Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Közgazdaság.

Közgazdaság.

Mezőgazdaság és állattenyésztés. Zachar Antaltól, fordította Vargha Gyula

A mezőgazdaság fejlődése az Ausztriával való egyesűlés óta .

Bukovinát, jóllehet erdőkben igen gazdag, túlnyomólag mezei gazdaságot űző tartománynak tekinthetjük. Összesen 1,045.161 hektárt tevő terűletéből 533.600 hektár, vagyis 51.05 százalék mezőgazdaságilag használt, vagy használható föld, és pedig 288.844 hektár (27.63%) szántóföld, 132.500 hektár (12.67%) rét, 105.500 hektár (10.09%) legelő és 8.160 hektár (0.7%) kert. A szántóföld a mívelés alatt álló terűletnek 54.13 százaléka. Még szembetűnőbb a tartomány mezőgazdasági jellege, ha népének foglalkozását nézzük; Bukovinának az 1890 deczember 31-diki népszámlálás szerint 646.591 főnyi lakosságából 483.082, vagyis 74.71%, a mezőgazdaságot űző népességhez tartozik s a 350.906 összes kereső közűl 288.749 (823%) a mezőgazdaságban foglalkozott.

A tartomány ezt a kiválóan mezőgazdasági jellegét csak az osztrák császársággal 1775-ben történt egyesítése óta nyerte. Bukovina, mikor a porta Ausztriának átengedte, legnagyobbrészt rengeteg erdőség volt. Czernowitz, Szereth és Suczawa városokon kivűl a tartományban, többnyire erdőségektől körűlvett tisztásokon, 244 falu volt. Földesurak, szerzetesek és parasztok a házak melletti kerteket (levade-kat) és a szántóföldeket csaknem kizárólag tengerivel, a népesség fő élelmi czikkével vetették be, de csak épen oly mértékben, a mennyi saját szükségükre kellett; saját szükségletükre kendert és lent is termesztettek a legkezdetlegesebb módon. Főleg szarvasmarha- és juhtenyésztést űztek a még nomád pásztorok.

Az 1820. évi kataszteri fölvétel szerint a szántóföld még csak 180.293 hektárt tett, vagyis az összes terűlet 17.25%-át; a rét 176.435 hektár, 16.88 százalék, a legelő 143.120 hektár, 13.69 százalék volt. A kataszteri felűlvizsgálat befejezése 1872-ben a szántóföldet 259.939, a rétet 159.788, a legelőt 114.334, a kerteket 7.822 hektárral mutatta ki. Összehasonlítva a legújabb földadószabályozási fölvételekkel, a 75 éves időszak alatt (1820-tól 1895-ig) a szántóföldnél 108.551 hektár növekedés mutatkozik, ellenben a rét 43.935 hektárral, a legelő 37.620 hektárral, a kettő együtt 81.555 hektárral fogyott. A mívelési ágak ezen átalakúlásával egyidejűleg tetemes erdőirtások is történtek, úgy, hogy az erdőségek 476.220 hektárról, melyet az 1820-diki kataszteri fölvétel kimutatott, 450.150 hektárra szálltak le, vagyis 26.070 hektárral csökkentek.

Midőn Bukovinát Ausztria átvette, a déli országrész, az úgy nevezett moldvai kimpolungi Okol kivételével, hol kezdettől fogva szabad parasztok éltek, a földbirtok legnagyobbrészt a bojárok, zárdák, a radautzi püspök, részben a kis nemes földbirtokosok, a rezes-ek és ruptas-ok kezén volt. A paraszt tulajdonképen csak haszonbérlője volt az urasági földnek s készpénzben megállapított haszonbér helyett, az akkori terménygazdaság mellett, széna- és gyümölcstermésének egy részét fizette, továbbá nehány kisebb ajándékot: fonalat, szárnyast. Végűl bizonyos számú munkanapot kellett leszolgálnia. A paraszt, kinek megvolt a szabad költözködési joga, földesúri joghatóság alatt nem állott; ellenben őt a földesúr a telektől bármikor megfoszthatta, tőle az erdőirtással termővé tett földet elvehette, saját használata alá foghatta, vagy másnak adhatta. A földesúr és paraszt közt fölmerűlt peres ügyek eldöntésénél, ha külön egyezménynek nem volt helye, a Ghika-féle urbárium, a moldvai fejedelemnek, III. Ghikának 1766-ki ú. n. chrisowja, illetőleg annak 1776 szeptember 1/13-ki javított alakja volt irányadó.

Ezeket az állapotokat a cs. kir. katonai igazgatás, mely a megszállás után az ország kormányzását átvette, az 1780 ápril 4-ki bizottsági jegyzőkönyvvel, mint status quo-t, szintén föntartotta. Csak az 1786 november 1-én kelt császári pátens teremtette meg a jobbágysági köteléket s hozta létre a parasztnak a földesúrhoz való jobbágyi viszonyát. Ez némely tekintetben, különösen a paraszti birtok biztosítása szempontjából, haladás volt, mert mindazon telkek, melyek akkor a parasztság birtokában voltak, jobbágytelkeknek nyilváníttattak, melyek elvétele megtiltatott. A jobbágyok részéről a földesuraknak járó szolgáltatások (úgy nevezett robot, mely kézi és igásnapszámból s terményadóból állt) szintén szabályoztattak. További lépés a paraszti birtoklás biztosítására csak 1835-ben történt az október 24-ki pátens által, mely a jobbágyi birtok bizonytalanságát megszűntette s az egyes parasztoknak a telekhez való tulajdonjogát kimondta.

Bukovina mezőgazdaságának emelésére három körűlmény gyakorolt irányzó és tartós hatást: az ország némely részében idegen gyarmatosok letelepedése; a II. József császár 1786 ápril 29-én kelt szabályozási terve szerint a görög-keleti zárdák és a radautzi, később czernowitzi püspökség birtokaiból alakított bukovinai görög-keleti vallásalap javainak, valamint a kincstári jószágoknak állami kezelésbe való vétele; végre a radautzi cs. kir. ménes alapítása, mely czélra a katonai kincstár a radautzi püspökség terjedelmes jószágait bérelte ki.

A német gyarmatosok bevándorlásáról, melyre II. József császárnak Czernowitzban 1783 június 19-én kelt kézirata adta meg az első lökést, már a bukovinai németek népéletéről szóló fejezetben volt szó.

Noha II. József császár eredeti szándéka, hogy a német gyarmatosokat nagyobb tömegekben telepítse le, melyek bizonyos mértékben mintafalvakúl szolgáljanak, nem valósúlt meg teljesen, s a legtöbb telepítvény kezdettől fogva nem alkotott külön helységet, csak tovább terjesztése volt a már meglevő faluknak, melyek jóval később nyertek községi önállóságot: mindazáltal a telepesek gazdaságokat alapítottak, melyek az akkori állapotokhoz képest mintagazdaságok valának s a benszülöttek előtt a czélszerű gazdálkodás példaképeiűl szolgálhattak.

Minthogy a tartományban a bukovinai görög-keleti vallásalap s utána a kamarai alap volt a legnagyobb birtokos: hat kamarai gazdasági hivatal fölállítása, és az, hogy két nagy vallásalapítványi uradalmat harmincz évre bérbe adtak báró Kriegshabernek, a mezőgazdaság fejlődésére rendkivűli fontosságú volt. Ezer meg ezer hektár, egész községek határai hevertek akkor parlagon. A szántóföldek trágyázása ismeretlen volt, de az új irtású földek jókarban tartásához szükségtelen is; otromba eke, fából készűlt kormánydeszkával, fa borona, vasbádoggal borított hegyű fa ásó, legkisebb vasrészszel sem bíró fa szekér, ezek voltak az akkor használt gazdasági eszközök. A házi szükségre termesztett kukoriczán kivűl a gabnatermesztés oly csekély volt, hogy a pálinkafőzéshez való szemes gabonát a szomszéd Galicziából kellett bevinni. Az állami alkalmazottak által házilag kezelt és az uradalmi bérlők által mívelt állami és vallásalapítványi birtokokon, valamint a telepítvényesek telkein megkezdődött a búza, rozs, zab és árpa termesztése; a burgonyát is ismerték, de csak az 1812 és 1816-ki inséges években kezdték igazán becsűlni és általánosabban termeszteni. A háromnyomásos gazdaság terjedelmes ugarral lépett sok helyt az egészen rendszertelen gazdálkodás helyébe. Minthogy a parasztok a fönnállott jobbágysági viszonynál fogva az alapítványi és kamarai birtokokon az urasági földeket a vetéstől a termés betakarításáig munkálni tartoztak, sőt a cséplést is végezni, elég alkalmunk volt a szántóföldnek bár kezdetleges, de az általuk űzött gazdálkodáshoz képest előhaladott mívelését megismerni, s őket az itt szerzett tapasztalatok és elért eredmények, valamint a telepítvényes gazdaságok gyorsan fölvirágzó jólléte utánzásra serkentették.

Nagy és eléggé meg nem becsűlhető művelődési munkát végzett Bukovinára nézve a mezőgazdaság terén a cs. kir. ménes-birtokgazdaság igazgatósága Radautzban. A radautzi, 29 15/17 négyszögmérföld terűletű vallásalapítványi uradalom, eredetileg magánosok, de nagyobbrészt a moldvai fejedelmek által a radautzi püspökségnek s a putnai, suczawitzai és szent-illiei görög-keleti zárdáknak tett alapítvány volt, mely 1786-ban a papi állások szabályozási terve folytán a bukovinai görög-keleti vallásalapítványba kebeleztetett s állami kezelés alá vétetett. Az 1792. évig ebben az uradalomban az imént említett alap részére a cs. kir. államjavak igazgatósága által Fratautz községben fölállított kamarai gazdasági kezelőség gazdálkodott.

Az osztrák lóújonczozási ügy megteremtője, Cavallar altábornagy, akkor még őrnagy, eszközölte ki, hogy egy állami ménes fölállítására a radautzi uradalmat válaszszák. Az uradalom 1792 május 1-én a bukovinai görög-keleti vallásalapítványnak fizetendő évi bérösszegért, a cs. kir. állami ménesintézet előmozdítása czéljából a cs. kir. udvari haditanács korlátlan használatára bocsáttatott. A ménes- és lóújonczozási főfelügyelő, gróf Hardegg Henrik altábornagy, egy ismeretekben gazdag férfiú, kit Bukovina művelődési haladásáért a legjobb szándék lelkesített, úgy a lótenyésztés, mint a radautzi uradalom gazdasági kezelése tekintetében czélszerű elveket állított föl, melyek végrehajtására 1819-ben gazdasági igazgatónak Asbóth Gottfriedet hívta meg Magyarországból. Asbóth szakított a háromnyomásos gazdasággal és rendszeres váltógazdaságra tért át; az ő vezetése alatt több éven keresztűl a katonaság egész zászlóaljait használták erdőirtásra; terjedelmes mocsarak száríttattak ki s az így nyert terűleteket részint fölszántották, részint rétmívelésre használták föl. A mezőgazdaság előhaladása Asbóth alatt a radautzi ménes-uradalomban gyümölcsöző volt az egész országra nézve, mert sok magánbirtokos vett példát a radautzi gazdaságról, s nemcsak a mezőgazdaság javítására, a terjedelmes mocsarak kiszárítására és a földek trágyázására fordított gondot, hanem ménesek alapítására is.

Asbóthnak 1838-ban bekövetkezett halála után, az ő nyomdokán haladva, Ambrosius Ármin működött mint jószágigazgató. A ménesparancsnok, Hermann ezredes, a radautzi uradalomba a piros (tiroli) szarvasmarha fajtával megvetette alapját a jobb szarvasmarha tenyésztésnek, mint a milyen az addig Bukovinában leginkább elterjedt darvas szőrű podoliai pusztai fajta volt. Hermann ezredes és Ambrosius igazgató sok érdemet szereztek a gyümölcstenyésztés ápolása körűl is.

Az összes mezőgazdasági állapotok gyökeres átalakúlását idézte elő a jobbágysági viszonynak 1848 szeptember 7-én történt megszűntetése. Ez legelőször is a latifundiumok birtokosainál okozott érezhető zavarokat; mert a robot alól fölszabadúlt parasztság a földesuraknak még a legmagasabb napszám mellett is csaknem mindenütt megtagadta mindennemű munka teljesítését. De még nagyobb baj volt, hogy a parasztság a nyert szabadságot nem a már korlátlan tulajdonában levő föld jobb megmunkálására fordította, hanem megelégedett azzal, hogy csak annyit termeszszen, a mennyi a megélhetéshez okvetetlenűl szükséges volt. A nagybirtokosok a munkaerő hiányán legelőszőr azzal igyekeztek segíteni, hogy idegen munkásokat fogadtak, különösen Galiczia nyugati részéből; de tőkéik csekélysége miatt lassanként kényszerítve érezték magukat, hogy a földmívelést, különösen a szemtermesztést megszorítsák s a hizlalás és szeszfőzés kiterjesztésében keressenek kárpótlást. Az állattartásnak s a legtöbbnyire Oroszországból és Moldvából bevitt szarvasmarha hízlalásának térfoglalása annyiban a földmívelésnek is javára vált, hogy a nyert trágya a szántóföldekre kerűlt s az évek során át örökös gabona- s különösen kukoriczatermesztés folytán kimerűlt és terméketlenné vált föld jobb karba helyeztetett.

Az ötvenes évek elején a mezőgazdasági körökben, kivált a nagybirtokosoknál élénk törekvés nyilatkozott a haladásra s az érdekközösség helyes fölismerése mellett a kölcsönösség erősebb érzete jutott érvényre. Ennek köszöni lételét a még ma is működő gazdasági egyesűlet, melyet 1854-ben dr. Petrowitz Kristóf lovag alapított, több rokongondolkozású nagybirtokossal és másokkal együtt. E törekvésekhez részben a görög-keleti papok és a vallásalapítványi uradalmak bérlői is csatlakoztak.

E mozgalommal eleinte nem törődött a parasztság, mely minden újítási és javítási kisérletet bizalmatlansággal tekintett, annál inkább, mert az említett kisérletek az egykori földesuraktól indúltak ki. Egy azonban, miután a szabadság első mámora eloszlott, világos lett a paraszt előtt, az, hogy ismét dolgoznia kell. Az által, hogy az állam, a tartomány, a község egyre fokozottabb követeléseket támasztott iránta, melyeket szükségképen teljesítenie kellett, kénytelen volt tulajdon telkén többet dolgozni, az egykori földesuraknál pedig munkájával keresethez jutni.

Kemény tanévek voltak a parasztságra nézve az 1866, 1867 s részben az 1869-dik inséges esztendők. Míg korábban ahhoz volt szokva a paraszt, hogy inséges években földesurától kapjon kenyérben és gabonában segítséget: most az nem volt többé erre köteles, s habár a tartomány az inség enyhítését kezébe vette is, a kisbirtokosok kénytelenek voltak egyetemleges kötelezettséget vállalni az inségkölcsönnek részletekben való visszafizetéseért, s ezt a kölcsönt az évek bizonyos sora alatt vissza is tartoztak fizetni. Az inséges évek rögtöni következménye az lett, hogy a parasztság, mely a földuzsorások kezébe kerűlt, mértéktelenűl eladósodott, továbbá hogy a parasztbirtok eldarabolódot, szétforgácsolódott, a mit a föld szabad adás-vevését s a parasztgazdaságok megosztását részint tiltó, részint korlátozó rendeleteknek a tartományi törvényhozás által 1868-ban történt megszűntetése s a tőke- és hitelhiány mozdított elő; ezekhez járúlt végűl a kényszereladások nagy száma. Ezer meg ezer ember ment tönkre e körűlmények nyomása alatt. De a nyomás egyúttal annyiban jótékonyan hatott, hogy a parasztok kezdték belátni, hogy a gazdálkodás eddigi módjával nem boldogúlhatnak, hogy ezentúl többet kell dolgozniok, munkájukat jobban értékesíteniök s a földet czélszerűbben s haszonhajtóbban mívelniök.

Ez időszakban, az inséges és a következő években eladásra kerűlt parasztbirtokokból számos középnagyságú gazdaság keletkezett átmenetűl a latifundium és a kisbirtok között. A paraszt lassanként jobb ekét s más, tökéletesebb gazdasági eszközöket kezdett használni és kezdte belátni a trágyának, meg a föld gondosabb megmunkálásának fontosságát és értékét. Ez, úgy szintén az állam és tartomány beavatkozása, a földmívelés védelmére hozott törvények, a mezőgazdasági vándortanítás, egy mezőgazdasági közép-iskola, meg két földmíves-iskola alapítása s általában az értelmiség emelése, valamint a mezőgazdaság előmozdítására szolgáló intézkedések, minők a mezőgazdaság egyes ágainak, példáúl a szarvasmarhatenyésztésnek emelésére nyújtott segélyezések, kisbirtokosoknak vetőmagvak kiosztása, – a parasztság lassú megerősödésére, a mezei gazdálkodás javúlására és a gazdasági állapotok gyógyúlására vetettek. A fejlődésnek ezen az útján van Bukovina mezőgazdasága ma is. Visszaesések természetesen az utóbbi huszonöt év alatt is fordúltak elő. Helylyel-közzel a rosz termés, az általános mezőgazdasági válság, mely főleg a nagybirtokot nyomja, a mezőgazdasági nyers termények értékesítését előmozdító ipar hiánya, a szarvasmarha elárúsításának kedvezőtlen volta, de mindenek fölött a még mindig meglehetősen indolens parasztságnál az iskolai képzettség és az értelmesség hiánya: ezek Bukovinában a mezőgazdaság gyorsabb fejlődésének legyőzendő akadályai, mert azon száz év alatt, mióta a tartomány Ausztriához tartozik, a fejlődésnek csak alapjait sikerűlt lerakni.

Kukoriczaföld Suczawa vidékén. Russ Róberttől

A föld .

Bukovinában a fekvés, talaj és éghajlat különbözősége szerint három természetes terűletcsoportot különböztethetünk meg: a síkságot és dombvidéket a tartomány éjszaki részén, meg a Pruth és Czeremosz, a Szereth és Suczawa vízválasztóiban és folyamvölgyeiben; a tartomány nyugati és délnyugati részén levő előhegységet, végre a délnyugati, nyugati és déli hegyvidéket.

A mezőgazdaságra nézve a síkság és dombvidék a legfontosabb, melyre Bukovina összes terűletének 40 százaléka esik, s mely az összes szántóföldek 84.2 százalékát, vagyis 242.844 hektárt foglal magában. Ez éjszakon, mint az úgy nevezett szármata-síkság folytatása, a galicziai határnál a Dnieszter melléki fensíkkal kezdődik s magában foglalja a Pruth völgyét az alsó Czeremosz, a Pruth és Szereth közötti vízválasztót, végre a Szereth és Suczawa völgyét.

A síkság és dombvidék egyes részeiben a szántóföld az összes terűletnek több mint 50%-át teszi, s a Dnieszter fensíkján éri el 78%-ot haladó legnagyobb kiterjedését. A rét 40.000 hektárt foglal el, de aránya az egyes vidékek szerint 2.7 és 17.3% közt ingadozik. A síkság és dombvidék összes terűletének csaknem kilencz százaléka, noha mívelésre többnyire alkalmas talajjal bír, mint községi legelő mezőgazdaságilag teljesen használatlanúl hever.

Az előhegységnek, mely a Szereth és Suczawa folyók forrásainak vidékéből, a Szereth fensíkjából és a Solonetz felső völgyéből áll, összes terűlete 290.000 hektár, melyből azonban csak 37.500 hektár, vagyis 12.9 százalék a szántóföld. A rét ebben az országrészben 30.160 hektárt tesz, vagyis az összes terűlet 11 százalékát; a tartománynak ebben a részében a legelők is nagyobb kiterjedésűek, mint a sík- és dombvidéken, minthogy 11 százalékát foglalják el az összes terűletnek, az erdő pedig, mely a Solonetz felső völgyében már 66 százalékra rúg, kezd uralkodóvá lenni a tartománynak ezen a részében. A gabonatermesztés itt csak másodrendű dolog.

A hegyvidék 338.000 hektárt foglal el, a tartomány összes terűletének 32.31%-át, s az éjszaknyugaton fekvő felső Czeremosz-völgyre, a délnyugaton fekvő Moldava- és Suczawa-völgyre, meg a déli hegyvidékre tagozódik. A szántóföld csak 7.978 hektárt tesz, vagyis a hegyvidék terűletének csupán 2.36 százalékát, míg az erdőségek 200.000 hektárt, vagyis 60 százalékot foglalnak el. A földmívelés a szűk völgyekre szorítkozik; az éjszaki és nyugati fekvésű hegylejtőkből mívelésre csak kevés alkalmas. A tartomány e részének lakói a rétekből és legelőkből húzzák a legtöbb hasznot, minthogy azokat a síkság állattulajdonosainak nyári legelőkűl bérbe adják; a délnyugati és déli hegyvidék lakói gyakran bérelnek szántóföldet a síkságon, különösen a Suczawa völgyében, hogy ott a maguk számára szükséges kenyérnövényeket, főleg a tengerit termeszszék.

A föld használata .

A tartományban főleg a tengerit termesztik, melyet itt kukoriczának neveznek; az összes szántóföldnek csaknem egy negyed részét (24.5%-át) ennek a terménynek szentelik. A tengerivel bevetett terűlet némely vidéken, példáúl a Suczawa folyó alsó folyásánál és a Czeremosz alsó völgyében, az összes szántóföldnek 33 százalékáig emelkedik. Ámbár a tengeri Bukovinában, hol termesztésének jóformán éjszaki határát éri el, egyáltalán nem ad oly bő hasznot, hogy a tetemes költség mellett jövedelmező volna, mégis igen nagy kiterjedésben míveltetik, mert legáltalánosabb, legkedvesebb, s gyakran egyedűli tápláléka az ottani román és rutén népnek, s mert betakarítását négy, sőt hat hétig is el lehet halasztani a nélkül, hogy a termés minősége vagy mennyisége kárt szenvedne.

A tengeri-földek, melyeken a hosszú s keskeny levelű, virágbugás és selymes csövű karcsú szárak sorban állanak, míg közeiken sorban sötétzöld kender, fehér virágú bab, a földön kúszva pedig a nagy levelű s nyáron narancssárga virágú, őszszel sárga és zöld kobakú tök tenyészik, az egyes földdarabok mesgyéjén és szélén kimagasló napraforgók állnak nagy, aranyszínű virágaikkal, Bukovina síkságának és dombvidékének egészen sajátságos tájképi színt adnak.

Egy-egy ilyen tengeriföld szolgáltat a bukovinai parasztnak jóformán mindent, a mire háztartásához és élete föntartásához szüksége van, a tengerilisztet legfőbb táplálékához, az olasz polentához hasonló mamaligához, és a kenyérhez, a babot, az olajat a napraforgó magvából, a kendert ruhája szövetéhez, tököt, tengerikórót és lemorzsolt kukoriczacsutkát állati takarmánynak s mindkét utóbbit fában szegény vidékeken tüzelőanyagnak is.

A Suczawa alsó folyásánál elterűlő vidék kivételével, hol a kedvezőbb éghajlat mellett a nagy csövű román tengeri is díszlik, a parasztok legtöbbnyire apró csövű sárga tengerit vetnek, mely szinte külön bukovinai tengeri fajjá lett, a nagybirtokosok pedig egy igen kis csövű tengerit termesztenek, az úgy nevezett cinquantint. E két fajta korábban és biztosabban érik, mint a nagy csövű román tengeri, de sokkal kisebb termést ád.

