egyik jellemző embertelensége az akkori hadviselésnek. Önként értendő, hogy a keresztények sem maradtak adósok és hasonlóval fizettek. 1566 táján Brankovics deszpotának egy utóda, Vuk Zmáj végigpusztítá a Boszna völgyét Szerajevóval együtt. Csak Szigetvárának elfoglalása után érezték magukat nagyobb biztonságban a török hódítók s akkor hosszabb időre meg is szünnek a merész magyar és horvát hajdúk betörései.

Ez után a század végéig tartó, majdnem örökös helytartósága következék a nagy hirű Szokolovics bosnyák nemzetségnek, melynek Mehmed Szokoli, az okos és vitéz nagyvezér is tagja vala. Mint a velök atyafi Peèevi (Pécsi) Ali történetíró írja, két nagyvezér, öt vezér és tíz bég származott e családból.

Mehemed-el-Fatih ahdnaméja 1463-ból. A fojnicai Ferencz-rendi kolostorban levő eredeti után, Truhelka Cziriltől

A Szokolovicsok közűl a leghíresebb II. Szelim szultán nevelője, Lala Szokoli, a kinek kedveért az addig bosnyák beglukot pasalikká emelte a szultán. Ez időben a török intézmények már gyökeret vertek s Bosznia és Herczegovina terűletén eléggé békéssé vált a helyzet. Csak a montenegróiak s a keresztény albánok lázadtak föl időnként. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezek a forradalmak már Mátyás király ideje óta voltaképen rabló kalandok voltak, a mennyiben a hegyek közt tengődő szegény pásztorok, ha megszorúltak élelem dolgában, a síkon lakó földmívelőket sarczolták meg minden vallásra való tekintet nélkül. E zavargásokat azonban csakhamar lecsillapították s az akkori kormányzatnak komolyan számba vehető belső ellensége nem igen volt. Semmi sem bizonyítja inkább a mohamedán vallás megerősödését, mint az, hogy Hamza sejk bosnyák terűleten Tuzlában új mohamedán felekezetet alapított, melyet csak a pártvezérek kivégzésével lehetett kiirtani.

De múlófélen vala a török hódító hőskor lángoló lelkesedése is, a mi a nagy czélok elérése után rendszerint be szokott következni. Konstantinápolyban gyönge szultánok egész sora váltá föl egymást a trónon s csak néhány erős kezű nagyvezér nem engedé fölforgatni a birodalom hatalmát. Mennél inkább tágúlt a birodalom, annál több ellensége támadt határain, s erejét védelmi harczokban kellett elfecsérelnie. A birodalom éjszakkeleti részén észrevétlenűl életre kelt a moszkovita hatalom, melyet a keleten akkor még alig ismerének. Báthory, a vitéz lengyel király, legyőzte ugyan, de mégis fenyegető hatalom maradt az, melynek veszedelmét mintegy prófétai előrelátással megjósolták a velenczei követek, a pápák pedig rendkivűl fínom tapintattal azonnal kiérezék, hogy e birodalom lesz törekvéseik legnagyobb ellensége. A török birodalom éjszaki határát a nemzetközileg ugyan hűbéres, de okos fejedelmek alatt megerősödött erdélyi magyar fejedelemség terűlete foglalta el. A hosszan elnyúló magyar határon a Habsburgokkal gyűlt meg a szultánok baja, a kik maguk is kétfelé védekeztek ugyan, de keleten, mint magyar királyok s mint a német örökös tartományok urai, vívták harczukat a törökkel. Nyugaton Velencze, az olasz államok s a pápa, valamint Spanyolország a török szultánban látták a kereszténység és így a maguk államának is legádázabb ellenségét, a kihez a perzsa sah, különben a szunnita szultán esküdt ellenfele, is csatlakozott.

A keresztény hatalmaknak komoly, egyesűlt támadására világossá lett, hogy mindazok a tartományok, melyek nem voltak természetes kiegészítői a török államterűletnek, első sorban forgottak veszedelemben. A támadás azonban csak egy századdal később történt, s a törökök nagyhatalmi állásukban egyelőre megmaradtak, mert egyrészt a keresztények nem tudtak egymással megegyezni, másrészt pedig a Németországban dúló vallási ellenségeskedés más irányba terelte az actiót. E közben a törököknek elég idejök maradt, hogy természetes határukon belűl megerősítsék állásukat, jelesűl Boszniában, melynek fontosságát a szultánok mindig méltányolták s azért kedveztek is neki.

A XVI. század végén erős támadást mértek Törökországra, melynek hatását még a XVII. század első két évtizedében is megérezte. Ez az első balkáni mozgalom s egyúttal az első nagy európai liga, mely a török hatalom megsemmisítését tűzte ki czéljáúl.

A pápai széken ekkoron V. Sixtus, talán a legnagyobb vezérlő tehetségű pápa ült. Nem tekintve, hogy mindig a pápaság egyetemes czélját tartotta szem előtt, az egykori montaltói pásztorfiú különös hajlandóságot érzett a balkáni keresztények iránt. Gyakran dicsekedett származásával, emlegetvén, hogy ősei szlavon terűletről menekűltek a török elől Itáliába s ezért, úgy szólván, személyes kötelességének tartá, hogy az ősi földön megmaradt keresztényeken segítsen. Ámbár jelenték neki, hogy a keresztényüldözések mellett is kiirthatatlan ellentét uralkodik a latin és az orthodox kereszténység közt az egész félszigeten: azért mégsem mondott le arról a reményről, hogy mégis sikerűlni fog az egész kereszténységet, légyen az orthodox, avagy protestáns, a török ellen egyesítenie. Tudta ő jól, hogy a keresztes hadjáratok lelkesedését a XVI. században nem lehet újra föléleszteni, de erősen bizott azokban a politikai okokban, melyekkel terveit támogatá.

Midőn a Balkán-félszigetnek e védnöke után VIII. Kelemen néven barátja, Aldobrandini bibornok következék a pápai széken, ez tovább szőtte elődje terveit s megvizsgáltatván a keresztények bajait és panaszait, szabadítási terveinek megvalósításához hozzáfogott. A pápaság eszközeiűl természetesen a török terűleten lelkészkedő római katholikus papság kinálkozott, melynek sok kánoni fogyatkozását nehéz szívvel kellett néznie, mert a mily züllött vala a nyáj, olyanok valának a pásztorok is. De azért nem csüggedt el, hanem legátusai által folyvást biztatta a keresztényeket, egyházlátogatókat küldött a bosnyák, bulgár és maczedoniai tartományokba, a kik azonban inkább politikai tudósítók valának, mint kánoni vizsgálók. A pápa szeme előtt első sorban az adriai háromszög terűlete lebegett, melynek partja Velenczét uralta s a hol buzgó katholikus vala a lakosság. A török hatalom azonban már a dalmát partokat is fenyegette, s ha Bosznia felől támadván, a horvát partokat és Isztriát is birtokába ejti vala, Olaszország adta volna meg az árát. Tudták ezt a pápák, s ha a Habsburgokat uraló végvidékek vitéz védő elemei nem állják útját a török terjeszkedésnek, kétségtelenűl az értékes olasz zsákmányra fordították volna minden erejöket. Tehát nemcsak pápai, hanem egyetemes olasz, sőt a földközi tengeri kereskedelem veszedelme miatt spanyol érdek is kivánta, hogy a török terjeszkedés meggátoltassék. Az érdekeknek ez a solidarítása vezeté a pápát, midőn II. Rudolf császárt és királyt az addigi védekező iránynyal ellentétben a török ellen való támadásra szólítá föl.

Több előjele mutatkozott a készűlő nagy harcznak. Prédára éhes bosnyák hűbéresek szakadatlanúl portyáztak a királyi végeken, raboltak és gyilkoltak. Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem tüzesen neki támadt hűbérurának s Moldvát és Havasalföldet Erdély számára meghódoltatta (1593). E mozgalmak élénk visszhangot keltének a balkáni keresztények lelkében: orthodoxok és latinok egyaránt lelkesedének. Az elnyomott rájáh viskókban nagy újságokat meséltek, még a sorsukba beletörődött keresztények is reménykedni kezdtek. Fölemlegették Tomaševic Istvánnak, az utolsó bosnyák királynak hősi tetteit. Rebesgették, hogy az utolsó bosnyák királynő nagy kincseket hagyott hátra, s a pápa, mint a bosnyák királyság örököse, most már kötelességből is pártját fogja a szegény rájáhnak. Azok a keresztény vajdák is, kik török vezetés alatt ugyancsak szorgalmasan rabolgattak a krajnai és magyar határokon, titokban a pápai küldöttekkel értekeztek s az országban nagy összeesküvés támadt. A titkot nem árúlta el senki a töröknek. Ezenközben Bertucci, dalmát nemes ember, egy kivándorolt bosnyák család ivadéka, kerűlt az összeesküvés élére s az ő kezében futnak össze a császárral és a pápával folytatott levelezés szálai. Még kedvezőbbé válhatott volna a helyzet, ha az uszkokok nem zavarják vala gyakran az összeesküvők tervét.

