Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Régészet.

Régészet.

Glasinacban lelt bronz tárgyak. Charlemont Húgótól

A múltnak három nagy időszaka hagyott számos és nevezetes nyomot Bosznia és Herczegovina arczúlatán. Ezek: az illyr törzsfőnökök független uralmának ideje, azután a római uralom századai s végre a benszülött szláv fejedelmek korszaka. Más szóval, ezekben az országokban nagy számú őskori, klasszikus-antik és középkori emlék van. Ezek világítják meg e terűlet művelődésének történetét: az első korszakot illetőleg kizárólagosan, a másodikat kiválólag, a harmadikat pedig az írott történelmi tanúságokat kiegészítve.

Az őskori régiségek. Hoernes Mórtól, fordította Boncz Ödön.

Az országnak a római kor előtt volt művelődési állapota jóformán egyedűl az őskori emlékekből ismerhető meg. Ezek az újabb kőkorszaktól időszámításunk kezdetéig érő meghatározatlan számú évszázadokból származnak.

A régibb kőkorszakból, vagyis a föld történetének abból a régmúlt idejéből származó lelt tárgyakat, mikor az ember más éghajlat alatt egy egész sor részint kihalt, részint kivándorolt állattal élt együtt, valamint az egész Balkán félszigeten, úgy Bosznia-Herczegovinában sem lehet kimutatni. Mégis talán csak idő kérdése, hogy barlangokban ilyeneket is leljenek. Számot tesz ellenben az, a mi az újabb kőkorszak emberéről maradt fönn. Mellőzve az egyes lelt tárgyakat s azokat a vegyes rétegeket, a melyekben kőeszközök fémtárgyakkal együtt fordúlnak elő, van Boszniának több, tisztán újabb kőkorszakból való lelőhelye is, köztük egy példátlan bőségű is: Butmir, aSarajevsko poljén levő szép fürdőhely, Ilidze mellett, közel a Boszna forrásaihoz és csak 13 kilométernyire nyugat felé az ország fővárosától.

A síkságnak alig észrevehető dombosodása itt attól a fekete kulturrétegtől van, mely a nagy kiterjedésű régi lakóhely közepén több méternyi vastag és a széle felé mindinkább vékonyodik. Egykor itten – eleintén az őstalajon, későbben a törmelékréteg növekedtével mind magasabb síkon – számos kunyhó állott. Alaprajzuk, mely a talaj sekély bemélyedéseiből fölismerhető, különféle alakú volt. A falakat vesszőből fonták vékony czölöpökre és agyaggal tapasztották be. Tetejük szalmából lehetett. Ezeket a kunyhókat alkalmasint már illyr törzsbéli kis népség lakta, mely nagy szorgalommal látott a kőnek fegyverré és szerszámmá való földolgozásához. Kész eszközök, mint balták, vésők, kaparók, nyilhegyek, fűrészek, kések, fúrók, továbbá félig kész, vagy csak megkezdett, végre nyers anyag és az eszközök előállítására szolgált szerszámok: dörzsölő kőlapok, csiszoló-kövek, kalapácsok roppant tömegben voltak ebben a kulturrétegben. A nyersanyagot ezekhez, úgy mint a szarukövet, jáspist, kvarczitot és egyebet a folyam görgetegéből, vagy a közeli hegyekből szerezték. A kisebb tárgyakat pusztán pattogtatás által idomították, a nagyobbakat, nevezetesen a baltákat és vésőket csiszolták is. A csorbúlt, vagy egyébként elromlott darabokat akként javítottak ki, hogy új élt tettek reájuk, vagy pedig tompa bunkókúl használták azokat. Egy szóval, gyár volt itten, a melyet, ha a fegyverek és szerszámok vasból volnának, nagy kovácsműhelynek nevezhetnénk. Itt azonban fémnek szorgos kutatással sem volt található semmi nyoma, sem vas, sem bronz, réz avagy arany sem.

Butmiri leletek: cserépedények, cserépfigurák és kőeszközök. Charlemont Húgótól

A butmiri szorgalmas emberek hagyatéka más oldalról is figyelmet érdemel. Voltak nekik – bizonytalan, vajon maguk csinálták-e, avagy kereskedés útján szerezték-e – csodálatos cseréptárgyaik is, melyeknek számos, többnyire, töredezett darabja maradt fönn. Ezek két csoportra oszlanak: díszítményes cserépedényekre és apró szobrászati alakokra. Amazoknak díszítései gazdagok és sokfélék, a mi az újabb kőkorszakban nem épen példátlan ugyan, mégis némely butmiri cserépedény az újabb kőkorszak agyagművességének egyebütt el nem ért fejlettségét mutatja tekercses díszítése szépségével. Ezek a több sorban folyó, egymással összefont és részint bevájva, részint kiemelkedőleg alkalmazott tekercses-minták Görögország mykenei művelődési korszakának legjobb díszítő munkáihoz hasonlók. Ez a szép minta déli Európában egyiptomi, a jobban éjszakra eső tartományokban görög-aegei eredetű s a Balkán félsziget éjszaki és déli részének élénk közlekedésére mutat. Bizonyára ennek köszönheti keletkezését a butmiri agyagemlékeknek másik, apró szoboralakokból álló csoportja is. Újabb kőkorszaki lelőhelyekről ilyen tömegben cserép szobrocskák még sehol elő nem kerűltek. Kivétel nélkül női, részint mezitelen, részint hosszú ruházatba burkolt alakok ezek, melyeket bálványképeknek tarthatunk; fővonásaik, de egyes részleteik is a mykenei és aegei cserép- és kőalakokkal való rokonságra vallanak, habár itten is, miként a cserépedényeken, hiányzik a festés. Ha Butmir Bosznia helyett Görögországban feküdnék, csodálkoznunk kellene ugyan, hogy a fémnek itt nyoma sincsen, hanem azért senki sem tétováznék ezt a lelőhelyet határozottan a mykenei csoportba sorozni. A butmiri művelődési fokozat ebben az országban kétségtelenűl még többször is ki lesz mutatható. A Novi-Šeher melletti, még kevéssé kikutatott lelőhelyen is egészen hasonló kő tárgyakra és cserepekre találtak. Van azonban a boszniai újabb kőkorszaki lelőhelyeknek még egy másik, jellegre nézve elütő csoportja is, a mely újabb időből származhatik. Ennek a csoportnak legfőbb képviselője a Szerajevo nyugati szélén levő Debelo brdo nevű, körűlsánczolt meredek magaslat. Itt a kő tárgyak és cserepek részben egészen más formákat mutatnak, és más, még újabb technikai eszközökkel is előállított mintázatú a cserépedények díszítése. A Debelo brdón levő telep nem tisztán neolith korszaki, hanem ebben a korszakban alapíttatván, az őskor minden időszakán át a római korig ér. Hosszú fönnállását, mint a boszniai és herczegovinai őskori hegyi telepűlések egész csoportja is, védett helyzetének köszönheti, a mely azt a síkföldi Butmirtól feltűnően megkülönbözteti. Az e terűleten eddig kimutatott, többé-kevésbbé hasonló megerősített lakhelyek száma csaknem félezret tesz. Erősítésük egyenes, köralakú, tojásdadalakú vagy sokszögű sánczokból áll, a melyek néha több hektárnyi terűletet kerítenek be vagy zárnak el. A sánczok anyaga a talaj minőségéhez képest föld, kő, vagy e kettőnek a keveréke. Most 20-30 foknyi szögű a sánczok partja, de egykor kétségtelenűl sokkal meredekebbek voltak és gerinczükön palánk erősítésük is volt. A sánczok előtt gyakran árkok húzódtak, a bejáratok előtt védő elősánczok és itt-ott fa tornyoknak halomszerű alsó építményei is emelkednek. A hol a magaslat párkánya sziklaszakadék volt, ott a sánczvédelmet mellőzhették.

