Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Közgazdaság.

Közgazdaság.

Földmívelés és baromtenyésztés. Pilat Tádétól, fordította Katona Lajos

Tátra-vidéki lakó, a mint kaszáját élesíti. Eljasz Valértól

aliczia összes lakosságából, mely az 1890 deczember 31-ki népszámlálás szerint 6,607.816 lelket tett, 5,087.985, tehát az egésznek 77%-a él földmívelésből, baromtenyésztésből és kertészkedésből, még pedig 3,187.182 gazda és 1,900.203 segédmunkás. E számok, úgy hiszszük, elegendők arra, hogy Galicziát kiválóan földmívelő országnak tűntessék föl, mely mint ilyen az osztrák koronaországok sorában a második helyet foglalja el, minthogy csak Dalmácziában nagyobb a földmívelésből lélő lakosság százaléka. A mezőgazdaság Galiczia minden részében fő keresetága a lakosságnak, mert a két fővárost, Lemberget és Krakót kivéve, a többi 74 politikai kerűlet közűl csak az egy bia³aiban tesz a földmívelésből élő lakosság 60 százaléknyinál kevesebbet (csupán 57%-ot), továbbá hat kerűletben, melyekben többnyire nagyobb városok vannak, a százalék 70-en alúl áll, míg 21 kerűletben 90-en is fölűl emelkedik.

A mezei gazdaságra eső terűlet, az 1892-ig történt mívelési változtatásokat figyelembe véve, 3,810.033 hektár szántóföldből, 109.351 hektár kertből, 875.776 hektár rétből és 753.296 hektár legelőből áll (ide értve 33.395 hektár havasi legelőt) egészben tehát 5,548.454 hektárt tesz, vagyis az ország egész terűletének 70.69%-a. Ebből a szántóföldekre 48.54%, kertekre 1.39, rétekre 11.16 és legelőkre 9.60% esik. Az állandó kataszteri fölmérés alkalmával, mely Galicziában 1848 és 1852 közt történt, a szántóföldek 3,590.376 hektárt, vagyis 45.74%-át, a kertek 109.338 hektárt, vagyis 1.39%-át, a rétek 813.465 hektárt, vagyis 10.36%-át, a legelők 768.943 hektárt, vagyis 9.80%-át tették az ország egész terűletének. Akkoriban tehát a mezőgazdaságilag értékesített terűlet egészben 5,282.122 hektárra, vagyis az összesnek 67.29%-ára rúgott. A mezőgazdasági mívelés alá fogott terűlet tehát az utóbbi negyven év alatt 266.332 hektárral növekedett, s ebből magukra a szántóföldekre. melyeknek terűlete az erdők és legelők rovására gyarapodott, 219.657 hektár, vagyis a szántóföldek eredeti terűletének 6.1%-a esik. E számok mértékeűl szolgálhatnak az ország gazdálkodási haladásának.

Parasztház a ko³omeai kerűletben. Kochanowski Romántól

Az említett főbb mívelési nemekre eső terűletek az egyes országrészek szerint természetesen nagyon különbözők, a mint ily nagy kiterjedésű országban máskép nem is lehet, mivel a tartomány a délről határáúl szolgáló Kárpátok hegylánczolata hoszszában húzódik és számos folyó szelte hullámzatos lejtőségével nyugaton a Visztula-menti síkságig, keleten pedig a szármát fensíkig terjed. A délkeleti nyolcz politikai kerűletben, melyek a keleti hegység vidékét foglalják el s a leggyérebb lakosságúak, átlag az egész terűlet 22%-a csik a szántófödekre, míg a kertekre 0.64%, a rétekre 16, a közönséges és havasi legelőkre pedig 14%, a mi összesen 53 százaléknyi gazdaságilag mívelt terűletet tesz. E vidék némely tájain azonban a szántóföldekre eső terűlet még csekélyebb, így pédáúl Kosów törvénykezési kerűletében csak 4 százaléknyi, a kutyi és delatyni kerűletben 6, a dolinaiban pedig 8 százaléknyi. A nyugati hegység vidékén, melyen a sziléziai htártól kezdve Krosnóig hét közigazgatási kerűlet van, a gazdasági mívelés alatt lévő terűlet átlaga jóval nagyobb. Egészben 68%-a az összes terűletnek, a miből a szántóföldekre majdnem 45, a kertekre 0.72, a rétekre 7.24% esik. E vidék egyik kerűletében sem kisebb a szántóföldekre eső rész 25%-nyinál. A nyugati dombvidéknek többé-kevésbbé termékeny agyagos földjén, mely éjszakon az előbbi az előbbi terűlettel határos és tizenkét közigazgatási kerűletet foglal magába, valamint a Visztula balpartján fekvő két közigazgatsi kerűletben, ú. m. Krakóé s Chrzanówban, a mezőgazdaságilag értékesített terűletnek még nagyobb az arányszáma. E legsűrűbb népességű és általában a legjobb mívelésű két vidék közűl a másodikon, a nyugati dombvidéken, átlag 58.7 százaléknyi szántóföld mellett 0.96% kertet, 6.81% rétet és 8.9% legelőt, az elsőn, a krakói vidéken pedig 53.6% szántóföldet, 1.2% kertet, 8.3% rétet és 8.3% legelőt találunk. A szántóföldekre eső százalék e vidékek egyik kerűletében sem száll 40 alá, többekben pedig 60-on is fölűl, sőt egész 71-ig is emelkedik, mint pl. Krakó környékéné és Rzeszów kerűletében. A Visztula-menti síkság a Visztula jobb- és a San balpartja közötti háromszögben, a mely öt közigazgatási kerűletre oszlik, kevésbbé termékeny, részben homokos, részben lápos talajú s nagyobbrészt erdősebb, mint a dombvidék. A szántóföldek azonban itt az egész terűletnek mégis 46 százalékát, de a kertek már csak 0.4%-át teszik, 11 százaléknyi rét és 9.5%-nyi legelő mellett. Tarnobrzeg, Rozwadów, Nisko és Ulanów kerűleteiben a szántóföldekre eső rész már 33%-ra száll alá. A San és Dnieszter folyók mentén elterűlő síkságok vidéke, mely Galiczia összes gazdasági terűletei közt a legnagyobb, minthogy tizenöt közigazgatási kerűletet számlál, a San felső és középső folyása mentén igen termékeny földű, a Dnieszter középső és jobbparti mellékfolyóinak alsó vidékén pedig részben nagyon kövér legelőkkel dicsekedhetik; mindazonáltal e vidéken sivárabb agyagterűletek és túlságosan vizenyős talajúak is akadnak. Átlag a szántóföldekre itt 47.5, a kertekre 1.5, a rétekre 13 és a legelőkre 10.5 százaléka jut az egész terűletnek. A részben hegyes és sűrű erdők borította podbu¿i járásban (Drohobycz közigazgatási kerűlete), valamint a ka³usziban a szántóföldekre eső rész már csak 23, illetőleg 25%, öt más járásban is 40% alatt marad, ellenben a többiek nagyobb részében 50-en fölűl, sőt egész 65-ig emelkedik. Keleti-Galiczia középső vidékén, a mely tíz közigazgatási kerűletre terjed és az orosz-lengyel határtól Lembergen át délkelet felé húzódik, az egész terűletnek a szántóföldekre eső része átlag 51.7, a kerteké 1.6, a réteké 13.6, a legelőké 7.31. százaléknyi. Az egyes járásokban ez átlag csak kevéssé változik, kivéve Mosty wielke nagyon erdős járását, a hol a szántóföldekre eső részt (23%) meghaladja a réteké (27%), továbbá Pdhajce, Kozowa és Wiœniowczyk járásait, a melyeknek a szántóföldekre eső magas és a többit jóval fölűlmúló (86-ig emelkedő) százaléka már a szomszédos podoliai járásokéval egyező. A hetedik gazdasági terűlet az ország éjszakkeleti részén lévő négy közigazgatási kerűletből, ú. m. Z³oczów, Brody, Kamionka és Sokal kerűleteiből áll. A hegységen kivűl ez Galicziának legerdősebb vidéke, a melyen kiterjedt erdei réteket is találunk. E terűlet nagyrészt igen termékeny, kivált Sokal kerűletében Be³z táján, azonban csak a legutóbbi harmincz év óta részesűl a vaspályák és országútak kiépűlése folytán terűletileg is mindegyre növekvő és jobb gazdasági mívelésben. A szántóföldekre eső rész itt átlag 49%-a az egésznek, ez arányszám azonban az erdősé kisebb-nagyobb arányához képest egyes járásokban 35%-nyira száll le, illetőleg 70-en is fölűl emelkedik. A kertekre 1.9, a rétekre 16, a legelőkre 5.4%-a jut az összes terűletnek.

A fönt említett gazdasági vidékek utolsója, mely a többitől elég jellemzetesen különbözik, a galicziai Podolia és Pokutia, mely az ország keleti határán tizenegy közigazgatási kerűletre terjed ki s melynek déli részéről, a ko³omeai kerűletből való a képünkön ábrázolt parasztház. E pusztai jellegű vidék legszembetűnőbb vonása, hogy az egész országban itt legmagasb a szántóföldek arányszáma, a mely 74%-ra rúg akként, hogy ez átlag az egyes járásokban 51 és 84% közt ingadozik; továbbá a kertekre eső rész aránylagos nagysága (2.96%), míg a rétekre csak 3.4, a legelőkre pedig 3.8%-a, tehát az egész országban aránylag a legkisebb átlagos része esik az összes terűletnek. E vidéken a mezőgazdaság éghajlati föltételeiben oly nevezetes különbség mutatkozik, hogy ehhez képest az egész terűletet teljes joggal külön éjszaki és külön déli részre oszthatjuk. Éjszaki Podoliának éjszak felé védetlen fensíkján a tél igen szigorú s az enyhébb évszakokban is gyakoriak a hideg szelek, míg déli Podoliának és Pokutiának a Dnieszter és a Pruth felé hanyatló lejtője sokkal enyhébb éghajlatú, úgy, hogy a tengeri és a dohány termesztését, valamint a kertészet nagyobb mértékű űzését is lehetővé teszi.

A gazdasági termelés irányára és sikeresebbé tételére nevezetes hatással vannak az országbeli birtokállapotok, melyek a nyugati tartományokéitól sok tekintetben különböznek. Galicziában rendszerint minden vidéki helységben, akár falu az, akár mezőváros, van olyan egykori urasági birtok, mely 100–500, sőt nem ritkán 1.000 hektárnyi terjedelmű. A tulajdonképeni hegyvidéken e birtok többnyire erdőkből és legelőkből, illetőleg rétekből is áll; egyebütt azonban majdnem mindenütt van az erdő mellett, vagy erdőtlen vidékeken a nélkül is, a birtok nagysága szerint több, vagy kevesebb majorból álló mezőgazdasági mívelés alatti terűlet; szántóföldek, kertek, rétek és legelők, szóval a mi egy nagybirtok keretéhez tartozik. Ezen, a tartományi könyvekbe (landtäfliche Bücher) bejegyzett birtokon kivűl minden helységben van a járásbirósági telekkönyvekbe iktatott egykori kisbirtok is, mely a földmívelő lakosság gyors szaporodása és azon szokás miatt, hogy a nép az örökrészeket földben adja ki (az 1868 november 1-ig e tekintetben fönnállott korlátozások ellenére is), nagyon szét van darabolva. A nyugati tartományokban szokásos terjedelmű parasztbirtokok Galicziában ritkák és többnyire csak mostanában összevásárolt telkektől állanak. A földbirtok ezen eldarabolására vonatkozó adatok szerzése végett az országos statisztikai hivatal 249 jellemző, az összes járásokból kiválasztott községben végeztetett összeírást, melyből kitűnt, hogy 89.102 birtok közűl csak öt volt nagyobb 200 holdnyinál, és csupán 1.503, vagyis az összeírt birtokoknak csak 1.68 százaléka haladta meg a 25 holdat. Már 18 évvel ezelőtt az tűnt ki a galicziai országos bizottság által a kisbirtokosság helyzete ügyében tartott szakértekezlet tanácskozásakor, hogy e birtokok terjedelme Galicziában legtöbbnyire 2–8 hold, az ország keleti felében pedig legfölebb 12 hold.

A nagy- és kisbirtoknak egymáshoz és az ország egész terűletéhez arányított terjedelmét, valamint az egyes mívelési nemekben való részesedését az 1890-ben történt összeírás[160]* szerint a következő föbb adatok tűntetik föl:

Az ország terűletének vizekre és útakra eső 2 százalékát, továbbá a 32 nagyobb város terűletének (az egész terűletnek 0.9%-a) és a községi birtoknak (4.36%, többnyire legelő) levonásával az 1.000 holdnál nagyobb, vagyis nagybirtokokra 4,453.430 hold, vagyis 32.64%, ebből 2,672.491 hold erdőség esik. A 200–1.000 holdas, vagy galicziai állapotok szerint középbirtokokra, melyek még majdnem általában a tartományi könyvekbe is föl vannak véve, 831.959 hold, vagyis 6.10% (ebből 374.571 hold erdőség) esik. Végűl a jóval nagyobb részében 25 holdon alúli, sőt legtöbbnyire 10 holdasnál is kisebb kisbirtok 7,380.000 holdat, vagyis az ország egész terűletének 54%-át teszi, s majdnem kizárólag mezőgazdasági mívelés alatt álló terűlet.

A földbirtok elosztódása tehát Galicziában abban a nagy bajban szenved, hogy az egész terűletnek fölötte nagy (5/6) darabját részint legnagyobb, részint legkisebb birtokok teszik, míg a közgazdasági, társadalmi és politikai tekintetből oly fontos középbirtok igen kevés.

A birtokállomány változásai, melyek itt mostanában gyorsabban történnek, mint a gazdasági mívelés állandósága és fokozatos fejlődése érdekében kivánatos, a középbirtoknak e részről is további csökkenését idézik elő. Egyfelől ugyanis a nagybirtokok a középbirtokokból való újabb meg újabb vásárlások útján növekednek[161]*, más részt pedig a középbirtokoknak további eldarabolása miatt, kivált az ország nyugati részében, folyton növekszik a kisbirtokok terűlete. E mellett még a kisbirtokok elaprózódása is egyre tart az örökösök szakadatlan osztozkodása következtében. Félő tehát, hogy a 200–1.000 holdas és egyszersmind igen valószinűleg az 50–200 holdas birtokok is mind összébb zsugorodnak, ha ugyan oly intézkedéseket nem sikerűl életbe léptetni, melyek a középbirtokot további pusztúlásától megvédjék és nemcsak fönmaradását, hanem növekedését is biztosítsák.

Országos átlag szerint a tartományi könyvekbe fölvett birtokra az egész terűletnek 39.38%-a, a többi birtokra pedig 60.62%-a esik. Az egyes vidékek szerint ez arány nagyban és egészben véve csak annyiban módosúl, hogy a hajdani urasági birtok részaránya többnyire az erdős vidéken, nevezetesen a hegységben a legnagyobb. Különösen így van a dolog a keleti hegyvidéken és az ország éjszaki határán húzódó nagyon erdős kerűletekben. Továbbá nagy (40–50%-nyi) részük van még az egész terűletből az ilyen úri birtokoknak az ország legkeletibb szélén, a Dnieszter balpartján lévő, gyér erdejű podoliai vidéken, valamint a Visztula balpartján, Krakó környékén levő kerűletekben. Az ország középső vidékein a tartományi könyvekbe fölvett birtokra többnyire 30–40%-a esik az egész terűletnek, míg a délnyugati kerűletekben, tehát a Kárpátok nyugati részén és a Tátra-hegységben a kisbirtokok többsége a leghatározottabban mutatkozik, a mennyiben itt körűlbelűl 80, sőt gyakran 80-nál több százalékát is teszik az összes terűletnek.

Aratás nyugati Galicziában. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A szántóföldek összes terűletéből a tartományi könyvekbe foglalt birtokra átlag 26, a kisbirtokra 74%, tehát az egésznek majdnem három negyede esik. A hegységben, a hol az urasági birtok legnagyobb részt erdőségből áll, 90%-nál is több a kisbirtokokon a szántóföld, ellenben déli Podoliában a szántóföldeknek csak 60%-a esik e birtoknemre. A kertek terűletéből 14.5% a nagybirtoké, 85.5% a kisbirtoké, míg a rétekből amarra 22.5, emerre 77.5, a legelőkből pedig amarra 16.5, emerre 83.5% jut; utóbbiak többnyire községi legelők.