Az uszkokság a török hódítás előidézte társadalmi átalakúlásnak egyik jellemző tünete. Éjszaki Dalmácziában, a horvát tengerparton, Fiuméban s a Habsburgok uralma alatti horvát belső részekben kerűltek fölszínre ezek a töröknek hódolni nem akaró elemek, melyek fegyveres kézzel állták útját az új rendszernek s rablóéletre adták magukat. Az elnyomott jobbágynépség jó indulattal volt irántuk; hisz elnyomóik ellen harczoltak; titokban szóval, tettel segíték őket. Ha a basák, vagy mohamedán hűbéresek olykor rájok törtek, velenczei vagy horvát terűletre menekűltek, a hol katonailag szervezett szabad csapatokká szervezkedtek, akár a hirhedt flibustier-k. Keresztes zászló alatt harczoltak ugyan halálos ellenségök, Szokolovics Mehmed nagyvezér ellen, de azért, ha hasznát látták, csak úgy rá támadtak a velenczei és dalmát kereskedőre, de még a német kalmárokra is, elszedvén árúikat s egyéb ingóságaikat. Leginkább a Habsburg-házhoz vonzódtak, melynek egyes tagjai mindenkép azon igyekeztek, hogy e merész elemeket ügyes határőrvidéki kapitányaik által kedvező szerződésekkel maguknak lekötelezzék. Az összeesküvés sikere pusztán attól függött, hogy részökre nyerhetik-e az uszkokokat? Csakhogy az uszkokok belevonása Velenczét idegeníti el az ügytől, mert a Balkán-félsziget e részének fölszabadítása okvetetlenűl a velenczei uralom megszüntét idézte volna elő. Ez okból a velenczei signoria a maga részéről sokkal nagyobb veszedelmet látott a pápa és császár e vállalatában, mint a fönnálló török hatalomban. Hisz a török ellen mindig fölhasználhatta a montenegrói és albán törzseket, vagy ha egyik, avagy másik szandsák bég épenséggel húzódozott a megvesztegetésökre szánt velenczei aranyaktól: akkor – a titkos íratok tanúsága szerint – békét szereztek mindenféle házi szerrel, p. o. méreggel is. Velencze szégyenszemre természetesen nem léphetett föl nyíltan a vállalat ellen, de passiv magatartásával titokban akadályokat támaszta ellene, s ha a bosnyák szétágazó nagy összeesküvésről nem tudott is a szultán, de a helyi hatóságok nagy gyanúszerrel kisérték a keresztények mozgolódását.

Szokolovics Mehmed nagyvezér. A bécsi cs. kir. műtörténeti udvari múzeumban levő eredeti után, Túry Gyulától

A pápa abban reménykedett, hogy Velencze magatartását az európai hatalmak egyetértő eljárása teszi majd ártalmatlanná. Olaszországban Firenze, Mantua, Parma, Urbino, Genua, szóval megannyi kisebb város és állam, melyet közreműködésre felszólítottak, a nagy czélra való tekintettel egyetértett a pápával. Diplomatáik megigérték, hogy Rudolf császárnak és királynak segélypénzt fizetnek, meg katonát is bocsátanak a rendelkezésére. A sok titkos hírszerző csak éleszti a vérmes reményeket, Andrea Girolamo mesélte, „hogy 20.000 válogatott emberrel könnyűség az egész országot elfoglalni.”

Azután belévonták a tervbe Németországot, Dániát s az akkor katholikus czélokra tényleg is áldozatra kész Spanyolországot. Éjszakon megnyerték Lengyelországot és Feodor czárt is, kinek közreműködését a pápa fő fontosságúnak tartotta, beavatták a tervbe. A támadást azonban Erdélynek kellett megkezdenie, a hol Báthory Zsigmond, országa törökpárti ellenzékét vérbe fojtván, késznek nyilatkozott a török iga lerázására s a nagy tervben leendő közreműködésre.

Diplomácziai szempontból kidolgozák a vállalatot, a mennyiben az összes hatalmak készeknek nyilatkoztak, hogy megindítják a harczot. Az egyetértés azonban csak papíron volt meg, de nem volt egységes haditervök sem; a részleges hadjáratok sikerétől várták a fő eredményt. Nem akartak ők Törökország ellen nagy hadsereget kiállítni; az vala a terv, hogy a porta összes tartományai lázadjanak föl (de a lázadások nem álltak szerves egybefüggésben) s így majd sikerűl megbénítani a központi hatalmat. Fő fontosságot a bosnyák fölkelésnek tulajdonítottak. Csakhamar nyílt is rá alkalom, mikor Gazi-Deli-Hasszán bosnyák basa Horvátországra tört.

Az egyetemes európai mozgalom ugyan nem indúlt meg, de a császár és király s az erdélyi fejedelem között szövetség jött létre. Különösen Károly főherczeg, a belső osztrák hadak főparancsnoka és Erdődy Tamás, a vitéz horvát bán, vették komolyan a bosnyák mozgalmat s mindent elkövettek, hogy a prágai udvart Bosznia iránt cselekvésre késztessék. Nagy hatást tett az ugyancsak óvatos császári tanácsosokra is a katholikus és orthodox bosnyák vajdáknak egybehangzó kijelentése, melylyel a császárnak, mint magyar királynak, Boszniára való régi jogait hangoztatták s figyelmeztették, hogy neki, mint legelső keresztény souverainnak, kötelessége rajtok segíteni. Csahhogy Bertucci, a Ferencz-rendiektől vezetett mozgalom „lelke”, nem az az ember volt, a ki teljes integritással vezethette e mozgalmat. Lázítni ugyan tudott, de önzése és hiúsága csakhamar gyanút keltének úgy a császár udvaránál, mint a bosnyákoknál. Villongás támadt a pártvezetőségben, mit a Ferencz-rendiek többsége is élesztgete s ekkép a mozgalom sokat veszített eszményi voltából. A királyi fegyver még meg sem vívta sziszeki diadalát (1594) Bosznia basája fölött, a bosnyák vajdák már is külön királyt kivántak maguknak, de nagylelkűen megjegyezték, hogy az mindig a Habsburgok családjából való legyen. Miksa főherezeget kérték, kihez vallásra való különbség nélkül ragaszkodtak. Azután régi birtokaikat is kivánták, melyek török kézre jutottak, majd meg a töröktől elveendő birtokokon is osztozkodni akartak. A sziszeki győzelem után pedig már kész tervekkel állottak elő, s mielőtt még kiverték volna a törököt, azt kivánták, hogy a császár teljesítse kérésöket. Erre komolyan megindúlt az a változatos eseményekben gazdag, úgy nevezett tizenötéves háború (1591–1606), mely a Habsburgokat illetőleg nem szűkölködött ugyan siker nélkül, de a Balkán-félsziget fölszabadításának nagy eszméje teljesen a háttérbe szorúlt. Boszniában készen állottak a fölkelésre. Egy seregnek Spalato felől Klissza várát kellett volna megvívnia, egy másiknak az volt a rendeltetése, hogy a bán vezérlete alatt Jajcza felé vonúljon, megvegye a várat s a törökök lemészárolása után Szerajevónál egyesűljön a Klissza felől közeledő hadtesttel. A tervnek csak egyik része sikerűlt. Csakhamar elfogyott a pénz; nem érkezett fegyver s a nép látván, hogy semmi sem történik, lelkesedése megcsappant, meg a Ferencz-rendiek is féltvén kiváltságaikat és zárdáikat (akkor 14 volt mintegy 50.000 hívővel), alább hagytak a szóval, úgy, hogy a törökök élvén a haladékkal, megemberelhették magukat s felűlkerekedhettek.

A klisszai eset teljesen megváltoztatá a helyzetet. Három spalatói vitéz: Alberti János, Babiæ Pál és Miloševiæ Lukács 300 uszkokkal, be nem várva a parancsot, megrohanták és bevették Klissza várát. Immár itt volt az ideje, hogy a hadi művelet megindúljon. A császári csapatok azonban nem érkeztek meg, Velencze pedig ellenséges magatartást tanúsítván, Smail török basának nagy erőmegfeszítés után csakhamar sikerűlt visszavívnia a fontos erősséget. Erre aztán végleg leverték az ország belsejében támadt mozgalmat. E sikert tetézte a Mező-Keresztesnél (1596) vívott nagy török győzelem. Ámbár a törökök a háború további folyamatában sokat vesztettek hatalmukból, ebbeli veszteségeiket bőven kárpótlá az Una vidékének elfoglalása, s Bocskay István erdélyi fejedelemnek nagy sikerű küzdelme a császáriak ellenében. A hadjáratnak következménye volt, hogy a török pasalik székhelyét Banjalukába helyezték át s az addig még birtokos keresztény vajdáknak menekűlniök kellett. A mozgalom tehát nemcsak hogy nem érte el czélját, hanem a keresztények helyzetén még rontott is. Megkezdődött a meghódoltatott horvát végbeli lakosság mahomedanizálása. Ugyancsak megnyirbálták a Ferencz-rendiek addigi szabadalmait s azzal álltak boszút a parasztokon, hogy nagy hadi sarczot róttak ki rájok, melylyel a keresztények ellen való harcz költségeit födözték. Ezenfelűl rászoríták a szegény jobbágyságot, hogy az akkor mintegy 20.000 emberre tehető várőrséget élelmezzék. Igaz, hogy a török ezzel csak magának ártott, mert a parasztság elszökdösött, vagy uszkokká lön. Ekkor szűnt meg teljesen a XVI. század végéig, ha csekély méretekben is, de mindig folytatott bányamívelés. Az ország elszegényedett; csak a török úri osztály lakta városokban lüktetett némi élénkség.

Bár a mozgalomnak vége szakadt, Herczegovina zord sziklái, a Bocche di Cattaro, Albánia és Montenegro hozzáférhetetlen vidékein nem lehetett egyszerre megszűntetni e nagy és mélyre ható forrongást. Még a XVII. század húszas éveiben is jelentkeztek a császárnál és királynál szerb orthodox és albán küldöttségek, sehogy sem akarván hinni, hogy cserben hagyták őket. Látván, hogy éjszakról nem várhatnak semmit, Velenczéhez és a pápához fordúltak a szétugrasztott, bujdosó bosnyák Ferenez-rendi barátok útján. Sorsukon azonban nem segíthettek vele, mert a harminczéves háború más irányban köté le a Habsburgok erejét. E hatalmas tervű mozgalomnak, noha részeseit sok csalódás érte, politikai eredményekép fönmaradt a Habsburgok missziójába vetett hit, melyhez akkor szívósan ragaszkodtak az orthodoxok is, noha a dynasztia katholikus vala.