Ezek a sánczépítkezések Boszniára és Herczegovinára nézve nagyon jellemzetesek. A többi összes lelt tárgyaknál határozottabban mutatják ezek, hogy e terűletnek az őskori kulturája hegyi pásztor-műveltség volt. Mint tudjuk, ugyanez időben más, lapályosabb vidékeken a sík földön kunyhótetőket alkottak és egy ideig arra való terűleteken az ilyen falvakat czölöprácsozatra is építették. Hogy bizonyos körűlmények közt Boszniában is szokásos volt az építkezésnek e módja, mutatja az ország éjszaknyugati sarkában, Bihács mellett levő ripaèi czölöpépítmény. De ez tisztán helyi, viszonylag késő korú és rövid életű jelenség, mely a bronz- és első vaskorból való, s azon túl nem is terjedt. Körűlsánczolt magaslatokon azonban még sokkal később is szerettek lakni. Sokan római korbeli nyomok is vannak, vagy pedig ép ebben az időben, mint Debelobrdo is, új körítő falakat is kaptak.

Az első fémek itt is a réz és a bronz voltak. Tiszta rézkor ezen a terűleten lelt egyes, habár nem ritka rézkalapácsokból, kettős baltákból és csákányokból még meg nem állapitható. Mindamellett e tárgyak a legrégibb fémkorszaknak Szerbiából, Horvátországból, Magyarországból és Dalmácziából ismeretes jellegzetes formáit mutatják. Jogosan elismerhetjük tehát a tiszta réznek bizonyos korbeli elsőbbségét a bronznak ismert czin- és rézötvözet fölött.

A bronzkor Európa egész déli részén, sőt, mint látszik, föl a felső Dunáig, jóval rövidebb ideig tartott, mint közepén és éjszaki részein. Ezért tehát Boszniában is sokkal gyérebben van képviselve, mint az előbbi újabb kőkorszak és a következő első vaskorszak. Okát könnyen beláthatjuk. Mint Butmir mutatja, sokáig ragaszkodtak az újabb kőkorszaknak mélyen gyökeredző kulturájához, s mikor azután a közel eső déli vidékekkel való forgalom növekedvén, a fémek ismerete és használata elterjedt, viszonylagosan hamar, körűlbelűl a Krisztus előtti utolsó évezred kezdetéig, a vasra tértek át, holott Közép- és Éjszak-Európában a bronz-művelődésnek helye és ideje volt arra, hogy tartósabban meghonosodjék és későbben a vas benyomúlásának is sikeresen ellentálljon. E tekintetben Boszniához képest a közeli Magyarország is Éjszak-Európához tartozik és kifejlett bronzkora, mint az egybevágó formák tanúsítják, Bosznia első vaskorszakával egykorú. Hanem azért Bosznia és Herczegovina épen nem teljesen szegény a tiszta bronzkorból származó lelt tárgyakban sem. A Glasinacon levő legrégibb halomsírok ebbe a korszakba tartoznak, tehát bizonyára még a Krisztus előtti második évezredből valók. Ebből a korból származnak még különféle raktári leletek, vagyis a földbe rejtett fémnek fészkei és lakótelepek maradványai is. A legkiválóbb raktári leleteket a Cazin melletti Podzvizdben és a Szerajevo melletti Debelo brdón ásták ki. Sarlók, tokos balták, lapos vésők és egyéb öntött eszközök vannak ezekben, a melyeknek előfordúlta szoros vonatkozásban van a szomszédos éjszaknyugati tájak hasonló tárgyaival. Az akkor Európában útazgató vándor kereskedők és érczöntők tehát ide is eljártak és a külső művelődési egyenlőségnek ugyanazon nyomait hagyták maguk után.

Viszont ismét fénykorszakot alkot az első vaskorszak számos új, ez országra nézve jellemző formáival. Mint az újabb kőkorszakban Butmir, úgy most Glasinac tűnik ki, csakhogy sokkal számosabb ismert lelőhelye, kiterjedtebb lelő terűlete és sokkal több lelt tárgya van. Erről a korszakról való ismereteinket ezer meg ezer kő- és föld-sírhalomból meríthetjük, a melyekbe eleintén csak el nem hamvasztott, utóbb elhamvasztott és ismét később, a római korban, megint el nem hamvasztott halottakat temettek. E szokás a bronz-korban kezdődik, vége pedig a római császárság korába ér. A Glasinac tumulusainak roppant számát nem magyarázhatja meg az egykori lakosság nagy száma, hanem ennek a temetkezési módnak soká tartott divatozása és a föld sajátszerűsége. A Glasinacnak ugyanis kevés terméketlen szántóföldön kivűl jóformán csak erdő- és legelőterűlete van. A számtalan sírhalommal borított földszínnek e melancholikus színezetét másutt az eke már régen elhalványította s eltűntette, – itten az még teljes tisztaságában maradt napjainkig, úgy, a mint még csak Oroszországnak és Szibériának némely részeiben.

A glasinaci sírok legtöbbje abból az időből való, a melyet Ausztriában és egyebütt is hallstatti korszaknak neveznek. Ez a vas befogadásával, a bronzművesség újabb eljárásaival és nevezetesen új, délről származó formákkal meggazdagodott bronzkorszak, hogy úgy mondjuk, „bronz-vaskorszak.” A vasat egyre általánosabban s egyre sűrűbben használták fegyverek és szerszámok, kardok, tőrök, kések, balták, lándzsa-hegyek készítésére. De csaknem minden testi ékesség, minden védelmi fegyver, érczedény és dísztárgy bronzból van, a melynek most már nemcsak öntéséhez és véséséhez, hanem művészi trébeléséhez és aklázásához is értenek. Arany és ezüst aránylag nagyon gyéren fordúl elő.

A glasinaci bronzok jósága nagyon különböző. Kivitelükben könnyű két csoportot, jobban mondva két szélsőséget megkülönböztetni, a melyekbe a lelt tömegek sorozhatók. Az egyiket kitűnő készítésű és stílusú, nyilván külföldről kerűlt munkák alkotják. Ide tartoznak a nagyobb darabok közűl sisakok, mintázott lábszár-vértek, bütykös csészék, a kisebbek közűl pedig sok díszítő korong, fibula, tű, nyak- és karperecz. Ezeken öntés és kovácsolás, trébelt és vésett díszítés mind kitűnő minőségűek.