A kisbirtok túlságos elaprózásához, a mely néha annyira megy, hogy a birtok terűlete már nem is alkalmas gazdasági mívelésre, míg más részt az éghajlati és egyéb helyi körűlmények rendszeres kerti gazdaságot nem is engednek meg, – további gazdasági bajként járúl még az egyes elaprózott birtokrészeknek szanaszét fekvése. Ezt a szűntelen osztások még csak fokozzák kivált ott, a hol általában arra törekesznek, hogy minden osztályosnak mindenik külön fekvő birtokterűletből jusson egy rész. Az egyes darabkák hosszan elnyúlt sávokban huzódnak, a mi a mívelés nehézsége mellett még azzal a bajjal is jár, hogy tömérdek terűlet pazarlódik útakra és barázdákra. A tartományi könyvekbe jegyzett birtok általában jobban van kikerekítve. A készűlőben levő országos törvények, melyek a birtokrészek tagosítását és a közbe nyúló erdőterűletek megszűntetését fogják eszközölni, a nagybirtokra nézve is nagy hasznot igérnek, jóllehet, kivált a tagosítás főképen a kisbirtok érdekében igen kivánatos.

Galiczia mezei gazdaságának egyik jó oldala a mezei szolgalmaktól, nevezetesen a legeltetési jogtól való majdnem teljes mentesség. A legeltetési jogért csaknem kivétel nélkül földben nyertek kárpótlást a jogosúltak. E czímen összesen 116.240 hold földet adtak a jogosúltaknak, többnyire hajdani uradalmi jobbágyoknak. (Ezen kivűl még 162.522 hold erdőséget és 1,238.742 forintnyi készpénzben való kárpótlást kaptak.) Csak a magashegység némely vidékén maradt meg bizonyos szabályozással a legeltetés joga, tekintettel arra, hogy az ottani paraszt gazdaságok fő ága a havasi tegjazdaságban áll. Az idegen terűleten való legeltetés joga tehát Galicziában többé nem áll fönn; a földbirtok nagy szétdaraboltsága és a birtokrészek elszórtsága azonban lehetetlenné teszi, hogy egyes birtokterűleteken mezei terményeket ültessen, vagy vessen a tulajdonos ugyanakkor, mikor a szomszédos ugarterűletet legelőűl használják. Ez ugyanis, ha nem is egyenes, legalább közvetett forgó-kényszernek tekinthető, a mi újabb ok a birtokrészek tagosításának sürgőssége mellett.

A gazdasági mívelés fő czéljaképen jelenleg általában a mezei termények termesztését tekintik, melynek a gazdasági termelés egyéb ágai alá vannak rendelve. Ezt körűlbelűl 20 évvel ezelőtt még csak az oroszág középső vidékéről lehetett mondani, mely a hegylánczok és az éjszaki határ erdőöve közt terűl el, nemkülönben a podoliai vidékről, beleértve Pokutiát is. A nyugati, még inkább pedig a középső és a keleti hegységben messze be az előhegyekig és az azokkal határos síkságig, a marhatenyésztés és az erdőgazdaság virágzott a mezőgazdaság rovására. Kiterjedt juhtenyésztés, nevezetesen a tulajdonképeni hegységben, a síkságon pedig a szeszfőzők mellett marhahizlalás a nyugati irányban (főkép az olmützi és bécsi vásárok számára) való kivitel czéljából, végűl fatutajozás és a fának részint a sófőzők, részint az akkor még nagy számú bányák részére való szállítása mindaddig, a míg a kevésbbé tartalmas vasérczek földolgozása is haszonhajtó volt: ezek valának a kárpátok mentén húzódó széles terűleten a parasztság főbb keresetágai. Az ország éjszaki határán levő erdővidéken pedig az erdei munka és némi faipar mellett kátránykészítés és szénégetés volt az akkoriban itt vajmi gyér lakosság megélhetésének alapja. Századunk húszas éveitől kezdve azonban eleinte leginkább az ország déli részének hegylánczolatai mentén erdőirtás, puszta terűletek mívelhetővé tétele és vizenyős tájakon a vizeknek nyílt árkokban való lecsapolása által a szántásvetésre alkalmas terűletek tetemesen megnövekedtek, és utóbb a lakosság gyors szaporúlata, valamint a földbirtok folytonos elaprózódása következtében, kivált nyugaton, minden hasznavehető darab föld gazdasági mívelés alá kerűlt. Az ország éjszaki határán azonban a mezőgazdasági terűletnek a növelése lassabban ment és részben szűkebb határok közt is maradt, főkép a homokos vidékeken, melyeken sok a csupán erdőföldűl értékesíthető talaj.

Régi lengyel paraszt eke. Makarewicz Gyulától

Századunk elején a három nyomású rendszer volt uralkodó a mezei gazdaságban. A húszak évek vége felé azonban eleinte csak egyes nagyobb birtokokon külföldi példák utánzata és a gazdasági tudomány tanúlságainak fölhasználása révén lassanként elkezdődött a vetésforgóval való gazdálkodás, mely utóbb egyéb urasági birtokokon is meghonosúlt, főkép a mind számosabb szeszfőzők miatt, melyek kedveért a burgonya-termesztés mind jobban terjedt s mely a vele kapcsolatos marhahizlalással a földek jobb trágyázását is lehetővé tett. A podoliai vidékeken csak ez időtájt, sőt jó részben még később kezdődött a tanyaépülettől nem túlságosan távol fekvő földeknek szabályos, habár csak bizonyos időközökben meg-megújúló trágyázása. 1848-ig az urasági birtok szántóföldjeinek jóval nagyobb részén a gabnaneműek gumós növényekkel váltakoztak, vagy legalább a három nyomású gazdálkodás uralkodott az ugarnak takarmánynövények termesztésére való fölhasználásával, vagy egyébnemű váltakozással módosítva. A kisbirtokon az ősi hagyományos három nyomású gazdálkodás, kivéve a nagyobb városok környékét, még tovább fönmaradt. Csak mióta a földbirtok szűntelen haladó szétdarabolása folytán az egyes jószágok szántóterűlete már annyira csökkent, hogy a család föntartására ugyanazon terűleten nagyobb mennyiségű termesztmény nyerése vált szükségessé, azóta változott át a burgonya-termesztés kiterjedése által már úgyis némileg módosúlt három nyomású gazdálkodás valami szabálytalan, megállapított elveket nem követő váltógazdasággá. Az utóbbi tizenöt év alatt azonban a kisbirtokokon a gazdálkodás, legalább a mennyire a föld túlságos eldarabolása nem gátolja, tetemesen javúlt, legalább az ország nyugati részében. A nagybirtokok mívelésében látott haladás, a melyeken ugyanis a kisbirtokosok családjuk tagjaival együtt napszámos-munkát végeznek, valamint a gazdasági egyesűletek buzgólkodása, s végűl az utóbbi években a gazdasági vándortanítók működése is hozzájárúlt ahhoz, hogy a földek mívelése javúlt és a silányabb régi munkaeszközök: a rad³o nevű kapa, meg a hajdani paraszt eke, az urasági birtokokn használt idegen eredetű újabb szerszámoknak adtak helyet. A trágyázás is egyre javúl, sőt már a mesterséges trágyaanyagok (főkép a trágyamész és trágyagipsz, stb.) alkalmazása is mind tovább halad nyugat felől. Az ugar egyre szűkebb korlátok közé szorúl s az 1884–1893-ig terjedő évtizedben az előzőhöz képest régi terjedelmének körűlbelűl egy negyedével csökkent. A lóhere és egyéb takarmányfüvek termesztése nemcsak a nagy-, hanem a kisbirtokon is tetemesen emelkedett.

Egészen másként alakúl a gazdálkodás és különösen a nagyon korlátolt mezőgazdaság a tulajdonképeni hegyvidéken, mint a rónákon és a közép-hegységben. Itt sok helyütt rétek és legelőkűl használt kedvezőbb fekvésű terűletek néhány éven át váltakozva szántóföldekűl szolgálnak, a mi után megint fűvelésre használják őket. Ép úgy az is megtörténik, hogy fiatalabb erdővel beültetett terűletek (többnyire faizásra való rétek) néhány éven át zabbal, vagy olykor egyéb mezei termesztménynyel vannak bevetve, illetőleg beültetve. E czélra a fiatal fát kivágják, csupán az erősebb törzseket hagyván meg, míg a többit elégetik és a hamvát a föld trágyázására használják.

A marha kihajtása tavaszszal a podhalánoknál. Ajdukiewicz Zsigmondtól

A bevetett terűletek tekintetében az 1884–1893-ig erjedő évek átlaga szerint a zab és rozs áll elől, amaz az összes szántóföldnek 18, emez 16 százalékával. Azután következik a búza 11.4, a burgonya 10.4 és az árpa 9.5 százalékkal. A tengerire a szántóterűletnek csak 2.6%-a jut, minthogy e tápláléknövény termesztése éghajlati okokból főkép csak a Pruth és a Knieszter közötti délkeleti vidékre és déli Podoliára szorítkozik, a hol az ottani szántóterűletnek 8–18 százalékát foglalja el mint a mezei lakosság fő tápláléka, a mely egyúttal egyes közbe ültetett növények, úgy mint bab, borsó vagy tök termesztését is megengedi. Tatárkát, melyre az összes szántóterűletnek körűlbelűl ugyanekkora része esik, leginkább éjszaki Podoliában és a vele határos éjszakkeleti vidékeken termesztenek. A hüvelyes vetemények a szántóterűletnek mintegy 3.6%-át foglalják el.

A korábbi évekhez képest az újabb termelés legfontosabb változásai abban állnak, hogy az említett tápláléknövények közűl a legnagyobb terűleti növekedés a tengerinél mutatkozik, még pedig azért, mert a népesség nagy szaporodása és a birtokok túlságos elaprózódása is ennek a terménynek kedvez leginkább; azután a búza következik, mely évek hosszabb sora óta jobban kibírja az itteni éghajlatot, mint a rozs; továbbá a hüvelyes vetemények, melyek kelendősége emelkedett, s végűl a burgonya, melynek mívelési terűlete a népesség szaporodásának arányában nőtt, jóllehet a szeszfőzésnél való fölhasználása néhány év óta tetemesen csökkent. A mívelési terűlet legnagyobb megfogyása a tatárkánál tapasztalható, a mi részben annak tulajdonítandó, hogy e növénynyel, helyesebben a belőle készűlt darával a mérsékelt szállítási díjak mellett az országba kerűlt olcsóbb rizsfajták erősen versenyeznek. Továbbá az ugarterűlet is több mint egy negyedével csökkent a megelőző évtizedhez képest, még pedig a gazdasági rendszerek ismertetésénél említett okokból. Ezzel alighanem szorosan összefügg a lóhere és egyéb takarmánynövények, nevezetesen a takarmányrépa termesztésének tetemes növekedése.

Lent és kendert az egész országban termesztenek, amazt különösen nagy mennyiségben a dombvidék némely tájain. E rostos növények szolgálnak alapjáúl a fonásnak és szövésnek, ez ősrégi háziiparnak, melylyel néhány évtizeddel ezelőtt még minden parasztházban foglalkoztak s mely kisebb mértékben még ma is megvan. E növények mívelése, a mi csak a kisbirtokon fontosabb, néhány év óta külföldről, nevezetesen Rigából és Pernauból érkező jobb magvak, valamint egy vándortanító működése és a gródeki lentermesztőiskola hatása folytán javúlt.

Dohányt déli Podoliában és Pokutiában, meg az ezekkel határos vidékeken, összesen 13 közigazgatási kerűletben termesztenek az ország délkeleti részén. Az utóbbi években a dohánytermesztés háromszáz községre terjedt 25.000 termesztővel, kik kevés kivétellel valamennyien kisbirtokosok. A dohánynyal beültetett terűlet többre megy 2.000 hektárnál, mely igen apró darabokban van a termesztők közt elosztva. Az évi termés a legutóbbi időben 30–40 ezer métermázsa között ingadozott. A fölötte szétdarabolt kisbirtokra nézve e növény termesztése, még az egyedárúság miatti korlátozások mellett is, valóságos áldás, s így csak örvendetes jelenség, hogy az állam és az országos kormány, valamint a gazdasági egyesűletek a gazdálkodás ez ágát vándortanítók alkalmazásával és e termesztmény jobb mívelésére és czélszerűbb kezelésére adott oktatások által támogatják.

A nyugati dombvidék zsemlyeszínű helyi fajtájából való bika. Blaas Gyulától

Két növényt kell itt még megemlítenünk, melyek jóformán csak a nagybirtokok gazdaságában szerepelnek; a repczét és a komlót. Amannak termesztése a néhány év óta gyakoribb rosz termések miatt igen megcsappant, míg ellenben a komlótermesztés folyton emelkedik és terjed. Legtöbb komló terem Brody, Kamionka és Z³oczów kerűleteiben az ország éjszakkeleti részén, továbbá sok kerűletben Lembergtől éjszaknyugatra. (Lemberg, ¯ó³kiew, Cieszanów, Moœciska, Jaroslau, Rzeszów, Tarnobrzeg). A komlóskertek terűlete 1.800 hektár, a miből csak 206 esik a kisbirtokra. A kisbirtoknak a komlótermesztésben való részvétele növekvőben van és egyik örvendetes jelensége a másutt tapasztalt haladás eltanúlásának. A nagyon becsűlt galicziai komló összes termése 7.160 métermázsa.

A földmívelés jövedelme Galicziában jóval csekélyebb, mint a nyugati és déli tartományokban. Ennek oka legelőször is az éjszak és éjszakkelet felé teljesen védtelen, dél felé pedig a Kárpátok bérczei által határolt ország éghajlati sajátságaiban van, a melyek miatt a tél gyakran mélyen benyúlik a tavaszi évszakba, s viszont korán már az őszi hónapokban beáll, sőt még nyáron is hideg szelek járnak, kivált a podoliai fensíkon. További ok, mely azonban szerencsére nem oly megváltozhatatlan, mint az előbbi, a nem eléggé czélszerű gazdálkodás és a helyi körűlményekhez nem mindig alkalmas vetésforgó. E tekintetben nagy a különbség az urasági és a kisbirtok közt, főkép az ország középső és keleti részében. Az urasági birtokoknak jóval nagyobb része magáévá tette a korszerű gazdasági haladás vívmányait úgy a munkaeszközök és gépek, mint a föld gondosabb mívelése, trágyázása, mesterséges trágyaanyagok alkalmazása, stb. tekintetében, s ez úton jóval nagyobb jövedelmezőségre is tett szert. A kisbirtokosok is czélszerűbb eszközökkel cserélték föl a régi kezdetlegeseket, minők a rad³o és a socha, sőt nagyrészt már a régi paraszt ekét is sutba dobták. Azonban a föld mívelése még igen fogyatékos részben az igavonó barmok elégtelensége, részben a trágya helytelen kezelése és elégtelen volta, részben végűl a helytelen vetésforgó, silányabb vetőmagvak és a miatt, hogy még ma is általános a kézzel való vetés. E tekintetben is mutatkozik ugyan némi haladás, nevezetesen az ország nyugati, de középső részében is, a mi leginkább a nagy birtokok serkentő példájának, a gazdasági egyesűletek működésének és a nép mindinkább terjedő művelődésének köszönhető.

Galiczia nagy részében oly vizenyős a föld, hogy lecsapolásra szorúl. Podolia kivételével, melynek igen jó fölszívó talaja van, és a krakói vidék hasonló földű részét leszámítva, úgy a középhegységben, mint a dombvidéken és a síkságon igen nagy terűletek szorúlnak a talajjavítás e nemére, mely az amúgy is kedvezőtlen éghajlat mellett fölötte kivánatos korábbi vetést lehetővé tenné. Más részt az aránylag csekély hasznot hajtó rétek javítása érdekében, főkép a rétekben és legelőkben szűkölködő Podoliában öntöző csatornák lennének szükségesek. Ez idő szerint azonban a talajjavítás mindkét neme csak a nagybirtokon van alkalmazásban és ott is csak 1853 óta, a mikor majdnem egy időben kezdték meg néhai Albrecht főherczeg birtokain, Gróf Potocki kreszowicei uradalmán és dr. Smolka volt képviselőházi elnök Stryj melletti morszyni kis jószágán. E példák követésre találtak, kivált mióta 1872-ben a két gazdasági egyesűlet a földmívelésügyi miniszterium részéről adott segélylyel mezőgazdasági mérnököket díjaz, s 1878-ban a galicziai tartománygyűlés, a többi osztrák koronaországokat megelőzve, saját talajjavító-hivatalt létesített, mely azóta tetemesen kibővűlt s most már öt fiókja van. 1893 végeig mindössze 16.102 holdnyi terűletet csapoltak le alagcsövezéssel, és pedig főkép a nyugati domb- és hegyvidéken. Ezenkivűl 3.500-nál több holdat födött és kővel vagy gerendázattal burkolt csatornák segítségével szárítottak ki. Öntöző csatornákat csak elvétve találunk itt-ott mindössze 2.000-nél valamivel több holdnyi terűleten. A kisbirtok e talajjavítási míveletekben alig részesedik, ellenben tetemes haszna van az ország költségén és az országos talajjavító-hivatal felügyelete alatt eszközölt vízszabályozó munkálatokból, valamint azokból, melyek állami alapokból és a helyi érdekeltségek költségén létesűlnek több vidéken. E vállalatok némelyike már végre is van hajtva és tetemes terűleteket nyert meg vagy hódított vissza a mezőgazdaság számára; azonban még jóval több e részben a teendő. Mostanában nevezetes kisérleteket tesznek tőzegkészítéssel a Nisko-kerűleti Rudnikban és a Brody-kerűleti Korsówban.