Fegyverek. Charlemont Húgótól

A zsitvatoroki (1606) béke után a mohamedán kormány-hatalom újból megerősödött. Addig a helytartók bizonyos fokig megóvták a pártatlanság színét s a szultán nevében úgy, a hogy, védelmére keltek a keresztény jobbágynak, és ha jó kedvökben találták őket a Ferencz-rendiek, olykor megengedték egy-egy templomnak az építését, avagy nem ellenezték, hogy a leégett templom helyébe újat építsenek. Bízvást mondhatjuk, hogy az ország állapota a háború előtt kedvező volt. Minthogy az ország Jajcza eleste óta nem folytatott védelmi harczot s földjeit nem kellett féltenie, sokkal nagyobb terűleteket fogtak mívelés alá és a marhaállomány is megnövekedett. Sőt keresztény útazók is hangoztatják, hogy „itt kényelmesen s elég bátorságosan lehet útazni.” Bosna-Serajról írják, hogy szép város; 5.150 ház van benne; a mohamedánok száma mintegy 10.000. A háború után azonban már nem tűrtőztette magát a helytartó, s oly kényuralom állott be, melyet a belföldi mohamedán krónikások is kárhoztatnak. A vali a maga tetszése szerint rótt ki új adókat, s nem is tudatta a konstantinápolyi kincstárral; a hol tehette, nyomta az alattvalókat. A kath. templomok elé mise idején őröket kellett állítani, hogy rajtok ne üssenek. Nem volt szabad keresztelő medenczét tartani; a szentséget el kelle dugdosni s a barátok alig tarthattak iskolát a mise után. (Ekkor 13 keresztény iskola volt az országban, melyekben a latin és a nemzeti nyelvet, meg a grammatikát tanították). Nagy és fájó teher sulyosodott a népre a gyermekadó czímén. Három-négy esztendőnként 300–1000-ig való gyermeket és ifjút (tizenöt éves korúakig) szedtek össze és soroztak be a janicsárokhoz. Csak pénzzel lehetett a bajon segíteni, vagy akképen, hogy a gyermekeket már tíz, tizenegy éves korukban megházasították. Mindezen rendszabályok kiséretében azonban már föl-föltünedeznek azok a bomlaszló jelenségek is, melyek Bosznia és Herczegovina politikai helyzetén nagyot fordítottak. A mohamedánok már nem lelkesedtek a szent háborúért; a janicsárokból kivált Herczegovinában és a novi-bazári szandsákban útonállók lettek; meglazúlt a csapatok fegyelmezettsége, a mi különösen a végbeli őrségeket demoralizálta. A török haderő magva a magyar-habsburgi s az erdélyi határon feküdt, magában Boszniában – leszámítva a rendes végbeli őrséget – beérték némi janicsársággal s a belföldi „fölkeléssel.” A bégek, vagyis előkelő mohamedán birtokosok nyiltan a janicsárokkal tartottak s már Abaza Mehemed basa helytartóskodása alkalmával (1628) és hét évvel utóbb, Sali Mostarli idejében, azokkal együtt ütnek pártot s lázandnak föl a kormányzó ellen. Az első mozgalom nyílt forradalom a helytartó reformtörekvései ellen, a második inkább a törvénytelen adó miatt támadt. Érthetővé lesz e lázongás, ha az 1627-iki defter nyomán tudjuk, hogy Boszniának s a vele katonailag egyesített pozsegai szandsáknak (Ejalet Bosna ma’ i livá’ i Požega) 13.573 főből álló várőrsége volt, melynek eltartása évenként 515.880 arany forintba (aranyát 60 akcséba számítva), vagyis majdnem 3 millió forintba kerűlt. Hogy e természetesen csak papiron kimutatott összeget valahogy behajtsák, az adóprésnek erősen kellett működnie. Mindkét mozgalmat elfojtották; de már jelentkezik a bosnyák birtokos osztály s a császári középponti hatalom közt támadt áthidalhatatlan ellentét. Elismerik ugyan a szultán fönhatóságát, ragaszkodnak a hithez, de nincsenek megelégedve az idegen kormányzókkal. Különösen Novi-Bazarban és Ó-Szerbiában bántak el kegyetlenűl az orthodox lakossággal, melynek pásztor és jobbágyelemei a keresztényektől elhagyott bosnyák terűleteket szállották meg. Ez és gyakran az éhinség is okozta kivándorlás, mondhatni, a jelen század elejéig tart s ettől nyerte mai képét az adriai háromszög néprajzi tagozata.

Mialatt a Habsburgok a vesztfáliai békéig folytonos harczban állottak s a török fensőség Bethlen Gábor és I. Rákóczy György támogatására szorúlt, Velencze pedig tétlenűl állt: Bosznia vitatlan birtokában maradt a töröknek. A katholikus propaganda és a Habsburg-ház kivánságainak erkölcsi hangoztatása azonban egy perczig sem szünetelt. 1622 óta, mikor Rómában megalapították a propaganda fidei-t, a curia megértette, hogy a kelet hitbéli ügyeit igazában csak jól szervezett egyházi ügyosztály tarthatja nyilván. Megindúl a bosnyák Ferencz-rendiek szorgos visitatiója, s az egyesek működését teljes erejéből pártolja Róma. Sokkal nagyobb lehetett volna az eredmény, ha a tevékenységet a Ferencz-rendiek hagyományos egyenetlenkedése, az orthodoxokkal való villongás és a kath. hierarchia hiánya gyakran meg nem akasztja működésében. A katholikus hierarchia ügyében mindjárt a propaganda fölállítása után, szembe kerűlt egymással a pápa és a Habsburgok álláspontja.

A XVI. és XVII. század folyamában a bosnyák katholikus püspök kinevezése mindig a magyar király kegyúri joga alapján történt; tartottak is rá a Habsburgok, mert politikájoknak egyik ingerentiája s a papságra való hatásuk ebben rejlett. A propaganda azonban nem ügyelt e jogra, hanem a leginkább oda illő jelöltet kivánta a püspöki székbe ültetni, teljesen figyelmen kivűl hagyva a császárnak, mint királynak a hozzájárúlását. E miatt hosszadalmas kánoni pör keletkezett, mely a magyar király kegyúri jogának egész körét felölelte s Pázmány Péter érsek közreműködésével elvégre is kedvezően végződött, a mennyiben a pápa elismerte a király kegyúri jogát az ú. n. „in partibus infidelium”-beli püspökök kinevezésére, tehát Szerbiára és Boszniára vonatkozólag is. Azonban a pápa e czímzetes püspökökkel egyidejűleg tényleges püspököket is rendelt Boszniában, a kiket ő nevezett ki, ha néha megesett is, hogy a czímzetes és tényleges püspökség egy személyben egyesűlt.

Fegyverek, ruhák. Charlemont Húgótól

Megemlítők e részleteket, mint bizonyságát a bécsi udvar és a vezető magyar államférfiak fölfogásának, a kik a háborúk zajában sem feledtek ki politikájukból egy mozzanatot sem, mely a birtoklás folytonosságára jogczíműl szolgált. Nagy hasznát látta ennek a közjogi pontosságnak I. Lipót, a kinek Magyarország visszafoglalása jutott osztályrészűl s a ki megérte azt az időt, hogy jogait nemcsak a papíron kellett védelmeznie, hanem meg is valósíthatá azokat.

Az erdélyi fejedelemség levitézlett. II. Rákóczy György hatalma oda lett lengyel hadjárata következtében, s immár a császári seregnek jutott az a föladat, hogy a kereszténység egyetemével Bécs ostroma után visszaszorítsa eredeti határai közé a törököt. Az 1683–1699-ig tartó fényes, győzedelmekkel teljes hadjárat Bosznia következendő sorsára is nagy hatással vala. Újból a Száva folyó vonala alkotá a határt, s az egyesített új királyság e hosszú éjszaki és nyugati vonalán erősen érezteté sulyát Boszniával. Lipót császár és király a hadjárat kezdete óta Boszniát hódítási vonala körébe vonta, s Lajos badeni őrgróf nagy győzedelmei után (1688) elfoglalását nemcsak szükségesnek, hanem lehetőnek is vélte. Bécsben azt hitték, hogy ha Szerajevót, a fővárost, elfoglalják, az országot is megtarthatják. Ámde a mély belátású őrgróf a felől volt meggyőződve, hogy Bosznia elfoglalását csak Szerbia megszállásával biztosíthatja. Ez okból összeköttetésbe lépett az ó-szerbiai orthodoxokkal, a kiket Brankovics György (e tehetséges kalandor, a kit nagyzási hóbortja miatt később el kellett záratni) nyert meg a Habsburgok ügyének. Az adriai háromszög minden zugában az albánok lakta sziklákig Lipót fegyverei érdekében nagy mozgalom támadt, mely ha helyes irányban s az illető törzsek helyes ismerete alapján vezettetett volna, nagy hasznára lesz vala a hadjáratnak. Boszniából már menekűltek a mohamedánok. A ki tehette, a várakba futott, melyek a császári tűzérség hiányos fölszerelése, de, meg kell vallani, a várvédő török derék védelme következtében menedéket nyújtának a réműlet első keserves szakában. A balkáni hadjárat sikerét egyelőre XIV. Lajos király politikája hiúsítá meg, kinek váratlan betörése a badeni őrgróf visszahívását vonta maga után. Velenczében sem szívesen látták a dalmát hegyi törzsek nagy lelkesedését, s midőn a ragusai köztársaság a maga jószántából elismervén a magyar király fő hűbérjogait, e jog elismerése fejében 500 aranyat kezde fizetni, a császári ügynökök pedig a herczegovinai és dél-szerbiai mozgalmat mindinkább éleszték, a signoria attól félt, hogy Bosznia visszafoglalása után az egész terűlet Dalmácziával egyesíttetvén, a köztársaság felsőbbségének majd vége szakad. E miatt a velenczei provveditorék viszályt hintének a különféle törzsek közé s csakhamar füstbe is mentek az e mozgalomhoz fűződött nagy remények is. A dolgok ilyetén fordúlata mellett is a császár csak oly föltétellel akar békét kötni, ha Szerbiának és Boszniának megszállott részei birtokában maradnak. „Azon kell lenni,” – úgy mond, – „hogy Boszniát és Herczegovinát teljesen elfoglaljuk s a fő hatalmat a tengerig terjeszszük, a minek bizonyára nagy fontossága és haszna is lenne.” Ki kell emelnünk, hogy az uralkodó Herczegovinát mindig Bosznia járúlékának tekinti. Föléledt tehát a régi királyok politikai irányzata, midőn a Habsburgok uralmukat a tengerig akarják kiterjeszteni.

S ez a politika nemcsak a törökök ellen, hanem a velenczeiek ellen is irányúlt, mert jól látták Bécsben, hogy Magyarország visszafoglálása után majd az adriai partvidékre is rá kerűl a sor.