A tengerit mindenütt tágas sorokban vetik már csak azért is, mert a földet nem egyedűl tengeri foglalja el, hanem, mint már említettük, bab, kender és tök is, melyek többnyire gazdag melléktermést adnak. A zöld tengerit takarmánynak Bukovinában, mondhatni, egyáltalán nem használják.

A sok kézi munka miatt, melyet a tengeritermesztés, a kétszeri kapálás, szárvágás, fosztás alkalmával kiván, s mert a nyári hónapokban, mivel a belföldi munkások Oroszországba és Romániába járnak, hol jobban fizetik őket, rendesen nagy a hiány a munkaerőben: a latifundiumok birtokosai és bérlői, kik tengerivel nagy terűleteket vetnek be, a tengeriföldeket megmunkálásra a termés harmadáért kisbirtokosoknak és zselléreknek adják ki, vagy pedig a tavaszszal, nyáron és őszszel teljesítendő munkáknak bizonyos terűleten szakmányban való végzéseért, a téli hónapokban, midőn a parasztság pénzben meg van szorúlva, előleget adnak. A munkaadásnak amaz a módja az ország éjszaki részében a Dnieszter fensíkján és a Pruth völgyében, emez pedig a tartomány többi részeiben szokásos.

Minthogy e szakmánymunkáknál, melyek gyakran az árpa- és zabtermesztésnél is előfordúlnak, az illető táblákat évről-évre részekre kell mérni, hogy minden munkásnak ki lehessen osztani az általa megmunkálandó terűletet, nem érdektelen megismernünk e fölmérés és földmérték módját és mivoltát, mely úgy Bukovinában, mint Romániában beláthatatlan idő óta divatozik, melynek segélyével a legtanúlatlanabb, az összeadáshoz és szorzáshoz nem értő mezei munkás is meglehetős pontossággal fölmérheti még a szabálytalanúl határolt földdarabokat is. Az említett szokásos terűletmérték az úgy nevezett „falcse”, mely nem mint minden más terűletmérték, négyzet-, hanem szalagmérték. A „falcse” egy négy „prasina” széles és nyolczvan prasina hosszú földszalag. (Egy prasina 3 bécsi öl.) Négy prasina szélesség mellett a hosszaság nyolczvanad részét „mezei prasinának” nevezik, a mely tulajdonképen négy négyzetprasina terűlet, vagyis 36 négyzet-öl, így a „falcse” 2.880 négyzet-öl terűlettel egyenlő. Minden nagyobb földdarabot tehát négy prasina szélességű szalagokra hasítanak, s e szalagoknak folytatólag lemért hoszszából minden nyolczvan „prasinát”, mint egy-egy „falcsét”, egy fadarabra fölrónak, s így állapítják meg a „falcsék” összes számát, s az esetleg fönmaradt mezei „prasinák”-at, melyeket a telek magában foglal. Kisebb s rendszerint keskeny hosszú földeknél minden negyedik prasinánál az illető szélességet is megmérik, a már előbb megmért szélességhez hozzáadják, ekképen megtalálják a mezei prasinák összes számát, melyeket a telek magában foglal. Mérőeszközűl egy három bécsi öl hosszúságú póznát használnak, s a végpontot a földre illesztett póznánál mindig egy kapavágással, vagy bottal jelölik meg.

A tengeriszüret októberre esik; csak ha a tengeriföldet letakarították s a szárat csövestől behordták, történik a tengeritörés és fosztás. A földbirtokos és bérlő meghíjja a falu népét, a paraszt szomszédját, komáját; a tengerifosztókat megvendégelik, kik a munkát (klaka) külön jutalom nélkül végzik. A lefosztott csöves tengerit a többnyire fűzfavesszőből font, nagyobb gazdaságokban léczekből készűlt góréba hordják, melyen a levegő szabadon járhat keresztűl. A tengeri hektáronként átlagosan 12–15 métermázsa szemet s 10–13 métermázsa szárat ád. Bukovina összes kukoriczatermése átlagosan egy millió hektoliterre rúg.

A kukoricza után Bukovinában a zab a leginkább mívelt szemes termény, melylyel az összes szántóföldterűletnek közel 15 százalékát vetik be.

Az árpát, és pedig csupán a tavaszi árpát a tartomány összes szántóföldterűletének 11.4 százalékán termesztik. Többnyire a kétsoros, sörnek való árpát vetik, mely mostanában a régebben általánosan elterjedt hatsoros árpát egészen kiszorította; de Bukovina a maga végletes, a pusztaihoz hasonlító éghajlatával a fínomabb árpafajták termesztésére kevésbé alkalmas, miért is csak ritkán nyernek fínomabb, sörnek való árpát.

Rozstermesztésre a szántóföld összes terűletének 8–10 százalékát fordítják; a sík- és dombvidéken többnyire őszi, az előhegységben leginkább tavaszi rozsot termesztenek, a hegyvidéken csupán ez utóbbit. Régebben főleg az őszi rozsnak egy apró szemű orosz fajtáját termesztették, mely ritkán fagyott ki s többnyire jó termést adott. Később vetőmagnak nagy szemű champagne-rozsot vittek be, mely a tartományban mindenféle gyorsan elterjedt; minthogy azonban ez a rozsfajta gyakran kifagyott, s a rozstermések föltűnő hanyatlást mutattak, lassanként ismét visszatértek az orosz és német rozsokhoz.

Legkisebb a búza alá fogott terűlet, mely 17.000 hektárt valamivel meghaladva, a szántóföld összes terűletének 6 százalékát teszi; 3.7 százalék őszi, 2.3 százalék tavaszi búzával van bevetve. A síkságon az őszi búza aránya úgy áll a tavaszi búzáéhoz, mint 79.2 a 20.8-hoz, az előhegységben mint 50 az 50-hez; a hegyvidéken csak tavaszi búzát termesztenek. A búzatermesztés szempontjából legfontosabb részei a tartománynak a Dnieszter melléki fensík, a Pruth völgye és a tartomány délkeleti szöglete a Suczawa alsó folyásánál. Leggyakrabban a piros szemű bánáti búzát vetik, ritkábban a rőtszakállas Viktoria-búzát s kevésbé kedvező fekvésű helyeken a sárga tarbúzát. Meglehetősen el van terjedve a rőtszakállas járóbúza, melyet fölváltva egyszer őszszel, másszor tavaszszal vetnek.

A kalászos gabonát többnyire részért, tizedén vagy tizenkettedén aratják s tizenöt kévés keresztekbe rakják, melyekből kettő tesz egy úgy nevezett „klaniát”, vagyis harmincz kévét.

A szemtermesztés Bukovinában, a gabonaárak hanyatlása, a munkabér emelkedése s részben hol egyik, hol másik termény nem sikerűlése folytán az utóbbi években visszaesést mutat. A szemtermesztéstől elvont terűletet többnyire takarmánynövényekkel, herével és luczernával, valamint takarmányrépával vetették be. Nagyon emelkedett a hűvelyesek termesztése is.

A repczetermesztés a Pruth-völgy egyik részén és a Dnieszter fensíkján van nagyobb mértékben elterjedve, a hol köményt is mívelnek. Tatárka az előhegységhez tartozó terűleteken és a hegyvidéken, köles a Moldava-völgyben, a Suczawa forrásának vidékén és a Szereth felső folyásánál fordúl elő. Mostanában sokfelé a kék mák termesztésével tettek nagyon jó sikerű kisérletet.

A burgonya az egész tartományban el van terjedve; 22.000 hektárt fordítanak burgonyatermesztésre, vagyis az összes szántóföldek 7.6 százalékát. Az évi átlagos termésből 47 százalékot emberi fogyasztásra, 37 százalékot állatok takarmányozására és szeszfőzésre, 16 százalékot pedig vetőmagnak használnak. Az ugar az egész tartományban a szántóföldnek átlag 5 százalékát foglalja el, de az ugar aránya a szántóföldhöz az egyes vidékek szerint nagyon különböző.

A rétmívelés jóformán ismeretlen. Mesterséges rétek csak a radautzi ménes-birtok gazdaságában fordúlnak elő; a természetes rétek a tartomány némely részében rendkivűl buják. Lecsapolással és öntözéssel s a rétek czélszerű mívelésével a szénatermést, az állattenyésztés javára úgy mennyiség, mint minőség tekintetében nagyon lehetne emelni.

A még mindig nagy kiterjedésű legelők, ámbár sokfelé mívelésre alkalmas jó földjük van, jobbára egészen használatlanúl hevernek. Többnyire a községek tulajdonában vannak, melyeknek a földtehermentesítési váltság egyenértékeűl jutottak. A községi lakosok tavasztól késő őszig nemcsak a szarvasmarhát, hanem a sertést, juhot, lúdat is, stb. a sovány, apró gyeppel benőtt legelőre hajtják. Legutóbb a bukovinai tartományi választmány oda igyekezett hatni, hogy a községek a legelőket czélszerűbben kezeljék; valóban sikerűlt is több községet arra bírni, hogy a legelőket darabolják föl s az egyes darabokat községi lakosoknak szántóföldekűl adják bérbe.

Búzaföld Suczawa vidékén. Russ Róberttől

Birtoklás és gazdálkodás a szántóföldön .

Bukovinának mezőgazdaságilag mívelt terűlete a nagy- és kisbirtok közt akként oszlik meg, hogy a nagybirtokra körűlbelűl 40, a kisbirtokra 60 százalék esik. Azon 180 mezei jószág közűl, mely nagybirtokosok tulajdona, a legtöbbnek 400–500 hektár szántóföldje van, kevés éri el az 1.000–1.200 hektár terűletet, csak egynek, Bossanczenak van az alsó Suczawa-völgyben 1.500 hektár szántóföldje, ellenben nem kevés mezei jószág akad, melynek szántóföldje csupán 120–200 hektár.

A tartomány legnagyobb földbirtokosa, nem is számítva erdőbirtokát, a bukovinai görög-keleti vallásalapítvány, melynek jószágait a földmívelésügyi miniszteriumnak alárendelt és Czernowitzban székelő saját jószágigazgatóság igazgatja. A bukovinai görög-keleti vallásalap összes földbirtoka 255.365.85 hektárra rúg; ebből 231.370.78 hektár erdőség, 23.184.11 hektár pedig szántóföld, kert, rét, legelő, havas és egyéb termő terűlet. A mezei jószágok mind bérbe vannak adva, és pedig 9.810 hektár a radautzi cs. kir. állami ménes-birtoknak, a többi, mely 28 majorból és összesen 9.488 hektár terűletből, továbbá 85 kisebb-nagyobb, szétszórtan fekvő s így a majorokhoz nem csatolt egyéb, mezőgazdasági mívelés alatt álló telekből áll 2.011 hektár összes terűlettel, magánosoknak.

A majorokat rendszerint tizenkét évre, a kisebb birtokrészeket három-hat évre adják bérbe. A legtöbb alapítványi major szántóföldje jó karban van, mert habár a bérlők elé megállapított gazdálkodási terv nincs kitűzve, s határozott gazdálkodási rendszer megtartására sem köteleztetnek, az állami igzgatásnak mégis van gondja rá, hogy a föld termő ereje föntartassék, a szükséges trágya előállíttassék s az állattartás megfelelő legyen. A szántóföldet sokfelé költséges alagcsövezéssel, vagy nyílt árkokkal szárították ki s telkesítették.

A nagybirtoknál még egyenlőtlenebbűl oszlik meg a kisbirtok mezőgazdasági terűlete. Míg valamennyi községben sok zsellérnek csak 1/3–1/4 hektár földje van: addig a közép birtoknagyság átlagosan 2–6 hektár, s minden községben csak egy-két törekvő gazda növelte birtokát vásárlás útján 20 hektárra, vagy azon felűl. Sokkal kedvezőbbek az állapotok a német telepeseknél, kik közűl csaknem mindeniknek nagyobb külön parasztgazdasága van. A német telepesek igyekeznek szorgalommal és takarékossággal birtokukat, a mennyire csak lehet, növelni vásárlás útján esetleg a szomszédos községekben, de gyakran távolabbi községekben is. A földbirtok túlságos elaprózásán kivűl az egyes birtokosok földjeinek szétszórt fekvése is károsan hat a gazdálkodásra. De azért a bukovinai paraszt ellene szegűl minden tagosítási kisérletnek; az időnek rá nézve még kevés értéke van, s azt az időveszteséget, melyet hazúlról az egyes földdarabokra való ide-oda járással szenved, egyáltalán számba sem veszi. Részint az a balítélet, mely abban a fölfogásban gyökerezik, hogy a jégverések, ha a birtokos földjei különböző dűlőkben fekszenek, nem valamennyit látogatja és károsítja meg, szolgál okáúl, hogy a parasztság a tagosítást ellenzi, részint az egyes községi lakosok összes birtokának ez a kedvezőtlen megoszlása, a korábban divatozott közös gazdálkodással és azzal a fölfogással függ össze, hogy tagosítás esetén, minthogy a föld és fekvés nem minden dűlőben egyenlő értékű, egyes községi birtokosok csak jó, mások csak középszerű, egy részök pedig egészen rosz földet kapna.

A nagybirtokosok jószágaikon a legritkább esetben gazdálkodnak maguk; Bukovinában a magánosok kezén levő 180 mezei jószág közűl csak valami 40 van házi kezelésben, a többi bérbe van adva, sajnos, igen sokszor nem szakszerűleg képzett mezőgazdáknak, hanem vállalkozó szellemű űzéreknek, kik a bérleti idő alatt, tekintet nélkül a haszonbérlet trágyának állapotára és jövőjére, a legkisebb költség mellett a lehető legnagyobb hasznot akarják húzni, s meg akarnak gazdagodni belőle. Kétségkivűl vannak, kivált a görög-keleti vallásalap bérlői közt törekvő mezőgazdák, kik a mezőgazdaság haladása iránt nagy érdeklődéssel viseltetnek, s azon munkálnak is; ezek száma azonban nem valami nagy. Derék gazdatisztekben is érezhető a hiány. A bérlet ideje magánbirtokoknál rendesen hat év. Hogy az ily gazdaságok a mezőgazdasági haladásban részt nem vesznek, hogy ezeken a földmívelés emelésére semmit sem tesznek, hogy e jószágok jobb karba juttatására mi sem történik, az ép oly természetes, mint sajnálatos. De még sajnálatosabb a mostanában mindinkább terjedő rendszer: egész jószágok szántóföldjének darabonkénti bérbeadása kisbirtokosoknak és zselléreknek, a mi a tulajdonosnak a legnagyobb jövedelmet adja ugyan, de a jószágot fokozatosan tönkre teszi.

Általánosan elterjedt gazdálkodási rendszerrel Bukovinában sem a nagy-, sem a kisbirtoknál nem találkozunk; a mezei gazdálkodásban a rendszertelenség általában mindkétféle birtoknak közös jellemvonása. A többnyire bérbe adott latifundiumok gazdaságaiban csak arra ügyelnek, hogy a mívelni szokott gabonaneműek és egyéb mezei termények terűleti aránya évről-évre változatlan maradjon a nélkül, hogy ezt valamely határozott, a helyi körűlményekkel egyező vetésforgóhoz kötnék. E mellett a nagybirtokos, illetőleg a bérlő arra törekszik, hogy az egy bizonyos vidéken különösen kedvelt, mert ott legjobban díszlő terményt, példáúl a Dnieszter fensíkján a búzát, a Pruth és a Czeremosz alsó völgyében a tengerit, a közepes termékenységű vidékeken a zabot a lehető legnagyobb kiterjedésben termeszsze. Minthogy az általánosan mívelt szemes termények közt a búza és tengeri legkövetelőbbek, e két terménynek legalább egy részét frissen trágyázott ugarba, vagy mindjárt azután vetik; a vetésnek másik, gyakran nagyobb része e termények egyike vagy másika után következik, a hol épen elég termőerőben levőnek vélik a földet. A kisgazdák egész törekvése általában odairányúl, hogy mennél több tengerit vessenek.

A földek rendszeres trágyázása a legtöbb vidéken még koránsem terjedt el annyira, mint a hogy kivánatos volna. Ámbár mostanában a nagy- és kisgazdák a föld termőerejének föntartása végett az istálló-trágyára nagyobb gondot fordítanak, mindazáltal a trágya előállítása, valamint kezelése még mindig sok kifogás alá esik, minthogy a szarvasmarha nyári takarmányozása, illetőleg istállózása sem a nagy-, sem a kisgazdánál nincs szokásban. Csak a nagybirtokosok azon jószágain, melyeken hizlalással összekötött szeszfőzést vagy száraz hizlalást űznek, megy az évi trágyatermelés körűlbelűl annyira, a mennyi a szükségletet kielégíti. A nagybirtokosok némely jobban kezelt gazdaságaiban ma már műtrágyát is, különösen csontlisztet és phosphatokat kezdenek alkalmazni.

A talaj gépi megmunkálása, noha az utóbbi 25–30 év alatt némi javúlás mutatkozik, még mindig nagyon hátramaradt fejlődési fokon áll. Általában valami, csaknem babonás félelem tartja vissza a paraszt kisbirtokost, gyakran még a nagybirtokost is a termőréteg minden mélyítésétől, sőt általában minden mélyebb szántástól, úgy, hogy rendesen 10–12 centiméternél nem szántanak mélyebben; 16–18 centiméter mély szántás ritkán fordúl elő. Altalajtúrót és altalajekét sehol sem használnak.

Szántásra mai napság leggyakrabban könnyű egyes vasekét használnak, fagerendelylyel s egyszerű előrészszel; a nagybirtokosok jobban szeretik az előhántóval ellátott Sack-féle egyetemes ekét. A szántáshoz, mint a mezei munkákhoz általában, a nagybirtokokon úgy ökröket, mint lovakat is tartanak. Ökröt körűlbelűl kétszerannyit alkalmaznak s a szántást négyes ökörfogattal végzik. Igásállatúl a nagy gazdaságokban 100 hold szántóföldre nyolcz ökröt és négy lovat tartanak szükségesnek. A kisgazda igáserőnek a szerint használ lovat vagy ökröt, a mint ezt vagy amazt tudja könnyebben vásárolni. A gazdagabb oláh vagy rutén paraszt örömestebb dolgozik ökrökkel, sokat is tart szép, nagy állatok nevelésére, melyekkel a mezei munkánál nagyobb kiméletesen bánik. A német telepesek többnyire saját nevelésű, derék, nagy és erős lovakkal dolgoznak. A boronálást igen észszerűtlenűl készűlt boronával végezik. Ez négy-öt rövid és egy hosszabb fagerendából, melyre a kisefát akasztják, és mozgatható fa, ritkán vas kereszthevederekből áll úgy, hogy járás közben egy ily borona gerendái, a természeti erőműtani törvények szerint mindaddig eltolódnak, míg a legkisebb ellentállást nem találják, vagyis míg a boronafogak egyes csoportjai egymás mögött sorban nem állnak.

Vetés előtt kétszeri szántás csak a búzánál, repczénél, burgonyánál és répánál fordúl elő; a többi terményeket mindig csak egy szántás után vetik. Ha a föld nagyon röges, rendesen csak kézi sulyokkal segítenek rajta, mert a gyűrűs és fogas henger a tartománynak csak éjszaki, mezőgazdaságilag előhaladottabb részeiben a nagybirtoknál van használatban. Boronával többnyire csak kétszer: egyszer hosszában, egyszer keresztben járatják meg a földet. A vetőmagnak sima hengerrel való lehengerlése szintén csak az imént említett vidékeken szokásos, hol a szórva vető és sorvető-gépeket is sűrűbben alkalmazzák. A nagybirtok gazdaságaiban önként érthetőleg tökéletesebb talajmívelő eszközök vannak használatban.

A piaczi árú előállítására gabonatisztító rosták szolgálnak. Egyszerűbb szerkezetűek a kisbirtokosoknál is találhatók. Minthogy egy ily rosta beszerzése az egyes kisbirtokosra nézve nagyon költséges, szokásban van, hogy csak a módosabb gazdák vásárolnak rostát s azt bizonyos díjért a szegényebbeknek kölcsön adják. Nagy gazdaságokban trieuröket és gabonaosztályozókat is tartanak a gabona tisztítására és elkészítésére. A szecska- és répavágók, különösen az előbbiek, a kisbirtokosoknál is nagyon el vannak terjedve. Nem szabad említetlenűl hagynunk a Bukovinában használt kézimalmot (Ÿorna), melyen a paraszt, ha gazdag, ha szegény, maga őrli mindennapi kukoriczalisztjét és kukoriczadaráját. Ez a kézimalom faállványba foglalt, 40–50 centiméter átmérőjű két kis malomkőből áll. A felső kőbe, kerűletéhez közel, egy kis kerek lyuk van vésve, ebbe egy, a felső végével faállványba illesztett rudat állítanak, melynél fogva a felső követ (a futót) körben forgatják. Ez, minthogy gyors forgatást kiván, nagyon fárasztó munka, s pusztán az asszonyok teendője.

Bukovina egyetlen mezőgazdasági ipara a szeszfőzés. A tartományban 37 szeszfőző van, melyek közűl négy élesztőgyár. Az átlagosan előállított szesz 45.000 hektoliterre rúg, melyet többnyire magában a tartományban fogyasztanak el; a fölösleget Csehországba, Sziléziába és a galicziai Wieliczkába viszik ki, édesített szeszes italok gyártására. A szesztermeléshez szükséges nyersanyag 400.000 métermázsa burgonyából s 25.000 métermázsa tengeriből és árpából áll, mely szükségletet tisztán magának a tartománynak mezőgazdasági termeléséből fedezik. A szeszfőzőkben nyert moslékot ökörhízlalásra fordítják, s a szeszfőzőkkel kapcsolatos istállókban évenként kilencz-tízezer öikröt hizlalnak, mihez hetven-nyolczvanezer métermázsa tengeri, árpa és korpa szükséges. Ez a szükséglet, 20 százalék híján, melynek fedezésére Oroszországból és Romániából kell a gabonát bevinni, Bukovina saját gabonatermeléséből kerűlt ki. A moslékkal való hizlaláson kivűl a szárazhizlalást is űzik burgonyával, szeszgyártás nélkül, és pedig 36 hizlalóban, 120.000 métermázsa burgonyát s 12.000 métermázsa tengerit és árpát etetve föl. Ez istállókban évenként körűlbelűl 4.000 ökröt hizlalnak.

Bukovina évenként 13.000–14.000 hízott ökröt tenyészt. A hízóba fogott ökrök, körűlbelűl 5 százalék kivételével, melyek Magyarországból vitetnek be, bukovinai származásúak. Ezek az ökrök most már többnyire nemes vérűek, félvér, vagy még nemesebb állatok, s a honi tájfajtának berni és pinzgaui bikákkal való keresztezéséből származnak. A hízómarha egyharmadát Németországba, a többit Bécsbe, részint Csehországba viszik ki. A hízott ökrökön kivűl Bukovinából évenként körűlbelűl 2.000 darab sovány marhát, részint tinót, részint tehenet és bikát szállítanak Németországba és Bécsbe.

Lótenyésztés .

