Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Tájleírás.

Tájleírás.

[173]* Preindlsberger-Mrazoviæ Milenától, fordította Katona Lajos

Bródtól Szerajevóig. – Az éjszak felé aláereszkedő boszniai felföld elővidékének a Száva a határa. E folyó medre itt egyúttal határvonal a Balkán és a többi Európa, más szóval Kelet és Nyugat között. E két ellentét talán sehol sem érintkezik egymással oly szembeszökő közvetetlenséggel, mint itt, a Kelet e küszöbén. Ha két évtizeddel ezelőtt a Száva két partja között akár egy óczeán hullámzott volna, az sem választhatta volna el jobban Boszniát földrészünk nyugati felétől, az sem tehette volna a török birodalom e legszélső nyugati tartozékát idegenebbé a vele szomszédos Duna-menti monarchiára nézve. Akkoriban még innen is, túl is fönnállottak a lapályos határszéleket jellemző katonai őrházak, a magas czölöpökön ágaskodó „csardak”-ok, melyek örökös háborúságról, vagy a dögvész elleni védekezésről tettek tanúságot, s egészen napjainkig élt Savoyai Eugen korának szilaj tábori romantikája e végvidéken.

Ma már újszabású vasúti híd köti össze a Száva két partját, s a Nyugat hatalmas közlekedő eszköze a megszokás egykedvűségével robog át Bródnál a Kelet határvonalán, a melyen túl, már bosnyák földön, zajos nagy pályaudvar nyüzsgő élénksége fogadja.

A régi átkelő révet a tekintélyesebb szlavónai Bróddal átellenben fekvő kis Boszna-Bród jelöli. De már ennek is új színbe öltöztek az útczái és házai, s a fából ácsolt szerény kis mecsetek szinte félénken húzódnak meg a tágas és magas új épűletek között, melyeket e gyorsan föllendűlt árúlerakó és átrakodó helyen a nagy forgalom szükségessé tett. Hatásosan emelkedik a Száva partjának azon a helyén, a hol I. Ferencz József Ő Felsége új alattvalói hódolatát fogadta, egy magas kő-obeliszk, a melynek tetejéről messzire ellát és szárnyait oltalmazólag terjeszti ki a kétfejű sas a bosnyák föld fölött.

Gyér maradványaiúl azon erdőknek, melyek hajdan a Száva partjáig értek, csak elszórt facsoportok élénkítik itt-ott az egyhangú vidéket. A magas nyárfákon gólyák és halász-sasok fészkelnek. Az esős időben feneketlen sáros fekete földön, mocsarak és lápok közt kanyarog lassúdan az Ukrina, valamint a többi apró folyó is. Valóságos ár terűlet ez, mely az év felén át víz alatt áll. S nemcsak az élők szenvednek sokat a Szávától; még a holtakat is kizaklatja sírjaikból a rakonczátlan folyó, ha nem a távoli hegyoldalakra temetik őket.

A szalmafödelű parasztházak magas czölöplábokon igyekeznek az árvíz veszedelme ellen védekezni. A ház alatti helyet istállóúl használják s a czölöpökhöz kötik a barmokat. Hogy e terűlet a gazdaságnak már meg van hódítva, bizonyítják a szorgalmasan mívelt répaföldek, melyek között a vasút órákon át halad.

A hol már nem fenyeget többé az árvíz veszedelme, termékeny dombhullámos vidék elején áll a szintén nagyon megújhodott Dervent, mely azzal dicsekszik, hogy az ország legolcsóbb városa. Itt több hajdani lovagló ösvény, ma megannyi országút találkozik. A „Sarajevska džada”, az egykori török postaút irányában a vaspálya lassanként megkezdi a mindinkább emelkedő hegységre való nehéz kapaszkodását. Számtalan kanyarúlatot téve liheg fölfelé a széles hegyháton, mely a Župa erdős vidéke felől húzódik az Ukrina és a Boszna közé s a Vuèjak-planinában egészen a Száváig nyomul előre. Arról a magaslatról, a melynek tetejére Han Maricánál az országút és a vaspálya fölkapaszkodott, egyfelől éjszakon a Száva-menti alföldet a délmagyarországi nagy síkságba látjuk átolvadni, más felől pedig délre itt pillantjuk meg először a Boszna folyó zöldelő völgyeit, melyekbe az útak innen lefelé sietnek. A vasút elhaladva Velika homokkőbányái mellett, melyek mint egy kihalt tengeri állatvilág dús lelőhelyei nevezetesek, mindjárt a történelmi emlékezetű Boszna folyóhoz ér, melytől az ország a nevét kapta, s mely épen a hegyszorosból való kilépténél kezd először ágakra szakadni, s azokkal ligetes, mocsaras terűleteket fogva közre, innen kezdve már lassúbb folyással halad torkolata felé. De azért még a folyó felsőbb szakasza felé is mindenütt nyílt marad a táj, melyen répa- és tengeriföldek közt kanyarog a fűzfáktól szegélyezett Boszna; csupán szelid domblánczok és lejtők hirdetik a távolabbi festőibb hegyvidéket.

Doboj. Spányi Bélától

Végre egy várral koronázott sziklakúp tűnik elénk. Ez Doboj, melynek daczosan alátekintő erőssége köré oltalmat keresően simúlnak a városka házai. Védte is őket, az útat az ellenség elől elzárva, a legújabb időkig, mint a boszniai hadjáratban elesettek vas emlékoszlopa hirdeti. Ma már csak szép tájrészlet és jó kilátó hely, öreges békeszeretettel szemlélve a lábánál halmokba rakva álló szenet, répát, dongafát s más mindenféle hasznos árút, a mit az ország vasútjai e góczpontjukra összehordanak. E vasútak egyike a Boszna hosszú hídján át keletről, a tuzlai iparűző kerűletből érkezik, a magaslatok között lesiető Spreèa folyócska mentén, mely itt szakad a Bosznába, valamivel távolabb pedig az Usora-völgy erdei vasútja csatlakozik a fővonalhoz Usora állomásnál. Ma már egyedűl ez a név tartja fönn a magyar-horvát királyok hajdani usorai (ozorai) bánságának emlékét. Usorában nagy czukorgyár van; ez dolgozza föl nemcsak Dobojnak és környékének, hanem az egész Posavina mívelhető részének is répatermését.

A Boszna mentén egyenest az ország szívébe vezető útnak mindenkor nagy hadászati fontossága volt. Már a török uralom idején is ez volt az ország fő hadi útja. De minthogy a keletiek jobban szeretik az útakat messzire ellátó magaslatokon, mint a többfélekép veszedelmes völgyek alján építeni, másrészt mivel a földalakúlat nehézségeivel nem igen tudtak megbirkózni, régebben az út Usoránál nyugatnak fordúlt s csak hosszabb kerűlő után, Tešanjon fölűl tért vissza ismét a Bosznához.

Trbuknál néhány hegy már a Bosznáig nyomúl elő, egy sziklakaput alkotva, mely körűl nagy csapatokban röpködnek a károgó csókák. A Šahinkamen (Sólyomkő) sólymait a sziklapárkányokról már rég elriasztotta a gőzkocsi dübörgése, s ma már csak a hatalmas fakó-keselyű, a Balkánnak e jellemző ragadozómadara gurnyaszt a tetőkön. A sebes folyású Boszna túlsó partján, szépen tagolt meredek hegyoldalak sötétlő hátterére gyönyörűen rajzolódik le Maglaj kidomborodó képe. A folyó partján mélabús mohamedán temető (mezarluk) közepéből emelkedik a Kuršumli-mecset kecses kupolája, melyet mekkai zarándokok is gyakran látogatnak. A keleties szabású házcsoportok festői rendetlenségben szórvák szét a zöld lejtőkön. Az ódon faházak tömkelegéből végre kibontakozva, a folyó partján egy sűrűn belombosodott hegyfok emelkedik, melyen egy régi vár áll kúszó növényekkel befutva, s mind magasbra nő körötte fa és bozót. Kik emelték, kik küzdtek érte s kik bírták és vesztették el, – neveiket elhordta a keleti feledékenység szele, mely lassan bontogatva röpked falai körűl.

A Boszna völgye, melyben a folyó hirtelen kanyarúlatainál mindúntalan más-más tájkép tárúl elénk s város után város, várkastély után várkastély következik, egészben véve kényelmes és csinos mindennapi útvonal azokhoz képest, a melyek a tartomány belsejében húzódnak. Az erdős Bosznia ez első folyója mentén erdő sincs. Hogy minden várost, minden helységet fátlan terűlet környez, az Keleten természetes. A hosszas hadjáratok miatt azonban lassanként az útak mentén is kiirtották az erdőt, az új növésű sarjat pedig leették a legelésző marhák.

Fönn azonban, a völgymelléki hegyek tetején hirtelen megváltozik a táj képe: erdő erdőt ér vég és határ nélkül. A mi lent a Boszna völgyében tiszta képtelenségnek látszik: itt fönt egyszerre megérti az ember, hogy Bosznia az ő ötvenegy százaléknyi erdőségével Finnország mellett leggazdagabb erdős terűlete Európának. A Bosznától nyugatra a Vrbasig terjedő nagyon hegyes-völgyes tájat, a župa (kerűlet) erdős vidékét már említettük az imént; de elég csak a Maglaj fölötti lejtők tetejére felmennünk, hogy lássuk, milyen óriási erdőterűletek hullámzanak kelet felé is: előbb lombos erdők, majd sötétlő fenyvesek. A legszebb tölgyek azonban a Boszna szűk mellékvölgyeiből kerűlnek. Ezekből főleg a Globarica melletti, mintegy 40 méter magas sziklafalakról fogdossák össze a maglaji, tešanji és žepèei mohamedán nemesek az itt még ma is divatos középkori sólymászathoz a sólymokat.

Vranduk. Spányi Bélától

A keleti őserdő-vidéken hosszasan kanyarogva tör elő a hegyek közűl a Krivaja folyó; az ennek mellékein termett sok fát a torkolatánál álló zavidoviæi nagy fűrészmalom dolgozza föl. Itt egyszerre egész váratlanúl tárúl föl a žepèei róna, melynek savanyú rétségein kígyódzva kanyarog keresztűl a Boszna. E rétségek posványos talaja tőzegforma gyógyítóerejű lápot terem, s a környék lakossága előtt nagy becsben levő savanyúvízforrás is fakad föl belőle. A jobbára mohamedán lakosságú Žepèe szabályos, széles útczáival a Boszna folyó partjain épűlt. Mint „dúczból a galambok”, kandikálnak elő fehér házai az árnyas kertekből, melyekben a jeles „srèika”-alma terem.

A magaslatok ismét közelednek a folyóhoz. A vasút-töltések hoszszában egész nyáron át egy, csak Boszniában és itt is csupán e vonal mentén honos sárga harangvirág díszlik, mely kivált az amúgy is gyérebb növényzetű balpart sivárságát enyhíti. A völgy itt keskeny szorossá szűkűl össze, melyben mély szurdokokon át nagy nehezen kanyarog a Boszna vize. A hegytetőkön a lombos erdőt már a mindkétfelől egyre közelebb nyomúló sziklás ormok fenyvesei kezdik fölváltani. A sötét hegyszorosokban szűntelenűl sivít a gőzkocsi sípja, mert a pálya mindúntalan ide-oda kanyarodik. A kocsikban sötét van, s mikor végre megáll a vonat, egy mély völgykatlan fenekén vagyunk, a melyet egészen elfoglal a Boszna medre és a vaspálya töltése. A meredek hegyoldalak földjét a diófának valóságos erdei kötik meg. A hegyek zárt gyűrűje közepette, a hová csak ritkán süt le egész a völgykatlan fenekéig a nap, egy leomlott sziklaromokból alakúlt kőszálon áll Vranduk szűk erőssége. A folyó hullámai nyaldossák a szikla tövét, melyet vakmerően egészen a szakadék széléig sorakozó sárga agyagkunyhók öveznek. Zordonan néz maga köré az ódon várhegy. Mint a völgy teljes eltorlaszolóját s felső Bosznia kulcsát mindenkor sokat emlegették és gondosan őrizték. A hajdani bosnyák királyoktól kezdve minden hadvezérnek, le egészen korunkig, számot kellett vetnie Vrandukkal; és a sors szeszélye még sem engedte, hogy itt valaha komolyabb ütközet történt volna. Így e legfenyegetőbb erősségnek egyszersmind a legjámborabb múltja van. Régenten elítélt kadikat hurczoltak fogságra ez idylli erdei magányba, s a várudvar mély kútjába ölték Oszmant, ki meg akarta volt szöktetni a várkapitány szép leányát, Leilát, de rajta vesztett. Váraknál ez mindennapi történet. Vranduk ma sem több kis falunál, s nem sokat lendített rajta vaspályája és országútja, mely alagútban megy a hegyen keresztűl.

A vandruki hegyszorúlatból meredek lejtők közt jutunk ki, melyeknek falain hóolvadáskor zuhatagokban omlik le a télvíz. A hegyek tágabb kört vonnak Zenica naposabb völgye körűl, melyben a városka, mint már neve is mondja, úgy ül, „mint a szemfény a szemgolyóban”. Az ipari szorgalmáról, kivált szőnyegeiről régóta ismert ó-város csak olyan, mint a legtöbb bosnyák helység; a vásárnegyed, a èaršija, piaczi fabódéival, melyek fölé a mecset karcsú minaretje emelkedik, s köröskörűl a szilváskertek közé eldugott, szabálytalanúl épűlt lakóházak: ez minden, a mit róla mondhatunk. De a tágas térségen körös-körben Új-Zenica néven fontos új ipartelep épűlt, melynek fölvirúlását a kedvező helyzeten kivűl a vidék fában való gazdagsága, a nagy vasbányakerűletek közelsége s végűl a televényföld-réteg alatt húzódó dús barnaszén-telepek segítik elő. Így keletkezett e helyütt a szénbányák nyomában a vashengerelő gyár, mely a kohászat legújabb vívmányaival fölszerelve működik, továbbá a papirgyár, a város nyugati részén pedig az irországi fokozatos rendszer szerint berendezett országos fegyintézet; melynek a környék fölött uralkodó tekintélyes épűletei és kertjei főczéljuk mellett egyúttal ipariskoláúl és gazdasági mintatelepűl is szolgálnak.

Zenicától kezdve az országút végleg elválik a vaspályától és a folyótól, a melyeket eddig Maglaj és Žepèe között csak egy darabon hagyott el, s aztán a régi irányban halad tovább. Hosszú kígyóvonalakban kúszik fül a nyugaton magasba emelkedő, nehezen járható Vjetrenicán, a melyen keresztűl a török uralom alatt a szerajevói kereskedők szövetkezete tartotta fenn a közlekedést. E társúlat emlékét őrzi Han Kompanija állomáshely neve, melynél az országút a Lašván átkel s egyúttal az e folyó mentén Travnikba vezető szárnyvasútat és közútat is átszeli, hogy aztán egyenes irányban haladjon a sok helyütt jól mívelt középhegy-vidéken, s Busovaèa helységen és Kiseljak fürdőn át Szerajevóba érjen.

A vaspálya azonban továbbra is a Boszna mentén halad, a minek az útasok igen sajátszerű természeti képek élvezetét köszönhetik. A balpart palakőzetes, szinte függőleges falaival szemközt, melyekhez a pályatest simúl, a jobbpart a víznek a márgával és homokkővel való évezredes küzdelmét mutatja. Helyenként olyan a kőzet, mintha átfűrészelték volna, majd meg tornyokká és hegyes oszlopokká tagoltan mered a sűrű bozót közűl; emitt falakat alkot, amott meg egy-egy óriási gombához hasonlóan emelkedik, a melynek karcsú szárán széles kőlap pihen, vagy színköralakú vájúlatokat s más szeszélyes képleteket mutat. A kőzet rétegei a folyó medrében is folytatódnak s a lépcsőzetes kőlapokon zuhatagokban tajtékzik le a szökellő áradat. Itt-ott a sziklás fenékbe vájt mély csatornákon át ömlik, s erejét, a hol erre alkalom kinálkozik, a lapátos-kerekű bosnyák patakmalmocskák használják föl, melyek a keskeny partszél fái és bokrai közűl csak alig-alig látszanak ki. E malmocskáktól meredek ösvények vezetnek föl a sziklák és legelők közt a hegységbe. A nagy hőség, a mely nyaranta e szirtfalak közt uralkodik, sajátszerű állat- és növényvilágot éltet e tájon, mindenekelőtt tömérdek kígyót s az ezek üldözésére itt fészkelő ölyveket.

A Lašva torkolatánál levő sziklaszorúlatot nagy robbantó munkálatokkal kellett tágítani, hogy az itt teljes magánosságban álló pályaház számára helyet csinálhassanak, s hogy a vasútat a Lašvának szintén igen szűk völgyébe be lehessen vezetni. Odább is sok nehézséggel kellett a pályának megküzdenie. Több helyen rövid sziklás és erdős völgyek szakítják meg a folyammenti hegyeket. Az egész vidék olyan, mint valami szépen ápolt kert, melyet kora tavaszszal életre kelt a meleg napsugár, és késő őszig megtartja üdeségét. Meglehetős széles mederben folyik itt kies és magas partjai között a tiszta vizű Boszna. Itt már jó mélyen benn vagyunk a Vrhbosna župában, az ország szívében. Mindenfelé oly előkelő csönd van itt, akár valami magánbirtokon. A szőlőindákkal befuttatott pályaházak kis nyárilakokhoz hasonlók, s előttük békén és csöndesen várakoznak az útasok, nem úgy, mint egyebütt a vasúti állomások közönsége. De a vasút is más itt. A régebben még annyit gúnyolt keskeny vágány azóta már jóformán általánossá lett mindazon országokban, a melyek félre esnek a nagy világforgalomtól. Milliókat takarítanak meg építési és fenntartási költségekben, a mely pénz egyéb hasznos művelődési czélokra fordítható az ily országokban. S vajon az útas nem azonnal egészen otthonos kényelemben érzi-e magát e kifogástalan berendezésű kocsikon, a melyekből a Boszna minden szeszélyének oly gyorsan, megfontoltan és biztosan végrehajtott legyőzését látja?

A Trstivnica tág völgye Èatiæitól a régi boszniai királyi székhely kerűletébe, Sutjeska és Bobovac vidékére vezet. A Bosznát kisérő magaslatok itt már hátrább vonúltak; mögöttük azonban köröskörűl hatalmas hegyvidék emelkedik. Történelmi nevezetességű királyföld ez. A kolimbarei előhegyek lánczolatához, a melyben az ország legjobb erdei szalonka-tanyája van, a Kraljevac-Brdo, vagy „királyi hegy” csatlakozik, mint háttere annak a messze ellátszó hegyes kúpnak, melynek bozótja között Visoki, a hajdani királyi vár alapfalai még ma is láthatók. A történelem évlapjai szólnak a Visokiban tartott rendi gyűlésről, melyen II. Tvrtko Istvánt királylyá választották. A hegy lábánál terűlt el akkoriban az ország fővárosa, a nagy és élénk kereskedelmű Podvisoki, melynél a középkorban a Boszna-völgy országútja végződött. A török beütések idején a keresztény lakosok tömegesen tértek itt az iszlámra, s mint a hagyomány tartja, a török kadi utóbb már azzal útasított vissza sok áttérni akarót, hogy elég is lesz már, „mert utóvégre rájáknak (keresztény alattvalóknak) is kell lenniük az igazhitűek mellett”. A mai Visoko számos mecsetjével takaros mohamedán városka, melynek lakói főkép molnár- és timármesterséggel keresik kenyerüket, s malmaik és cserző-műhelyeik fölötte festői módon sorakoznak a „Királypatak” mentén, a hol a jó minőségű bőrt ma is azon az egyszerű módon készítik ki, mint réges-régen.

Szerajevo. Háry Gyulától

A vaspálya a hegyoldalak nagy bevágásain halad tovább a Boszna mentén. A merre a szem ellát, mindenütt cserjés dombhullámok vannak. Ezeket Podlugovi mellett átszelve visz a szárnyvasút a vareši vasbányakerűletbe, és a Stavnja folyócskával együtt tűnik el éjszakon szemünk elől. A legközelebbi állomástól, Vogošæától, ugyanezen irányban a Ljubina patak mentén meredeken emelkedő hegyi pálya visz a èevljanoviæi manganbányákhoz. A sarjerdő fölött egy vöröses-szürke kopasz hegy emelkedik, de csakhamar ismét eltűnik előlünk. Ez Szerajevo őrhegye, a Treboviæ. A lassan hömpölygő széles folyó túlsó partján feltűnik a hreljevói görög-keleti papnevelőintézet kies fekvésű épűlete. A völgy itt hirtelen kitágúl. A Boszna elhagyja a vaspályát és a délnek csapó hegyekhez simúl. A vasút egy merész kanyarúlattal a téres Szerajevói mezőség (Sarajevsko polje) közepén terem, mely hegyektől koszorúzva a magasb felföld első bástyájának, a Treboviænak lábánál fekszik. Méltó e keret az ország fővárosához, mely a keleti magaslatokon uralkodik.

Szerajevo és környéke. – A Szerajevói mezőség keleti szélét nem átmenet nélküli nagyobb hegytömegek szegélyezik, hanem az azokat megelőző domblánczolatok. Délen a Mojmilo hegynyúlvány fekszik, melynek horpadásaiban őszszel lángvörösre színeződik a sok páfrány. E magaslattól egyre meredekebb lépcsőzetben emelkednek az egymás mögötti csúcsok és szirtfalak, föl egészen a szürke Treboviæ ormáig. Éjszakon az Ozren hegy elkarsztosodni kezdő kopár nyúlványai nyomúlnak nagy hullámokban előre. Félkörben sorakozva szorosan egymás mellé zsúfolódnak a hegyek, alig engedve a kis Miljacka folyónak keskeny, szakadékszerű völgyéből a nyiltabb térségre kimenő útat. A változatos alakúlatú hegyek hirtelen egy mély völgykatlant kerekítenek ki, a hol nagyobb város számára alig vélne az ember elég helyet. S mégis itt fekszik Szerajevo, Boszniának e „fehér”, ez „aranyos” városa.

Első tekintetre még senki sem tudta megítélni, hogy milyen nagy. Mert házai nemcsak a folyó mentén elterűlő síkot foglalják el, hanem fölkúsznak a völgykatlan lejtőire is, sőt ezeknek számtalan hajlataiba, mélyedéseibe és vízmosásaiba is beférkőznek. Bárhonnan akarná is az ember az egész várost egyszerre áttekinteni, mindenünnen jókora terűletei maradnak elfödve, s mindenütt más képet tár elénk, más-más részét rejti el előlünk.

Szerajevo a közelmúlt időkig egyöntetű, egységes szellemtől származott város volt, a mohamedán szlávok első városa. Az új valláshoz való rajongó ragaszkodás nyomta rá bélyegét már keletkezésekor. Így igazán törökké, párját ritkítóvá, sőt egyetlenné lett a maga nemében.

Szerajevo a török hódítás emléke s épen ötszáz esztendős város. Ifjú korát elárúlja egész arczúlata. Házainak tömkelegében régi fák csoportjai állanak, azon erdők utolsó maradványai, melyek helyén a török kereskedő helység épűlt. A Hadsi-Idris-mahala és a Bjelava-negyed kórhadt szilfái és a délnek néző dombhátak szelíd-gesztenyései még ama régi időknek a tanúi. A lejtőkön álló városrészek között szántóföldek és rétek terűlnek s dús termésű gyümölcsfák virítanak a házak udvaraiban és eldugott kertjeiben. A sűrű ház-sorok közt kanyargó szűk útczákban ellenben, kivéve a számtalan temetőt, csak ritkán látni egy-egy fát. Magasb helyről tekintve azonban Szerajevót nyáron üde zöld tenyészet ölében látni, míg hegyein fakó és barna sziklafalakról verődik vissza a délvidéki nap éles világítása. Tavaszszal, mikor a tömérdek szilvafa virágzik, elragadóan szép e város képe; de télen sem kevésbbé érdekes, mert ekkor meg leplezetlenűl tárúl elénk kecses építkezése. A várost hoszszában két egyenlőtlen félre szelő Miljacka magas partjaitól majdnem köralakban emelkednek a házak. A sajátszerű nehéz téglákkal födött tetők lépcsőzetesen sorakoznak egymás fölé, s alóluk fehéren kandikálnak elő a házak, melyeknek többnyire az udvarra néző fa-erkélyei és fülkéi tavaszszal és nyáron falombok és szőlőindák mögé rejtőznek. A kopár hegyoldalakat csillogó hólepel borítja s a tiszta kék égboltozaton nagy körívekben kereng a keselyű az európai török város fölött, melynek házai közűl megannyi karcsú pálmaként emelkedik ki harminczöt fehér minaret ezüstcsillogású tetejével. Az egész Balkánon híres szerajevói „száz mecset” azonban nem mese, mert a városnak csakugyan van még ma is kilenczvenkét mecsetje, miután néhány évvel ezelőtt négyet tűzvész pusztított el, vagy le kellett bontani. Számos mecset azonban csak egyszerű téglafödelű, és csupán alacsony, a házak közűl jóformán ki sem látszó fa-minaretjök van, a melyek az idő viszontagságaitól már egészen megszürkűltek.

Szerajevo város hét kerűlete közűl hat szorosan a hetedik, a Èaršija, vagyis a középpontúl szolgáló kereskedő-negyed köré csoportosúl, mely a folyó jobb partján fekszik. A város nyugati szélén kezdődő Koševo-kerűlet az éjszaki magaslatoktól elvált Hum-hegy lábát keríti körűl s a Koševo-völgyben ér véget. Ehhez csatlakoznak a Bjelava és a Kovaæi nevű kerűletek, melyek a „Grad” omladozó falaiig nyúlnak. A Pašinbrdo lejtős oldalán, a „Bakije” nevű, külön álló szikladomb alatt, a legelőbbkelő mohamedán temető szomszédságában van a csöndes Felső-város. A Miljacka komor szakadéka felé fordúlt szirtfalakon és sziklatetőn két erősség, az Ièkala nevű régi és a mélyebb fekvésű új, a Tekoviæka Tabija áll őrt. Amazt „fehér”-nek, emezt „sárgá”-nak is híjják. Átellenben a balparton a Hrvatin kerűlet mintegy alsó lépcsőfoka a föléje emelkedő Draguljac-tetőnek, melyen egy hatalmas új erőd emelkedik, a hová a „Kapa” kilátóhely előtt elhaladó Appel-út vezet. A gyűrűt végűl a Treboviæ sziklafalaiig fölkúszó Bistrik-Èobanija kerűlet zárja be. A hét kerűlet ismét százhat alkerűletre, ú. n. „mahalák”-ra van osztva, melyeknek régi török hivatalos elnevezéseit azonban ma már majdnem mind szláv nevekkel cseréli föl a lakosság.

Ezek az elnevezések sokszor igen jó útmutatók a város történetének kutatásánál. Oklevelektől úgy is hiába várnánk fölvilágosítást, mert a szörnyű tűzvészek, melyek a városban gyakran pusztítottak, semmi írott emléket sem engedtek az útókorra jutni. Háborúk és a dühöngő pestis, mely néha majdnem az egész lakosságot kiölte, szintén hozzájárúltak a történelmi emlékezet eltörléséhez, a melynek nem is maradt csak egy-két halvány nyoma. Annyi mégis kétségtelennek látszik, hogy az a támadásnak nagyon kitett hely, a hol a „fehér” erőd áll, a legrégibb idők óta meg volt erősítve. Ott állhatott hajdan az a „Vrhbosna” nevű vár, melyet az okíratok „Varbossanie” vagy „Vercbossania” néven gyakran emlegetnek.

A hagyomány szerint Mehmed Fatih 1463-ban, a bosnyák királyságot szétzúzó hadjáratában vette be ezt az erősséget. Vezéreinek egyike, Kiraj tatár khán ostromolta meg, – mondja a hagyomány, – s állítólag innen lövette halomra ágyúival Hodidjed a Miljacka-szorosban két órányival följebb álló, akkoriban szinte bevehetetlennek tartott várat, a melynek romjait a „fehér” erődből jól láthatni. Valósággal pedig árúlás folytán esett el. Kluèból és Jajcéből jövet Mehmed Fatih maga foglalta el a város mai terűletét, hol a lakosság, jóllehet királya akkor már megöletett, még vitézűl védhette magát, mert a völgykatlan bejáratánál az oszmánoknak két hadosztálya veszett el a csatában. A szultán itt üttetett tábort seregével és a saját sátrait a nagyon alkalmas fekvésű Èurèiæ-dombon, a mai Kovaæi-negyedben állíttatta föl testőrsége környezetében. Itt maradt több hónapon át, s minthogy a szelamlikot is a táborban tartotta meg, minden pénteken teljes katonai pompával vonúlt a sereg déli ájtatosságra és csapatszemlére a nagyúr elé annak tábori „szeraj”-ába. S innen ered a városnak új neve: Boszna-Szeraj, később Szerajevo (Saraj-vo).

A hol a török egyszer a lábát megveti, ott azonnal mecsetet és fürdőt épít. Így tett a nagy szultán is. A Èurèiæ-Bujeg alatti terűletet jelölte leendő kereskedő-negyedűl, s hídat veretvén a Miljackán, a túlsó parton a Hünkiardsámit, a császár-mecsetet emeltette, mellette pedig a Ghazi-Iza-Beg nevű fürdőt.

Szerajevói mohamedán temető. Bernt Rudolftól

Mehemed Fatih építkezései közűl az Atmejdanon, a „lóvásártér”-en, a mai Philippoviæ-téren állott Begluk maradt fönn legtovább. Ezt a palotát a szultán a Vrhbosna-vár megostromlója, Kiraj Khán számára építtette, s itt lakott azóta a török helytartó mindaddig, míg a régi időkben Szerajevo volt a tartományi kormányzók székhelye. Mikor aztán Omer pasával a boszniai valik megint Szerajevóba tették vissza székhelyüket, a régi egyszerű helyiségeket már szűkeknek találták, s ekkor építtette Oszman-Topal pasa a régi mellett s a császár-mecset mögött azt a magas, szellős konakot, a melyben a tartományi főnök ma is lakik. A roskadozó Belgukot ekkor lebontották, és a helyén Mehmed-Rusdi pasa a nagy kaszárnyát, megint csak ama könnyed török módon hevenyészett épűletek egyikét emeltette, a melyek mindjárt elkészűltük után düledezőknek látszanak és sokszor mégis évszázadokig megmaradnak.

Ilyen a Han Kolobara, a karaván-szeráj is, melylyel Ghazi-Iza bég örökítette meg saját emlékét az akkor keletkezőben volt kereskedelmi városrészben. Még ma is ott áll kezdetleges istállóival, nyikorgó meredek lépcsőivel és hambárszerű, hajladozó alacsony csarnokaival. Néhány más kisebb fogadó mellett mindenkor kielégítette ez az útazó népesség szükségleteit. A török uralom alatt ennél több nem is kellett, ellenben a két évtizeddel ezelőtt ide is bevonúlt nyugati világ azonnal korszerű szállókat és száz meg száz vendéglőt varázsolt elő.

Addig mindenik mahalának megvolt a maga kis konakja, a melyben az útasokat az illető városkerület lakóinak költségén vendégelték meg, ha ugyan nem olyan házba szállottak be lovastúl, szolgástúl, a melyen a szemük legelőször megakadt. A keleti vendégszeretet fölöslegesekké teszi a fogadókat.