Csakhogy fogytán volt I. Lipót hadi ereje, s a törökök érezvén, hogy Bosznia megszállása után minden elveszhet, noha Belgrádot a bajor Miksa Emánuel elfoglalta, elkeseredett ellentállást fejtének ki. Mindkét részről pusztítottak, egész városokat és falvakat égettek le. De azután is, hogy a császári sereg egyesűlt a velenczeiekkel, csak a bosnyák-szlavon határ mentén vethették meg biztosan a lábukat. Az erős Bihács sokáig ellenállt. Csak Savojai Jenő herczeg szűnteté meg ezt a gerilla harczot, a mennyiben 1697 október 6-án nagy merészen nekivágott a Boszna völgyének s a közbeeső apró erődök őrségeit kikergetvén, október 21-én már Szerajevóig ért, melyet csapatai föl is dúltak. (E merész hadvonúlás november 8-án ért véget). A herczeg maga jelenti, hogy oly zavar támadt a törökök közt, hogy ha több csapat állott volna rendelkezése alatt, könnyű szerrel elfoglalhatja s meg is tarthatja vala az egész királyságot. Tešanjon kivűl, melyet nem is foglalt el, sehol sem talált nagyobb őrségre.

Ennek a hosszas harcznak azonban nemcsak politikai következményei, hanem néprajzi hullámzásai is nagy jelentőségűek. A Balkán-félszigetnek az a sokféle és sokfelé ágazó néprétegzete, melyet a hatalmas török haderő addig leszorított, abban az egy érzésben találkozott, hogy sorsának meg kell változnia. Nem a történeti hagyomány folytonossága, nem is valamely konkrét politikai eszme irányozta a tömeg kivánságát: a nyugat urától várta nyomorúsága jobbra fordúlását.

A mire száz év óta nem volt eset, az bekövetkezett. A császár és király katonasága győztesen lobogtatta a zászlót s a mohamedán várőrségek réműlve hagyták oda az egyes erődöket, az Una és Kulpa határvidéke már 1695-ben meghódolt. Nagy részök volt ebben gr. Erdődy Miklós és gr. Batthyány Ádám horvát bánoknak, a kik megmozgatták a bosnyák határmenti „vlachokat”, (a mint a görög-keleti hitű harczias pásztor-elemet nevezték), a kik természetesen csak azt kivánták, hogy vagy a bánok, vagy a katonai parancsnokok segítsenek rajtok. Az a súrlódás, mely a kizárólag katonai szervezetre törekvő belsőosztrák generalatusok s a horvát báni polgári kormányzat között még a háború folytán is éles jegyzékváltásra adott okot, nem vált javára a végleges eredménynek. I. Lipót király e viszályok megszűntetése czéljából 1696 szept. 26-án egy udvari bizottságot rendelt ki, mely a visszafoglalt végvidék ügyeit a horvát rendekkel egyetemben szervezze.

A kérdésnek nemcsak közjogi, hanem gazdasági természete is nagy nehézségeket támasztott. Ugyanis a török azokat a jobbágyokat, kik a magyar uralom idejéből a várak körűl fönmaradtak s a római hitet vallván, magyaroknak neveztetének s mind máig is úgy nevezik magukat (magyari, bár csak középkori értelemben, mert nyelvileg horvátok), meghagyták telepes jobbágyoknak. A birodalmi hadsereg sikerei azonban valóságos népáradatot idéztek föl s a Balkán délnyugati részeiből fölkerekedtek az orthodox „vlach” pásztor-elemek és a bánok védelme alatt telepedni kezdtek a török jobbágyok a horvát katholikus „magyarok” földjeire. E „magyarok” közűl a kosztajniczaiak a kiküldött biztosokhoz az alábbi, 1696 végén kelt kérelemmel fordúltak, melyben a katonai berendezkedést akarják. Jellemző voltánál fogva idézzük a beadvány érdemleges részét:

„Mi mindnyájan, kik nyomorúságaink miatt panaszra indúltunk, készségesen reá bízzuk excellentiátokra, a mi kegyelmes urainkra, ő felsége, legkegyelmesebb urunk megbízott uraira, milyen egyezség szerint bánjanak velünk magyarokkal, kik a legkegyelmesebb fejedelem hűségére térünk és ezt a keresztény földet lakjuk, oly föltétel alatt adván át magunkat, hogy legkegyelmesebb urunk védnöksége és védelme alatt puskáinkkal s dárdáinkkal a fő ellenséggel szemben álljunk és a végvidék védelméről gondoskodjunk. Mivel azonban tőlünk szegénykéktől elveszik a föntebbi jogot, és mivel nemcsak minden végvidékre vonatkozó parancsot kell végrehajtanunk és fegyveresen az ellenséggel szemben állnunk s a kereszténységet védenünk: mégis az ország vajdái s egyéb tisztjei e jogtalanságokat és egyéb méltánytalanságokat hárítanak ránk annyira, hogy földeinket – – – melyeket a török részekben igen nagy félelem alatt kaptunk, s kiirtatván azokról az erdők, egymásközt felosztottunk, az oláhoknak pénzért szántóföldeknek adják el és a szőlőket kiirtják, hogy mi nyomorúltak sulyos munkával és verejtékkel termesztett gyümölcseinket nem élvezhetjük. Azért midőn excellentiátok, a mi kegyelmes kommiszárius uraink, közénk jöttetek és a mi legkegyelmesebb urunk ide küldött benneteket, hogy úgy a gazdagoknak, mint a szegényeknek igazságot szolgáltassatok, s hogy az egyeseket meghallgassátok: alázatosan esedezünk, magunkat ajánljuk s ezentúl is azon igyekszünk, hogy a kegyelmes császár védnöksége, védelme és generalatusa alatt (miként a felső és az alsó [szlavon] végvidék), nem pedig a bán grófnak: védelme és kormányzása alatt, meghagyassunk. Ezt a kegyességet alázatosan kérvén, könyörögve ajánljuk magunkat, hogy minket szegénykéket se idegenítsenek el a többiektől a végvidékek által. Magunkat a kommiszárius urak ő excellentiájuk kegyelmébe ajánlván, maradunk

Exczellencziátok Kosztajnicza városabeli alázatos hív magyarjai és szolgái.

A mozgalom csak a karloviczi békével ért véget, mely a Habsburgoknak meghozta ugyan Magyarország birtoklását (Temest kivéve), de Boszniának éjszaki határa – nehány határvár és kisebb földterűlet kivételével – a török kezén maradt.

Hogy ez a béke csak átmeneti állapotot jelez, azt a porta és a bécsi kabinet egyaránt érezé, hisz a határon megindúlt néprajzás nem állott meg s a rablások napi renden maradtak. Alig, hogy a Rákóczy-féle mozgalom után békésebb fordúlatot vettek a magyar ügyek is (1711), meg a spanyol örökösödési háború is véget ért, Savoyai Jenő herczeg támadó hadjárata következik (1716–1718), melynek egyenesen a balkáni országok fölszabadítása volt a czélja. Jenő herczegnek is az volt a nézete, hogy Bosznia birtokát Szerbia megszállásával kell biztosítani, s ez okból hadműveleteinek alapjáúl Belgrád elfoglalását tűzte ki, a Boszniában folytatott hadműveleteket pedig csak segédeszköznek tekinté. Azonban most is megcsalatkoztak a keresztények Belgrád eleste után föltámadt abbeli reményeikben, hogy immár vége szakad a török hatalomnak s hogy majd sikerűlni fog a muzulmánokat is megtéríteni. Maga III. Károly király sem volt megelégedve a passzaroviczi békekötés eredményével. Ámbár a Szávától és Novitól délre néhány helység, valamint némi szerb és oláh terűlet a Habsburgok hatalma alá kerűlt is, ez az eredmény mégsem állott arányban a rá fordított nagy erőfeszítéssel. Ehhez járúlt még abbeli aggodalma is, hogy még mindig nem volt fiutódja. Mindez eléggé magyarázza a béke tárgyában való engedékenységét. Mindamellett az első lépés megtörtént, hogy a monarchia terűlete újból a Balkán-félsziget egy darabjával növekedjék s a balkáni népeket Habsburgok igazgassák.

Az új bosnyák szerzemény egy kis földszegélyből és 13 bosnyák községből állott, melyekben mindössze 279 család lakott. Ezen a kis terűleten ugyanazt a közigazgatást rendezték be, a melyet Dél-Magyarországban és az új szerzeményű szlavon vidékeken léptettek életbe. Meg kcll azonban jegyezni, hogy Szerbia állapota sokkal siralmasabb volt Boszniáénál. A legtöbb szerb falu lakatlan vala; ama 415 község közűl, mely a passzaroviczi békében monarchiánknak jutott, 342 pusztán állott. Ez újonnan szerzett kerűleteket katonailag igazgaták s azt az elvet követék, hogy az alattvalókkal csinyján kell bánni és az adóbehajtásnál, kivált eleinte, engedékenynek kell mutatkozni. Ezt az üdvös elvet azonban csakhamar mellőzték s a császári igazgatás ugyancsak keményen bánt el a lakosokkal.

Boszniában is, mint Szerbiában, kérlelhetetlenűl hajtották be az adót; Szerbiában alig 2.500 lakostól mindjárt az első esztendőben 50–70 ezer forintot hajtottak be, három év múlva pedig már 105 ezer forintra emelték az adót. Rendkivűl jellemzi a bosnyák és szerb lakosság azon időbeli hangúlatát egy azonkori jelentés, melyben ezeket olvassuk: „Ez országok lakosai igen babonásak; metropolitájokat és pópáikat bálványozzák, s mostan is jobban szeretik a török igát a keresztény kormányzatnál. Rabló és gyilkos hajlamaik lévén, sehogy sem tetszik nekik az, hogy most e bűntényekért életökkel lakolnak, holott a török beérte a vérdíjjal. Bármikor és bármire hitet tesznek; ha akarja az ember, ma megesküsznek annak az ellenkezőjére, a mire tegnap hitet tettek. Természetöknél fogva hazugok, pénzüket elássák és nem szívesen fizetik az adót. De ha valaki nyelvükön tud beszélni, annak jó szóért mindent megtesznek. A mi az ország állapotát illeti, a földmívelés a legkezdetlegesebb és legroszabb állapotban van. A bányák beomlottak, a kézművesség pang és a kereskedelem majdnem kizárólag török alattvalók, görögök kezén van.”