A nyugati dombvidék zsemlyeszinű helyi fajtájából való tehén. Blaas Gyulától

Századunk első évtizedeiben, mikor a földmívelés mind nagyobb terűletet kezdett magának hódítani, a tulajdonképi hegyvidéket és az éjszaki határvonal erdős tájait kivéve, az országbanmindenütt a lehető legkiterjedtebb gabonatermesztésnek rendelték alá a mezőgazdaság többi ágait. Így volt a marhatenyésztéssel is. Az ország egész keleti részén elég jövedelmezőnek találta a nagybirtokosság, ha a Dél-Oroszországban, nevezetesen Bessarábiában, de részben Moldvában is nagy csapatokban olcsón vásárolt szarvasmarhát előbb igásbaromnak használja, aztán pedig szeszfőzői mellett hizlalóba állítja, vagy a Dnieszter-menti kövér legelőkön hizlalja ki, s végűl nyugat felé, főképen az akkoriban híres olmützi vásárokra hajta.

A marhakereskedésben való ilyen közbenjáró szerep szükségképen káros hatással volt az országban magában való marhatenyésztésre, mely ennek következtében mindinkább az ország nyugati felére és a hegyvidékre szorítkozott, míg e tájakon kivűl a borjakat, a mennyiben a tehenek szükségesszámának kiegészítésére nem kellettek, mészárszékre vitték. Az akkor közlkedési nehézségek miatt ugyanis nagyobb tejgazdaságról szó sem lehetett; legfölebb a gazda saját szükségletének és esetleg a legközelebbi piacnak ellátásra lehetett számítani. Mindazonáltal már ekkor is volt kivált az ország nyugati és középső részében néhány uradalom, a mely nagy gonddal és kedvvel űzte a marhatenyésztést. Ezeken többnyire idegen fajtákat neveltek, még pedig legtöbbnyire a részben még a múlt század folyamán meghonosúlt „hollandi” marhát, a mely néven azonban a tulajdonképeni németalföldin kivűl más alföldi fajtákat is értettek; de e mellett tartottak külföldi hegyi fajtákat, nevezetesen „tiroli” vagy „svájczi” marhát is.

A parlagi (vagyis podoliai) marhának Orosz- és Oláhországból való szűntelen behozatala marhavésznek mind gyakoribb behurczolását idézte elő, a mi megint azt okozta, hogy az értékesebb fajták tenyésztése mind nagyobb koczkázattal járt és így alább szállott, sőt 1870-ben a gazdasági egyesűletek révén az állam által adott marhatenyésztési segélyek sikerét is veszélyeztette. 1882-ben tehát bekövetkezett az orosz és román határnak a marhabehozatal előli elzárása, mely rendszabály a parlagi marha bevásárlására berendezkedett podoliai gazdaságokat igen válságos átmeneti időszak elé állította, a marhatenyésztésnek az egész országban való emelése szempontjából azonban fölötte üdvösnek bizonyúlt. Most már a nagy munka és a tetemes állami, az utóbbi évek óta pedig egyúttal országos segélyek koczkáztatásának veszélye nélkül valósíthatók azok a tervek, melyeket a marhatenyésztésnek az országban való javítására nézve a gazdasági egyesűletek már a hetvenes években, tehát az állami segélyek nyújtásának idejétől fogva alkottak. Ez időtől kezdve országszerte számos törzsgulyát alapítottak, melyeknek növendékeit részben a tenyésztőknek adják el, részben a bika-állomásoknak juttatják. A gazdasági egyesűleteknek ez irányban kifejtett tevékenységét megelőzőleg csak igen kevés volt a hasznavehető honi állat a tartományban, minthogy a belföldi marha több rendbeli tervtelen vérkeverés útján állandó jellegét elveszítette. Külföldi anyamarha behozatalához kellett tehát folyamodni, s a rónaság számára oldenburgi marhát, a hegyvidék számára pedig a bern-simenthali s egyéb hegyi fajtákat honosították meg. Mind a két fajta igen elterjedt azóta az illető vidékeken és tetemesen hozzájárúlt egyes becsesebb tájfajták létesítéséhez.

A majdáni fajtából való tehén Blaas Gyulától

Egyidejűleg azonban a belföldi fajták nemesítésére is törekszenek oly tájakon, a hol azoknak jellege még elég tisztán fönmaradt. E szempontból első helyen áll az ország nyugati határán egész a Dunajecig húzódó dombvidék, a hol a kisbirtokosságnál egy zsemlyeszínű, sárgásbarna fajta van igen elterjedve, melyet állítólag a XIII. és XIV. században beköltözött német gyarmatosok honosítottak meg. E fajtát széles homloka, sárgás szarvai és patái, valamint festőanyag nélküli nyákhártyái jellemzik. Második fajtája a belföldi marhának az ország éjszaki határán lévő erdős, homokos és részben morotvás tájakon honos. E kicsiny termetű, de fölötte kitartó és kevéssel beérő marha, mely csak némi gondozás mellett is igen bőven tejel, föltűnően rövid szarvú és sötétbarna színű. Ez az ó-lengyel barna marha, mely az orosz határon túl éjszak felé is jó messze el van még terjedve, kiváló tisztaságban főkép Majdán környékén, a kolbuszowai kerűletben található, a miért is rendesen majdáni marhának nevezik. Úgy látszik, ugyanennek tájfajtája, a Kárpát hegység keleti részén, a huculok földjén (Ko³omea és Kosów kerűlete) honos sötétbarna marha.

Míg az említett két belföldi fajta tenyésztése mai napság kiváló gondozásban részesűl és a fajta tisztán tartására külön törzsgulyákban történnek kisérletek: addig egy másik belföldi fajta, mely régebben Pdoliában és az ezzel határos vidékeken általánosan el volt terjedve, a szürke podoliai marha, a dél-európai parlagi marhának egyik alfaja, teljes kipusztúlásra látszik ítélve lenni, a minek első sorban az oroszországi parlagi marhával való rokonsága az oka; ezért nem keresik a nyugati kiviteli piaczokon. E mellett még csekély tejelő képessége és lassú növekedése is ellene szól, mely hibáiért az, hogy igavonó baromnak kitűnően beválik, alig nyújt elég kárpótlást. Ezeken kivűl még egy sajátszerű fajtáról kell szólnunk, t. i. a Kañczuga környékén honos tejfehér marháról, melyet a régebben Éjszak-németországból betelepített lápi marhától származónak tartanak.

A juhtenyésztést Galicziában főkép a kisbirtokon találni mind a két hegyvidéken, de a keletin még inkább mint a nyugatin, továbbá éjszak-keleten, nevezetesen Podoliában és az ezzel határos kerűletekben. Az 1890. évben kimutatott 630.994 birkának több mint a fele a keleti és a podoliai vidékre esik. A hegységben a birkát úgy a gyapja, mint a tejéből készűlt sajt (bryndza) kedvéért tenyésztik; míg Podoliában és az ország többi tájain a sajtkészítés csak mellékes. A birkabőr továbbá igen kiterjedt használatnak örvend országszerte a parasztság téli ruházatában, és az ebbeli szükséglet, valamint a durva gyapjúnak posztóvá és pokróczczá való földolgozása a juhtenyésztésnek magában az országban is elég jövedelmezőséget biztosít. A közönséges durva gyapjú paraszt juh mellett 30–40 évvel ezelőtt számos nagybirtokon, kivált az ország nyugati és középső részén, külföldről behozott fínom gyapjas merinó birkát is tenyésztettek. A gyapjútermelés terén utóbb beállott tengerentúli verseny azonban a fínom gyapjas birka tenyésztésének lassanként véget vetett, úgy, hogy annak ma már csak szórványos csekély nyomaival találkozunk.

A sertéstenyésztés a magas hegység kivételével az egész országban el van terjedve kivált a kisbirtokosságnál, melynél többnyire a gazdaság ez ágának a jövedelme födözi a nagyobb készpénz-kiadásokat. Az ősi honi fajta, a magas lábú, lógó fülű lengyel sertés, melyet nem igen hosszú dereka jellemez; nagyon kemény sörtéjű és e sörte keresett kiviteli czikk. Egyébként kevésbé zsíros húsa miatt kivált füstölt húsnak és sonkának való. Néhány év óta főleg a lembergi gazdasági egyesűlet terűletén a honi fajtának yorkshire sertéssel való nemesítésére is törekszenek, mely czélra telivér-tenyésztőket alapítottak s azokból juttatnak mag-állatoka a félvér-kondák és kan-állomások számára. A belföldi sertéstenyésztés azon kivűl, hogy teljesen födözi a nem csekély honi szükségletet, még évenként körűlbelűl 540.000 darabot szállít a nyugati tartományokba és Éjszak-Németországba, nevezetesen Porosz-Sziléziába. A kivitelre szánt sertéseket a kereskedők a vidéken összevásárolván, nagyobb falkákban adják vasútra. Az utóbbi években e kivitel tetemesen csökkent, sőt egy-egy időre teljesen szünetelt is azon állategészségügyi intézkedések következtében, melyek a sertésvész elfojtására szükségesekké váltak. E korlátozások megszűntetése, a mennyiben föntartásukra további ok nincs, egyik leghőbb óhajtása a galicziai kisbirtokosságnak, melyre nézve a sertéskivitel igen nagy fontosságú.

A radautzi (Bukovina) állami ménesből való hucul mén. Blaas Gyulától

A baromfi-tenyésztésre a nagyobb városok környékének kivételével sokkal kevesebb gondot fordítanak, mint a mennyit e gazdasági ág, mely már is számbavehető és még fokozható kivitelt mutat, megérdemelne. Legutóbb fejlesztésére külön egyesűlet alakúlt Jaroslauban.

A méhészet a hajdani Lengyelország keleti részében ősidők óta kedvelt mellékága volt a mezei gazdaságnak. A mióta azonban a viaszgyertyát egyéb világító anyagok majdnem teljesen kiszorították és a mióta a méz-sör megszűnt a jobbmódúak általán kedvelt itala lenni, azóta a méhészet hanyatlásnak indúlt, melyből csak az utóbbi két évtized alatt kezd kissé föllendűlni, főkép a galicziai méhész-egyesűlet munkássága folytán. Az 1890. évi összeírás szerint 261.047 kas volt az országban, melyeknek jóval nagyobb része a Lembergtől keletre fekvő kerűletekre esik a Dnieszter bal partja és az ország éjszaki határa között. Ugyane kerűletekben termesztik főkép a tatárkát. Méhészettel leginkább a paraszt birtokosok, néptanítók és falusi papok foglalkoznak.

Említsük meg végűl a mezei gazdaságnak azon egyik mellékágát, mely az összes lengyel tartományokban jövedelmezőségére való tekintet nélkül hagyományos és kiváló gondozásban részesűl, úgy mint a lótenyésztést, melynek Galicziában még ma is igen nagy a fontossága. E fontosságnak azország történelme adja meg a magyarázatát. A hajdani Lengyelország tágas rónáin a lovasságnak természetszerűen kiváló szerep jutott, s így az mindenha fő alkotó része volt a lengyel hadseregeknek. E mellett egészen az utóbbi időkig, vagyis a míg az ország politikai önállósága meg nem szűnt, minden nemes ember lóháton volt köteles hadiszolgálatot teljesíteni. Útazni és vadászni is többnyire lóháton szoktak. A lónak mint nyerges állatnak ez általános és majdnem állandó használata a lótenyésztés fejlesztésére csak kedvezően hathatott s egyúttal azon tulajdonságok kialakúlását okozta, melyek a régi lengyel lónak jelességeiként oly híresek és különösen hátaslónak való alkalmas voltában, nagy gyorsaságában és kitartásában állanak. Ehhez járúlt még, hogy a XVI. és XVII. század folyamán a törökök és tatárok ellen vívott küzdelmek alatt az eredeti parlagi faj keleti vérrel való erős keveredés útján nemesbedett. Egyes nyugati fajtákkal, nevezetesen a spanyol s fríz lovakkal való vérkeveredésnek már jóval csekélyebb fontosságot kell tulajdonítani. A XVIII. század folyamán azonban a lengyel ló az időközben változott körűlmények következtében sokat veszített hajdani jelességeiből. Mindazonáltal nemcsak nagyobb ménesekben, hanem a nemesi birtokokon is egyáltalán nagyon szeretik tenyészteni ma is. Századunk elejének nagy hadjáratai alatt az ezektől megkimélt megkimélt Galiczia állandón szállította lovait a legkülönbözőbb hadseregeknek, a mi csak még inkább föllendítette a lótenyésztést. A könnyű lovsság és a magánfogatok számára alkalmas lovak kereslete mind máig elég nagy még az országban, jóllehet a régi lengyel ló fajtajellege a folytonos keleti és angol vérrel való kevrés miatt majdnem teljesen elmosódott.

Krakói lóvásár Kossak Gyulának Bécsben a cs. kir. műtörténelmi udvari múzeumban lévő vízfestménye (1881) után.

Galiczia oly gazdag lovakban, mint Európának kevés országa, s e tekintetben messze mögötte maradnak a többi osztrák tartományok. Az 1890. évi összeírás 765.570 lovat mutat ki, vagyis 100 hektár termőföldre 10.1 és 100 lakosra 11.6 darabot. E lóállományban meg kell különböztetni egy felől az urasági birtokok tenyésző és használati lovait, más felől pedig a paraszt lovak nagy tömegét. Amazok részére száznál több, részint keleti, részint angol vérű ménes áll fönn, melyek közűl némelyek, nevezetesen Tarnowski grófé Dzikówban és Chorzelówban, Seimieñski-Lewicki grófé Chorostkówban és Dzieduszycki Gyula nem rég feloszlatott jarczowcei ménese nagy hírre vergődtek. E méneseken kivűl kisebb mértékben számos földbirtokos foglalkozik lótenyésztéssel, és habár napjainkban a középnagyságú birtokokon a régibb időkhöz képest jóval szűkebb korlátok közé szorúlt a lótartás, azért e gazdasági ág hagyományos kedvelése annak jövedelmezőségére való tekintet nélkül továbbra is kiváló helyet biztosít az országban. A paraszt birtokosok közűl a lótenyésztésben különösen a wieliczkai és bochniai, meg Jaroslauig a további keleti kerűletek jómódú parasztsága tűnik ki, tehát Nyugati-Galicziának sík és dombvidéke áll első helyen. Innen úgy a bel-, mint a külföld számára szállítanak katona-lovakat. Galiczia középső és keleti részén ellenben a paraszt birtokosoklovait kellőnél korábban fogják munkába, a mi a rosz táplálás és rosz ápolás mellett csenevész termetűekké (130–150 centiméter) teszi őket és erejüket csökkenti; de másrészt, mivel e lovacskák nagyon kevéssel beérik, igen kitartók és az ééghajlati viszontagságukat nem igen érzik meg, elég jól beválnak czéljukra. A keleti vérrel való keveredés nyomai még ezen az elsatnyúlt fajtán is mutatkoznak. Keleti-Galiczia paraszt lovai között sajátszerű fajtának tekinthetők a Kárpátok és a bukovinai határ közötti délkeleti zugban honos hucul lovacskák. Ezek ugyan szintén lengyel lovaktól származnak, de a magas hegységben való folytonos használatuk révén oly tulajdonságokra tettek szert, melyek e hegyes-völgyes tájakon hátas és teherhordó lovakúl igen alkamasokká teszik őket. A legnagyobb biztossággal járnak a legmeredekebb ösvényeken is, és az országútakban amúgy is igen szegény vidéknek majdnem egész közlekedése e lovacskákkal történik. Ezen tulajdonságaikra való tekintettel a hadügyi kormányzat a boszniai hadjárta idején nagyobb számú hucul lovat vásárolt össze.

A lótenéysztés emelésére szolgál az országban a drohowy¿ei és olchowcei két állami méntelep és a hozzájuk tartozó ménállomások. Kevéssel ezelőtt Klecza dolnában (Wadowice kerűlete) állami csikótelepet állítottak.