Ezekkel egyenesen ellentétes fajta sok kisebb tárgy, nevezetesen bizonyos fibulák, tűk és díszítő korongok. Öntésük durva, gyakran csak a fél forma használatával készültek, nagyjából vannak letisztogatva s vagy épen nincsenek díszítve, vagy csak néhány esetlen ráspolyvonás van rajtuk. Ilyesmi másutt is előfordúl, mindamellett az őskori tárgyak közönséges, többnyire szolid bronztechnikájával szemben mindig feltűnő. Itt valami gyárra mutat, a melynek bizonyára a keleti Alpesek szélén kellett lennie. Akár Boszniában, akár a szomszéd országok valamelyikében volt ez a gyár, készítményeire még a közép- és felső dunai terűlet határán is akadunk, példáúl Kőszegen.

Az első csoport szép bronzai bizonyosan az Adria partjairól kerűltek ide, mert görög és hellenizáló művészi formákat mutatnak. Ha már most a másik csoport bronzai éjszaki tájakról valók: akkor Glasinácon egymástól nagyon távol eső vidékek ipari tárgyai találkoztak a nélkül, hogy azért azt kellene föltennünk, hogy e vidék e különböző kereskedelmi árúknak átvonúló terűlete lett volna. De e kétféle hallstatti bronzok használata minden esetre azt mutatja, hogy Bosznia középállást foglalt el déli és közép Európa közt.

Az átlag 900 méter magas, hatalmas sziklafakkal körűlvett glasinaci fensík és a vele keleten és délen határos terűlet egykor kétségtelenűl illyr néptörzsnek, alkalmasint a däsitiatoknak volt birtokában, akik évszázadokon át laktak és tanyáztak ezen a vidéken bennszülött fejedelmeiknek engedelmeskedve, szomszédaikkal gyakran viszálykodva, de a mellett legelőiknek, tűzhelyüknek és ingó jószáguknak általában nyugodt, zavartalan birtokában. A sírokban találtakból vonható további következtetésekből ítélve, művelődési eszközeik nem voltak épen csekélyek, bár nagyon magasra sem becsűlhetők. Vert pénzök nem volt, hanem annál bőségesebb fizetési eszközzel bírtak barmaikban. A gazdagoknak szép fegyvereik és vértezetük, csillogó, dús ékszereik, továbbá alkalmasint voltak szövetből, nemezből, bőrből, fából szép díszmunkáik. A szegényeknek kevés volt ezekből, vagy épen semmi, sok sír ezt is mutatja. Abból, a mit mostanában kiásnak, nem kevés bizonyára csak vásárolt holmi volt a pásztornépek tunya természetéhez képest, mert az állattenyésztés, a régi illyrek egyedűli életmódja, igen kevéssé nevel szorgalomra; inkább lustaságra szoktat, mert a nyájak maguktól szaporodnak, és a pásztornak egyedűl azokon csüng a szíve, a földmívelést megveti, és ha ismeri is, a szintén kevésre becsűlt asszonyokra bízza.

A pásztorélet állhatatlansága nem engedi a földhöz való szorosabb ragaszkodást és azon művészetek föllendűlését, a melyek nagyobb ápolásra csak ott találnak, a hol a röghöz jobban ragaszkodnak, milyenek az építőművészet, de még az agyagművesség is. Csodálatos, milyen kevés és mily silány cserépedényt találtak a Glasinacon. Butmirral, meg Ausztria és Dél-Németország hallstatti agyagművességével összehasonlítva, csak silány portéka az, a mit fönt, e gyepes fensíkon formáltak és égettek. Itt-ott ugyan egy-egy kis görög cserépedény is akad, de az is idegenből kerűlt és csak annál fölismerhetőbbé teszi, mennyire el volt maradva Bosznia ebben az ipari ágban. Van ugyan a Glasinacon számos kőépítkezés is, de ez mind csak durva, többé-kevésbbé köralakú kőhányás, a melylyel a domb egy darabját elkerítették. Ezek a körfalak az egyes nagy családoknak, a melyekből a törzs állott, menedékvárai, ítélkező helyei, vagy gyülekező terei voltak. Nagyon különböző nagyságukból a csoportok különböző nagyságára vonhatunk következtetést, a melyek között bizonyára voltak szegények és gyöngék, nagyok és tekintélyesek is. Mozgalmas időben legelőbb a marhát hajthatták e körűlsánczolt magaslatokra. A föld kétségtelenűl az egyes társadalmi csoport összes tagjainak közös birtoka volt; de a nyájak egyéni tulajdonok és a jóllét legértékesebb tárgyai voltak. A jóllét egyenlőtlen megoszlásának, a mi a sírok különféle kiállításából is fölismerhető, egyik oka kétségtelenűl a törzsek gyakori viszálykodása lehetett, a melyekben a harczra termett ember barmot és rabszolgákat szerzett zsákmányúl a tehetetlenebbtől. A régi illyrek fegyverforgató, zsákmányra vágyó nép voltak, de rablónépnek semmi esetre sem mondhatók. Külső hódításokat nem tettek, mert számos főnök alatt politikailag szétbomlottan éltek, mit a pásztoréletnek ziláltságra hajló természete okozott.

Nem így a kelták, a kik a Krisztus előtti utolsó évezred közepe után éjszakról nyomúltak Boszniába s az illyrek politikai tehetetlenségét fölhasználva, ott új rendet alapítottak. Szántóvetők voltak és termékeny földek szerzésére törekedtek, melyeket a leigázott benszülöttekkel megmunkáltathattak. Ezért az illyreket a mívelésre kevésbbé alkalmas fensíkok és hegyi vidékek birtokában meghagyták és az ország keleti részének képét nem változtatták meg. Ellenben a nyugat egy részét kiragadták a benszülöttek birtokából, a kiket dél felé szorítottak s ott más illyr törzsekkel való harczban elzülleni engedtek. A kelták beköltözésével kezdődik Boszniában a földmívelés korszaka. Mindamellett ez a terűlet természeti alkotásához képest máig főképen pásztorföld maradt.

Jezerinei sír-leletek: cserépedények, bronz- és vastárgyak. Charlemont Húgótól

Harczias szántóvető népnél, a milyen a kelta volt, rendesen nem az egész nép foglalkozik a földmíveléssel. Egy része harczi főnökökből és henye fegyveres nemességből áll, mely maga helyett az alárendelt munkásokat, többnyire valamely meghódított népség maradványait dolgoztatja. A föld a nemesi nemzetségeké. Alkalmasint itten is így a kelta hódítók a földmívelésre szoktatták az ott maradt és szolgai sorsba jutott illyr őslakókat és már akkor megalkották azt a szervezetet, a mely annyi évszázadon át a mai napig fönnállott.