A déli vidékeken azonban, melyek nem állottak közvetlen összeköttetésben az új magyar határvidékkel, annál inkább érezték a török ellenhatás nyomását s annál élénkebben élt lelkükben a keresztény császár szabadító eszményképe, mit a bécsi udvar is élesztgetett bennök, a mennyiben szívesen látták az udvarhoz folyamodványokkal küldött missionariusokat, s meg is ajándékozták őket. III. Károly király személyesen érdeklődött ez ügyek iránt és soha sem téveszté el szem elől a balkáni országrészek elfoglalását.

Kijuæ vára. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Ez időben már egyenes érintkezésbe jut az a két európai nagyhatalmi áramlat, mely a Balkán-félsziget népei közt actióba lépett: az orosz orthodox és a habsburgi katholikus irány. Úgy az orosz, mint a habsburgi politika a Balkán-félszigeten való előhaladását párhuzamos működésnek tekinti, mely közös, ha nem is azonos czélú eljárásnak az az összeköttetés az eredménye, mely a keleti kérdés legújabb fejlődési mozzanataiig néha gyöngébb, néha erősebb módon nyilatkozott. III. Károly alatt jött létre az a szövetség, melynek az 1736–1739-ki orosz és habsburgi hadjárat lett a következése. Ez időben a Habsburgok politikája Bosznia, Albánia (a Drin torkolatáig), Oláhország (Brajláig) és Moldva (a Pruthig) elfoglalására gondol. Az orosz politika ellenben az éjszaki népek ösztönét követve, a Fekete-tengerre és délre törekszik.

A hadiszerencse nem kedvezett a császáriaknak s a belgrádi békében (1739) még az annyi áldozattal szerzett bosnyák apró terűlet is kárba ment.

Boszniában még mindig az erőteljes mohamedán elem vitte a szót, mire bizonyság, hogy egyes bosnyákok e háborúban rendkivűl kitűntették magukat. Jellemzi e zsákmányra és harczra mindig kész elem tettre való vágyát, hogy többen közűlök előbb lengyel, aztán porosz szolgálatba léptek s 1742-ben előbb, mint a Ziethen-huszárok egy osztálya, később önálló dzsidás ezredként szerepeltek. Nem voltak ugyan mind bosnyákok (Oszmán, Ali, Vitkoviæ kétségtelenűl azok), de megemlítjük e kis epizódot, mint a faj katonai képességének jellemző bizonyságát. A porta véletlen szerencséje azonban nem tartóztathatá föl az oszmán hatalom erejének fogyását. A Habsburgok, mint annakelőtte is, nagy érdeköknek tarták, hogy határaikat kikerekítsék. A kérdés a Nyugat-Európában lezajlott nagy harczok után (1763) kerűlt ismét szőnyegre.

Mária Terézia, a nagy asszony, a monarchia keleti politikájáról e nézetet vallá: „Mit nyernénk vele, ha hódításaink körét akár Konstantinápoly faláig terjesztenők ki? Egészségtelen, műveletlen, néptelen, vagy megbízhatatlan népség lakta tartományokat, melyek a monarchia erejét nemcsak hogy nem erősítenék, de kimerítenék. Kritikusabb esemény volna ez még Lengyelország fölosztásánál is.”

Kaunitz ellenkezőleg vélekedett, s II. Józsefet is a maga részére vonta. Ő meg volt győződve, hogy a Habsburgok monarchiájának nemcsak történeti, hanem természetszerű föladata, hogy alkalmas körülmények közt a Törökországgal csak lazán összefüggő terűleteket elfoglalja. Talán nagyon is vérmesen gondolkozott, midőn azt vélte, hogy Bosznia, Szerbia, Albánia, Görögország, Morea, s részben Oláhország, Bulgária és Rumélia, valamint a Duna vonala az osztrák ház alá fog jutni, Konstantinápoly pedig szabad kikötővé lesz: Kaunitz biztatta a tudós Pray Györgyöt, hogy a régi magyar királyságnak ez országok fölött gyakorolt fönhatósági jogait állítsa össze és közjogilag fejtse ki. Pray tanúlmányai alapján azután megállapította a monarchia államjogi és történeti missiójából folyó hódító törekvéseinek is a körét. Egyben azonban úgy Kaunitz, mint II. József és sikeres vállalkozása daczára II. Katalin orosz czárnő is nagyon tévedt. Ugyanis kifelejtették számításaikból a törökök szívós ellenálló képességét, a kik hatalmuk hanyatlása idejében talán nagyobb csodálatot érdemelnek, mint káprázatos hódításaik tetőpontján. Mindaz, a mit II. Katalin írt II. Józsefnek (1782), hogy a török basák az egyes tartományoknak mintegy független urai, hogy a keresztények nagy többsége megúnta a török jármot, teljesen igaz volt, S mégis maradt annyi erő e kétségtelenűl roskatag államtestben, hogy még fönn tudott maradni.

A császárnő annak fejében, hogy fölállíthatja a dák királyságot és Konstantipápolyban a görög császárságot, az osztrák háznak megajánlotta a Duna vonalát az Oltig, Belgrádot, a Balkán-félsziget éjszaknyugati részét, de nem egyezett belé Dalmáczia elfoglalásába. Bármily benső vala is az oroszokkal való szövetség, II. József vezérei és államférfiai mégsem tartották kivánatosnak az orosz hatalom e túlságos terjeszkedését. S e titkos ellentét többször nyilatkozott a tárgyalások folyamán. Midőn 1787-ben a háború megindúlt, II. József támadólag lépett föl, biztosan hivén, hogy az adriai háromszöget elfoglalhatja. A keresztény lakossághoz intézett kiáltványai, az egyes szerb és bosnyák papoknak tett határozott igéretei bizonyítják abbeli eltökélt szándékát, hogy ez országokat állandó birtokába veszi.

A Boszniában ezután lefolyt harczok mutatnak föl ugyan némi sikereket, de maradandó eredményük nem lehetett, mert a háború fő színhelyén nem kedvezett II. Józsefnek a szerencse. A mi Boszniát illeti, arról jellemzően nyilatkozik amaz idők legszavahihetőbb tanúja, a győzelmes Laudon. „Hihetetlen s minden képzeletet felűlmúl, hogy mily erősen vannak építve a bosnyák erődök, mily konokul védik azokat a törökök s mily könnyűséggel ássák be magukat, ha valamelyik védelmi vonalukat elrombolták. Alig van vár, mely több dolgot adna, s nemzet, melylyel nehezebben lehetne elbánni”. Sokolac és Ostrožac várak romjai tanúbizonyságot tesznek a hősies harczokrúl. A törökök e védekezése annál nagyobb dicséretet érdemel, mert a keresztény lakosság az ellenséghez vonzódott, a mohamedán lakosság pedig pártokra szakadt. Csak a bosnyák nemesség állott lelkesen a szultán mellett. Nagy jelentőségű körűlmény ez az ország további fejlődésének megítélésére nézve. Számos fermánban olvashatók a szultánok gyakran ismétlődő emez igéi: „Bosznia császári tartományaim közt a legnagyobb és legnevezetesebb. Lakossága apáról fiúra szilárdul megállott a hit mellett s a szent háborúban ragaszkodásával és vitézségével tűnt ki; mindig elébe kell tehát tenni többi hű alattvalóimnak”.

A szultánnak ezt az elismerését e háborúban ugyancsak megérdemelte a mohamedán nemesség. Hogy a II. József halála után (1791) kötött szisztovai békében Törökország a status quo ante-t kivívhatta monarchiánk ellenében, azt első sorban Bosznia és Herczegovina magatartásának köszönheti, mely a legsulyosabb körűlmények közt is erősnek bizonyúlt. Mindamellett tévedés volna azt hinnünk, hogy e siker föltartóztatta az oszmán birodalom bomlását; sőt még a bosnyák és herczegovinai népelemek közt lappangó ellentétek kiélesedését sem állította meg. Épen e háború után kezdődik az a mozgalom, a mely a szerbség különválására és függetlenségére, valamint a bosnyák állapotok külön alakúlására, sajátlagos kifejlődésére vezetett.

A Balkán-félsziget éjszaknyugati részének XIX. századbeli történelmi fejlődésében a század derekáig mintegy három korszakot különböztetünk meg. Az első 1821-ig tart s magában foglalja a szerb fölkelést, a franczia okkupácziót Dalmácziában és Ali Tepelenli föllépését, meg a görög szabadságharcz kitörését. A második 1821–1839-ig terjed; a gülhanei hatti-serif kiadásáig s a konstantinápolyi központi kormány reformjai ellen támadt ellenhatást tünteti föl. Végre a harmadik korszak 1839–1850-ig, a nagy fölkelésig terjed.

Már a múlt század végén repedezésnek indúlt az oszmán államépűlet. Úgy látszott már, hogy beállott a halál tusája. Általános remegés fogta el a birodalom összes tartományait. Nem a keresztény, de épen a mohamedán elemek kaptak az alkalmon, hogy az általános gyöngeséget fölhasználván, a birodalom sorsán egyet fordítsanak. A Duna vonalán föltámad a híres Pasvan Oglu, a ki inkább mohamedán condottiere ugyan s ha eleinte kivívott sikereit bukás követte is, lázadásával egyengette a bekövetkezett események útját.

A Balkán-félsziget délkeleti részén, albán terűleten, a hol 1750 óta a Bušatli család mintegy örök jogon ült a skutari-i basaságban, Kara Mahmud basa és unokaöcscse, Musztafa izgattak folyton a szultán tekintélye ellen. Délen pedig a zord Ali Tepelenli pasa vette át a vezérszerepet, míg Szerbiában a hírhedt Deli Ahmed s a janicsárok járatták le a szultánok tekintélyét. Ez állapotok természetes következménye vala, hogy a keresztény elem fontossága abban az arányban növekedett, a melyben a mohamedán egység megbomlott.

Az orthodox rájah lelkében bizonyos homályos sejtelem képződött a diadalmas Oroszország nagyságáról. Élénk színekkel ecsetelték neki az ottani kolostorok gazdagságát, a czár mindenható hatalmát. Montenegro pásztor lakosai, kik már a múlt század közepe óta közvetlenűl érintkeztek a pétervári körökkel, s az apró hegyi harczokban a basák ügyetlensége és az arnót törzsek viszálkodása következtében megtartották függetlenségüket, megadták az orosz befolyás tényleges alapját. Az orosz politika e balkáni mozgalmak jelentőségét épenséggel nem becsülte értékükön túl, de vallási okokból pártjukra kellett állnia.