Az 1890. évi számlálás szerint Bukovina összes lóállománya 50.923 darab volt; egy négyzetkilométer terűletre tehát 4.87, 100 lakosra 7.88 ló esik. Lótartás tekintetében e koronatartomány első helyen áll. A lakosságnak 3.69 százaléka lótartó, s egy birtokosra átlagosan 2.13 ló esik. A kanczaállomány az 1890. évi számlálás szerint 20.291 darabot tett, miből 4.983 fedezett, vagy csikós kancza volt, és 100 kanczára 40 csikó esett. Herélt, tekintet nélkül korára, 21.523, mén 853, s munkára még nem használt fiatal ló 8.251 vétetett számba.

A tartománynak Ausztria által való átvételekor itt talált ló igen nemes könnyű fajta volt; sugár növésű és nagyon kitartó, a keleti jelleg erős kinyomatával. Az 1819-ben végrehajtott első összeírás 16.437 darabot vett számba. A tartomány nagy részében található legelők s apró tápláló fűvel benőtt rétek a nemes, sugár, gyors és kitartó lófajta tenyésztésére nagyon kedvezők. A tartomány ezen részeiben nemes és könnyű hátas és igás lovat tenyésztenek, még pedig a hol angol fajta mének vannak, valamivel nagyobb, a hol keleti mének, valamivel kisebb, de egyaránt gyors és igen kitartó lovat. A legjobb kanczákat a német telepeseknél találni, kiket az egykori, többnyire nagyon jó hírű magán ménesek föloszlatása óta az egyedűli magán lótenyésztőknek lehet tekinteni. Az Ó-Fratautz, Satulmare, Radautz, Tereblestie, Ilisestie és Új-Itzkany községekben lakó telepeseknek többnyire jó formájú és szép járású, nagy növésű kanczáik vannak. A lótenyésztés azonban a tartományban egészben véve még sok fogyatkozásban szenved; a parasztságnál elterjedt belföldi fajta kicsiny és nem szemrevaló; hiányos táplálkozás és korai igázás a nyomorúságos élet bélyegét nyomja reá.

Bukovina különlegessége a hucul ló, mely a tartomány nyugati hegyvidékén fordúl elő. A hucul ló nyilván keleti származású, de a föld és a fölnevelés sajátságos voltánál fogva jellegzetes alakot nyert; 136–146 centiméter magas, feje és nyaka nemes vérre mutat, teste hosszú, mély és széles, termete apró és zömök, orra hibátlan, járása könnyű, térdhajlása nagy, véralkata nyugodt és nem ijedős, színe gyakran különös. A hucul lónak kevéssel megelégedése és kitartása csaknem csodálatraméltó. Többnyire egész éven át szárnyék alatt, s még a jobb módú parasztok is állandóan nyitott istállóban tartják. A hucul ló elterjedési körében, mely a kimpolungi politikai kerűletet, a seletini s részben a solkai uœcze-putillai törvényszéki kerűletet s a wiŸniczi kerűlet egy részét foglalja magában, a takarmányozás nagyon kezdetleges fokon áll. Abrak-takarmányról szó sincs; nyáron egy kis zöldtakarmány és legeltetés, télen egy kis széna és szalma, melyet elébe vetnek, ez a hucul ló összes ellátása. A hucul ló úgy is, mint a legnehezebb podgyászt is elbíró hegyi ló, úgy is, mint teherhordó állat, nagyon el van terjedve, s teljes joggal megérdemli azt a hírnevét, hogy a kárpáti vidékeken nélkülözhetetlen. Tenyésztése a hucul vidéken bámúlatosan csekély, a mi annál meglepőbb, mert a hucul lovat nagyon keresik. E mellett terűlete két körűlménynél fogva nagyon is korlátolt; először is a benszülött hucul, ismerve e faj értékét, hágatásra nem használ mást, csak hucul mént; ott csak magánosok gondozása alatt álló állami mének fedeznek, melyek részint a radautzi állami ménesből valók, részint ezen a vidéken vásároltattak; más részről a hucul ló létföltétele azon körűlményekben gyökerezik, melyek e fajt fölnevelték. Ha a síkságra viszik s tenyésztésre használják, faji sajátságaiból, melyek a hegyvidéken oly erősen nyilatkoznak, már az első nemzedéknél veszteni szokott.

A tartomány lótenyésztésével a legszorosabb összefüggésben áll a radautzi cs. kir. ménes. Cavallar József főhadnagy javaslatára, ki a hadsereg számára újonczlovak bevásárlásával volt megbízva, már 1774-ben állítottak Kotzman helységben egy „újonczló-bevásárlási parancsnokság”-ot, mely 1783-ban a Czeremosz melletti Waszkoutzba telepíttetett át, hol Cavallar birtokot bérelt. Különböző körűlmények ajánlták, hogy Bukovinában nagyobb újoncz lógyűjtőhely állíttassék, melyet annál könnyebben lehetett létesíteni, minthogy a nyerstakarmány és a legelő olcsósága miatt a költség számba is alig jöhetett. Az újonczlovakkal átvett s a telephelyen felnőtt csikók nagy száma, tekintettel arra, hogy az ép oly számos, mint értékes lovakat Waszkoutzban czélszerűen elhelyezni nem lehetett, szolgált okúl, hogy 1788-ban a radautzi vallásalapítványi uradalom egy részét az újonczló-bevásárlási bizottság bérbe vette. A lóújonczozás ügyének folytonos növekedése 1792-ben arra bírta az udvari haditanácsot, hogy a lóújonczozó intézet elhelyezésére az egész radautzi uradalmat bérbe vegye s az újonczló-bevásárlási parancsnokságot „Országos ménes- és lóújonczozási osztály Radautzban” czímmel önálló testűletté emelje.

A birodalom legszélsőbb keleti határán, 60 kilométerre dél felé a tartomány fővárosától, Czernowitztól, a görög-keleti vallásalapítvány egyik uradalmán fekszik a radautzi cs. kir. állami ménes. Az uradalom nagyrészt a Suczawa völgylapályán terűl el; legnagyobb hosszasága keletről nyugatra 120 kilométer, s a Luczina havasi legelőn körűlbelűl 1.600 méter tengerszín fölötti magasságig emelkedik. A ménes egészen 1868-ig a katonai igazgatás ügykörébe tartozott, 1869-től kezdve a cs. kir. földmívelési miniszterium vezetése alá helyeztetett.

Az állami ménes fő czélja országos fedezőmének nevelése, melyek minőségök szerint az egyes tartományok cs. kir. méntelepeibe osztatnak. A beosztás rendszerint akkor történik, ha a mén a negyedik évet betöltötte. A méntelepnek katonailag szervezett személyzete közigazgatási tekintetben a földmívelési miniszterium, katonai tekintetben a cs. kir. lótenyésztési intézetek katonai felügyelősége, illetőleg a hadügyminiszterium alatt áll. Egy törzstiszt a ménes-parancsnok, a ki egyúttal igazgatója és főnöke az intézetnek, s a kinek a ménes összes katonai és polgári alkalmazottjai alá vannak rendelve. A gazdaság vezetése a felelősségben osztozó ménes-igazgató fő vezetése alatt a gazdasági felügyelő föladata.

A ménes-igazgatóság székhelye Radautz. A gazdaság üzletvezetése öt, nagy terjedelmű gazdasági kerűletre terjed ki, a ménesé ugyanannyi ménesállomásra, illetőleg összesen 16 ménestelepre, melyek közűl némelyek az egész éven át, mások csak a nyári hónapokban vannak használatban. A Radautzban levő ménesállomásnál a fedező időszakon kivűl a hágó mének, valamint a negyedfű fiatal csődörök a telepekre való beosztásuk előtt, végre a nyereg alá és kocsi elé betanításra szánt lovak és a használati lovak egy része helyeztetnek el czélszerűen berendezett istállókban.

A monarchia két államának dualisztikus különállása óta a radautzi állami ménesnek más föladatok jutottak, mint amaz időpontig. Az ezen intézetből 1869-ig Galicziába, Bukovinába és Magyarországba beosztott fedező mének többnyire a könnyű arab, vagy az angol-arab fajtához tartoztak, míg a nyugati tartományokat a nehéz félvér-fajtákkal a mostani magyar kir. mezőhegyesi állami ménes látta el.

E körűlményeknek megfelelőleg a jelenlegi tenyésztés nem egységes. Radautz most már ép úgy űzi a nemes közép nehéz és könnyű angol és arab hátas és hámos ló tenyésztését, mint a tiszta tenyésztést a lipizai és hucul fajtának egy-egy kis törzsével.

A ménesnek minden év november 1-ére megállapított maximális lóállománya a gazdasági és használati lovakkal együtt 1.258 darab.

Úgy az anyakanczák, mint a nem és évjárat szerint beosztott csikók a téli hónapok alatt falazott, hosszú és megfelelő széles istállókban helyeztetnek el, hol többnyire szabadon mozoghatnak. Az istálló előtt tágas kifutóhely van, melyet akolnak is neveznek.

A tavaszi hónapokban a szénakészlet mennyisége szerint az idősebb csikókat a hegyek közt fekvő ménestelepekre terelik. Mihelyt a hegyi állomásokon elég a legelő, a csikótlan anyakanczák, továbbá a három éves kancza-, s a három és két éves méncsikók egész Luczináig nyomúlnak előre. A luczinai ménesállomás a Kárpátok közt fekszik, 101 kilométernyire Radautztól.

Tartósan esős és hideg időben a lovakat a számukra kijelölt istállókba hajtják, míg kedvező időben éjjel-nappal künn a szabadban vannak; a ménesre lovas csikósok vigyáznak. Hogy a ménest a kurta nyelű, hosszú és nehéz karikás ostorral (úgy nevezett harapnikkal) ellátott s kutyáktól követett csikósok miként kisérik, vezetik és tartják rendben, arról megközelítő képet nyújtott a radautzi ménes kiállítása 1890 augusztus 9-től 13-ig a bécsi mezőgazdasági és erdészeti kiállítás alkalmával.

Megkapó látványúl szolgálnak az egyes ménesosztályok, midőn őket távoli legelőikről a ménesállomás közelében fekvő úgy nevezett sózótérre hajtják. Egyik ménes alig tűnik el az erdőben, már megjelenik a másik, majd kényelmes, nyugodt járással, majd szilajan vágtatva, játszva, kergetődzve, a mi különösen a méncsikóknál fordúl elő.

Ha a ménes valamely okból, hirtelen zivatartól, vagy ragadozó állattól, medvétől, farkastól megriad, a csikósra nézve nem könnyű és nem veszélytelen föladat a gondjaira bízott 100, vagy több lóból álló csapatot összetartani.

A hucul ménes egész éven át Luczinában van. A hucul fajta ivadékának a typus és a faji sajátságok föntartása végett a megszokott körűlmények közt kell felnőnie, különben elkorcsosodik. Frassinban, Radautztól 44.5 kilométerre nyáron át az úgy nevezett egyéves csődörcsikó-ménes, Taborában, Radautztól 49 kilométerre az egyéves kanczacsikó-ménes, Isworban, Radautztól 83 kilométerre és Luczinától 18 kilométerre a kétéves kanczacsikók ménese van elhelyezve.

Éjjel a szabadban tanyázó lovaknál nagy pásztortüzeket gyújtanak, így jobban együtt maradnak s a csikósok is jobban vigyázhatnak rájuk. Hűvös éjszakákon a lovak a tanya-tűznél melegszenek is, s nem érdektelen látni, mily vigyázattal teszik ezt.

Az éghajlat és a fölnevelés körűlményei hozzák magukkal, hogy a radautzi ménes lovainak fejlődése a jó takarmányozás, fölügyelet és ápolás mellett is lassú. De ha fejlettségének teljes korát eléri, nem közönséges ellenálló és munkára való erőt lehet tőle várni. Ennélfogva a radautzi ló a hadseregben is igen jó hírnévnek örvend. Az évenként korlátolt számban kipróbálás végett a bécsi cs. és kir. katonai lovaglástanító intézethez beosztott fiatal mének és kanczák a legtöbb esetben jó ugróknak s a terepen igen ügyeseknek és kitartóknak bizonyúlnak.

Éjszaknyugaton s 24 kilométerre Radautztól, Felső-Wikowban van a Bukovina lótenyésztése számára fölállított méntelep. Az ezen telephez beosztott mének nagy része a radautzi tenyészetből származik. Itt az angol félvér és a nagyobb termetű arab félvér mének a német telepesek részére, a könnyű arabsok és lippizaiak a román és rutén földmívesek apró lovai számára, a hucul mének a rutén hegyi lakosság teherhordó-állatnak kitűnő hegyi poniai részére kellő számban vannak. A Felső-Wikowba beosztott mének összes létszáma 86 darab, a miből a 15 darab hucul fajta magánosok gondviselése alatt áll.

Szarvasmarhatenyésztés .

Noha Bukovinában a szarvasmarhatenyésztésre kedvező természeti föltételek nagy mértékben megvannak, a szarvasmarhatartás mégis mindig nyomorúságos volt. Az 1870. évi számlálás szerint Bukovinának 242.400 darab szarvasmarhája volt; ebből 120.254 tehén, 75.844 ökör és 41.046 darab fiatal marha. Bukovinában 100 hektár szántóföldre 43.3 szarvasmarha esik; az állattulajdonosok több mint felének csak két szarvasmarhája van, körűlbelűl 3 százalékának több mint tíz, körűlbelűl 40 százalékának 3–10 darab. Bukovinában egészen a jelen korig a podoliai pusztai fajtához tartozó hosszú szarvú, darvas szörű marha volt leginkább elterjedve; a hegyvidékeken mind máig a rövid szarvú, barna és szürke marhát tenyésztik, minőt a nyugati alpesi vidékeken, Vorarlbergben, éjszaki és nyugati Tirolban találunk, csakhogy Bukovinában a sanyarú tartás, hiányos ápolás és az éghajlat kedvezőtlen volta következtében a fejlődésben hátramaradva. A színes és pedig vörös színű szarvasmarhát (a még most is található csekély maradvány után ítélve, Zillerhalit) e század harminczas éveiben a radautzi ménesbirtok gazdaságába vitték be, s onnan terjedt el Radautz környékén és a német telepeseknél. A nagybirtokosok, főleg a kotzmani és storoŸynetzi kerűletbe hollandi marhát honosítottak át, melyből némi maradvány még most is van. A szürke marhát leginkább Dél-Oroszországból és Moldvából vitték be, sok fiatal marhát fölnevelésre és sok marhát hizlalásra. Noha a határon mindkét ország felé vesztegintézet állott fönn, Bukovina marhaállományát évről-évre sújtotta többé-kevésbé a marhavész; s minthogy a szarvasmarhát Bessarábiában és Moldvában aránylag olcsón lehetett venni, a marhavész pedig a belföldi marhaállományt folyvást veszélyeztette: magában a tartományban a tulajdonképeni szarvasmarhatenyésztés nem látszott elég jövedelmezőnek. Ezek voltak legfőbb okai, hogy inkább foglalkoztak külföldről szerzett marha fölnevelésével és hizlalással, mint magával a tenyésztéssel.

Lassanként azonban kezdték belátni, hogy a darvas szőrű pusztai marha, noha kevéssel megelégedő, az éghajlat mostohasága iránt ellenálló, mint igavonó jószág pedig kitartó, lassú fejlődése miatt nem való a bukovinai gazdának. A hetvenes évek elején rá is tértek, hogy benn a tartományban kell a tenyésztést emelni, és pedig valamely jobb s nemesebb fajta tenyésztést. Az első kisérletek az országos gazdasági egyesűletből indúltak ki, mely a földmívelési miniszterium által állami segély fölhasználásával egyes községeknek apaállatokat adott, részint mürzthaliakat, részint bernieket, részint pinzgauiakat. Az eredmény többnyire igen kedvező volt; a szürke belföldi marhának a mürzthalival, később a bernivel és pinzgauival való keresztezése bevált, s oly vidékeken, a hol évek során át ilyen bika volt, a szürke pusztai marha lassanként kiszorúlt, s még a parasztság is, mely kezdetben hallani sem akart róla, hogy a szürke marháról lemondjon, megszerette a színes és tarka marhát, s tenyésztéséhez kedvet kapott.

A helyzet gyökeresen megváltozott 1882-ben, az Oroszország és Románia felé fölállított határzár folytán.

Hogy a nevezett országokból addig bevitt szarvasmarha hiánya legalább részben kiegyenlíttessék, s megvettessék alapja magában a tartományban egy jobb marhafaj tenyésztésének: 200.000 forint állami előleg engedélyeztetett szarvasmarha bevásárlására, s megindúlt a tömeges bevitel nyugati fajta, berni, pinzgaui, pusterthali, kuhlandi, stb. szarvasmarhából. Egy részről a bevitelnek meglehetős terv nélküli eszközlése s a bevitt szarvasmarha czélszerűtlen kiosztása, más részről pedig az, hogy a határzár elrendelése és az új szarvasmarhafajták bevitele, melyek tartás, gondozás és takarmányozás, sőt az éghajlat tekintetében is az ittenieknél kedvezőbb körűlményekhez voltak szokva, a lakosságot, különösen a kisbirtokosságot egészen készűletlenűl találta: azt eredményezte, hogy bizonyos keverék állt elő minden képzelhető keresztezésekből s a bevitt szarvasmarha nagy része elpusztúlt.

A határzárnak, meg az 1889. és 1890. évi rosz szénatermésnek további következménye a szarvasmarhák összes létszámának apadása volt, mely az 1890 deczember 31-diki számlálás alkalmával a korábbi számlálások eredményével szemben nyilvánvalóvá lett; természetesen nem szabad feledni, hogy a számbeli visszaesés mellett nem csekély a haladás minőség tekintetében. Mert ha a nyugati szarvasmarha bevitelével elért eredmények nem érték is meg az e czélra fordított költségeket, egynémely jó tenyészanyag mégis maradt a tartományban, a berni fajtából több tisztavér-tenyésztés keletkezett a nagybirtokosoknál, a pinzgauiak tenyésztése a radautzi ménesbirtok-uradalomban, melyek új tenyészanyagot szolgáltattak. Ezeket a gazdasági egyesűlet megvásárolta és hágó bikákúl a községekben elhelyezte. Évenként átlag 80–100 helyen van ilyen hágó bikaállomás. Ez állomásoknak természetesen még ritka hálózatában lassanként a keresztezéseknek bizonyos állandósága képződött, s tekintettel erre, a tartomány a bukovinai szarvasmarhatenyésztés emelése végett 1895-ben kiadott tartományi törvény alkalmából három nagy tenyésztő kerűletre osztatott: a berni szarvasmarhának a sík- és dombvidék, a pinzgauinak az előhegység, a szürke és barna szarvasmarhának a hegyvidék jelöltetett ki, mely utóbbit vérfölfrissítés és nemesítés czéljából felső-innthali szarvasmarhával próbálták keresztezni.

Mint a mezőgazdaság minden ágában, a szarvasmarhatenyésztésnél is különbséget kell tennünk a nagybirtokosok és a kisgazdák tenyésztése közt. Amazok a tökéletesebb szarvasmarhatenyésztés értékét már hosszabb idő óta belátták, ellenben a kisgazdák, a német telepesek kivételével, csak a legutóbbi évtizedben kezdték megérteni. Ehhez lényegesen hozzájárúl egy részt a kisgazdák saját tapasztalata, hogy a földmívelés magában, a gabonának mai ára mellett teljességgel nem jövedelmező, más részt a szarvasmarhatenyésztés emelésére irányúló törvényhozásnak azon rendelkezése, hogy a bikákat tenyészigazolványnyal kell ellátni és használni, a községek kellő számú bikákat kötelesek tartani, hogy törzsgulya-tenyészintézeteket és tenyészállomásokat kell létesíteni s azokat segélyezni.

A kisbirtokosok szarvasmarhatenyésztésénél a főérdek az ökrökre irányúl, mert a kisgazdák a legtöbb esetben a bikaborjúkat, melyekből esetleg jó bika válnék, inkább kiherélik, hogysem bikává nevelnék. Az istállók, az ápolás, a gondozás, a takarmányozás a kisgazdák többségénél még mindig nagyon hiányos. A hegyvidéki paraszt barmát télen át is a szabadban tartja; az istállózás és takarmányozás nyáron át a kisgazdánál egyáltalán nem szokásos s a baromállomány nagy részét nyáron a síkságról a havasokra hajtják. A marha többnyire tavasztól késő őszig egész nap a községi legelőn van, hol sovány táplálékát keresi. Ez a minden törvényes tilalmak ellenére még mindig meglevő szabad legeltetés, hol mindenféle fajú és korú s mindkét nembeli marhák, tehenek, üszők, bikaborjúk gyermekek elégtelen felügyelete alatt zavarják egymást, a szarvasmarhatenyésztés gyorsabb fejlődésének egyik akadálya. A paraszt a jó anyaállattal is aránylag keveset törődik, koránt sincs iránta annyi figyelemmel, mint a mennyit megérdemelne, s ha valamit mégis megbecsűl, az a bika.

A tejgazdaság csak a városok szomszédságában és a német telepeseknél szokásos, kik a kereskedelem számára vajat készítenek; a falusi népesség a nyert tejet többnyire családjában fogyasztja el.

A sertés-tartás és tenyésztés Bukovinában igen tetemes és általánosan el van terjedve. A czernowitzi, kotzmani, szerethi, suczawai és radautzi kerűletekben a kisgazdák a sertéstenyésztést nagyon élénken űzik; a sertéstulajdonosok 92 százaléka 2–5 darabot tart. Minthogy a kereskedők a nyugati tartományokba való kivitel czéljából sok sertést összevásárolnak, a kereskedők a tartományt bejárják, a tenyésztőket fölkeresik, állatjaikat összevásárolják; a sertéstenyésztés a kisgazdaságokra nézve jutalmazó s nem csekély jövedelemforrás. A sertésállomány folyvást emelkedőben van; 1890-ben 131.783 darabra rúgott. A korábban általánosan elterjedt nagy magyar és kondorszőrű moldvai sertést, mely lassú fejlődése miatt a megváltozott gazdasági állapotokba többé nem illik bele, a síkságon és azokban a kerűletekben, hol a sertéstenyésztést gondosabban űzik, külföldről szerzett angol sertésfajták, yorkshire- és lincolnshire-sertések keresztezésével tetemesen megjavították. A gazdasági egyesűletnek és a czernowitzi mezőgazdasági középiskolának tiszta vérű angol sertéstenyésznyájaik vannak, melyekből tenyésztésre kan- és nősténymalaczokat osztanak ki.

A Bukovinában tenyésztett juhok a durva gyapjas fajtához tartoznak; főleg a kisgazdák foglalkoznak juhtenyésztéssel és juhtartással. Ötven darabnál nagyobb nyájak ritkán fordúlnak elő. Legnagyobb a juhtenyésztés a hegyvidékeken s a 176.000 darab körűl, melyet 1890-ben számbavettek, felerész a hegyvidékhez tartozó kerűletekre: Dorinára, Kimpolungra, Seletinre, Putillára esett. A síkságon, a Dnieszter fensíkján a zastawnai kerűletben és a Suczawa alsó folyásánál a suczawai kerűletben meglehetős sok juhot tartanak. Sokfelé az a juh a bukovinai parasztnak az állatok között, a mi a tengeri a növényország terményei közt. A gyapjút a pórnők megfonják s durva posztó szövésére fordítják, melyből a férfiak, nők, gyermekek felsőruháját készítik; a báránybőrből az általánosan viselt fekete báránybőr sipkát csinálják; a tej a kereskedelemben is nagyon elterjedt juhsajt (brânza) készítésére szolgál; az őszszel leölt idősebb állatok húsából rágós füstölthúst készítenek.