A kelta uralom korszakának legkiválóbb lelőhelye éjszaki Boszniában két síkföldi temető: az egyik Sanskimost, a másik Jezerine mellett. Mindkettő egy „kelta-illyr” keveréknépnek, Strabo szerint a japodoknak kerűletében feküdt, mely népnek a magva kétségtelenűl illyr volt. A sanskimosti temető régibb és kisebb, és csak rövid ideig volt használatban. Nem egészen 200 sírjában számos vasfegyver és sok cserépedény volt; az agyagművességet és vasipart nagyban űzték ottan. A vidék gazdag vasérczekben, melyeket kezdetlegesen bányásztak és olvasztottak. Ez a fémbányászat a kelta időkből ered, mert a temetkezőhely közelében fekvő telep rétegeiben olvasztó kemenczék, nyersanyag, eszközök és egyéb effélék képében a rómaiakat megelőző korból való vastermelésnek és kovácsolásnak számos nyomára találtak.

A jezerinei temető jóval terjedelmesebb volt; közel 600 sírja volt, és hosszabb időn át használták, mert a lelt tárgyak az első vaskorszak (mintegy 400 körűl Kr. e.) végétől kezdve a Krisztus utáni első évszázadba érnek. Ezek a tárgyak tömeges cserépedények és bronzok, vasfegyverek, borostyánkő- és olvasztott gyöngyök, valamint ezüst holmik. Legnagyobb részük egészen másféle, mint a glasinaci régiségek. Igen nevezetes egy itt talált kőlap, a melyen egy fegyveres vitéznek a velenczei domború művű bronz munkák régies stilusában tartott rajza van. Egy másik ilyen lapnak a töredékét a temető mellett találták. Az ilyen faragott kövek őskori emlékek közt rendkivűl ritkák.

Sanskimost és Jezerine, valamint az utóbbihoz közel rokon horvátországi, Ottoèac melletti prozori temető csodálatos helyi művelődési fokozatot képviselnek, a mely alkalmasint éjszaknyugati Illyriára szorítkozott. A hallstatti művelődésben gyökerezik és mély nyomai vannak rajta a La Tène művelődésnek, de azért sem az egyikkel, sem a másikkal nem azonos. Sajátságos továbbképződése ez az előbbinek és épen ebben különbözik a jellemzetes La Tène kulturától, a mely Közép-Európában a hallstatti formákat rögtönösen fölváltja. Itten a sajátos keltaságnak ilyen hatása nem volt. Ez az éjszaki illyr csoport, a melytől úgy Bosznia keleti részét, mint a Szávától éjszakra fekvő vidékeket is teljesen eltérő ismertető jelek választják el, tanúlságos jelenség, a mely mutatja, hogy e terűlet határain az akkori idők általános európai művelődési fejlődése részben fönnakadt. Itt kelta és illyr művelődés küzködött egymással, s ennek eredménye úgy ethikai, mint művelődési tekintetben vegyes alkotás volt, a melyben mindamellett az illyr sajátosság maradt uralkodó.

A görögök és rómaiak kora. Patsch Károlytól, fordította Boncz Ödön.

A klasszikus művelődés körébe Boszniának és Herczegovinának illyr és illyr-kelta törzsei csak későn és lépésről-lépésre jutottak. Ennek oka az általuk megszállt terűletek földrajzi helyzetében és azokban a nehézségekben van, a melyek a Balkán-félsziget éjszaknyugati sarka, meg az antik művelődés középpontjai közt való közlekedésnek útját állották. Hellastól keletre és délre az amúgy is eléggé nagy távolságot a közbeeső országoknak hegyrendszere még nagyobbá tette, nyugat felé pedig az Adria veszedelmeivel sokáig elijeszthette az idegen telepűlőket, mindaddig tudniillik, a míg jobban fekvő és biztosabban elérhető parti vidékek kinálkoztak számukra. Keresetre vágyó phöniciai és görög kalmárok – emezek bizonyára már a kereszténységet megelőző VI. és V. évszázadban – megtelepedtek ugyan egyes dalmát parti helyeken és szigeteken, útjuk iránya azonban többnyire éjszaknak tartott, hová őket jövedelmezőbb kereskedés csalogatta. Az Adria legbelsőbb sarka felé törekedtek, a hol a borostyánkő-szállító útak egyike a tengerhez ért és a hol, kivált a venetek gazdag földjén, saját gyári termékeiknek jó kelendőség kinálkozott.

Római leletek: Apollo, Gorgon-fő, stb. Charlemont Húgótól

Csak a IV. század első felében fordúlt jobbra a dolog, mikor görög gyarmatosok, a kik részben a távoli Parosból és Knidosból valók voltak, az Adrián kereskedelmileg, sőt politikailag is érdekelt syrakusai tyrannus, idősebb Dionysius védősége alatt Lessinában, Curzolán és Lissában állandóan megtelepedtek, mi által dél felé tartósabb forgalom létesűlt. Ez új gazdasági alakúlásból első sorban természetesen a partmenti törzsek láttak hasznot, a melyeknek ügyeibe az új törvények nem sokára politikailag is beavatkoztak. Különösen a hamar megerősödött Lissa volt az, melyet a maga terűlete és a szomszédos szigetek ki nem elégíthettek, hanem a spalatói öblöt körűlvevő szép hegyoldalon is megvetette a lábát. A görög hatás itt olyan hatalmas lett, hogy a benszülött népségeknek vallási fogalmait is megváltoztatta.

Hogy erejüknek ebben a teljességében sem hatoltak mélyebben az országba, abban őket a mai Dalmácziát falhoz hasonlóan elválasztó dinári Alpesek gátolták. Mindamellett az őskori temetők agyag- és fémtárgyai arra vallanak, hogy egyrészt a görög vállalkozó szellem, másrészt az áhítozás új ékszerek és eszközök után ezeket a korlátokat mégis legyőzte.

A déliebb lelő helyeket illetőleg azonban más útra kell gondolnunk, a melyen a bevitel történhetett. Herczegovinába, meg közép- és déli Bosznia felé az idegen békés és háborús hódításoknak egy nyugat felé nyilt kapun át, mindig szabad útja volt a Narenta völgye, mely egyedűl nyúlik be mélyebben a belföldre az Adria felől. Ezen az úton szereztek a parti hajósok már a IV. században bővebb ismereteket a Narenta középső részéről és a folyó felső medrétől messze délkeletre lakó népről, az autariatokról, kiket állandó harczvágyuk még Nagy Sándorral való harczba keveredéssel is fenyegetett.

Az autariatok állandó ellenfelei a Narenta jobb partján Vrgorac, Ljubuški és Mosztár körűl megtelepűlt ardiäok voltak, a kik ez ország népei közűl egyedűl jutottak nagyobb politikai egységre és fontosságra. Agron királyuk és utóda, Teuta királynő alatt a tengeren is oly hatalmasok voltak, hogy kalózkodásaikat Görögországig kiterjesztették, a dalmát parti görög városokkal állandó harczban állottak, sőt azokat részben hatalmuk alá is hajtották. Sok görög árú kerűlhetett e kalóz-harczokkal az otthoni hegyek közé s onnan csere útján tovább a belföldre. Gyakori érintkezésben lehetett a görögséggel egy harmadik, a narentai kapu közelében levő törzs, a Dél-Herczegovinában Neumtól Stolacig lakott daorsok törzse, a mely a Kr. e. II. század közepe táján görög fölíratú és Hermes képével ellátott érmeket is veretett.