Sokolac vára Bihács mellett. Tišov Jánostól

Míg Oroszország az orthodox irányt pártolta, az osztrák ház a katholikus hit erősítésén fáradozott. Ferencz király 1798 óta személyes pártfogása alá vette a bosnyák katholikus püspököt s a bécsi kabinet mindenkép azon volt, hogy a bosnyák, déli dalmát és albán katholikusok százados ragaszkodását továbbra is biztosítsa magának. Ez áramlatok közepette a bosnyák és herczegovinai mohamedán elem lelkében is nagy változás ment végbe. Nekik jutott osztályrészökűl az ország védelme, mit a szisztovói békével befejezett háború folytán derekasan teljesítettek is. Tették pedig ezt legfőbb uroknak, a szultánnak nevében, úgy, hogy a szultáni helytartónak nem volt módjában a harczias bégek mindenhatósága ellen csak kifogást is tennie. Ezért nem is kerűlhetett ellentétbe a bosnyák mohamedánság a portával, noha a XVII. századbeli hadjáratok folyamában bizonyos mohamedán jellegű politikai autonomia csirádzott ki Boszniában, mely az oszmán államhatalomban különleges szervezetet alkota. Ha boldogúlni akart a basa, – a ki 1639 óta Travnikban székelt s nem töltött valami sok időt az országban, – mindig meg kellett kérdeznie az előkelő bégek tanácsát s mindig a nagyobb párt szavát kellett megfogadnia.

Ismerjük már e sajátos jelenséget a régi bosnyák történetből. Akár csak a XV. századbeli bogumil nemzetségfőket látnók magunk előtt, a kik épen csak hogy megtűrik a királyt, hitökhöz, szokásaikhoz szívósan ragaszkodnak s légyen bármily hatalma az idegennek, nekik az nem kell; ha lehet, fegyverrel szegűlnek ellene. Régente is mindig a király tanácsosaié volt a döntő szó; ő maga nagy czímeit mind elősoroltatta s pecsétjét oda illesztette az okiratok alá; de gyakran csak is abban nyilatkozott a hatalma. Mondhatni, e fajta hatalma volt a múlt századbeli, de a jelenkori bosnyák basának is, a ki Boszniát jobbára az előbbkelőkből álló gyülekezet tanácsával igazgatta, melyet évenként Bajram után hívott egybe. E gyülekezetben a nagy politikának, vagy eszméknek ne keressük nyomát; ennek, vagy amannak a családnak az érdeke, vagy annak a vidéknek a haszna volt a fő dolog, mely épen többségben volt. Míg a szultán megtűrte ez állapotot s a konstantinápolyi központi kormány nem avatkozott dolgaikba és minden határozatát helybenhagyá a bosnyák „urak”-nak: addig a szultánt bálványozták és lelkes hívei voltak annak a hitnek, melynek politikai kiváltságaikat és jogczímeiket köszönhették.

Midőn azonban e század folyamán a vénűlő török államszervezetet is elfogta a reformok után való vágy s a mai polgárosodás nyújtotta eszközökkel akarák új életre költeni még Boszniában is: föllángolt a bosnyákok ádáz gyűlölete, mely az oszmánliban idegent s hivatalnokaiban idegen szokások majmolóit és a hitetlenek eszközeit látta. Valamint régen, mikor a bosnyák vajda nem tartotta magát királyánál alábbvalónak s mindegyik bosnyák nemes azt hitte, hogy ő is úrrá lehetne a többi fölött: most is ily érzés fogta el őket. A mohamedán társadalom felsőbb rétegeit az a szellem lelkesíté, mely ily kisebb politikai szervezetekben elbizakodottá szokta tenni a hatalmasabb elemeket. A nagy mohamedán népréteg sűrűjéből azonban fölcsapott már a demokratikus ellenzék lángja; a szegény mohamedán kisbirtokos, az aga, a kis hűbéresből jobbágygyá lett földmíves, a szatócsok és kisiparosok párttá tömörűlének, melynek a verekedő, de gyáva, piszkolódó s elvtelen jancsárok és fanatikus, tudatlan dervisek közt mindig akadt vezére. Ez a két irány állott egymással szemben, egyik sem engedvén felsőbbségét a másiknak. Ha valamely helytartó a keresztények állapotán, vagy legalább a jobbágyokon akart könnyíteni: akkor a két párt összefogott az idegen, hitetlen törekvés ellen. Ha meg a főnemességgel szövetkezett, a vali, az agák rivalogtak ellene. Ily állapotában lepte meg Boszniát a szerb fölkelés 1804-ben.

Szerbiában is végét járta az oszmán központi kormányzat. A keresztény rajahk lázadása eleinte csak ellenhatásúl jelentkezik, mely az államellenes jancsárság ellen fordúlt; Boszniában efféle mozgalom nem keletkezhetett, mert olyan keresztény önkormányzat, minő Szerbiában a knézeké vala, már azért sem kaphatott lábra, mert a két keresztény felekezet közűl egyiknek sem volt absolut többsége. Kara-Gyorgye támadása és később a forradalom győzelme Obrenovics Milos vezérlete alatt, a bosnyák állapotok átalakúlására is több irányban hatottak. A bosnyák és herczegovinai orthodoxok, valamint a montenegróiak nagy vonzódással viseltetének Szerbiában harczoló hitsorsosaik iránt. Kara-Gyorgye és Obrenovics czéltudatosan arra törekedtek, hogy az összes keresztény elemek közt közeledést hozzanak létre. S valóban a katholikusok vezérei: a Ferencz-rendiek is kezdetben nagyot reméltek a mozgalomtól, azt hívén, hogy az osztrák ház nyílt védelemben fogja részesíteni Szerbiát. Még oroszbarát érzelmekre is bukkanunk a bosnyák keresztények között. Még herczegovinai és dalmát katholikusok is, kiket a montenegróiak és a kereskedők biztatgattak, tőlük várták a fölszabadítást. A bécsi udvar jól ismerte a hangúlatot, legjobban maga I. Ferencz, a császár és király, a ki Bosznia irányában különös érdeklődéssel viseltetett és személyesen vezette az ellenáramlatot. S kiadták jelszóúl, hogy a katholikusok fölszabadításukat csak az osztrák háztól várhatják. A monarchiát ebbeli politikai irányzatában csak megerősíté a franczia hódítás következtében beállott új helyzet, mert kiszoríttatván a német birodalom kötelékéből, a dynasztia érdekeinek a sulypontja immár teljesen a keletre esett. Károly főherczeg, korának egyik legélesebb szemű politikusa, valamint a hadsereg legjobb tábornokai 1807 óta azt a nézetet vallják, hogy az adriai háromszöget el kell foglalni. A monarchiának ez a missiója a velenczei uralom megszűnte után Dalmácziában tényleges alapot nyert, mely ugyan a franczia-olasz ellenséges irányzatok következtében egyelőre még nem adta meg az előnyomulás sikeréhez megkivántató biztosítékokat, de a jövőre nézve nagy fontosságú vala.

Másfelől a mohamedán elem is, melyet három felől fenyegetett ellenséges áramlat: a bukását leső francziák, a katholikus propaganda és az orosz orthodoxiára támaszkodó szerbség régi gyűlölettel támadt a szerbségre s megakadályozta, hogy a szerb lázadás gyökeret verjen bosnyák terűleten. A szerbek ugyan többször legyőzték a bosnyák csapatokat; de ezek is gyakran véresen megboszúlták a vereséget, s ugyancsak a bosnyákok vitéz maguktartásának az lett az eredménye, hogy ép ebben az időben, mikor annyi baj érte a török birodalmat, midőn a Habsburgok monarchiája, később Francziaország és, habár csak rövid időre, Oroszország is Bosznia határához férkőzött, Bosznia, „a birodalom küszöbe”, mégis a szultáné maradt. Ez csak megerősíté a mohamedánokat abbeli fölfogásukban, hogy voltakép nekik nincs mit köszönniök a szultán kormányának, s inkább ők menték ki szorúltságából az államot és a szultán fő hatalmát. Fájt ugyan mohamedán lelköknek, hogy a szerbek önkormányzatot vívtak ki a maguk részére; de a legyőzöttek jobbára oszmanlik lévén, beletörődtek az új helyzetbe.

Még fontosabb következése lett Dalmáczia franczia megszállásának s később a Habsburgok monarchiájával való, immár állandó kapcsolatának. Ez időben jut fölszínre az adriai háromszög terűletén legelőször a szerb függetlenségi harczczal kapcsolatban a nemzetiségi eszme is.

Rómában kezdték el legelőbb illyreknek nevezni az adriai háromszög terűletén lakó katholikusokat; a renaissance áramlattal merűlt föl e név, mint ó-kori klasszikus szó, s idő folytán a horvát, dalmát és bosnyák növendék-papok együttesen így neveztetvén, irodalmilag is közkeletűvé lett. Midőn aztán a franczia forradalom s később a császárság eszméi Európának elrejtett zugaiba is elhatoltak s az egyes népek lelkében megfelelő alakot öltöttek: a balkáni népek a maguk szabadság-eszméjét csakis oly értelemben foghaták föl, hogy az a török járom alúl való fölszabadúlást jelentheti. Hisz ez ösztön a török hódítás százados folyamán is élt bennök. Az ösztön most már gyakorlati alakot öltött, mert a vallásszabadságnak a nemzeti eszmében adták meg az alapját. A nép tömege, igaz, nem érti meg e nemzeti törekvéseket, mert azok csak a majd ennek, majd annak a hatalomnak szolgáló egyház-irodalmi irányzat vezetőiben éltek.