Nagyon általánosan el van terjedve a baromfi-, kivált a tyúktenyésztés, mely, minthogy a tyúktojást nagyon keresik s Németországba szállítják, egyre jobban növekedik. Ezt a gazdasági mellékágat a nagy-, kis- és egészen kis birtokosok egyaránt űzik, kivált az asszonyok foglalkoznak vele, kik a szép és jó tojó tyúkokat nagyra becsűlik. Legáltalánosabban el van terjedve a lengyel tyúk; de a cochin- és más fajok is részint tisztán tenyésztve, részint korcsosodva sokfelé előfordúlnak. Minthogy a tyúkféléket többnyire tengerivel etetik, fínom, ízletes húsok van, s mivel áruk soha sem nagy, a városokban a tyúkfélék fogyasztása igen tetemes. A tyúkokon kivűl a terjedelmesebb gazdaságokban nagyobb számmal és eladásra pulykát is nevelnek, míg a zsidóság ludak tenyésztésével foglalkozik, ő levén a lúdhúsnak és zsírnak fő fogyasztója.

A haltenyésztés, bár a tartománynak folyókban, patakokban, tavakban és mocsarakban 25.000 hektár vízterűlete van, oly csekély, hogy még a helyi szükséget sem fedezi; a halakat leginkább Galicziából és Romániából (a dunai pontyokat) viszik be. Mostanában a mesterséges haltenyésztés és minta-tógazdaság számára a kotzmani vallásalapítványi uradalomban egy intézetet állítottak, s a pisztráng- és lazaczköltő és tenyésztő telep fölállítása a nevezett alapítványhoz tartozó hegyi vizekben folyamatban van.

Erdőgazdaság. Eckl Vinczétől, fordította Arató Gyula

Abban az időben, mikor Bukovina Ausztriához csatoltatott (1774-ben), az erdőségek majdnem teljesen összefüggő testet alkottak, s csak a völgyek alján és a síkságokon elterűlő szántóföldek és rétek, valamint a mocsarak szakították meg őket itt-ott. Olyan adat, mely az erdőségeknek ez időbeli kiterjedésére nézve tájékozást nyújtana, nincsen. Legelőször az 1820. évi kataszteri fölmérés alkalmával állapíttatott meg az erdőterűlet, mely akkor 487.770 hektárra rúgott. Az 1854. évi kataszteri fölmérés azonban már csak 451,195 hektárnyi erdőt talált. Ebből is látható, hogy az erdőségek hajdani kiterjedése idők folytán nagy mértékben apadt, a mennyiben ez az apadás a föntebb megjelölt két időpont közt 36.542 hektárra ment.

A míg a korábbi idők népeinek fő foglalatossága az állattenyésztés volt: addig azok fő törekvése arra irányúlt, hogy mennél kiterjedtebb legelő terűleteket teremtsenek, s ennek tulajdonítható, hogy manap a jelenlegi kimpolungi, radautzi és wiŸnitzi kerűletek hegyvidékein oly nagy terjedelmű legelők (polonini) vannak. Ebben az erdőpusztításban annak idején nemcsak a birtokosok, hanem a jobbágyok is nagy részt vettek, s emezek annyival inkább, mert a tulajdonjogi és birtoklási állapotok még rendezetlenek voltak.

A birtokviszonyok rendezése Bukovinában az 1854. évi kataszeri fölmérés alkalmával történt, a mikor egyszersmind az erdők határai megállapíttattak és állandósíttattak.

Az 1859–1874. évek alatt a földbirtokok a rájuk nehezedő terhek és szolgalmak alól fölszabadíttatván, a bukovinai görög-keleti vallás-alapítványtól vétel útján igen sok erdő és más földterűlet jutott a jogosúlt jobbágyok és a községek tulajdonába, s így jöttek létre a községi és közbirtokossági erdők. Ép így jutott a kimpolungi kerűletben a vallás-alapítvány részéről, továbbá a wiŸnitzi kerűletben a földesurak részéről a szolgalmak megváltása fejében számos erdő és legelő a hajdani jobbágyok birtokába, s így jöttek létre az úrbéres birtokok. Ma egyetlen erdeje sincs Bukovinának, mely szolgalommal volna terhelve.

A mai állapot szerint az erdők összes terűletéből (447.867 hektár) 227.422 hektár a bukovinai görög-keleti vallás-alapítványra, 1.493 hektár az államra, 57.665 hektár a községekre és közbirtokosságokra, 23.022 hektár hitbizományokra, 138.265 hektár a volt úrbéresekre esik, s az erdőterűlet a tartomány terűletének 42.7%-át öleli fel.

Habár Bukovina a 48 és 47 szélességi és 42 és 44 hosszúsági fokok között, tehát a mérsékelt földövön terűl el, éghajlatának természete nagyon elüt attól, a mire a földrajzi fekvését megjelölő számbeli adatok után következtetni lehetne. Ennek a jelenségnek első sorban az az oka, hogy a tartomány hegységei 1.859 méternyi magasra emelkednek, völgyei szűkek és magasra fölnyúlnak, másodsorban pedig az, hogy éjszak felé egészen nyilt a fekvése. Ehhez járúl az esőzés gyakorisága, s az uralkodó szeleknek éjszaki, éjszak-keleti és éjszaknyugati iránya.

A föld termőképességére legnagyobb hatása az éghajlatnak van, s ebben a tekintetben a tartományt négy, egymástól élesen elváló tenyészeti övre lehet fölosztani.

Az első a tartománynak éjszaki, jórészt sík részét foglalja magába s az előhegységekig terjed; a másik a WiŸnitz, Berhomet, StoroŸynetz, Kupka, Petroutz, Wikow, StaŸa, Putna, Suczawitza, Mardzina, Solka, Gurahumora, Illiszestie, Kaczika, Wama, Stupka előhegységekre terjed ki; a harmadik a Kimpolung, Dorna, Szipot (kincstári), Seletin, Szipot (magán) és Putilla hegységekre terjed; végűl a negyedikbe a harmadik tenyészeti övnek 1.200 méternél magasabb hegyei tartoznak.

A föld termőképességének szempontjából a tartományt éjszaknyugatról délkeletnek tartó vonallal két, egymással közel egyenlő kiterjedésű részletre lehet osztani. A tartomány éjszaki felén a lősz, agyag és kavics neogenrétegekkel alkotják a talajt, déli felén ellenben a kárpáti homokkő és a csillámpala uralkodik, melyek között trachit, mész, kovapala, agyagpala, stb. eoczén képletek fordúlnak elő.

A legjobb s a fák tenyészetére és növekvésére legkedvezőbb minőségű földet a mész- és vastartalmú homokkő elmállási képződményei, valamint a lapályok üledéktalaja alkotnak.

A kimpolungi, radautzi és wiŸnitzi kerűletek hegyvidéki erdőségei legnagyobbrészt a föltétlen erdőtalajú erdők közé tartoznak, részben pedig olyan talajúak, melyekre nézve az erdőtörvény rendelkezései különleges kezelésmódot szabnak meg. Ezek közűl a cs. kir. erdőfelügyelőségek a hegykúpok meredek oldalain és a vízmosta, szakadékos völgyvégek táján ezideig 5.762 hektárnyi erdőt jelöltek ki véderdőnek.

Mikorában Bukovina Ausztriához csatoltatott, a síkföldön és a fensíkokon, a Szereth és Pruth folyamok mentén végig terjedelmes tölgyesek állottak. Manap a tölgy csupán a bükk és gyertyán közé elegyedve fordúl elő Czernowitz, Kotzman, Szereth és Suczawa kerűleteiben, meg a StoroŸynetz és WiŸnitz kerűletek egy részén.

Erdőrészlet a Sipitul-völgyből. Russ Róberttől

A síkföldi erdőségekben a bükk az uralkodó fanem, mely itt tiszta erdőrészeket alkot; de az előhegységekben a tiszta bükkösök már háttérbe szorúlnak a bükk és jegenyefenyű által alkotott elegyes erdőtenyészet mellett, e hegységekben pedig a fenyűfélék válnak uralkodókká s itt a jegenye- és lúczfenyű elegyes csoportjait a magasabb vidékeken tiszta lúczosok váltják föl. A bükk azonban csoportosan vagy egyesével még a magas hegységben is előfordúl s 1.400 méter absolut magasságig fölhatol.

A jegenyefenyű egészen a bükkel tart lépést; egyesével ez is fölhatol a lúcz regiójának legmagasabb pontjáig; azonban tulajdonképeni termőhelye az előhegységekben van, melynek főként bükkel és lúczfenyűvel elegyesen fő fanemét teszi.

Az említett fanemek mellett különösen a gyertyán érdemel említést, mely kisebb mennyiségben a bükkel és tölgygyel elegyedve majdnem valamennyi lomberdőben előfordúl, kivált a hol évszázadokkal ezelőtt a tölgy volt az uralkodó fanem, s hol most épen ellenkezőleg a gyertyán van nagyobb számban eltejedve. Kevéssel ezelőtt, részint tiszta erdőrészeket alkotva, részint a tölgygyel elegyedve a kőris is nagy mennyiségben fordúlt elő, hasonlóképen a juhar és szilfa is, mely utóbbiak az üde és korhadékban dús talajokon majdnem mindenütt mellé szegődtek a bükknek.

Az erdeifenyű a kimpolungi, radautzi és wiŸnitzi kerűletekben részint elegyűletlenűl, részint más fanemek közt elszórtan fordúl elő; a vörösfenyűt is ott lehet találni egyesével, vagy csoportosan majdnem mindenik kerűletben; ezt a fanemet azonban, a hol csak előjön, mindenütt mesterségesen telepítették meg a korábbi évtizedek alatt.

A fölsorolt fanemeken kivűl előjönnek még a következők: a nyír, főként a leégett terűleteken s a fölújítás alatt lévő vágásokban, melyeket szélhordta magvai ellepnek; az éger és fűz a patak- és folyópartokon tenyészik tömegesen, egyebütt egyesével és csoportosan elszórva; a nyár, kecskefűz és mogyoró leginkább a fiatalosokban; a törpefenyű és a havasi éger a tenyészet felső határán. Itt-ott egy-egy tiszafa is található, mely pedig, mint a helyenként látható törzsek mutatják, a korábbi időkben meglehetősen nagy számban fordúlt elő és nagyra (45 centiméter vastagra) megnőtt. Kipusztúlását nem annyira annak kell fölróni, hogy fája ipari földolgozásra különösen alkalmas, mint inkább annak, hogy lombozata a marhákra, melyek levelein nyalánkodtak, mérgező hatással volt, s e miatt az állattenyésztéssel foglalkozó nép és a pásztorok valósággal hadat üzentek ellene s mindenütt, a hol csak találták, kivagdalták.

A fák tenyészete általában véve igen buja, s a jó záródásban felnövekedett fák törzse rendkivűl magas, vaskos és egészen egyenes. A legerősebb és leghosszabb törzseket a kimpolungi kerűlet erdőségei szolgáltatják, melyekben a 40–60 méter magas és alúl 1.0–1.80 méter vastag fák épen nem tartoznak a ritkaságok közé. A bükk is kiválik törzsének magasságával (16–24 méter) és fájának hasadékonyságával.

Annak következtében, hogy a rendszeres erdőgazdaság Bukovinában csak mintegy öt évtizeddel ezelőtt vette kezdetét, az erdők legnagyobb része vágható állapotban van, a mi az erdők rendszeres használatának olyatén szabályozását, mint a húzamos gazdálkodás kivánja, megnehezíti.

Az előhegységbeli és a magas hegységi többi terűleteken, melyek már hosszabb idő óta használat alatt állanak, a hajdani hamuégetés, hasított faárúk termelése, valamint a fáknak oly czélból való kivágása, hogy lombozatuk a kecskéknek és juhoknak táplálékúl szolgáljon, s más efféle kiméletlen használatok az erdők állapotát nagyon megrontották, úgy, hogy ezekben egyelőre alig lehet szó fatermelésről, kivált ha azt is számításba veszszük, hogy ezeken a terűleteken az erdőégesek, irtások és a korlátlan legeltetés miatt az újra beerdősűlésnek alapföltételei mind hiányzanak.

A talaj jó termőereje s a tetemes fakészlet daczára a jelenlegi erdőterűletek évi fatermését, illetőleg a fa tömegének gyarapodását hektáronként átlag 3.6 köbméterre lehet tenni, vagyis egészben véve évi 1,612.321 köbméterre.

A korábbi időkben, mikor az erdők birtoklása rendezetlen volt, mindenki szabad tulajdonnak tekintette azokat és faszükségletét onnan fedezte, a hol érte. Csak 1776-ban adatott ki Bukovinára nézve az első erdőrendtartás. Az erdőkezelésnek némi rendszerbe foglalása csak 1792-ben vette kezdetét. Alapúl az ú. n. terűlet szerinti vágás-osztást választották, melynél az évente kihasználható vágásterűlet nagyságának kiszámítása csupán az erdő kiterjedésének és a vághatóság korának figyelembe vételével történik. Egyes erdőkben, melyek fatermése értékesíthető volt, el is készítették ezen az alapon a gazdálkodás tervét. A magántulajdonúl bírt erdők ellenben úgy a védelem, valamint az ápolás tekintetében rosz bánásmódban részesűltek, úgy, hogy a politikai hatóság 1818-ban és 1838-ban képzett erdőtisztek alkalmazását kivánó rendeleteket adott ki. Mindemellett a legtöbb erdőben a rendszertelen szálalás módja honosodott meg. Ezzel legelőbb a vallásalapítványi erdőkben hagytak föl és 1876-ban az erdők kezelését korszerű elvek szerint szabályozták, megállapítván azoknak előbb ideiglenes, azután végleges gazdasági tervét. Az erdőfelügyelőségi intézménynek 1871-ben történt fölállítása óta pedig részint rábeszélés, részint ráparancsolás útján a községek és volt úrbéresek erdeiben is tért hódított a rendszeres gazdálkodás, úgy, hogy ma már a még meglevő erdők mind rendszeres kezelésben részesűlnek, még pedig a húzamos erdőgazdaság elvei szerint, nevezetesen: a görög-keleti vallás-alapítvány birtokán 229.288 hektár, a községi és közbirtokossági erdők közűl 28.579 hektár, a magántulajdonban levő erdők közűl 76.931 hektár, tehát összesen 334.798 hektár erdőterűlet, vagyis az összes erdőterűletnek 74%-a.

Leggyakoribb kezelésmód a szálerdő mívelés tarvágással vagy fokozatos fölújító vágással. Csekélyebb elterjedésnek örvend a csoportos fölújító vágással kezelt szálerdő és a sarjerdő mívelsémódja. Jelenleg 436.882 hektárt szálerdő mívelsémóddal, 10.985 hektárt sarjerdő mívelésmóddal kezelnek. A vágásfordúló a szálerdőkben a vallás-alapítványoknál 100–120 év, a községi és magántulajdonban levő erdőkben rendszerint 60–80 év. A sarjerdők vágásfordúlója 3–40 év között változik.

Az erdők fölújítását azelőtt egészen a természetre bízták. Csak a mikor a síksági erdőkben nagyobb terűleteket kezdettek kihasználni, akkor fogtak hozzá a vágásoknak mesterséges úton való beerdősítéséhez.

Az ekként létesített nagyobb kiterjedésű fiatalosok a 70-es évek közepéből származnak, a mikor a görög-keleti vallás-alapítvány síksági erdeiben a letarolt terűletek beerdősítéséhez nagyobb erélylyel kezdtek hozzálátni. Ez a példa hatott, s a mint az erdészet közigazgatási tényezői is buzdítólag léptek föl s az ügyet támogatni kezdték, a mesterséges erdősítés a magán erdőbirtokosok körében is mind több tért hódított.

A közigazgatás erdészeti alkalmazottjainak szaporítása útján azután, a törvényes rendelkezések alapján sikerűlt a községek és magánbirtokosok erdőterűletein is nagyszabású erdősítéseket létesíttetni, úgy, hogy a legutolsó két évtized alatt beerdősíttetett:

I. a görög-keleti vallás-alapítványnál 22.905 hektár 211.384 frt 39 kr költséggel,

II. a községek és közbirtokosságok által 438 hektár 5.029 frt 79 kr költséggel,

III. a magánbirtokosok által 2.281 hektár 18.331 frt 48 kr költséggel,

tehát mindössze . 25.624 hektár 234.745 frt 66 kr költséggel,

mely adatok szerint a hektáronkénti átlagos költség 9 frt 16 krajczárra rúg.

A mesterséges újra erdősítésnél a síksági erdőkben a tölgyet, elegyes erdőknél a bükköt választják fő faneműl. Ellenben a hegységi erdőkben a lúcz- és jegenyefenyűnek adnak elsőbbséget, míg a bükköt lehetőségig visszanyomják. Az említett fő fanemeken kivűl alkalmas termőhelyeken tért engednek az erdeifenyűnek, vörösfenyűnek, kőrisnek, szilnek és juharnak is.

A mi a fa értékesítését illeti, az Bukovinában a vallás-alapítványnál (1786-ban) kezdődött olyképen, hogy a jobbágyok 24 krajczár lefizetésével jogot szereztek arra, hogy építő és tűzi fával az alapítványi erdőkből láthassák el magukat. Nagyobb mértékű lett a fa értékesítése már 1803-ban az üveghuták létesítése következtében, a milyenek Krasna-Ilskiben és Krasna-Putnán, később Karlsbergen és Fürstenthalban, illetőleg Neuhüttén és Czudynban keletkeztek. Ugyanakkor indúlt meg az összes vallás-alapítványi és magán erdőkben a hamuzsírfőzés, és a fát nem sokára oly sokféleképen hasznosították, hogy az erdők állománya már-már veszélyben forgott s az évi vágás mennyisége igen megapadt. A tarolás azután csak a honi fogyasztásra szükséges építő és szerszámfa, hasított árúk és tűzifa termelésére szorítkozott, a legelső fűrész pedig 1816-ban állíttatott föl.

A putnai kolostor gőzfűrésze. Russ Róberttől

1816-ban és 1820-ban azt is megkisérlették, hogy a dornai és jakobenyi kerűletekből a fát Keletre tutajozzák; ez a kisérlet azonban akkor a romániai jogállapotok rendezetlensége miatt meghiusúlt. Nagyobb szabású fakivitelre irányúló kisérlet aztán csak az ötvenes években történt újra, a mikor a Dorna és Bisztricza völgyén végig nagyobb mennyiségű fát sikerűlt Keletre szállítani.

Ebben az időtájban kezdett föllendűlni a fakereskedés is a wiŸnitzi kerűletben, a Czeremosz folyó mentén, s a folyónak nagy vízkörnyékéről sok szálfát és rönköt, metszett és hasított árút szállítottak tutajozással Czernowitzba s onnan tovább Oroszországba és Romániába. A lemberg-czernowitz-jassyi vasútvonal kiépítése pedig (1866-ban) a fínomabb szelvényárúnak külföldre való kivitelét is lehetővé tette s valósággal ettől az időponttól kezdődik a tulajdonképeni fakereskedés fejlődése. Tűzifát pedig a vasút maga is igen sokat fogyasztott, s azonkivűl sokat szállított Czernowitzba és a Galiczia keleti részén fekvő városokba; a tölgyfa, hangszerfa, dranicza, zsindely és szitakéreg élénk keresletnek örvendő kiviteli czikkek.

A Horst czég mellett, mely 1867-ben a radautzi kerűletben nagyobb fatermeléshez fogott, 1876-ban azonban működését tőkehiány miatt kénytelen volt megszűntetni, a jelenleg is fönnálló fatermelő és gőzfűrész részvénytársaság (korábban Götz Fülöp és Károly s társa) fejlesztette nagyon a fakereskedést, mely utóbbi 1874-ben Czernowitzban tízkeretes gőzfűrészt létesített.

A hatvanas évek folyamán kiépített helyiérdekű vasútak a két fő vízi útvonaltól oldalt eső vallás-alapítványi és magánerdőket is megközelíthetőkké tették a kereskedelem számára s ezeknek az erdőknek föltárása számos vállalat létesűlését idézte elő.

A fatermelés és a fakereskedés fejlődésével lépést tartva a különféle faföldolgozó gyárak keletkezése is lépést tartott.

Miután 1816-ban a Czeremosz folyón az első fűrészmalmot fölállították, még abban az évben ugyanazon a folyón, valamint a Besztercze és Dorna vizén is több fűrészmalom épűlt. Ezek a fűrészmalmok természetesen nagyon kezdetleges berendezésűek voltak, ú. n. oláh-fűrészmalmok; csak mikor a szelvényárúk kivitele jövedelmező üzletté vált, kezdték fölállítani a fínomabb czikkek kidolgozására alkalmas műfűrészmalmokat s utóbb a gőzfűrészeket.

Bukovinában jelenleg 31 gőzfűrész és 123 fűrészmalom dolgozik, 146 több pengéjű és 146 egyszerű kerettel, 2.286 fűrészlappal; ezeken kivűl van bennük 144 körfűrész, 6 bütüző fűrész, 9 gyalúlógép, 1 léczfűrész, 5 szalagfűrész. Mindezek földolgoznak évente mintegy 900.000 köbméter gömbölyűfát, s körűlbelűl 500.000 köbméter szelvényárút állítanak elő. A gőzfűrészek és a műfűrészmalmok jórészt a Kelet és Németország felé irányúló kivitel számára dolgoznak, míg a közönséges fűrészmalmok a helyi fogyasztás számára állítják elő a szükséges anyagot.

Bukovina erdeiben főként rönkőt, épűleti és szerszámfát s hasított árúkat (hangszerfát, drániczát, zsindelyt) tűzifát és szénnek való fát termelnek. A csekély értékű tűzifaanyagból a helyi fogyasztás számára szenet égetnek. A rönk- és épűletfa termelésénél kerűlő hulladékokból, favégekből, a mennyiben a fa erre alkalmas, zsindelyt, drániczát és kádárfát állítanak elő; a többi lágy és kemény tűzifát, mint értékesíthetetlen anyagot, a vágásterűleteken hagyják elkorhadni.

Facsúsztató és favágó kaliba hucul munkásokkal. Russ Róberttől

A mennyiben a kiterjedt közlekedési eszközök mellett nem kell többé attól tartani, hogy fenyűfélék kellően értékesíthetők nem lennének, ezek ára évről-évre emelkedik; ellenben a nagy kiterjedésű bükkösöket ez idő szerint haszonnal értékesíteni nem lehet, mert a tűzifa fogyasztása sokkal csekélyebb, hogysem a nagyobbára igen vén bükkösök fölhalmozott fakészletének értékesítésére számítani lehetne.

A bukovinai lakosok közűl csak a hegyvidéki rutének, az ú. n. huculok adják magukat egészen favágásra és tutajozásra. Kivéve a rövid ideig tartó tavaszi mezei munkát és a nyári aratás idejét, a hucul az egész éven át favágással, faföldolgozással, a rönkök és szálfák szállításával foglalkozik. A síkságok népe csupán a tűzifa vágásához szolgáltat munkásokat.

A hucul ügyes és szorgalmas, mindamellett kevéssel beérő és az időjárás viszontagságaihoz megedzett erdei munkás; kin az erdőn, hasítványokból kezdetlegesen összetákolt kunyhóban (kolibában) lakik s évhosszant napról-napra a kukoriczalisztből készített mamaligán él. Hébe-hóba egy-egy falat hús, gyakrabban egy-egy ital pálinka s munkaközben egy-egy pipadohány mindaz, a mire egy ilyen famunkásnak szüksége van.