Erdőgazdaság, vadászat és halászat. Tyniecki Lászlótól, fordította Arató Gyula és Katona Lajos

Az erdőségek és az erdőgazdálkodás. – Galiczia a múlt évszázad végeig Európának erdőkben leggazdagabb országai sorába tartozott. Voltak ugyan már akkor is tetemes nagyságú erdőtlen terűletei s még a nyugati Kárpátok egyes részein is erősen megfogyott az erdő; mindazáltal az ország többi része általában véve bővében volt az erdőségeknek, a melyek jórészt teljesen érintetlenűl állottak, vagy csak kis mértékű szálalás alá vétettek oly czélból, hogy az ekként nyert válogatott szép anyagot a birtokosok vagy a maguk szükségletének fedezésére fordítsák, vagy eladás végett Danzigig tutajozzák. A Kárpátoknak nagy térségeit őserdők borították, melyekből egyes részletek a keleti Kárpátokon manapig fönmaradtak.

Az erdőségek akkor kezdtek rohamosabban megfogyatkozni, mikor a nemzeti vagyont tevő erdők magánkézre jutottak, még pedig gyakran oly olcsó áron, hogy az az eladott erdőterűleteken levő fa értékét is alig hogy fedezte; tovább mikor a nagybirtokok kisebb részletekre daraboltattak. Meggondolatlan erdőirtások, s különösen az erdőknek túlságos mértékű használata, a szakértő erdőtiszteknek majdnem teljes hiányában csak siettették az erdőségek gyérűlését. Kivált mikor a szállítási viszonyok javúlása lehetővé tette, hogy a fát nemcsak vízi útakon, hanem az országútakon is messzebb vidékekre hordhassák el.

Mikor az 1852. évi deczember 3-iki erdőtörvény megalkottatott, Galicziának már nagyon sok terűletéről eltűnt az erdő. A nyugati lapályokon nagy kiterjedésű futóhomok terűletek keletkeztek, melyek nemcsak hogy terméketlenek voltak, hanem mozgékonyságuknál fogva állandó veszedelemmel fenyegették a környező réteket és szántóföldeket. A dombvidéken és a podoliai fensíkon a hajdani erdők helyét mérföldnyi széles, helyenként terméketlen, helyenként pedig sovány szántóföldek foglalták el; az előhegységekben pedig, különösen a hol a talaj silányabb volt, nagy kiterjedésű satnya legelők keletkeztek, melyeket ezernyi-ezer mohatakarta vakondturás takárz még ma is. A hegységek mindig kopaszabbakká váltak a nagy hegyoldalak az erdők letarolása után sovány zab- és burgonya-földekké lettek, vagy rosz legelőkké, melyeken csak lecsepűlt boróka bokrok nyomorogtak itt-ott; az előbb csendesen folydogáló hegyi patakok rendetlen vadvizekké alakúltak át, melyek aztán a hegységekből tálplálkozó folyókat telehordták homokkal, kavicscsal úgy, hogy ha tubóbb a magas hegységben több eső esett, a lerohanó víz túlcsapott a medreken s az árvíz rettentő károkat okozott.

Az erdőtörvény életbe léptetése óta, bár rendelkezéseit hosszú időn át igen szeliden alkalmazták, az erdőknek kipusztításával némileg mégis alább hagytak, ha nem egészen is, a mennyiben nagyon sokan kérnek engedélyt erdejük talajának mezőgazdasági mívelés alá vételére, s noha most már a törvény rendelkezéseinek szigorú alkalmazására nagyon ügyelnek, az ilyen kérést nem lehet minden esetben elútasítani, nem lehet pl., ha az illető terűlet erdőkben gazdag vidéken fekszik s annak erdőűl való mívelését más nyomós ok sem teszi kivánatossá. Egyébiránt most már mind szélesebb körben kezdik belátni, hogy az erdők az általános jóllétnek egyik fontos tényezőjéűl tekintendők s hogy azokat kimélni kell. Sok erdőbirtokos föltétlenűl hódolna ennek a nézetnek, csak az általános gazdasági állapotok lennének jobbak; de így sokszor épen az erdőnek kell kisegítenie a birtokost a bajból, mikor aztán az erdő rendszerint az üzleti emberek kezébe kerűl, a kiknél az erdő jövője vagy az általános érdek csak mellékesen jő számításba, mert fő és szinte egyetlen czéljuk a jelenlegi haszon teljes kiaknázása.

Az erdőségeknek veszedelmes mértékben való pusztúlasa a legutóbbi években némi ellensulyozásra talált abban, hogy nagy futóhomok terűleteket beültettek erdeifenyűvel, s a legeltetéssel vay meg nem engedett irtással tönkre tett erdőket knyszer útján újra beltelpítették, főképen a községi erdőket, melyek az államhatalom beavatkozása nélkül csakhamar mind eltűntek volna, melyek azonban ma már hatósági felügyelet alatt állanak, és használatukat is ellenőrzés alá vették. A galicziai erdők jövőjére nézve jó jelnek lehet tekinteni, hogy immár mind többen keresnek képzett erdőtiszteket; valamint – bár ez az irányzat még nagyon gyenge – hogy a középbirtokos osztály kezdi már a kiméletes és rendszeres gazdálkodást meghonosítani a birtokán. A Lembergben 1874-ben alapított erdészeti iskola már szintén gyarapodó látogatottságnak örvend.

Mindamellett, hogy az erdők nem igen részesűltek kiméletben, helyenként meg épen tönkre tétettek, vagy mezőgazdasági mívelés alá vonattak, Galiczia még mindig nagy kiterjedésű és sok helyen igen értékes erdők birtokában van. A cs. kir. birodalmi erdőfelügyelőségnek 1894-ből való statisztikai adatai szerint Galicziában 1,954.074.20 hektár tényleg beerdősűlt terűlet van ( a hivatalos statisztikai táblázatok szerint a legutóbbi évben 2,014.922 hektár). Ez a számadat valószinűleg a valósággal nem teljesen egyezik, a mennyiben sok oly erdőrészlet lehet már letarolva, mely még mint beerdősített terűlet vétetett számba; viszont azonban nem szabad figyelmen kivűl hagyni azokat az épen nem csekély nagyságú futóhomok terűleteket sem, melyeket hatósági intézésre magánosok vagy községek erdősítettek be, valamint a sok új erdősítést, meg az elhagyott szántóföldek beültetését sem; mind ezeket számba véve mondhatni, hogy a föntebbi adatok még sem térhetnek el nagyon a valóságtól.

Az erdőségek nagyobb részt jobbára elegyetlen, részben pedig szórványosan lombos fákkal elegyes fenyvesekből állnak, ezek foglalják el a hegységeket és a szármata lapályokat; az előhegyeket, a dombvidéket és a podoliai fensíkot (utóbbit kizárólag) lombos faerdők borítják, melyeknek legalább felét középerdőkűl kezelik.

A közölt adatok szerint Galiczia erdeinek mennyiségét tekintve, a legelső helyet foglalja el Ausztria koronaországai közt; ha azonban az erdőknek az összes terűlethez való arányát tekintjük, akkor Galiczia utolsó helyre kerűl a sorban, mert az erdők a 7,850.173 hektárnyi összes terűletnek csak 24.88%-ára rúgnak, vagyis Galiczia (nem tekintve az erdők értékességét) még Dalmácziával sem állhatja ki a versenyt.

Az erdők megoszlása Galiczia terűletén meglehetősen egyenlőtlen; még a Kárpátokban is, a hol több az erdő, mint az ország többi részén bárhol, a keleti rész véges-végig erdő (Kosów, Nadwórna, Dolina, Ka³usz, Stryj, Lisko kerűletekben); a középső részt csak szórványosan borítja erdő, de a nyugati hegylánczokon megint nagy erdőségek terűlnek el (Nowysacz, Nowytarg és ¯ywice kerűletekben). Még egyenetlenebb az erdők eloszlása a dombos és sík vidéken, ide számítva Podoliát is, mely a kárpátok s azok előhegységei mentén nyugatról keletre s aztán délkeletre hosszan elnyúlik. A nagyobbára száraz homoktalajú nyugatirészen csaknéhány jobban beerdőssűlt kerűlet van (Chrzanów, Myœlenice, Bochnia), azután erdőtlen vidéek következnek egészen a Szan folyó mellékéig, hol ismét nagy erdők kezdődnek s innen egészen az ország éjszakkeleti határáig vonúlnak (Tarnobrzeg, Nisko, Cieszanów, Rowa, Sokal, Kamionka, Brody, részben ¯o³kiew és Z³oczów). Innen megint egy erdősebb sáv húzódik át Lembergtől délkeletnek (Lemberg, Bóbrka, Przemyœlany, s csak részben Brze¿any, Podhajce, Buczacz) határt alkotva Podolia felől, hol az erdők csoprotonként elszórtan fordúlnak elő (Borczszów, Czortków, Trembowla, Husiatyn); de Podoliának is nagy része, valamint félig-meddig Pokutia is teljesen erdőtlen (Horodenka s nagyobbrészt Brze¿any, Podhajce, Trembowla, Tarnopol és Ska³at kerűlet), és még 30 évvel ezelőtt is nagyobbrészt a mívelésen egészen kivűl álló természetes pusztaság volt sajátlagos fű és cserje növényzettel, mely, sajnos, ma már pusztúlóban van.

Galicziának erdőtenyészete valójában mit sem különbözik a közép-európaitól; csak nehány fa hiányzik benne, mint pl. a főbb fanemek közűl a feketefenyű és a vörösfenyű, mely két fanem azonban s kivált a vörösfenyű mesterségesen megtelepítve igen sok helyt található. A tűlevelűek közűl uralkodó fanemek az erdeifenyű, a lúcz- és a jegenyefenyű.

Az erdeifenyű a lapályok fája, nagy kiterjedésben található a homokos és agyagoshomok talajon, néhol nagyon száraz, igen gyakran azonban nyírkos, sőt nedves és lápos terűleteken. A lúcz- és a jegenyefenyű tulajdonképen a hegységek fája; ezek leginkább egymással elegyedve, gyakran elegyetlenűl, nem ritkán pedig bükkel keveredve a hegységekben nagy erdőségeket alkotnak, s csak nagy ritkán tévednek le a lapályokra. A havasi-fenyű, ez a magas hegységi fa, ezelőtt gyakoribb volt, de azért a keleti Kárpátokban ma sem épen ritka. Rendkivűl ritka azonban a tiszafa, mely majdnem teljesen ki van irtva s ha itt-ott előfordúl is, csak bokorrá fejlődik.

A cserjék közűl a boróka leggyakrabban a hegyeken fordúl elő, de kisebb mennyiségben a homokos lapályokon is; a törpe boróka (Juniperus nana) csak a sziklás magas hegységben (Czarnahora, Gorgany, Tátra) s ott is gyéren található, s a törpe fenyűvel (Pinus pumilio) együtt a fatenyészet határát jelöli meg. A nehézszagú boróka (Juniperus sabina) csak a Pienini hegységben tenyészik.

Nagyobb a lombos fanemek száma. A meszes dombokon (Pieniaki, Olszanica, Bryñce), valamint a hegységekben tiszta erdőket alkotva a bükk uralkodik, az agyagos, mély és termékeny talajon a kocsános tölgy, melyet azonban az erdeifenyű társaságában igen homokos talajon is találni. Az erős agyagtalajon különösen az ország délkeleti részén régi időktől fogva tiszta csoportokat alkot a gyertyán is, mely fanem a legutóbbi időkben új tért is hódított magának, majdnem teljesen elfoglalva a kigyérített szomszédos tölgyeseket. A nyírkos és nedves lapályokon a fekete éger uralkodik.

Itt-ott erdőket is alkotva fordúl elő még a nyír (Betula pubescens és verrucosa), kőris és a hegyi juhar; ritkább ezeknél a kiselevű hárs és a csoportos tölgy. Csekélyebb fontosságú, de keverékfánál azért igen figyelemre méltó fanemek még: a szíl, a korai juhar, a hegyeslevelű juhar, a cseresznyefa, a vad berkenye; ritkán s fává kifejlődve csak a Podoliában fordúl elő a mezei juhar és a hegyeslevelű kőris (Fraxinus oxyphylla). A regző nyárfa mindenfelé otthonos.

A fűzeknek számos faja van itt, s ezek a fekete- és ezüstlevelűnyárral együtt a lapályokon a patakok és folyók mentén tenyésznek.

A magas cserrjék közűl a jobb talajokon leggyakoribb a mogyoró, melyhez a közönséges som (Cornus sanguinea), a madár cseresznye és a kecskerágó csatlakoznak. A magas hegységben igen gyakori a havasi éger (Alnus viridis); ennek egyhangú zöldjét gyakran tarkítja a fürtös bodza (Sambucus racemosa) pompás piros gyümölcse. A törpe cserjék közűl előfordúl a fekete- és a vörösgyűrű; a lápos erdei fenyvesekben nem ritka gyom a rozsdabura (Ledum palustre), melynek gyakran társúl szegődik az Andromeda polifolia is. A ritkább fekvőségek közé tartozik aztán a henye boroszlán (Daphne cneorum.)

Galiczia erdeinek fűnövényzete kivált a keleti hegyvidéki és lapályi erdőségekben szerfölött gazdag és meglepően üde, a mit az állattenyésztéssel foglalkozók természetesen igen szeretnek, de a mely körülmény az erdésznek a letarolt vágás terűletek újra erdősítésekor terhes gondokat szerez.

Nem tekintve tehát a különben sem sok helyt előfordúló kedvezőtlen termő helyeket, nagyban véve Galiczia erdei a termőképesség szempontjából a monarchiában első helyen állanak, a mennyiben az átlagos fatömeggyarapodtás hektáronként 3.59 tömör köbméterre lehet tenni; sőt az nehány keletre eső kerűletben még az 5 köbmétert is meghaladja. A fatömeg gyarapodására főként két tényező hat; a talaj és az éghajlat. A talaj sok helyen kitűnő minőségű, és az éghajlat általában kedvező.

Növényföldrajzi szempontból Galiczia erdei két tájhoz tartoznak: a baltihoz és a pontusihoz.

A balti táj felöli az ország legnagyobb részét, a mennyiben nemcsak az összes hegységek és élőhegyek, hanem a dombos és síkvidék nagyobb része is hozzá tartozik. Az itt tapasztalható éghajlati állapotok rendkivűl kedvezőek az erdőtenyészetre s ennek köszönhető, hogy az erdők kitűnően használható fát adnak. Galicziában a balti táj keleti határáúl a Sniatyn, Kolomea, T³umacz, Podhajce, Z³oczów, Za³o¿ce, Podkomieñ (Brody) helységeken át húzható vonalat lehet tekinteni, a többi három égtáj felé a határ az országhatárral esik egybe. Ez a nagy táj természetesen ismét két igen különböző vidékre oszlik: a kárpáti és a szármata vidékre, melyek közűl az előbbi hegységeket és az előhegyeket, a második a sík földet s részben a dombos vidéket is foglalja magában. E vidékek és a pontusi táj határán egy átmeneti öv vonúl el, melyben az erdők jórészt tiszta és egymás közé elegyedett lombfákból állanak, melyek közé azonban többé-kevésbbé nagy számban tűlevelű fanemek is elegyednek.

A Kárpátok magasabb fekvésű erdőségeibe a lúczfenyű és a jegenyefenyű uralkodnak, melyekhez igen gyakran szegődik társúl a bükk. Ezek a fanemek ritkán alkotnak elegyetlen csoportokat, többnyire egymással különféle arányban elegyedve tenyésznek; leggyakoribb a lúcz és jegenye keveredése. A keleti Kárpátok magaslatain föllép a havasi fenyű, de tiszta csoportot csak nagy ritkán alkot (ilyen van a jasieñi cs. k. uradalomban, közel 300 hektár), többnyire csoportosan, vagy egyesével elszórtan nő, s az erre felé már csak bokorként tengődő bükktől és égertől kisérve fölhatol egészen a törpe fenyű vidékébe. Az erdőtenyészet dús, a fatermés igen jó s kivált a magas fekvésű helyeken, hol a növekvés lassúbb, kitűnő minőségű műipari és hangszernek való fa terem. Jó magtermő évre nem kell sokat várni és a hol az erdei gyomok s főként a málnabokrok nincsenek túlságosan elszaporodva, vagy hol a legeltetéssel nem mennek túlságba, ott a magvetés is igen sikeres, az új nemzedék gyorsan fejlődik és egyenletesen nő. Rovartól okozott kár ritkán fordúl elő, legalább ritkábban, mint a többi középeurópai országokban.