A Narenta-menti kereskedés fontosságára leginkább az mutat, hogy a folyó torkolatától nem messzire, a mai Metkoviæ mellett, már a Kr. e. IV. században Narona nevű emporium virágozhatott föl, a melyet Pseudoskylax bizonysága szerint tengeri hajók is látogattak. Ezek nagyobb számban közlekedtek az epirota tengerparti városokkal, Apolloniával és Dyrrhachiummal, mert a korinthusi és korkyräi gyarmatok drachmáit egész Boszniában és Herczegovinában elterjedve találjuk. Lelő helyeik néhol olyképen sorakoznak egymás mellé, hogy a rómaiakat megelőző korbeli más kereskedelmi útak kinyomozását is megkisérelhetjük. Az egyik ilyen út a Narentától a Rama völgyén át a Vrbas gazdag síkságára, Skopljére vezetett. Sok éremlelet igazolja, hogy még félreeső és magasan fekvő helyek, mint a Bjelašnica erdő szélén levő Umoljáni, sem maradtak akkoriban érintetlenűl a forgalomtól.

A konjicai Mithras domború kép (római). Charlemont Húgótól

A római kor előtti időből származó görög kőemlékek e tartományokban nem kerűltek elő; így semmiből sem következtethetünk arra, hogy a görögök itt valahol állandóan megtelepedtek volna. Római időkben a Srebrenica melletti Gradinában volt egy görög telep; ez volt az alsó mösiai thrák görögök legnyugatibb őrszeme. De ez már abban az időben, mikor az összes középtenger-melléki tartományoknak egy kézbe való egyesítése által a népesség sokféle cserélkezése s a nemzetiségeknek és fajoknak elegyedése és keveredése történhetett; olyan fejlődés, mely a kelták által részben már úgy is elborított illyrek ereibe még spanyol, gall, germán és ázsiai vért is vezethetett.

A római hódítás által Bosznia és Herczegovina belekerűlt a világforgalomba. Összeköttetéseik egyrészt Erdélyig, másrészt Algirig terjedtek. Itáliával nagyon élénk árúforgalmuk volt. Korán különböző származású keletiek költöztek ide, hogy a közállapotok biztosságából különféle hasznokat húzzanak.

Közigazgatásilag Bosznia, mintegy a Banjalukán átvonúló szélességi foktól kezdve, továbbá Herczegovina és Szerbia nyugati része, a novi-pazari szandzsákság és Montenegro a mai Dalmácziával együtt egy tartománynyá egyesíttetett, a melynek előbb Felső-Illyricum, azután Dalmatia volt a neve A Száva-menti keskeny lapály a két Pannoniához tartozott.

A legfőbb tartományi hatóságoknak (a helytartónak, pénzügyi igazgatóságnak, az aranybányák kezelőségének) székhelye Salona volt; ez volt a tartományi gyűlés helye is, a melyben boszniai városok, így Zenica (akko Bistua) szintén képviselve voltak. A legfőbb igazságszolgáltatás nem volt annyira központosítva; három bírósági kerűlet volt: a scardonai, salonai és naronai convent. A bihácsi kerűlet példáúl Scardona joghatósága alatt állott.

Mint a nagy illyr vámkerűletnek a Duna mentén az Inntől a Fekete tengerig fekvő minden tartománya: Dalmáczia is vámsorompókkal volt körűl véve. Krajinába példáúl a tengeren szállított árúkat a zenggi vámon át kellett bevinni, a szerb határ felé fekvő kerűletek vámvonala pedig Guberevcében volt.

Az ország maga számos járásra és városi kerűletre oszlott, melyeknek hatóságai az alájuk tartozó, gyakran igen nagy terűleten közigazgatási és bíráskodási joghatóságot gyakoroltak. Az első időben, a városok alakítására még alkalmatlan körűlmények között, sokkalta több volt a vidéki járás. Az ilyen civitas élén, mint a japodok járásában nem rég talált fölíratos kövekből megtudhattuk, rendszerint egy, az illető törzsből kiszemelt s a kormányhatalom által kinevezett járási főnök (praepositus) állott, a ki mellett benszülött nemesekből (principes) alkotott tanács működött. Más törzsek, így a daesitiatok és a maezaeók; a birodalmi hadsereg tisztjei alatt állottak.

Lassanként ez az ország is mind jobban elrómaisodott; a járási közönségek városi kerületekké alakúltak át, melyek csaknem kivétel nélkül benszülöttekből állottak, a kiknek latinságot vagy római polgárjogot adtak.

A legnagyobb, maig ismeretes municipiumok és czímzetes coloniák Bistua-Zenica, Delminium-Županjac, a Srebrenica melletti Domavia-Gradina a Zajec melletti Pelva-Sariæi, stb. Számos másnak csak kiterjedt romhelyét ismerjük, nevük még ismeretlen. Mindezek az akkoriban szokásos községi berendezésekkel: fürdőkkel, basilikákkal, curiákkal, templomokkal, tiszteleti emlékekkel birtak. Urbs Romának Zenicában szentélye volt. Egyes városok, példáúl Ilidže és Stolac, nagy, gazdag színezetű mozaikokkal pompásan diszített magán- és középűleteikkel vetélkedtek a birodalom legfejlettebb tartományainak nagyobb helyeivel is.

A városok mellett számos kis község, mezőváros, falu, tanya és villa állott fönn. Bosznia és Herczegovina a római császárság idején nemcsak hasonló kezdetleges helyzetben nem tengett, a milyenben utóbb az 1878. év előtt volt, hanem ellenkezőleg még a Kr. utáni III. században is virágzott, mikor már a birodalom politikailag és gazdaságilag alá hanyatlott.

Kubin bán fölíratos köve a XIII. század elejéről. Truhelka Cziriltől

Ezt a jóllétet Bosznia gazdag természeti kincsei is előmozdították, nevezetesen kiterjedt vas-, ólom-, ezüst- és aranytelepei. Ez utóbbiakról eddig csak irodalmi tudomásunk van, az előbbiekre sikerűlt itt-ott ráakadni. A legfontosabb bányahelyek voltak a Stari majdan melletti Briševo és kiváltképen a Srebrenica melletti Domavia, az összes dalmát és pannon ezüstbányászatnak székhelye. A régóta űzött bányamívelés már a kereszténység első századában annyira föllendűlt, hogy mikor Trajanus császár idejében az állam a dáciai aranyterűlet kiaknázásához fogott, e tartomány minden vidékéről igen sok bányász telepítvényest vittek át Erdélybe, a hol az egész bányászatot dalmát bányásztisztviselők rendezték be.