Míg a franczia megszállás idején bizonyos olasz nemzeti érzés jeleit látjuk nyilatkozni a dalmát városokban: a Ferencz-rendiek s a dalmát papok a belső terűleteken az illyr hatholikus iránynyal a Habsburg-ház fő hatalmának eszméjét köték egybe. E mozgalom első zsengéje alapjában ugyan a nyugaton kikelt szabadság-eszme, de itt már helyi alakot öltött. Boszniát és Herczegovinát ugyancsak szélről érinté ez illyr irodalmi mozgalom; csak akkor vált fontossá, midőn Horvátországbán a harminczas években számos megvedlés után az úgynevezett nagy-horvát programmhoz jutott. Ez illyr mozgalom az orthodox elemet is körébe óhajtá vonni, s az „illyrség” fogalmához a szerbeket is oda sorolták. A szerbség azonban szerb akarván maradni, orthodox maradt s e katholikus-horvát törekvésekkel szemben olykor titokban, olykor nyiltan, még akkor is ellenséges állást foglalt el, mikor érdekeik bizonyos összetartásra utasították őket.

Janicsárok a XIX. század elején. Egy 1826-ból való rajz után, Túry Gyulától

Midőn a bécsi kongresszus után az európai, régi értelmében vett egyensúly elve ismét dogmává lett s Metternich herczeg lett az európai politika intézője: a nyugaton Törökország fönnállását illetőleg annak az elvnek lett kelete, hogy nem szabad belőle egyes részeket kihasítani, nehogy a gyönge állam végleg fölbomoljék. Az események azonban halomra dönték a diplomáczia elvi nézeteit és szándékait. 1821-ben kitört a görög forradalom, veszendőbe mentek a török iránti vonzalmak s 1828–29-ben Oroszország porig alázta a török birodalmat.

Fontos szerepe jut e korszakban Boszniának és Herczegovinának. A birodalom e keleti szegélyén, Közép-Európa tő szomszédságában szervezkedik az ó-török reakczió, ugyancsak hálás talajra bukkanván itt, hogy a porta reformtörekvései ellen fegyverre bízza a döntést.

Midőn 1808-ban a nizami djedid, e szerény katonai reform s vele Szelim szultán, e nagy képzelgő is elbukott és a győzelmes janicsárság kezet fogva a maradi török elemekkel, a birodalmat bukása felé vonszolják: Bosznia e bomlasztó elemek tűzhelye. Az országban teljes fejetlenség dúl. 1821-ig már a porta névleges fönhatósága is mintha megszünt volna; hisz a vén Ali Tepelenli janinai basa nagy lázadása idejében, mikor „le Konstantinápolylyal!” volt a jelszó, a bosnyák bégek souverainek szerepét játszák. Szultánosdit játszának; kiki azt hitte közűlök, hogy ő a kormányzó.

Alinak, a nagy eszű albánnak, Boszniában is voltak hívei, a kiknek tetszett az az eszme, hogy a Száváig egy új mohamedán birodalom állíttassék föl, melyben természetesen majd ők vigyék a vezérszerepet. A porta szerencséjére csak egyes helyeken tört ki a lázadás, és Tursun Ali basa herczegovinai bégek segítségével leverte az ellenzéket. Jellemző az ellentét, mely a herczegovinai és a bosnyák bégek közt újból kitört. A híres Rizvanbegoviæok Stolacban és a gackói Èengiæek, első sorban a magok hasznáért, a szultán ügyét védik a lázadó bosnyákok ellen.

Korszakot alkot a Balkán félsziget történetében a janicsárság eltörlése (1826-ban). Természetesnek találjuk, hogy a konstantinápolyi eseményektől meglepett bosnyákok erélyes ellenállásra készűltek, hisz a reformokban csak romlásukat láthaták. A hitéhez hű mohamedán bég irtózattal tekintett a megreformált hadsereg új egyenruháira; de a mohamedán nép is boszankodott, hogy Morali Namuk Ali basa, a helytartó, fezt kezdett viselni. Megannyiuknak az volt a meggyőződésük, hogy ez a reform a keresztények műve s csak az a czélja, hogy az ő kiváltságaikat elvegye és a vallást kiirtsa. „Bosnyák” hősök, mint a szultán kegyesen megjegyzé, vitézűl harczoltak ugyan az orosz háborúban, de ez nem akadályozta őket, hogy a régi rendszer helyreállítására a szultán ellen támadjanak. E merész bégek vállalkozása nincs híjával a nagy vonásnak. Egyenesen arra törnek, hogy Konstantinápolyt elfoglalják, s a birodalom szivében ők állítsák majd helyre a régi rendet. Vezérök a híres Hussein vala, Gradaèac kapitánya.

Gradaèaci Hussein vitéz nemzetségnek volt a sarja, melynek apáról fiúra az volt a kötelessége, hogy az ország határát védelmezze. A mohamedánok nagy többsége melléje állt, hitök lévén, hogy a kié az erő, azé a jog is. Elkergette a basát, sereget szervezett s 1831-ben megválasztatta magát vezérnek. Azután a maga módja szerint szervezte a közigazgatást és az albán fölkelő vezérekkel véd- és daczszövetséget kötött.

A fölkelők nagy terve, hogy a szultán „eretnek” vezérét, Residet, megsemmisítsék, azért nem sikerűlt, mert a szövetségesek összevesztek, és Resid Prilip mellett kivívott diadalával, csakugyan megmenté a birodalmat. Hussein azonban Boszniában nagy sikert vívott ki. Működése igen hasonlít a Hrvojáéhoz. Önhatalmúlag vezérré kiálttatja ki magát, s a szultán beleegyezése nélkül Travnikba vonúl, rendeket, kitüntetéseket, állásokat és hűbéreket osztogat, ellenfeleit pedig kegyetlenűl leöleti.

Föl is támadt ellene a régi bosnyák irígység. Saját pártfelei és Stolaci Ali meg Æengiæ Ismail herczegovinai bégek buktatták meg. Megveretvén, a Száván túlra menekűlt. Később kegyelmet kapott s Konstantinápolyban halt meg. Az ejubi temetőben egyszerű sírkő jelöli azt a helyet, a hol a bosnyák mohamedán hős énekekben megénekelt vitéz Husseinnak teste porlik.

Noha a keresztény szerb fölkelés meg a bosnyák reakczió-mozgalom czélja teljesen különbözik egymástól: mindkettő az egyéni és nemzeti függetlenség szempontjából indúlt ki. A központi hatalom legyőzte ugyan a forradalmat, de ennek nem nagy hasznát látta. Hogy megjutalmazhassa a herczegovinaiak hűségét, 1833-ban Herczegovinát elválasztá Boszniától és Rizvanbegoviæ Alit, „a győzőt” (Galib) tették meg helytartóvá. Nem adtak ugyan a kezébe olyan hatalmat, mint Mehemed Alinak, de mégis több volt közönséges valinál.

A győztes Ibrahim basa, Bosznia új helytartója, tapintatos ember lévén, kegyelmesen bánt a legyőzöttekkel. Hangoztatta, hogy nem mészárosnak ment Boszniába s nem is változtatott a régi állapotokon. Az a törekvése azonban, hogy Szerajevóba helyezze át a helytartói széket, nem sikerűlt. A török kormányzat ezenközben nagy gyöngesége miatt nem tudta útját állani a bosnyák végbeli kapitányok horvát-szlavon terűlet ellen intézett becsapásainak. A bécsi diplomáczia nem késett, hogy ez ügyeket komolyan vegye s behatóan foglalkozott a bosnyák belső viszonyokkal. Kortársak ugyan elismerték, hogy a török birodalomban még nagy mennyisége rejlik a vis inertiae-nek s hogy a birodalom mind addig fönn is fog maradni, míg mohamedán kormányzata lesz; de ép erre való tekintettel melegen ajánlották Metternich kanczellár figyelmébe a katholicismus pártolását, ebben látván a bécsi politika vezérlő elvét. Ottenfels báró, akkor konstantinápolyi követünk, azonban úgy vélekedett, „hogy a mohamedán vallás dogmái nem ellenkeznek olyan nagyon a civilisatio eszményével, s azok helyesen értelmezve épenséggel nem tiltják a haladást”. Helyes tapintattal fölismerte, hogy az önkényuralom s az iszlám nem azonos fogalmak; a despotismus megbukhatik, de az iszlám azért fönmaradhat s túlélheti az oszmán államhatalmat, akár belső, akár külső okok következtében bukjék is az meg.

1839-ben a porta kihirdeté a gülhani-hattiserifet, azt az alkotmány-levelet, mely az oszmán birodalom újjáalkotását tűzte ki czéljáúl, kimondván: 1. az összes alattvalók személy- és vagyonbiztonságát, 2. az adóügy czélszerű rendezését, 3. az újonczozás és 4. a közigazgatás és bíráskodás újjászervezését.

A közzétételt elég nyugodtan fogadták a birodalom népei. E magna chartának azonban az volt a nagy baja, hogy egyszerre mindent meg akart újítani. Kimondta, hogy összes alattvalói egyenlő jogúak, s mégis külön jogosítványokat kellett biztosítania a katholikus és görög vallásnak. Ezért fölötte csekély hatása is volt. Az igért reformokat csak akkor valósíthatta volna meg az újítások iránt fogékony lelkű Abdul Medzsid szultán, ha új emberekre bízza a munkát; de ez nem történvén, minden a régiben maradt.

Boszniában és Herczegovinában a nyilvánosan hihirdetett császári hatnaknem volt semmi gyakorlati foganatja. A két tartományban ezentúl a bégek szava döntött. Négy vali próbálkozott meg a föladattal, hogy lendítsen az állapotokon; de hiába. Jogegyenlőségről szó sem vala, s bár a szultán nagy erélylyel szervezte az új közigazgatást, a tanzimat-ot,Boszniában a régi hűbéres világ napjait élték tovább is.

1848-ban Mehmed Tahir basa, régi szabású becsűletes török, kerűlt az ország élére, a ki a Nagyúr parancsát komolyan vette. Hozzá is látott a reformokhoz nagy erélylyel. Ellenzékeskedés és az 1850-ki véres fölkelés volt rá a felelet. Ez a basa volt az első, a ki legalább bátran lépett föl; de 1849 telén bekövetkezett halála miatt nem verhette le az ellenzéket.