Az első ötven év alatt a boszniai helytartók teljes igyekezetükkel törekedtek a főváros föllendítésén. A bosnyákok mindenha jámborok és istenfélők valának, bármily vallásfelekezetűek voltak is, és szerettek kegyes alapítványokat tenni. Így keletkeztek régebben a nagy számú kolostorok, templomok, iskolák, közútak s egyéb közhasznú intézetek és alkotások. E jellemvonással számot vetettek az oszmánok, s míg egy részről természetesen minden keresztény intézményt kiirtottak, más részt az új bosnyák mohamedánoknak templomokat s mindenféle jámbor alapítványokat ajándékoztak nemcsak a fővárosban, hanem országszerte is, és ez alapítványok közűl sok a közjóllétre szolgált, nem pedig csupán a mohamedánoknak. Így Szkender bég jó ivóvízzel látta el a várost, midőn az éjszakkeleti hegyekben, a várkastélyon fölűl fakadó Mošèanicát szabályozta, mely az erősség és a Èaršija alatt födött csatornában foly s a város közepén a Miljackába ömlik. E művet csak nem rég helyettesítették egy nagyszabású újabb vízvezetékkel, mely azonban szintén a Mošèanica „nemes vizé”-ből táplálkozik. A balparti kisebb vízvezetékeket, melyek immár fölöslegesekké váltak, szintén akkoriban kezdték el építeni, s a Megara patakból, meg a gonosz Bisztrikból látták el őket vízzel. Ez utóbbi a Treboviæ hegynek egy hasadékából a Latin-hídnál lévő torkolatáig mindúntalan sziklatuskókat gördít le, melyekkel szűntelen fenyegeti a környék házait. E vízvezetékek megalkotásának emlékezetét őrzi a nagy kaszárnyától a Miljackával egyközűen a Szkenderija-hídig vezető „Terezija” útcza neve is, a mi annyi, mint vízmérleg; itt ugyanis egy víztorony mérsékelte a facsöveket szétfeszítéssel fenyegető víz nyomását, mielőtt azt tovább adta.

A „dicsőséges” Ghazi-Huszref bég, a ki harmincznégy évig kormányozta mint vezér Boszniát, az erdőkbe menekűlt keresztényeket visszaédesgette Szerajevo városába és határába, hogy a hasznavehető munkáskezek számát velük is szaporítsa. Megengedte a katholikusoknak, hogy a Miljacka jobb partján, a Begluk átellenében kis templomocskát építsenek maguknak. Ott is állott a kis egyház, a körötte lévő magas falak közé rejtve egészen az 1879. évi nagy tűzvészig, mely a belvárost elhamvasztotta. Körötte csoportosúltak a katholikus lakosság házai, s innen az egész városrésznek „Latinluk”, vagyis „a latinok laka” lett a neve. Kétségtelenűl ugyanebből az időből való a görögkeletiek régi arkangyal-temploma is.

Spanyol zsidó temető Szerajevóban. Bernt Rudolftól

Ez az érdekes kis egyház, melyet a tűz több izben megrongált, erős falak négyszögében mint valami kis erősség áll a Èaršija mögött, a hegyoldalon, s köréje a papság és az iskola épűletei sorakoznak. Természetes, hogy e középpont körűl, az ú. n. „Varoš”-ban emelkedtek a görög-keletiek házai is. A Èaršijától tehát nyugatra, valamint a Latin-hídtól lefelé húzódó Galata-, ma Ferencz József-útczában is a keresztény lakosság volt többségben. S a Ferencz József-útczával egyközű másik két nevezetes útcza, a Ferhadija és a Èemaluša felső részeiben, melyek a Musala-tér közelében a városliget temetőinél végződnek, szintén sok keresztény lakóház állott. Újabban e tájon a spanyol zsidók telepedtek meg nagyobb számban. Ezek körűlbelűl kétszáz esztendővel ezelőtt (1685-ben) vándoroltak be s akkor a Ferhadija és a Èemaluša elején, a Èaršija tőszomszédságában egy terjedelmes épűletet, a „Sziavus pasa daira”-t kapták lakóhelyűl. Ez a zsidóváros („Èifuthana”), melyben egy régi és egy újabb zsinagóga emelkedik, szigorúan el volt zárva, és csak századunk közepe táján, Lattasz Omer pasa kormánya idején viradt jobb világ a zsidókra, a kik tőle több szabadságot kaptak és a városban való terjeszkedés jogát is megszerezték s ezt mindjárt nagy mértékben föl is használták. Megtekintésre méltó a város nyugati végén, a Borak-dombon lévő temetőjük sajátszerű alakú sírkövei miatt. A keresztényeknek ugyan nem voltak meghatározott városrészeik, mindazonáltal a régi viszontagságos és zavaros időkben szorosabban egymás mellé tömörűltek ők is, s körűlbelűl az új görög-keleti templom, a melynek nagy, feltűnő épűlete az ötvenes években emelkedett a Ferencz József-útcza középső részén, volt a nyugati határa a Huszref bég alapította keresztény városnak, körötte pedig szorosan zárúló övként sorakoztak egymás mellé a mohamedánok mahalái, vagyis kerűletei.

A cigányok, komédiások, a ruméliai zaptiehk és a többi csőcselék számára künn a város előtt a Seik-Magribi-mahalát jelölték ki tanyáúl.

A keresztények támogatásával és a földmíves lakosság segítségével Huszref bég csakhamar fölvirágoztatta a városban a kereskedelmet és a kézművességet. A Èaršija megélénkűlt s benne a különféle árúsok és mesteremberek külön-külön ház-sorokban telepedtek le, egyre sűrűbbé tömörűlő útczavonalakat és közöket alkotva, melyek a Kelet tarkán hullámzó életével népesűltek be. Ez időtájt szervezkedtek sztambuli mintára a czéhek (esznafok) is, melyek mind máig megvannak; s habár az utolsó hadjárat óta elvesztették zászlóikat és lófarkaikat, melyekkel azelőtt a vezérek elé szemlére és kirándúlásaikra kivonúltak, s egyéb régi szokásaik gyakorlata is megszűnt már: azért még ma is megvan minden czéhnek a maga, különféle jogokkal fölruházott előljárósága; továbbá még ma is él az a jámbor szokás, hogy minden czéhbeli az Isten segítsége mellett a maga czéhe őrszellemének, „pir”-jének oltalmába sajánlja magát, mikor a boltját kinyitja. Idő haladtával nem egy mesterségnek alkonyúlt le a csillaga, így a fegyverkovácsoké és a szűcsöké; ellenben a vendéglősök (ekmekdsi és mehandsi) és a kávésok (kavedsi), meg a szatócsok (bakali) üzlete újabban nagyon föllendűlt. Ma a Èaršija harminczkilencz czéhet számlál. Szerajevónak e belvárosa egyáltalában csak kevéssé változott az idők folyamán, s az éjjeli őrök (pazvandsi) mint hajdan, még ma is végig ütögetik furkós botjaikkal a hepehupás kövezetet (kaldrma), hogy kótogásukkal a tolvajokat elriaszszák, s még 1878-ban is az általános riadalom első jele az volt, hogy bezárták a boltokat. Nappal azonban békeség idejében csak úgy hemzseg a zsibongó sokaság a Èaršija útczáin. Kikiáltók, teherhordó állatok, árúsok és vevők, kiváncsi őgyelgők s mindenféle járókelő népség tolong össze-vissza. Tarka és eredeti képet tár elénk egy-egy borbély-műhely is, mely itt is, mint egyebütt, tereferélő helyűl is szolgál, a hol minden újdonságot meghallani.

Bosnyák borbélyműhely. Túry Gyulától

A Èaršija közepén nagyszerű emléket állított magának Ghazi Huszref bég a róla nevezett mecsetben, melynek építészeti szépségei más helyen kerűlnek méltatásra. „Konstantinápolyig nincsen párja”, – tartja róla a nép, – „csak a pompás drinápolyi Szulejmanijában”. Több százéves óriási hársfa illatos lombja borúl az udvarán csörgedező kút (szibil) fölé, a melynél imáikat mormolva, fürge mozdúlatokkal végzik szertartásos mosakodásaikat a hívők, mielőtt a mór izlésű díszítményekkel és drága szőnyegekkel ékes szentegyház myrrha-illatú belsejébe lépnének. A mecset körűl virúló rózsabokrok árnyékában márvány-síremlékeken mindenütt az Istennek, az igazi és örök élet egyetlen kútforrásának dicséretét s egy imáért esdő kérést olvashatni. Itt nyugszik Szerajevónak az új korszak alatti első polgármestere, Musztafa Fadil Pašiæ bég is. Az udvart körűlzáró falak egyik fülkéjében egy dervis kuporog s az előtte álló, sűrűn lefátyolozott félénk fiatal leányka számára aligha nem szerelmeslevelet ír. Az udvar szögletében a szőlőindákkal befuttatott falú népiskolából, a mejtefből kihallatszik a tanúlók tompán zsongó kántálása, jámbor idyllként vegyűlve a falakon túl zajongó vásári zsivajba, melynek fülsiketítő lármáján is túlharsog a minaret tetejéről a muezzin imára hívó szózata. Az udvarban még különben elég látnivaló van; egyebek közt az útczasarkon álló óraszoba (muvekithana), a melynek mind a négy falán számos mindenféle óra függ, hogy minden arra menő megláthassa, hány óra van; továbbá a vízmelegítő kályha, mely télen tíz medenczét lát el meleg vízzel; aztán az arsin-kő, mely a kereskedőknek a hiteles igaz mértéket mutatja; s végűl a mauzoleum, a hol a mecset alapítójának hamvai nyugszanak, ki egy Montenegro elleni hadjáratban esett el Drobnjaknál s ott is volt eltemetve mindaddig, míg az anyósa, a valide-szultánnő, ki nem eszközölte a czetinjei vladikánál, hogy porait ide szállíthassák. Most itt nyugszik nagy tiszteletben a melléje temetett Murad bég vajda szomszédságában, kiről azt tartja a hír, hogy Huszrefnek a fia volt, csakhogy az atyja rejtegette, mert, mint szultánleány fiának, féltette az életét. Drága szövetek borítják a két koporsót, melyeken egy-egy turbán látható azon módon csavarva, a mint a megholtak életökben kedvelték. Alacsony olvasó-állványok előtt a koránból imádkozók kuporognak, s a lenge szellő, mely a madarak csicsergésével együtt a sírkertből ide belebben, meg-meglobogtatja néha az olajmécsek pislogó lángocskáit.

Szerajevo vidéke, az úgy nevezett Sarajevsko polje, a szó tágabb értelmében még szintén a városhoz számítandó, a mely e legyező alakban elterűlő síkon lassan mind jobban terjeszkedik. A nyugaton hátrább vonúló hegylánczok e mezőség határán teljes félkört alkotva, mintegy tóból látszanak kiemelkedni.

A szerajevói mezőség az év minden szakában más-más képet ölt. A mily szegények ugyanis víz dolgában a körűl lévő hegyek, ép oly gazdag e részben a síkság, melyet számos folyó, ér és patak öntöz. Épen ezért tavaszszal és nyáron is, mikor a körötte emelkedő hegyek koszorúja élettelenűl mered a perzselő nap hevében, a mezőségen még mindig üdén és buján virúl a növényzet. A víz-erek partjait áttörhetetlen sűrűségű kúszónövények, fűzek és sás szegélyezik, s kivált a Dobrinja vize helyenként egészen el-eltűnik a rája borúló mocsári növények sűrűjében. A halakban szerfölött bővölködő vizek hálózata között elterűlő földeken embernyinél is magasbra nő a tengeri. E folyók és patakok hegyi vizek lévén, gyakran hirtelen nagyon megáradnak s ilyenkor mélyen kivájják a puha talajt, melyen szűntelen változtatják medrüket.

Mohamedán isteni tisztelet Szerajevóban. Joanovits Páltól

A dús növényzet, kivált forró nyárra következő őszszel, úgy szólván tegnapról mára eltűnik. Ilyenkor aztán egyszerre üresen és pusztán terűl el a mezőség, a melyen élesen húzódnak keresztűl-kasúl a vonalak, s tisztábban föltetszenek a letarolt földek között a majorok és tanyák, a szerajevói előkelőség nyári lakai, a kis templomok és mecsetek. Napnyugtával, mikor magasan megrakott ökrös szekereken haza felé hordják a termést, a takaros jómódú parasztnép festői csoportozatait láthatni itt a környéken. Messzire elhallatszik az arató leányok és asszonyok víg danája. Ilyenkor van a fürjvadászatnak is a legjobb ideje. Ha pedig az őszre jó szigorú, havas tél következik, akkor a vadászok nem csekély örömére számtalan vízi szárnyas, meg ezernyi ezer ragadozó és varjúféle madár lepi el a vidéket, kivált a folyók táját. Blažuj falucskánál, mely a nyugati hegyek félkörének a közepe táján fekszik s a hol a Herczegovinába vezető út a Žujevina hegyi patak mentén az Igman oldalára fölkígyódzva a hegységbe kezd hatolni, a talaj sótartalmú ásványvizekkel van át meg átitatva. Számos helyütt föl is fakad és ki is buggyan a víz, mely télen át szűntelen párolog és a vadkacsák végtelen rajait csalogatja magához.

A Polje legdélibb pontján, Krupac-Vojkoviæinél törtet ki egy vadregényes sziklaszorosból a Željeznica. E kevesektől látogatott szorostól kezdve az Igman tömör hegyháta mentén egymást érik a sűrűn épített faluk. Glavo-godinánál már feltűnően sok a forrás; számuk innentől fogva még csak növekszik. Blažuj közelében egy, az Igman erdeinek balzsamos lehelletével teli s mindig árnyékos szurdokban egyszerre száz meg száz forrás tör elő a hegyoldal alján. Ez a Boszna bölcsője, a melyből mindjárt kész folyóúl lép ki. Már legelső lépteivel malmokat hajt s az egész Polje összes vizeit begyűjti széles medrébe egész Hreljevóig tartó útjában, a hol a mezőség legéjszakibb sarkában azt elhagyja. Vize soha sem fagy be, s ha a Polje csupa jég és hó alatt dermed is, a Boszna vize ilyenkor is átlátszó smaragdzöld színben csillog a fenekét ellepő vízi növények fölött. Medre olyan, mint egy elárasztott rét, s a marha örömest begázol hullámaiba a benne termő növények kedveért, hogy azokat lelegelje.

A Polje közepét körűlbelűl az a tekintélyes régi nyárfacsoport jelöli, mely egészen a Dobrinja közelében Doglodinál áll. Innen szabadon ellátni minden irányban a mezőséget határoló hegykoszorúra: először is az előhegyek cserjés lánczolatára, majd mindjárt ezek mögött a legváltozatosabb színekben pompázó magas hegyekre. Bosznia komor felfödjének e napsugaras derűben mosolygó kies vidékét, a tájszépségekkel oly bőven megáldott szerajevói mezőséget, a természet kegye még egy drága kincscsel ajándékozta meg Ilidže kéntartalmú hévvizeiben.

A Boszna forrásai közelében, de már künn a napsugaras síkon, egészen a Željeznica mellett látjuk Ilidžét, tágas angol park ölén. Egész környékén csupa hévvíz bugyog elő mindenütt a savas, kénes talajból. A források fölfedezése nem új keletű, mert római időből való épületromok tanúsítják, hogy e gyógyerejű vizeket már az ó-korban is meg tudták becsűlni, sőt nevezetes neolith leletekből következtetni lehet, hogy már a történelem előtti időkben is ismerték. Tudjuk különben, hogy a félig-meddig mondai hírű Vrhbosna középkori székváros helyét is itt keresték. De akármi állott is valaha e helyen, telejsen elpusztúlt az utóbbi fél évezred alatt, s a mai Ilidže a szó szoros értelmében egészen új műveltségi talajon álló, minden izében új és egységes alkotás.

Szerajevói útczai jelenet. Bernt Rudolftól

A tartománynak monarchiánk által való megszállása óta is elmúlt már vagy tizenöt év, míg a tulajdonképeni forrásra rá bukkantak. Ez csak 1893-ban történt, a mikor tetemes mélységben egy vastag forráskő-réteg áttörésekor sisteregve zúdúlt föl az óriási víztömeg. Ma kő medenczéjében forr, sustorog a tiszta kékes víz, sűrű kéngőzöket árasztva, melyek hűvös éjszakákon egész kis felhőkké gomolyodnak fölötte. A szökőforrás bősége, mely naponként ezrek fogyasztását is kielégíti, valamint a víznek úgy belső, mint külső használatnál kitűnő gyógyhatása Ilidžét előbb-utóbb bizonyára világhírű fürdőhelylyé fogja tenni.

A hévvíz körűl ma már egész sorát látjuk a legczélszerűbb berendezésű s teljesen a kor színvonalán álló intézeteknek. Nagy, mintaszerű fürdők, kényelmes vendéglők és szállók állnak ma ott, a hol két évtizeddel ezelőtt még buján termett a nád a kénes források pocsolyáiban, úgy, hogy a nyugat-európai látogató is fölleli már itt a maga finomabb izlésű s kényesebb életszokásainak minden kellékét, de a keleti vendég is ép oly jól érzi magát Szerajevónak e kellemes üdülőhelyén. A fürdőzés idején szűntelen jönnek-mennek a Poljén keresztűl a lihegve zakatoló, zsúfolt helyi vonatok, s ünnepnap Ilidže a legtarkább néprajzi képet tárja elénk, melyen a mai Balkán egész népsokadalma hemzseg. A Boszna forrásai és gyönyörű környékük szintén Ilidže keretéhez tartoznak még és számos kirándúlót csalnak magukhoz, nemkülönben az Igman tövénél álló falvak is. S mikor a Polje legdúsabb díszében pompázik, a Željeznicán túl, szilváskertek között szunnyadó Butmir mohamedán falucska is fölserken egy időre álmából, hogy a határában lévő nemzetközi nagy lóversenytér csillogó színes látványosságában gyönyörködjék. Nem is sok párja akad az ilidžei versenypályának, melyet a körötte emelkedő hegyek tájképi szépsége s a rajta tarkálló sokaság néprajzi érdekessége tűntet ki annyi más fölött.

A nyugati fensíkra még egy pillantást vetvén, fordúljunk most keletre, a hegység felé. A Szerajevót környező magas hegység tág körét keleten a Glasinac és a Romanija zárja be. A változatos hegyi táj fölé, melybe a Miljacka szorosa vezet, óriási természetes erősség emelkedik. Hozzáférhetetlen sziklafalakra támaszkodik nyugaton és délen a mokrói széles völgyben, valamint a fenyves illatú Pale nyaralóhely felé néző oldalán. Kelet felé pedig, Rogatica irányában nagy földomlások védik, míg az éjszaki szelídebb lejtőn a sötét Kopito-planina áll őrt. A zöld palástú boszniai hegyek közé tévedt, hogy ne mondjuk, titáni erővel ide gördített karszt-tömeg ez, melynek tágas fensíkján sekély kopár mélyedések vágódnak be. A körben álló hegyek erdős gerinczei teljesen elzárják ezt az őskori pásztortanyát a külvilágtól, valóságos sánczot vonva az ország keleti és nyugati fele közé, s csakugyan mint ilyen is szerepelt az minden válságos időben.

A Boszna forrásai. Túry Gyulától

Az ős-illyr pásztornép természetes várkerűlete ez, melynek történelem előtti életéről a Glasinac tesz megbízható tanúságot. Órák hoszszat csupa szedett kőből rakott sírok előtt halad e tájon a vándor, a melyek mellett két évezred nyomtalanúl suhant el, míg a jelenkor kutató szelleme a bennük rejlő becses régiségeket a pusztúlás elől biztosabb helyekre nem mentette. A ködbe vesző múlt amaz emberei, kiknek rég elporladt földi maradványait csak egykori csecsebecséik élték túl, e sírok oltalmára azok útjai elé s a külön álló csúcsokon kőbástyákat raktak, melyek már a természettől is megerősített tájat még jobban elzárják a külvilágtól. Itt éltek és enyésztek el ama névtelen nemzedékek, melyeknek szürkűleti homályban derengő korából gazdag halotti díszükön kivűl alig maradt egyéb, mint néhány ó-illyr helynév s egy-két elmosódott mondai emlék.

De mint hajdan, ma is nemes vérű lovak patái dobognak a völgy aljának legelőin; mint akkor, ma is nagy birkanyájak őgyelegnek a lejtők mészgöröngyei között. Mély kútakból kell számukra a vizet meríteni, mert a karsztos tölcsérek a fölszín minden vizét irígyen magukba szürcsölik. Glasinachegyi híres édes szénával megrakott lovak karavánjai haladnak előttünk, s köröttük vígan ugrándoznak a pajkos csikók. S habár ma a ritka, hűvös levegőn és a fátlan síkon át messzire elhallatszóan csendűl meg a sokolaci templom kis harangja; habár a környék szálas komor lakói szláv nyelvet beszélnek: mintha a Glasinac orma fölött még mindig ott lebegne az őshajdan szabad illír világának mélabús emléke; mintha ezt az emléket szólaltatná meg a hallgatag pásztor is kettős furulyáján, melynek bánatos dallamában is régmúlt idők haza járó lelke száll felénk.

A Glasinac várszerű ormának csipkés falait és tornyait a fensík délnyugati végén álló Romanija-planina alkotja, mely a fensík felől csak a látókört szegő csekély emelkedések alakjában tűnik föl, de a körötte lévő mély völgyekből annál fenségesebb. Mintha valami óriási őserő egyetlen hatalmas sziklából faragta volna ki, úgy mered hegyes szögben kikönyökölve a völgymélyedések fölé. Sima, helyenként kiugró sziklafalainak felső széle két helyütt a planina csúcsmagasságait jelöli. Minthogy még épen az erdőöv határa alá esik, őserdei fenyűk zúgnak öblös karszt-tölcséreiben, melyek közt egész tömkelege van a barlangoknak és búvhelyeknek, úgy, hogy még a helylyel ismerős is könnyen eltéved s órákig körben bolyong a tájon, a Starina Novak nagy monda- és dalkoszorújának e színterén. E mondák és dalok hősét tekintették a Planina délszláv vitézei mintaképüknek, a kalandos Hajduèina megalapítójának.

A Drina vidéke. – A Ranjen óriási sánczolatán túl is a boszniai redős hegység zöld palástú lejtőit, szakadékokban tova csörtető gyors vizeit, mély völgyeit és magasba tornyosúló bérczeit láthatni. Az emberek lakóhelyei sem igen különböznek az amott látottaktól, s a Drina felső vidéke, a „Podrinje”, mégis egészen sajátszerű táj, melynek a világtól elzárkozott délkeleti csöndes zugába a Rigó-mező küldi üdvözletét a folyóvizek által. Az ormokon düledező őrházak, a szűk völgyekben görög-keleti templomok és kolostorok romjai állanak; ugyanitt kegyeletes fölírású sírköveket találunk, melyeket a hajdan mohamedánná lett nemesember állított a keresztény valláson maradt szüléinek, és olyan remeték barlangjain akad meg szemünk, kik még többi társaik sanyarú életét is nagyon kényelmeskedőnek tartották. Itt van a szerbek nemzeti hősének, Kraljeviæ Markónak a szülőföldje is, a hol emléke még ma is él a nép szivében és képzeletében.

Ilidže fürdő. Háry Gyulától

A Ranjen nyergéről Praèa és Goražda között majdnem az egész Podrinjét be lehet látni. S ha a megszállott tartományok számos magas hegyormának valamelyikéről igazán elragadóan szépnek mondható a kilátás: kétségtelenűl a legnagyobb mértékben ilyen az, a mely a Ranjen-Karaulának magasságok és mélységek fölött egyaránt uralkodó pontjáról élvezhető. Erdős hegykúpok, kopár szürke gerinczek, zöldelő völgynyílások egyesűlnek itt olyan tájképpé, mely a távolban lassanként az albán hegység változatos kék körvonalaiba olvad át. E felhőkig tornyosúló, távoli erdőtlen bérczek közűl egy hatalmas, fekete hegykorona emelkedik ki kettős csúcscsal. Ezek a Brda vaskos bástyái, a „Fekete hegyek” a sötétlő Durmitorral. Innen ered a Drina. Vize hol itt, hol ott csillan föl a hegypárkányok közé ékelt rövid völgyek alján, mint harmatcsöppek a virágkehelyben, míg keleten a Javor planina mögött, a szerb lejtők mentén el nem tűnik.

Drina néven ott lép a boszniai völgytorkolatokba, a hol a bosnyák-montenegrói határon a Tara és Piva vizei egyesűlnek. E két montenegrói folyócska medrei kopár, fakó sziklafalak közti mély árkok, melyekben hol smaragdzöld, hol kékes szint játszva iramlik a hegyi víz. A hol a 400–600 méternyi függőleges sziklafalak kissé hátrább hajolnak, ott lombos facsoportok kapaszkodnak meg rajtuk, melyekre fönt a fensík párkányán helyenként tűlevelűek következnek.

A Tara és a Piva torkolata közötti kis zöld háromszöget egy meredek hegykúp zárja be, melynek tetejéről egy várrom tekint le a fürge Drina mentén a bosnyák földre. A népnél e romnak Šæepangrad a neve, mivel hajdan Szent Száva hatalmas herczege, Vukèiæ istván, nyaranta gyakran lakott benne. „Itt üldögélt sziklakerevetén s nézegetett országa felé az ifjú Drina mentén.” Foèa környékének lakói még ma is a „herczeg országá”-hoz, Herczegovinához akarnak tartozni s nem szeretik, ha bosnyákoknak nevezik őket.

Romanija-planina. Charlemont Húgótól

De akármint tiltakozzék is ellene a környék lakossága, azért bizony az egész terűlet, melyen a Drina átsiet, mégis határozottan boszniai erdővidék. Határánál a montenegrói és a herczegovinai karszt hirtelen megszakad. Fensíkjai egyszerre gömbölyded, vaskos hegyhátakká és tömör kúpokká tagozódnak. A sűrűbb közlekedésű útvonalak mentén csak mostoha bánásmódban részesülő, össze-vissza rongált erdő borítja ugyan a földes lejtőket, de ez is rendkivűl kedves ellentét a karszt fakó sivatagaihoz képest. Több helyütt nagy terűleteket csupa szömörcze-bokor (sumac) lep el. Ez, meg a sok kis csermely réges-régóta virágoztatja az itteni bőripart, a melyhez a herczegovinai havasok ezer meg ezer kecske- és birkabőrt szolgáltatnak. A keskeny Gjafer patak, a Drina egyik éjszaki mellékvize mellett fekvő Jeleè falucska a fő helye e bőriparnak, mely ma már jó részt korszerű eljárással dolgozik. A jeleèi bőrt az ország városaiban, leginkább Szerajevóban bocskorokká, nyergekké és fegyverszíjakká dolgozzák föl. A fegyverek azelőtt leginkább Foèá-ból kerűltek, mely három harczias kerűlet (vilajet) határán feküdvén, hajdanában a fegyvergyártásnak köszönhette jóllétét. A foèai kések még ma is nagy keletnek örvendnek Szerbiában; a kovás és egyéb puskák azonban ma már senkinek sem kellenek. Foèa különben valaha nevezetes gyapjú- és marhavásárok piacza is volt, a míg a Ragusa és „Ó-Szerbia” – így híjják itt a novibazari szandsákot – közötti régi kereskedelmi út a változott körűlmények miatt itt félbe nem szakadt. Mai napság Foèa, „Herczegovina második városa”, csöndes magánosságban tesped göröngyös nagy hegyeinek ölében. A Drina és Èehotina vizei által széttagolt s egymástól jó messze eső részeiben a távolságokat kilométerekkel lehet számítani. A szőlőindákkal és futóbabbal ellepett fehér falú s magas fekete födelű házak között szilvás-kertek és dohányültetvények láthatók. Itt ér ugyanis véget a herczegovinai nemes dohány mívelési terűlete s egyben kezdődik a bosnyák szilváé, mely a Drina alsó vidékén már uralkodó gyümölcs. Dohányföldek közepette emelkedik Bosznia egyik legszebb épűlete: az Aladža-mecset, melyet a belsejét ellepő mesteri festmények maradványairól „tarká”-nak neveznek. Háromszáz és egynéhány esztendővel ezelőtt innen Foèából kelt útra a szegény Hasszán, hogy amúgy igazi hagyományos keleti módra szerencsét próbáljon Konstantinápolyban. S mikor aztán „nazir”-rá, vagyis a szultán bizalmas emberévé lett s egyszersmind gazdaggá és hatalmassá, megint csak hazatért szülővárosába, a mi jellemző vonása a szülőföldjéhez híven ragaszkodó bosnyák léleknek. S azon a helyen, a hol megpillantotta szegény édes anyját, kit a viszontlátás öröme megölt, gyönyörű emléket állított neki az említett mecsetben. A mecset körűli földek ma is olyanok, mint akkor voltak.

Ma már szinte álomnak tetszik, hogy Foèa valaha nevezetes kereskedő város volt. Az Aladža-mecsettel szemközt, a Èehotina magas balpartján a császár-mecset előtt egy magános fenyűfa áll, mint utolsó emlékjele annak az erdőnek, melyet a helyén keletkezett vásártér miatt kivágtak. A hajdani fegyverkovácsok s ezüst mellpánczél- és vitézkötésgyártók ma kukoriczalisztet és gyújtót árúlgatnak. Minden csöndes és álmos a városkában, a hol azonban még ma is szívesen emlegetik a múltat és azt, „a mi a könyvekben írva vagyon”: hogy t. i. valaha ez a kis hely nagy volt; de hajh! hiába, minden hajdani nagyság megint csak kicsinynyé törpűl.

Szelíd palás lejtők között folydogál tovább a Drina sekély, széles, kavicsos medrében Goražda felé, melynek ritka szép, kies a fekvése. Épűletei közűl kimagaslanak a katonai barakkok s közéletében föltűnően sok az egyenruha, mint az ország legtöbb déli városában is. Az egész városka ki van tatarozva s minden új és tiszta benne. A régi Goraždából jóformán csak a Sierèiæi bégek kulája maradt meg; a Drina régi íves kőhídja, valamint a karaván-szeráj már rég elpusztúlt s velük oda van Goražda egykori nagy terjedelme és nevezetessége is.

Részlet a Glasinacról. Charlemont Húgótól

A „Drina fejedelmei”, mint a hogyan a chlumi herczegek magukat nevezték, örömest tartózkodtak a Podrinjében. Zveèaj vára a Drina balpartján, Goraždánál a folyam mentén valamivel lejebb, e fejedelmek ideiglenes tartózkodó helye volt a sokat említett Samoborral együtt. Emez volt különben az ország összes középkori fejedelmi székhelyei között a legfényesebb. Hatalmas falai még ma is fenyegetően tekintenek le a sziklás szakadék tetejéről a termékeny síkra, mely a déli magashegységből eredő Janjina folyócska torkolata környékén elterűl. Samobor tornyai és föld alatti várbörtönei még három évtizeddel ezelőtt államfogházúl szolgáltak, s csak az erősség meggátolhatatlan pusztúlása kényszeríté a kormányt annak megszűntetésére. De a népnél még ma is él a híre, s nem egy helyi szokás gyakorlata miatt még napjainkban is meg-megélénkűlnek olykor a puszta hely falai. Itt is leginkább István herczeg nevét kapta föl a hagyomány, ki annyira szerette a Drina fölvidékét, a Podrinjét, hogy oda építtette végső nyugvóhelyét is.

Goraždától kocsin csak néhány órányival lejebb, a Janjina hegyi folyócska mentén haladva egy sötét völgykatlanba érünk, a hová félévig be sem tekint a napsugár. Örökös félhomályban szendereg itt Èajnica, még akkor is, midőn a városkát körűlölelő Kovaè-planina tetői aranyos napfényben fürödnek. De ha egyszer a tél e szurdokba bevette magát, ugyancsak nehezen tágít belőle. Ezért a város nevét az ó-szláv èajati (bevárni) szótól származtatják, hogy t. i. várhat, a míg kitavaszodik.