Őserdő-részlet a Kárpátoktól. Falat Gyulától

A majdnem kizárólag erdőségektől borított keleti Kárpátok belsejében (Ludwikówka, Mizuñ Worochta) még mindig akadni valóságos őserdőkre, melyeket megközelíthetetlenségük s különösen a szállítás czéljaira alkalmas vizeknek hiánya az emberek támadásától megóvott s napjainkig épségben tartott. A többé-kevésbbé mívelés és használat alá vett erdőkön át lassanként megragadóan szép vadonba ér az ember. A földre terűlve, avagy házmagasságnyira egymás fölé tornyosúlva korhadó kidőlt vén törzsek alatt a talajt vastag moharéteggel borított mély s helyenként csak felében-harmadában szétmállott korhadék, televény födi, melyből lépten-nyomon hatalmas sziklatömbök s kőtuskók bukkanak elő; ezek alól meg majd itt, majd ott egy-egy kristályvizű forrás csörgedezik ki, hogy pár lépéssel odébb megint eltűnjék a kőgörgeteg között és az áfonyával s más gyim-gyommal benőtt lápos mocsaras zugokban s hogy valamivel távolabb és alább a hegyoldalon annál vigabb locsogással s gazdagabb folyással törjön ismét elő. A fák koronáinak záródása az őserdőkben rendszerint meglehetősen hézagos; a talajt borító zürzavaros kuszaságból, a mivé a korhadt törzsek, letördelődött ágak, a páfránnal körűl nőtt kőtuskók, a málnabokrok s a szerfölött különféle korú csemeték és fiatal fácskák egybezavarodnak, gyertyaszál egyenesen emelkednek ki és magaslanak égbe nyúló koronájukkal a csoportosan vagy egyesével nőtt lúcz- és jegenyefenyű törzsek, s ezek szomszédságában egy-egy vén bükk, melynek iromba, vastag s girbegurba törzsén néha valósággal szörnyű nagy tapló-gomba (Polyporus fmonetarius) gubbaszt, míg vén ágairól a szakállas zuzmóval (Uznea barbata) halvány zöldes-ezüstös fátyola csüng le hosszan s libeg ide-oda. A vén fák hullatta magból kelt csemetések s fiatalosak többnyire szerfölött változatos korúak, de néhol kisebb-nagyobb, majdnem egészen egykorú foltok is jönnek létre, példáúl ott, a hol a koros fákat a szél vagy más erőszak kisebb-nagyobb terűleten egyidőben döntött ki az élők sorából, s azok helyét a hulló mag egyszerre lepte be. Az ilyen egykorú nagyobb csoportok azonban kivétel számba esnek; mert az őserdőnek általános jellege a nyomról-nyomra eltérő változatosság és szabálytalanság, a mit még az is növel, hogy a lehullott magból nemcsak a földön, hanem a mohával födött kőtuskókon s a korhadtan fekvő törzsek oldalán is ezernyi csemete búvik elő. Gyakran látni méternyi magas vagy annál is magasabb korhadó tuskót, melynek tetején az oda hullt magokból kisebb-nagyobb fenyűcsemeték keltek, vagy egy-egy már szépen kifejlett fácskával, mely gyökereit a törzsnek korhadt belsején át lassanként a földig s a talajba bocsátja. A csonka törzs aztán végkép elporlad, szétesik s mankószerű gyökereken ágaskodva marad helyén a fiatal lúczfenyű. Amott meg a fiatal korában földre csepűlt jegenyefenyűnek ívalakban fölfelé törekvő törzse vonja magára a figyelmet; odább egy másik, melyenek vízszíntesen elágazó törzséből 2–3 mellék törzs is mered föl gyertyaegyenest a magasba. Ismét másutt egy-egy lúcznak földre hajlott ága, melyet a buja növésű áfonyák közt folyton nyirkos, nedves moha fed, járulékos gyökereket ereszt a talajba s azokkal a talajba kapaszkodva valóságos gáncsot alkot, melyben akárhányszor elbotlik, a ki eléggé merész arra, hogy a Kárpátokban ilyen őserdőn törtessen át. De sok olyan erdőrészre is lehet akadni, mely teljesen áthatolhatatlan.

Az ilyen erdő kétségkivűl megérdemli a megtekintést, de értéke, haszna kevés van; azért is pusztúl mindenfelé, meghátrálva a rendszeres gazdálkodás előtt, mely a Kárpátokban évről-évre nagyobb tért foglal; bár más felől az erdőnek használt terűletek ugyancsak a Kárpátokban folyton fogynak. Ha ugyanis a legutóbbi időkben Nadwórna uradalom megvásárlásával gyarapított cs. kir. koronauradalmi, a néhány alapítványi s a szintén csak alig néhány nagy uradalmi erdőségek kezelését nem tekintjük, általában véve azt lehet mondani, hogy úgy szólván az összes kárpáti erdők kezelése, jobban mondva használata nem áll egyébből, mint hogy az erdőt évről-évre vágják, fogyasztják, úgy, hogy a hegységek folyton kietlenebbekké, hasznavehetetlenebbekké válnak.

Az átmeneti övben, mely nagyobb részt dombos, az országban előfordúló fanemeknek majdnem mindegyike vadon tenyészik s a változatos egyvelegből gyakran tiszta csoportokat alkotva válik ki, mely csoportok nemcsak fanemüekkel, hanem fű és gyomnyövényzetükkel is nagyon hasonlítanak az összetalálkozó két növényvidék egyikéhez vagy másikához. Így talál az ember Lemberg közelében az átmeneti zóna közepén oly erdeifenyű csoportokat, melyek az igen távol fekvő szárazabb szármata vidék erdeihez hasonlítanak. Pieniaki mellett pedig (a brodyi kerűletben), sok mérföldnyire a Kárpátoktól, nagy terjedelmű bükkösök vannak, melyek annyival inkább hasonlók a kárpáti erdőkhöz, mert bennük a kőris nemcsak előfordúl, hanem a természetes fölújításkor sokszor uralomra is jut. Nyomban ezek mellett (Za³o¿ceban) nagy tölgyesek vannak, a melyeken világos a podoliai jelleg s határjelző erdőkűl tekinthetők. Az átmeneti zóna más vidékein is vannak tölgyesek, melyek a podoliai erdőkhöz hasonlítanak. Az átmeneti öv erdei egész terjedelmükben legnagyobb részt lombos erdők, a mennyiben a fenyűfélék a maguk erejéből közbe elegyedve, vagy felűl is kerekedve, s csaknem mint tiszta fenyvesek csak különös sajátságú termőföldeken fordúlnak elő. A fenyűfélék fája itt kevésbbé jó, mint tulajdonképeni termőhelyükön; ellenben a lombos fanemek fája legtöbbnyire kitűnő.

A szármata vidéket, mely Galicziában a tartomány nyugati határától a keleti széléig terjedő s csak alacsony domboktól is alig megszakított nagy alföldet magában foglalja, az erdei fenyvesek és azok különféle változatai jellemzik. Ezt a síkföldet a Szan folyó kétfelé osztja, s két rész közűl a nagyobb, mely nyugatra fekszik, századokkal ezelőtt egészen a Szan folyóig terjedő óriási vadon volt (puszcza sandomierska), melynek még vadabb részletei, a Bug és Styr járhatatlan mocsaraitól megszakítva, messze keletre terjednek; azok az erdők, melyek Niepo³omice, Rad³ów, Rozwadów, Nisko, Kamionka, Lopatyn, Brody mellett még ma is fönnállanak, csak maradványai annak az ősvadonnak. A szármata táj határait valósággal az a vonal szabja meg, melyet Krakón, Bochnián, Tarnówon, Rzeszówon, Jaroslavon, Jaworówon, Krechówon, Krasnén és Brodyn át vonhatunk. E határvonal mentén vonúl el változó szélességben a föntebb leírt átmeneti zóna, melyről még meg kell említeni, hogy annak a podoliai fensíktól elváló s éjszakkeletre fordúló része azokból a meglehetősen magas és széles dombhátakból áll, melyek sora az európai vízválasztót alkotja.

A szármata tájhoz tartozó sok terűleten s kivált a hajdani sandomiri vadonban majdnem egészen elpusztították az erdőket (Krakó, Wieliczka, D¹browa, Mielec, Ropczyce, Pilzno, Rzeszów kerületekben), a melyek helyét aztán többnyire futóhomok foglalta el, más vidékeken azonban sok az erdő még ma is (Chrzanów, Tarnobrzeg, Nisko, Rawa, Sokal, Kamionka, Brody kerületekben), de ezek az erdők a különféle helyi körűlmények hatása alatt természetesen különféle alakúlatúak, valamint gazdasági állapotuk is nagyon különféle. Mindenesetre legnagyobb itt a talajalakúlat hatása. E táj nagyobbik felét a majd száraz s agy többnyire terméketlen, majd nedves, sőt időnként elárasztott s így mocsaras homoktalaj foglalja el; kisebbik felén ellenben a talajos homokos agyag, igen csekély emelkedésekkel, melyek ritkán domborodnak fölhalmokká; ezek az emelkedések részben morena-képződmények, részben a harmad korbeli alakúlatok maradványai.

Az itt jellemzett talajsajátságoknak megfelelően e vidéken az erdők legnagyobb része erdeifenyű, a mely fanem közé gyakran elegyedik a tölgy, a fekete éger, nyír, kőris és a szil; ezek közűl azonban az első kettő sokszor többségre is emelkedik, vagy épen tiszta erdőségeket alkot ott, a hol a talaj tartalmassága és összetétele a megjelölt fanemek tenyészetének kedvez. Ide az alföldre a lúczfenyű és a jegenyefenyű ritkán téved le; így lúczot néhol még lát az ember pl. Tarnow mellett Zd¿aryban, a jegenyefenyűt pedig a morenák halmain Kamieñ mellett (Nisko kerűletben).

A száraz homoktalajon még ott is, hol az alomgyűjtést nem gyakorolják, igen nyomorúltak az erdeifenyvesek, mert a kártékony rovarok által gyakran látogatott fák gyér koronái csak kevéssé bírják beárnyékolni a világosbarna tűlevelekkel szőnyegszerűen födött talajt; a meglett koruk daczára vékony gyönge fák között alig látni valami zöldet; új nemzedék alig lép föl valahol s még a Leucobryum glaucum halványzöldje sem ötlik gyakran szembe. Igen gyakran még erősebben kigyérűl az erdő, emelkedettebb helyeken a tűlevéllel gyéren behintett talajt a kékes rénzuzmó gyepesíti be, az erdeifenyű mind satnyábban nő, mígnem az erdőségtől körűl övezett homokbuczkákon valósággal nyomorékká törpűl s még annyi levelet sem hajt és hint maga alá, hogy a mindenünnen előkandikáló sivár homokot meg tudná kötni. Itt a környező erdőt is csak kiméletes szálalással szabad használni, mert a talajtakarónak nagyobb mértékű megszakítása vagy eltávolítása futóhomok keletkezésének veszedelmével fenyeget.

Az erdeifenyű a csak valamivel is jobb, ámbár még mindig szegény homokon is jobban fejlődik. A fák gyorsabban nőnek, koronájuk sűrűbb s az ekként jobban beárnyékolt talajt nagyobbára zöld moharéteg borítja, többnyire sűrűn benőve fekete- vagy ligetesebb erdőrészletekben vörösfenyűvel, melyekhez gyakran szegődik társúl a kerek levelű vagy az ernyős kortika (Pirola, Chimophila); még ritkásabb helyeket pedig az Erica foglal el. A meglett korú, vágható erdőrészekben igen gyakori az új nemzedék; nem ritkán látni borókabokrot, többször tölgygyel bevetődött foltokat, melyekből kellő gondozás mellett egész tölgyesek nevekednének, a mit azonban nem igen szorgalmaznak, mert az itt nőtt tölgyesek nevekednének, a mit azonban nem igen szorgalmaznak, mert az itt nőtt tölgy fája az erdeifenyűinél is kevésbé értékes. A magtermő évek az itteni fenyvesekben nem igen szabályosan következnek egymásra; gyérebb magterméskor pedig az új nemzedéket a hanga és más gyomok nem ritkán a teljes elnyomás veszedelmével fenyegetik; ha azonban az ember segítségökre van, vagy épen mesterséges úton létesűl a fölújúlás, akkor a csemeték gyorsan növekednek.

Egészen másféle erdők vannak keleten a Szan környékén elterűlő lapályokon. Az agyagos homok talajon erősebb a tenyészet és még változatosabb ott, a hol mélyebb fekvés következtében nedves vagy igen mocsaras a talaj, vagy a hol a különben egyenletes fölszínű talajon lassú folyású víz kigyódzik át, mely helyenként egészen átitatja a földet, tőzeges ingoványokat alkot s azokat tavaszszal vagy esős nyáron át egészen elárasztja. Itt az erdeifenyű a szárazabb helyeken pompás elegyetlen erdőrészeket alkot, melyekben nem ritkán óriási, bár hibás növésű, vagy villámtól sújtott törzseket láthatni. Ezek az elvénhedt, de mindamellett gyakran jó erőben levő fák azoknak az erdőknek maradványai, melyek Danzig számára azelőtt a híres lengyel erdefenyűfát szolgáltatták. Az itteni agyagos homok talajon sem ritka jelenség, hogy a vén erdeifenyűk közt számos egészen fiatal tölgy tűnik elő, a mi annál meglepőbb, mert messzeföldön nem látni egyebet fenyvesnél. A kevésbé sűrű s homokosabb talajú erdőrészekben, többnyire a lankás lejtőkön, a különben egyhangú erdeifenyves ékessége gyanánt sok helyt mutatkozik a rozmarinlevelű henye boroszlán (Daphne cneorum), melynek sötétpiros virágai kábító illatot árasztanak. Termékeny terűleteken az erdeifenyű többé-kevésbé kőrissel, szillel s különösen fekete égerrel elegyedik, melyek közűl a legutóbbi a lassú folyású patakok által átitatott mocsaras helyeken rendszerint felűlkerekedik s ha nem is nagy, de tiszta és egyenes növésű, magas törzsű fákból álló erdőrészeket alkot. A mocsaras erdeifenyvesekben gyakori a rozsdabura (Ledum palustre), melynek homályos zöld levélzetű bokrocskái közűl itt-ott élénken integetnek a mentalevelű Andromeda rózsapiros csillagocskái. Az erdőt néhol egy-egy sötétlő víztükör szakítja meg, a mely a káka, sás és magas nád alkotta élő keretből csodálatos híven tükrözi vissza a magas égnek s a szomszédos fáknak képét; másutt meg egy-egy tisztás, melynek süppedékes talaját harmatfűvel s hamvas áfonyával tarkított mohaszőnyeg födi be; s csak itt-ott akad egy-egy emelkedettebb hely, melynek száraz talaja kopasz vagy hangával van benőve.

Az eddig leírt erdőktől teljesen elütő alkata van a podoliai erdőnek, mely teljesen más termőhelyi körűlmények közt fejlődött ki.

A podoliai fensíkon, melynek nagy része egészen Pokutiához hasonlít, a talaj agyagos (gyakran lősz) és termékeny s többnyire laza harmadkori rétegen fekszik; már a pontusi tájhoz tartozik, s így pusztaiéghajlata van, mely azonban, mivel a fensík az erdős szármata s a még erdősebb kárpáti vidék közé ékelődik, jóval szelídebb. A fensíknak csak éjszaki és nyugati széle, valamint nehány csekély dombos pásztája van erősebben beerdősítve (az úgy nevezett Miodobory hegyek, azután Trembowla, Czortków, U³aszkowce, Ska³a), az ország többi része azonban s különösen a középső nagy síkság erdőtlen; 30 évvel ezelőtt még nagyobbára valóságos pusztaság volt, fölruházva e pusztát jellemző növényzettel (Pantalicha-puszta, P³osko, Kozova mellett, stb.)

A podoliai és pokutiai erdőknek egyik jellemző sajátossága az, hogy maguktól termett fenyűik és örökzöld cserjéik nincsenek. Az egyéb vidékeken oly gyakori hanga, a vörös és hamvas áfonya itt teljesen hiányzik és csak a (szintén gyéren található) repkény képviseli az örökzöld növényeket. Még a páfrán- és moha-félék sem gyakoriak. Az erdőket mindenütt, kivéve a mesterséges úton telepített fenyveseket, lombos fák alkotják, melyek részben szál-, részben sarjerdőkül kezeltetnek.