A fontosabb erdei mellékhaszonvételek: a legeltetés, cserkéreghántás, makkoltatás, kőfejtés és a vadászat. A gyantaszedéssel szintén kisérletet tettek ugyan, de mivel nem járt kedvező eredménynyel, abbahagyták.

Az elsorolt mellékhaszonvételek közűl említésre méltó értéke csak a legeltetésnek van; ez a haszonvétel évente hektáronként 6–15 krajczárt jövedelmez. A lúczkéreghántást cserzés czéljára a korábbi időkben az erdőgazdaságra nézve igen káros módon gyakorolták, a mennyiben 40–60 éves erdőrészeket tartoltak le e végre; a törzseket lehántották s magát a fát vagy fölgyújtották, vagy a vágásterűleten elkorhadni hagyták. A kéreghántásnak ezt a módját azonban már elhagyták, s csak a rendes évi vágásterűleteken a fák letarolásakor gyakorolják. Abbahagyták már a hamuzsírfőzést, illetőleg a fának ily czélból való fölégetését is, mert ez a haszonvétel a faárak emelkedése miatt nem hajt elég jövedelmet. A makkoltatás csak időszakonként, makktermő években ad hasznot a síksági és az előhegységi bükkösökben. Famagvakat csupán erdősítési czélokra gyűjtenek, s kivéve a vallás-alapítványi erdőkből a nyugati állami erdők számára szállított lúczfenyűmagot, a magvaknak nincs is kelete. Nagyobb fontossága van a mészkő és épűletkő fejtésének, mert amaz mészégetésre és czementkészítésre, emez pedig kőfaragó munkára igen alkalmas. A vadászat csak rövid idő óta hajt némi jövedelmet, a mióta ugyanis a Suczawa völgyében és a Moldawitza-völgy felső részén lévő vadászterűletekért, melyekben nagy vad is tanáyzik, a külföldi vadászok nagyobb bérösszegeket fizetnek.

A kivágott faanyagokat a vágásterűletekről az erdei útakhoz, erdei vasútakhoz és vízi útakhoz föld- vagy facsúsztatókon, vagy pedig tengelyen juttatják el s ott az erdei rakodókon halmozzák föl. Innen a faanyagokat vagy tutajba kötve vízen, vagy pedig vasúton szállítják tovább; avagy ha a fűrész vagy fapiacz nincs messze, tengelyen.

A fának a tartomány belsejében való szállítását rendkivűl megkönnyíti a számos folyó, melyek Bukovinát minden irányban keresztűl-kasúl szeldelik. A folyók közűl a Dnieszteren kivűl az Oroszország és Románia felé irányúló kivitel szempontjából főleg a Pruth és Bisztricza, a helyi fogyasztásra szánt faanyagok szállítása szempontjából pedig a Czeremosz, Dorna és Szereth folyók s mellékvizeik a nagyobb fontosságúak.

Tutajkikötő és fölfogó gereb a Czeremosz folyón Uœczeryki mellett. Russ Róberttől

A Czeremosz folyón már 1816-ban elkezdték a tutajozást s WiŸnitzbe és Czernowitzba szállítottak rajta gömbölyű fát. A Bisztriczán pedig ugyanabban az évben Konstantinápolyba akartak fát szállítani; ez a kisérlet azonban akkor Moldvaország rendezetlen jogállapota miatt meghiúsúlt. Csak 1842-ben, illetőleg 1843–1844-ben sikerűlt Strohmayernek a Bisztriczán, még pedig Románián át egész Galatzig rendezni a tutajozás ügyét, mire aztán 1847–1848-ban nemcsak a Bisztricza és Dorna folyók, hanem a Teszna és Koszna patakok is alkalmasokká tétettek a tutajozásra. A Suczawa folyót 1820-tól 1860-ig helyi szállításokra már szintén használták s a szállítás akadályainak elhárítása által egészen Hadikfalváig alkalmassá tették az épűletfa tutajozására és a tűzifa úsztatására. Mivel azonban az úsztatás a Suczawa folyó medrét többnyire úgy megrongálta, hogy csak nagy költséggel lehetett megint tutajozásra alkalmassá tenni, e miatt a tűzifa-úsztatást ezen a vízen abbahagyták. Addig, míg a vágások a Czeremosz, Bisztricza és Dorna folyók alsó folyása táján s a mederhez közel eső erdőkben folytak, a fának leszállítására elegendő volt az a víztömeg is, a mennyi tavaszszal a hóolvadáskor s az ezutáni esőzések alkalmával összegyűlik a folyók medrében. Mikor azonban a vágások az említett folyók felső vízkörnyékére kerűltek, itt is előállott annak szüksége, hogy a folyók természetes vízbősége mesterségesen, alkalmas vízgyűjtők által szaporíttassék.

Az első vízgyűjtők (vízfogógátak) közűl az egyik 1869-ben épűlt a Rippen patakon a wiŸnitzi kerűletben, a másik 1868-ban a Brodina patakon a radautzi kerűletben. A hatvanas évek folyamán, mikor a fakereskedés élénkűlésnek indúlt, s illetőleg a Dorna és Bisztricza folyókon a fenyűfának Keletre való kivitele nagyobb mértékűleg történt, első sorban a Bisztricza folyónak Erdélybe eső részén építettek három vízfogót, hogy ezek vízével a Kirlibabán levő erdők fatermését leszállíthassák egészen addig, a honnan aztán a tutajozás vízgyűjtők segítsége nélkül is történhetett. Nem sokkal utóbb (1879-ben) a bukovinai részen szintén építettek egy vízfogót, valamint a Teszna és Deaka patakon is. 1879-ben és 1880-ban s a következő években aztán a Teszna, Koszna, Tzibo, Kirlibaba és a Deaka patakon még egy-egy vízfogót létesítettek s a fölsorolt vizeket partvédelmi és vízszabályozási építményekkel egészen alkalmasokká tették az úsztatásra. Hasonló vízépítési és szabályozási munkálatokat egyebütt is végeztek; 1879-ben fölépítették a Rudolf-gátat a Fehér Czeremosz folyón s a vízduzzasztót az Ihnatessa patakon.

A nyolczvanas években még a Biskeu, Dichtinetz, Jalowiczora és Sarata patakokon építettek egy-egy, meg a Putilla patakon két gátat, s egyszersmind a patakok medrét szabályozták és az úsztatásra alkalmassá tették. Ugyanakkor a Szereth folyó felső vízkörnyékén is végeztek hasonló munkálatokat, nevezetesen a Szereth folyó felső részét is alkalmassá tették az úsztatásra, a Zwarasz, Zubrynetz, Borsukeu és Lopuszna patakokon pedig egy-egy gátat építettek. 1891-ben a Suczawán létesítettek egy ilyen vízgyűjtőt s e mellett a folyó medrét Szipot és Frassin között úsztatásra szintén teljesen berendezték.

A Rudolf trónörökös-gát a Czeremosz völgyében. Ehrmanns Tivadartól

Ez idő szerint Bukovinában a következő vízépítmények állanak használat alatt: a) a Bisztricza és Dorna folyón s ezek mellékvizein: 8 vízgyűjtő (620.000 köbméter víz fölfogására); b) a Czeremosz és Putilla folyón és mellékvizein: 10 vízgyűjtő (900.000 köbméter víz fölfogására); c) a Szereth folyón és mellékvizein: 5 vízfogó (450.000 köbméter víz fölfogására); d) a Suczawa folyón: 1 vízgyűjtő (180.000 köbméter víz fölfogására); összesen tehát 24 vízgyűjtő, melyek együtt 2,150.000 köbméter vizet fogadnak be.

A vízgyűjtőkön kivűl van 2 vízi csúsztató, melyek hoszsza 11.5 kilométer. A vízfogókkal kapcsolatos vízi útak, melyek partvédelmi és szabályozási munkálatok által úsztatásra teljesen alkalmasokká tétettek s 5 ölfakifogó gerebbel is el vannak látva, egy hosszaságba mérve 328 kilométerre rúgnak. A fának vizen való kiszállítását akként gyakorolják, hogy a rönköket a mellékvizeken egyesével, szabadon úsztatják le a fő vízig; ott több rönköt (úgy, a mint a szálfánál szokás) talpba kötnek s így tutajozzák le tovább.

Évenként átlagosan letutajoznak a Czeremosz és Pruth folyón mintegy 10.839 talp haszonfát (körűlbelűl 216.680 köbméter fatömeggel), a Bisztriczán és Dornán pedig mintegy 9.284 talpat (körűlbelűl 185.680 köbméter fatömeggel), s felteherként is levisznek mintegy 90.000 köbméter szelvény-árút.

A tartomány többi részén, a hol a vizek szállításra kevéssé alkalmasak, a vágás helyéről való kihordás az erdei útakon, vagy az erdei vasútakon történik. Az első fa-pálya (fasínekkel, de lőerőre berendezve) 1870-ben létesűlt Berhomet erdőterűletén. Ez idő szerint 20 erdei vasút van, még pedig: 5 erdei vasút gőzerőre, ezek hoszsza együtt 366 kilométer, továbbá 15 lóvonatú erdei pálya, melyek hoszsza összesen 81 kilométer.

Az eddig említett szállító eszközökön és berendezéseken kivűl alkalmazásban vannak még: a fatermékeknek a vágás terűltéről való kiszállítására vízi, fa- és földcsúsztatók, melyek építését a lakosság az eleinte külföldről szegődtetett munkásoktól már egészen eltanúlta s ebben elég ügyességre is szert tett. Van még egy gőzerőre berendezett vontató út is, melynek hoszsza 36.6 kilométer. A mennyiben a föld emelkedései megengedik, a vágásterűletekről a fát igásmarhával is szokás kivontatni. A tartós használatot nyújtó s ehhez képest berendezett erdőkben pedig sokat adnak a fuvarozáshoz szükséges úthálózatok kiépítésére is, a miben a vallás-alapítvány által adott jó példát a többi erdőbirtokosok közűl sokan követik.

Részlet a putna-oglindei erdei vasútból. Russ Róberttől

Minthogy Bukovina vasúthálózata ma már annyira ki van épűlve, hogy a tartományt keletről nyugatra s éjszakról délre mindenfelé vasútak szelik át, s minthogy az erdei termékek szállítását az úsztatásra és tutajozásra berendezett vízi útak és erdei pályák is igen megkönnyítik, s e mellett az erdei útakon, tengelyen való szállítás is eléggé olcsón történhetik: alig van olyan erdő a tartományban, melynek termékeit nagy termelési költségek miatt piaczra vinni nem lehetne.

Azok a tényezők, melyek az erdőkre károsan hatnak, a dér, a zúzmara, hónyomás és a kései fagyok mellett leginkább az éjszaknyugati és nyugati szelek, melyek a szálalás alatt álló erdőkben évről-évre nagy kárt tesznek. 1885-ben egy keleti irányból jövő cyclon a wiŸnitzi, storoŸynetzi és radautzi kerűletekben több ezer hektárnyi erdőt döntött ki s tett tönkre. A szél dúlásai mellett a tűz is nagy károkat okoz évről-évre, a mit jórészt az erdei munkások és pásztorok gondatlanságának kell tulajdonítani, bár az erdőégésekben a földmívelő lakosságnak is van része.

A lúczfenyű szúja s ennek rokonai majdnem mindenfelé nagy számban lépnek ugyan föl az erdőkben, eddig azonban különös megemlítésre méltó szú-rágás nem fordúlt elő. Úgy látszik, hogy a gyors időváltozások a bogár rajzási idején, valamint a tavaszi hideg időjárás hátráltatják a szúknak veszedelmes mértékű elszaporodását. Meglehetősen gyakori a jegenyefenyű szújának előfordúlása is, főként az erősebben szálalt, bükkel elegyes jegenyefenyvesekben. Ennek a rovarnak nagyobb mértékű elszaporodását mégis a megtámadott fák idejekorán való kivágásával és eltávolításával nem nehéz megakadályozni.

Az erdőknek legnagyobb ellensége azonban itt is maga az ember. Az erdőkárosítások ugyan rendszerint csak azokon a vidékeken nagyobbak, a hol községi és volt úrbéres erdő nincsen; de más felől a magánerdőkben maguk a birtokosok teszik a legtöbb kárt a rendszertelen vágásokkal, a túlságos legeltetéssel és az irtásokkal; ezért az erdőpusztítás megakadályozása végett rendeleteket kellett kibocsátani. Így rendeltetett el 5.841 hektár tönkretett erdőterűletnek mesterséges úton való újrabeerdősítése, s ekként szegte útját a hivatalos beavatkozás még 56.514 hektár erdő megrongálásának.

Az erdők kezelése szempontjából meg kell még említeni, hogy Bukovinának Ausztriához történt csatolásakor az erdők semmiféle felügyelet alatt nem állottak. Csak 1786-ban alkalmaztak a vallás-alapítványi erdőkben felügyelő személyzetet. Ezt a példát (1792-ben) a katonai kincstár követte legelőbb, mely az általa bérben bírt radautzi uradalomban egy főerdészt, három erdészt és három erdőszolgálat alkalmazott, s az erdőkben a rendszeres gazdálkodásnak alapját megvetette. Más felől azonban 1818-ig egyetlen magánerdőbirtokos nem akadt, a ki erdejének kezelését és őrizetét csak valamennyire is alkalmas személyzetre bizta volna. Ilyen személyzet alkalmazása a politikai hatóságok által először 1818-ban, azután újra 1823-ban rendeltetett el, s a birtokosok akkor egyszersmind erdejük fölmérésére és a használati terv elkészítésére is rászoríttattak; így 1836-ban már valamennyi nagyobb magánbirtoknak készen volt a használati terve, s az erdők kezelése és felügyelete erdőtiszti személyzetre volt bizva.

A mióta a bukovinai görög-keleti vallás-alapítványi erdők gazdasági ügyének intézése a cs. kir. földmívelésügyi miniszterium kezébe ment át (1872), és az állami erdőfelügyelet is szerveztetett (1871), a mit aztán az államerdészet szervezése is nyomon követett: az állami s egyszersmind a magán erdőtiszti személyzet is tetemes számbeli gyarapodást mutat.

Bányászat és kohászat. Kleinwächter Frigyestől, fordította Katona Lajos

A moldvai kormányzat idején Bukovinának egyáltalán nem volt bányamívelése.[171]* A Kárpátok éjszaki és keleti lejtőjén a földből kibugyogó számos sósforrást ugyan ismerte az akkori gyér lakosság és használta is; egyébként azonban a tartomány földtani szerkezete teljesen ismeretlen volt. Bukovinának a Habsburgok monarchiájához történt csatolása e téren is nagy változást idézett elő. Már 1777-ben megkezdte egy cs. kir. bányászati kutató-bizottság az országnak földtani és bányászati szempontból való átkutatását. E bizottság működését siker is koronázta, mert neki köszönhető a mai Jakobeny helység közelében egy mangán-vasércz- s utóbb PoŸoritta falutól nem messze egy rézércz-telep fölfedezése. Egyidejűleg a meglévő sósforrások kiaknázását is megkezdte a kormány. Ezek valának Bukovina mai bányamívelésének az alapjai. Az akkor keletkezett bányák még ma is mívelés alatt vannak. Ezek: a kaczikai sóbánya és sófőző-telep, továbbá a bukovinai görög-keleti vallásalapnak Jakobenyben és ennek környékén lévő bányái és kohói.

A kaczikai sóbányák .

Bukovinának Ausztriához való csatolása után az állami kormány, mint már említettük, csakhamar megkezdte a tartomány sótelepeinek és sósforrásainak kiaknázását. Még pedig legelőbb is azért, hogy a lakosságnak ebbeli szükségletét legyen miből fedezni; másodsorban pedig azért, hogy a kormány mentűl jobban elejét vehesse a Moldva felől űzött sócsempészetnek. De a termelés egyelőre csak a természetes sósforrásokból nyerhető só kifőzésére szorítkozott. E sósforrások szaporább kimeríthetése czéljából sekély, kútszerű aknákat ástak, és egy ilyen akna ásása közben bukkantak 1790 táján a kaczikai sótelepre annak legszélső keleti határán.

Kaczika helység, Bukovinának ez idő szerint egyetlen kő- és főtt-só telepe, a gurahumorai közigazgatási kerűletben, a hatna-kimpolungi helyi-érdekű vasút mellett fekszik egy katlan alakú kies völgyben, melynek csak kelet felől van egy keskeny bejárata. Föld alatti kincseinek fölfedezésekor Kaczika, a mely akkoriban Felső-Pertestie községhez tartozott, még csak néhány nyomorúságos pásztorkunyhóból állott. Ma pedig takaros mezőváros, melynek csinos és szilárdan épűlt házai a lakosság jóllétéről tanúskodnak.

Az itteni sótelep fölfedezése után az állami kormányzat azonnal megkezdte azok szabályszerű bányászati kiaknázását. Czélszerű fúrások által megállapították a sótelep terjedelmét és vastagságát, s minthogy e kutatások eredménye kedvező volt, a szükséges építkezésekhez láttak. Mindenekelőtt a kősó kiaknázását vették munkába, csupán utóbb kezdtek el sót főzni, még pedig eleinte igen kezdetleges módon. A sótelepbe egymástól bizonyos távolságra két egyenlőtlen mélységű aknát fúrtak, a melyeket alúl a telepen át rézsútosan húzódó tárnával, az ú. n. közlekedő úttal kötöttek össze. Ennekutána a sekélyebb aknába fölűlről édes vizet vezettek, a mely alúl sóval telűlt meg. A mélyebb aknában továbbá kellő magasságban, de még a víztükör színe alatt farostélyt állítottak föl, arra öntötték kilúgozás végett az aknában lent kifejtett tisztátalan sódarabokat. Az ilyenformán nyert sósvizet aztán hengerekre csavarodó kötelű kútvödrökkel merítettek ki s csöveken az aknák tőszomszédságában lévő főzőházba vezették. A víz elpárologatása függő (12 láb hosszú, 6 láb széles és 1 lábnyi mélységű) üstökben történt; a kifőzött sót pedig 1 bécsi fontnyi súlyú darabokban nyilt tűzön szikkasztották ki s ily alakban juttatták forgalomba.

Ebben a fölötte kezdetleges állapotban volt a sótermelés még a folyó század elején. A termelés csekély is volt és ezenfölűl még gyakran pangott a kivált forró nyári időben ismétlődő vízhiány miatt is. Ehhezképest a só elárúsítása is igen csekély mértékben történt. Ennek oka pedig az említett körűlményeken kivűl még a közlekedési eszközök hiánya, továbbá és leginkább a kormánynak nagyon is kiméletes eljárása volt, mely a tartomány lakosságára nézve az újonnan behozott sóegyedárúságot a lehető legkevésbbé nyomasztóvá igyekezett tenni, s ennek folytán az 1803. évi császári patens értelmében mindazon községek számára, a melyeknek terűletén természetes sósforrások voltak, a sósvíz szabad használati jogát kötötte ki. A kaczikai sót legtöbbnyire ott a környéken adták el, míg az ország nagyobb részét Galicziából kellett sóval ellátni.

Jakobeny az Aranyos-Bisztricza mellett. Russ Róberttől

A sóbánya-hivatal, mely a kaczikai sóbányák akkori ki nem elégítő kezelését igen jól belátta, mindenkép azon volt, hogy czélszerű javításokat létesíthessen a termelésben, s több izben tett is eziránt fölterjesztést fölöttes hatóságaihoz. Minthogy azonban ezek a javítások tetemes pénzbefektetéssel jártak volna, ezt pedig az állam akkori pénzügyi helyzete egyáltalán nem engedte meg, az említett igyekezet hiábavaló volt. Csupán a húszas évek vége felé létesűlt egynémely újítás, a mennyiben javított pároló üstöket szereztek, melyek a fűtőanyagban való tetemes megtakarítás mellett nagyobb mennyiségű só nyerését tették lehetővé; továbbá sóraktárt építettek s más efféle javításokat eszközöltek.

Messzebb menő újítások azonban csak 1848-ban létesűltek. Ekkor az újabb idők haladásának megfelelő pároló üstöt szereztek és kisérleteket tettek a szárító eljárás czélszerűbbé változtatására. Az aknázásra nézve új tervet dolgoztak ki, mely a kősónak rendszeresebb fejtését engedte meg. Továbbá, hogy a sósvíz előállításához kellő vízmennyiség mindig elegendő legyen, tavat ásattak, melyből a vizet a bányába vezették. Végűl a főzőház mellett valamivel e tónak a színe alatt hat nagy víztartót mélyesztettek a földbe, s ezeket a tó vizéből megtöltvén, a tisztátalan kősó-darabok kilúgozása, mely – mint az imént említettük – azelőtt az aknában történt, most ezekben a víztartókban, a föld színén történhetett.

A jelenlegi, körűlbelűl a hetvenes évek vége óta létesűlt berendezés pedig, valamint a kaczikai sóbányák mai kezelése teljesen a korszerű műszaki követelményeknek megfelelő. Évenként átlag 12.000 mázsa kősót nyernek és 20.000 mázsa főtt sót, a melynek előállításához mintegy 70.00 hektoliter sóslé kell. Ehhez járúl még jelenleg a marhasó előállítása, melynek egész Ausztriában termelt évi 500.000 mázsányi mennyiségéből a kaczikai bányának 53.000 mázsányit juttatott a kormány, ha a kereslet kivánná.

Az egész bányában dolgozó munkások száma 80; a bérek 60 krajczár és 1 forint 10 krajczár közt váltakoznak egy-egy munkanapra, de az egyezményes munkások többet kapnak. Megbetegedése esetén minden munkás bérének hat tizedét kapja az állampénztárból, továbbá ingyenes gyógyszereket és orvosi segítséget. Öt évi szolgálati idő után minden munkás jogosúlt a nyugdíjra; a 40 évi szolgálat után elnyerhető teljes nyugdíj pedig a rendes bér hét tizedét teszi. Ezenkivűl van még a bányának munkás-egyesűleti pénztára is, a melynek nemcsak a munkások, hanem az ú. n. „szolgák” (a munkások és hivatalnokok között álló szolgaszemélyzet) is részesei lehetnek. Ennek vagyona ez idő szerint 18.000 forintra rúg, s e pénztár tagjainak mindenféle segélyt juttat, a nyugdíjasoknak pedig évi 60 forintnyi nyugdíjpótlékot fizet.

A bukovinai görög-keleti vallásalap bányái és kohói .

A kaczikai sóbánya, – mint oly nagy hatalmú tulajdonos kezében, minő az állam, másként nem is igen lehetséges, – bár lassú, de nyugodt és folytonos emelkedést mutat fejlődésében. Ennek épen az ellenkezőjét látjuk a jakobenyi bányáknál és kohóknál, melyek ma a bukovinai görög-keleti vallásalap birtokában vannak. Ezeknek ugyanis megalakításuk óta egészen mai tulajdonosuk kezébe kerűlésökig nagyon változatos sorsuk volt. Mint már előbb említettük, a kormány részéről 1777-ben kiküldött bányakutató-bizottság fedezett föl a múlt század hetvenes éveinek vége felé a mai Jakobeny helység közelében, az Arszitza hegyen előbb egy mangán-vasércz-, majd kevéssel utóbb egy rézércz-telepet PoŸoritta falu határában.