A porta ekkor Omer basát, az újkor legnagyobb renegátját bízta meg a bosnyák reform-munka végrehajtásával, és Bosznia katonai parancsnokává nevezte ki. A bégek megérezték, hogy sorsuk dűlőre jutott. Herczegovina helytartója, a 90 éves Stolèevic (Sztoláczi) Ali basa, Mosztárból eleibe ment a szultán képviselőjének s engedelmességet fogadott. Mindezt azonban nem vehette komolyan, mert alig nehány héttel Omer megérkezése után a tuzlai és zvorniki basák föllázadtak; forrongott a bihácsi Krajina (határ), s Herczegovinában fegyvert fogott Ibrahim, Ali basa benső barátja. 1831-ben azonban Hussein személyében vezér állott a felkelés élén; míg most nem egyesíté erős akarat a lázadókat; nem volt fejök. Egyes helyeken tört ki a forradalom, de nem vált általánossá; nem is volt, a ki segítse. A lázadás egyes vezérei: Mahmud basa, Babiæ Musztaj basa, Beèireviæ basa és Kediæ Ali a magok esze szerint jártak el, s bár vitézűl harczoltak, Omer erélyes katonás föllépése rövid idő alatt leverte a forradalmat. Bosna-Seraj (Szerajevo) lett a török kormányzó székhelye; s ezzel az ország fővárost kapott.

Ugyancsak nehéz munkája támadt a portának. A teljesen veszendőbe ment állami tekintélyt kellett helyreállítania. Bízvást mondhatjuk, hogy az 1850–1852-ig tartó forrongás lecsillapítását nagyjából az ország második meghódításának mondhatjuk. Míg azonban 400 esztendővel ennekelőtte a világ helyzete kedvezett a török hódításnak: most belső és külső tényezők állták el a török politika sikerének útját. A belföldi nemes családokban örökletes kapitányi méltóság ugyan megszűnt, de a helyükbe lépett császári fő tisztviselők (Travnikban, Zvornikban, Novi-Bazarban, Tuzlában, Banjalukában, Bihácson basa czímmel) folytatták a régi gazdálkodást.

Mindent megkisértének, hogy Boszniával elfogadtassák az új katonai reformot; de az ország, noha pártokra szakadt, ebben a tekintetben egyesűlt ellenállást fejtett ki. Boszniának egy rendes lovas ezredet kellett volna kiállítania (négy századot, hatvan lovasával számítva). Erre kötelezték ugyanis a régi hűbéreseket. Föl akartak továbbá állítani egy rendes gyalogezredet (négy tábort, zászlóalját 800 emberrel számítva), de a hatvanas évek közepéig egy helytartó sem merte megkisérteni e terv megvalósítását. Még roszabbúl állott a pénzügyigazgatás. Minden jövedelemforrás bérbe volt adva, s a konstantinápolyi államkincstár örűlhetett, ha valami csekélyke összeget kaphatott be Boszniából. Ennek csak a mohamedán szövetkezetek látták a hasznát, melyben azonban az orthodox keresztény elemek is részesűltek.

Kereskedelem nem volt. A rosz útak, még silányabb szállások, a rosz lábon álló közbiztonság, a jogrend teljes hiánya s az államhatalom gyönge tekintélye nyomasztólag hatott keresztényekre és mohamedánokra egyaránt, az idegen elemeket pedig épenséggel visszariasztotta a vállalkozástól. Jellemző, hogy az 50-es években néhány vándorló szabólegényen, nehány végvidékbeli favágón és három Herczegovinával kereskedő raguzai vállalkozón kivűl egy idegen sem tartózkodott az országban. Európai szemmel nézve siralmas vala a keresztények sorsa.

Az ottani keresztények azonban már hozzászoktak volt ehhez az állapothoz és tulajdonképen nem is igen volt érzékük a nyugat-európai értelemben vett önkormányzat iránt; csakis az uralkodó osztálytól gyakorolt testi kegyetlenségeket érezték meg keservesen. Sorsuk jellemzésére nem kell egyebet fölhoznunk, mint hogy a katholikus istenitisztelet Boszniában csak három, Herczegovinában pedig csak két zárdában volt megengedve. Csupán a szabadban gyülekezhettek össze olykor, s ha istenitisztelet czéljából néhány viskó-féle imaházat tákoltak össze, a mohamedánok ádáz dühvel támadtak rájok, mert minden engedményben a mohamedán vallás sérelmét látták.

Épen így siralmas, sőt talán még roszabb vala az orthodoxok helyzete, mert ezeknek még nemzeti püspökeik sem voltak, hanem a konstantinápolyi patriarkha rendelt számukra idegeneket, a kik aztán híveik rovására akartak meggazdagodni. Papjaik tudatlanok valának, kiket a török hatóságok meg is vetettek; ellenben a Ferencz-rendiek még a legnagyobb elnyomatás korában is megóvták tekintélyöket. A montenegrói és szerb propaganda, a horvát-illyr mozgalom s a közvetett orosz befolyás bármint működött is, a bosnyák keresztény nem akart egyebet, mint hogy nyomorúságos állapotán valamicskét segítsenek. A bécsi udvarhoz intézett panaszleveleikben fölemlegetik az igazságtalan adót, hogy vallásuk gyakorlatában háborgatják őket, s nem imádhatják Istenüket a saját akaratuk szerint. Ha Törökország segített volna e bajokon, eszökbe sem igen jutott volna a mezőgazdasági állapotok s a kormányhatalom változását követelni, a mint később a török központi kormány szerencsétlen kisérletezései után élénken követelték. Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy a mohamedán lakosságnak jobb sorsa volt. A mohamedán paraszt csak annyit szenvedett, mint a keresztény. Bár ezek lelkét még mindig erős fanatizmus tölté el, már lábra kapott köztük az a meggyőződés, hogy e tarthatatlan állapotok javítását nem várhatják ellenségeiktől, a szerbektől és a montenegróiaktól, nem az oroszoktól, a kik ezeket pártolák, hanem hogy az esetben, ha a szultán nem törődhetik velük, csak a szomszéd monarchia alatt maradhatnak meg. S tényleg valamennyi tartományban, a hol megszűnt a török hatalom, ennek legelső jelenségeűl a mohamedán elem kivándorlását látjuk.

Omer pasa után, kit 1853-ban a montenegrói fölkelés leverésére küldöttek, Khursid basát bízták meg az ország lecsöndesítésével. Minthogy 1832-ben néhány ezer keresztény a szomszéd monarchia terűletére menekűlt, annyiban megkönnyíté a keresztény népek sorsát, hogy megszűntette a földesúri teleknek föntartott jószágokon, az úgy nevezett beglukokon, a robot-munkát. Ennek nyomában támadt az a korszak, midőn a régi hűbéres maradványokat ugyan eltörölték, de a mostani új török közigazgatás sehogy sem tudott gyökeret verni. A porta új közigazgatási jelszava immár az lett, hogy nem szabad bennszülött hivatalnokokat alkalmazni. Csakhogy ez új oszmanlik és konstantinápolyi effendik még gyűlöltebbek és korrumpáltabbak voltak a régieknél; nem törődtek azzal, hogy mint nyúzzák a lakosságot; vették a pénzt, a honnan kapták. Jellemzi ez állapotokat, hogy a porta fermánt adott ki, melyben „megszűnteti” a hivatalnoki corruptiót. A tárgyilagos szempont megköveteli annak megemlítését, hogy a politikai helyzet nem engedett időt a török reformok végrehajtására. 1853-ban kitört a krimi háború s a keleti kérdés újból Európa napirendjére kerűlt.

Keresztény lázadások törtek ki Herczegovinában; Montenegro, mint világiasított fejedelemség, önállóságáért és terűlete nagyobbításáért küzd; Szerbia kiűzi a törököt váraiból; megalakúl az egyesűlt romániai fejedelemség; fölszínre kerül a bolgár ügy, szóval megindúlt a balkáni kérdések egész sorozata.

A bécsi udvar politikájában nagy szerep jutott a bosnyák kérdésnek. Élénk figyelemmel kisérték a bosnyák és herczegovinai katholikusok ügyét, s egyfelől előmozdíták a bosnyák Ferencz-rendiek összeköttetését a monarchiával, másfelől melegen pártolták a portánál a keresztények követeléseit. Nagy jelentőségű pillanat vala Bosznia történetében, midőn a szerajevói konzulátus épűletére 1851 vízkereszt napján fölvonták a Habsburgok lobogóját; a keresztények új idő hajnalát látták benne, a mohamedánok nagy csöndben nézték. De nagy és tartós volt a hatás mindenfelé. A párisi békekötés alkalmával a monarchia beérte azzal, hogy a Balkán-félsziget éjszaknyugati részén gyakorolt erkölcsi befolyását megerősítse. Többre akkor a bécsi politika nem törekedett. Jellemző körűlményűl kell azonban fölemlítenünk, hogy Radeczky tábornok már akkor csak Bosznia és Herczegovina, sőt még délebbre fekvő részek megszerzésében látta biztosítva a monarchia katonai helyzetét, a mint hogy később Tegetthoff tengernagy csak abban az esetben tulajdonított az adriai partvidéknek fontosságot, ha Boszniával egyesítve a Terra-Ferma kellő terjeszkedési alapúl szolgál.

A politikai helyzet s a török népnek még mindig szívós életereje következtében Bosznia és Herczegovina a párisi békekötés után is az oszmán birodalom kötelékében maradt s annak sorsában osztozott. Miként az egész birodalomban, itt is kihirdették 1856-ban az új nagy engedménylevelet, a „Hat”-ot,noha a török gazdálkodás mindig a régi nyomokon haladt. A keresztény öntudat azonban folyton élénkebben nyilvánúlt, s a monarchiához való csatlakozás érzése abban az arányban erősödött, a mennyire a török központi hatalom hanyatlott. E csatlakozási irányzatnak azonban a monarchiának a német birodalomhoz való akkori szabályozatlan viszonya állotta útját. Az akkori Ausztria 1866-ig közép-európai nagyhatalom vala s politikája két fő irányban oszlott meg. Csak a monarchia újjáalakítása után jöhetett létre az az erélyes, czéltudatos keleti politika, mely tudta, hogy Ausztria-Magyarország, mint új keleti hatalom nagyhatalmi állásának mivel tartozik.

1878 augusztus 18-án Bosznia és Herczegovina tényleg a habsburgi hatalom érdekkörébe kerűlt. Európa hatalmainak bizalma következtében életre kelt az addig csak virtualis jogczím s ezzel záródik Boszniának és Herczegovinának múltja, azé az országé, mely mindig a kelet és nyugat közt ingadozott s most állandóan a nyugathoz csatlakozott.

Bosznia czímere. Bernt Rudolftól