Uralkodó fanem a kocsános tölgy, mert ez nemcsak hogy nagy tiszta csoportokat alkot, melyek kitűnő tölgyfát adnak, hanem elszórtan a többi erdőkben is majd mindenütt, még pedig helyenként nagyobb számban is előfordúl. A kocsános tölgy mellett legelterjedtebb a gyertyánfa, mely tiszta csoportokat is alkot, mindenütt megtalálható s a mi még roszabb, mindinkább terjeszkedik, a mennyiben a természetes úton fölújított tölgyesekben a fiatal tölgyet a gyertyán erősen visszaszorítja, a sarjerdőkben pedig sokszor teljesen el is nyomja. A bükk csak csekélyebb mennyiségben, erdőket alkotva pedig csupán a széleken fordúl elő. Az elegyes erdőkben megtalálni a simalevelű szílt, a közönséges kőrist (hegyes levelű válfaja Miodoboryban Zbrucz mellett), a mezei és hegyeslevelű juhart, cseresznyét, stb. Ezeken kivűl mindenütt föl-fölbukkan a nyárfa, melynek gyökér sarjai a vágásokban gyakran sok kellemetlenséget okoznak, de magról nevelve, hosszútörzsű egyenes fává fejlődik s fenyűfa helyett használható jó épületfa-anyagot ad.

Fűrészmalom Zawojában. Zachariewicz Juliántól

A podoliai fensík erdeinek típusát a tölgyerdő nyújtja, mely lombtalan koronájával késő tavaszszal is, mikor már minden zöldel és lombosodik, a télre emlékeztet. A tölgy itt igen gyakran alkot oly sűrű erdőrészeket, melyeknek magas és egyenes törzsei egymáshoz szorúló koronákkal teljesen beárnyékolják a talajt annyira, hogy itt új nemzedék meg nem telepedhetik s csak itt-ott egy-egy sínlődő mogyoróbokor és a nyurga csalán tengeti életét. A hol azonban a tölgy más fanemekkel elegyesen tenyészik, vagy a hol az erdő sátra bármi okból itt is, ott is meg van szakítva, ott az általában véve termékeny talajon mindjárt megtelepszik a sok cserje, meg a sokféle erdei gyom, mely utóbbiak közűl, főként az erdőszéleken vagy a tisztásokon egyesek nagyságukkal (Senecio nemoralis, Cimicifuga foetida s az Umbelliferák néhány faja), vagy virágaik színpompájával (Adenophora, Aconitum, Solidago, Dictamnus, Campanula, Centaurca és mások) vonják magukra a figyelmet. A Dnieszter közelében a cserjék közt gyakran akadni a somra, meg a közönséges ükörkére (Lonicera xylosteum), s nem ritkán az itt csak bokorrá fejlődő feketegyűrű juharra is (Acer tataricum), mely különösen az erdőszéleken a mogyoró helyét foglalja el. Ritkaság számba menő növényeket is találni itt, a minő példáúl a Helleborus purpurascens és mások.

A sűrű tölgyesek néhol lassanként egészen gyér ligetekbe mennek át (D¹browy). Öreg, terebélyes koronájú, rövid törzsű, sokszor félholt, leégett vagy csufondárosan girbe-gurba tölgyek állnak elszórtan a réthez hasonló terűleten, melyet többnyire nyár elején kaszálnak (és ez a széna kitűnő), nyár utólján pedig legelőnek használnak.

A podoliai fensíkot jellemzik még azok a bokros terűletek, cseprentések is, melyek ugyan nem sorozhatók az erdők vagy az erdőalakok sorába, de mégis megérdemlik, hogy az erdőkről szólva róluk is megemlékezzünk. Ezek a részben fákból, főként azonban bokrokból vagy cserjékké törpűlt fanemekből álló cseprentések ugyanis igen jól betakarják és megkötik a Dnieszter s az abba szakadó mellékfolyók (Strypa, Szereth, Niz³awa, Zbrucz) mélyen bevágódott, keskeny folyamvölgyeinek sziklás, meredek partjait. Itt van a hazája néhány cserjének, mely Galiczia más vidékein vagy épen nem, vagy csak elvétve fordúl elő, a minő példáúl a teljes virágú hólapda, a cseplesz meggy (Prunus Chamacerasus), a közönséges barkócza (Torminaria torminalis), a fehéres zanót (Cytisus leucanthus), a fekete kőnászpolya (Cotoneaster orientalis), számos rózsa és szeder, és még nagyon sok keleteurópai cserje. Ezek a cseprentések magukban véve az erdészet szempontjából csekély fontosságúak, legfölebb annyiban, hogy kitűnő terepűl szolgálnak rókavadászatra és hogy közepes minőségű, sövénynek való vesszőt szolgáltatnak; de kevéssé meredek oldalakon erdőkké is fejlődhetnek, melyek a határ fensíkra többé-kevésbé messze benyúlva, fatermelés szempontjából s kivált mint véderdők eléggé fontosak. Botanikai szempontból minden esetre nagyon érdekesek.

A mint az eddigi vázlatos leírásból is látható, Galicziának bár sok, de szerfölött egyenlőtlenűl eloszlott és még különbözőbb értékességű erdeje van, melyeknek föntartása éghajlati tekintetben s a közjó érdekében egyaránt igen fontos. Ez azonban nem kis föladat. Hiszen csak kevés évvel ezelőtt is számos község makacsúl, sőt erőszakosan ellene szegűlt a szolgalmak megváltásának s annak a törekvésnek, hogy erdeikben a kiméletes gazdálkodás meghonosíttassék; sőt kezdetben sok vidéken még a futóhomok megkötését is csak kényszerrel lehetett teljesíttetni; a félig-meddig is jó talajért azonban még ma sem szűnt meg a harcz a mezei és erdőgazdaság közt s ez, sajnos, többször, mint nem, az erdőgazdaság rovására dőlt el.

Galicziában a fahasználatot általában véve túlságba viszik és ennek egyes erdőben gazdagabb vidéken azt az okát adják, hogy az erdők már is vének, vagy mihamar elvénűlnek. Ez az okadatolás azonban sok vidékre épenséggel nem talál, a mennyiben a vághatóság korába alig jutott vagy sokkal fiatalabb erdők is áldozatúl esnek. Egyek-másik, de kevés vidéken ezt az eljárást pénzügyi szempontból helyeselni lehet ugyan, de nem az esetek mindegyikénél, s épen nem ott, a hol a birtokos a levágott erdő fölújúlását az esetlegre bízza, vagy azt szándékosan elmulasztja azért, hogy az erdőtalajt előbb legeltetésre használja s azután észrevétlenűl mezőgazdasági mívelés alá fogja.

Sajnos, ma még sokan folytatnak ilyen vagy ehhez hasonló rablógazdálkodást, s ezek állandó háborúságban élnek a tartományi erdőfelügyelőségekkel: az még a szerencse, hogy ezeken kivűl számos olyan erdő van Galicziában, melynek fönmaradása az évek hosszú sorára biztosítottnak tekinthető. A cs. kir. koronauradalmakon kivűl, melyeken Nadwórna uradalom megvásárlása óta 294.222 hektár erdő áll teljesen rendszeres kezelés alatt, s a hatósági felügyelet alá cső alapítványi és egyházi erdőkön kivűl még sok magán erdőgazdaság van, mely nemcsak hogy nagy kiterjedésű, hanem a magán erdőgazdaságnak kezelés tekintetében is példányképéűl és a haladás valóságos istápolójáúl tekinthető (Krzeszowice, Izdebnik, £ancut, Krasiczyn, Poturzyca és sok más). Különösen áll ez az olyan erdőgazdaságokról, a hol az erdők gondos fölújítása és ápolása mellett nemcsak hogy házilg használják ki és osztályozzák a faanyagot, hanem az arra való fát saját kezelésben állóipartelepeken kereskedelmi czikekké is földolgozzák s ezen az úton gazdálkodásukat a jövedelmezőség legmagasabb fokára emelik (a ¿ywieci főherczegi uradalom; Sanguszko C. herczeg erdőgazdasága Tarnow mellett).

A szálerdőket legnagyobbrészt természetes úton újítják föl, ámbár a vágásra kerűlő fatermés eladás-módja gyakran nagyon megnehezíti a szabályszerű természetes újra erdősűlést, néha pedig épen kétségessé teszi. A mesterséges fölújítás csak kevés, igen jó kezelés alatt álló erdőgazdaságban van rendszeresen folyamatban. A mesterséges erdősítési módokat (vetés és ültetés) többnyire csak a pótlásoknál alkalmazzák, nevezetesen ott, a hol az erdősítés természetes úton nem egészen sikerűlt, vagy pedig ott, a hol a természetes fölújítási módokat egyáltalán nem lehet alkalmazni.

Nem tekintve azt a különben nem csekély faipart, mely a belföldi szükséglet kielégítésére termel, mondhatni, hogy a Galiczia erdők ipari földolgozása maig tulajdonképen csak a fűrésztelepekre szorítkozott, a mennyiben a faipari földolgozás egyéb ágazatai ez idő szerint is még a fejlődés kezdetén vannak, s az ország, bár értékes iparfa-anyagban gazdag, még sok anyagot kénytelen külföldről venni.

A fűrésztelepek a közlekedési eszközök tökéletesedésével gyorsan kifejlődtek; az egyetlen pengével dolgozó kezdetleges berendezésű fűrészmalmok mellett mind gyakrabban épűltek nagyobbszerű vízi és gőzfűrészek ( az első 1851-ben Mokrzyszówban), s ezek nemcsak a kis fűrészmalmokat, hanem természetesen a némely vidéken kivételesen használatban volt kézi fűrészeket is majdnem teljesen kiszorították. Nincs tehát ma már Galicziában sem olyan szerfölött sok fűrész, mint volt annak előtte; de a melyek fönállanak, annál jobban be vannak rendezve. Ezek közűl kettő érdemel különösen nagy figyelmet, t. i. a wygodai és a demniai fűrésztelep.

A wigodai fűrésztelep a we³dzirzi uradalomhoz tartozik (Popper L. részvénytársaság birtokában); ez a legnagyobb a monarchiában. Az úsztatott fa szállítására szolgáló berendezések valóban méltók a megtekintésre; ehhez járúl a villamvilágítás, stb.; a telep fölszereléséhez tartozik aztán: 24 keretfűrész, 12 körfűrész, 2 gyalúgép, 1 amerikai hasitó fűrész, 3 fagyapotgyártó gép és 6 daraboló fűrész.

a demniai fűrésztelep Skole uradalomhoz tartozik (a Groedl testvérek és Schmidt tulajdonában), s a mi technikai berendezését és fölszerelését illeti, hasonló a wigodaihoz, azonban annál is érdekesebb annyiban, a mennyiben itt a fából úgy szólván semmit sem szállítanak tutajozás útján, hanem vasúton, mert ez a skolei uradalom a tutajozás helyett a vasúton való szállításra van berendezve. A vasúthálózatot folyton tovább fejlesztik, a mi az erdőknek nemcsak nyereséges értékesítését teszi lehetővé, hanem azt is, hogy az uradalom tulajdonosai erdeikben állandóan jövedelmező, rendszeres gazdálkodást folytathassanak.

A főként galicziai fának földolgozásával foglalkozó fűrésztelepek termelvényei fölötte különfélék; termelnek mindent az egyszerű csomagoló ládához való deszkától és a zsindelytől kezdve egészen a kidolgozott és simára gyalúlt asztalos műiparfáig és a drága hangszerfáig. A termelés igen meghaladja az ország ebbeli szükségletét, s ezek a termények teszik kivitelének legfontosabb tételeit. Kitűnő terményeiből tényleg nemcsak Nyugat- és Dél-Európába, hanem a keleti piaczokra is szállít.

A galicziai erdők a fűrészelt árúkon kivűl szolgáltatnak még vasúti talpfát, kézzel megmunkált gömbölyű és négyszögletes épűleti fát, hordódongát, bányafát, stb., s a törekvés oda irányúl, hogy a fatermést újabb földolgozás- és fölhasználás-módoknak alkalmazásba vételével még jobban értékesíthessék. Így már is készítnek fapapir-anyagot, faszöget, hordó-akonát, paraffin és nafta hordókat bükkből szűrő forgácsot mogyoróból, terpentint és kátrányt kiszedett erdeifenyő gyökerekből, stb. Sőt az utóbbi időben nagyobbszerű műasztalos műhelyek is keletkeztek, a mi mind kedvező jelnek tekinthető a jövőre nézve, a mennyiben a fa mennél különfélébb fölhasználásának és mennél tökéletesebb földolgozásának kétségtelenűl jó hatással kell lennie a nemesebb fanemek árainak alakúlására s ekként a jó kezelés alatt álló erdők értékességére.

Már is nagy haladás mutatkozik e téren, s remélhető, hogy a czélszerű gazdálkodás példáit mind többen fogják követni, a galicziai erdők pusztúlásának erélyesen gátat vetnek s azok állandó fönmaradását állandóan biztosítják.

Vadászat és halászat. – Galiczia változatos és némely vidéken még ma is rengeteg kiterjedésű erdeinek, melyek úgy a rónaságot, mint a hegyvidéket borítják, számos mocsarának és többnyire nádas tavainak, nemkülönben az ország keleti részén óriási pusztaságainak is köszönheti, hogy a birodalom nyugati tartományainak egyike sem múlja fölűl a mindenféle vadban való gazdagságára nézve, jóllehet az ártalmatlan vad állománya nagyobb gondozás mellett még jóval dúsabb is lehetne. Régebben bizony igen gyakran nem tartották meg kellőleg a tilalmi időt, a ragadozó vadakat nem üldözték eléggé, az ártalmatlanokat pedig inséges időkben csak kivételesen táplálták; a legtöbb kárt azonban a vadorzók s mindenféle jogosúlatlan lesipuskások okozták, kivált a parasztság köréből. A vadorzók, a kik különben korántsem olyan gonosz indúlatúak, mint a nyugati tartományokéi, századunk közepe táján (1848 után) annyira elhatalmasodtak, hogy garázdálkodásuk némely vidékeken valóságos átokként nehezűlt a vadászatra, melytől és a vadnak ápolásától egészen elvették a vadászterűletek birtokosainak kedvét. Csak a kiszabott vadászterűletek és a vadászati törvények szigorúbb végrehajtása óta javúltak ez állapotok annyiban, hogy ma már gyakran kisebb terjedelmű erdőkben is ápolják és kimélik a vadat, a vadászatot pedig csak szabályszerűen űzik. megillető helyét azonban a vadászat régebben úgy, mint ma, csupán néhány nagyobb uradalmon foglalta és foglalja el, mint pl. Potocki András és Román grófok, Dzieduszycki Vladimir gróf, Sapicha Ádám herczeg, Sanguszko herczeg és néhány más főúr jószágain. A hajdani nagy vadaskerteket azonban ma már nagyobb részt föloszlatták; a meglévők közűl még nevezetesebbek Potocki Andárs gróf krzeszowicei szép nagy szarvas-kertje, Hompesch-Bolheim Nándor gróf kudniki vadaskertje és Potocki Román gróf ³ancuti dámvad-kertje.

A nagyobb vadászterűletek számos birtokosain kivűl még szabályszerűen űzik a vadászatot nagyobb bérelt terűleteken egyes vadásztársaságok, minők a Szent Hubert-társaság, a lembergi városi és a lisowici nemesi vadásztársaság, melyek közűl emez már 25 év óta áll fönn és Lisowicében vadászati múzeumot állított s érdekes emlékkönyvet is adott ki.

A vadászati eljárás a vidékek és a vadnemek szerint más-más. A kopóval való régi divatú vadászatot, mely hajdan szinte általános volt, ma már csak a magasabb, nehezen hozzáférhető hegyi erdőségekben űzik, holott a rónaságon és az előhegyeken mindenütt a hajtóvadászat szokásos. Továbbá gyakorolják még a vizslával való cserkészetet, a lesbe-állást, a sippal való csalogatást, a vad meglopását, az üzekedő („bőgő”) szarvasbikára való cserkészetet; az agarakkal való parforce-hajtás nyúlakra és rókákra csupán néhány erdőtlen, sík vidéken járja. A duvadat különféle módon ejtik el; sokat csapóvasakban fognak meg, néha pedig, mint kivált a rókát, a csalétekkel mérgezik, vagy azon kapva ölik meg. A farkasvadászatnak azt a régente, téli időben szokásos módját, hogy a sebesen haladó szán nyomába visító malaczczal csalták az ordast s úgy lőtték le a szánról, ma már alig gyakorolják.

A vadorzók fogásai természetesen még változatosabbak, minthogy a puskát kevésbé, de annál inkább alkalmazzák a lehető legkülönbözőbb tőröket és hálókat s egyéb vadfogó eszközöket. Puskáik sokszor a saját gyártmányaik, melyekre egy-egy régi puska- vagy pisztolycső fölhasználásával a legfurcsább szerszámokat szerkesztik, a minők sokszor a lőfegyverek őskorát juttatják eszünkbe. E puskák tökéletlenségével azonban a vadorzó nem sokat törődik; hisz az ő legjobb fegyvere úgyis a ravaszsággal párosúlt hihetetlen türelem és kitartás.