1782-ben az ország előkelőiből alakúlt egy bányatársaság a tartomány bányászati kincseinek kiaknázására, s 1784-ben ez a társaság a cs. kir. kutató-bizottságtól fölfedezett mangán-vasércz-telepet Jakobeny mellett magához váltotta. Az Aranyos-Bisztricza völgyében egy erdő tisztásán fölépűlt s 1784 szeptember 1-én dolgozni is kezdett e társaság jakobenyi vaskohója. E kohó akkoriban egy magas-kemenczéből s két vashámorból állott. A csupa nem szakértőkből álló bányatársúlat azonban nem érvén el vállalatával kedvező eredméyneket, 1796 július 20-án 24.000 forintért összes birtokát marienseei Manz Antalnak adta el. Ennek az értelmes és fáradhatatlan munkásságú férfiúnak már jobban kedvezett a szerencse. Kutatásra kiküldött munkásai már 1797-ben rábukkantak a Kirlibaba melletti ezüst- és ólomércz-telepre, s már 1801-ben készen állott e helyütt az ólom-olvasztó, a pörkölő kemenczékkel és zúzókkal együtt. Kirlibaba dús érczei bőségesen ontották a jakobenyi vasgyárak további fejlesztéséhez kellő költséget. Manz Jakobenyben egy második magas-pestet és négy újabb hámort épített, továbbá megvette a bouli és eisenaui hámorokat is. A kirlibabai ólom- és ezüstbányák dús termése azonban csak 1820-ig tartott. Ettől az időtől fogva a dús érczek apadni kezdtek, s a vállalat hol még némi fölösleggel, hol pedig már veszteséggel is dolgozott, 1840-ig azonban eégszben véve még mindig megtérítette a rá fordított költséget. De már 1841 és 1859 közötti időközben 132.992 forintnyi tetemes összeget nyelt el, míg végre az utóbb említett évben teljesen abba kellett hagyni.

Mindazáltal néhány éven át még hű maradt a szerencse a Manz családhoz. Epen az idő tájt, mikor a kirlibabai bányák jövedelme csökkenni kezdett, 1821-ben szerezte meg Manz az állam-kincstártól a poŸorittai rézbányát. A kormány ugyanis megkezdette az ott lelt rézércz-telepek kiaknázását. De a nyert érczek nem voltak elég dúsak, a jövedelem csekélynek mutatkozott s így a kormány a bánya eladására határozta el magát. Manz megvásárolta, és már 1823-ban igen dús rézércz-erekre sikerűlt bukkannia, s így a bánya jövedelme rövid idő múltával nemcsak a vételárt fedezte, hanem harmincz éven át évi 30–80 ezer forintnyi tiszta hasznot is szolgáltatott. Manzot rézbányáinak e szép jövedelme abba a helyzetbe juttatta, hogy nem csupán a kirlibabai ezüst- és ólombányáknál szenvedett kárát volt miből pótolnia, hanem még a jakobenyi vasgyárat is kibővíthette s a negyvenes években összes bánya-vállalatai még a legszebb virágzásnak örvendettek. Különféle bányáiban és kohóiban foglalkoztatott munkásainak száma ez időben 1.500–2.000 főre rúgott.

Ettől fogva azonban fordúlt a koczka. A kirlibabai ólom- és ezüstbányák, mint említettük, óriási összegeket nyeltek el. E veszteségekhez járúltak különféle elhibázott befektetések a vashámorok, magas-kemenczék és hengerlők fölszerelésénél, melyek ezrekbe kerűltek és csak kevés hasznot hajtottak. Mikor aztán 1855-ben az addig gazdag rézércz-erek PoŸorittában kimerűltek s e bányák számlája, a melyek 1854-ben még 61.044 forintnyi tiszta hasznot hajtottak, 1855-ben már 21.220 forintnyi veszteséggel záródott: ezzel a Manz család sorsa lejtőre kerűlt. Különféle vállalatait ugyan egyideig még folytatta, de 1862-ben már nem volt mit tennie, mint hogy csődöt (illetőleg a hitelezőkkel való kiegyezkedést) kérjen maga ellen. Ez a kiegyezkedési eljárás 1870-ig húzódott s azzal ért véget, hogy a bukovinai görög-keleti vallásalap, mint legnagyobb hitelező, már csak azért is, hogy a bányavállalatokat, a melyektől száz meg száz család kereste függött, valahogy megmentse, a Manz család összes birtokait magához váltotta.

Az Arszitza hegy Jakobeny mellett. Russ Róberttől

Ezzel ugyan az említett bányák és kohók tekintélyes és nagy tőkével rendelkező birtokos kezére kerűltek s a vállalatok további föntartása biztosítottnak látszott, de viszontagságaik és keserves válságaik még koránsem értek véget. A vállalat élére egy igen derék hannoverai embert hittak meg, a ki már a Manz család szolgálatában állott, a később cs. kir. fő-bányatanácsosi rangban 1890-ben elhúnyt Walter Brúnót; de még ennek a minden tekintetben kiváló szakférfiúnak sem sikerűlt e bányákat és kohókat új virágzásra juttatnia. Ennek fő oka az volt, hogy a Manz-féle vállalatokat a görög-keleti vallásalap a lehető legsiralmasabb állapotban vette át. Már a Manz család kezelésének utolsó éveiben sulyos hibákat követtek el. Szerencsétlen befektetéseket tettek, s különösen a vasgyáraknak, azon idő szerint az üzlet még egyetlen meglevő ágának a kezelése czélszerűtlen volt. A faszénnel való kezelésre alapított nyersvas-készítés túlságosan sokba kerűlt; aztán meg a csekély keresletre való tekintet nélkül pusztán durva kovácsoltvas termékek készítésére szorítkozott, ellenben hengerelt és öntött árúkat, a melyeknek még lett volna keletük, egyáltalán nem gyártottak. Mikor pedig a „kiegyezkedési” eljárás megkezdődött s nyolcz álló éven át húzódott, természetesen csak még jobban elhanyagolták az egyes, már amúgy is pangó üzletágakat; így Walter fő-bányatanácsos valóban csak óriási erőfeszítéssel tudta a vallásalap bányáit és kohóit épenséggel a teljes tönkrejutástól megoltalmazni, sőt ennél többet is tett, midőn újabb fölvirágoztatásuk első biztositékait is megszerezte számukra.

Walter igazgatása alatt az egész vállalat vezetése következőképen alakúlt: A kirlibabai ólom- és ezüstbánya kiaknázását, mint már említettük, még a Manz család kezelése idején, 1859-ben abbahagyták; mindazonáltal Walter nem mondott le teljesen arról a reményről, hog jobb időkben ez ágat újra mívelhetővé lehet majd tenni. A vasgyárak szomorúan tengették életüket. A nyersvas-készítést a krakói-lembergi és lemberg-czernowitzi vasút (utóbbi 1866-ban nyílt meg) kiépűlte óta teljesen meg kellett szűntetni, minthogy a jakobenyi vas phosphor-tartalmú s így vörös törésű volt, s ezért nem versenyezhetett az immár olcsóbb witkowitzi (morvaországi) és tescheni vassal. Egy magas-kemencze ugyan még továbbra is működésben maradt Jakobenyben, de csupán ócska öntött vas (törött vas) beolvasztására használták, a melyből újabb öntött árút, nevezetesen géprészeket, főkép a helybeli gyárak saját szükségletére, továbbá főző üstöket, leginkább a falusi lakosság számára, sulyokat s más effélét gyártottak, illetőleg gyártanak még ma is. Ezzel a magas-pesttel kapcsolatban állott és áll még mindig egy gépgyári műhely Jakobenyben, mely igen gyönge forgalommal javító munkát végez, főkép géprészek javítását értvén rajta s ezt is leginkább a vállalat saját szükségletére. E mellett azonban alkalmilag a környék örlő és fűrészmalmait is megrendelői közé számíthatja. Működésben volt még továbbá néhány vashámor és Eisenauban egy hajdani vashámorból átalakított vashengerlő, a melyek azonban pusztán csak ócska kovácsolt vasat (az eisenaui hengerlő legfőkép a lemberg-czernowitz-jassyi vaspálya elkopott sinjeit) dolgoztak föl. A hámorokban ekevasakat, kapákat és ásókat gyártottak a környékbeli mezei lakosság számára; az eisenaui hengerlő pedig hengerelt vas-árúkat és kevés vasdrótot is gyárt. E nagyon korlátolt munkásság mellett is sikerűlt a gyártási költésgeken kivűl legalább még egy kis tiszta hasznot is nyerni egyes vállalatoknál.

Mangan-szállító sikló Jakobenyben. Russ Róberttől

Aránylag azonban nevezetesebb sikert ért el Walter fő-bányatanácsos a mangan-termelés ágában. Mint már említettük, épen a cs. kir. kutatóbizottság részéről a múlt század hetvenes éveinek végén a Jakobeny melletti Arszitza hegyen fölfedezett mangan-vasércz-telepek szolgáltak okúl és alkalmúl a jakobenyi vasgyárak létesítésére. Akkoriban az ott lelhető barnakő és barnavaskő keverékét tűkörvassá olvasztották és így értékesítették főkép az érczek vastartalmát. Walter azonban századunk hetvenes éveinek az elején leginkább ugyancsak az Arszitza hegy tetején hatalmas telepű tiszta barnakövet (mangant) fedezett föl, a melyből fáradhatatlan igyekezetével s kivált e czélra többször tett nagyobb útazásaival sikerűlt már 1873-ban jókora mennyiséget a világpiaczra juttatnia. A becses mangan-érczet a nevezett helyen földszinti műveléssel fejtik, minthogy majdnem az egész hegycsúcs egy nagy barnakő és barnavaskő-telep. Az eljárás abból áll, hogy télen a munkásoknak a zord idő elleni védelmére rövid tárnákat vájnak a hegybe, nyáron pedig lehordják a kőzetnek e tárnák, vagy folyósók közötti részeit. Az így fejtett barnakövet Walter igazgatása idején szekereken hordták le a hegyről Jakobenybe s ott kézimunkával osztályozták a különféle minőségű köveket a munkásnők. Az így osztályozott különböző barnakő-fajok további elszállítása is tengelyen történt; csekélyebb részük még ma is így kerűl Erdélybe, jóval nagyobb részük pedig 1888-ig Hatnára (a czernowitz-suczawai vasút állomására), vagy egészen Suczawáig. A bukovinai helyiérdekű vasút, nevezetesen a hatna-kimpolungi vonal megnyílta óta (1888) pedig a barnakő szállítása tetemesen könnyebbé lett, minthogy most már Jakobenyből csak Kimpolungig kell kocsin szállítani. Főkép e barnakő-telep föltárásának köszönhető, hogy a vallásalap összes bánya- és kohóvállalatai egészben annyira-mennyire mégis csak jövedemeznek s hogy így nem kellett őket egészen abbahagyni.

A poŸorittai rézbányát még ma is jobbára csak a jobb jövő reményében mívelik. Mint már említettük, ezeket a hajdan gazdag rézércz-telepeket már 1855-ben kiaknázták s már a Manz család csak nagy áldozatok és veszteségek árán tartotta fönn őket. De azért Walter fő-bányatanácsos sem akarta e bányákat abbahagyni, minthogy meggyőződése szerint előbb-utóbb megint gazdagabb ereknek kell előbukkanniok. Jóllehet szerényebb mértékben ugyan, de azért folytatta a rézerek aknázását, a mi azonban ilyenformán csak kevés érczet szolgáltatott. Walter azonban e bányában a réz mellett bőséges kénkova-telepeket lelt, a melyek értékesítése czéljából PoŸorittában egy nagy kénsavgyár fölállitását tervezte. De minthogy az ennek berendezésére kellő összeg körűlbelűl egy millió forintra rúgott volna, ekkora összegnek pedig egy mégis csak koczkázattal járó vállalatba befektetését a kormány, mint a görög-keleti vallásalap vagyonának kezelője, nem tartotta megengedhetőnek: e gyár a vallásalap költségén és annak számlájára nem volt létesíthető. Ekkor Walter abban fáradozott, hogy e czélra részvénytársaságot alapítson s e szándékkal még 1890 nyarán is tett egy nagyobb útat, hogy tervének a nagy tőke köreiben támogatást szerezzen. 1890 őszén tért vissza ez útjából, de kevéssel utóbb, már néhány hét múlva meghalt s így terve is dugába dőlt.

Az ő halála után a vallásalap bányáinak és kohóinak igazgatására meghivott s most is azok élén álló Krasuski cs. kir. fő-bányatanácsos is teljes erejével s nem is sikertelenűl dolgozik e vállalatok föllendítésén. Helyzete semmivel sem könnyebb, mint jeles elődjeé volt. A vállalat tulajdonosa, a görög-keleti vallásalap, bár tekintélyes vagyonnal rendelkezik, első sorban természetesen a bukovinai görög-keleti egyház szükségleteinek ellátásáról tartozik gondoskodni. A kormány tehát, mint e vagyon kezelője, legjobb akaratával sem fordíthatja e vagyon egy jó részét többé-kevésbé koczkázatos bánya- és iparvállalatok alapítására. A mit ez irányban megtehet, az legfölebb annyi, hogy e vállalatokat, hogy úgy mondjuk, önállósítja, vagyis hogy legalább addig, a míg azok jelenlegi válságos helyzetükben küzködnek, megengedi, hogy az általuk elért csekély tiszta hasznot egészen vagy legalább jó részben megint a saját hasznukra, illetőleg fejlesztésükre és újabb befektetéseikre fordíthassák. Krasuskinak sikerűlt legalább ezt a fontos kedvezményt kivívnia a bányavállalatok számára. A vallásalap nagy kiterjedésű birtokait „a bukovinai görög-keleti egyház jószágainak cs. kir. igazgatósága” kezeli Czernowitzban; de míg régebben a jakobenyi bányaigazgatóság a czernowitzi jószágigazgatóságnak volt alárendelve, addig 1894 óta (habár még tulajdonképen ma is annak a keretébe tartozik) egyenesen a cs. kir. bécsi földmívelésügyi miniszteriumhoz van beosztva. Ezzel megvan neki adva a kellő önállóság, a mely egyik előföltétele a kezelésében lévő bányák és kohók egészséges fejlődésének.

Az eisenaui vashámor Kimpolung mellett. Russ Róberttől

Krasuski fő-bányaigazgató azonban természetesen még ezzel a sikerrel sem éri be és tovább is lankadatlanúl fáradozik a reá bízott vállalatok föllendítésén. Első sorban leginkább azok legfontosabb ágát, a mangan-termelést vette ő is szemügyre. Az Arszitza hegyen lévő barnakő-bánya közelében két új munkásházat építtetett, a melyekben a 120 főnyi munkáscsapat hétköznapokon tanyáz, míg a vasárnapokat és ünnepeket övéik körében töltik a faluban. Krasuski, hogy a barnakőnek a hegytetőről a Jakobenyben lévő kiválasztó-műhelybe kocsin való igen drága szállítását elkerűlje, egy 5 kilométernyi hosszú, 50 centiméter nyomtávolságú siklót építtetett, mely villamos jelzőkészűlékekkel van ellátva s munkanaponként 600 métermázsa lefejtett követ szállít a hegy lábához. A Jakobenyben lévő osztályozó-műhelyt is újjá építtette s az összes korszerű gépekkel fölszerelte a jelenlegi igazgató.

A barnakövet a mai eljárással először is hengerrel kellőleg fölaprózzák s aztán hengeralakú, forgó szitákban kimossák és egyúttal mindjárt osztályozzák is. A gépeket vízerő hajtja. Még a Manz-féle időkből meglévő vízvezetékeket, melyek az Aranyos-Bisztricza vizét fölfogják és annak szükség szerinti mennyiségét a kohókba vezetik, szintén teljesen megjavították és az újabb kor követelményeihez képest szerelték föl az új igazgatás alatt zsilipekkel, vízkerekekkel, stb. Ez új berendezkedéssel Krasinskinak tetemesen fokoznia sikerűlt a barnakő-feldolgozó helyiség munkaszolgáltatását. A gyár ma felényire leszállított munkásszemélyzetével a réginél több mint háromszor nagyobb mennyiségű barnakő-darát állít elő, a mi természetesen a termelési költségeknek ezzel arányos leszállításával egyértelmű. A barnakő évi termelése kerekszámmal 30.000 métermázsányira rúg, a minek körűlbelűl két harmada külföldre (Németországba) megy.

A vasgyártás terén azonban a mostani körűlmények közt ma sem várható sok Jakobenytől, mivel egyelőre nyersvas termelésére nem igen gondolhatni. Az igazgatóságnak tehát mindössze arra kellett szorítkoznia, hogy a kohókat, a melyek – mint már mondottuk – pusztán ócska anyagot (ócska öntött, kovácsolt, illetőleg hengerelt vasat) dolgoznak föl, a mai műszaki tudomány állásához képest alakítsa át, már a mennyire ezt a körűlmények épen megengedik. Ez meg is történt az utóbbi évek folyamán. Jobb tüzelőszerkezetekkel ellátott hámorokat állítottak föl Jakobenyben és Eisenauban, s ép így átalakították az eisenaui hengerelőt is.

E gyárak termelése jelenleg a következő: Az egyetlen még működő jakobenyi magas-kemencze évenként 600–800 métermázsa öntött árút (géprészeket, fűző üstöket s más effélét) szállít körűlbelűl 8.000 forintnyi értékben; a vashámorok évenként mintegy 350 métermázsa különféle ú. n. szerszám-árút (csákányt, kapát, ásót s más ilyest) szolgáltatnak; az eisenaui hengerelőből pedig körűlbelűl 1.500 métermázsa hengerelt vas kerűl ki.

A poŸorittai rézbánya mívelése a jobb jövő reményében korlátolt mértékben foly tovább, de máig, sajnos, látható eredmény nélkül. Az pedig, hogy a kirlibabai ezüst- és ólombányák mívelése valaha újra föl lesz-e eleveníthető, még kérdéses.

A különféle ágakban foglalkozó munkások összes száma jelenleg átlag 200 emberre tehető.

Nevezetes lendűletet fog adni e bányáknak és kohóknak a hatna-kimpolungi helyiérdekű vasútnak most tervezett meghosszabbítása Jakobenyn át Dorna-Watra felé. Ha igaz a közmondás, a mely azt tartja, hogy borúra derű: akkor tán remélhetni, hogy ismét szebb napok fognak még a bukovinai görög-keleti vallásalap bányavállalataira viradni; s mivel a pangás korszaka immár több mint negyven éve (1855 óta) tart, ez valóban kivánatos is. Adja Isten, hogy e szomorú pangásnak mennél előbb vége szakadjon!

Ipar, kereskedelem és közlekedés. Wiglitzky Huberttől, fordította Katona Lajos

A bukovinai kereskedelemről és közlekedésről szóló első tudósítások a XII. századból valók. E korban keleti Galiczia (Halics) szláv fejedelmeinek oltalma alatt, mely időnként a Szereth és a Pruth völgyeire is kiterjedt, e folyók és a Dnieszter mentén élénk kereskedelem folyt Byzancz, Magyarország, éjszaki Oroszország és Csehország között. Kitetszik ez egy okíratból is, a melyben Rostislawicz Ivanko berladi fejedelem 1134-ben mesembriai görög kalmároknak bizonyos kedvezményeket ád belföldi, magyar, orosz és cseh árúk megállítási vámjai tekintetében. Akkoriban keletkezhetett nem egy helység is, a hol e kereskedő-karavánok nevezetesebb állomáshelyei valának; csakhogy a száz esztendőnél tovább tartott mongol dúlások alatt természetesen elpusztúltak, de a moldvai vajdák uralma idején ismét föltámadtak hamvaikból, így nevezetesen Szereth, Suczawa és Czernowitz: az első kettő mint a moldvai vajdák fő- és székvárosa és egyúttal püspöki székhely is nevezetes, a harmadik pedig fontos átkelő rév a Pruth mentén s a kiválóbb vámállomások egyike.

A kereskedelem e fölvirágzásának legfőbb okát abban a bölcs belátáson alapúló gondozásban lelhetjük, melyben a közgazdaság e fontos ágát az első vajdák részesítették, kik közűl e részben főkép Jó Sándor válik ki. Ő tőle a lembergi kalmárok nevezetesb kedvezményeket kaptak az árúk elvámolását illetőleg; Suczawa is ő alatta lett fontos árúmegállító helylyé, a honnan a többnyire örmény és szász kezekben lévő kereskedelem, mint góczpontból, a legkülönbözőbb irányokban szétágazott. Innen indúltak a főbb forgalmi útak keletnek Jassyn át Tigine és Akierman felé, délnek a szász Baján és Moldawitza-Wamán (wama = vám) keresztűl Besztercze irányában, Bakaun át Brassóba és Berladon át Oláhországba egészen Brailáig, éjszaknak Szerethen és Czernowitzon át Lembergbe, továbbá Dorohoion és Chotinon át a podoliai Kamieniec felé. Kereskedelmi út, vagy legalább lovagló-ösvény vezetett az akkor még csak falu Radautzon át a Suczawa völgyében és a Kirli patakon átkelve Szigetnek, nemkülönben a Bisztricza völgyébe és onnan Radnára. Országút vitt továbbá Szerethből a hasonnevű folyó mentén, a Banilla patakon átkelve a Czeremosz-völgybe s onnan Kutyn keresztűl Munkácsra.

Tatárország felől selyem- és gyapjúszövetek, görög borok és fűszerek, innen oda pedig, valamint Lengyelországba és Erdélybe szarvasmarha, juhok, sertések és különféle bőrök valának a főbb szállítmányok. Magyarország lovakkal, Oláhország gyapjúval, a szászok különféle iparczikkekkel látták el a bukovinai piaczot, a hol cserében gazdasági termesztményeket vásároltak értük. Rendszeres vámtörvény szabályozta a be- és kiviteli czikkek vámtételeit.

Élénk volt a forgalom a vajdák székhelyei és a kisebb helységek között, a melyekben már egyes iparágak mívelőivel is találkozunk, még pedig jobbára lengyel és német kézmívesekkel. Az ötvös- és kolompár-mesterség nagyrészt a czigányok kezében volt. Igen elterjedt a molnárok mestersége, melyről, illetőleg egyes malmokról már régi okíratokban is gyakrabban esik szó, nemkülönben egyes kallókról is. A lengyel királyságból már a XIV. század folyamán bevándorlott zsidók hozzák be – a népesség elég nagy kárára – a pálinkaégetést.