Az őslakosság elrómaiasodását és az antik művelődés áldásainak meghonosodását nem kevéssé elősegítette a római közigazgatás türelmes eljárása. Kimélte az itteni régi szokásokat, erkölcsöket, nézeteket és érzűletet, s a magasabb művelődés hatalmára, meg az egyengető időre bízta, hogy az illyreket és keltákat rómaiakká változtassák át. És elmondható, hogy azok a császári kor végén épen oly római érzelműek voltak, mint akár a britannok.

Hogy ez az átalakúlási folyamat miként ment végbe, hadd mondjuk el még záradékúl röviden, vallástörténeti fejezetűl.

Mikor a rómaiak bevonúltak, számos helyi istenséget találtak itten. Ezek korlátlan tiszteletét nemcsak a parasztoknál és polgároknál tűrték meg, de az ellen sem volt kifogásuk, hogy azok is tovább ragaszkodjanak hozzájuk, a kiket katonákúl és hivatalnokokúl az uralkodó nemzetbe fölvettek. Sőt sokistenhivő jószívűségükben annyira mentek, hogy maguk is nem ritkán alapítványokkal mutatták ki az ország istenségei iránt való tiszteletüket. Lassacskán a benszülöttek megismerték a görög-római olympust; abban a maguk isteneihez lényegükre hasonló alakokra találtak, s elkezdték azokat azonosítani és a régieket az új néven nevezni. Igy keletkezett többek között Bihács mellett Brindus és Neptunus egyenlősítése. Ha nem tudtak rokonságra ismerni, legalább a nevet latinosították el. Ilyen, az új körűlményekhez alkalmaztatott isten volt a Županjacban tisztelt Armatus. Ebből a különféle vallási tanok, hitregék és istentiszteleti szertartások nehezen kibontható szövevényének kellett támadnia. Az emberekkel együtt elrómaiasodott az Ég is. Lassanként hivatalos beavatkozás nélkül annyira rómaivá lett, hogy az öröklött istenségek nevei jórészt eltűntek és csak a bevittek maradtak meg. Tudjuk, hogy nem egy római néven nevezett pogány istennel, mint Silvanussal, Dianával, Liberrel, Liberával valamely belföldi istenség azonos; de hogy miképen hitták ezeket, hiába kérdezzük nagy számú emlékeiktől.

Ellenben kevés fölkarolásra találtak Boszniában a keleti istenségek: Mithras, Jupiter Dolichenus, Isis, Serapis és mások; azok az emlékek, a melyeket ebben az országban nekik szenteltek, beköltözöttektől származnak. Ez emlékek közt legfontosabb a konjicai Mithraeum, a mely a Mithras-hivők áldozásának és az egyes mithos fokozatokban való részvétel módjának ábrázolásával mindeddig az egész római birodalomban páratlanúl áll. Ez, bár mesteremberi munka, mint az itteni emlékek általában, mégis e titokzatos áldozat megismerését illetőleg mélyebb bepillantást enged, mint sok effajta, művészetileg a legmagasabb fokon álló emlék.

A középkor emlékei. Truhelka Czrirltől, fordította Boncz Ödön.

Azokat a néptömegeket, melyek a IV. századtól kezdve Európát elárasztották és Boszniában is elterjedtek, az utókor csakis abból a szörnyű romboló munkából ismerheti meg, a melyet itt véghez vittek. Míg a szomszédos Pannoniában a gótok, avarok és hunnok hátrahagyták a maguk sajátos művelődésének némi csekély maradványait: Boszniában eddig e korból semmiféle emlékre sem akadtak. A római Dalmáczia, legalább az a része, a mely a belföld felé terjedt, már a gótokkal való első összeütközésnél meghódolt s ezek az összes virágzó római városokat és telepítvényeket földúlták. Stolac, a Posušje melletti Gradac, Domavia és sok más a földszínéig széthányatott úgy, hogy az utánuk következő barbárok pusztító kedve számára alig maradt még valami. A lakosaiktól elhagyott helyek örökre pusztaságokká lettek. Csak a szlávok bevándorlásával kerűlt ez országba annyiban művelődési elem, hogy ezek a pusztává lett földön mint szántóvetők és marhatenyésztők megtelepedtek. Ez időtől fogva a régészeti kutatás számára elégtelen ugyan, de mégis a középkor sötétségét némileg eloszlató sugarak derengenek.

A dolnja zagošèai bogumil-kő. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Jóllehet a parti vidékeken a római, vagy helyesebben rómaivá lett elem tovább élt, Boszniában a római művelődés számára alkalmas talaj egy csapásra elveszett. E jelenség okát főkép a megtelepedés különféle módjában kell keresnünk. Míg ugyanis a latin gyarmatosítás központosító természetű volt és kiterjedt városi közigazgatást létesített, a szláv telepűlők az egész terűleten elszórt tanyákra oszlottak szét, nem becsűlve a szomszédságnak s a társaséletnek azt a kötelékét, a mely népi és művelődési érdekközösségre vezet. Az ilyen körűlmények a művészeti ipari törekvések fölvirúlását lehetetlenné tették s megmagyarázzák a korai középkorból való emlékek, nevezetesen az építkezések teljes hiányát is.

Bogumil sírok Ladjevinában. Charlemont Húgótól

Dicséretes kivételt egyedűl az egyházi építkezés tesz. A kereszténység eredetileg a római művelődés egykori főfészkeire szorítkozott s azokban bizonyos számú épűletet emelt, melyek a régi városok romjain újíttattak meg és a boszniai középkor művészeti tevékenységének egyetlen bizonyságáúl tekinthetők. Az összes, eddig Boszniában ismeretes kora keresztény templomok római romterűleteken vannak, így a Stolac melletti Vidostakban és a Trebižat mentén levő Borasiban levő kápolnák, továbbá a Travnik melletti Gornje Turbeban, Zenicában és a Visoko melletti Dabravinában levő bazilikák.

Tervezetökre nézve e bazilikák az olasz bazilika-alak sajátságos helyi átalakúlásai, a mennyiben az előcsarnokon kivűl még bizonyos számú mellékhelyiségük is van, a melyeknek eredeti rendeltetésük eddigelé részben még kellőképen megfejtve nincs. Az említett három bazilika közűl legérdekesebb a zenicai, mely egyközű hét hajóval bíró kettős bazilika, közös előcsarnokkal (narthex) és a két kisebb apsist összekötő harmadik apsissal.

Ez épűleteknek a falazásuk ugyan gyarló, de annál gazdagabb az építészeti dísze annak a templom és szentély közt levő választó falnak, a melyre egyebütt a nyugat korai román templomaiban is akadunk és a mely a keleti egyházra nézve tipikussá lett eikonostasionnak ősi formája.