Az itteni híres csodatévő kép is egy pinczeszerű sötét helyiségben vesztegelt sokáig, míg újabban egy messzire ellátszó, tizennyolcz kupolás egyházat nem építettek számára. E búcsújáró-helyre évenként ezer meg ezer „búval, bajjal megrakott” zarándokol, a minő minden felekezetű és állású között elég találkozik. A két nagy Mária-ünnepen (Mala és Velika Gospojina) seregestől tódúl ide a nép az ország minden részéből. S keresztények és mohamedánok egyaránt keresnek vigasztalást és segítséget a csodatévő képnél, mely drága ezüst keretéből nagy komoly szemekkel tekint le az ájtatoskodók sokaságára. Se szeri, se száma a csodáknak, melyeket a hívőknél e szentkép mível, s ha a népet nyavalya, inség vagy háború veszedelme szorongatja, könyek csillannak meg Mária szemeiben. Így híresztelik. Gondosan őrzi is a képet Èajnica minden lakója, s midőn 1868-ban az az álhír kelt szárnyra, hogy a Prepolje melletti régi Banja kolostort, a honnan a csodatévő kép származik, helyreállítják és a képet megint oda viszik vissza, a èajnicai mohamedánok készek valának érte fegyvert ragadni. Banja elpusztítója, a Sokoloviæ Szinán bég emlékezetét őrzi a Mária-templom közelében, a Janjina szorosa szélén kecsesen emelkedő mecset, melyet építője Banjából elrablott fekete márvány oszlopokkal és lépcsőkkel, ólomkarikás ablakokkal és egyéb drágaságokkal díszített föl.

Részlet a Drina felső szakaszáról. Charlemont Húgótól

A Podrinje erdővidékéről Èajnicából hirtelen kanyarúlatokkal kígyódzó hegyi úton a Svietlo-Borje hágójára, a Metalka-nyeregre jutunk, útba ejtvén a Konjski-grobot (ló-sír), melynek kúpja alatt a monda szerint Szent Száva kedvelt paripája nyugszik. Török és osztrák-magyar katonák állanak itt őrt a köves Kovaè-planinán, a hajdani Ráczország bejáratánál. Itt megfordúlunk s megint a Drina mentén haladunk lefelé a völgybe.

A Ržavának a Drinába torkollásánál félig fák közé rejtve áll Višegrad városka. Őrtoronyként emelkedik föléje a rom koronázta Starigrad sziklakúpja, s a vele átellenben meredő Butkova-Stjenával együtt a bajjal járható sziklaszoros végét jelzi, melyből a Goražda felől érkező Drina tajtékzó hullámai előtörnek. S épen ott, a hol a folyó a szorosból kilép, hogy azon túl széles mederben büszkén hömpölyögjön el Višegrad előtt, közepe felé emelkedő tizenegy csúcsíven nyugszik a száznegyven méter hosszú kőhíd, melylyel a nagy hírű Mehmed Sokoloviæ pasa nagyvezér szülőföldje iránti szeretetből a várost valaha fölékesítette. Sokat is tud a nép e büszke építményről regélni és énekelni, s benne összpontosúl Višegradnak a közép-kortól az újabb időkig minden nevezetessége, melyre mint a Szerajevóból Konstantinápolyba vívő nagy kereskedelmi és hadi út egyik fontos állomása méltán szert tett. E nevezetességére vallott a keleti fénynyel fölszerelt karaván-szeráj is, melynek a jobbparti hídfő egyenesen neki vezetett s a mely ma már majdnem teljesen eltűnt a föld színéről.

A szép kúpokat és lejtőket, melyek a Višegrad alatti hegységből a Drináig nyomúlnak, a folyón lefelé haladtunkban mind szeszélyesebben hasadozott falak váltják föl, és a rétek, mezők s majorok között tova suhanó zöldes folyó megint vad hegyi patakká válik és zúgó morajjal szökik alá a sötét mélységbe. Az út majd sziklalépcsőkön vezet le a hűs habok mellé, majd meg a lejtőket megkerűlve fölkanyarodik a toronymagas sziklapárkányok keskeny szélére, melyek fölött panaszos hangon vijjog a keselyű.

Samobor vára. Charlemont Húgótól

Staribrodnál, e régi révállomáson jobbra egy kerek sziklatorony emelkedik s rajta áll Hrtare várrom. A „Prokleta Jerina”-ról (elátkozott Ilonáról) szóló regét a folyó hajósai e helyütt soha sem mulasztják el újra meg újra elmondani. Hogy miért „elátkozott” ama Jerina? Hát mert megfogta sokak átka, a kik soha sem nevezték őt másként. Nem szenvedhette az urát s egyre idestova járt-kelt az országban s mindenfelé várakat épített. Valóságos istencsapása volt a szegény parasztnépre. Némely jobbágy annyi ideig szolgált a robotjában, hogy mikorra haza kerűlt, bölcsőben hagyott gyermeke addigra már felnőtt s az apja meg sem ismerte. Látjátok ott a Hrtare sziklafalát? Lehet vagy háromszáz rőf magas és négyszáz rőf széles! S azt darabról darabra kellett oda fölhordani. Ökörrel oda föl nem juthatni. Hát kecskék hátára kötözték a kődarabokat, vagy embersor adogatta kézről-kézre. A vakolatot pedig tojásfehérjével keverték, különben nem volna olyan szilárd! Így történt itt, Dobunjban, Praèán és Klotjevacon, Zvornikban és mindenütt ama száz helyen, a hol a „görög asszony” építtetett … S aztán mire mindez a sok vár? Minek állíttatta őket? Jerina minden erőlködése hiábavaló volt, s ezért sújtja őt a nép átka, melynek gyermekesen tóditó és színező képzeletében a hajdan hatalmas úrnő mindinkább valami undok rémalakká torzúl. Valósággal pedig a Cantacuzenek családjából való szerb fejedelemnő volt ez a Jerina (egyházi íratokban Jelenának is nevezik), s szendrői Brankovics György despota felesége. Nagyon okos és erős lelkű asszony lehetett, a ki az ura helyett sokszor intézte az ország ügyeit. A szerb birodalmat, melyhez akkor Keleti-Bosznia s benne Zvornik, Vlasenica, Srebrenica, Višegrad, Rogatica és Èajnica is hozzá tartozott, két oldalról nagy veszedelem fenyegette, s így a nép egész erejét meg kellett feszíteni, hogy az országot erős várakkal meg lehessen védeni. Erre emlékszik homályosan a nép még ma is, és ezért tulajdonítja Keleti-Bosznia minden várát Jerinának, jóllehet nem mind ő építtette. Ugyane Jerinát 1456-ban a saját fia, Lázár, trónraléptekor megmérgezte, s a „proklet” (elátkozott) jelzőt alighanem akkor kapta, de csak „az Istentől elhagyott”, „szerencsétlen” nő értelmében. Ma már azonban csak átkozódva emlékszik meg a nép a zsarnok úrnő követelte sulyos áldozatokról.

Èajnica. Charlemont Húgótól

A Starogorske-Stjene balparti oldalfalai mentén tovább haladva, messze a Drina szorosa mögött kibukkannak a szerb határhegység egymás mellé sorakozó főbb csúcsai: a Kis- és a Nagy-Gostilja, a Janjac, a Vlasinita-Glava és a két ormú Nagy-Stolac. Ennek a Drina felé néző széles lejtői mindúntalan újabb meg újabb csúcsokba szöknek föl, míg végre a szögletkő gyanánt emelkedő Stolovac sima, félkör alakú falai egészen a Drináig érnek. Ezeket megkerűlve, derékszögben keletnek kanyarodik a Drina; egyszerre a balpartján is meredek falak nyomúlnak melléje s 10–12 méternyi szűk mederbe szorítják a folyót, mely zúgó örvényeket alkotva rohan át a keskeny szorúlaton. Itt a hírhedt Slap, a tutajosok réme, magas vízállásnál egészen járhatatlanná teszi a folyót. Viszont a néhány kilométernyivel nyugatra lévő Pripeèki Slap a vízből háznyi magasságig kimeredő szirtjeivel és a víznek rohamos esése miatt alacsony vízállásnál fenyegeti nagy veszedelemmel a hajósokat. Így bizony a Drinán minden évszakban csak nagyon ügyes és gyakorlott hajósok járhatnak; s mégis csak az épen nem veszélytelen tutaj az egyetlen közlekedési eszköz, a melylyel a Drina minden zege-zugába el lehet jutni, mert a Slaptól kezdve a folyó partjai teljesen járhatatlanok.

A kép vadregényességét még fokozza a szilaj Žepa, melynek fekete sziklamederben csillogó zöldes habjai a Podžepljének medvék lakta vidékéről jőve, a balparton a Drinába szakadnak. A Žepa zuhatagszerű torkolata fölött magasan emelkedik egy ódon török híd csúcsíves boltozata, melynek szétmálló parti pilléreit a rájuk fölfutó növényzet kötözi újra egybe. A helyi monda szerint annak a mesternek a legénye vállalta magára nagy merészen e híd építését, a ki a višegradi hídat emelte; s mikor a hid büszke íve készen állott, az írígy mester bosszúból levágta tanítványának a két karját.

A keskeny sziklaösvény a tetőről lefut a hídhoz s aztán megint meredeken neki vág egyenest a Javor-planinának, a melyen át a legrövidebb út Srebrenicába vezet. Hegyen-völgyön, 1.500 méternél magasabb csúcsokon keresztűl, a milyen a Žep, melynek oldalából a Žepa fakad, hullámzik itt előttünk az erdőség rengetege. Itt a vízben bővelkedő hűvös Studena Gora vég nélküli fensikja és a Žepa szakadozott vidéke, melyen a fekete fenyű 50 méternyi magasságra és derékban 120 centiméternyi vastagra nő. Beláthatatlan vadászterűletein nem ritka a medve, a vaddisznó és a siket fajd. A Javor-planinán órákhosszat küszködik az ember a sűrű bozóttal, míg egy-egy erdőlakó mohamedán földmíves szegényes kunyhójára akad. A csúszós, köves, gyökerekkel benőtt ösvényeken sok helyütt a vihar ledöntötte fák keresztben fekvő törzsei is nehezítik a járást-kelést. A gyér erdei tisztások rétjein csak ritkán mutatkozik a legelésző vad, melynek keresztűl-kasúl futó nyomaival azonban mindenfelé sűrűn találkozunk.

A nagy erdőkerűlet legkeletibb határán van a zergékben bővelkedő lukai szakadék. Félórányira Lukán alúl a Drina partjai már egészen függőleges falak, melyek közt mint valami csatornában folyik a víz. Azonban a boszniai part hegyoldalai szeszélyes változatossággal megint zöldelő kúpokká és csúcsokká tagolódnak. Ellenben a szerb parton tovább is változatlan meredekséggel húzódnak a helyenként ezer méternyire is emelkedő falak, melyeknek felső szélén sivár, téres fensíkok kezdődnek. E falak árnyában két sziklacsúcs tetején áll két szomszéd várrom: Klotjevac és Gjurgjevac. Talán itt is tartózkodott s lehet, tovább is időzött ama nyugtalanúl bolyongó Jerina várúrnő, kiről e tájon egy igen jó ízű szilvafajt neveznek, a melyet állítólag ő ültetett. Őszszel a klotjevaci vár alja mindenütt kéklik a sok szilvától, és a szétmálló mésztől fehéren csillogó falak között szorgalmasan főzik a szilvaízt. E szilvafák mindenesetre maradandóbb emlékei a fejedelemnőnek, mint a hajdani büszke vár, melynek most minden lépéstől egy-egy köve húll a Drinába.

A èajnicai szerb búcsújáró templom csodatévő képe. Charlemont Húgótól

Most a vidék mind mosolygóbbá vidúl. A lapos partszélen rétek, tengeri- és dohányföldek terűlnek. A part mentén szigetkék gyanánt kis csoportokban állnak a római síremlékek, félig már a televényföld alá sülyedve s galagonyabokrokkal és nagy virágú bogáncscsal benőve az óriási illatos diófák árnyékában. Vranjkovinánál a partmenti vetéseket egyszerre a Drina mellé nyomúló magaslatok szakítják meg, melyeknek palakőzetéből tetemes magasságról rohan lefelé egy patak. De tovább a kiszélesedő folyó mentén megint messze a Drinaèa torkolatáig folytatódnak a nyílt dombvidék kies képei.

A Saska rjeka, vagyis „szász folyócska”, a Drina medrébe való szakadása előtt kevéssel egy kies völgytágúlásba ér, melynek közepén valaha Domavia városa áll, a bosnyák ezüstbánya (Bosna Argentina) telepe. Itt a csak néhány évvel ezelőtt kiásott nagy római gyarmat romjai között járunk, mely, mint maradványai mutatják, nem lassú hanyatlással pusztúlt el, hanem rögtönösen hagyatott el. Ma az igen szegényes kis Sasa falu van a helyén, mely a közép-kori szász bányamunkásoktól kapta nevét, kiket a ragusai származású kereskedők Srebrenicában annyira szorongattak. A mély völgykatlanban mai napság egy kis zúzómalom kalapácsa dolgozik. Ismét hegynyergeken és gerinczeken át juthatunk Kvarak hegyszorosába, a hol ezüst- és ólomtartalmú érczeket kutatnak a hatalmas lejtőkön. Itt folyik a Crvena rjeka (vörös patak), melynek sárgásvörös iszapos vize a nagy oker-telepektől kapja színét. Parti öbleiből fakadnak az arzenikum-tartalmú források, melyeknek gyógyító erejű vize „Guber” néven egy egészen korszerű berendezésű töltőhelyről elég gyorsan kerűlt világforgalomba. Szűk erdős völgyben morajlik a Mala Kiselica szintén hatalmas okertelepek, a Križevica mentén Srebrenicán alúl terűlő mezőség előtt, a hol egy okergyár kéménye füstölög. S itt áll ím előttünk Srebrenica maga is, az „ezüstváros”, de nem igen látszik a nevét igazolni. Mély bevágás fenekén, a melyet elszigetelt várhegye még szűkebbre szorít, szétdúltan és szanaszét szórtan kuporognak a házai. A hegyoldalakról a záporpatakok mossák le elég gyakran, a folyó partjain meg ennek meg-megáradó hullámai fenyegetik és hordják is el nem ritkán a házakat, melyek ilyenformán alig tudnak valahol biztonságban meghúzódni. A Križevicán két régi kőhíd ívei hajlanak át. Azt, hogy a közép-korban oly nevezetes kereskedő- és bányaváros volt, ma már csak a számtalan régi salakhalom mutatja. Napjainkban már semmi érczet nem olvasztanak a városban. A szegényes házakban, leginkább csak a nők, tartós fajtájú szőnyeget, vásznat, fekete nemezposztót s még sok egyéb kiskereskedelmi czikket készítenek. A nagy dohánybeváltó hivatal pedig arra figyelmeztet bennünket, hogy Srebrenica kerűlete Boszniának legtöbb dohányt termesztő vidéke. Az új kőházban meg arról értesűlünk, hogy a Drina mentének jóindulatú, szerény és kevéssel beérő lakossága, melylyel főleg az élénkebb, verekedő kedvű herczegovinaiak szeretnek évődni, kivált itt Srebrenica környékén csenevész, elsatnyúlt és golyvás fajta.

Zvornik. Spányi Bélától

A hol az erdőzúgás teljesen megszűnik s utoljára merűlnek mélyen a Drina hullámaiba a partszél szakgatott szirtjei: ott a folyó egy előre könyöklő sziklatuskót ív alakban megkerűlve a szerb földre tér át. Diviæ-nek híjják e helyet, s aligha nem a „divno” (csodás) szó rejlik a nevében. S nyomban tornyok, várfalak és roskatag épűletek tömkelege emelkedik ki a víz tűkréből s kúszik föl az esőtől, széltől porhanyóvá mállasztott sziklás lejtőn, s mintegy az éjszaki várkapu szűk ívezete alól, mely a partszélen áll, ki a szabadba törekszik, szőlőindákkal befutott kis házait a folyó mentén keskeny hosszú sorba rendezve egy ódon városka. A túlsó szerb parton is falomladékok emelkednek a buja zöld lombozatból. Amott Kis-Zvornik áll, mely két évtizeddel ezelőtt még Boszniához tartozott; a büszke vár maga pedig az ősi Zvornik, a melyért valaha nem egy kemény tusát vívtak a török császár hadai. Mesébe illő kép s a Rajnavidék lantosait is dalra lelkesíthetné. A görög Jerina asszony csak az alsó sötét erősséget építette, a melyen az út megyen át. A régi templom tornyáról, melynek alapfalai még máig is láthatók, „Zvonik”-nak, „harangtorony”-nak nevezték el ez erődöt. A hagyomány szerint egy török hadvezér, a ki a Drina középső völgyének e kulcsát hatalmába akarta keríteni, már a hegytetőre jutott embereivel, a hol most fellegvár áll, s onnan akarta az alant lévő erősséget kikémlelni. Téli idő lévén, attól félt, hogy lecsúszik, ezért a köpenyegét leterítette a szakadék szélére s úgy hajlott ki óvatosan. De így is kisíklott s a jeges, havas meredek lejtőn lezuhant a mélybe. Kisérete ezt a támadásra adott jelnek vélte, s ugyanott utána rohant. Be is vették az addig bevehetetlennek hitt várat, melyet hasonló megrohanás ellen megvédendő, egyik kapitánya, Vidaiæ bég, később a felső erősséget építette, a honnan ma osztrák-magyar tűzérség őrszemei kémlik a környéket.

A Drina melléki hegyek most hirtelen eltávolodnak egymástól s a táj széles rónasággá nyílik. Fekete szántóföldek és gyümölcsös kertek jelzik a Száva gazdag alvidékét, a Posavinát, melyen keresztűl a folyó a puha áradmányi talajban lomhán kígyódzva váj magának medret. Helyenként a víz megtorlódik s mintha teljesen megakadna, ágakra oszlik, a melyek szigetek sűrű berkeit karolják körűl, majd újra egyesűlnek ez ágak, hogy ismét parttalan mocsarakba tévedezzenek el. A mélyföld alján agyagtól sárgán csillog a Száva széles vizi útja, melyen gőzösök s egész fatörzsből kivájt csónakok siklanak. A folyó egy mélyen benyúló, keskeny kanyarodással bevág a bosnyák földbe. Itt van Bosnyák-Raèa kis laguna-város, melynek lakói jóformán az egész életüket csónakon töltik. Átellenben, a hol a kanyarúlat hurokja majdnem összebogozódik, fekszik a szlavóniai Raèa, mely mint valami koczkakövekből épűlt s körűlsánczolt, erős külsejű fellegvár néz át a bosnyák ligetekre. A hol azonban még húsz évvel ezelőtt az osztrák-magyar határ-erősség ágyúi néztek farkasszemet a túlsó parttal, ott ma a serfőző üstök békés füstje száll föl.

A Száva kanyarodása felé közeledtében a Drina deltává oszlik s a kövér földön maga is elernyedve, s imént még kristálytiszta hegyi vize az utolsó kavics-zátonyokat is meghaladva, belevész a Száva agyagos hullámaiba.

A Spreèa völgye és a Posavina. – A Spreèa völgye keresztben fekszik a nagy közép-boszniai erdővidék előtt, a melyet éjszak felé teljesen elzár, s túl a folyón a talaj már csak a Majevica-magaslatok széles, szelíd és szántóföldekkel, rétekkel dúsan tarkázott dombjaiban mutat némi emelkedést.

A Spreèa völgye a Drina vidékének világtól elzárt csöndességével épen ellentétes. Zvorniktól csak egy órányi úton kell fölfelé haladnunk, hogy a vízválasztóhoz érjünk, a honnan már patakocskává nőve siet le a lejtőkön a Spreèa. Lenn a völgy mélyén a széles Spreèa-Uskopolje morotvás rétjei fogadják, melyeken több bővízű mellékfolyócskával gyarapodva, a „Soli” (sóvidék) nevű, zöld domblánczok szegte termékeny völgyben halad tovább, mely a tulajdonképeni Bosznia bölcsőjének tekinthető. S a Soli ma az ország iparűző kerűlete, melynek jellemzője a gyárkémények és a gőzkocsi füstje.

Dolnja-Tuzla (Alsó-Tuzla; tuz törökűl só) igen kiesen fekszik a Spreèa egy mellékvizének, a Jala pataknak mentén, magaslatok körében, de itt a táj szépségében való gyönyörködésünknél jóval nagyobb az az érdeklődés, melyet a föld méhének szinte mérhetetlen kincsei fölkeltenek. A városnak mind a két végén egy-egy pályaudvar van, melyeket a városon keresztűl futó sínpárok kötnek össze. A város részei egy-egy nagy ipartelep köré látszanak csoportosúlni. Az új épűletek és terek, mint a stilszerű építményektől szegélyezett Appel-tér, mely a tartomány megszállása után lerombolt citadella helyét foglalja el, szintén némi figyelmet keltenek ugyan; de mégis jóval becsesb ékességei a városnak a benne magasba emelkedő fúró-tornyok, melyek a föld nagy mélységéből az értékes sósvizet szállítják föl.

A kis Tuzlát szinte tegnapról mára különféle ipartelepek széles öve nőtte körűl, melyek ma teljesen európai gyárváros külsejűvé teszik. Keleti szélén van a sófőző és a nem kevésbbé fontos nagy Kreka kőszénbánya. Benne számtalan tárnában és aknában óriási mennyiségű fekete gyémántot ásnak ki a föld gyomrából, s a szenet a bánya saját vasútján szállítják a tuzlai keleti pályaudvarra, a „Szénbánya” nevű állomásra. A bányavállalat kiterjedt földszinti építményei és a munkástelepek egész kis városrészt alkotnak magukban. A Tuzla körűli mezőség lágy földjén újabb meg újabb iparvállalatok gyárai sorakoznak: itt egy szeszgyár, amott serfőző, emitt téglaégetés, odább gőzmalom, majd szilvaaszaló, s mind a legújabb berendezésű. Mindenfelé füstölgő gyárkémények, iparvasútak, munkásházak. Dolnja-Tuzla végállomástól közepes dombvidékeken át iparvasút vezet a nagy siminhani sófőzőhöz, a honnan kocsiúton gyorsan a még szintén Tuzla köréhez tartozó Gornja-Tuzla (Felső-Tuzla) falucskába érünk, melynek magas deszkakerítések és szilváskertek közt rejtőző házai szintén nevezetes sósforrás körűl épűltek.

Tuzla vidékét azonban a nyugat felé tartó vasútvonalon sem mindjárt hagyjuk el. Elérünk a Jala torkolatáig s ott a nagyon morotvás Spreèa völgyébe. A Lukavac melletti kis égerfa- és tölgyfa-ligetek azonban ma már nem olyan keresett vadászterűletei többé a kacsázóknak, mióta itt egy hatalmas gyárkémény pöfékel, zavarva a kies táj idylli csöndjét. A tuzlai sósvíz kedveért itt is egy gyártelep emelkedett, mely úgy nagysága, mint tökéletes műszaki berendezése tekintetében bátran összemérhető Nyugat-Európa bármely hasonló vállalatával. Ez a lukavaci ammoniak-, szóda- és chrom-gyár, melynek termékei első helyet foglalnak el a világpiaczon.

Ilyenformán a sekély vizű kicsinyke Spreèa völgye kimeríthetetlen sósforrásai, dús kőszéntelepei és tömérdek sok fája miatt nem csekély fontosságú. E természeti kincsei és a miattuk keletkezett ipartelepek adják meg az egész táj jellemző vonásait, ugyanezek ütik rá bélyegüket a vidék egész nyilvános és társas életére is, s hatásuk nem kevésbbé látszik az egész vasútvonalon, mely e tájat átszeli. Az állomásokat fűrészmalmok, faraktárak, bőrszárító pajták, vagy répa-lerakóhelyek hirdetik. Ezek miatt csak alig juttathatunk egy-egy futó pillantást a Spreèa középrésze mentén elterűlő s angol kerthez hasonló szép tájnak, a melynek gyönyörű facsoportokkal tarkázott kövér rétjei lassacskán a Djedinska-planina lombos erdő borította dombjaira lejtenek föl, majd pedig a Konjuh fenyvesei felé, melyeknek kéklő szélvonalai a déli oldalt határolják. E hegyek közűl csak az Ozren lép ismét közelebb, s a szántóföldek övezte Petrovoselo állomástól az árnyas, mezős középhegység vidékén át lovagló ösvény visz az említett hegygyel egynevű régi gör.-kel. kolostorhoz. Ozren ódon templomocskájában még látszanak ama középkori falfestmények nyomai, melyeket a jámbor Strahinja pópa keze alkotott. De az Ozren erdeinek csöndjébe temetkezett barátkolostor világtól elvonúlt magánya már nem illik a Spreèa mellékének hango, sürgő életmozgalmába. Jóval illőbb ehhez Graèanica, e barátságos tiszta városka a benne lévő mohamedán hittudományi iskolával. E helyet szárnyvasút köti egybe a fővonallal. A „Magjarska Vrata” (magyar kapu) nevű rövid szoroson örökké jönnek-mennek a dongahalmazokkal és kőszénnel megrakott rendkivűl hosszú vonatok. Őszszel pedig véget nem ér a czukorrépát szállító tehervonatok sora, melyek a Spreèa szoroson át s a hosszú Boszna-hídon keresztűl Doboj felé robognak, a honnan a boszniai Manchester felé elágazó szárnyvonal kiindúl.

A mérhetetlen kőszéntelepeket rejtő Majevica vidéke közepén egy elég jó karban lévő régi várrom a hajdani srebreniki bánság emlékét s az itteni ezüstbányáknak és pénzverőnek szinte mondaivá fakúlt hírét őrzi.

Dolnja-Tuzla. Ajdukiewicz Zsigmondtól

Valaha a Majevica erdei egészen a Száva partjáig értek, a hol oly hatalmas pagonyokat alkottak, a minőket a folyó mentén még ma is láthatni a szlavóniai parton. Ma már azonban a boszniai részen ilyeneknek csak gyér nyomai mutatkoznak. A hajdani folyammenti erdőség jellemzőjeűl tekinthető a Raèa és Velinoselo közötti Gromžel mocsár. Kerek szigethez hasonlóan terűl ez a Száva és a Drina egy-egy ágától átkarolva, s mind a két partról csak csónakon lehet a Gromžel mocsarainak és gödreinek útvesztőjébe jutni, a melyben a Posavina legszebb pagonyának az egész országban páratlan buja növényzete tenyészik. A mocsári talajt sűrű cserjés bozót lepi s a hatalmas tölgyek, szil- és nyárfák óriási törzseire kúszó növények indái kapaszkodnak föl. Valóságos istencsapása itt a tömérdek szúnyograj, meg a sok hangya, melyek gyakran egész föl a koronájukig ellepik a tőlük vöröslő fatörzseket. A Gradiskától kezdve a Száva egész alföldjét jellemző halász-sas és a fekete kánya kiválóan kedveli e pagonyt, a hol százával fészkel a kócsag, bőséges táplálékra lelvén a mocsarak békáiban és halaiban. Nem is hinnők, mennyire élénkíti e sík táj egyhangúságát egy-egy ilyen kócsag-telep. A szép madarak hófehér szárnyait sokszor messze Szlavónia és Szerbia fölött láthatni az ég azurkékjére rajzolódni. Kár, hogy csak későn érkeznek e tájra s már augusztusban megint útra kelnek újon költött fiaikkal. Távozásuk után az ősz igen hamar megfosztja lombjuktól a fákat és cserjéket; a víz áradni kezd, s végűl a tél beálltával egészen befagyott tó jégpánczélja zárja körűl a letarolt, kihalt ligetet.

A Száva és a Drina közötti egész szöglet egy nagy mocsár, melynek lecsapolását azonban a két folyónak majdnem egyenlő színtája lehetetlenné teszi. A hol a talaj a hegyek felé kissé emelkedik és vastag televényréteg borítja a földet, ott áll az egész környék fölött uralkodva a Posavina legnevezetesebb és legnépesebb városa, az élénk kereskedelmű Bjelina. Hadviselési és kereskedelmi szempontból egyaránt fontos helyzete, népes volta és kiváló nevezetességű szilva-, marha- és sertésvásárai könnyen elnézhetővé teszik, hogy egyéb érdekességnek és minden szépségnek híjjával van. A síkföldön fekvő boszniai városok különben mind egyszabásúak: a széles útak mentén sövények, kertkerítések és apró házak, a vásárnegyedben a szokott alacsony fabódék, a mecsetek oldalán is rendesen csak fából ácsolt alacsony minaret, s a lakosság felekezeti megoszlásához képest még egy vagy két templomocska. Nyáron át sok a por, télen pedig ép annyi a sár. Ilyen körűlbelűl Bjelina is. S ha a Èaršijában, a kereskedő-negyedben meglátszik is a lakosság jómódja, az egész város képén ez nem igen változtat, a mint nem sokat lendítenek rajta az újabb építkezések sem. Bjelina környéke azonban már nagy változást mutat, mióta a bozót meghátrált a mélyen szántó aczél-ekék előtt. A magyarországi „svábok” telepe, a Bjelina melletti Franz Josephsfeld, itt is szembetűnő változást okozott a táj képében. A nagy négyszögű falu gőzgépeket és mindenféle gazdasági eszközöket terjeszt a környéken, mely azóta teljesen elvesztette keleties jellegét.

A „Poštanska ulica” Bjelinában. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A Lukavac folyócskának a Szávába torkolásánál dús lombú liget közepette egy roskatag torony, a Nakiæ-kula áll, „mely valaha olyan magas volt, hogy alkonyatkor Belgrádig ért az árnyéka”. Itt a folyó agyagos partjai lassacskán emelkedni kezdenek, természetes védőgátakat alkotva az áradás ellen. A Száva téli áradása idején tekintélyes nagy folyam, mely szűntelen rágja, vájja a partjait, a védtelen helyeken messzire kiönt a vidéken, s gyakran csupán hetek, rosszabb években csak hónapok múltán tér ismét vissza medrébe. A folyam közepét rohanó sebességű ár jelzi, míg a többi inkább óriási tóhoz hasonló, a melyből csak a nyárfák és nyári istállók tetői látszanak ki. Forró száraz nyáron ellenben a folyó annyira leapad, hogy nem egy helyütt át lehet rajta gázolni. Nagyon megnehezíti alacsony vízállásnál a hajózást a tömérdek zátony, melyek miatt nemcsak a mélyebb helyek változnak szűntelen, hanem a folyó kanyarúlatai is, mint pl. Raèánál, időnként egészen eltorlódnak és járhatatlanokká válnak.

A hol száraz helyek váltják föl a mocsarakat, ott bőven terem a Posavina híres szilvája. A mélyebb helyeken egész szilvafa-erdőket láthatni, míg magasabban kukoriczaföldek terűlnek, aztán pedig a rónaság lassan legelőbe, meg sarj- és cserje-erdőbe megy át. A tág síkság tele van falvakkal, tanyákkal és takaros majorokkal. A tájnak igen tetszetős élénkítője a női lakosságnak tarka hímzéssel és egyébb cziczomával ékes fehér viselete. Hogy a nők miért akasztják föl olyan magasra a ruhájukat, azt érthetővé teszi a mezei útaknak majdnem minden évszakban feneketlen sáros volta. Ezeket a sertések által is föltúrt s pocsolyacsatornákhoz hasonló gyalogösvényeket, valamint egyes magán álló majorokat is a tatár jávor (šestica) magas, tüskés bozótja szegélyezi, a mi ez útakon elég kellemetlenné teheti az egy-egy bivalycsordával való találkozást. A főbb útakról mellékösvényekre térni különben sem tanácsos, mert szakadatlan hadakozással jár nemcsak a tövises sövények, hanem a nem kevésbbé gonosz kuvaszok ellen is. A nevezetesb helységek természetesen a Száva mentén sorakoznak; ugyanott telepedett le több helyütt az 1863-ban Szerbiából kivándorlott 20.000 mohamedán is.