A föld népe, a mely általában a műveltség igen alacsony fokán állott, a maga szerény ruházati szükségleteit és egyéb használati tárgyait jórészt házilag készítette. A gyakori háborúk, melyek Sándor vajda halála után Moldvaországot egyre-másra pusztították, az addig fáradságosan ápolt közgazdasági állapotokat nem engedték teljes fölvirágzásra jutni. A török fönhatóság harmadfél évszázada alatt a gazdasági élet régibb vívmányai néhány csekély maradvány kivételével jóformán mind elsorvadtak. A hajdan oly virágzó városok megint nyomorúságos falukká zsugorodtak össze. A lakosság, melyet fejedelmei és elűljárói, a starosták, minden kigondolható adóval sarczoltak, lassanként elhanyagolt a földmívelést, pusztán a maga mind csekélyebb szükségleteinek az ellátására szorítkozott s ezt majdnem csupán a nomád módra űzött állattenyésztés útján födözte, minek következtében teljesen elvadúlt. A még megmaradt három-négy úgy nevezett „város”-ban is elpusztúlt a hajdani jóllétnek majdnem minden nyoma. Csak a zsidók és örmények folytattak még némi csekély kereskedést, marhát, nyers bőröket, faggyút s egyéb állati termékeket szállítván Boroszlóba, Galicziába és Konstantinápolyba. Cserében ugyanők szerezték be külföldről a bojárok és köznemesek csekély szükségleteit: prémeket Oroszországból, bőrárúkat Galicziából, fegyvereket és rézedényeket, minőkkel a nemesség és papság a drágább ezüstnemű helyett ez időben élt, Törökországból, ugyanonnan és Magyarországból meg Stiriából a vasárúkat, üvegneműt Galicziából, ruhaszöveteket pedig Frankfurtból és Lipcséből. Iparnak a néhány nyomorúságos malmon kivűl semmi nyoma. Fűrészmalmot az erdőkben annyira bővelkedő országban ekkoriban egyetlenegyet sem találunk, s a deszkákat nagy ügyel-bajjal hasgatva csinálták a fatörzsekből. A városi kézmívesség is kihalt. Sok falunak csak földúlt s leégett romhalmaza maradt meg. A közlekedés keserves volt s az országútak a legsiralmasabb állapotban. Az erdők rengetegeiben haramiák és farkasok tanyáztak, s mocsarak és morotvák nagy terűleteket tettek járhatatlanokká. Midőn 1762-ben Porter angol követ beútazta a tartományt, Gura-Molnitza és Czernowitz között egy kiáradt patak hordalékában elakadt a kocsija, s csak a közeli falvakból kerített ökrökkel lehetett nagy nehezen kivontatni, hogy útját megint folytathassa. Czernowitzban az angol diplomatának két álló hétig kellett vesztegelnie, mivel a hosszas esőzés miatt fölázott útakon teljes lehetetlenség volt tovább jutnia.

Ilyen elvadúlt és szomorú állapotban vette át 1774-ben az osztrák kormány Bukovinát. Az újonnan bekebelezett tartomány szervezését Miháldii Splényi báró vette kezébe, s ő azonnal belátta, hogy csak az összes iparágakat felölelő gyökeres átalakításokkal és beruházásokkal lehet az igazán ázsiai állapotokat megszűntetni s a tartományt az európai műveltség színtájára emelni.

Splényi báró a pangó ipar fölélesztésére a tartománynak külföldi, nevezetesen a nyugati államokból beédesgetendő gyarmatosokkal való betelepítését tartotta a legalkalmasabb eszköznek, s főkép jó mesteremberek meghonosítását tűzte ki czéljáúl. A Philippenyben (a mai Prelipczében) 1760-ban alakúlt német földmíves és iparos telep, sajnos, csak 1768-ig állott fönn. Kevéssel az osztrák uralom előtt ugyan ismét alakúlt egy kis kézmíves gyarmat a Gartenberg vezetése alatti sadagórai pénzverő mellett, a melynél a pénzverőmunkásokon kivűl öszesen mintegy 50 másféle, megint csupa német mesterember, ú. m. bodnár, nyerges, asztalos, varga, pék, mészáros, szappanos is telepedett le. A pénzverő megszűnte után azonban ez iparosok ismét ki akartak vándorolni a tartományból; de Splényi, hogy minden áron megtartsa őket, mindenféle kedvezményt, iparszabadságot, vásárjogot adott a Gartenberg-féle telepnek; sőt szabad kereskedő várossá akarta emelni Sadagórát s egyéb kiváltságokat is igért neki, hogy kitűzött czélját elérje. Azonban Sadagóra szép napjai Splényi visszahivatása után hirtelen véget értek, s ezzel a tartomány egyetlen helye, a hol néhány polgári iparág egyideig otthonra talált, ismét elvesztette addigi kiváltságait.

Splényi utódja, Enzenberg tábornok, szintén nagy gondot fordított az ország iparának föllendítésére. S a két derék katonai kormányzó fáradozásának meg is lett az a sikere, hogy az ipar fölvirágoztatása érdekében tett intézkedéseik folytán a városokban új élet kezdett fölpezsdűlni. Főleg Suczawa, a régi kereskedő város támadt föl ismét hosszú aléltságából élénkebb tevékenységre. 1779 végén Enzenberg jelentése e helyütt az örményeknek 100 nagyobb és kisebb kereskedő boltját említi. 1804-ben az egész tartomány terűletén 195 tulajdonképeni kereskedő vállalat s azokon kivűl 401 korcsma, 220 dohánybolt és 2 révbérlő volt. Több rendbeli kedvezmény, főkép teljes iparszabadság biztosítása, nemkülönben minden ipari czélra épűlt ház harminczéves adómentessége folytán újabb iparosok és kézmívesek kerűltek a tartományba, s lassacskán megint benépesűltek a városok szabókkal, vargákkal, pékekkel, asztalosokkal és lakatosokkal. Mindez azonban igen nehezen ment, s még a bukovinai kerűleti hivatal fölállítása idején (1786) is csak úgy lehetett a kéményseprő mesterséget meghonosítani, hogy a kormány maga alkalmazott egy állami fizetéses kéményseprőt, a ki fuvarra szóló utalványnyal és úti átalánynyal támogatva végezte szolgálatát. De 1788-ban már Czernowitzban mégis mintegy 1000-re ment az iparosok és hozzátartozóik összes száma. Az első polgári gyógyszertár 1785-ben nyílt meg Czernowitzban. Ugyanez évben telepedett le a városban az első órás. A legelső sörfőzőt pedig a császári kamara-kincstár költségén 1786-ban építették a Czernowitz melletti Zuczkában; ugyanígy két gabnaőrlő malmot is „német módra” berendezve, az egyiket Kotzmanban, a másikat a Szereth folyón. 1804-ben az egész tartomány terűletén mindössze 641 ipari vállalatot számláltak, nevezetesen 1 szerszám-kovácsoló hámort, 1 üveghutát (Krasnában), 9 hamuzsír-gyárat, 4 serfőzőt, 29 pálinkafőzőt, 215 őrlőmalmot és 3 kallót.

Bukovinai hucul nő, lovagló hucul, rutén nő és román férfi. Ajdukiewicz Zsigmondtól, színes fametszetét Paar Herrmann készítette.

Némi iparczikkek készítésével foglalkoztak a tartományban lakó czigányok is, a kik főleg kanál- és zsindelyfaragással, érczöntéssel, lakatosmunkával, bádogos- és bodnármesterséggel keresték kenyerüket, s ebben a tanúltabb iparosok nélkül szűkölködő időben elég jól megállták helyüket.

Az aránylag már mégis nagyobb számú kézmíves iparágak fokozatos fejlődése arra indította a czernowitzi kerűleti hatóságot, hogy az 1778 május 9-ki czéhszabályzat behozatalát javasolja a bécsi kormánynak. Az első czéhek az 1804 június 28-ki udvari rendelet alapján szervezkedtek. Az ekkor „Bukovinai kerűlet” nevén Galicziába csatolt tartományt három czéhkerűletre osztották, ú. m. a czernowitzira, suczawaira és szerethire. Ez intézkedés vetette meg a tartományban az iparágak szervezkedésének szilárd alapját.

A földmívelésnek mindegyre növekvő jövedelmezősége, a melyet a czélszerű intézmények tettek hovatovább lehetővé, egyre sürgetőbben követelte az alkalmasabb közlekedési útak és eszközök létesítését. A közgazdaság e fontos tényezői ugyanis igen siralmas állapotban voltak a tartomány bekebelezése idején, úgy, hogy Splényi tábornok nem kevesebb mint 70 hidat volt kénytelen építtetni, hogy csapatai az országban járhassanak, kelhessenek. Mindazáltal még Enzenberg tábornok ide érkeztekor is csak életveszélylyel lehetett a Pruth, Dnieszter és Szereth folyókon átkelni. 1781-ben még alig volt a tartományban csak egyetlen valamennyire járható út is. Az első rendes országút, a tartományt éjszakról délnek átszelő 113.4 kilométer hosszú, ú. n. wikowi katonai út építéséhez 1786-ban fogtak hozzá s 1809-ben készűltek el vele. Ez az út a galicziai határtól StoroŸynetzen és Wikowon át a román határ szomszédságáig visz. Mardzinánál Radautz felé ágazik el belőle egy másik út. Radautz tudvalévőleg, mint a cs. kir. méntelep és jószágigazgatóság székhelye lassanként a tartomány egész déli hegyvidéke lakosságának fő élelmezési raktárává fejlődött. Wikowtól fölfelé a Suczawa völgyében egy másik út (ma országút) ment StraŸába, Seletinbe és Izworba s tovább a magas Kárpát-hegységen át egy lovagló ösvény a magyarországi Máramaros-Szigetre.

Ismét egy másik nevezetes útvonal, a 248.3 kilométer hosszú Ferencz-út, készűlt el 1814-ben. Az ú. n. Kárpát-útat ugyanis a galicziai határtól Oroszenynél Nepo³okoutzon, Duboutzon át (a hol a wikowi út elágazik) Czernowitzig hosszabbították meg s ott az erdélyi úttal kötötték össze. Ez út mentén nem egy fontos ipartelep áll. Így a már 1784-ben keletkezett jakobenyi vasbánya és gyár, a honnan az Aranyos-Bisztricza mentén fölfelé a kirlibabai ezüst- és ólombányákhoz vitt egy út, továbbá a poŸorittai rézhutához és az eisenaui vashámorokhoz. Wamától egy út a Moldawitza völgyébe kanyarodott, Watra-Moldawitza felé haladva föl a folyó völgyében, a hol szintén hámorok valának. Az ugyanezen út mentén levő Bukschoiában is dolgozott három készelő tűzhely és egy szerszám-kovácsoló hámor, a Sucha völgyében lévő Stulpikanyban pedig egy magas-kemencze olvasztotta az érczet.

A közlekedés megkönnyítésére czélzó további intézkedés volt a postai összeköttetések létesítése. A bekebelezés idején Bukovinának egyáltalán nem volt rendes postaközlekedése. A világi hatóságoknak igen csekély levelezését valószinűleg lovas legények, a kolostorokét és egyházi hatóságokét pedig külön egyházi levélhordók szállították. Mikor az osztrák csapatok a tartományba Œniatynon át bevonúltak, e város és Czernowitz között tábori postát rendeztek be. E csupán katonai czélokra szolgáló ideiglenes posta helyett csakhamar állandó intézményt kellett létesíteni, mely már ne csak az új közigazgatási hivatalok, hanem a kereskedelem és ipar szükségeinek kielégítésére is szolgáljon. Már Splényi kormányzó is sürgette postaállomások fölállítását, de csak Enzenberg alatt szervezték 1783 január 1-én Czernowitzban az első „rendes postaállomás”-t. Ezzel megindúlt a bukovinai posta szabályszerű járása egy felől Czernowitz és Œniatyn, más felől pedig Czernowitz és Besztercze között. A közlekedés élénkítésére e vonalak alkalmas helyein szabályos időközökben ismétlődő vásárokat, 1783-ban Szerethen és Suczawában már országosvásárokat s ezeken kivűl több helyütt rendes hetivásárokat tartottak.

A gyarló közlekedési útak és eszközök miatt a tartomány legnagyobb kincse, a roppant bőségben levő fa, kereskedelmileg nem volt egyébre értékesíthető, mint hamuzsír-készítésre. Ezért volt e század elején a tartományban oly sok hamuzsír-égető, melyek ez iparágat nagy kiterjedésben űzték. Nagyobb fakivitel csak nehezen indúlt meg, s eleinte csak a vízi útak fölhasználásával.

Az osztrák kormány mindjárt elejétől fogva mindent megtett arra nézve, hogy az újonnan szerzett tartományt, mely a hosszú török uralom alatt teljesen el volt hanyagolva, a nyugateurópai műveltség áldásaiban részeltesse és dús természeti kincseit föltárja. Tervszerű, meggondolt s mindenben a meglévő állapotok figyelembe vételére alapított eljárása a lakosság nemzeti és felekezeti sajátságainak lehető kimélését tűzte ki czéljáúl, a mi a csakhamar mutatkozó szép eredményekkel kapcsolatban a legszebb reményeket keltette. Lassacskán új iparágak is keletkeztek. Első sorban a szeszfőzés említendő. Ezzel karöltve fejlődött a nagyban való marhahizlalás, melynek a bécsi és olmützi vásárok lettek az állandó piaczai. A hizlalt marhát rövid távolságú állomásokon át hajtották, a mi öt-hat heti időbe kerűlt. Ma ugyanennyi nap sem szükséges, hogy Bécsbe érkezzék. A serfőzés is gyorsan föllendűlt, mert 1844-ben már 19 serfőzőt találunk. Gyorsan fölszaporodtak az őrlőmalmok. 29 posztóványoló-malomban készítették ki, bár még igen kezdetleges módon, a parasztság ruházatára való abaposztót.

A fűrészmalmok száma lassan emelkedett; 1814-ben még csak öt, de már 1834-ben 29 volt. Azonban ezek oly kevés készletet tudtak előállítani, hogy olykor a fában oly dúsgazdag tartománynak magának sem volt elég fűrészelt fenyűje. A fának ez időben még mindig a hamuzsír-főzők a legfontosabb értékesítői. 1861-ben ezek száma 24 volt s termékük egy részét a czudyni, krasznai és fürstenthali üveghutákba szállították. (A karlsbergi 1827-ben megszűnt.) Tetemes mennyiségű hamuzsír ment ki Brodyba, Bialába, Prágába és Boroszlóba is. Hovatovább föllendűlt a kisipar is. A század elején jóformán még csak a nagyobb városokban volt honos, de lassacskán kiterjeszkedett a mezővárosokra és nagyobb falvakra is. Az 1804-ben szervezett czéhek német szokásokat és erkölcsöket honosítottak meg a tartományban; általán véve szigorú és üdvös fegyelemben tartották a legényeket és inasokat, s a mesterek ennek folytán munkáik jelessége és megbízhatóságuk miatt a legjobb hírnek örvendettek.

A bányászat, mely századunk három első évtizedében egyes szerény kezdetekből tekintélyes fejlődésre jutott, némi fémipar alapjait vetette meg. Így keletkeztek a manzthali hámorok, a wamai, bukschoiai, jakobenyi és kimpolungi vasgyárak, melyek mind vízerővel hajtva a tartományban kelendő mezőgazdasági és kertészeti eszközök készítésével foglalkoztak.

Az emelkedő gazdasági, bányászati és ipari termeléssel lépést javúltak és gyarapodtak a közlekedési eszközök és útak és tetemesen kiterjedt a kereskedelem is. 1824 és 1855 között a meglévő országútakhoz járúlt a Mamajestiéből Za³eszczykin át Podoliába és a Szerethről Moldvába vivő út, továbbá több vám-út épűlt a bessarabiai és moldvai határ felé. A cs. kir. kamarai és vallásalapítványi jószágok, az egyes községek és uradalmak, végűl a Manz-féle bányavállalat és kohók szintén számos jó út építéséről gondoskodtak. 1860-ban a bukovinai úthálózat kerekszám 1.683 kilométernyi volt; ebből 408 kilométer birodalmi út, 9.5 kilométer sóbányai, 70.3 kilométer vám-út, a többi pedig tartományi és községi. A bukovinai közlekedési útak között nevezetes helyen állnak a vízi útak, minthogy eleinte és jó sokáig, minden másnak híjában, a tartomány erdőben bővelkedő részeinek gazdag fatermését a külföldre csak ezeken szállították.

Századunk közepéig a Bisztriczán, Moldaván és Suczawán való fatutajozás egyik fő gondja volt a kincstári erdőigazgatóságnak. Eleinte ennek oly akadályok álltak útjában, melyek Moldva törvényen kivűli állapotaiban gyökeredztek és a melyek miatt szabályszerű közlekedés mindaddig nem jöhetett létre, míg 1843-tól 1846-ig Galatzban és Konstantinápolyban a kereskedelmi összeköttetést nemzetközi megállapodásokkal nem biztosították; s ennek következtében már egy évvel utóbb még Kis-Ázsiából is érkeznek a tartományba kereskedők, hogy ott hajóépítéshez való fát vásároljanak. A Czeremosz, Pruth és Dnieszter folyókon a fát Orosz-Kimpolungból és a Szereth-völgyből egészen Besszarabiába úsztatják le.

A bukovinai kereskedelem kezdetben nagyobbrészt az örmények kezében volt; a termelés és közlekedés javúlása folytán azonban a lakosságnak mind szélesebb rétegeit vonta körébe; s kivált mióta a zsidókra vonatkozó, egy ideig fönnállott korlátozások megszűntek, azóta rendkivűl gyors emelkedésnek indúlt. A nagykereskedelem leginkább a gabonát, pálinkát, vágómarhát, fát, bőröket, gyapjút, hamuzsírt és egyéb mezőgazdasági termékeket ölelte föl, eszközölte a szomszédos országokkal való forgalmat és jobbára átmeneti jellegű volt.

Az egyetemes közgazdasági fejlődésre, főkép pedig az ipar, kereskedelem és közlekedés fejlesztésére szerfölött nagy fontosságú lett a czernowitzi kereskedelmi és iparkamara fölállítása. A bokros érdemű Alth Vilmos elnöksége alatt, ki a kamarának szervezésétől fogva 1885-ben bekövetkezett haláláig élén állott s kinek Mikulitsch András titkárban az ország állapotait és szükségleteit alaposan ismerő jeles segítőtársa volt, a kamara a közgazdaság összes ágait felölelő élénk tevékenységet fejtett ki. Lankadatlan buzgalommal tette egyre-másra a közgazdaság föllendítésére, az ipari és kereskedelmi szakoktatás fejlesztésére, a közlekedés további kiterjesztésére és a szomszédos országokkal való szabályozott kereskedelmi összeköttetések létesítésére vonatkozó indítványait. S ha mai napság az osztrák birodalom legifjabb tartománya számbavehető eredményeket mutathat föl az anyagi gyarapodás terén, az nem csekély mértékben a kamara buzgó kezdeményezésének köszönhető, mely napjainkban is teljes komolysággal és lelkiismeretességgel tölti be hivatását.

Radautzi vásár. Zuber Gyulától

A kamara tevékenysége, a Magyarország felé fönnállott vámsorompó megszűntetése, a német vámegyesűlettel való kereskedelmi szerződés, a tilalmi rendszerrel való szakítás, a hitelintézetek alakúlása, Czernowitznak, a tartomány fővárosának az európai vasúthálózatba való bevonása, az Oroszországgal (1860) és Romániával (1878) kötött kereskedelmi szerződés, nemkülönben a reáliskolák és ipariskolák szervezése, mindez együtt véve nem csekély mértékben hatott az ország iparának és kereskedelmének fejlesztésére.

Már a mi közelebbről az ipart illeti, a szép jövőt igérő kezdet után az 1848. év s az azt követő korszak politikai zavarai egyelőre némi hanyatlást okoztak. A czéhek és iparegyesűletek utóbb nem igazolták a hozzájuk fűzött várakozásokat és szánalmas tengődés után régi tekintélyüket teljesen elvesztvén, szervezetük végűl a törvényekkel is összeütközésbe kerűlt. Az iparvállalatok száma ugyan az iparengedélynek nagyon is szabadelvű adományozása folytán igen megnövekedett, de ez a fölszaporodás az ipari termelés jóságának rovására történt. Az 1859. évi ipartörvény sem tudott eleinte e szomorú állapotokon valami sokat javítani. A benne kimondott iparszabadság legközelebbi következménye ugyanis az lett, hogy számos kellőleg ki nem képzett legény önálló iparosúl próbált szerencsét és hogy az önálló kereskedelmi vállalatok száma is nagyon megszaporodott. 1861-től kezdve azonban erős ellenhatás mutatkozik s egészen a hetvenes évekig folyton apad az iparvállalatok száma. E hanyatlást a vasútnak Czernowitzig való kiépűlte nem hogy megszűntette volna, sőt ellenkezőleg, egyelőre még csak siettette, a mennyiben megkönnyítette a műveltebb Nyugat olcsóbb és izlésesebb iparczikkeinek az országba jutását, a melynek honi termékei amazokkal nem igen versenyezhettek. Czernowitz kedvező helyzete azonban még jóval azután is, mikor a vasútvonal meghosszabbítása folytán e város megszűnt fő- és végállomás lenni, azt a kiváló elsőbbséget biztosította számára, hogy azontúl is közlekedési góczpontja maradt Galiczia egy részén kivűl Besszarabiának és Romániának. És ez idő haladtával mégis csak némi javúlást idézett elő az ipar terén is. De midőn 1886-ban a Romániával tíz esztendővel azelőtt kötött kereskedelmi szerződés lejárt s az ú. n. osztrák-román vámháború kitört, megint csakhamar végük szakadt a bukovinai ipar szép napjainak. Az 1886. évi román vámtarifa annyira fölemelte a beviteli vámokat, hogy azok jóformán a beviteli tilalommal voltak egyértelműek, s ennek következtében Bukovina ipara, mely addig Románia szükségletének legalább a felét, némely czikkekben pedig háromnegyedét is ellátta, érzékenyen megkárosodott. Ehhez járúltak még az orosz vámtételeknek is érezhető emelkedései, melyek ezen szomszéd ország felé is tetemesen megnehezítették és így meg is csökkentették az iparczikkek kivitelét. Egyéb sem kellett már most, mint az, hogy a nyugati tartományok, a melyek addig szintén főleg a román piacz számára dolgoztak, onnan kiszorúlva, nagyobb erővel léptek föl versenytársakúl magában Bukovinában. A kisiparnak és kereskedelemnek e szomorú helyzete és a forgalom hirtelen megakadása a lakosság többi osztályaira is végzetes hatású lett. A gazdák, a kik a határzártól terményeik árainak emelkedését várták, e reményükben megcsalatkozva, igen nagy szorúltságba kerűltek. Suczawa, Radautz és Szereth városok, melyek már amúgy is érzékenyen megkárosodtak a lemberg-czernowitz-jassyi vasútnak rájuk nézve kedvezőtlen iránya miatt, gazdaságilag igen aláhanyatlottak. Kivált Szereth szenvedte meg e válságot, minthogy az osztrák-román átviteli forgalomnak még megmaradt csekély része is ezentúl majdnem kizárólag Itzkanyn át irányúlt. Suczawának egyelőre még legalább megmaradt a tartomány déli hegyvidéke felé való forgalom eszközlése; de ez sem sokáig, mert a hatna-kimpolungi helyiérdekű vasútnak 1888-ban történt megnyitása óta e forgalom legnagyobb része ide terelődött. A most már teljesen megbénúlt idegenforgalom tetemes megcsökkenése azonban Czernowitzot, az ország fővárosát károsította meg leginkább, s ebben is főleg azokat az iparágakat, melyek az idegenforgalomból éltek. A város kézmíveseinek egy része ennek következtében ki is vándorolt; még pedig a zsidók többnyire az Egyesűlt-Államokba és Kanadába, a keresztények pedig Oláh- és Oroszországba.