Zenicában és Dabravinában e választó fal tagozásáúl csavart, fonott, vagy épen szőlő-indákkal díszített, dúsan czifrázott pilléreken álló oszlopszárakat s azokon szép, gazdagon tagozott oszlopfőket láthatunk. Román ízlésű pálmalevelek, akanthuszok, galamb-, bika- és kosfejek élénkítik ez oszlopfőket, melyeken a kerek alakból a négyszögű lapra (plinthus) való átmenetet változatos, szellemes módon eszközölték. Az összes gerendákat; tartókat és támasztó köveket szintén gazdag geometriai és stilizált növényi díszítésekkel rakták meg, a közbenső síkokon pedig fölváltva díszítő és alakokból álló ábrázolások is vannak. Ez utóbbiak jelképes vallási értelműek, de vannak ábrándos állati alakok, sőt tornajátéki jelenetek is. Izlésre nézve ez emlékek annak a művészeti iránynak elágazásai, a melyet román-longobárd néven nevezünk, s mely a frank uralom kiséretében előbb a dalmát tengerparti városokat (Zara, Sebenico, Trau), azután a horvátországi főbb helyeket (Salona, Knin) lepte el, hogy onnan az egész bozsnyák belföldre kiterjeszkedjék. Korra nézve a IX. századtól a XII. századig terjedő időszakból valók.

Más, habár töredékes leletek, a melyeket Bosznia egyéb helyein (Grahovo, Grkovci, Visuc) találtak s melyek ugyanezen művészeti irányhoz tartoznak, azt bizonyítják, hogy e stilus az országban bizonyos elterjedtségre tett szert. De még két más emlékre is hívatkozhatunk, a melyek e föltevést támogatják, s melyek belföldi művészek abbeli próbálkozásának tekinthetők, hogy e stilus-irányhoz alkalmazkodjanak. Ez a két emlék Kulin bán visokói fölíratos köve és a dolnja-zgošèai sírkő.

Az előbbi emlék kisebb márgalap, mely sakktábla módjára 6 mezőre van fölosztva s ezek mindegyikében domború körvonalon belűl egy-egy kereszt van. E keresztek alakra és nagyságra nézve különbözők. Jóllehet kezdetleges kivitelű, e közt és a zenicai gazdagabb díszítések közt kapcsolatot láthatunk abban, hogy ezeknél is a különböző alakitású kereszt szolgál nagyobb tért betöltő diszítésűl. A keresztek fölött régi boszniai betűkkel négysoros fölírat van, melynek értelme következő: „Ezt a templomot építette Kulin bán (és a) kuèevói hegyvidék és villám sújtott reá (amikor ő járt) a sljepièiæi kerűletben. És ő fölállíttatta képét a küszöb fölé. Adjon Isten egészséget Kulin bánnak és Vojslaa bánnénak.” Az egyes közökben különféle személyiségek nevei vannak bekarczolva, a kik alkalmasint részt vettek az emléknek fölállításában és nevüket sajátkezűleg rajzolhatták a puha kőre. Ezek a nevek vannak rajta: Krile, a župan, Desivoj, a ki a banus helyett írt a kőre, a „keresztény” Radohna, továbbá Obrad, Ogost és Deján.

Radivoj Blatkoviæ fejedelem síremléke Stolac mellett. Fénykép után.

A zgošèa dolnjai emlék egyetlen darabból faragott sírládaszerű kő, melynek sulyát 14.000 kilogrammra becsűlik. Mind a négy oldalán gazdag díszítések és képes ábrázolások ékesítik. A diszítő motivumokat indák és akanthuszlevelek alkotják, melyek párkányszerű szalagokba csoportosítva szegélyezik az egyes díszített mezőket. Ezeket a román ízlésű motívumokat ugyanezzel a fölfogással és rovásszerű kifaragással megtaláljuk Zenicában és Dabravinában is és annak alkalmazását bizonyára ugyanannak a művészi iránynak kell tulajdonítanunk. A mezőknek, melyekre az emlék lapjai föl vannak osztva, jókora részében kitöltő díszítés van, mely különböző kivitelű, körvonalakkal szegélyezett rozettákból áll és nagyon elterjedt, a mostani korra is átszármazott nemzeti díszítést alkot. Alakokkal leggazdagabban az éjszaki hosszú oldala van díszítve, melyet egy akanthusz szalag két párkányra oszt. A felsőben öt pánczélos, lándzsával fegyverezett lovagi alak van ábrázolva, az alsóban pedig egy erdei vadászati jelenet. A vadász magas lóháton épen egy vadkant készűl leteríteni, mellette egy ijász van ábrázolva. Azok közt az állatok között, melyek az erdőt benépesítik, mindenekelőtt az oroszlán tűnik föl, mely Boszniában épen olyan idegen, mint az a nyugatról áthozott művészeti irány, melynek ez az emlék, legalább részben, keletkezését köszönheti. A mellette levő keskeny oldalon a felső párkányban tágasan elhelyezett sziklavár és az alsóban hét lovas van, a másik hosszú oldalon pedig egyes mezőket betöltve, öt lovas alak alkot párkányzatot. Jóllehet ennek az emléknek figurális ábrázolása a legmagasabb művészi tökéletességtől még nagyon messze van, mégis az összes effajta bosnyák műveket mindenképen annyira felűlmúlja, hogy létezését csak kivűlről származott hatások föltevése által fejthetjük meg, melyek nem maradtak az országra való tartós hatás nélkűl. A zgošèa dolnjai emlék az emlékek egyik, Boszniára nézve jellemző nagy csoportjának talán egyik legrégibb, minden esetre azonban a legszebb képviselője.

Egész Boszniában és Herczegovinában találunk, kiváltképen a fensíkokon, számos, gyakran nagyszerű temetkező helyekké csoportosított síremlékeket, melyeket a nép „mramorovi” (márványok), „steèæi” (stati: állni), vagy „mašeti” (az arab mesheddből) néven nevez. Ezeket a déli szomszédos országokban is részben előfordúló emlékeket a fölíratok kami vagy kamen (kő), bilig (jel) vagy kamen bilig (kőjel) néven is jelölik, míg újabb időben azok a kutatók, a kik az országot beutazták, bogumil siroknak nevezték el azokat. Ez utóbbi elnevezésnek annyiban van jogosúltsága, hogy az emlék e formájának elterjedési köre egyezik a bogumilságéval.

Ezeknek az ezerre meg ezerre menő síremlékeknek alapformái a sírlap, a tumba vagy hosszúkás kőkoczka, a tetőszerű fedelű sarkophag és az oszlop (nišan). Azáltal, hogy ez alapformákat majd egyközű, majd fölfelé széthajló oldalakkal alkották, s a puszta földre, vagy külön alapzati kőlapra, avagy lépcsőkre állították, a változatoknak nagy sorozata támadt, melyet még a nagyság arányainak különbözősége is lényegesen kiterjesztett. Sok esetben az emlékek alig vannak nagyjában kifaragva, gyakran azonban ékítményes díszítésük is van. A motivumok sorozata kétségtelenűl szűk határok közt mozog, melyeket az átszármazott hagyomány vont meg. Leggyakrabban találhatók az emberi művészeti tevékenységnek ősi motivumai: a zegzugos vonalak, tekercsek és zsinórdíszítések. Ezekhez növényi motivumok, rozetták, nagyobb mezők szegélyezéséhez pedig a jellemzetes lóherelevéllel megrakott indák sorakoznak.