Így keletkezett Brezovopolje (török nevén Azizé) is, mely a török állampénztár költségén épűlt szép szabályos, széles útczákkal. Fő ékessége a liget közepén álló s a Szávában tükröződő, rézzel födött tetejű mecset. Közel van e helységhez Brèka, a hol a Posavina összes országútjai összefutnak s mely felé Magyarországból egy vasútvonal is fut. Jó termésű esztendőben őszszel mindenfelé füstölögnek az aszaló kunyhók kéményei, az útakon mindenfajta kocsit, szekeret tetézve megrakottan látni Brèka felé haladni, s valamennyi kocsi, teherhordó állat, sőt még a különben már használaton kivűli ökrös szekér, a nyikorgó arbaba is szilvával van tele, mert ez a kevés fáradságba kerűlő szerény gyümölcs valósággal készpénze a Száva alvidékének.

A hetekig eltartó nagy szilvavásár idején lázas élet pezseg Brèka környékén, s csakúgy gurúl a pénz, kávéházakban és mindenféle vendéglőkben szól a zene, a Brèka körűli nagy térségen pedig a parasztság nagy sokadalma tartja sertés-, ló- és szarvasmarha-vásárait. A Száva innenső és túlsó partjáról való vásárosok tarka ruházatú tömege nagy zsivajjal hullámzik alá s föl a téren; s az est beálltával ízes szilvapálinka és édes sült tök mellett mulatoz a szekerek és sátrak alatt tanyázó sokaság, gyönyörködve a panorámák, bengáli tűzzel világított komédiás-bódék, tűzevők és csepűrágók, vadembermutogatók látványosságaiban.

Brèka Boszniának az az egyetlen városa, a mely a lakosság nemzeti viseletét kivéve már rég lehántott magáról majdnem minden keleti mezt. A Száva alsó vidékének és Szlavóniának régi kereskedelmi fő helye lévén, már elég jó ideje tartósabb építkezés honosúlt meg benne; újabban pedig, nevezetesen a lerombolt régi várkastély helyén, mely a város közepén egy dombon állott, nagyobb számú díszes nagy épűletek emelkednek, a melyek Brèkának a szlavóniai partról nézve igen vonzó külsőt adnak. Kivált nyáron, a leáldozó nap fényében szép ez a kép, mikor a templomtornyok és minaretek, valamint a mór ízlésű városházának kupolái mintegy megaranyozva tündökölnek. A házak tömege közűl kígyódzik elő a várost átszelő hasonnevű folyócska, melynek üdén zöldelő völgynyílása fölött a Majevica árnyékszerű körvonalai mutatkoznak; lenn pedig az egész képet keretébe foglalja s vissza is tűkrözi egyúttal a Száva folyója.

Tágabb értelemben még Brèka határához számítandók a Majevica mentén s a rónaság szélén álló régi nemesi lakok: Koraj, Èeliæ és mindenekelőtt Rahiæ, az itteni nagyon zárkózott életű mohamedán nemesség gyűlőhelye. A tágas, tornyos várkastélyok (ú. n. beglukok) e helységeknek ma már kissé fakúló közép-kori feudalis színezetet adnak.

Brèkától fölfelé a termékeny szántóföldet gyakran meg-megszakítják a nagy ligetek maradványai, melyekben főleg a nyárfa az uralkodó. A fáknak sokszor egészen a tetejébe kúszik föl a vadszőlő, melynek törzse nem egy helyütt czombnyi vastagságúra is megnő. Őszszel miatta a gyönyörű facsoportok messzire elvirító piros színben pompáznak. Valaha itt e tájon volt a Posavina minden fölkelésének a fészke, s főleg a keresztények voltak azok, a kik Husszein kapitánynak a szultán elleni lázadásához önkéntesekűl csatlakoztak. Hogy a zavargásoknak véget vessenek, a legnyugtalanabbaknak, Orašje lakóinak a birtokait kisajátították s helyükbe a Szerbiából kivándorlott mohamedánokat telepítették le. Minthogy a kivonúló keresztények teljesen lerombolták a házaikat, a régi Orašje helyén 1862-ben egy új, igen tetszetős török helység támadt „Azizié i zir” néven, melyet mostanában partvédő gátak oltalmaznak a Száva szűntelen garázdálkodásai ellen. Nyugatra tőle van a Tolisa mentén a hasonnevű Ferencz-rendű kolostor, melynek kéttornyú temploma messzire ellátszik.

Itt a Boszna is a Száva-menti alföldre lép. Dobornál mossák hullámai az utolsó sziklás partot, melynek tetejében trónol Bosznia lovagkorának messzire kitolt végső őrszemeként a még roskatag állapotában is tekintélyes vár, a hol István Tamás király 1457-ben Carvajal apostoli követ kezéből a keresztség szentségét fölvette. A Bosznát a rónaságra kiléptekor a kertek közt levő Modriæ városa üdvözli, melyről lakói azt tartják, hogy valaha az ország nagy városai között is az övék volt a legnagyobb. Savoyai Jenő herczeget okolják az elpusztításaért. Ma a Bosznán áthajló, mintegy kétszáz méternyi hídján és elég igyekvő kereskedelmén kivűl az itteni országos kincstári mintagazdaság és gazdasági iskola a legnagyobb nevezetessége.

Itt a Boszna ár teljesen elveszti a hegyi folyó természetét. A felsőbb szakaszából magával lesodort kavicsot már mind lerakta s alacsony agyagos partok közt kanyarogva és ágakra oszladozva szélesen és lomhán hömpölyög tovább. Mentűl közelebb ér a Szávához, annál nagyobbak, kivált a jobb partján, a kiterjedt mocsarak, a fekete nyúlós iszappal teli „bará”-k. E mocsarak színén sás zizeg s a fehér és sárga tavirózsák közt szúnyogok és bőgölyök rajaitól ellepve heverésznek a sertések. A kisebb terűletű morotvák ellenben, melyek már „ada” (sziget) nevet viselnek, szép fákkal ékesek, s főleg a Boszna torkolata közelében Crkvina mellett lévő Kapetanova-ada igen kies idyllként vidítja föl árnyas ligetével és a benne tanyázó énekes madarak kedves dalával ez egyhangú mocsaras tájat.

A hol a Boszna és a Száva sárga hullámai összeelegyednek, ott áll Bosnyák-Šamac, régebben hivatalos török nevén „Azizié i bala” élénk kis városka. A Szávát itt számos hajómalom és fürge tutajközlekedés élénkíti, s a jóízű halakban bővelkedő folyók termékei a monarchia mindkét fővárosának piaczán jó keletnek örvendnek. E hajdan csupán vízimadaraktól népes folyamvidék, a Boszna torkolatának környéke, ma a terűletén szintén szerbiai kivándorlók alapította városkájának folyton élénkűlő kereskedelme útján mind nagyobb lendűletnek indúl.

A Boszna tekinthető a Száva alvidéke nagy termékeny síksága nyugati határának, mert balpartján már lassú emelkedéssel a Vuèjak-erdő magaslatai felé kezd a talaj domborodni. Ettől a Posavina már csak a Boszna torkolata és a Száva közé ékelt kis termékeny háromszöget hódította el magának, a melynek éjszaknyugati végét a nagy Száva-parti Svilaj falu jelzi. E helység temetőjében a keresztek egy-egy néhány méternyi magas rúdra fölűl keresztben illesztett egészen rövid, faragott léczből állanak. A temetésnél szokásos gyászének pedig velőt rázó üvöltés, a melyben a halottnak a földön kuporgó összes hozzátartozói részt vesznek, nem kis réműletére olykor a Száván erre hajózó útasoknak.

Livno. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A nyugat-boszniai karszt-vidék és a Krajina. – Ha Dalmáczia felől a Prolog hegyszoroson át lép az ember Bosznia földjére, a nyugat-boszniai karszt-vidék fakó arczúlatára esik tekintete. Mögötte eltűnik a tenger kék tükrének utolsó darabkája is, s a Prolog vaskos kőtömege választja el a partszélt ama kiterjedt hegyvidéktől, mely kelet felé hullámos magaslatok környezte lépcsőfokokon emelkedik, míg az Adria vízválasztójánál, a Vrbas táján, a hol az erdős belföld, a tulajdonképeni „Bosna” kezdődik, hirtelen meredekséggel véget nem ér. A Prolog csak egy szeme a Dinari alpesek hatalmas lánczolatának, a melynek keletre néző szélességi oldala meredeken, szinte minden átmenet nélkül hanyatlik le a boszniai lépcsőzetes felföldre.

E sajátszerű tájon majdnem szűntelen érzik a bóra jeges lehellete. Nyáron ugyan kizöldűlnek a poljék tágas rétségei; de a köröttük álló sziklaöveken alig látszik meg a tavasz éledése s az ősz hervadása. E sziklák kiszökellő fokain és lejtős oldalain a kőtörmelékek között gyéren sarjadó fű után jár a rövid, száraz nyár idején a határszéli pásztor nyájaival, melyek itatására a sziklahasadékokból havat és jeget hord össze. De a karszt még ennek is útját állja. A szélnek soha meg nem szűnő fütyörészése egyszerre csak mennydörgésszerű bömböléssé növekedhetik, s ilyenkor a bóra bőszűlten sodorja magával a laza köveket, mindent leterítve rohanó útjában. S bár a nap ragyogva löveli sugarait, mégis holtra dermed minden a fagyasztó hidegben.

De a bóra nem az egyetlen réme ennek a vidéknek. Nem kevésbbé sulyos csapás nyáron a víz hiánya, télen pedig az áradás. A livnói termékeny lapály, a vízi madarak ezreivel népes buškoblatói nádas, a Duvanjsko-polje s egy óriási lépcsőfokkal fölötte a glamoèi mező, mindezek télen át egész tavak, melyekből sziklafalakként merednek ki a köröttük álló hegyoldalak. E tavakon csak a fatörzsből vájt csónak és a komp tartja fönn, a mikor a bóra épen engedi, az egyes helységek között a közlekedést. A nagy lépcsőfokok mindenikét magaslatok lánczolata zárja körűl, mely a víz lefolyását, gátolva, azt arra készteti, hogy a föld alatt keressen magának útat. Mikor azonban a nagy őszi esőzések a föld alatti víztartókat szinűltig megtöltik, a víznek ez úton való lefolyása is megakad, s ilyenkor aztán a poljékat elönti az áradat, mely tavaszig ott marad rajtuk s csak ekkor apad le rohamosan, átengedvén mívelésre az átázott földet, a hol a magas fekvés, vagy a mocsaras talaj a földnek ilyetén kiaknázását lehetetlenné nem teszi.

A bosznia-herczegovinai karszt-vidék egyik fensíkján sem lehet ezen érdekes természeti jelenség kezdetét és végét olyan jól, szinte egy pillantással áttekinteni, mint a szép Livnói mezőn (Livansko-polje), a melynek tágas rétsége fölött nem ritkán a magyar Alföld délibábjához hasonló levegőbeli tűkörképek játszadoznak. A keleti magaslatok, a Krug-planina tövében fekszik Livno városka, melyen két egymás melletti sziklanyílásból, az évszak szerint hol dúsan buzogva, hol csak gyéren szivárogva két patak, a Nagy- és a Kis-Duman fut keresztűl s tart a síkság felé. Más helyeken a víz közönséges források alakjában bugyog elő a hegyből, vagy egyszerre csöndes tóként csillan elő valamely sziklaüregből. E kiárasztó medenczék ellentéteűl a Prolog mentén hosszan húzódó síkságon rézsútos irányban, alig három kilométernyi távolra egymás mellett négy nagy tölcsért látni, melyek jellemző képviselői e sajátszerű földalakúlatoknak és az egész mezőség víztömegének legnagyobb részét magukba nyelik. E tölcsérek („ponor”-ok) elseje, mely mindjárt a Prologra menő országút mellett van, száraz időben mintegy 500 méternyire megközelíthető s csekély lejtésű tárnához hasonló, mely majd csak egy ember magasságnyira és szélességnyire szűkűl, majd meg egészen tágas csarnokokká öblösödik. Kicsipkézett kőzetét helyenként a hullámok egészen simára csiszolták. Az útunkban álló kisebb, ismeretlen mélységű tócsán tutajon átkelve, egy magas sziklafalak közé szorúlt kis tó előtt állunk, melyen túl nem folytathatjuk kirándúlásunkat.

Az Opaki-ponor ellenben, mely csak néhány száz lépéssel van távolabb, csupán egy tág köves medencze, s a fenekén egy hasadék van, a melyen át a víz a mélységbe folyik. Mellette a Ploca folyócska szakad belé a Bristaviponorba, mely a vizet előbb lassan körben forgatva kényelmesen szürcsöli be, s környékének még nyár derekán is mocsaras talaja és sötétzöld tócsái tanúsítják víznyelő munkásságának lassúságát. Annál mohóbb a Veliki-ponor, a mely már határozott tölcsér alakú s 50 méter átmérő mellett 25 méter mély. Mikor őszszel a vizek mind bővebben áradnak a szemközti hegyekből s az összes levezető csatornák megtelnek: akkor egyszer csak beáll az a pillanat, a melyben a környéken szanaszét mindenfelé látható tölcsérek és medenczék megtagadják a szolgálatot s a víz az egész síkságot elönti. Mennydörgő morajjal zúdúlnak ilyenkor a hullámok a Kameniti-ponorba, elriasztva a bejáratánál lévő kőtörmelékeken fészkelő galambokat és kígyókat. A másik két tölcsér szűntelen szíjja, szürcsöli magába a vizet, ellenben a Kameniti-ponor időről-időre mindig ki-kiürűl. Mikor ugyanis a tölcsérje megtelik, egyszer csak nagy kortyokban kezdi a vizet benyelni, a mely csakhamar eltűnik. Csak a tavaszi magas vízálláskor marad még ez a telhetetlen örvény is egy-egy ideig telve.

Ama düledező várfalak között, melyek a livnói mező felé hirtelen aláhanyatló lejtőt koronázzák, még egy „római” tornyot is mutogatnak. E lejtőn fekszik szanaszét szórtan Livno városka, mely mintegy támasztékot keres házai számára a várfal koczka-köveiben. Az egész kép szürke alapon szürke. Szürkék a házak meszeletlen falai s kővel födött tetői; szürkék a vastag, magas, vakolat nélkül rakott kertfalak. Csak itt-ott kúszik egy-egy sötétzöld szőlőinda a szürkeségen, a falakon fönn egy-egy pár gyerek kuporog tarka színfolt gyanánt, s nagy szemekkel bámúl le a csöndes hegyi sikátorokba.

A mélyebb mezőségekről kőtörmelékeken kúsznak föl kígyódzva az útak a megszállott tartományok egész terűletének legmagasb fensíkjára, a Kupreško-poljéra.

Itt van a hallgatag pásztorok birodalma. A terjedelmes gyepmezők a látás határain körös körűl szelíd párkánymagaslatokká emelkednek, melyeken az alant járó felhők meg-megülnek, és számtalan nyáj legel szétszóródva a réteken, a hol a bóra egyhangú panaszos sivítása soha sem hallgat el egészen. Kupreš környékére igazán rá illik a szokásmondás, hogy: „Péter-Pálig le ne vesd, Péter-Pálkor meg újra vedd föl a bundát”, – mert itt soha sincsen igazi nyár. A fű is alig nő egy arasznyira. De annál édesebb és iratosabb, s ízes a sajt is, melyet innen a városok piaczaira visznek. S a kövér ürűk, melyek a Kupreško-poljéről kerűlnek, nemcsak a szerajevói gazdag mohamedánok bajrám-ünnepi áldozatain keresettek, hanem a Prologon át le Spalatóba s onnan Olasz- és Francziaországba is eljutnak. Az egyhangú zöld mezőségből itt-ott egy-egy tanya, egy-egy szerény kis templom tornyocskája, vagy mecset minaretje, egy-egy mohamedán nemes mezei laka emelkedik ki, melynek a gazdája koronként maga is utána néz keresztény juhászokra bízott nyájainak.

Az alacsony hegyek övének keleti részén egy kis hasadékot látni s ez a Kupreška-vrata, a kapucska, melyhez az országút vezet. Itt rég nem hallott erdőzúgás vesz körűl bennünket s egyszerre tekintetünk lenn a mélyben csodaszép erdőségbe merűl el, a melyből a jegenye- és az erdei fenyű föl egész a terméketlen karszt határáig nyúlik. A sudár fatetőkön a rigó fütyje szól és számos patak siet mormolva le a völgybe, a hol tajtékzó habjai malomkerekeket hajtanak.

Hogy a Krajinára miért ragadt a „ljuta”, vagyis „gonosz” jelző, azt részben már a földrajzi helyzete is megmagyarázza, mert ék alakban nyúlik be idegen terűletbe, a melytől nem választják el természetes határok. Épen ezért e vidéken soha sem szűntek mag mindkét részről a határvillongások. De magában a Krajinában is sok visszaélést és erőszakosságot okoztak a törvénytelen állapotok, melyekhez bajszerzőkűl még az itteni gazdasági állapotok is hozzájárúltak. Azért hajdan e vidékről ez a közmondás járta: Krajina je krvava haljina, vazda hrana vuka i hajduka. (A Krajina véres ruha, farkasok és hajdúk hona). Vak gyűlölettel álltak itt egymással szemben az emberek, s míg a mohamedánok a városok és erősségek falai közt kerestek oltalmat: addig a rájah, a keresztény jobbágy, a zord fensik pusztáján talált menedéket. Ha pedig a két fél közt teljes szakításra kerűlt a dolog, kapta magát a keresztény, fölszedte a sátorfáját s asszonyostúl, gyerekestűl és marhástúl együtt átkelt a határon, melyet aztán sokszor soha sem látott meg többé. Előbb azonban csóvát vetett a kis hajlékába, s kezébe kapva „száraz puská”-ját (suha puška), nekivágott a hegységnek.

Bihács. Tišov Ivántól

A hol az Ilica-planina egész ezer méterig nyúló zordon sziklafalai a Butešnica határpatak felé néznek, ott torkollnak ebbe a nyugat felől, egy rövid szakadozott völgyből jövő Fekete patakok (Crni-potoci). Ezek jelzik egyúttal Horvátország és Dalmáczia felé a határt, s minthogy torkolatuknál bosnyák terűletet is érintenek, mellettük három ország határa szögellik össze, miért is e helyet „Tromegja”-nak, vagyis „Hármas határ”-nak híjják. Itt a hajdúk földbe ásott putrikban és sziklaüregekben úgy, a hogy, nagy keservesen eltengethették életüket olyankor is, mikor egyebütt már sehol sem volt maradásuk. A hármas határ és az Ilica lejtői, melyeken csak életveszélylyel lehet lekúszni, biztos búvóhelyet adtak nekik. Sok éven át török katona nem merte a lábát e földre tenni, a hol a hajdú mindig lesben állt a puskájával, vagy soha sem tudhatta, mikor zúdúl le rá az előrehajló sziklaormokról gyilkos kőzápor. Innen indúltak ki a szomszédos terűletekre való berohanások, a minőkkel kivált a Glamoèko-poljét látogatták meg sűrűn, kirabolva és fölgyújtva a rajta álló mohamedán nemesi lakokat. A magas fenyűerdővel benőtt Ilica egyik lejtőjén kapaszkodó nyomorúságos Tiškovac falucska volt évek során át a Fekete patakok mentén keletkezett hajdú-köztársaság háborítatlan fő helye.

De a hajdúk uralmának a terűlete itt még nem ért véget. Hozzá tartozott még a Butešnica völgyén kivűl az Unac-völgy is, a hol minden paraszt kész volt oltalmat és segítséget adni a hajdúknak. E vidéknek még a nagyobb helységeibe, minők a hírhedt Trubar, Mokronoge, Peæi vagy Grab, sem mert a földesúr bemenni, hogy az aratás harmadát és a szénatermés felét magának követelje, ha a keresztény jobbágy, a „kmet”, azt neki önként föl nem ajánlotta. Főkép a délnek húzódó grabi szoros volt a hajdúk éléstára. Boldogtalan egy országrész ez, s a lakói igazán a szegények szegényei. Az egész országban sehol sincsen oly szomorú és sivár tájék, mint ez. A védettebb helyekre nagy fáradsággal kapargatják, hordják össze a csekélyke termőföldet s köréje, ha még oly kicsiny is, kőrakásból falat emelnek s így, e kis bekerített földecskéken termesztik a zabot, melyből a kenyerük készűl. S ez a zabkenyér, e szegény nép legdrágább kincse, olyan száraz és kemény, mintha tűkkel elegy homokot rágna az ember. Tavaszszal és nyaranta gyakran kukoriczaliszttel kevert főtt fűvet esznek, solszor még ezt is sótlanúl, mert a só pénzbe kerűl. A satnya marhát órák hosszat kell valamely köves legelőre hajtani, s onnan megint több órányira az itatóhoz. Nem csoda, ha az emberek arcza fakó és földszínű, maguk satnyák s nemzedékek hosszabb során át elcsenevészedtek. Mintegy félálomban tengődnek, szinte érzéktelenekké válva öröm és fájdalom iránt. S még így, ennyi vesződség árán mívelt ú. n. földjeik is évről-évre kisebbednek. A hegyek köröskörűl málladozó palakőzetből állanak, s tavaszszal és őszszel a gyér esővel együtt, a mely a kevéske termőtalajt áztatja, a lejtőkről lemosott görgeteg is bőven kerűl a földekre. Így pusztúl menthetetlenűl a Mraèaj-völgy, mely az Ilica- és a Hrsovac-planina között Dalmáczia felé nyílik. Benne a Mali- és a Veliki-Mraèaj két rakonczátlan hegyipatak a vékony lemezű palának egész nagy tuskóit görgeti le a völgybe, sokszor mérföldnyi terűleten is pusztúlást okozva a vidéken.

Ostrožac várrom. Tišov Ivántól

Mikor hajdan Törökországból az ádáz küzdelmeknek egy-egy csatakiáltása egészen Európa szívéig hangzott, többnyire a Krajina, a „száraz határ” volt az események színtere, a melyek az egész keresztény Nyugat figyelmét felkeltették. Régi térképeken Boszniának ezt az Unától éjszakra eső részét Török-Horvátország névvel látjuk jelölve, mert a változó hadi szerencsével hol ide, hol oda mozdúlt a határ. Gyakran egész az Unáig hátrált, majd meg mélyen bekanyarodott Horvátország testébe. Régi krónikák hűségesen megírják, milyen jeles hadi tetteket vittek itt véghez a „császáriak”, hányszor fékezték meg a krajinaiak vakmerő rabló népségének rakonczátlankodásait; de viszont azt is, hányszor verték vissza e leghevesb vérű és legvakbuzgóbb bosnyákok még a harczban edzett likaiakat is. Itt a híres horvát őrvidék, a „kereszténység e végvára”, szűntelen lángban és lesben állott, mindig támadásra és védekezésre készen az esküdt ellenség ellen. Legutoljára a 70-es évek vége felé önmagát marczangolta szét ez országrész. A megszállás óta végre valahára megszűntek e szerencsétlen állapotok s velük együtt kialudt a lázadó szellem utolsó szikrája is.

Gyökeresebb és mélyebbre ható változást az újabb kor talán egyetlen országban sem idézett elő, mint a szilaj Krajinában. Elég csak futó pillantást vetnünk a fővárosára. Bármely oldalról szállunk is le a szép tágas medenczébe, melyet a Klokot és az Una alkotnak, azt hihetnők, hogy a régi szürke Bihácsota föld nyelte el, annyira nyoma veszett, hogy a nyájas új városnak helyet adjon, a mely már messzire kitolta külvárosait a szépen munkált földek és rétek közé. A vastag várfalakat, melyeken szilvafák és kukoricza nőtt, lebontották, s ekkor hatolt először napfény és levegő a régi erősség ronda útczáiba, a hol kóbor ebek csapatai kószáltak. A várost kelet felől érintő Una mentén kőpart épűlt, melyhez az egész város-árok hoszszában húzódó széles körút csatlakozik. Csak a „Spahinska-vrata” vagy Boszna-kapu és egy magas torony maradt meg változatlanúl abból az időből, a mikor Bihácsnak még négy kapuja s egyáltalán olyan képe volt, a milyennek régi metszetek mutatják. A Szent Antal-egyházat, az ország e legszebb csúcsíves építményét, már régen mecsetté alakították át s „Fethija” néven ma is a mohamedánok imaházáúl szolgál.

A IV. Béla magyar király építtette erősség története elmondja, hogy nem egy magyar, német és horvát nemes ontotta itt vérét a várnak a török elleni védelmében, melyet még 130 esztendőn át sikerűlt megtartani a boszniai királyság bukása után is. Bihács eleste az egész kereszténységben nagy fölindúlást keltett, s még azon esztendőben számos fűzet jelent meg e nevezetes eseményről. Ezek egyikének a következő jellemző czíme van: „Klägliche Zeitung. Wasmassen der erschröckliche Erbfeind Christl. Namens, der Türk, das Eusserisst Granz Hauss und Vestung Wihitsch in Krabaten gelegen, nach lang beschehener belegerung entlichen Erobert und eingenommen und hernach im abziehen viel Christenblut jämmerlich vergossen der 19. Juni 1592. Erstlich gedruckt zu Wien. – Nachgedruckt zu Nürnberg durch Nikolaum Knorre.”

De még a sok hadjárat sem változtatta meg annyira az idők ostromaival daczoló régi Bihács arczúlatát, mint a békés jelenkor, a mely igazán nem hagyott benne követ kövön, mert még a házai is teljesen megifjodtak. Épűletei, melyeket a Èekrlija falu mellett fejtett puha, likacsos, könnyen faragható homokkőből emelnek, igen takarosak, s a nyilvános sétaterek is kies, újdon tekintetet adnak a kimagasló templomtornya köré csoportosúló városnak.

Ha az Una balpartján emelkedő lejtőn fölkapaszkodunk, elérjük a széles nagy karszt-hegyhát szélét, a melyen éjszak, kelet és nyugat felé lassanként alászállva a tulajdonképeni határvidék terűl. Van is itt elég őrház és határállomás. Körűlbelűl ugyanannyi, a hány magaslat; de valamennyinek a falai födél nélkül merednek, mert a vége mindnek tűzvész és pusztúlás vala. E karszt-hegyhát széléről Bihács fölött ellátni egészen a Veliki-Ljutoèig, aztán a folyó mentén lefelé az Una szakadékai mellett és éjszaki irányban a „Ljuta Krajiná”-ra egészen a horvát terűletig. Nyugaton a szegélyző magaslatok hoszszában még láttávolba esik egy hegygerincz tetején egy mecset, mely még a „turijai vad törökök” emlékét őrzi; tovább számos tanya közepette Izaèiæ, a hajdani rablófészek, melyet Klokot faluval együtt 1810-ben a franczia Marmont tábornagy keményen megbüntetett s horvát katonáinak kifosztogatásra engedett át. S 1835-ben mégis csak újra ostrommal kellett Waldstätten tábornoknak megint büntetésből bevennie, és hamvaiból azóta sem éledt föl többé, mert nem sokkal utóbb Omer pasa teljesen megtörte a kapitányok uralmát. Az éjszak felé tartó tekervényes útakon gyakran sajátságos karavánokkal találkozunk: egész családokkal, melyek mindenestűl, sokszor sulyos betegeiket is magukkal czipelve, Gata gyógyerejű kénesforrásai felé tartanak. A betegeket a „sala” nevű, két ló közé fogott, rudakon függő targonczán viszik, mely ugyancsak meghimbálja és jól összerázza őket, míg a kénes pocsolyákig érnek, a hol földből és fonott sövényből tákolt putrikban tanyáznak és órák hoszszáig hevernek a kénes lápban. Hogy már a rómaiak is ismerték és értéke szerint meg is tudták becsűlni e helyet, azt egykori épűleteik számos rommaradványa bizonyítja. A környék ma egészen lakatlannak látszik, de ha letérünk az ösvényről s rézsútos irányban átvágunk az erdőn, nyájakra és majorokra akadunk, melyek azonban mind elszórtan és magánosan s lehetőleg elrejtőzve állanak. Asszonyok és gyermekek félénken megriadva menekűlnek és elfödik arczukat még azok is, a kik nem mohamedánok. A dolinákban szántanak; amott szénaboglyát raknak s állatokat pányváznak ki, de mindebből semmi sem látszik meg az útról. S ha kiértünk az erdőből, akár a kígyódzva kanyargó Mutnica folyócska, akár a kék vizű Korana mentén megint szabad a kilátás a hegytetőkre, melyeken az említett őrházak és tanyák állanak.

Prosièeni-Kamennél a horvát parton még egy nagy, várkastélyszerű épűlet áll a határőrvidék korából; de ez is leégett, s ma a Korana hídján a horvátok és bosnyákok békésen közlekednek egymással. A Korana mentén kukoricza terem a sánczokon. A mellettük emelkedő kis dombon áll Tržac erőssége, s tovább folyvást a Korana mentén, réteken, földeken és erdőkön át haladva elérünk Sturliæba,melynek neve az előbbi helyével együtt véres betűkkel van a bécsi hadügyminiszterium évkönyveibe bejegyezve. S aztán belebb az országban Mutnik és Osredak őrállomása… csupa vad harczi lárma emléke, a miről itt lépten-nyomon minden hely beszél. A legutóbbi zavargások idején kivált a cazini vidék volt az apró népvezérek fészke, kik gyakran elég nagy lázadásokat tudtak indítani Omer pasa kormányzata ellen. A æazini kereskedőnegyedben számos névvel találkozunk, melynek viselői egykor honuk határain jóval túl terjedő hírre tettek szert. Könnyen érthető, hogy a török hódítás után eleinte kényszersorozás útján toborzott krajinai legényekből vált utóbb „a janicsárság törzse.”

A Krajina legszebb és legépebben fönmaradt várainak egyike az ostrožaci, mely két óra járásnyira van Èazintól, az Una felé eső lejtő szélén. A falu szép egyenes útczája vezet be a várba, a hol még jó ágyakat is találni; a nagy udvarokon pedig az utolsó várkapitánynak, Biseroviæ Muradnak mecsetje és háremépűlete áll. Unokái és egyéb utódai, kik a falut benépesítik, ma fölszántják a vár udvarait és kecskéket legeltetnek az ősük vára alatti lejtőkön.

Èazin volt valamikor a Peèi felé vezető út kulcsa. Peèibe azelőtt innen szép szelidgesztenye-sorok közt vezető meredek úton lehetett eljutni. Ma az út a Radotina patak mentén visz, mely az erdő közepén álló Radotin-kulától, egy igazi rablóvártól kapta nevét. A mint az út fölér a széles hegyhátra, előttünk áll a hasonnevű népes falu fölött s egyúttal az egész tetőn uralkodó Peèi várrom, hajdan a leghírhedtebb lázadó vezérnek, Pecki Hasszán agának a búvóhelye, kinek alakja már is mondaivá lett, jóllehet még akárhányan ismerték őt a most élők közűl.