Galiczia bundás vadjai sorában a legkiválóbb a medve, mely azonban csak a magas hegység, nevezetesen a keleti Kárpátok erdeit lakja, elvétve azonban a nyugati vidékekre, egész Szilézia határáig is elbarangol. Alacsonyabb fekvésű erdőkben csak olykor, a tulajdonképeni rónaságon pedig csak nagy ritkán találni és soha sem távozik a hegységtől messzebbre. Minthogy a havasi legelőkön tartózkodó marhát elég gyakran megtámadja, a huculok félelmes ellenségnek tekintik s a hogy csak lehet , üldözik is. Az embert nem igen támadja meg, de ha ingerlik vagy megsebzik, ugyancsak kemény tusát kell vele vívni, s ilyenformán a vadászata nem ritkán sulyos balesetekkel jár. Sokat lelőnek, de sokat ejtenek meg csapódeszkás veremben (stêpica) is, a mikor aztán fejszével verik agyon. Gyakorinak a medve épen nem mondható, de azért az 1885 és 1893 közötti statisztikai adatok szerint mégis 151 darabot ejtettek el, melyekből a legtöbb a keleti hegyvidék kerületeire esik, nevezetesen a dolinaira 45, a stryjire 24, a kosówira 20, a nadwornaira 15; nyugati Galicziára mindössze csak 6 darab jut, ú. m. a ¿ywieci (saibuschi) kerűletre 4, a nowytargira 1 és a wadowiceire 1.

Ugyanoazon sötét rengetegek, a melyekben a medve tanyázik, a hiúznak is kedvelt lakóhelyei. A kisebb bundás, de kivált a szárnyas vadnak ez a legádázabb ellensége néha bizony a legelésző birkákat és borjakat is megtámadja. Minthogy igen nagy terűleteken barangol és soha sem időz egy-egy tájon soká, továbbá mivel igen messziről megérzi a veszedelmet s ilyenkor hamar odább oson; vajmi nehéz a vadászata. Némely évben nagyon ritka, máskor ellenben gyakoribb; így po. 1889-ben, a mikor Spas környékén (Staremiasto kerűletében) 11 darabot ejtettek el, 1885 és 1893 között 192 darab kerűlt kézre. Rokon természetű a hiúzzal a vadmacska, a mely szintén igen gonosz kártevő az erdőkben. Az említett időközben 198-at lőttek le belőle. Szórványosan fordúl elő különböző erdős tájakon és alkalmilag vadásznak rá. Üldöztetve könnyen fára kúszik a vadász elől, de nem jól találva, neki ugrik s veszedelmes sebet is ejthet rajta.

Sokkal gyakoribb e három dúvadnál a farkas, a mely, minthogy nemcsak a háziállatokat, hanem elég gyakran az embert is megtámadja, még amazoknál is félelmesebb. A hegyi erdőségekben lakik ugyan leginkább, de ezeken kivűl a balti vidék kiterjedt éjszakkeleti erdeit és az Oroszországgal határos keleti kerűleteket is fölkeresi néha csapatokban, melyek kivált télen nyugtalanítják az illető tájakat. Igen serényen vadászszák, és így az 1885 és 1893 közötti időközben 726-ot ejtettek el, melyekből a legtöbb az éjszak-keleti és a keleti kerűletekre, nevezetesen a rawaira 54, a sokalira 52, a ska³atira 40, a husiatynira 39, a borszczówira 32 esik. A legtöbbet (111-et) 1886-ban ejtették el, számuk azonban azóta folyton csökken; így pl. 1890-ben még 89, 1893-ban pedig már csak 44 darabot lőttek.

A leggyakoribb, legügyesebb és legkártékonyabb ragadozó kétségkivűl a róka, mely nemcsak a kisebb erdei vadakat, hanem a házi szárnyasokat is sikerrel üldözi. A hol rókalyukaknak alkalmas a talajs s nem igen zaklatják, ott gyorsan elszaporodik, kivált minthogy Galicziában február 15-étől augusztus 31-éig a vadászása tilalmas. Goralczyk erdőtanácsos statisztikai kimutatása szerint 1885-től 1893-ig 57.410 darab rókát ejtettek el.

Terjedelmes és odvas vén fákkal elegy, de kivált szakadékos terűleten álló erdőkben szeret tanyáznia nyuszt, mely nemcsak az erdei és mocsári szárnyasokat pusztítja, hanem a nyúlakat, sőt a fiatal őzeket is megtámadja. Ep oly kártékony, de már inkább csak a házi szárnyasokat dézsmálja a nyest meg a görény. A hölgymenyét, melynek hófehér gereznájából készűl a hajdan oly nagyra becsűlt hermelin, kivált az apróbb vadnak ártalmas, azonban csak ritka vendége a galicziai erdőknek. Végűl említsük meg az óvatos borzot, mely ugyan igen sok rovarbábot és pajort elemészt, de alkalmilag egy-egy fiatal nyulacskát vagy pelyhes madárfiókot is elpusztít; de, sajnos, az ő odúját is elég gyakran föltúrják, s ilyenkor a vadász áldozata lesz.

A mily veszedelmes rabló szárazon a róka, ép oly kártékony a vizek mentén a vidra, mely messze elkalandozó útjain ugyancsak nagy károkat tesz a halakban. Sokat lelőnek, nem keveset fognak el tőrökben is, s a már említett statisztika szerint 9 év alatt 2.236 vidra kerűlt kézre, a mi átlag évi 248 darabnak felel meg.

A nagyobb vadakhoz számított vaddisznó, melyet a földmíves nagyon gyűlöl, a vadász ellenben annál jobb szemmel néz, Galicziában igen gyakori (1885 és 1893 közt 11.732 darabot ejtettek el), és a mindjobban kiterjedő gazdasági mívelés mellett is oly feltűnően elszaporodott, hogy még több oly kerűletben is, a hol azelőtt teljesen ismeretlen volt, ma már számos kondája barangol. Tulajdonképeni hazájuk a legtermetesebb és leghatalmasabb agyarú kanoknak, valamint a legnagyobb emséknek a balti vidék morotvás erdőségeiben van, de az előhegyek tölgy- és bükkmakkban bővelkedő erdeiben is szívesen tanyáznak. Vadászata rendesen az egyebütt szokásos óvó intézkedések nélkül, a sík földön való lesből történik és ép oly izgató, a mily veszedelmes, kivált heves vérű és ügyetlen puskásokra nézve; mert a galicziai vaddisznó eredeti, erős faj, mely a vadászszal könnyen szembeszáll. Régi lengyel közmondás szerint a medvevadászatra seborvost, a vaddisznóéra papot vigyen magával az ember.

Habár, mint láttuk, a galicziai erdőkön és mezőkön még igen sok dúvad tanyáz, és a levegőben is nem egy hatalmas ragadozó madár kereng, azért ez ország hasznos vadban sem mondható szegénynek.

A legritkább s ma már törvényes oltalom alatt álló, mert kihalófélben levő vad a kőszáli zerge (kozica), mely a Magas Tátra legzordonabb vidékeit lakja és élénkíti. Ugyane rideg kősivatagokon tanyáz a csak ritkán szem elé kerűlő, szintén törvénynyel oltalmazott marmota (œwiszcz) mely jelenlétét és nagy óvatosságát csak messzire elhallatszó gyakori fütyjeivel árúlja el a békésen haladó hegyi vándornak.

Szintén hegyvidéki vad a szarvas, mely pusztán a keleti Kárpátokban él. Főkép a részben még őserdők borította magas hegységben látni, habár csak ritkán, a távolban barangoló nemes vadat; ugyanitt hallani üzekedés idején egy vagy több vénebb bika harsogó bőgését. A sokszor bizony eredménytelen cserkészés néha egy-egy szerencsésebb vadász fáradságát gyönyörűen fejlett, karvastagságú agancsokkal jutalmazza, melyek a legválogatottabb gyűjteményekben is fölkeltik a szakértő csodálkozását. E nemes vad száma utóbbi időben, mint mondják, tetemesen csökkent; évenként átlag 60–70 darabot lőnek le, melyek legnagyobb része azokra a kerűletekre esik, a hol még kiterjedt hegyi őserdők állanak, minők Dolina, Stryj, Nadworna, Turka kerűletei.

A vadaskertekben, mint példáúl a krzeszowiceiben nevelt szarvasok elég szépen fejlődnek, de soha sem nőnek oly nagyra, mint a vadonban szabadon tenyésző vén bikák, melyek közt satnyát csak ritkán találni.

Az őz az utóbbi évtizedekben feltűnően elszaporodott és terűletet is hódított, minthogy jelenleg már az ország keletih atáráig honos oly vidékeken is, a hova 30 évvel ezelőtt csak vajmi ritkán távedt el egy-egy magános bak. E kedvező változás a galicziai vadász-egyesűlet (Towarzystwo £owieckie) munkásságának köszönhető, mely egy folyóírat („£owiec” = A vadász) kiadásával is tetemesen hozzájárúlt a vadállomány növeléséhez és a vadászat fejlődéséhez. A már idézett 1885 és 1893 közötti kimutatások a Galicziára nézve tetemesnek mondható 49.109 darabnyi mennyiségben tűntetik föl e vadat, s e szám még nagyobb lehetne, ha néhány igen szigorú tél a vadállományt általában meg nem gyérítette volna.

A nyúlak, melyek az emelkedő földmíveléssel és a tilalmas idő szigorú megtartásával szintén gyorsan szaporodnak, mint az őzek, sok vidéken nagyon gyakoriak, kivéve a hegységet, a hol a dúvadat bajos irtani. A sűrű havazású telek is sokat ártanak a nyúlaknak.

Rudnikban ugyan lőttek 1887 október 11-én egy fiatal jávorszarvast, e vad azonban még sem tekinthető a galicziai állatokhoz tartozónak, minthogy régi okíratok szerint az utolsó jávorszarvasokat 1730-ban ejtették el Niepo³omice mellett. De hajdani gyakoriságukra legalább sok helynévből lehet következtetni.

Sokkal változatosabb és számosabb, de egyúttal változóbb tartózkodású is a galicziai szárnyas vadak serege. A hegység ősrengetegeivel, a részben morotvás nagy síkföldi erdők, valamint az óriási puszták, főkép pedig a mocsarak, tavak és tócsák tömérdek alkalmas fészkelő és tartózkodó helyet nyújtanak a szárnyas vadnak.

Az erdei szárnyasokból Galicziában megvan a siketfajd, mely nemcsak a hegységben, hanem a rónaság erdeiben, példáúl Rozwadów mellett is található. Nem ritka a nyírfajd és a császármadár sem. Az erdei szalonka változó vonúlatokban mutatkozik, de némely helyütt fészkel is.

A fogoly-vadászat sok vidéken, nevezetesen nyugati-Galicziában igen jutalmazó; a fürjek ellenben néhány év óta már nem oly számosak, mint azelőtt.

A nemesebb vadászat körébe tartozó szép nagy túzok Podoliában falkánként található, ritkább a reznek vagy törpe túzok; a daru sem gyakori.

Az úszó és gázló madarak nagy családjából Galicziában honosak a ritka vendégekűl átvonúló hattyúkon és gődényeken kivűl a vadludak és igen sok fajta vadkacsa, köztük különösen nem egy éjszaki faj, minő példáúl az Anas galcialis (jeges récze). A kis búvár récze (Mergus albellus) télen igen gyakori. A tavi bukók közűl a jeges búvár (Colymbus glacialis) s egyéb sirályok mellett az ezüstsirály (Larus argentatus) és a törpe sirály (Larusminutus) látható néha ritka vendég gyanánt.

A hosszú lábú gázlók közűl nem ritka a nagy és a kis kócsag, ritkább a kanalas-gém (Platalea leucorodia) és a fekete gólya, mely Galicziában fészkel is.

Igen gyakoriak a különféle pólingok; ritkábban előfordúl köztük a Numenius phoepus (kis póling) is. Nagy számban találni libuczot, nádi és vízi-tyúkot, nemkülönben mocsári szalonkákat is.

Fáczánt néhány hely kivételével nem sok sikerrel tenyésztenek; az amerikai vadpulykát pedig csak kisérletképen honosították meg Krasiczynban.

A sok békés szárnyas mellett, ezekben, valamint a kisebb bundás vadban is nagy kárt téve, számos kisebb-nagyobb ragadozó madár is él az országban. A legkiválóbbak köztük a sasok, minő a magas hegységben fészkelő, de télen a rónaságra is ellátogató kőszáli sas, az igen gyakori lármás sas és a ráró vagy halászsas, stb. Nem ritka a barát keselyű sem (Vultur cinereus). Az ölyvek, kányák és kivált a sólymok igen gyakoriak; emezek közűl nevezetesek a vándor-sólyom (Falco peregrinus), a kerecsen-sólyom (Falco lanarius) mint ritkább, továbbá a karvaly és a héja mint legártalmasabb ragadozók. Éjszaki vendégűl télen megjelenik a gatyás-ölyv (Butco lagopus) is.

Nádtutajos halorzó. Makarewicz Gyulától

Az éjjeli ragadozók közűl legnagyobb a nagy füles-bagoly, legkártékonyabb az urali bagoly (Ulula uralenis) s legritkább a hóbagoly (Ulula nyctea).

A Galicziában előfordúló valamennyi bundás és szrányas vadaknak teljes és gyönyörű példányokból álló gyűjteménye látható Dzieduszycki Wladimir gróf nagyszerű természetrajzi múzeumában.

A mi a halászatot illeti, Galiczia igen gazdag folyóvizekben, de annál szegényebb tavakban, minthogy csak néhány kis tengerszeme van a Tátra magas hegységében, a melyek azonban a halászatra nézve teljesen érdektelenek. A halnevelő vizek kizárólag folyók és halastavak, melyek négy folyamvidék közt oszoznak meg. Az ország legnagyobb részét a Visztula és a Dnieszter két folyamvidéke foglalja el; kevésbé nevezetes már a Duna vízvidéke, melyhez a Pruth és mellékfolyója, a Czeremosz tartozik; még ennél is csekélyebb a Dnieper és a Styr vidéke az ország éjszakkeleti részén. E folyamvidékek két tenger felé lejtenek: a Visztuláé a Balti-tenger, a többi három pedig a Fekete-tenger felé, a mi annyiban fontos, hogy ennek következtében Galiczia halfajainak, melyek általában a középeurópaiakhoz tartoznak, a három utóbb említett folyamvidéken néhány keleteurópai faj sajátszerű jellemvonást kölcsönöz.

Hegyi patakokban általános, ellenben a Szk³o melletti rónaságon, Jaworów kerűletében, egy igen érdekes időszaki forrás lefolyásában már kivételképen él a közönséges pisztráng; folyókban és tavakban pedig a csuka, a sügér, a ponty, a keszeg, a közönséges durbincs (sérincz), a rózsás márna és a Petényi-féle márna (Barbus Petényi Heck.), különféle konczérok, a harcsa, a fogas süllő s mások; lassú folyású vagy álló, iszapos vizekben a czompó, a kárász és a csík.

Csupán a Visztula vidékén van meg a közönséges tok (Acip. Sturio), a lazacz, az angolna (a Bug folyóban) s az inkább káros, mint haszonhajtó, csupán a legnyugatibb részeken található tüskés-pikó. A Dnieszter vízvidékének sajátjai a pontusi tokfajták: a faj-tok (Acipenser Schypa Güld.), a sőreg-tok (Acip. stellatus Pall.) és a leggyakoribb kecsege-tok (Acip. ruthenicus L.), egy konczér (Leuciscus Wyrozub Güld.), a bagolykeszeg (Abramis Sapa Pall.), a keleteurópai durbincs (Acerina tanaicensis Güld.), a magyar buczó (Aspro Zinger cur.) mellett még egy másik buczó-fajta (Aspro Streber Sieb.) és négyféle géb (Gobius fluviatilis Pall., G. Kessleri Günth., G. gymnotrochelus Kesll., G. Trauttveteri Kessl.); összesen 12 faj. Csak a Duna vízvidékéhez tartozó Pruthban (és a Czeremoszban) él a galócza (Salmo hucho L.). Megemlítendők még a Galicziában előfordúló következő korcs-vagy elegyfajok: a Leuckart-féle keszeg (Abramidopsis Leuckartii Heck., a Dnieszterben), az alburnus dolabratus nevű küsz-fajta (a Visztulában) és a ponty-kárász (Carpio Kolleri Heck.) elhanyagolt tavakban.

Galiczia halainagyobb részt tisztán édesvízi halak, mert 54 (illetőleg 57) megfigyelt faj közűl csak kilencz vándorol időnként a tengerbe, nevezetesen a lazacz, a négy tok-faj, a sugár kardos (garda, Pelecus cultratus L.) és a kétféle keszeg (Abramis Sapa Pall., Abr. vimba L. = Éva-keszeg).