A boszniai temetőkkel ellentétben a herczegovinaiakat az építészeti díszítés jellemzi, mert itten a tumbákat gyakran domború műben faragott oszlopokkal díszítették. Azok az alakítások, melyek ennek a díszítő formának alapjait képezték, keletkezésüket bizonyára a ragusai palotaépítkezések szemléletének köszönhetik. Síremléken való alkalmazásuk annál jogosultabb, mert hiszen a sírt az elhúnytnak lakásáúl kell tekinteni – s ez a gondolat a fölíratokban határozottan ki is van fejezve.

Gyakran találunk síremlékeken harczi jelvényekre is, hosszúkás négyszögű tárcsára és mögötte keresztforma markolatú hosszú pallosra. A tárcsán egyes díszítő részletek vannak, melyeket heraldikai alakoknak lehetne tekinteni: rozetták, dűlt gerendák, félholdak, csillagok, keresztek és körvonalak. Azonban ezek a motivumok olyan szűk körűek, kivitelük olyan határozatlan, hogy a legritkább esetben lehet azokat sajátos családi jel gyanánt tekintenünk; annál kevésbbé, mert a czímerképek Boszniában csak késő korban kerűltek használatba s ilyeneket a királyok soha sem adományoztak. Úgy látszik tehát, hogy ezek diadali jelvények, melyekből idővel állandó czímerképek fejlődhettek volna. A heraldika nyugaton is hasonló kezdetből fejlődött.

Középkori sírkő Rogatica mellett. Fénykép után.

A boszniai középkori alakos ábrázolások több tekintetben nagy érdeklődésre méltók. Köztük naív módon, elégtelen ipari eszközökkel faragott, gyakran puszta körvonalakkal ábrázolt, teljes fegyverzetű, lándzsás, íjjas, kardos és pajzsos harczosokat, mesebeli állatokat és végre az élet jeleneteit: nemzeti kolo-tánczot, vadászatot és harczi játékot láthatunk. Az ábrázolások nagyon kezdetlegesek, sőt e tekintetben bizonyos irányzatosság is kapott lábra, hogy mindent conventionalis, stilizált formákban ábrázoljanak, és mégis különösen hat a szemlélőre az, hogy ezeken a halálnak szentelt emlékeken csak az életet látja legderűltebb jeleneteiben, minők a táncz, játék és férfias gyakorlat. Szinte az a látszata, mintha ez emlékektől a gyász érzete teljesen távol állana.

Ezt a hatást teszik az emlékeken nagyon is ritka fölíratok is. A meglevő másfélszáz fölíraton semmi czélzást nem találunk arra, hogy az óriási darab sírkövek alkotói a haláltól, mint az emberi életet elszomorító eseménytől féltek volna, sőt egyes rövid epigrammáknak épen az az alapgondolatuk, hogy a halált mint megváltást, egy jobb, fényesebb élet kapuját kell tekinteni.

A bogumil sírokat rendszeresen még ki nem kutatták. A mi felőlük ismeretes, azt a megszállás előtt kiméletlenűl dúlt és kutatott kincsásók fölszínes adataiból, meg néhány alkalmilag eszközölt ásatásból tudjuk. Egyes kincskeresők az ily sírokban brokát maradványokat, drágaköves gyűrűket és ékességeket találtak. Ezek részint kapzsiságból, részint a találók értelmetlensége miatt elvesztek. Azon lelt tárgyak között, melyeket a szerajevói országos múzeum számára meg lehetett szerezni, vannak hajszorító karikák, olyan formájúak, mint a szláv telepedés első korszakából valók, melyek szakadatlan folytonosságban ugyanazon ősi formában alakúltak tovább, filigrán és trébelt művű gombok, vért-töredékek, nyíl- s dárda-hegyek és pallosok. Ez utóbbiak e korszaknak bizonyára legérdekesebb lelt tárgyai, és alakjuk az emlékeken oly gyakran kifaragott hosszú, kétélű, egyenes, keresztforma markolatú pallosokhoz hasonlít. Számra nézve e leletek más korszakok lelt tárgyaihoz képest csekélyek. Sírba rakott tárgyak a szláv sírokban egyáltalán nagyon ritkák, és a hol van is efféle, inkább a véletlennek, mint szándékosságnak köszönhető.

A milyen idegenszerűnek tűnik föl minden ez emlékeken; olyan idegenszerű a rajtuk levő írásjelek alakja is, s bizonyos időbe kerűlt, míg a megfejtésük sikerűlt. A fő nehézség az volt, hogy az írásjelek nem lettek határozott szabály szerint tervezve s a kőfaragók által bevésve. Csak nagyjából szokták fölírni s azután a talán írástudatlan kőfaragóra bizták, hogy a merev kőbe befaragják. Ez által az egyes írásjelek alakításában nagy különféleség támadt, a mi a megfejtést nagyon megnehezíti.

Ez az írás, melynek jelölésére a „bosanèica” szót alkalmazták, épen úgy mint a cyrillica a görög ábcéből támadt, de olyan hangzók számára, melyek a görögben hiányzanak, új jeleket találtak ki. Habár a bosanèica-írás egyben-másban közös is a cyrillicával, mégis egyes, helyi okokból támadt sajátságai is vannak, s ezért jogosúltan külön írásmódnak tekinthetjük, a mely ha a cyrill-írástól nem is keletkezett függetlenűl, mégis ettől függetlenűl fejlődött ki.

Birói szék Pavloviæi mellett. Háry Gyulától

A főkülönbség a két írásmód között a v, z, c, æ betűk eltérő ábrázolásában, a K betű más hangjában, meg k és h hangok hiányában áll. Egy másik eltérés az, hogy a boszniai fölíratokon két és több írásjegyet, még ha más-más szavakhoz tartoznak is, összevonnak. Az effajta legjellemzetesebb emlékek egyikét, a drežnicai sziklafelíratot bemutatjuk. Ez így szól:

„Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Ez M(a)san vajdának és fiainak, Radoslavnak és Miroslavnak a vára. Ezt írta az Isten és szent Demeter szolgája Lajos magyar király úrnak és Tvrtko boszniai bán úrnak kormányzása idején. A ki ezt föl dúlja, azt átkozza meg az Atya, Fiú és Szentlélek.” E kő képe a történeti fejezetben látható.

Még eltérőbb a cursiv bosanèica írás, a mely a népnél, kivált a mohamedánok között, maig megvan és egykor a legszokottabb írás volt. Ezt használták a bosnyák Ferencz-rendiek is, a kik még 100 évvel ezelőtt is azon fáradoztak, hogy ez írásnak bizonyos csinosságot adjanak és a betűalakokat határozott tipusokhoz kössék. De a múlt század vége felé a szláv írást és nyelvet a latin kiszorította náluk, s így ez a barát-írás csakhamar feledésbe ment.

Csodálatos és nagyon régies jellegű emlékek a szikladarabból faragott, többfelé előfordúló kő-ülések. Olykor szláv fölíratuk van és birói székeknek tartatnak; ezek közűl bemutatjuk a Pavloviæiben levő birói szék képét.

Római bronzok Domaviából és Travnikból. Charlemont Húgótól