Krupa város. Tišov Ivántól

Az éjszaki Krajina, az ék-alakú bosnyák föld csúcsa, mintegy elrejtve húzódik meg a vízválasztó felföld mögött. E girbe-görbe dombvidék az egész Krajina érdekes részlete. Órányira nem látni egyebet a szélben hullámzó tengeriföldeknél, s a vetések barázdái egyközű vonalakban húzódnak föl a dolinákba és a dombokon keresztűl. Különös látvány e földeken a lefátyolozatlan mohamedán nőket szemlélni, a mint egyszerű vászonruháikban dolgoznak. A vidék nagyon is sűrű népességű, a föld pedig nem valami bőven termő, s így az asszonynép is kénytelen a mezei munkánál segíteni. A kis csalitokban fülemilék csattognak, s a hol egy-egy magasabb kúp emelkedik a többi fölé, annak a tetejét okvetetlenűl várrom koronázza. S híjják e várakat Todorovónak, Mala- és Velika-Kladušának, Podzvizdnak vagy Vrnograènak, mindannyinak ugyanaz a szabása. A várak falai romokban hevernek, az alattuk elterűlő falvak házai ellenben újak. Minden darabka mívelhető földet megmunkálnak, s a sarjerdő lassacskán szálassá növekszik, mivel ma már senki sem gyújtja föl, hogy belőle a haramiákat kipörkölje. Velika-Kladuša, melynek romjai fensíkká szélesedő tetőről néznek a ma már békés országba, a Krajina hőseinek egy sajátszerű faját látta hajdan falai között: azokat a mohamedán lovagokat, kik a gyámoltalanok és gyengék oltalmazói voltak az őket szorongató keresztény szomszédok ellenében. A bosnyák hős-énekek kivált a három Hrnjica testvért ünneplik, a kiknek emlékét Velika-Kladušában még egykori kulájuk romjai őrzik; s a vidéken még ma is mutogatják egy lapos sziklán Hrnjica Mujo kedves lovának a patkónyomait, valamint azokat a kisebb vájatokat, melyeket állítólag az ő lándzsája vésett a kőbe. A határszéli helységek közűl legnagyobb Vrnograè, melynek egy sziklatetőn álló erőssége uralkodik a Glinica kis szorosa és az Oblajba vivő út fölött. Az új országút a hajdan igen jól megerősített Bužim, a Keglevics és a Jellachich grófok törzsfészke előtt elhaladva s az alacsony vízválasztón átkelve, elhagyja a legéjszakibb határpontot, s az Una völgyébe tér. Ezt a kis szigeteken fekvő Otokánáléri el, melynek ma már romba dőlt régi váránál sokkal szebb ékességei azok a kis zuhatagok, a melyekkel az Una a szigeteket körűlkarolja.

Innentől fogva az Una akadálytalanúl fut a Száva alföldje felé. Már Krupa előtt kikerűl szorosaiból, s lassan hömpölygeti hullámait ez élénk kereskedő városka jól mívelt környékének síkságán keresztűl. A dombon álló kis erősség, mely köré a városka házai tömörűlnek, régibb idők emléke, maga a helység azonban csak a legutóbbi évtizedekben indúlt gyors lendűletnek. Ehhez az első lökést Lattasz Omer pasa adta meg, a ki Krupának a kereskedelem szempontjából kedvező helyzetét nagyon jól fölismerte.

Egészen sajátságos látvány a különben elég józan tekintetű Krupa, ha az ember csónakon a kis Krušnica folyón leevezve, annak torkolatából az Una vízére ér ki, a hol egyszerre mintegy a vízből látja maga előtt kiemelkedni a várost dimbes-dombos útczáival, kis várhegyével és karcsú minaretjeivel. A Krusnica, mint igazi karszt-szülötte, egyáltalában sok meglepetéssel szolgál a rajta utazónak, kezdve a forrásától egészen a torkolatáig. Medre mély árokhoz hasonló, melyet a felső végén sziklafalak zárnak körűl. Ezekből teljes erővel tör ki s egy sötét sziklakapun keresztűl jutva, egyszerre csak szinte mozdúlatlanúl pihen, mint egy csillogó zöld kristálykígyó a teljesen lakatlan meredek lejtők ölén, a melyek falaiban itt-ott cseppkő-barlangok tátongnak. Ezek egyikében, a Puèenièka-peèinában egy malom áll. Ennek a kerekét fönn Rupa (= lyuk) falunál, a magas karszt-fensíkon eredő patak hajtja, mely aztán egy üregbe vesz és a föld alatt mind szélesebbre vájt folyosón át fut egészen a mondott barlangig.

Így a karszt, mint látjuk, kifogyhatatlan tájkép-alkotó szeszélyében. Mintha az Isten is a bosnyák-horvát határvidék eseményekben gazdag, viszontagságos múltjának a változatos színterévé alkotta volna. Megszámlálhatatlan magaslatain még ma is ott állanak a várak és kastélyok, s még ma is tiszteletet parancsoló méltósággal jár-kel hírhedt vörös köpönyegében a krajinai ember. S ha ma már üres is a fegyver-tűszője s keze most a békés ekeszarván nyugszik, azért még ma is ott dereng körötte harczias múltjának regényes fényköre.

Noviból Banjalukán át Jajcza és Travnik felé. – A Száva, Una, Sana és Vrbas közötti négyszögben emelkedik a többnyire szerpentinből és homokkőből álló Kozara erdős középhegység, melynek víz-erekben bővelkedő völgyei számos görög-keleti lakosságú faluval és szétszórt tanyával népesek. Egy idylli szépségű erdei szurdokban áll itt az ódon Mošæanica kolostor, a honnan lovagló ösvényen hamar elérhetni a termékeny Száva-menti rónaságot. Ez Kostajnicánál még keskenyen kezdődik s onnan a Vrbas felé mindjobban tágúl, ott már helyet adva a németországi telepesek nagy községeinek, Alsó-, Közép- és Felső-Windthorstnakés a déltiroli lakosságú Mahovljaninak. Körűlbelűl másfél évtizeddel ezelőtt kezdték meg az első telepedők az erdőirtást, s azóta fáradságos és sikeres munkájukkal már rég kivívták maguknak e földön a honosság jogát. Klašnicától Dubravéig az út mind a két oldalán sűrűn sorakozak egymás mellé a jómódra valló helységek, s köröttük messze nyúlnak be a síkságra a mintaszerűen mívelt szántóföldek és rétek. Három nagy katholikus és egy protestáns templom, kolostorok és iskolák s egyéb közhasznú intézetek szintén a gyarmatosok jóravalóságának beszédes tanújelei. Gazdasági épűleteik mind hagyományos német szabásúak. Csinos előkertek szegélyezik a takaros ház-sorok elejét. E nép nyugodt, biztos magatartása, német viselete és nyelve, mindenütt a nagy fejlettségű földmívelés korszerű segédeszközei, gőzgépek, stb. mind arra vallanak, hogy ez idegen jövevények itt boldogan élnek.

Bosnyák-Novi. Tišov Ivántól

Az egész Vrbas-menti síkság aKozarának Klasnice melletti végső nyúlványaitól a Vrbasnak Svinjar melletti torkolatáig csupa termékeny áradványföld, melynek televényrétege sok helyütt két méternyi vastagságú. A gyérebb népességű terűletekre, a hol még sok föld hever parlagon, mostanában Boszniának kevésbbé áldott vidékeiről és egyebünnen kerűlt gyarmatosok kezdenek megtelepedni. Bosnyák-Gradiškátólegészen Dubicáiga partmenti helységeket főképen az ú. n. visszahonosítottak, vagyis a fölkelések és a megszállás idején Ausztria-Magyarországba menekűltek lakják, a kiket ide utóbb hatóságilag telepítettek le. Bosnyák-Gradiška vagy Berbir, a mint gyakran még ma is nevezik, hajdan nevezetes határvár és árúlerakóhely volt, de ma már teljesen elvesztette a ki- és beviteli kereskedelemre nézve egykori fontosságát. Az erősséget Laudon tábornok építtette föl, mikor húsz napi ostrom után bevette; ma már azonban csak csekély rommaradvány jelzi a helyét. A fából épűlt lakóházak majdnem mind czölöpökön állanak, mert a Száva évenként kétszer végig hömpölyög áradatával a kövezetlen útczákon.

Ellenben a török háborúk idejében gyakorta emlegetett Dubicza újabban egészen megifjodott s kertekkel díszlő csínos várossá lett, mely élénk forgalom jeleit mutatja. Innentől kezdve megváltozik az egyhangú lapos partszéli tájkép, a magaslatok mind a két oldalon az Unáig nyomúlnak, és az egymással szemközt álló Bosnyák- és Horvát-Kostajnica már hegyoldalak közé ékelvék. A két városkát összekötő hídat egy, a boszniai parthoz közel eső megerősített sziget őrzi, mely egykor a Zrinyieké volt. Akkor azonban ez erődöt még nem övezte a folyó vize, hanem a török parttal összenőtt félszigeten állott.

E városok voltak a megszállás előtt a Horvátországgal való kereskedelem közvetítői. Az ország belsejéből a Sana völgye volt a forgalom útja a határszél felé, s ezen a völgyön épűlt még a török uralom idején az ország első vasútja, mintegy előhírnökeűl az ország jövendő nagy gazdasági átalakúlásának. A régi banjaluka-novii, később Doberlinig és Kostajnicáig meghosszabbított vaspálya még ma is forgalmi út. Rég fölöslegessé tette már ez a nehézkes török vitorlás bárkákat, melyek Prijedorból hajdan érczekkel és gabonával megrakodva a Sanán és az Unán lefelé eveztek. Doberlin mostanában fűrészmalmai révén, melyek a Crnagora erdővidékéről leúsztatott fát dolgozzák föl, faluból már majdnem várossá fejlődött, s a régi Novi végtelen hosszú útczáival, az Unát és a Sanát ellepő csónakjaival és tutajaival, ma már szintén emelkedik.

Jajcza. Háry Gyulától

A lapályon fekvő Banjaluka példányképeűl tekinthető a Balkán-félsziget közepes nagyságú mohamedán városainak. Minden ház egy-egy külön álló major, mely hevenyészve összetákolt magas deszka palánkjai közepette olyan, mintha csak most hordták volna helyére valahonnan a mezőről vagy erdőből. A keleti ember, valamint az idővel nem számol, a térrel sem igen gazdálkodik, s így aztán Banjaluka a kedvező helyzettel élve, kilométerekre terjeszkedett ki úgy hoszszában, mint széltében. Lazán sorakozó városrészeit kertek, tágas terek és széles útczák választják el egymástól, bő helyet hagyva napfénynek és levegőnek, kerti növényzetnek és folyó víznek. Banjaluka régebben a boszniai pasák székhelye és az ország egyik leggazdagabb, tekintélyesebb kereskedővárosa vala. Az ó-város, a délen lévő Gornji-Šeher, a Vrbas szorosának torkolatába nyomúl be, kertek sűrűjébe rejtett házikók s malmok festői tömkelegét alkotva a morajló vizet szegélyező, barlang-üreges partokon.

Bekerített gyepes téren áll szabad ég alatt egy kőből faragott szószék, Nagy (II.) Szulejmán emléke, a ki Bécs elleni hadjáratában itt megpihent és imádkozott. Már régibb időkre emlékeztetnek a hévvíz fölé emelt római fürdő és a Vrbas partján levő mészkőbarlangok, melyek a rómaiak idejében szintén kétségtelenűl fürdőhelyiségekűl szolgáltak. Laktašiban és Slatina-Ilidžében, Banjalukától éjszakra is hasonló természetű melegforrás buzog föl, mint Gornji-Šeherben, a honnan török sírkövekkel fehérlő mezőn át jutunk a város belső részeibe, melyeket a fűzfáról (vrba) elnevezett Vrbas folyó szel ketté. A zöld az uralkodó szín e kertek ölén pihenő városban, zöldre festik a Vrbas hullámait is a magas partoldalakról beléje bólogató fűzfák, a melyek közűl a balparton egy erőd emelkedik ki.

A Èaršija (vásár negyed) köré sorakozó negyedek széles gyűrűje, melyből még ma is harminczegy mecset magaslik ki, az új városrészszel záródik, a hol a két pályaudvar, a gyárkémények, a kórházak, iskolák és közkertek sajátszerű ellentétet alkotnak a régi Banjalukával. Néhány kilométerrel tovább a kiesen tágúló, szelid zöld dombokkal szegélyezett síkon egy különös telepen akad meg szemünk. Hosszú, kaszárnyaszerű épűletek között, magas, csipkés pártázatú falak kerítésében egy templomtorony, gazdasági és ipari czélokra szolgáló helyiségek s közöttük mindenütt hangyaszorgalommal nyüzsgő, barna-fehér csuhás, hajadon fővel járó-kelő szerzetesek. Az egész gyarmat síri csendjét csak a kolostor templomának kis harangja szakítja félbe időről-időre, a mint nappali, vagy éjjeli zsolozsmára híjja a trappisták szigorú rendjének fiait, a kik itt, a „Maria Stern” nevű telepen, munkás vezeklő életet élnek, s a kik iránt a környék lakossága félő tisztelettel viseltetik.

A Banjalukából Jajczára vivő út Bosznia „Via mala”-ja.

A szeszélyes alakzatú sziklák sötét szorosaiban csörtető vizek s a magas kőbástyákból kiemelkedő szirtek, csúcsok és gerinczek fölött sajátszerű titokzatos varázs lebeg. A Vrbas szakadékainak nincsen történetük. Egészen a legújabb időig járhatatlanoknak tartották őket, s még a monda sem vet földerítő sugarat múltjoknak sötét éjjelébe. A három legzordonabb ponton ugyan egy-egy sasfészekhez hasonló vár omladozó falait látni a sziklacsúcsokon, de ezek csak a széles hegyhátakon át vezető nagy kerűlő útakon voltak elérhetők. Afféle végső menedékhelyek lehettek, a hová vagy a kétségbeesés, vagy az embergyűlölet hajthatta lakóikat.

A jajczai Lukács-torony. Háry Gyulától

Gornji-Šeher, Novoselo és Karanovac előtt elhaladva az út egyenesen neki vág a barnás-szürke meredek falaknak, melyeknek keskeny sötét hasadékaiból a Vrbas csörtetve tör elő. Az útnak egy fordúlójánál tekintetünk feketés örvényre esik, s ennek fenekén fehér sziszegő kígyóként tekergődzik a folyam. Ez a „Tjesno”, vagyis a Vrbas-szoros első szakasza. Magas vízállásnál az út alig halad átlag tíz méternél magasabban a víz színe fölött. A folyó medre helyenként 8–12 méternyire szűkűl s ilyenkor hófehér tajtékká zúzódnak a sima kőfalat tehetetlen dühvel ostromló hullámai. A sziklafalak 200, sőt helyenként 300 méternyi viszonylagos magasságig emelkednek a víz színe fölé.

A hegygerinczekről egy-egy magánosan álló bükk egészen a szakadék mélyébe téved le, a hol kivűle csak csenevész bozót és moha lepi a szirtfalakat. Börtönben véljük magunkat, a mint a szűk szorosban egy hatalmas kapu felé haladunk. Végűl a szorosból egy barátságtalan völgybe érünk, melynek fűlepte oldalai között a hegytömegtől elszakadt sziklaóriás zárja el útunkat, s az országútnak, hogy ezt megkerűlje, mélyen bele kell vágódnia a függőleges sziklafalba. A kőszál tetején Zveèaj várának romjai állanak, mely a XV. században egy ideig Hrvoja bosnyák fejedelem székhelye volt.

Az Osmaèa hegy oldalai mind hátrább vonúlnak s a völgy ismét napfényes ligetté tágúl ki. Most már itt-ott egy-egy magában álló majort s néhány embert is látni. Olykor a pásztorsíp mélabús hangja szólal meg a nagy csöndben. A hegyekről alászálló karavánok kelnek át a folyón: az emberek tutajokon, a málhával megrakott lovak pedig a vízben úszva. Majd egy helység, Krupa tűnik elénk; a tetőről egy kis templomocska tekint le. Itt a hegyek gyűrűje megint bezárúl; jobbról a Manjaèa-, balról a Tisovac-planina szögellenek össze s csupán az a keskeny hasadék választja el őket, a melyen a Vrbas foly át.

A Manjaèa gerincze néhány hegyes csúcscsá hasad, mielőtt a Vrbas újabb sziklakapujára ereszkednék. A legmagasabb csúcson egy középkori torony áll s körötte egészen a legszélső támasztó sziklákra nyúlnak ki az omladozó várfalak. Az erőd alatt; épen a hasadék bejáratánál, a jobb parton még látszanak egy hídfő romjai. A vár múltjáról semmi hírt sem ád a történelem, sőt még csak a hagyomány sem regél róla.

A jajczai vízesés. Háry Gyulától

S itt ismét a Vrbas-szoros homálya borúl reánk, a melybe csak keskeny csíkja tekint le a kéklő égboltozatnak. Magasan fönn, a hegygerinczeken túl terjedő fensíkokról a pásztorok hosszan elnyújtott kiáltásai hallatszanak. Az út majdnem szűntelen vízszintesen halad a kőbástyán, öreg bükkök árnyékában, a melyek minden kissé nedvesebb és földes helyet lefoglalnak maguknak, a hol a sziklák közt gyökeret verhetnek. Fönn a tetőkön fenyűk bólogatnak, az alacsonyabb lépcsőfokokon a szívós tölgy tenyészik, még mélyebben pedig, le egész a Vrbas hullámaiig a bükk világosabb, gyöngéd lombozata koszorúzza a sötét kőzetet és szegélyezi majdnem szakadatlanúl a szekérútat. A szorosból megint minden átmenet nélkül hirtelen lép ki ez az út az aginoselói mező napfényes síkjára, melynek berkeire a háttérből a sötét erdőkkel borított Èemernica tekint le. A Manjaèa lejtőiről itt meggyfát csúsztatnak le, a melyet azután a „Tjesno”-n át tutajoznak tovább. A folyó legveszedelmesebb sellői előtt a hajósok a partra ugrálnak ki, s régebben nagy kerűlőket kellett tenniök a hegyben, hogy a „Tjesno” alatt, az ott már lapos parton a leúszott fát megint elfogják. A szétszórt kunyhókból füst száll föl a tiszta hegyi levegőbe.

Harmadszor is ismétlődik az imént már kétszer leírt látvány. Az előttünk meredő sziklabástyától egy merész szabású tömeg válik el, melynek ormát Boèac vár romjai koronázzák. E magasan emelkedő vár erődje tökéletesen elzárja a völgyet. Aránylag még elég jó karban lévő tornyai és bástyái mellett a hegyháton még egy mecset fehéren ragyogó falai látszanak el jó messzire. Odább csakhamar elérjük a kis Boèac mohamedán falut, melynek házikói illatos diófa-berkek között kúsznak le a lejtőn. Az úttól balra, szintén vén diófák csoportja alatt egy ó-keresztény bazilika föltárt romjait pillantjuk meg, melyben valaha bizonyára ama fellegvár hajdani lakói ájtatoskodtak, kiknek emlékét nyomtalanúl elsodorta azóta az idők árja.

Tovább is számos vadregényes szépségű részlet következik, a milyenekben az egész út gazdag. Az egymásra tornyosúló kőomladékok arról tanúskodnak hogy a hegyek is elöregszenek, elmállanak és a völgybe görgetik levált darabjaikat, a melyek körűl örvénylő forgatagokban kereng s fölöttük vígan szökell át a víz. Majd hosszan elnyúlt, fehér csipkés mészfalak vonúlnak s tetejükön a Balkán fekete-fenyűje bólogat; majd puha, bársonyos gyeppel benőtt lejtők majd meg kőgörgeteg és földomlások temetik be a dús tenyészetet.

A lejtők zöld palástjukból kivetkőzve ismét magasra emelkednek. S egyszerre csak megint újabb szorosba, immár a harmadikba jutunk, a mely ép oly festői, mint az előbbiek. A sima szürke sziklafalak között kopár medrében a Vrbas üvegsima tükre ragyog, melyet csak alig zavar itt-ott egy-egy fehér tajtékfolt. A folyó hűségesen odasimúl a hegyfalak kanyarúlataihoz. Elénk tűnnek a „Bijele Stijene” fehér falai, melyeket az út egy sziklapárkányon kerűl meg; de a „Vlasinje Stijene” két óriás obeliszkjét már csak egy-egy alagútban fúrja át a pálya, s a másodikból alig lép ki, már is keresztben fekszik a folyó elé a Greben kikönyöklő hegyfoka, melyet a víz árja hegyes szögben kénytelen megkerűlni. Az út is csak nagy ügygyel-bajjal kanyarog a szorosokban, majd ismét hosszú, sötét föld alatti folyosóba vész a Grebenen keresztűl, a melyből kijutva átkel a szirtfalakat ostromló Vrbas fölött s ott a folyó járhatóbb jobbpartjára tér. Kevéssel alább utóljára nyílik szét a sziklakapu széles rése, s immár szabadon halad az út egy napfényes termékeny mezőségen. Szemünknek jól esik rajta megpihenni, s aztán a podmilaèjei ősrégi Ferencz-rendi kolostoron akad meg tekintetünk, melyet valósággal fölüdít a szakadékok sötét zordonsága után a szende békességnek e hona, a hol a fák suttogó lombja behorpadt sírokra borúl.

A Jajcza melletti sellők. Háry Gyulától

Még egy meredek hordaléktömegen kell átkelnünk, s nyomban utána az útnak egy hirtelen fordúlójánál, a hol egy már majdnem teljesen lombtalan vén tölgy áll, meglepően tárúl elénk egyszerre Jajcza, az ódon királyi város tündéri szépségű képe.

A kis hegykúp, melyen a régi Jajcza áll, nagy gonddal őrzött látnivalóúl emelkedik a föléje magasló tetők keretében, ama háromszög szárai között, melyet a Plivának a Vrbas folyóba torkolása alkot. A vár külső falától övezve, magas, keskeny lépcsőfokokon emelkedik a Vrbas partjától fölfelé a lejtőn a városka, melyet fönn a tetőn fellegvár koronáz. Épűleteinek csodálatosan kuszált festői rendetlenségében, a sűrű rácsozatú ablakaikról fölismerhető török házak szabálytalan csoportjai közt itt-ott kerek és szögletes tornyok, mellvédek, méternyi vastag falak, hajdan talán egy-egy palota tartozékai, ma már csak szerény udvarkerítések. Az egykori Lukács-templom karcsú román tornya kecses ablakaival előkelő patriciusként tekint le a romvárosra. A közép-kori Pliva-kapun át kilépve, melyen keresztűl az út délnek folytatódik, örvénylő, tajtékzó víz partján állunk, mely tekintélyes folyó létére úgy viselkedik, mint valami pajkos hegyi patak. A folyamparti szép úton haladunk fölfelé s elhagyjuk Jajcza végállomás mésztuff-kövekből rakott vakolatlan pályaudvari épűleteit. A vasút a folyón túl mély tuff-bevágásokból lép ki s vashídon kél át a Pliva esésein. Zöldesfehéren tajtékzik a víz, s ez így tart több ezer lépésnyi hosszú útunkon, mely a folyóval ellenkező irányban halad. Végűl egy sziklabástya előtt állunk, mely a zuhatagok forráshelyének látszik, mert róla rohannak le a vadúl tovacsörtető hullámok. E gát fölött a meder kiszélesedik s tűkörsima kis tóvá tágúl ki. A parti nádasban vadkacsák rajai hemzsegnek s köztük hófehér sirályok röpködnek. A hol a két parton álló hegykúpok a víz fölött ölelkezni látszanak, ott a tó fölött egy újabb sziklagát fekszik keresztben, s arról ugyanazon módon esik a víz zuhatagja a tóba, mint a hogyan félórányival alább kiömlik belőle. E széles gátat illatos viráglepel borítja. A sziklák köröskörül üde zöldben pompáznak, és az estikék halványpiros óriási bokrétái alól, a melyek körűl vadméhek zsongnak, víz-sugarak lövelnek ki.

A környező hegyek meredeken szökkennek föl a magasba, s az útnak mélyen be kell vágódnia a hegyoldalba, hogy a sellők mellett elhaladhasson. Egy újabb hirtelen fordúló után második széles tó terűl el szemünk előtt. A nagy víztűkör komoly méltósággal pihen a szép alakú hegyek ölében, melyek benne tűkröződnek. A tó fölszinén csak alig észrevehető hullámzást okoz a víz lassú folyása. Ünnepies csönd honol sötétzöld tükre fölött.

Több kilométernyi távolságra szabadon kalandozik tekintetünk a tiszta vizű tó fölött. A hol a tó ismét folyóvá szűkűl, ott csillan elő, félig hatalmas fák lombja közé rejtőzve, az ódon Gjölhissar, melynek ma az említett tavakkal együtt csak Jezero a neve. Régente nevezetes őrállomása volt az éjszak felé menő útnak, de ma már csak turistaszállóúl szolgál. Itt megváltozik a Pliva folyó képe. Csöndesen és mélyen folydogál lenn a szakadékszerű szorosok alján; Šipovónál egy rég feledésbe merűlt római telep alapfalait nyaldossák habjai, s ugyanily csöndesen bugyog ki egy meredek szikla tövéből.

Jajcza Pliva-kapuja előtt elhaladtában távoli orgonaszó búgásával zúg tova a víz. Itt széles híd vezeti át a Pliva folyón az országútat, míg a jobbparton keskeny gyalogösvény vész el csakhamar a zöldben. Ezen haladva, már néhány lépéssel odább a meredek lejtők között vadúl rohanó vízzuhatag közelében vagyunk.

Rozoga malmocskáktól élénkített s hatalmas szilfák és fűzek lombjával zöldelő számos kis sziget emelkedik ki a forgatagok közűl az árnyas szorosban. S ime egyszerre mindenfelől sziklaormok közé zárva, harmincz méternél magasabb falról zuhan le a folyó egy szurdokszerű völgybe, a hol, mint a nép szavajárása mondja, a Vrbas „elnyeli” a Plivát.

Részlet a jajczai katakombákból. Háry Gyulától

Szinte fölöslegesnek látszik Jajcza természeti szépségei mellett még a hely múltjáról is megemlékezni. A történetíró azonban, kinek az a föladata, hogy Bosznia évkönyveiben évszázadok üres lapjait szereplőknek és eseményeknek legalább halvány rajzaival töltse be, Jajczát a maga művelődési körével együtt buzgó kutatás tárgyává teheti. Jajcza alapítójának, a hatalmas Hrvoja fő vajdának már rég feledésbe merűlt a neve, s hozzá hasonlóan a többi bosnyák főuraké is, kik a plivai župát (kerűletet) valaha hadaikkal járták s oltalmazták. Feledésbe merűlt esemény az utolsó bosnyák királynak a Szent Lukács-templomban történt koronázása is. Némely falromokról egyik-másik helybeli csak habozva mondja, hogy azok talán „Kotroman” palotájának maradványai; a „Sahat-kula”, az óratorony, úgy mondják, a keresztény Jajèanin Vuk hős emléke, ki a messze múltnak valamely homály lepte századában nyers erejéről és durvaságáról lett híressé, míg a város alatti katakombákban vetélytársa, a mohamedán Gerzovói Ali szenvedett rabságot. Egyéb tudomás nincs e még mindig titokzatos föld alatti sziklaboltozatokról s arról, hogy ki és mi czélra építtette; semmi a boszniai lovagkor virágzása idejéből; semmi a magyaroknak e helyütt vivott hősi harczairól, a kik a bosnyák királyság elbukása után még félszázadig hatalmas védbástyává tudták tenni Jajczát az oszmánok ellen.

Az éjszaki Tabiján, a hol a híres „Zelenko” állott, mely sokkal zajosabb volt, mint a mennyit ártott, most egy terebélyes jávorfa lombjai alatt kávét szürcsölve beszélgetnek az öregek a „stara vakta”-ról, a „régi idők”-ről. Innen a szem bejárja az egész Carevopoljét, a Jajczától éjszakra terűlő dombos „Császármező”-t, a hol hadaival a nagy Mehmed Fatih szultán táborozott, kinek neve kőből és érczből állított emléknél is szilárdabban emelkedik ki a népnek egyebekben elmosódott hagyományai közűl. Mormoló forrás mellett, egy akkor még fiatal tölgyfa árnyékában, a mely ma már korhadt, görcsös törzszsé aszott, állott a sátra. Itt végezték ki a közhit szerint Tomaševiæ Istvánt. És a király tetemeit, a melyek most (ha ugyan az igaziak) a jajczai Ferencz-rendiek templomában üvegkoporsóban nyugszanak, a Vrbason túl, annak a hegykúpnak a háta mögött temették el, a mely a vízesés, vagy pontosabban szólva a turistaszálló átellenében emelkedik. Ott van az utolsó boszniai király magános sírja, a mely körűl az erdő illata s a derűs ég fénye játszadozik. A „Kraljevgreb” és az utolsó várkapitány őrtornya némán állnak egymással szemközt, mint két gyászos történelmi fejezet zárókövei.

A vaspálya egy-egy vidék arczúlatát, a melyen átvonúl, gyakran nagyon megváltoztatja. Jajcza kevéssel ezelőtt még a világtól elzártan állott regényes környékén; a Boszna völgyéből Travnikon át ide vezető fő út csak a Karaulagora erdős magányán keresztűl férkőzött hozzá. A köröskörűl lévő elhagyott ösvények mentén sűrűn állnak a várromok. Már a neveiket is alig tudni: Sokol, Krezluk, Komotin vagy Varošluk, hajdan megannyi királyi vagy fővajdai kastély; ma csupa elhagyott romhalmaz.

A Karaula-gorán azóta, hogy a Vrbas-völgy középső szakaszán át vasút van, háborítatlanabbúl nő a fenyű. Azóta e zöldelő magány egyszerre „szép útvonal”-lá, Vinac várromja a jámbor hős Forlak Alija sírjával együtt, kit itt imádsága közben orozva meggyilkoltak s a ki még a feje vétele után is tovább futott egy darabon, egyszerű vasúti állomássá, a szálas hegyilakók pedig közönséges „útasok”-ká lettek.

Dolnji-Vakuf egy útczája. Paur Gézától

A Skopljén át kerűlővel visz most a vaspálya Jajczából Travnikba. Dolnji-Vakufnál kilép a kies Vrbas-szorosból s aztán kelet felé kanyarodva, az Oborèa patak mentén fölkúszik a Komarra. A hová csak nézünk, zöldelő hegyek és völgyek s a legtarkább színárnyalatú erdőség mindenütt. A Komart, a hatalmas Vlašiæ és a fojnicai erdővidék délre fekvő hegytömegeinek összekötő kapcsát, csak „szúnyog”-nak mondja ugyan a neve, de azért a vasút mégis inkább egy 1362 méter hosszú alagúton, a bosznia-herczegovinai pályák leghosszabb alagútján kel át a hegy másik oldalára, hogysem e másodrendű vízválasztó domború hátára kapaszkodnék föl. Itt már megint a Boszna vidékén vagyunk. E változatlan tagolt, dombos tájat délről a Vratnica-planina kéklő ködbe vesző csúcsai, éjszakon pedig egészen közel hozzánk a Vlašiæ-fensíkról lezuhant csipkés sziklaormok határolják. Fürgén siet a Lašva folyócska a völgybe, s ott, a hol habjai a Vlašiæ hegyfalát mossák, sorakoznak mindkét partján Travnik városnak, a régi vezirek székhelyének házai.

Meglepő e város képe, ha kelet felől, a Lašva rövid szorosán át közeledünk felé. E szoros előtt egy völgymélyedésben fekszik a szorgalmas iparűző s katholikus lakosságú Dolac külváros. E dombok és patakok szeldelte ligetes táj egész földje telidestele van ködös, homályos történelmi emlékekkel. A mondai hírű Lašva város, a bogumil „djed”-eknek, Bosznia középkori nemzeti egyháza fejeinek székhelye, a hagyomány szerint itt állott. De Travnik már az oszmán uralom alatt keletkezett. A festői szorosnak, mely egyenesen a városba vezet, a Vlašiæ tövében húzódó hegyfala páratlan gazdag sírok hosszú sorából áll, melynél díszesebb mohamedán síremlékek Boszniában sehol sem láthatók.