Az ilyenformán sulyos megpróbáltatásokra és siralmas állapotba jutott ipar talpraállítása czéljából, főkép hogy a versenyre való képessége fokozódjék, az utóbbi évek alatt többrendbeli intézmény létesűlt, melyek mind az általános műveltség emelésére, az izlés javítására és az iparosok technikai avatottságának és ügyességének fokozására irányúlnak. Az iparos-tanúlók számára Czernowitzban, Suczawában, Radautzon, Szerethen és Kimpolungban továbbképző ipariskolákat, StoroŸynetzben kosárfonó-iskolát, továbbá Kimpolungban fafaragó-intézetet és a czernowitzi cs. kir. állami ipariskolában asztalos-szakosztályt nyitottak. Újabban egy agyagipari szakiskola fölállítása is tervben van. 1887 óta Czernowitznak iparmúzeuma is van, a mely mintaszerű, ízléses ipari és műipari készítmények gyűjteményével, nemkülönben szakkönyvtárával és előadásaival, valamint időről-időre rendezett kiállításaival egyaránt arra törekszik, hogy a kézmívesi és egyéb ipari termelés mind nemesebb irányban fejlődjék. Ugyanitt az iparosok műipari és ipar-technikai kérdésekben fölvilágosításokat és tanácsot is kaphatnak, s e mellett tervbe vette az intézet vezetősége, hogy fokozatosan egyes minta-műhelyeket is rendez be, a melyek a korszerű legalkalmasabb szerszámokkal és minden rendű gépekkel fölszerelve a kisipart is minden téren megismertessék a legújabb haladás vivmányaival. Különféle iparágak mesterei és segédei számára időnként szaktanfolyamokat is tartanak, s az elsővel, melyet vargák számára nyitottak, már meg is kezdették a sorozatot.

Bukovinában ez idő szerint körűlbelűl 5.700 iparvállalat van; de számos iparág még hiányzik, vagy csak itt-ott fordúl elő. Ilyenek példáúl a fémipar egyes ágai, a világító eszközök gyártása, márvány- és fínomabb kőárúk, porczellánárúk, papír, festőanyagok, robbantó szerek és gyújtók, illó olajok, bőrutánzó anyagok, selyemszövetek, jutaszövet, szalagok és húskészítmények gyártása, stb. nagyon szórványosan vannak még a sokszorosító és egyéb műipari ágak képviselői is, továbbá a gépgyárosok, a hangszergyárosok, a hulladékok és trágyaanyagok értékesítésével és földolgozásával foglalkozó gyárak, a kályhacserép-, kaucsuk- és guttapercha-gyárak és faragó-műhelyek, stb. A szövő ipar is igen gyönge lábon áll még, a minek az a magyarázata, hogy a falusi lakosságnak e nemű szükségleteit még majdnem teljesen a házi ipar födözi.

Aránylag még legszámosabbak a ruhaneműek készítésével foglalkozó iparosok (433 szabó, 807 varga) és az élelmi, meg élvezeti szerek árúsai (605 mészáros és hentes, 118 sütő). A vas- és aczélárúk készítésével foglalkozó iparosok közt tetemesb számban állnak legelől a kovácsok (487), a szállítási eszközök gyártói között pedig a bodnárok (166).

Általában véve a tartományban még nagyon fölűlmúlja a kisipari termelés a nagyiparit; mert az összes 5.700 iparvállalat közűl, melyek együttvéve kerekszám 239.000 forint jövedelmi és kerseti adót szolgáltatnak, csak 37-nek a tiszta kereseti adója haladja meg az évi 50 forintot. 100 forintnál magasabbat már csak 23, 1000-nél is többet pedig csak három vállalat fizet.

A nagyipari vállalatok sorában jelenleg a faiparral foglalkozók az elsők az országban. Ezek igen szerény kezdetből ma már tekintélyes magasságra lendűltek föl s még mindig szűnetlenűl emelkedőben vannak. Az ide tartozó 149 deszkafűrész (1895) közűl 27 gőz- és vízerőre, 122 pedig csak vízerőre van berendezve. A valamennyinél együtt véve fölhasznált erőmennyiség 3.208 lóerővel egyenlő. A legtöbb deszkafűrész (11 gőz- és 67 vízerejű) a kimpolungi kerűletben van.

A gőzerejű fűrészek közt van egynéhány, a mely nagyságára és czélszerű berendezésére, gépekkel és egyéb segédeszközökkel való fölszerelésére nézve világrészünk legkiválóbb és legjobban vezetett ilynemű gyáraival is mérkőzhetik. Ilyenek, hogy többet ne említsünk, a czernowitzi faipari részvénytársaságnak itt (Ó-Zuczka), MeŸybrodyban, Dornán, Falkeuban és Mardzinán lévő fűrészei; a Popper Lipót-féle faipari részvénytársaságéi Negrilessán és Mardzinán; a Louis Ortlieb czégei Russ-Moldawitzán és Jakobenyben; Popper Sándor báróé Putnán; a Schlesinger H. czégé Molidon (hangszerfa-gyártással egybekötve s újabban tetemesen kibővítve); a Fischer M. czégé Stulpikanyban és a Hecht Jakab czégé Russ-pe-boulban; végűl az említendőbbek közé tartoznak még a Werth Izidor és társa czég komarestiei gyára, a hol hajlított fabútorok bükkfa-részeinek készítésével foglalkoznak, melyeket a Kohn Jakab József világhírű czége számára szállítanak, továbbá Krusche F. német gyáros poŸorittai fagyapot-gyára. A fölaprózásra szánt fát a legtöbb fűrészmalomba erdei ipar-vaspályákon szállítják, melyek részint gőz-, részint lóvonatúak. Mai napság 18 ilyen erdei iparvasútja van a tartománynak.

A bukovinai fűrészmalmok összes munkaszolgáltatása legalább 600.000 köbméternyi vágott anyagból áll. Ebből 18.000 waggonra valót, vagyis 360.000 köbmétert a világ minden tája felé, nevezetesen Német-, Olasz-, Franczia-, Oroszországba, Romániába és a Keletre szállítanak. A bukovinai fakivitel egy része még ma is a természetes vízi útak fölhasználásával történik, s mintegy 400.000 köbméternyi, többnyire ipari használatra való fát ez úton tutajoznak évenként Oroszországba és Romániába.

A fának zsindelylyé és draniczává való földolgozása mintegy 10–15 millió darabot juttat e czikkekből évenként forgalomba. A fűrészmalmok ipar-ágával szoros kapcsolatban keletkezett az utóbbi évben két nagy gyártelep Putnán és Russ-Moldawitzán, a melyekben a fahulladékokból faszenet, methylalkoholt, eczetsavas meszet, terpentint, fakátrányt és egyéb ily vegyészeti termékeket gyártanak.

Nem csekély fontosságú iparága az országnak a szeszfőzés. Bukovinában az 1893–94. üzleti évben 39 szeszégető volt, melyek közűl ötben egyúttal élesztőt is gyártottak. E szeszfőzőkben burgonya, tengeri és gabonaneműek kerűlnek földolgozásra. Évi termelésük mintegy 42.000 hektoliter alkohol, a miből mintegy 15.000 hektoliternyi többnyire Magyarországba kerűl.

A legtöbb szeszfőző mellett marhahizlalásra használják föl a moslékot, s e czélra 3.000–4.000 ökör van állandóan a szeszgyárak istállóiban. A bukovinai hizómarha a németországi piaczokra is eljut. Említendő továbbá a serfőzés is, a melyet ma a három korszerű berendezésű czernowitzi nagy sörgyár mellett a szerethi, radautzi, suczawai és solkai gyárakban látunk sokat igérő szép fejlődésnek indúlni. Az összes sörgyártás évi termelése 100.000 hektoliterre rúg, a miből 80.000 hektoliter a czernowitzi gyárakra esik.

Figyelemre méltó a bukovinai malomipar is. Ez idő szerint az országban 535 malom van, melyeknek azonban jó nagy többsége kis vízimalom, még pedig a legkezdetlegesebb berendezésű és csak bérért való őrléssel foglalkozik. Van közöttük, többnyire a Pruth vizén egyes csoportokban álló több hajómalom is. Már valamivel kevesebbet látni a Szereth és a Suczava folyóban. A lisztkivitel szempontjából csupán az „Első bukovinai gőzmalmi részvénytársaság, azelőtt Schlossman A. és társa” két nagy czernowitzi gőzmalma jő számba. Ezekben körűlbelűl 180.000 mázsa búzát és 20.000 mázsa rozsot őrölnek és 30.000 mázsa lisztet szállítanak évenként Németországba, Angliába és Svájczba. Egyéb iparvállalatok közűl még említendő a zuczkai répaolaj-gyár, két kőolaj-fínomító (Lenkoutzban és Mitokában), továbbá mintegy 6, nem valami nevezetes eczetfőző, a melyek azonban még alig nevezhetők gyáraknak. Eléggé életrevalónak mutatkozik egy czernowitzi agyagárú-gyár, amelyben csinos és aránylag olcsó mázas kályhacserepeket, tűzálló téglát és terracotta-díszítményeket égetnek.

Nem hagyhatjuk továbbá említés nélkül a tartományban lévő 61 téglaégető és tíz–tizenöt mészégető kemenczét. Az üveghuták ellenben – egynek kivételével, s ez a Czudyn melletti neuhüttei, a mely csupán palaczkokat és közönséges asztali üveget gyárt, – megszűntek.

A kohászattal kapcsolatos iparágak közűl még említendő, hogy az eisenaui vashengerelőben elhasznált vasúti sínekből és egyéb ócska vasból rúd- és hengerelt vastárgyakat készítenek. Természetes azonban, hogy az itteni kezdetleges eljárás nem versenyezhet a sziléziai és morvaországi vasfínomítók mai gyártásmódjával, miért is az eisenaui hengereltvas (évenként mintegy 1.000 mázsa) jobbára csak a gyár legközelebbi környékén kél el. Öntött árúk gyártására van Jakobenyben egy cupol-kemencze, mely összevásárolt öntött vastöredékekből, megfelelő mennyiségű tescheni graphitos szürke nyers öntöttvas hozzákeverésével különféle vasedényeket és egyéb vaskereskedői czikkeket (mintegy 450 mázsát) gyárt. Tűzelőűl karwini kokszot használnak. Ez öntőműhely elég jól megél. Eisenauban, Jakobenyben és Wamában kapákat, gereblyéket, ásókat, lapátokat (mintegy 700–800 mázsát) kovácsolnak, a mihez anyagúl részint vásárolt stiriai, részint ócska vasat használnak. A jakobenyi gépgyári műhely többnyire csak géprészeket készít őrlő és fűrészmalmok számára, s mindössze körűlbelűl 10.000 forint értékűt termel évenként.

A dorna-watrai fürdő Ottó-kútja. Ehrmanns Tivadartól

Nevezetes szerepe van még ma is a bukovinai közgazdasági életben a kereskedelemnek. Míg 1804-ben csak 596 kereskedelmi üzlet volt az országban (beszámítva a korcsmákat és csapszékeket is), addig 1872-ben már 4.000-re emelkedett a számuk. Az 1873. évi gazdasági válság folytán azonban a bukovinai kereskedelem is nagyon hanyatlott; de még ennél is sulyosabb csapást mért rá a Romániával való kereskedelmi szerződés lejárta 1886-ban. Csak a legutóbbi években tapasztalható ismét némi föllendűlés. Ma a tartományban már körűlbelűl 7.000 önálló kereskedő van (mintegy 1.500 korcsmai üzletet is beszámítva). A kereskedelem fejlődésére nagy hatással volt a közlekedési eszközök és útak gyarapodása, valamint a közhitel javúlása. A 70-es évek elején pl. a 30-as és még ennél is magasabb kamatláb nem volt épen ritkaság a tartományban. E téren azonban tetemes javúlás állott be egyrészt a különböző hitelintézetek, így kivált a czernowitzi takarékpénztár, az osztrák-magyar bank (akkoriban még nemzeti bank) fiókja és a galicziai jelzálog-bank megalakúlása óta, más részt pedig az 1877. évi július 19-ki uzsoratörvény következtében. Mindazáltal még igen sok e részben a teendő s még mindig sajnosan érezhető, hogy a kisgazda és a kisiparos, meg a kiskereskedő nagyon nehezen jut pénzhez s úgy is csak nagy kamat mellett.

Hogy a fakereskedés milyen nagygyá lett az utóbbi időben, az már a fatermelés imént idézett számadataiból is eléggé kitetszik. Igen nevezetes a marhakereskedés is, a mely évenként 10–12 ezer darab szarvasmarhát, közte 3.000–4.000 hízott ökröt, továbbá 55–60 ezer darab bukovinai sertést juttat a nyugati piaczokra. Ehhez járúl még, a mikor a román határ a sertésvész miatt nincs elzárva, 30–40 ezer darab, Oláhországban bukovinai kereskedők részéről összevásárolt sertés.

A tartomány földrajzi helyzete annak kereskedőit főkép a közvetítő kereskedelemre utasította. Ezért a kereskedésnek csakugyan ez a fajtája is a tulajdonképeni nagykereskedelem fő tevékenysége. 22 millió forintnál több az ily úton elért forgalom. A takarmányneműekben való közvetítő kereskedés évi 2–3 ezer waggonra tehető, s egy részt Románia és Oroszország, más részt a Nyugat között történik a bukovinai kereskedők közbejöttével. A bukovinai malmok és a hegyvidék számára való gabonabevitel évenként mintegy 1.500 waggon oroszországi és 2.000 waggon romániai árúra tehető; az egész gabonaátvitel pedig Nowosielitzán és Itzkanyn keresztűl körűlbelűl 15.000 waggonra, a miből Oroszországra 8.000, Romániára 7.000 esik. A Romániával való vámháború előtt a szállítmányok ezeknél jóval nagyobbak valának; azóta azonban az oláhországi gabona más, részben tengeri útakat keresett és talált is magának s elveszett a bukovinai átmeneti forgalom számára.

Mintegy 120 waggon hűvelyes veteményt a Kelet és a Földközi tenger kikötői felé, 100–150 waggon gyümölcsöt és 40 waggon lóhere-magvat Németországba, körűlbelűl 500 waggon tojást Német- és Angolországba, továbbá 150 waggon borszeszt Német- és Magyarországba szállítanak a bukovinai kereskedőházak. Tetemes a mindennapi élet használati tárgyaiban, szövött árúkban és fényűzési czikkekben való bizományi üzlet is úgy Bukovina, mint Oroszország és Románia egy része számára.

Szűntelenűl emelkedve és igen kedvezőleg fejlődtek századunk második felében a tartomány közlekedési eszközei. A mióta a lemberg–czernowitz–jassyi vaspálya 114 kilométernyi vonalával Nepo³okoutztól Itzkanyig átszeli az országot s azt a nemzetközi forgalomba bevonta, azóta megnyíltak a tartománynak addig nagy részt kiaknázatlan kincsei: az erdők s a mezőgazdaságnak és állattenyésztésnek vagyon- és erőforrásai. A fának kezdetben csupán tutajozás útján való szállítása sehogy sem állott arányban a rengeteg készlettel, s így lassanként a fő vonalokhoz egész hálózata csatlakozott a helyiérdekű vasútaknak, mi által a fának jövedelmezőbb értékesítése és a nagyszabású fűrészmalmok iparágának életrekeltése vált lehetővé, de ezzel egyben az ország czélszerű erdőgazdaságának föltételei is meg voltak adva. 1884-ben nyílt meg a czernowitz–nowosielitzai 31 kilométernyi hosszú vasútvonal, mely az ország egyik legtermékenyebb és legsűrűbb népességű vidékét átszelve az orosz határig ér. Főkép a fa- és gabonakereskedést mozdítja elő, a bukovinai gőzfűrészeken fölaprózott fát Oroszországba, onnan pedig orosz gabonát szállítván a czernowitzi gőzmalmokba, de még jóval többet az átmeneti gabonakereskedelem számára. 1886 deczember havában nyílt meg a hliboka–berhometi (53 kilométer) és az ebből kiágazó karapcziu–czudyni (19 kilométer) helyiérdekű vasút. Ennek lefelé épűlet-, szerszám-, bútor- és tűzifa, szarvasmarha, kő, mész, szesz, fölfelé pedig őrlött és vas árúk, sör, stb. a legnevezetesb szállítmányai. Az 1888-ban megnyílt, 67 kilométernyi hosszúságú hatna–kimpolungi vonal Hatna felé ugyancsak mindennemű fát, czermentet, sót, mangán-érczeket, vasat és vasárúkat, az ellenkező irányba pedig gabonát, hűvelyes veteményeket, őrlött árút, sört, bort és iparczikkeket szállít. 1889 óta van meg a kerekszám kilencz kilométernyi hadikfalva–radautzi vonal, melyen a Suczawa-völgy fűrészmalmaiból vágott fát, továbbá szarvasmarhát és hűvelyes veteményeket szállítanak a fő vonalra; onnan pedig Radautz és a mögötte fekvő vidék számára őrlött árút, tengerit, iparczikkeket és gyarmatárúkat.

Az 1896. év végén készűlt el a 15 kilométer hosszú hiboka-szerethi vonal, a mely leginkább tüzelőfát, iparczikkeket és őrlött árút szállít Szerethre, illetőleg átmenetileg Romániába és onnan viszont az átmeneti kereskedelem számára gabonát hord be a tartományba. E vonal révén végre a tartomány legrégibb városa is belekerűlt a vasúthálózatba. Ugyancsak 1896-ban csatlakozott Suczawa is az innen Itzkanyba vezető 5 kilométernyi szárnyvonal útján az ország fő vonalához.

Épűlőfélben vannak a nepo³okoutz–wiŸnitzi (45 kilométer), a ³uŸan–za³eszczykii (43 kilométer) és a radautz–frassini (42.5 kilométer) vonalak a karlsberg–putnai (7 kilométer) elágazással. Az első a wiŸnitzi kerűlet és a szomszédos galicziai Kuty kerűlete számára a szükséges gabonát, lisztet és darát, stb. szállítja, s viszont értük cserében az ottani szeszégetők termékeit, meg a WiŸnitzig tutajon szállított czeremosz-völgyi fát juttatja majd innen tovább vaspályán a piaczokra. A második vonal leginkább a czernowitzi gőzmalmoknak galicziai gabonával, valamint az e pálya mentén fekvő, fában szűkölködő vidékeknek tüzelőfával leendő ellátása kedveért épűlt; esetleg pedig a Dnieszter partján Za³eszczykiben állítandó átrakodó helyen át Oroszország felé is irányozná a fakereskedelmet. Végűl a radautz–frassini pálya szárnyvonalával együtt a Suczawa- és Putna-völgy fűrészmalmainak a szállító vasútja lenne, egyúttal pedig élelmi szerekkel és használati tárgyakkal látná el a Suczawa- és Putilla-völgyet. Tervben van még ezeken kivűl a kimpolung–dornai, 49 kilométernyi vonal, melynek PoŸorittából Luisenthalba lenne egy 7 kilométernyi elágazása. E pályát főkép Dorna fürdőhely fölvirágoztatása és a Bisztricza-, meg a Putna-völgy erdőségeinek kiaknázása czéljából tervezik, de e mellett a Jakobenyben lévő, nemkülönben a luisenthali ércztelepek eredményesebb mívelését is elősegítené. Az ország összes helyiérdekű vasútjai rendes nyomtávolságúak.

Bukovina egész vasúthálózata ez idő szerint (az épűlőfélben lévőkkel együtt) kerekszám 114 kilométernyi fő vonalból, 337 kilométernyi helyiérdekű, 32 kilométer teherszállító és 5 kilométer iparvasútból áll; összesen tehát 488 kilométert tesz, nem számítva ide a tervezett kimpolung–dornai vonalat. A már használatban lévő 325 kilométernyi hálózat összes teherforgalma hat millió tonnánál többre rúg. A személyforgalom pedig 1895-ben kerekszám 1,350.000 emelkedett.

A bukovinai útak az 1884 deczember 11-ki tartományi törvény óta kincstári, kerűleti és községi útakra oszlanak, s összes hosszaságuk 1895-ben a fönti osztályozás szerint 430, illetőleg 862 és 2.766 kilométer volt, összesen tehát 4.058 kilométer. A vízi útak közűl 55 kilométernyi (a Dnieszteren) hajózható s majdnem 600 kilométer tutajozható.

A postaközlekedést, mely eleinte csak lóháton járó falusi postások útján történt s még 1851-ben is mindössze csak 200.000 levélből és 30.000 csomagból álló forgalmat mutatott ki, jelenleg 10 kincstári és 83 nem-kincstári posta, illetőleg posta- és távíró-hivatal, 7 postahivatali istálló és 6 postaraktár, összesen tehát 106 postaintézet szolgálja. A posta továbbítására az ország vasútjaiból 312 kilométer van használatban. Közönséges útakon 1.352 kilométernyi a postajárat. 1896-ban Bukovinában 7,958.236 levélposta-küldeményt, 773.900 hírlapot (nem számítva a csomagokban és a könyvkereskedés útján szállítottakat), 544.044 kocsiposta-küldeményt (köztük 49,732.632 forint értékű pénzeslevelet) szállított a posta. A postaútalványok, postai megbizások és utánvételek forgalma a belföldön, Magyarországgal és a megszállott tartományokkal 631.041 darabra rúgott. A postaútalványokra be- és kifizetett összeg 17,604.508 forint volt.

A tartomány első távíró-hivatalát 1854-ben állították föl Czernowitzban, s ezzel Bukovina is belékerűlt az európai távíró-hálózatba. 1896 végével a bukovinai távíró-hálózat összes hoszsza 764.34 kilométer, a vezetékek összes hoszsza pedig 1.643.98 kilométert tett; az állomások száma ugyanakkor 45 volt. Ezeken, a nemzetközi átmeneti forgalmat és a magyarországi távíratokat nem számítva, 180.334 üzenetet vettek föl. 1883-ban állították föl Czernowitzban az első telefon-vonalat, a melynek ma mintegy 126 állomása van.

Ez áttekintés végén még megjegyezzük, hogy Bukovinának van néhány említésre méltó gyógyhelye is. Ezek a dorna-watrai aczélfürdő, Solka és Lopuszna éghajlati gyógyhelyek és a jakobenyi kénes fürdő. A dorna-watrai a legnevezetesebb, mert ennek erős vasas forrásai és lápfürdői kitűnő hatásúak. 1895-ben a bukovinai görög-keleti vallásalap e helyütt nagyszabású új építkezésekbe kezdett, melyek során 1899-re el kell vala készűlnie egy minden kényelemmel berendezett fürdőháznak, a melynek hidegvíz-gyógyintézeti osztályai és födött sétafolyosója is lennének, továbbá a Dorna község részéről építendő szállónak. Ezek az új alkotások, valamint a kimpolung–dornai vasút kiépűlése bizonyára nagyban hozzá fognak járúlni a bukovinai „Franzensbad” hírének messze földön való terjesztéséhez. Solkában két szanatorium van, mindenik hidegvíz-gyógyintézettel, sósfürdőkkel és belélekző-kamarákkal. Lopuszna már inkább csak afféle üdűlő és nyaraló hely. Jakobeny fürdője napjainkban kevésbé számít. A bukovinai tartománygyűlés azonban legutóbb útasította a tartományi bizottságot, hogy tétessen tanúlmányokat és javaslatokat az iránt, miként lehetne e gyógyhelyet fölvirágoztatni.

Hajó-malmok a Pruht folyón. Charlemont Húgótól



[171] Ez adatokat Bukovina két bányahatóságának köszönöm. A kaczikai cs. kir. sóbányahivatal Gruszecki Vincze cs. kir. sóbányatiszt úrnak egy kézírati dolgozatát volt szíves használatra átengedni. Hasonló szíves készséggel találkoztam a bukovinai görög-keleti vallásalap jószágainak czernowitzi igazgatósága, illetőleg az ezen hatósághoz tartozó jakobenyi cs. kir. bányaigazgatóság részéről is, a melynek főnöke, Krasuski Faustin cs. kir. főbányaigazgató úr, több rendbeli hivatalos munkálatot engedett fölhasználnom.