Az egész hegyi város őrházaival, mecsetjeivel és tornyaival az egymás elől kitérő lejtőkön meredeken emelkedik s aztán ismét leereszkedik a Lašva partjára, melynek mentén hosszan elnyúlik. A vaspálya jó darabot kihasított Travnik beépített részének szabálytalan vásárnegyedéből. A fő útczával egyközűen szeli át a várost, s épen a vásártér közepén álló legnagyobb mecset előtt halad el, a mely ereklyeként őrzi a próféta szakállának három szálát. A hajdani vezirek korára már csak a düledező konak emlékeztet.

Kígyódzva folyik a Lašva Dolac alatt a széles, lapályos völgyön keresztül, melyet egyenes vonalban szel át a magas töltéseken haladó pálya. Több magaslat mögűl, a Vlašiæ keleti lejtőiről egy világos folt, a régi s már többször megújított Guèja-Gora Ferencz-rendi kolostor terjedelmes kétemeletes épűlete és nagy temploma látszik ide.

A vaspálya nem az országútak mentén halad, hanem a vígan tajtékzó Lašvával együtt régi bükkösökkel benőtt magas hegyoldalak közé tér be, míg sokszorosan kanyargó szeszélyes futása a Boszna hullámaiban véget nem ér.

Metkoviætól Mosztárba és Szerajevóba. – Dalmáczia sziklás tengerpartján csak egy helyütt nyílik tágabb rés, ott, a hol a Narenta a Dinári Alpesek lánczát áttörve, útat vág magának az Adriai tengerbe. Völgye széles útat alkot, mely a különben nehezen hozzáférhető Herczegovinába vezet. Védő bástyaként telepszik Sabbioncello félszigete a Narenta torkolata elé. De még jobban megvédik azt a saját mocsarai, s még a Balkán magas hegységein keresztűl is könnyebb az ország belsejébe behatolni, mint a Narenta deltáján át.

Travnik. Háry Gyulától

A politikai határral, mely épen Metkoviæ fölött választja el Dalmácziát Herczegovinától, egybeesik az a határvonal, a mely a partvidéki talajalakúlatot a belfölditől elkülönzi. Egészen idáig érnek a sósvíz tócsái, s valamivel belebb következik a herczegovinai édesvizű mocsarak terűlete, mely a delta folytatásáúl egészen Èapljináig terjed, a hol a Narenta első szorosai kezdődnek. Metkoviæ fölött a Narenta, melyet a belföldiek „Neretvá”-nak neveznek, egyszerre egészen más képet ölt. A két órányira fekvő Tasovèiæ faluig csupán tutajokkal járható; de ott valamivel tisztábbá válik a vize és kavics-zátonyokat rak le. Ezeken, valamint a folyó sok elágazása és a mellékvizek által alkotott földnyelveken rózsaszínű tamariszk bokrok és a fűzfához hasonló szűzbariska (Vitex) kékvirágú cserjéi hajolnak a víz partjára, a melyek kivált a Narenta alsó szakaszát díszítik.

Metkoviæ átellenében, a jobbparton, ér véget a Narenta-völgyön át vivő bosznia-herczegovinai államvasút is, virágillatos mélyedések alján, a melyekbe Mosztárnál a Velež hosszan elnyúlt, csipkés, hólepte gerincze tekint le.

A mocsarak éjszaki szélén a szántóvető ekéje római pénzeket fordít ki a barázdából, melyek az itt állott római városnak, Naronának emlékét idézik föl. Regés költészet és rideg való ölelkeznek itt a vidék mocsarairól szóló hagyományban, melyek alatt a nép képzelete egész elsülyedt városok romjait sejti.

Egy alacsony karszt hegyhát vet véget Gabelánál a jobbparti mocsaraknak. Néhány nyomorúságos kő viskóra tekintenek le a római castrum és a későbbi velenczei erősség romjai, melynek kapuja előtt Szent Márknak lebukott s a földbe fúródott oroszlánját már benőtte a fű. E vár volt hajdan a határ vámvonalának őre, s ugyane czélra szolgáltak a folyó mentén fölfelé tovább következő őrtornyok is, melyekről az egész partvidék „Gabela” (Vámház) nevet kapott. Az itt fekvő helység pedig már Ó-Gabela nevet visel, s hírét a környékén termő hosszúkás, zöldes sárga dinnyén, a „Bacciri”-n kivűl azon gyapottermő földeknek köszöni, melyek várhegyét övezik.

Poèitelj város. Ottenfeld Rudolftól

Dretelj mellett, a hol az egész Balkán-félsziget legkitűnőbb dohánya terem, mutatkozik a Narenta legelőször hegyifolyó képében. Helyenként a jobb partján némi keskeny földsávot enged a földmívelés számára, de többnyire csak sűrű gránátbokrok teremnek a szélén, melyek június havában lángoló vörös virágaikkal egészen ellepik a karszt lejtőit. A túlsó parton ellenben kopár meredek sziklafal emelkedik. De kevéssel odább széles, csatornaszerű hasadék nyílik rajta, mely a Dubrava szélétől le a folyóig vezet, s utána mintha Doré valamely káprázatos szaraczén rabló-vára elevenednék meg előttünk, olyan meglepő az ódon török erősségnek, Poèiteljnek a képe. A szürke sziklából kivájt, csipkés pártázatú falak és tornyok kevély daczczal zárják körűl a hasadékba szorúlt várost, melynek házai meredeken emelkednek egymás fölött a vasút felőli oldalon. De még meglepőbb a látvány a Dubrava szélétől: turbános lovasok tánczoltatják paripáikat, lomha öszvérek haladnak át a számos ostrom nyomait viselő kapun, s aztán a síri csöndben mintegy kővé dermedten álló város és a régi cziprusfa árnyékában meghúzódó mecset; egészen alant, a szakadék mélyén a tajtékzó Narenta, a melyen révészcsónakok himbálódznak. Egy rövid, zöldelő mellékvölgy, melyben Žitomisljiæ régi görög-keleti kolostor és szegényes temploma látható, szakítja ketté a balparti sziklafalat. Ennek itt még magasabbra emelkedő ormain van a nagy dögkeselyű legnépesebb tanyája a Narenta mentén. Hirtelen megszakad a baloldali partfalak vonúlata, s mint a Boszna forrásvidékének bejáratánál, itt is egész váratlanúl egy hegyek övezte nagy sikság, a Bišæe-polje tárúl elénk, melynek felső végén, a hol a Narenta egy szorosból tör elő, a tartomány második városa, Mosztár fekszik. Azt mondtuk, egészen úgy, mint a Boszna forrásvidékén, s mégis mily más itt a táj! Hiányzik a szelid előhegyek változatos sánczolata s mögöttük a csábító szépségű magas hegység vonalai; ellenben tagozatlanúl merednek égnek a síkságból a szürke hegyfalak és kőtuskók, melyeknek egészen kilátszik a rétegződése, s alakjuk és szerkezetük gyakran egészen olyan, mint a le nem vert szivarhamu. Kopár, zordon fönségüket csak feketés, tövises dudvabokrok tarkítják. A város sem ragyog valami csábító kellemmel, hanem szürkén emelkedik a távolból a szürke háttéren, s a szerajevói mező üde zöldje helyett itt csupa mészdúczok fehérlenek. Száraz sivatag, melyen csak itt-ott tud ellentállani egy-egy cserjeszerűen elcsenevészedett, mandolafa-levelű körtefa a bóra mindent ellenállhatatlan erővel elsöprő erejének. A mészkő-medrében búskomoran hömpölygő Narenta, mely a hosszúkás négyszög alakú mezőséget két háromszögre osztja, szintén nem járúl hozzá a táj élénkítéséhez. Csupán a páratlan déli égről letűző nap ragyogása, a tiszta levegőben oly nyugodt fényű nagy csillagok és az olaszországiasan enyhe éjszakába szűrődő hold tejfehér világa árasztanak életet a holt sivatagra.

A Buna forrása Mosztár mellett. Bernt Rudolftól

Eddig a földmívelés a Bišæe-poljének csupán a bóra ellen védett keleti széleit hódította meg. A mészgöröngyök között alacsony tőkéken érik a tüzes, nehéz illatú mosztári bor a Pod-Velež alján, mely a Bjelo- és Bišæe-polje keleti párkányát egész hoszszában határolja. E hegyvonal meglepő hatásának az az oka, hogy a völgy síkjáról minden átmenet nélkül felszökkenő meredek lejtők 1.000 méternyi magasságra emelkednek, míg a keskeny kopár fő fensíkot elérik, melynek széléről Mosztár fölött erődítmények tekintenek alá. S csak erről a lépcsőfokról emelkedik ismét 1.000 méternyi magasba a nagy Velež, Herczegovina fővárosának fönséges ismertetője. Lejtőit szálas bükkerdők borítják, melyekben a zerge jól megbúvik, fölebb pedig gyönyörű havasi legelők következnek; míg legfölűl, a hosszú, éles csipkézetű gerinczen már állandó hósávok csillognak. De a Velež szép látványában csak a tövénél elterűlő Pod-Veležről gyönyörködhetni; a Narenta menti forró, szomjas mezőségre már nem látszik le.

A Veležt a Dubrava-fensíktól csak egy mély árok, a Bišina választja el, melyen ezer méternél jóval magasabbra hágó út vezet keresztűl a poljénak délkeleti sarkából a Velež mögött keletre fekvő nevesinjei fensíkra. Ebben a sarokban áll megmászhatatlannak tetsző sziklaormon a tengermelléki lakosságtól úgy nevezett „dombon túli” országrész fő erőssége. A rómaiak „Bona” (Buna)-jából lett a királyi Blagaj, mely utóbb „Stjepangrad” néven dőlt romba, miután előbb a daczos ország leghatalmasabb urának, István herczegnek, az erőszakos Sandalj Hraniæ utódjának szolgált lakhelyéűl.

A Stjepangradra támaszkodó sziklafalak ott, hol a síkfölddel érintkeznek, mélyen bevájt óriási kaput alkotnak, mely csakhamar szurdokká szűkűl. Ebből fakad s mindjárt tekintélyes folyóvá nőve özönlik ki nesztelenűl az a víz, mely a hatalmas sziklapillérek közűl Buna néven hömpölyög ki a Bišæepoljére. Épen a Buna kútfeje előtt, már a föléje hajló sziklatömegek jéghideg, fekete árnyékában állanak egy mecset romjai, melyet a lezuhant szikladúczok ketté szakítottak. Mellette sok erkélyű, rozoga faépűletben a jámbor Sariz-Altuk seik sírja van, ki a barlangot a hagyomány szerint a benne tanyázó s időnként áldozatúl egy-egy hajadont követelő sárkánytól megtisztította, aztán egy stjepangradi herczegnőt nyert feleségűl, s utóbb meghalt. E sírt már évszázadok óta a Kaderi-rendhez tartozó dervisek őrzik, s az ő szivességükhöz kell folyamodnunk, ha a víz zúgó tömegétől remegő erkélyről a Buna forrásának látványában gyönyörködni akarunk.

Mosztár. Bernt Rudolftól

Gránátfák és örökzöld bokrok kisérik ki a Bunát a fényes napvilágra, a hol Blagaj elszórt fehér házai között, egy régi török kőhíd öt íve alatt siklik tova. A helyi hazafiság még ma sem felejtette el, hogy Blagaj helyén „Bišæe” néven az ország fejedelmeinek várkastélya volt, a mikor Mosztárból még egy kő sem állott a másikon, s ennek emlékeűl még ma is „Blagaj várost és Mosztár helységet” emleget. S igaz is, hogy a Bunának most kipusztúlt vidéke valaha szebb napokat látott, mert az egész környéken sűrűn lelhetők a legkülönbözőbb műveltségi korszakok rommaradványai: őskori bástyafalak, római útak, hídak és paloták, templomok, várak és sírok és ismét sírok… A romok fölhúzódnak a Dubrava éjszaki lejtőjére, mely körűl alant a Buna kígyódzik, sőt benyomúlnak a folyó mellékvölgyeibe, így a Bunicáéba is, a hová ma egy-egy vadászember is csak ritkán vetődik. Már félórányi gyors futás után, miközben több malmot hajt, eléri a Buna a Narentát. Ritka növények buján díszlő keretében áll itt Ali pasa egykori nyárilaka, mely most kaszárnyáúl szolgál. S a Zaton bejáratánál, az ott kezdődő szirtfalak sarokpillérénél a Buna száz méternél szélesebbre terjedve, egy sziklapárkányról fátyolszerűen aláhulló eséssel ontja vizét a Narentába.

A nyugati meredek lejtők, melyeknek tetői fönn a mosztári tó medenczéjét zárják körűl, a Hum hatalmas karszt-tömegét egészen a Narentáig tolják ki, s ez a folyó alkotja a Bišæe-polje és a Bjelo-polje közötti szűk völgyet, melyben Mosztár fekszik.

Nehéz lenne megmondani, miben áll tulajdonképen Mosztárnak a híres szépsége, melyet még a Kelet szóvirágos költői is hiába iparkodtak leírni. Hiszen voltakép csupasz kőszikla, ragyogó kék égbolt és egy fehéres-zöld hegyi folyó az egész, mintegy kétezer házból álló, közepes nagyságú város minden szépsége, melyet ugyancsak szűk helyre szorít be a Hum és Podvelež. Soha sem volt több kis vidéki városnál, soha sem történtek benne nagy események és nincs tulajdonképeni története. A neve is elárúlja, hogy a híd kedveért keletkezett (most: híd), mely a Narenta e jó átkelőhelyén épűlt. Még pedig nem is a mai, ú. n. „római híd” kedveért, mert ezt csak két-három századdal ezelőtt állították a hajdani a-lánczhíd helyére, melyen, mint Hadsi Chalfa török történetíró mondja, „csak halálos félelmek között kelhetett át az ember.”

A mosztári régi híd. Bernt Rudolftól

A mai híd a herczegovinaiaknak egész nemzeti büszkeségök, melyben mintegy a saját mivoltát látja az ország lakossága megtestesűlve. A mint a kétfelől meredő sziklákra támaszkodó ívezete magasan és merészen hajlik át a rakonczátlan folyó fölött, igazán jelképe a herczegovinaiak megfontolt bátorságának, büszkén szárnyaló gondolkodásának és daliás szépségének. Kevés helyütt párosúl annyi könnyedség akkora erővel, mint a mosztári híd nemes vonalaiban. A két hídfő elé a régi idők harczi kedve és védelmi szüksége két erős, magas tornyot épített, melyek a hídat egész kis erősséggé teszik, a miért „Grad”-nak (vár) is híjják. De e néven bizonyára a tizenhárom toronynyal ellátott hajdani városfalat is értették, mely nemcsak a helyi harczokban, hanem a velenczések ellen is több ízben oltalmat nyújtott. Ezek az erődítmények azonban ma már egyetlen toronynak a kivételével, melyet lőportárúl használnak, mind eltűntek a föld szinéről. Ma a várost a körötte álló hegyek ormain emelt különféle védművek oltalmazzák. De a Narenta is megérdemli a dicséretet, a miben a hídon állók részesíteni szokták. E helyen oly mély, hogy a gyerekek bele mernek ugrálni a hídról. Érdekesek a partjain mutatkozó sajátszerű kőzetalakúlatok. A vízszintes rétegeket át meg át fürészeli a víz és egymás fölött lebegő lapokra hasogatja; majd kiugró sziklafokokat és barlangokat, avagy folyosókat és karzatokat váj ki belőlük; majd meg óriási szirttömböket ragad a medrébe, melyeken a hullámok zúgó morajjal törnek meg. Olykor mindent elborít szilaj sodrával; az őszi esőzések idején 12 méternyire is fölebb emelkedik rendes színtájánál; majd meg alacsony vízállásnál üvegsimán pihen ódon falromokhoz hasonló magas partjai között.

A városnak a híd körűli negyedei számos festői részlettel egészítik ki a folyó hangúlatkeltő képét. A napfényes, mészporos útczák izzó földjét még a legtartósabb esőzés sem áztatja föl. A kőházak többnyire ablak nélküli oldalukat fordítják az útczára, s a durva vakolattal tákolt, vagy vakolat nélkül emelt magas kertfalak helyenként azt a látszatot keltik, mintha kiszáradt várárokban járna köztük az ember. De a végűl mégis csak előkerűlő növényzet zöldje csakhamar jóvá teszi a rideg hatást. A falak mögűl lombsátrak és cziprusfák hegyei kandikálnak elő. Sötét temető-berkek árnyéka környezi a mecseteket, melyek itt minden fény és pompa nélküliek, mert tövüktől föl egész a minaretjük gombjáig csupa szürke kőből vannak. A legelőbbkelő, a város közepén álló Karagjöz-mecset is, melyet hajdan a közelében emelkedő óratoronynyal együtt a szép, de szilaj Fatima-Kaduna építtetett, szintén gyönyörű iszalagfajtákkal és piros tűzben égő gránátvirágokkal van befuttatva. S jóllehet a város körűli sziklás lejtőkön számos ragadozó madár tanyáz és suhan át nesztelen szárnyalással fölötte, azért a kertek mégis énekes madarakkal népesek, s a langyos tavaszi éjszakákon száz meg száz fülemüle édesbús csattogását hallani. Mosztárnak további sajátszerűségeűl megemlítendők még a benne élő elvadúlt gerlék, melyeket egyebütt a Balkánon csak kevés helyen találni.

A tulajdonképeni kertes városrész a folyó jobb partján van. Itt a zöld növényzet a Radobolja rövid mellékvölgyéből tódúl ki ama patak kitűnő vizével együtt, mely az említett völgy végében, a várostól csak mintegy órányira buzog ki a kőzet alól. Vizének egy részét újabb keletű vezetékben fogják föl; a többi pedig gyors folyással iramlik ki a szűk völgytorkolatból s aztán a városba érkezve, számos ágra szakad, melyek húsz kis kőhíd alatt szökellnek tova, míg végűl a régi hídnál egy kis vízesésben egyesűlnek s a part kihajló párkányáról a Narentába szakadnak. A Radobolja ágai malmokat hajtanak, tengeri- és dohányföldeket öntöznek és gyönyörű kertek zöldjét tartják üdén, melyekben a füge és gránát-alma érik s a hol a különben fölötte sűrűn lefátyolozott mohamedán nők levetik a fátyolt fehér arczukról. E városrészben áll az 1866-ban fölszentelt tekintélyes katholikus bazilika is.

De a növényzet még messzibbre is behatol a Bjelo-poljéba, a hová Mosztár lassan-lassan tovább terjed. Itt van a pályaudvar, egy új vasúti híd, mely a részben egészen új, részint pedig gyorsan újjáalakúló éjszaki városvégbe és a mór ízlésben épűlt országos kincstári fogadóhoz vezet.

De szép marad Mosztár akkor is, mikor a tavasz bája s a virágdísz elhervadt lassanként bokrot és fát, mindent ellep a fehér mészpor. Az idegent bizonyára zavarhatják a város szépségének élvezésében a moszkitók rajai és az igen nagy nyári hőség. Ilyenkor napról-napra mozdúlatlanabbá válik Herczegovina fővárosának a poljéra kinéző arczulata, melyet a nap a helyett, hogy megbarnítana, egyre sápadtabbá, fehérebbé tesz. A téli bóra viharai nyomtalanúl suhannak el mellette; s míg fölötte esténkint piros színben gyúl ki a fehér szirtek orma: csöndben, békében várja új tavaszi díszét, melyet már februárius hóban pazarúl hint ölébe az itt korábban ébredő természet.

A Bjelo-polje kiesebb tekintete különben majdnem csupa látszat. Növényzete tövises bozót, és terméketlen földet takar, a melyen hajdan a török csapatok a Fekete hegyek felé indúló véres hadjáratokra gyülekeztek.

A völgykatlan falai éjszak felé csakhamar a nagy Narenta-szoros-sá szűkűlnek, melyen át most a vaspálya és az országút fölfelé, a magashegység vidékére vezet. A régi lovagló-út kerűlte a Narenta szorosait s még a Bjelopoljéban keletnek fordúlt Han Potocinál, s aztán a Porim-hegységen és más magaslatok pusztaságain keresztűl hátúlról kerűlte meg a Prenjt.

És ezen az úton, a melyen a vakmerő hajdúk kivetett „djemadan”-ját (mellényét) egy útas se léphette át váltságdíj nélkül, mert a „hegyek ura” ott leskelődött puskájával egy-egy szirtfok mögött, – ezen jártak évszázadokon át a karavánok, mert más út nem volt Mosztár és Szerajevo között.

A Narenta szorosaitól nyugatra álló hegytömegek teljesen járhatatlanok. A meredek hegyfal mögött, melynek szakadatlan vonúlata kiséri a vaspályát a Bjelo-poljéből a nagy szorosba, emelkednek széles lépcsőfokokban a Raškagora lakatlan fensíkjai a Èabulja-planina felé. A Èabulja meredek homlokával szemben állnak a Èvrstnicának, Herczegovina legtekintélyesebb magaslatának támasztó falai. A Èvrstnica csúcsait ugyan felűlmúlja a déli őrhegynek, a Magliænak magassága, de a Èvrstnica hatalmas, majdnem négyszögben emelkedő tömege is több helyütt meghaladja a 2.000 métert.

A Èvrstnica karszt-terűleteinek csupán a szélein tenyészik a törpe és a pajzsos fenyű, a többi részei pedig kitűnő havasi legelők, a melyeken a vizet a télről megmaradt hó pótolja. Nyáron át számtalan havasi pásztortanya élénkíti a Èvrstnicát, s valamennyi közt legelső a Vilenac hegy lábánál egy völgykatlanban levő „Spasinstan” nevű tehenész tanya.

Jóllehet nem a Prenj csúcsai a legmagasabbak a tartományban, azért mégis ez az egész ország összes hegyeinek a királya. Hatalmas tömege magasan tornyosodik a felhőkbe s ott csipkés gerinczekké, tornyokká, falakká és kúpokká tagozódik. Büszke fejét örök-hó födi, s tömör termetét mintha fönséges redőkbe vont köpeny takarná a lábáig, melyet majdnem köralakban kerűl meg a csillogó Narenta. Havasi rétek közűl merednek éles gerinczei és ormai s egymást keresztezve sűrű hálót alkotnak, melynek csomózásain emelkednek a hegycsúcsok. A mélyedéseket roppant tömeg örök-hó tölti be, s nem egy nyomát látni a hajdani gleccsereknek.

A mai út ennek a zordon sziklás hegységnek a közein kúszik. A kis Raškagora állomástól kezdve a vasúti vonal fölött már csak keskeny sávja látszik az égnek. De a lejtőkön még mindig van annyi föld, hogy megterem benne a rekettye, melynek sárga virágfürtjei egészen ellepik a hegyoldalakat. Majd meg omladék-moränák nyúlnak le egészen a Narentáig, mely keskeny, mély medrében sellőkön szökellve iramlik tova. Kevéssel a Drežnica torkolata előtt tör elő a balparti hegyoldalnak egy mély sötét üregéből a „Crno vrelo” (fekete forrás) és széles tajtékzó sávban omlik lefelé.

Most a szoros sötétlő, mély hasadékká szűkűl, mely a Narentát négy méternyire szorítja össze. A legkeskenyebb helyen két sziklára támaszkodva ingadozó palló vezet át a zúgó vizen, mely itt néha 24 óra alatt 15 méternyit is árad s ilyenkor a medréből kiálló legmagasb sziklatömböket is teljesen elborítja. E szoros fölött, mindig a vaspályával egyközűen, de a túlsó oldalon halad az út, minthogy ugyanaz a part soha sem ád elég helyet mindkettejüknek, s itt az egyetlen alagútba búvik, míg a vaspálya ugyane vonalon nem kevesebb, mint tizenöt ízben kénytelen a sziklát átfúrni. Szűnet nélkül fütyöl a gép sípja, és a sziklafalak visszhangja megszázszorozza a vonat dübörgését. A hegyoldalak barlangjait, öbleit, kőszálait és párkányait a kőzet egyre változó színezete és világítása mellett az élénkebb képzelem a legsajátszerűbb és szeszélyes alakzatokkal népesítheti be. Mind a két oldalon jéghideg forráspatakok omlanak a hasadékokból a Narentába, s egyszerre csak óriási sziklakapu tárúl föl előttünk, melyen át a „Divlja-Grabovica” csörtet kifelé. Ez a zordon sziklatorok a zergevadászok édene: közepén széles törmelékmező, jobbra-balra erdő borította omladéklejtők s aztán félkörré záródó sziklafalak.

A Narenta völgye Jablanicánál. Paur Gézától

Az út és a vaspálya most partot cserélnek s aztán az egész szoros legzordonabb részébe térnek be, a hol már minden lépésnyi terűletet nagy fáradsággal kellett számukra a meredek lejtőkről lerobbantani. Mind a két oldalon vaskos tömegekben 800–1.000 méternyi magasságba emelkednek a falak a folyó színe fölé. Magasan a víztükör fölött szökken ki a sziklából a dús Proporac-, vagy a mint ma inkább nevezik, Komadina-forrás és majdnem merőleges tajtékzó szalagban siklik le. Legtöbb mellékvizét azonban a Narenta a színe alatt, rejtekben kapja; s csak midőn tartós esőzések zavarossá teszik a vizét, árúlják el magukat benne e nagy számú források zöld, kék vagy fehéres sávjaikkal. Így a folyó egészen a Èapljinánál kezdődő alsó szakaszáig hegyipatak marad, a minek rózsaszínű gyönge húsukról híres, kiváló nagy és jó pisztrángjait köszönheti.

A Glogošnica patak fölött átvezető pályahídon túl egyszerre földerűl a Narenta szorosainak addig sötét fönsége. E vaspálya egyik legnagyobbszerű építménye, a 75 méter nyílású vashíd vezeti itt a síneket ismét vissza a balpartra, s ezzel a jablanicai völgykatlan napfényes, széles öblében vagyunk. Egész erdei a szelíd gesztenyének borítják e völgy oldalfalait, s a magas hegyek köréből szép szabású éles körvonalaival emelkedik ki a „Mali Prenj”, melynek csillogó hómezőiről tiszta hegyi levegő árad felénk. A helység maga csak néhány házból áll; de vadászok és hegymászók számára kényelmes fogadó van benne.

A Narentának legvadregényesebb részén túl vagyunk. Most egyszerre, jóformán minden átmenet nélkül megváltozik a táj képe. Még a Doljankát s aztán a Ramát látjuk szakadékszerű, napfényt nem igen látó szorosokból előtörni; de erre a Narenta völgye nagyot kanyarodik kelet felé, miután a Prenj legéjszakibb előhegyét, a Papraèot megkerűlte, s most hátrább vonúlnak a sziklák és a Prenj szelidebb éjszaki lejtői mentén, zöldelő előhegyek lánczai között morajlik tovább a gyönyörű hegyi folyó. A kő honából a fatermő vidékre való átmenetet a nagy számú hegységek fehér falú és magas fafödelű házai is jelzik. S a milyen híjával van minden történelmi emléknek a nagy szoros, épen oly gazdag középkori várromokban és sírokban a Jablanica és Konjica közötti út, valamint a híres Rama-völgy.

Szelíd domblánczok szegte hosszú völgyből ömlik ki a „kis Narenta”, a Neretvica, és Ostožacnál szakad a nagyobb folyóba. Az itteni jeles gyümölcstermő vidékről az almát és körtét a monarchia több részébe is elszállítják, de az egész Boszniában uralkodó gyümölcsfaj, a szilva, itt nem terem.

A pisztrángban bővelkedő Idbar patak torkolatánál, Lisièiæi megállóhelynél kezdődik az az út, a melyen a legkényelmesebben juthatunk föl a Prenj tetejére. A patak fölebb az erdőbe vész, melynek állományát az országban előfordúló összes tűlevelű fákon kivűl néhány lombos fanem is tarkítja. Az első hegyfalak még az erdőségben emelkednek s igen sok rajtuk a havasi gyopár, mely azonban sajátságosképen fölebb már nem mutatkozik. A mint a fanövés határát elhagyjuk, melynek felső szélét a herczegovinai pajzsos fenyű jelzi, egyszerre mintha kárpitot vontak volna szét a szemeink előtt, úgy tűnik elénk hirtelen szikláival a szép Otiš. A dús zergeállomány, mely itt tanyáz, a vadászembert is elcsalja erre a fölötte érdekes hegyi kirándúlásra.

A Rama völgye. Paur Gézától

Minden oldalról színfalakhoz hasonlóan előrenyomúló hegysánczok és sziklaóriások között hatol be a pálya a Konjica völgykatlanjába. A legnagyobb részt mohamedán lakosságú városkában a házakon még a herczegovinai kő tetőket látni. De a Borašnicától egyenest Konjicába lefutó zöld Bjela-völgy lakói azon eredeti faragású diófa-ládák (sanduk-ok) készítésével foglalkoznak, a melyekben a menyasszony a kelengyéje legbecsesebb részét tartogatja. Itt ér véget a Narenta középső szakasza is, a melyen keresztűl a város legnagyobb ékessége, az öt ivű török kőhíd vezet. A mosztári hídon kivűl régebben ez közvetítette a Narentán át az egész forgalmat, és ezen át haladt az Ivan-nyeregről leereszkedő út is a már említett irányban tovább Mosztár felé. Látnia kell az embernek e történelmi nevezetességű kereskedelmi és hadi út roppant nehézségeit, hogy fogalma legyen azon óriási akadályokról, melyek legújabb ideig a Bosznia és Herczegovina közötti közlekedést gátolták. A hegyek koszorúzta szép Borke-tó, mely ez út mentén esik, alig nyújt annak fáradalmaiért kellő kárpótlást.

A magaslatok azon nagy lánczolatában, mely a Fojnicai őshegységtől kezdve Bjelašnica, Treskavica és Zelengora néven összes mellékágaival együtt egészen a Montenegro határán levő Èemerno-nyeregig Bosznia vizeit Herczegovináéitól elválasztja, a legjobb átkelő út az Ivan-planina nyergén át vezet. Sokszorosan tagolt, erdős hegység ez, melynek csúcsa, a Lisin, már a havasi övbe nyúlik föl. Mindkétfelől rövid, meredek mellékvölgyek vágnak mély barázdákat az Ivan törzsébe, s egyikükön, a Trešæanica völgyén, mely Konjicánál végződik, emelkedik fölfelé az országút is, meg a vaspálya is, hogy a nagy vízválasztón átkeljen. A vaspálya természetesen sokkal nagyobb akadályokkal küzd, mert emelkedése mindjárt a konjicai állomáson túl kezdődik. A patak fehér sziklafalain már mutatkoznak az első tűlevelű fák, s a levegő mind nyersebb, a mint a Narenta völgye fölé emelkedünk. De Podorošacig már a nehezen zakatoló hegyi gép sem bírja a vonatot egymaga fölvontatni. Futása egyre lassúbb, s csakhamar sajátszerűen kerepelő zörej árúlja el, hogy megkezdődött a fogaskerekű pálya, melyen a vonat útját folytatni kénytelen. A hegyi pályáknál másutt szokásos emelkedésekkel a vonalat tovább csak úgy lehetett volna vezetni, ha, mint a Gotthard-vasúton, annak jó részét alagútakon keresztűl vitték volna, hogy a megteendő emelkedés nagyobb pályahosszúságúra oszoljék el. Hogy ezt elkerűljék, az Abt-féle fogaskerekű pályát választották, melyet addig nagyobb hosszaságban csak a Harz-hegység egy vasútján, néhány tengeren túli és számos turista-vasútnál alkalmaztak. Ez a pálya a mellett, hogy a vonal legnagyobbrészt a föld színén haladhat, 17 kilométernyi úton 600 méternyi emelkedést tesz lehetővé.

E rövid úton a legfestőibb képek változatos sora vonúl el szemeink előtt. A pálya zegzugos vonalakban kúszik meredek töltésein a hegyoldalak előtt, majd sziklabordákba furódik és szédítő szakadékok fölött kel át. A hegyek hullámai a távolban mind jobban ellapúlnak s előbb még oly daczos csúcsaik már nyájasabban integetnek felénk. Erdeinek sűrűjéből kiemelkedik a Preslica, melynek rengetegei medvék, borzok, rókák és fajdok búvóhelyei; éjszakon pedig a vadkanok tanyájaúl ismeretes, teljesen víztelen Bitovnja-planina, melynek erdeit néhány évtizeddel ezelőtt szörnyű tűzvészek pusztították el. Mozgó panorámaként mutatkoznak újra a Prenjnek hóval födött tetői, s az átlátszó messzeségben elénk tűnik még egyszer Herczegovina hideg szépsége.

Ezután a Brdjani havasára érkezünk. Átkelünk a szédítő mélységű Luka-szakadékon, melynek alján egy tajtékzó patak kanyarog. A pálya átszeli az utolsó herczegovinai falut, Šunjét, e hajdan hirhedt hajdúfészket, melynek lakói még a festői déli viseletben járnak; aztán gyorsan halad át a Bradina magas völgyén, s egyszerre csak az Ivan idomtalan zöld háta előtt áll. A pályához hol közeledő, hol tőle távozó út még egy nagy emelkedéssel, 100 méternyivel magasabban kel át rajta, a vaspálya ellenben átfúrja a hegyet és 650 méter hosszú alagútban, 876 méternyire a tengerszín fölött hagyja el Herczegovinát.

A Borke tó Konjicánál. Spányi Bélától

Az Ivan nemcsak politikai, hanem növény- és állatvilági határ is a két tartomány között. Alagútjából kilépve egyszerre egészen más világban vagyunk. Túlnan derűlt kék ég mosolyog, s a természet zöldel és virúl, mikor itt még minden téli álomban dermed. S mint a természet, úgy az emberek és szokásaik, erkölcseik is mások itt, mint amott. Bármily ingadozó volt is a közöttük húzódó politikai határ, Bosznia és Herczegovina mindenha különböző két ország vala. A mi azonban a töröknek századokon át nem sikerűlt, hogy az örökké pártütő Herczegovinát teljesen meghódítsa, az a jelenkor művelődési eszközei útján könnyen ment. Ma nincsenek többé közlekedési akadályok a két tartomány között. A vasút bevonta az elszigetelt országot a Nyugat életének nagy körforgásába. A csökönyös, daczos hajdúkból a vaspálya jámbor útasai lettek, s a hajdan félve kerűlt herczegovinai hegyek ma divatos turistavidékké váltak. A személyes érintkezés egyben mindent megváltoztatott, s már ezzel egymagában is nagy művelődési föladatot teljesitett a szerajevo-metkoviæi pálya, nem is szólván kereskedelmi és hadászati fontosságáról.

Műszaki oldalának nehézségeit sem kevésbbé fényesen oldotta meg. A keskeny vágány nagy haszna sehol sem bizonyúlt be annyira, mint itt. Fölötte nagy hajlékonysága kitűnően illeszkedett a Narenta-völgy nagy nehézségeihez; s ha még így is rendkivűl nagy számú érdekes és költséges építkezésre volt e pályán szükség, épen ez mutatja, mennyivel költségesebb lett volna még a rendes vasút, a mely pedig jó sok ideig nem lett volna teljes mértékben kizsákmányolható.

A sűrű bükkerdő mélyén rejtőző Ivan állomástól, a honnan igazi közép-boszniai tájképre, mély erdős völgyekre és fürgén iramló patakokra nyílik kilátás, gyorsan ereszkedik alá a vonat az Ivan lábáig, a hol Rastelicánál a fogaskerekű pálya véget ér. Rétekkel zöldelő völgyeken át megint meredeken megy lefelé az út, egészen a festői Tarèinig, a hol már a Bjelašnica árnyai fogadnak bennünket. Még egy másodrendű kis vízválasztón kell átkelni Pazariænál már elérjük a Žujevinát. Mészégető körkemenczék első hírmondói a főváros közelségének; azután a hadžiæi nagy fűrészmalom következik, mely az Igman erdeiből iparvasúton leszállított fatörzseket aprózza föl és szállítja egészen Nápolyig s Palermóig. Most még az Igman sarkát kerűli meg a pálya, s végűl a mosztári vonat berobog a Sarajevsko poljéra.

A herczegovinai magas-hegység és a montenegrói határ. – Herczegovina terűlete két helyütt nyomúl a tengerpartig: a Bocche di Cattaróban a Sutorina nevű keskeny völgyvidéken, és a Canale di Stagnónál széles sávval, mely a kleki öböl zöld lejtőiben ér véget. Kis darabka tenger a ragyogó öbölben, ünnepi csend a hegyek közé szorúlt szűk völgyekben, zajtalan békesség a piczinyke Neum kikötőhelyen, s körötte gyönyörű örökzöld parti növényzet, – ime a herczegovinai kikötő képe.

Kevésbbé kies vidékre visz a belebb vezető gyalogösvény. Előbb átszeljük a Marmont marsallról, „Ragusa herczegé”-ről nevezett szép széles parti útat, a francziák dalmácziai uralmának emlékét. De ez út ma úgy el van hanyagolva, hogy számos helyen már csak az alapépítménye látszik, s így nem is olyan érezhető az úttalan vadonba való átmenet. Mert bizony e vidéken vajmi fáradságos élvezet az utazás. Az opánkáknak a kőzeten meglátszó sárga nyomai jelölik a gyalogösvényt. Az árva fűszálak eltikkadnak a nap hevétől izzó görgetegben, mely a ló patkója alatt úgy csörren, mint az üveg, s a mi kis zöld van, az a tölcséralakú melyedésekben húzódik meg. Csak a nagy virágú bogáncs, a kikerűlhetetlen ördögtövis és a zsálya található mindenütt. Az útak réme itt is uralkodik, mint az egész déli Herczegovinában. A helységek közelében ugyanis szűntelen „irtanak” a telkeken. A köveket átdobálják a falakon s e kövek közt megy a nyak- és lábtörő út. Néha ez útak egy-egy kellemes meglepetésben is részesítik az útast. Ilyen a gradaci vakvölgy, melyben kitűnő, világos vörös bor terem. Hiába, a déli égalj nem tagadja meg magát, s ez főleg a tüzes szemű, hajlékony termetű embereken látszik meg. Aranyhímzéses, piros bársony mellényű (djemadan), ezüst mellvértű szamárhajcsárok lépdelnek komoly méltósággal; háromszögletes kalapú, csattos czipós katholikus papok, a kiket itt már „don” czímmel szólítanak, s fehér csipkefátyolos leányok járnak-kelnek e karszti fensíkok keskeny ösvényein. A hajdani szabadságharczok vakmerő daliáinak szétágazó, hatalmas atyafisága él itt sajátszerű ősi pásztoréletet, melynek érdekköre nem terjed túl a szülőföld legelőin és itatóin.

Kilátás az Ivanról Bosznia felé. Háry Gyulától

Nem sokára már egészen Hrasno vidékére fog a Narenta mocsarai közűl a gőzkocsi fölkúszni. Egyelőre azonban még Dolnji-Hrasnónál van a végállomása. A helység néhány kő-kalibája a szirtek közé ékelődik, melyeken itt-ott cserjék zöldelnek. Szűntelen harczban áll a langyos tengeri szellő a nyersebb hegyi levegővel. A tengerről visszaverődő fényhatások esténként élénkebbé színezik a csöndes szürkeséget. Sem forrás, sem patak, sem hegy, sem völgy, csupa szétdúlt, megszakgatott fensík-terűletek s rajtuk mély árkok és gödrök.

Itt fenn a tetőn egy télen át hóba, jégbe dermedt falu, a másik meg lenn a meleg völgyben, s a kettő oly közel egymáshoz, hogy a lakóik meghallják egymás kiáltó szavát, a mi Herczegovinában egészen közönséges jelenség. Dolnji-Hrasnóból különféle irányokba ágaznak szét az útak; egyik kényelmetlen, keskeny kő töltésen visz le a stolaci forró levegőjű katlanba. Más útak Gornji-Hrasno útczáin át a Popovo poljét szegő magaslatokhoz vezetnek.

A Popovo polje valamennyi időszaki tavú mezőség közűl az egyetlen, melyet vaspálya érint. Nyáron 30 kilométer hosszú, kanyargó, széles, buja növényzetű völgy, melyet kiaszott, szürkésfekete törmelékrétegektől borított hegyek környeznek. Gyorsan érő vetései között széles mezei útak húzódnak, és a sziklák lábánál dohányföldek, sűrű lombozatú kertek láthatók, melyek között húsznál több, jobbára görög-keleti lakosságú szép helység van. Hogy a popovèánok az ország legjobb mesteremberei, kőfaragói és cisterna-építői, az mindjárt meglátszik jobban épűlt házaikon, melyekből nem csak az országba, hanem szerte az egész világra is elvándorolnak munkát keresni.

Gyönyörű zugok vannak e partvidéki meredek és szűk útak mentén, kivált a vidék főhelyén, Ravnóban, mely a jövő vasútjának szintén egyik állomása lesz. De némi kapaszkodás nélkűl e helységek egyike sem érhető el, mert valamennyi a tó téli színtája fölé van építve, melynek a polje alsó, vagyis éjszaki részén, a sziklafalak tövénél majdnem 50 méternyi magasságig meglátszanak a nyomai. A hosszú téli hónapokban csak csónakon lehet itt járni, s mikor a szélvész hajtotta magas rohanó (itt „konji”, vagyis „lovak” nevű) hullámok a sziklákhoz csapódnak s a csónak nagy ügygyel-bajjal küzködve szélvész és hullámok ellenére biztos révbe jut: olyankor az Adria szigetvilágának egy darabját képzelheti az ember maga előtt.

A Popovo polje gazdag mindenféle csodálatos sajátszerűségében. Ezek közé számítandók a Zavala melletti „szélbarlang”-nak (Vjetrenica) különös akusztikai tüneményei, valamint a síkság szélein a ponorokba (tölcsérek) épített malmok is. Magas vízálláskor a hullámok összecsapnak fölöttük, de mihelyt a polje szárazzá lesz, vígan zakatolnak kerekeik a sokszor jókora mélységben mindaddig, míg vizök van. A polje folyója, a Trebinèica, Trebinjén át kerűlővel érkezik a Popovo poljéra, s hirtelen, szinte észrevétlenűl eltűnik. Vizének egy része egy iszapos pocsolyába látszik mintegy befúlni, a másik pedig zajtalanúl egy földüregbe sülyed. Ha óvatosan ennek a szájához közeledünk, láthatjuk, mint siklik le néhány méternyi mélységig a víz, de alább már mindent elnyel a vak sötétség síri csöndje.

Odább éjszakra kietlen zord hegytömegek tornyosúlnak föl. Hógödrök, álló tócsák, víztartók pótolják az „élő vizet”, s a legfélreesőbb ösvényeken is szűntelen találkozunk teherhordó állatokkal, melyek sokszor több órányi távolságból hordják a vizet a szétszórt kunyhókba. Gyakran maguk az emberek, kivált a nők végzik e munkát. E tájakon az idevalók és az idegen is egyaránt a csendőr-kaszárnyák szerint igazodnak, melyek többnyire óvatosan választott, magános helyeken épűlt s védhető kisebb erődök, s mindeniknek megvan a maga jókora hatalmi köre és azon belűl a mivelő hatása.

De azért nem mindenütt uralkodik a sivár karszt. Az erdő leggonoszabb ellenségei, a kecskék ellen védő kerítéseken belűl néhány év óta helyenként már jó nagy darabokon kezd a sziklán a fiatal sarjerdő zöldelni. Ezt az örvendetes jelenséget már arról a szép szekérútról is látni, mely a Popovo-mezőt Ljubinjén át haladva Stolacczal összeköti.

Sziklába vésett domborúmű a Zavala melletti Vjetrenica barlangban (Trebinje kerülete.) Fénykép után.

A Ljubinsko polje kis völgykatlana közepén ódon vár áll, melyet nem nagyon régen a trebinjei Resulbegoviæ Ozmán pasa építtetett sok költséggel, de kevés hadi tudománynyal. Ljubinje városka, melynek mohamedán lakói szorgalmas selyemtenyésztők, részben a vár falai közé fészkelte be magát. Egy tölcsérbe vesző folyócska üdíti a zöldelő völgykatlant, a nélkűl, hogy időszakonként elöntené. Ellenben már a 200 méterrel magasabban fekvő, keskeny, közepes nagyságú Dabar polje télen át víz alatt áll. A Divin-nyereg csekély emelkedése, melyen a rablóvilágban sokat emlegetett csendőr-tanya áll, választja el a Dabar polját déli folytatásától, a kis Fatnica poljétól. A mező közepén emelkedő magaslat tetején eddig akár csak egy szigeten állott az ősrégi templomocska, mert majdnem az egész éven át víz vette körűl. Ma azonban a víz lecsapolása által a mező nagyobb része már termékeny szántóföld. Az időnként víz alá kerűlő valamennyi poljén honos barlangi-hal, a „gaovice” nevű kis kövér ajók-faj, mely átható földíze mellett is táplálékúl szolgál a poljék lakóinak, itt kiválóan nagy mennyiségben fordúl elő.

Kényelmes hágón át jutunk a Dabar polje nyugati végéről Predolje helységeken át le a Bregava-szorosba. Ennek forró, rekedt levegőjében búján nő a gránátalma-bokor s örökzöld cserjék árasztanak pompás illatot. Vékony görgeteg-talajból fakad a Bregava, mely alig hogy némi erőre kap, már apró malmocskákat hajt. A sziklafalak még magasabbra emelkednek, a tajtékzó Bregava megduzzad, s keskeny partjai mentén áll, részben pedig a lejtők oldalaira kúszik föl Stolac déli élénkségű város, a legszebb az egész Herczegovinában. Még mélyen a szoros alján áll a legelőbbkelő városrész, a Begovina, a Rizvanbegoviæok nemzetségének falakkal és őrtornyokkal védett székhelye. Ehhez csatlakoznak festői változatosságban a katholikus és mohamedán városrészek, kőhidak, szinte járhatatlan sűrűségű temetőkben álló mecsetek, melyek egyike mellett a hutovói várúr aluszsza örök álmát; aztán az élénk vásárnegyed s mindezek között a fürge, tiszta Bregava folyócska. A város közepén széles vízesést alkot, majd két ágra szakad s velük egy hosszú, csaknem az egész völgyfeneket betöltő szigetet ölel át, melyen a város kertjei terűlnek bájos össze-visszaságban a szoros kijáratáig, a hol a balparton, magas hegytetőn emelkedik Stolac erős, védelemre fölszerelt vára.

Stolac ősrégi hely; a vár és város római épűletmaradványok köveiből van rakva. A közeli Ošaniæ faluban cyclopsi falak és két római torony láthatók, a Vidovo polje pedig egyaránt gazdag római és fiatalabb emlékekben. Hogy a középkorban Berga néven ismert várat ama viszontagságos időkben hányszor építették át újra meg újra, arról nem ád hirt a krónika.

Stolacnak széltől védett kis völgykatlana nemcsak a megszállott tartományok, hanem egész világrészünk legforróbb helye. Évi középhőmérséke egyenlő az arábiai Dseddáéval. Nappal a kövei úgy átfűlnek, hogy puszta kézzel alig lehet hozzájok nyúlni; s naplemente után is oly nagy a hőkisugározás, hogy még az éj sem hoz hűvösséget. A Herczegovinában honos apró moszkitók, skorpiók és mérges kigyók vele járnak e nagy forrósággal.

De már a Hrguton és a Sniežnica karsztos fensíkjain túl, a tágas nagy Nevesinjsko poljén annál hűvősebb van. Nyolcszáz méternyi tengerszín fölötti magasság még a herczegovinai nap hevét is tetemesen enyhíti, s itt már csak májusi üde tenyészet váltja föl a hosszú tél roppant hótömegeit. A szép száraz poljénak csak a szélein bugyognak források s alkotnak apró tócsákat. S körötte már nemcsak karszt-sánczok, hanem valóságos hegyek emelkednek. A nyugati hosszanti oldalon a Velež havasi öve sötétzöld fenyvessel kezdődik, melyből fölebb a hófehér fogazatú kőgerincz emelkedik ki. A herczegovinai ember a szó szoros értelmében nem esküszik magasabbra, mint „a Velež hetvenhét csúcsára.” Ezekkel szemben a zord Crvanj, az éjszaki oldalon pedig őserdeivel a fekete Crnagora emelkedik, mely fölé esténként még három, sötétebb pirban égő csúcscsal ágaskodik a Prenj. Délen végűl a hosszan elnyúló Glog-planina szolgál előlépcsőűl a Bukvica erdős hegyhátához, mely mögött Biograd homokos, hepe-hupás kis fensíkja, a török uralom idején a fölkelések fő fészke rejtőzik, s a távolban már a gackói hegység is föltetszik.

A Nevesinjsko polje nem csupán természeti szépségei miatt a legnevezetesebb, hanem hadműveletekre is a legalkalmasabb az összes poljék között. Ez magyarázta meg azt a nagy szerepét, a melyet a „tiszteletes keresztért s az arany szabadságért” vívott harczokban vitt, de a nélkül, hogy valódi csatatér lett volna. Látszólag egészen sík, de azért tele van homokbuczkákkal, födött búvóhelyekkel. Kivált az éjszaki, elkarsztosodott része van nagyon át-meg átbarázdálva, úgy, hogy sötétben rézsútos irányban egyáltalán nem lehet rajta átkelni. Százával lopakodtak rajta fényes nappal észrevétlenűl a fölkelők a Crvanjról a Veležre, s a montenegróiak a Duga-szorosból ugyancsak észrevétlenűl jutottak a poljén keresztűl a Bišinába, Mosztár közelébe. Ezt most az Appel-sáncz védi, mely alatt, mindjárt ott, hol a Blagajból futó országút sűrűn kígyózó vonalban visz le a poljéba, áll a legutolsó fölkelés alkalmával egészen elpusztított Nevesinje városka. Mindössze néhány fehérre meszelt s vörös tégla födelű házikó és igen sok katonai épűlet. Egyebütt is látni ugyan még itt-ott sánczokat, egészben véve azonban még sincs a poljénak harczias tekintete. Inkább amolyan kaszárnya- és gyakorlótér-féle.

Májusban egész Herczegovinában, de kivált e tájon, hol a legszebb havasi legelők vannak, nagy örömmel vonúl föl az egész háznép a planinára. A völgyeket az irgalmatlan aszály miatt oda kell hagyni, s csupán november felé, mikor a fensíkot már hó és jég borítja, térnek vissza a marhával és a nyáron át készített vajjal és sajttal a völgyekbe. Forró nyárban a víztartók kiapadnak, s a ledenicei havasi gazdák a marhát a legmeredekebb hegyoldalon, 30–40 foknyi hajlású lejtőkön kénytelenek a Narentához lehajtani. S nyolcz órába kerűl, míg a marha legelgetve s pihenőket tartva a folyóig ér. Itatás után más úton tér vissza, de mire fölér a havasi rétre, már újra megszomjazik. S így szűntelen jár-kél hol éhesen, hol szomjasan. A herczegovinai ember ugyancsak kemény küzdelmet vív a létért!

A kopasz Crvanj mögött van a zöld Morinje. Mind a kettő a Zalomska-ároknál, ez egyhangú hegytoroknál ér véget, mely a kis Fojnica helység előtt elhaladva a Gacko poljéra vezet át. Ezen megy keresztűl az új szekérút. A régi lovagló-ösvény Plužinénál elhajlott és Zalom-Palankán, a hol török helyőrség állomásozott s tekintélyes épűletek maradványai láthatók, továbbá Šipaènón át közeledett a határhoz. Plužinéból húzódik éjszaknak a Crvanj és Morinje közötti, régóta nevezetes hadi út a Narenta felső völgyébe is. A nyaranta elapadó Plužine patak mentén érünk a széles nyereg szép és igen látogatott legelőire. Egy mélyedésben vannak a Svatovsko groblje-k, annak a násznépnek a sírjai, mely a monda szerint egy Èengiæ lányt vitt feleségűl Kalinovikból egy mosztári nemesnek, de útközben hózivatar érte utól s eltemette az egész menetet.

A nyereg legmagasb pontján túl csekély távolságban kezdődik a Narenta felé való meredek ereszkedés. Itt van a védelmi czélokra épűlt Obrnja-kaszárnya is, a honnan jól át lehet tekinteni a Narente egész felső szakaszát. Szakadékszerű szorosokban tombol a szilaj folyó a hasadék falait egészen a szélükig fedő szép bükkösök között, fönn pedig fátlan havasi rétek terűlnek beláthatatlan távolba. A Narenta bölcsője a Boraè sötét árnyékú völgymélyedéseiben van. Egyfelől a Morinje és a Vuèevo lejtői tornyosúlnak egymás hegyibe, másfelől pedig a Treskavica hatalmas folytatásai: a Lelija és a Zelen gora. Már a határ közelében egyesűl a két hegytömeg a Gredelj-nyeregben. Kelet felé ennek olyan meredek a lejtője, hogy a nép a rá fölvivő ösvényt Drži rep-nek hívja, a mi annyi, mint „kapaszkodjál a lovad farkába.” A befelé néző ponton erdei talajból fakadnak a Narenta forrásai.

E világtól elrejtett erdei táj volt a junakok fő búvóhelye. „Dok se gora zazeleni” (mihelyt az erdő kizöldűl), volt hajdan mindazok jelszava, a kik a „suha puška”-ra (a száraz puskára) bízták sorsukat. Majdnem valamennyi a fekete földdel és a zöld gyeppel jegyezte el magát, s ha közűlök sokan hírnevesekké lettek is, de boldog egy sem. Emléküket még nem egy jel őrzi az erdő fáin, s a jó búvóhelyeknél és átkelőknél, a mikben a planina oly gazdag, önkénytelenűl rájuk gondolunk. A csöndes Boraè minden erdei falva dicsekszik azzal, hogy egy-egy ilyen nagy hőst adott a világnak.

Stolac város Herczegovinában. Ottenfeld Rudolftól

Obrnjától meredek úton jutunk le a Narenta folyócskához, s a kis fahídon túl levő Ulog falunál ugyanilyenen megint föl Obalj helységhez, mely a nagy Zagorje-fensík szélén, harántvölgybe ereszkedő meredek falak fölött áll.

A Zagorje, „a hegyek mögötti” fensík a Trekavica és a Lelija kapcsa. Terűlete szelídebb karszt, széles hullámokat vet és szabályos tölcsérek mélyednek belé; talaját egyenletes fűlepel borítja s kisebb sötét fenyvesek csoportjai állanak rajta. Zagorje legéjszakibb része, a fagyos Krbljina, sem sokkal zordabb. Innen a Rogoj-hágón át juthatni a már a Boszna vidékéhez tartozó Željeznica völgyébe, míg a Vratlo-hágón át a Drina vidékére kerűlünk. A Zagorje nagyon előkelő múltú táj. Tetőit régi, faragványokkal ékes sírkövek s megerősített nemesi lakok díszítik, melyeknek vaskos, négyszögű kőtornyai még a józan jelenkorban is őrzik a régi regényes hűbérurak idejének emlékét. Itt a környéken laknak a Èengiæek, kikre a porta e határvidéknek Montenegro elleni védelmét a közigazgatással és az állami jövedelmek kezelésével együtt bízta volt. Ez ősi nemzetség népes törzse több ágra tagolódik. Főbb fészkeik Kuta, Borija és a Vratlo-hágón túli Rataj. Kivált ez utóbbi mutatja még a régi fény tanújeleit. Az egész falut csupa Èengiæ lakja, s a szerény házikók és fonott sövények közt több őrtorony, köztük egy tizennégy emeletes és 120 rőf magas emelkedik; kastélyszerű épűletek, melyeknek üres, puszta csarnokai egyikében még ott függ a három lófarkas rúd, melyeket a Èengiæek egyik ősének Èengiæ Ali pasának adományozott a szultán. A mennyezeteken és falakon szúette művészi fafaragványok, perzsa kőedények maradványai s drága színes üvegtáblák az ablakokban. A rataji kertek közelében egy magános mésztömb emelkedik, melybe fülke van vájva. Ez Szent Vazul hajdani sírja, melyet a családi hagyomány szerint a Èengiæek őse talált ott, ki Mehmed Fatihval jött az országba. A sírhely melletti kolostort mecsetté alakíttatta át s úgy őrizte a szent tetemét. Ezt kétszer rabolták el a montenegróiak, de még azon éjjel mindig megint visszakerűlt. Az ős halála után azonban írnoka, egy szofta, eladta a montenegróiaknak, a kik Ostrogban temették el, s azóta nem kerűlt többé vissza.

Herczegovina politikai határa a Narenta szorosának éjszaki széle mentén halad, de a nép a föld- és néprajzi együvétartozóság iránti helyes érzékével e határt jóval fölebb tolja s az egész hegylánczot Herczegovina számára követeli. S valóban csupa herczegovinai pásztorral népesűlnek be a Lelija és a Zelen gora téres nyári legelői. A fönséges a kellemessel kevés helyütt egyesűl úgy, mint itt. A kihalt kőmezők között virágos rétek, s oly magasságban, a hol már csak a törpe fenyű tenyészik, tenger mélységű kőmedenczékben tavak csillognak. Méltóságosan egyszerű, rideg, de békés természet, a kevéssel beérő pásztornép eszményi hona. Valaha pásztorfejedelmek tanyáztak itt, kik e havason választottak maguknak sírhelyet is. A kopár csúcsokon, tengerszemek partjain dúsan díszített kősírok vannak a „magány urai”-nak hamvai fölött, kik még haló poraikban is szemmel tartják s őrzik övéiknek rőzsesátrait. Illés napján (aug. 1.), melyet „Ali Džun” néven a mohamedánok is megülnek, daloktól és furulyaszótól válik hangossá a planina. A völgy lakói már az ünnep előestéjén fölvonúlnak jobb ruhájukba öltözve, fölkerekednek a „boraèi törökök” is feleségeikkel s a tavak és a karszt-tölcsérek mélyeit betöltő jeges tócsák mellett gyakorolják őseiktől öröklött hajdankori szokásaikat, az ártatlan körtánczoktól kezdve a zord istenítéletig.

E hegyláncz folytatásában érik el a bosznia-herczegovinai havasok Montenegro határán leghatalmasabb emelkedéseiket a Volujak és a Magliæ csúcsaiban, de ezek már a Fekete tenger vízvidékébe esnek, melytől az Adriát a Èemerno hegyhát választja el. Mögötte rövid fenvölgy következik a Poljanával, melynek a pivai župába nyíló rése után következik a Volujak hatalmas fala, s ennek éles, helyenként zordon hóárkokkal barázdált lejtője a Studenci (2298 méter) és a Vlasulja (2339 méter) magaslatai felé emelkedik. A határ itt az egyik csúcstól a másikig s aztán Studencitól egyenes vonalban tovább a Magliæig, az egész körkép legmagasb csúcsáig (2387 méter) halad.

E fönséges hegycsoport önállóságát csupán a kis Sutjeska folyócskának köszöni, mely a Gredelj-nyereg, a Èemerno fensíkja és a Lebršnik közé ékelt izgorii völgyben ered és a határ felé vonúló egyközű lánczokat ketté szelve siet a Drina felé. A Jabuèke-Stjene és a Tovarnica hegyfala, mely a Zelen gorától leereszkedve a Sedlón át a Volujak lánczához vezet, keresztben fekszik a folyó elé, s ez a Tovarnica és a Sedlo között óriási sziklakapun, a Prosjeèena Vratán át váj magának helyenként alig 30 méternyi széles szorosban útat. Rikító vörös foltok jelölik azokat a helyeket, melyekről csak nem rég szikladarabok szakadtak le. A hol a hordalékföld kissé jobban meggyülemlik, az omorica-fenyű díszlik, míg a kopár tetőkön csak a fekete-fenyű küzd keservesen a létért, s pyramis- vagy ernyő-alakra szeldeli galyait a szél. Szokása és természete ellenére itt a vörös bükköt 1.800 méternyi magasságig látjuk a lejtőkön fölkúszni, hol a tűlevelűek határán fölűl tenyészik, de még fölebb már törpe cserjévé satnyúl s kígyóalakú gyökereivel kapaszkodik meg a sziklás talajban. A csúcsokról leomló törmelékhalmok állják útját további tenyészetének. 1.900 méternél magasabban már csak a törpe-fenyű él meg, mely szívós ellenálló erejével majdnem a csúcsokig fölhatol.

A szoros alján illatos virágoskert pompázik, melyen át pajzán patak szökdécsel a kőtörmelék fölött. A vadszőllő, vörös-bodza, labdarózsa, borbolya, olasz jázmin- és mogyoróbokrok sűrű bozótja alig enged helyet a keskeny ösvénynek, mely leomlott kőtuskókra támaszkodó bürűkön, kihajló sziklafalak alatt, vagy nagy fáradsággal kiszélesített párkányon vezet. Ezen az úton ugyan nincs és nem volt hajdanában sem kitérés, sem menekvés. A középkorban István herczegnek itt a Vratában vámőrsége, két sziklába vájt kis erődje volt, Vratar és Vratac, melyeknek romjai még ma is föllelhetők.

A hajdan Ragusával folytatott élénk kereskedelem emlékei ma már csak az olasz számnevek, a melyekkel a nép még mindig szívesen él. A teherhordó lovak magukra hagyva törtettek fölfelé a patak medrében, míg az útasok fönn a hegygerincz tetején lopództak tova, félénken, csupán a jó szerencsében bízva, mert nem volt más, mint ez az ősrégi karaván-út, melyen már a dalmát part velenczei gyarmatosai is jártak Nisen át Konstantinápoly felé. Aztán a határ is igen közel van, s a pivai montenegróiak örökös viszályban éltek a sutjeskai vitéz mohamedánokkal. Szünet nélkűl dúlt is a harcz, s ez a szakadék mindenha rablók és lázadók átkelője és búvóhelye volt. Régi szokás szerint éjszakának idején még ma sem mer senki a háza ajtaja elé kimenni.

A Vratán túl kevéssel következő suhai tágasabb völgy e szorosnak a legszebb része. Itt ereszkedik le a Zelen goráról a hirhedt Gusni put, melynek 3 kilométernyi hosszaságon 900 méternél több az esése, s a lejtőjét sok helyütt szikladúczok és függőleges meredekségek szakítják meg. S a Piva lakói mégis ezen az úton hajtották le a Zelen gorán rablott marhát, s aztán a Magliæ előtt elhaladva keltek át vele a határon.

Suha helységnek a megszállás utáni határzárig a montenegróiak részéről is igen látogatott vásárai valának, melyeken a foèaiak fegyvereket és lőszereket árúltak. Suhán túl a szurdok megint igen szűk mederbe szorítja a folyócskát. De kevéssel a Peruèica patak torkolatán túl, Tjentište helység előtt zöld lejtőkké válnak a sziklafalak. A Zelen gorának gyümölcsösökben bővelkedő keleti nyúlványai a Sutjeskával ívet kanyaríttatnak a Maglíæ éjszaki lejtői körűl, s a folyócska kies völgyvidékeket öntözve siet a Drina felé, mely Bastaèinálfogadja kebelére.

A Sutjeska szorosából három rövid úton juthatni föl a Magliæ lábához: a Ždrijelo sziklalépcsőjén, aztán a szép kilátásokat nyújtó Dragoš-nyergen át, a Peruèica jobboldali völgyfalán: mindkét út a határszéli Ulobiæ karszt-mélyedésébe visz, a honnan a Magliæ a montenegrói oldalról könnyen megmászható; végűl a suhai úton, mely fenyveserdőn át vivő meredek kapaszkodóval kezdődve, a prievori havasi legelőn végződik. Már innen is szinte végtelensége tárúl elénk a gyönyörű hegyvidéknek, melynek szemlélése már magában is megérdemli az ide való fölkapaszkodást.

Mohamedán nemesi lak Ratajban. Charlemont Húgótól

A kis zöld Prievor-fensík tőszomszédságában emelkedik a Magliæ, az ország legszebb és legmagasabb hegye. Meglepő nagyszerűséggel tornyosodik itt föl a hegy szélességi oldala a piramis alakú hegyes csúcshoz meredek falakkal, melyeken csak kevés hó marad meg. A kétszarvú csúcstól éjszaknak csapó fűrészes sziklagerinczek meredek eséssel hanyatlanak a mélybe. A Volujak hegytömege felé a legremekebb hegyalakok lánczolata húzódik, melyeken széles sávokban csillog az örök hó. A gerincz lejtőjének egy mélyedésében, sűrű növényzettől körűlvéve egy kis tó tükrözi vissza a szép hegyvidéket.

A minden irányban meredek lejtőjű Magliæ csúcsáról élénk változatosságú s igazán elragadó kép tárúl elénk. Egyfelől a herczegovinai tágas, szürke karszt-fensíkok hosszan elnyúló kopár falai, fakó-zöld nyári legelőkkel fehér mésztalajon; másutt a sötét erdeivel zöldelő Boszniának egymás mögé sorakozó hegylánczai, s végűl a Fekete hegyek hullámos fenföldjének csöndes méltóságú alakúlatai, a föléjök magasló hólepte Durmitor hármas csúcsával, a „Nebeska soha” (égi villa) ormaival, melyeknek vaskos sziklafala keleten a Magliæ kúpjával áll szemközt.

A èemernói vízválasztótól kezdve a határ mentén lépcsőzetesen eső sora következik a kisebb-nagyobb medenczéknek, melyek megannyi földalatti lefolyású víztartók. E lánczolat egyes szemei Gacko, Gorito, Plana, Bilek és Trebinje. S a kezdő és záró tag 700 méternyi magasság-különbözete az éghajlati különbségek egész sorozatának okozója, melyek a különben egyhangú karsztot is csodálatos változatosságúvá teszik.

Gacko főhelye régebben, mint mondják, Crnica volt a fensík elkarsztosodott déli részén, egy medenczében, melyet néhány szétszórt facsoportja miatt már paradicsomnak és „kertek földjé”-nek (Crnica) neveznek. A hajdani ragusai vámállomás és kereskedő gyarmat kiterjedt házromjai között ma néhány mohamedán falusi lakó tengerit és burgonyát termeszt. Ez volt a Trebinjétől Foèáig menő egész útvonal legfontosabb helye, s innen kisérlették meg a török hatóságok a rudinei, banjanii, gati, drobnjaki és pivai nahijék leverését. A dolog vége Crnica romba döntése, elhamvasztása lett, s ennek elpusztúlásából Metohija (Gacko) és Bilek húztak hasznot. A Nevesinjéből a Gacko-mezőre vivő nagy országút is egészen elkerűli Crnicát és egyenesen a sziklás Pusto poljén keresztűl a legközelebbi völgykatlan küszöbéhez, a Kobila glava nyergére visz, a hol a régi úttal megint találkozik.

Crnicával együtt annak egykori támasza, Kljuè is csupa történelmi emlékké lett, melyről a nép mindenféle regét tud, s ezeknek az utolsó nagyvajda, Hraniæ Sandalj a hőse. Nyugat felé a katlan mélyebben vágódik be a Gacko polje fölé emelkedő, köves és nehezen járható Bjelašicának a folytatásába, a Baba (Nagyanya) viharverte hegyfalába, s mogorván tekint le a Djed (Nagyapa) csúcsa a falakról leszakadt szikladúczra, melyen egy vár romjai küzdenek még az enyészet ellen. A török basibozukok tartották a legutóbbi háborúig megszállva, s a düledező erősség a hullámos talaj oltalmában őrt állt a hirhedt Duga-szorosnak („hosszú szoros”) vele szemben lévő bejáratánál, Montenegrónak e legkönnyebben sebezhető pontján.

Èemerno. Arndt-Èeplin Evaldtól

Kimondhatatlanúl szomorú, sivár és puszta itt minden. A síkot alacsony mészhátak szabálytalan hullámai szaggatják meg, melyeken gyér fű tenyészik, s itt-ott egy-egy bokor. Rejtett útakon osonnak tova a kicsiny víz-erek. A Gacko polje hegyeinek körsáncza széles kapuvá nyílik és szelíd lejtők alkotják a Scutariig húzódó mély barázdát, mely a tulajdonképeni Crnagorát a Brdától elválasztja. Lassú emelkedéssel kígyódzik tovább járhatatlan mészhegységek közt a fenvölgy egészen Noždréig, honnan, az útnak körűlbelűl a közepétől kezdve lassacskán megint alászáll. Egykor mindez herczegovinai, avagy, ha úgy tetszik, török terűlet volt s a Duga-szoros az oszmánok hadmíveleteinek fővonala. Megerősített helyeknek kellett volna védeniök, melyek élelmezése maga megint csak nagy hadjáratok árán volt lehetséges. Az erdők maradványait tűzzel pusztították ki, s a nép azt a pasát, ki ez írtást a legutolsó nagy háborúk előtt itt végeztette, csak „comigora”; vagyis „erdőpusztító néven emlegeti. A leghíresebb átkelést e szoroson Szulejmán pasa vívta ki 1877-ben szörnyű harczok árán, melyek páratlanúl állanak a hadviselés történetében; ádáz küzdelmet folytattak egymás ellen egy rendes hadsereg, meg egy leleményes, vitéz néptörzs sajátszerű, őseredeti harczmódja. Minden győzelem rettentő áldozatot kivánt, s a Duga mindenha ezreit látta elesni a török katonáknak. Az ég elsötétűlt a keselyűk rajaitól, mikor a csapatok a teherhordó állatok végnélkűli sorainak kiséretében a félelmes szoros közelébe értek, s az elszánt anatoliai hadfiak tehetetlen dühökben ökölbe szorúlt kézzel fenyegették meg a zsákmányra éhes ragadozókat... De mit ér minden bátorság az ilyen terűleten, mely lépten-nyomon oltalmat, leshelyet nyújt annak, a ki rajta otthonos, s a hol már pusztán a víz és árnyék hiánya is ezreket terít le az irgalmatlan sziklára! De az anatoliaiak is drágán adták életüket, s a szürke sólymok fészkeiben sem volt vége-hoszsza a halottsiratásnak. Mind a két részről valóban hősies tusák voltak ezek, melyekből a keresztény herczegovinaiak mindenkor kivették a maguk részét, lelkesedéssel és atyafiságosan csatlakozván a velük egy törzsből szakadt montenegróiakhoz.

Herczegovina keleti határa mindenha nagyon ingadozó vala. A mikor Metohija, Bilek és Trebinje erős helyőrséggel volt megrakva: ezek uralma behatott egészen a mai Montenegro szívébe; ha ellenben e helyőrségnek az ország belsejében kitört zavargások elfojtása adott dolgot: akkor bizony könnyen megesett, hogy a hazatérő anatoliaiak régi állomáshelyeiket már a „határon túl” látták, s csak kardjaikkal vághattak maguknak beléjük útat. Ily körűlmények között a jog és törvény iránti érzék nagyon megingott, s mikor az osztrák-magyar csapatoknak kellett itt rendet csinálniok, kemény dolguk volt az „idegenek” iránt gyanakvó, nyakas néppel.

Részlet a Sutjeska-szorosból. Arndt-Èeplin Evaldtól

Épen ezért az új jogrend első, szemmel látható jeléűl az osztrák-magyar közigazgatás hatáskörének a határait kellett megállapítani. A csapatok bevonulása után tehát katonai szempontból alkalmas fekvésű helyekre különböző nagyságú őrségeket rendeltek ki, s így a határt valóságos élő őrlánczolattal jelölték meg. A közlekedést csak néhány ponton engedték meg s bizonyos formaságokhoz kötötték, mi által a lakosságot a határ figyelembe vételére, az „innen” és „túl” s az „enyém” és a „tied” közötti különbség szemmel tartására és a hatósági intézkedések iránti föltétlen engedelmességre szoktatták. A katonai őrlánczolat hadászati értékét ugyan alig fogja valaki komolyan venni, de az tagadhatatlan, hogy Herczegovina fiatal művelődése ügyének igen jó szolgálatot tett. Azt a népet, a mely annyi vért ontott a jogért és igazságért, csak a „iustitia regnorum fundamentum” elve alapján lehet meghódítani, s jóllehet évekre volt szükség, míg a nép egészséges jogi érzékét fölébreszteni s ezzel együtt a bizalmát is megnyerni sikerűlt, mégis már egy emberöltőnek jóval kevesebb, mint egy negyedrésze is elegendó volt arra, hogy a zendűléseknek évszázadok óta föl-föllobogó lángja mindenkorra kialudjék. Csapataink kemény föladatot végeztek az őrlánczolat szolgálatában, s általa nevezetes rész jutott nekik a megszállott tartományok békéltetésének és művelődésének nehéz munkájában.

Az egész szárazföldi határ hoszszában, a Tara és a Piva egyesűlésétől egészen az Ozjen-nyeregig húzódik a megerősített őrtanyák öve. A magas hegység tömegétől délre mind sűrűbbek, s bárhol állunk, egy-egy kis erősség tűnik szemünkbe. Némi távolságból ez őrházak egészen takarosak, de a kik ez elhagyatott helyeken hetekig, sőt hónapokig kénytelenek szolgálatban lenni, épen nem írígylésre méltók. Mert az őrláncz állomáshelyeit lehető költségkíméléssel kellett építeni. A legegyszerűbb szélfogókból és cserényekből, a melyekkel eleinte a határszélen őrt álló katonaság a zordon időjárás ellen védekezett, lassanként kunyhók lettek, melyeket csak idő haladtával szereltek föl legalább annyira, hogy a hideg évszakban is oltalmat nyújthassanak. Kő, Isten panaszúl ne vegye, van Herczegovinában bőven, s az osztrák-magyar katona parancsra mindenhez ért. A környéken uralkodó pontokon ma már olyan őrházak és csendőr-kaszárnyák állanak, a melyek egész kis urasági lakokhoz hasonlók, sőt némi díszszel is kaczérkodnak, vörös tetejükkel és világos meszelésű falaikkal nem csekély csodálatot keltve a belföldi lakosságnál. A folyton változó parancsnokok hosszú sorában ugyanis mindenik járúlt valamivel ez őrtanyák javításához és „szépítéséhez”, minek következtében a legkülönfélébb ízlés tarka nyomai láthatók rajtuk.

A ki azonban e sivár pusztaságon, a zord és alig lakott karszt közepette, fárasztó lovaglás után e tanyák valamelyikében vendégszerető hajlékra talál, annak a tábori élet egészséges humorától fölvidúlt s a szíves látás melegétől fölengedő lelke aligha lesz csúfolódásra hajlandó e kezdetleges őrházakban.

A Magliæ csúcsa. Arndt-Èeplin Evaldtól

Humorra, igaz, néha ugyancsak szükség van e helyeken. Mert vannak olyan őrállomások is, a hol a vakolatlan falakon úgy keresztűl süvölt a bóra, mint valami rostán, s a szalmafödélen át özönnel patakzik be az eső. A bádogkályhában, melynek csöve kémény nélkül szolgál ki egyenesen a szabadba, a száraz rőzse és bozót a nélkül ég el, hogy meleget adna, s az eleséget, hogy az egerek és egyéb rágcsálók föl ne falják, a tetőgerendákról lefüggő deszkapolczokon kell tartani. Télen még a hólapátolás, nyáron pedig a vízhordás is házi teendői közé tartozik az őrségnek. Az öröm ritka vendég; ilyen az idejöket múlt ujságokkal érkező posta, melyet rendesen valamely vén anyóka szállít, továbbá a szomszéd hegycsúcs őrhelyéről egy-egy látogatás, katonai tréfák, telegraf- és telefon-üzenetek és – ellenőrző szemlék. E szemlék különben nem igen szoktak meglepetésekként beütni, ha a parancsnok kissé népszerű. Mert ezt rendesen hegyről-hegyre, völgyön át szálló üzenet előzi meg, melyet egyik pásztor a másiknak kiált át azon a hosszan elnyújtott, átható hangon, melyet csak a beavatott és hozzája szokott ért meg s a mit e tájakon tréfásan „honi telefon”-nak neveznek A régibb nyugtalan időkben ezek a jelző kiáltások, melyekkel a csapatok mozdúlatait hihetetlen gyorsan és messze földre szállóan árúlták el, tilosak voltak. Ma azonban már a mi katonáink is el-elmulatnak azzal, hogy harsány hangon átkiabálnak a montenegrói terűletre. S az „ellenség” is mindig kész rá felelni, tojást, csirkét, sajtot hordván a határjelző pyramishoz, a hol mindezen jókért készpénzt kaphat cserébe. Ez alkalommal a két fél rendesen összebarátkozik; a tiszt uraktól jó tanácsokat és orvosságot kérnek; a távozóval köszönttetik a bátyját vagy a húgát s megkérdik tőle: él-e még az öregje s más effélét. A határrendezés nem egy helyütt ketté szelte a birtokterűletet. A herczegovinai azonban nem igen sandít a határon túlra; legfölebb a leányok tartják még, hogy csak az az ember, a ki, mint a montenegróiak, fegyvert viselhet, mert a mieinktől bizony elszedték a fegyvert. Erre a mi emberünk némi nehezteléssel azt veti ellen, hogy „jobb az ásó, mint a száraz puska; jobb a kunyhóban, mint a szikla mögött hálni. Meg aztán minek is a fegyver? Hisz van egész őrlánczunk! Mire jó a házőrző komondor ? Hisz vannak őrjárataink…”

A nép szavajárása egészen jól mondja, hogy „Trebinjének szürkék, Bileknek zöldek a sziklái”, mert az ottani alacsony karimájú völgyteknőt egész egyenletesen borítják a tüskebokrok. A zöld, de forró és árnyéktalan terűlet csak a hadviselés és a néprajz szempontjából érdekes. A nyugati lejtőjén álló Bilek vagy Bileæ városka két, sok helyütt megszakadó házsorból áll, a melyek egészen újak és az őrláncz mentén igen népszerű Galgóczy tábornok parancsára épűltek. A néhány ezer lépéssel tovább fekvő Új-Bileknek is ő az alapítója. A hol ugyanis régebben a megerősített török tábor világos-zöld sátrai állottak, ott most erődítvények töviskoszorújában egy védelmi czélra fölszerelt nagy kaszárnya áll. Ritka ékességei a szépen díszlő kertek, bőven termő zöldséges ágyakkal, melyekhez a katonák robbantással egyengették a talajt s a kenyeres iszákjaikban hordogatták a földet.

Bileket a hozzá tartozó őrláncztól a baljkei nyereg választja el, honnan egy szakadékos oldalon sorakoznak fölfelé az őrállomások a Banjani-fensíkig.

A fő állomás a magas Vardar külön álló omladékkúpján van, melyről messze ható szabad kilátás nyílik. Már azelőtt is meg volt erősítve. Tágas, meredek falú katlanban van a vuèji-dői csatatér, hol a montenegróiak a törökökön legutolsó diadalukat aratták (1877). Ezek a vitéz Szulejmán pasa vezérlete alatt kerűlőúton akartak a Duga-szorosba jutni, de a hőségtől és szomjúságtól eltikkadt seregüket hirtelen meglepte e szörnyű meredek sziklás hegyoldalak között az ellenség, mely itt egészen otthonos lévén, játszva győzte le a talaj nehézségeit. De még így is ellankadtak a montenegróiak a számosabb törökkel szemben, úgy, hogy a „sebezhetetlen” Mirko már visszavonúlásra adott parancsot. De félreértették, s csak annál vadabb rohammal támadtak újra, és sűrű handzsár-csapásaikkal úgy ontották maguk előtt a lejtőkön a törököt, mint a polyvát, le egészen Bilekig. A Vardar alatti nagy Dolinában egy egész zászlóalj anatoliai esett el. A török ágyúgolyók úgy repűltek, mint a „galambok rajai”, a török fejek pedig úgy húllottak, „mint a főtt burgonya…” Az ütközet után rettentő zivatar támadt s az ezer meg ezer halottat sűrű jégeső borította el, megvédve a rothadás ellen, míg el lehetett őket temetni. Milyen dús volt itt a halál aratása, az is mutatja, hogy ötszáz montenegrói nő is ott maradt a csatatéren! Ezek a harczra edzett vitéz nők voltak a montenegrói sereg egészségügyi csapatai, sírásói, de – halottfosztogatók is. Mit is tehettek volna egyebet! Akkoriban bizony nem igen volt ideje a szövésnek, fonásnak; már pedig ruházkodniok csak kellett akkor is.

Gaèko város. Bernt Rudolftól

Sírt sírra hantoltak. A Magas Vardar alatt az egész Baljkén végig egy óriási halottváros húzódik. Itt pihennek együtt vegyesen az ősidőktől egész napjainkig elhúnytak, a történelemelőtti gomilek kövei, a közép-kori hatalmas kőlapok s a jeltelen újabb sírhalmok alatt. E sírok évezredek történetét foglalják magukba, melynek oklevéltára a népköltés. Mert a mi halhatatlan volt e lekaszabolt nemzedékek sorában, az dalban élve leng ma is sírjaik fölött.

De félre e bús emlékekkel! A gyász hangjai után a jókedv kerekedik ismét fölűl, s ne feledjük, hogy a rudineiek egyúttal az országban a tréfák legnagyobb mesterei (veseljak). A mennyi a kő Rudinéban, annyi a tréfa és bohóság. S a régebben híréből sem ismert béke most még gondtalanabbakká teszi őket. A Vuèji-dő hangafüves mezein ma őrjáratok útjai futnak keresztűl-kasúl, s a közös itatóknál (lokva) találkozik ellenség és jóbarát. Asszonyok és leányok a festői montenegrói viseletben, övükbe szorított guzsalylyal járnak a kúthoz, s piczinyke vödrökbe merítik az itt ritka vizet. A levegő visszhangzik a tulkok bőgésétől s a juhok bégetésétől. S itt az itatóknál, a magánosan álló görcsös tölgyfák alatt üldögélnek az öreg junakok is, a kik az ifaknak elmondják hőstetteiket s mesélgetnek nekik. Ha egy-egy „veseljak” akad közöttük, akkor a valóság és költészet szépen egybeolvad a beszédében. S az áhítattal figyelő közönség soraiban látjuk ma már a cs. és kir. hadsereg katonáit is, a kik békésen jönnek-mennek vízhordó szamaraikkal.

Trebinje környéke. Ottenfeld Rudolftól

A bileki fegyvertér fontosságához hozzájárúlnak a Trebinjèica bő vízű tölcsérforrásai, melyek Új-Bilek alatt buggyannak elő hirtelen a földből. Minden átmenet nélkül mély árok vágódik a földbe, mely a fensíkról aláhanyatló sziklafallal záródik. Két sötét üregből szökken ki a patakocska, melyet, még mielőtt határjelző útat vájna magának, mindjárt a forrásánál szivattyúval fognak föl. De az országút nem a folyó mentén, hanem a régi csapáson halad a paniki kőmezőkön át a moskói tanyáig, hol egy mellékút ágazik ki belőle éjszaknak a kis ljubomiri polje felé, mely épen oly termékeny, a mily kopárak az imént leírt fensíkok. Ezekről minden élet eltűnt, s a rajtuk szétszórt óriási sírhalmok csak még lehangolóbban hatnak az órákig tartó pusztaságon. Jasen falu sárgás-szürke házikói után a Gliva-hegyhát csekély emelkedése következik. Odább hirtelen alászáll a lejtő, s lent mélyen üdítő élénkség közepette virúl Trebinje környéke. A daczosan magasba szökő ormok itt szélesebb völgymélyedésnek adnak maguk között helyet, s a sziklás szorosából csak imént kikerűlt Trebinjèicának egy mesterségesen ásott mederben folyó ága karolja körűl Trebinje várfalait. Az újabb idők levegőt és világosságot vittek a régi erősségbe, melyet a ragusaiak építettek átmeneti kereskedelmük oltalmára. Minden fajtájú s különféle időkből való erődítményekkel bőven el van látva a katonai szempontból még mindig fontos Trebinje, s a részint kerek, részint szögletes régi őrtornyok a lejtőkön és a környék valamennyi támadásnak kitett pontján, rendesen egymás fölé emelkedő, lapos födelű házak csoportjától körűlvéve, igen festői járúlékai a képnek. A jelenkor védelmi munkálatai Trebinjét erősített táborrá alakították, melyek magvát a tekintélyes hegyek övének legmagasb csúcsain álló védelmi művek veszik körűl. A Trebinjèica síkját a tengertől elválasztó hegysáncz és a virúló völgy fölött a kék Adriáig ér a Leotar tekintete, és az aczélszürke sziklás terűletek, melyek mintha pókhálóval volnának bevonva, az albániai Prokletija hófödte csúcsai felé küldik üdvözletüket, s még egy búcsúpillantást vetnek a fenn éjszakon meredő Durmitorra. Mióta az országban megerősödött közbiztonság kiszabadította Trebinjét szigorú várbörtönéből, azóta az olasz városok építkezéséhez hasonló, hosszú, világos útczasorai- és a déli ég alatt buján virúló kertjei már jó messzire benyúlnak a szép völgyaljba. A Kelet ma már csak a vár belsejében és a vásárnegyeden látszik meg, valamint Trebinje egykori urainak, a Resulbegoviæ bégeknek lakán, melynek terjedelmes közép-kori épűletei sötét cziprusok berkétől körűlvéve tűkröződnek a Trebinjèica hullámaiban. Hajdan Trebinjének mohamedán nemesei sok más, jelenleg Herczegovinában szétszórt családdal együtt Castelnuovóban laktak, s a népdal még ma is emlegeti a szép fehér arczú török nőket, kik arany szerszámos lovaikon jártak Trebinjébe szőlőt szedni és mulatni.

Sokfelé elágazódva öntözi a folyó a kövér televényföldű agyagtalajt. Recsegve és nyikorogva forognak a part mentén a nagy vízemelő kanalas kerekek, melyek a folyó vizét a kertek és mezők csatornáiba meregetik. Egy szelíd dombhullám mögött az alighanem időnkénti áradások folytán oly fölötte termékeny Mokro polje terűl el, melynek szinte melegházi langyos levegőjében a híres trebinjei dohány legfínomabb fajtái teremnek.

A hegysorok mind jobban távolodnak egymástól és két, éjszaknyugatnak húzódó fallá sorakoznak, melyek között a mezőség terűl. De a trebinjei televényréteg hirtelen megszakad, s a völgyet a köves, alig járható Šuma foglalja el. Szabálytalan halmokban álló laza, törékeny kőzet, melyből sárkányfogakként sziklacsúcsok merednek ki, majd dolinák, bevágások és feketén tátongó, feneketlen mélyedések ásítoznak rajta. A terűleten szétszórtan csak megtépázott, satnya és göcsörtös tölgyfa-cserjék, itt-ott óriási borókabokrok és csenevész fák között pedig helyenként gondosan mívelt dohányföldek láthatók. A Trebinjèica az éjszaki lejtők mentén kanyarog. Sziklamedrében tisztán csillogó vize nyáron oly meleg, hogy ihatatlan. Mozdúlatlannak látszó fényes szalagját csak itt-ott szakítja meg egy-egy kis zúgó. Néha annyira kiapad, hogy medrében csak ártalmas kigőzölgésű, mocsári növényekkel lepett egyes tócsák maradnak. Vad-gránát, fagyal, világos-zöld virágú, illatos ördögtövis bokrok szegélyezik a partjait. Az elátkozott éden tikkadt nyári csöndjét alig zavarja meg egy-egy szitakötő vagy ezüstös tollú sirály szárnyának rebbenése. A hegyoldal és a folyampart közt a Ljubinjébevivő út kereszteződésénél szinte kisértetiesen mered ránk vak szemeivel Staro Slano festői vára. Falai és tornyai, függő kertjei és omladozó csarnokai, melyekben ma a kuvik tanyáz, mondanak mélabús regét a hajdani pompáról és fényről, melyet ide egykor a Resulbegoviæok valamelyike varázsolt.

Szinte észrevétlen ereszkedik alá a Šuma, melyet hirtelen ismét kiesen virúló, mély televényföldü terűlet, a Popovo polje szakít meg, a honnan a téli vizek árja egészen a Suma határvonaláig ér.

Zubci kerülete hegyes ék gyanánt nyomúl Montenegro, a Krivošije és a dalmát partszegély közé. A Trebinjèica bevágása fölött tovább hullámzanak a karszt térségei. S miféle karszté! Omlatag óriás hegység, melynek száz meg száz, időverte, roskadozó csúcsa az enyészet szomorúságával hajtja le pusztúló fejét s hullatja a völgybe törmelékeit. Darabról darabra mállik, omladozik s egyre magasbra nő alatta a görgeteg. Hihetetlen, mily nehezen járható e vidék s mennyire áttekinthetetlen, tele üregekkel és tölcsérekkel, de mégis nagyszabású a részletek változatos alakúlataiban. A legfárasztóbb átkelőkön juthatni egyik puszta és üres vakvölgyből a másikba. A növényzet itt sűrű, goromba dudvabokrokká satnyúl, melyek a kövek repedéseiből sarjadzanak, s a ritka források a Kapljenikbe folynak össze, mely csak csöppenként nedvesíti a kőzetet.

Az egyetlen fensík a grabi (gyertyános), melynek gyér tölgy-bozóttal és fűvel benőtt rónájára ontják a fogakként meredő hegycsúcsok leváló görgetegüket. Ez a zubciak harczias törzsének a hona, kik mint ragusai oklevelekben olvasható, „szegénységük miatt rablásból éltek”; ma szegény pásztorok, kik nomád módra kénytelenek ide s oda csatangolni, hogy marháikat legeltethessék. Egy keskeny sziklabarázda, mely egyenesen Arslanagiæmostba vezet le, a legjobb út ide föl Konavljéból s egy kaszárnya őrködik fölötte. Kőbástyák kráterszerű övében álló, alacsony, szalmaföldeles kőkunyhók apró falvakká csoportosúlnak és szegélyezik az árnyéktalan síkot. E falvak egyikéből való volt a zubciaknak nem egészen kifogástalan hírű, de dalokban dicsőített fegyverkovácsa és felkelő vezére Vukaloviæ Luka, ki a legutolsó szabadságharczokban cseresznyefából faragott és vasabroncsokkal megerősített ágyúcsövekből lődözte a törökököt.

Szűk téren a legsajátszerűbb jelenségek és tetemes hőmérsék-különbségek mutatkoznak itt egymás mellett. Az elmállott kőtörmelékkel teli Grab polje szomszédságában, majdnem havasi magasságban vannak a konjskói síkok. Üregesen dübög rajtuk a föld, s a ló ijedten horkan meg, mikor rálép. Félő, hogy a homorú fölszín ama feneketlen mélységekbe horpad, a melyek itt-ott feketén tátongó, kútszerű üregekkel árúlják el magukat. De valamivel odább egyszerre rég nem élvezett erdőzúgás lep meg bennünket, melyet igazi megváltásként üdvözlünk e kősivatag után. A montenegrói Bjelagora szálas bükkösei átnyúlnak a határon, s a törmelékkúpok hasadékaiból piros havasi rózsák, és a Gentiana (Szent László füve) sötétkék virágai mosolyognak felénk. Itt vannak az őrláncz legmagasabb állomásai, s köztük Borova glava 1.336 méternyire van a tengerszín fölött. Ez őrtanyák körűl örökké sivít a szél, s télen majdnem eltemeti őket a nagy hó. Az őrjáratok útjait jelző kőpyramisoknak gyakran alig látszik ki a feketére festett csúcsa, míg lenn a mélyben, a hová tekintetünk még leér, a völgy alja már üde zöldben virúl.

A Jastrebica tagolatlan rideg sziklafalai tovább vonúlnak dél felé a határt jelölve, s a hol gerinczük a farkas szemfogához hasonlag csúcsosodik a Vuèiji-zub ormába, ott szögellik össze Herczegovina a Krivošijéval és Montenegróval. Ezzel szemközt, tőle csak egy mély szakadék által elválasztva áll az Orijen (1.895 méter), az egész hegytömeg legmagasb emelkedése. Összevissza kuszált mészbordák és gerinczek alkotják csomópontjukon e sokfelé hasadozott csúcsot, melynek hófoltjai a nyár melegével is daczolnak. Egészen föl a közelébe ér a magas nyereg, melyen az őrláncz útvonala fölkanyarog, hogy aztán az Orijinska lokva morotvája előtt elhaladva, a Krivošije hasadozott sziklái közé ereszkedjék alá. Rudolf trónörökös emlékének szentelve, a ki 1888-ban erre lovagolt, hogy az őrlánczot megszemlélje, magas obeliszk áll itt, melynek tetejéről a kétfejű sas jelentősen tekint a meghódított vidékre, hősi harczok szinterére. Domború térkép gyanánt terűl előttünk az egész zordon hegyi táj, melynek minden nevezetesebb ormán egy-egy bevehetetlen erősség áll őrt. A ködbe vesző távolból csupa kopár, csipkés hegyláncz mered felénk, melynek legelső sorai egy csodaszép tengeröbölbe hanyatlanak. A Bocche di Cattaro ez, az osztrák-magyar monarchia tájképeinek valódi gyöngye.

Az ellentét igazán megragadó. Fönt véres múltú, roskatag sziklaóriások szürke romhalmazai; lenn csillogó, színekben gazdag, boldog déli verőfény. A szirtek körűl hullámzó kék tenger; harangtornyos, palotákkal, loggiákkal ékes régi patricius-városok; mélyen benyúló öblök partjain pálmák és agavék; a tengeren villogó fehér vitorlák, büszkén ringó gőzösök.

S ide lesiet a Zubci-lejtőből fakadó Sutorina patak. Egy órányi útján keskeny, helyenként alig egy kilométernyi széles sávja kiséri a herczegovinai földnek, a hajdani Sutorina zupa utolsó maradványa, mely valaha a Tvartko István király építette Castelnuovo vár alá tartozott. A patak, a történelmi nevezetességű országút s újabban már a vaspálya is, mely lenn a partra érve Igalón és Castelnuovón át halad tovább s a csöndes meljinei öbölben ér véget, mind a szűk völgyben szorongnak. Lépcsőzetesen emelkedő, falakkal támogatott ültetvényeken, cziprusfasorok közt olaj- és narancsfák, szőlőlugasok díszlenek, s a tetőkön mirtusz- és babérbokrok ereszkednek alá a toplai öbölig, melynek lágyan morajló hullámaitól elandalítva, édes álomba szenderedik a fönt oly zord, harczias Herczegovina.



[173] Bosznia és Herczegovina kötetében a tulajdonnevek, főleg a helynevek írásánál általában megtartottuk az eredeti szláv írásmódot, magyaros átírással csak nehány olyat adunk, a melyeket irodalmunk magyaros alakban tett nálunk ismeretesekké, pl. Szerajevo, Mosztár, Bihács, Boszna-Bród, stb.