A halászat körébe tartozik továbbá a rák is, a melynek két fajtája él Galicziában: az Astacus fluviatilis és az A. leptodactylus, s ma mind a kettő keresett kiviteli czikk.

A halorzást jelenleg halászati törvény tiltja, melynek végrehajtása érdekében az ország halászati kerűletekre van osztva, s a folyóvizek benépesítésére czélzó egyéb intézkedések is történtek. Ezek első sorban a krakói halászati egyesűletből indúltak ki, mely Prominban és egyebütt is állított tenyésztő telepeket. A Galicziában mesterségesen költetett lazaczok első példányait 1879 április 20-án bocsátotta ez egyesűlet jelenlegi elnöke, Novicki Miksa Krakó mellett a Visztulába. Azóta kisérletképen nemcsak lazaczot és pisztrángot, hanem külföldi halfajokat is bocsátottak több helyütt a vizekbe, így nevezetesen a Salmo quinnat, S. fontinalis, S. iridaeus, S. salvelinus, Trutta lacustris fajtákat. Azt is megkisérlették, hogy a Visztula vízvidékéből a Dnieszterébe és viszont innen amoda is telepítsenek át halfajokat s e kisérleteket máig is folytatják.

A tógazdaság Galicziában kétféle. Egyik a régi hagyományos, a mely Keleti-Galiczia állandó kis tavaiban (P³otycza, Werte³ka, Brze¿any, Grodek, Janów, Jaworów, stb. mellett) csupán arra szorítkozik, hogy a vadon tenyésző halak közűl időről-időre kifognak bizonyos megszabott mennyiséget, továbbá a ragadozó halakat a lehetőségig irtják és a tavakat jó karban tartják; tulajdonképeni tenyésztéssel azonban nem foglalkoznak. Nyugati-Galicziában ellenben a czélszerű tógazdaság az elterjedtebb, leginkább a Visztula melléki tavakban, melynél fő figyelem épen a tenyésztésre irányúl s e téren valóban fényes sikereket is érnek el. Az ilyenféle halgazdaságok közűl a legnagyobbak egyike a zatori uradalomban van (120 halastóval), a mely mellé kisebb, de még mindig több száz holdnyira terjedő tavakkal bíró gazdaságok sorakoznak, minők a kaniówi, grojeci, tomicei, porêba-wielkai, krzy¿i, stb. A czélszerűen űzött tógazdaság jövedelmezősége oly szembeszökő és oly buzdítólag hatott, hogy ma már Nyugati-Galicziában a kisbirtokosság is körűlbelűl 300 hektárnyi terűletet alakított át kisebb tavakká.

A czélszerű erdei tógazdaság már Keleti-Galicziára is kiterjedt, a mennyiben Sanguszko herczeg wierzchos³awicei erdeiben (Tarnów mellett) jó példával járván elől, az Zamojski István gróf jószágain és a Skarbek gróf alapítványához tartozó erdőkben is szerencsével utánozták.

A czélszerű halgazdaságban a ponty tenyésztése az első.

A nagyobb folyók mentén fekvő helységekben többnyire a szegényebb, semmiféle ipartestűletbe sem tartozó emberek foglalkozása a halászat; csupán Krakóban van egy újonnan szervezett halásztestűlet, melynek első czéhszerű alakúlása azonban már a XV. században történt (alapszabályait 1481-ben erősítették meg). A tógazdaságánál képzett halászmestereket alkalmaznak, a halak időnkénti kifogására azonban a legközelebbi falvakból való közönséges munkásokat fogadnak.

A halászat sokszor igen fáradságos, kevés változatosságot nyújtó foglalkozás, a melynek épen ezért csak kevés kedvelője akad az ország műveltebb elemei körében. De, minthogy a hal igen ízletes táplálék és csekélyebb kinálata miatt jó áron kel, a halorzás pedig ma már csak alig ellenőrizhető módon folyik, azért a vízmenti parasztság köreiből mindig akadnak egyesek, a kik szeretnek a tilosban halászni, s ezek közt megint némelyeknek már annyira szenvedélyévé vált a halászat, hogy érte még nagyobb veszélyektől sem riadnak vissza. A vízhez lopódzás, a horog kivetése és a tavon éjjel, vagy rosz időben való csónakázás még nem oly veszedelmes; de másként van a dolog ott, a hol a szigorú felügyelet miatt csak a parttól távol eső nádasokban lehetséges és csónakból egyáltalán lehetetlen a halorzás. Ilyenkor némely vakmerő halorzó kis, háromszögű, kákából font tutajon guggolva síklik majdnem nesztelenűl a sötét vizen, közben szorgalmasan és majdnem mindig sikerrel halászgatva s arra nem is gondolva, hogy lenge tutajának szétmállását vagy a magas nádban eshető fennakadását az életével fizetheti meg.

Bányászat és kohászat Szajnocha Lászlótól, fordította Katona Lajos

Galiczia földtani, valamint hegy- és tájrajzi tekintetben is négy, egymástól élesen elhatárolt vidékre tagozódik, úgymint a Szczkowa és Krakó közötti krakóira, a Kárpát-hegységre, melyhez a Tátra lánczolatán kívül a Kárpát-alji miocaen öv is tartozik, továbbá egy felől a Sokal és Brody közt és más felől Stanislau meg Zaleszczyki közt elterűlő galicziai Podoliára, s végűl a Visztula és San közötti éjszak-galicziai mélyföldre. Mindezen országrészeknek más-más hasznos ásványaik vannak, melyek kiterjedt és helyenként már több évszázados bányamívelés alapjáúl szolgálnak.

Szénbánya Jaworzono mellett. Charlemont Húgótól

A krakói vidék a lengyel középhegységnek dél felé kiszökellő előörse és a szomszédos Porosz-Sziléziával, meg a hajdani lengyel királysággal szoros összefüggésben állva, igen bonyolúlt geologiai szerkezetű, a melyben a devoni képződményeken kezdve úgy a palaeozói, mint az összes mesozói képződményeknek is (trias, jura, kréta) részük van. Rétegeinek e változatosságánál fogva e vidéken néhány ipari tekintetben fontos kőzeten, így a devoni márványon, kagylómészen, Jura-mészen, porphyron és melaphíron kivűl több, bányászatilag kiválóan nevezetes ásvány, úgymint kőszén, meg vas-, ólom- és czinkérczek is lelhetők.

A Kárpát-hegység, mely főkép a kréta-képződmény és a régibb harmadkor homokköveiből és paláiból áll, bányászatilag értékesíthető ásványokban – a kőolajt kivéve – szegény; éjszaki szélén ellenben, a miocaen sóképződmény vidékén nyugat felé vannak a századok óta világhírű wieliczkai és bochniai sótelepek, meg a swoszowicei kénércz-bányák, míg tovább keletnek számos sós forrás és egyes kőolaj- meg ozokerit-telepek találhatók a Kárpátok éjszaki lejtőjén.

A galicziai Podolia voltaképen csak négy képződményből , úgymint silurból, devonból, krétából és miocaenből áll. E vidéket a természet a földmívelésre ép oly alkalmassá tette, a mily szegény bányászati tekintetben. Néhány csekélyebb értékű barnaszén-telepen és diluviális mocsári vasérczeken kivűl itt csak egy-két valóban kitűnő építő kőanyag, így a vörös devoni homokkő, a miocaen gypsz, és többféle mészkő számítható a hasznos ásványok közé.

A podoliai fensik nyugati szélével határos rónaság a Visztula és San között, a mely szintén iváló gazdasági mívelésben álló nagy terűlet, földtani, tájképi és bányászati tekintetből azonban az ország legmeddőbb s legegyhangúbb része. A tágas síkot majdnem egyedűl özönvízi és áradmányi lerakodások borítják s csak itt-ott emelkednek rajta csekély magasságba egyes harmadkori dombok. Homok, agyag és márga az itteni kőzetfajok, melyek ugyan a földmívelőnek jól termő talajt adnak, a geologusnak és bányásznak ellenben semmi érdekeset nem nyújtanak.

Az ország imént mondott földtani szerkezetéhez képest Galicziában az egyes főbb ásványok bányászati kiaknázása különböző vidékeken csoportosúl. Így a krakói vidéken számos és nevezetes kőszén, ólom, czink és vasárcz-bányát, a Kárpát-hegységben pedig az ős régi sóbányászatot és igen nevezetes kőolaj- meg ozokerit-telepeket találunk, míg a podoliai fensíkon és az éjszak-galicziai rónaságon a nem ritka építőanyagokon kivűl csak itt-ott ásnak némi barnaszenet és mindenütt előfordúló mocsári vasérczet.

Wêgierska-górkai vaskohók. Charlemont Húgótól

A krakói vidék kőszén-telepei szoros kapcsolatban állnak a felső-sziléziaiakkal és a lengyel királyságbeliekkel, a miért is rendesen amazokkal együtt a sziléziai-lengyel kőszénmedencze telepeiűl szokás őket jelölni. E telepeket csak a XVIII. század végén fedezték föl a porosz-orosz határon levő Jaworzno mellett. Itt már 1797-ben volt egy poros kamarai kőszén-bánya, mely a mondott évben mintegy 10.000 métermázsa durva és apró szenet termelt, míg a XIX. század első évtizedeiből már több magán birtokban levő szénbányát is említenek Jaworzno, D¹browa, Luszowice és Tenczynek környékén, melyek együtt 100.000 métermázsánál több szenet adnak évenként. E bányák nagyobb része később a kincstár tulajdonába ment át, mely azonban nem igen fejlesztette sem a mívelésüket, sem a jövedelmezőségüket. Csak 1871-ben, a jaworznói bányatársúlat megalakúlása után, mely a kincstári után több szomszédos magán szénbányát is megvásárolt, kezdődött Jaworznóban, a krakói vidék szénbányászatának azóta fő helyén, a czélszerű, kiterjedt és a kor követelményeinek megfelelő nagyobb bányamívelés. Húsz évvel utóbb, 1890 körűl a trzebinia-sierszai szénszállító vasút kiépűlése után a gróf Potocki-féle sierszai és trzebinai szénbányák évi termelése is tetemesen növekedett, és ma az egyelőre kevésbbé fontos jeleñi és tenczyneki vállalaton kívűl a jaworznói bányatársúlat, meg a Potocki-féle ierszai bánya Galiczia két legnevezetesebb széntelepe. A krakói vidék összes széntermelése 1895-ben 7,600.306 métermázsát tett 1,337.884 forint értékben, a miből Jaworznóra 5,220.952 métermázsa, Sierszára pedig 2,312.247 métermázsa jut. E vidék kőszene általában közepes jóságú, sovány, nem tapodó és koksz-gyártásra nem alkalmas; fűtő értéke az egyes bányák és fajok szerint 4.500 (Niedzieliska), 5.000 (Jaworzno, Siersza) és 6.000 (D¹browa) caloria között ingadozik, a mi mellett a gáznak való szén egy neme (Tenczynek) egész 7.000 caloriáig emelkedő fűtő értékkel is bír. A vidék összes évi termelése azonban koránsem elégíti ki az ország szükségletét, a miért is évenként tetemes mennyiségű – körűlbelűl 5,000.000 métermázsára rúgó – porosz (felső-sziléziai) és morva-sziléziai kőszenet szállítanak Galicziába.

A termő kőszén-réteg fölött a krakói kerűletben az erősen kifejlett trias-képződmény fekszik, melynek középső foka, a kagylómész, sok helyütt vas-, ólom- és czinkérczeket tartalmaz. Habár ez ércztelepek a szomszédos felső-sziléziaiakkal és a lengyel királyságbeliekkel mennyiség,bőség és nevezetesség szempontjából nem mérkőzhetnek is, sőt messze mögöttük állnak: azért mégis elég kiterjedt és meglehetősen jól fizető bányászat fejlődött itt, kivált a mi a czinkérczeket ilelti; az ólomércz-bányászat pedig már a XV. században kezdődött, mint Jagiello László királynak egy 1415. évi szabadalom-levele bizonyítja, mely a trzebiniai ólomércz-bányákról szól. Jelenleg az ólomércz-bányászat nagyobbrészt Trzebionka környékére (Trzebinia mellett) és a Chrzanów melletti K¹ty vidékére szorítkozik, mely utóbbi helyen az ezüsttartalmú ólomfénynek meglehetősen dős telepei vannak. Ezeket a Giesche örökösök „Mathilde” nevű bányájában aknázzák. 1887-ben a krakói vidék ólomércz-termelése 38.057 métermázsát tett 172.758 forint értékben; később azonban a termelés a Mathilde bányába áramlott nagy vízmennyiség miatt, mely az ellene való kitartó küzdelmen is mindúntalan kifogva, újra meg újra nagy akadályokat gördít a mívelés elé, 1893-ban már 9.346 métermázsára szállott alá és csak megint 1895-ben emelkedett 33.375 métermázsára 157.162 forint értékben.

A sierszi czink-kohó. Kochanowski Romántól

Az ólomérczeket nem magában e kerűletben olvasztják ki, hanem valamennyit a felső-sziléziai Schoppinitz környékén lévő ólom-olvasztókba szállítják és csupán igen csekély mennyiségű kiolvasztott ólmot (1895-ben 80 métermázsát) termelnek alkalmilag a krakói bányakerűlet czink-olvasztóiban.

Ugyanígy van ez a kerűlet vasérczeivel is. E vidék czinktartalmú barna-vasérczkövei csekély vaskosságúak és inkább egyes fészkekben, mint folytonos telepekben lelhetők, s ma már egyre csökkenő mívelésben állnak, melynek összes termelése nemcsak a krakói kerűletben, hanem egyúttal egész Galicziában 1893-ban 85.641 métermázsa vasérczre rúgott 17.405 forint értékben, ellenben 1895-ben már alig tett 7.009 métermázsát 1.201 forint értékben. E vasérczeket nagyrészt a felső-sziléziai witowitzi vaskohókba viszik és csupán kis részük kerűl olykor-olykor a Saybusch melletti Wêgierka-Górkában levő egyetlen galicziai vaskohóba, mely jelenleg Frigyes főherczeg tulajdona és két magas-olvasztóban csakis öntött árút gyárt többnyire idegen érczekből.

Sokkal nevezetesebb az ólom- és vastermelésnél a czinkércz- vagy gálma-olvasztás, a krakói vidéken. Több helyütt, így Trzebionka, Wodna, Nowa-Góra, Dlugoszyn, „na Galmanie” stb. környékén az úgy nevezett ércztartalmú dolomitban dős telepei vannak az itt-ott czinkfénynyel elegy széngálmának avagy smithsonitnak, mely átlagosan 10–16 százalék czinket tartalmaz. E telepeket több vállalat aknázza, melyek közűl a Trzebionkában és Wodna mellett levő gróf Potocki-féle gálma-bányák állnak első helyen. A krakói vidék összes czinkércz-termelése 1895-ben 71.575 métermázsára rúgott 59.950 forint értékben és 509 munkást foglalkoztatott. Ez érczeket két czinkkohó olvasztja ki, az egyik Potocki András grófé, a Siersza melletti „na Krzu”, a másik a boroszlói Loebbecke E. czégé a Szczakowa melletti Niedzieliskában, s mind a kettő tetemes mennyiségű nyers czinket termel (czinkhamu és czinkpor mellett), így 1895-ben 25.260 métermázsát 414.539 forint értékben. A kiolvasztott czinket vagy egyenesen lemezekben szállítják kereskedelmi árúképen Bécsbe, vagy pedig ott helybena niedzieliskai kohóban dolgozzák föl czinkfehérré. E czinkfehér-gyár 1893-ban mintegy 21.451 métermázsa czinkfehéret gyártott 514.848 forint értékben, ellenben 1895-ben csak 18.416 métermázsát 313.072 forint értékben. Terméke elég messzire terjedő keresletnek örvend Német-, Angol- és Oroszországban, Skandináviában és Éjszak-Amerikában. E számok eléggé bizonyatják milyen fontos általában a gálma-bányászat és a czinkolvasztó ipar ez egyébként szegény és terméketlen vidéken. Galiczia, mely 1895-ben 39.13 százalékkal járúlt Ausztria összes nyersczink-termeléséhez, a monarchia összes czinktermelő tartományai sorában az első és egyáltalában kiváló helyen áll.

Sóstó a wieliczkai Rudolf-kamarában. Stachiewicz Péter Wieliczka-cyclusából

Egészen más a bányászat a Kárpát-hegység vidékén. Kősó-bányák mellett sok helyüt sós- és kőolaj-források mutatkoznak, melyekhez itt-ott még az ozokerit vagy földi-viasz, ezen Európában nagyobb tömegekben csak Galiczia földjén előfordúló ásvány járúl. Ezenkivűl a Truskawiec melletti Drohobycztól nem messze még egy magános és kevéssé kikutatott kén- és ércztelep vár szebb jövőre és jobb kiaknázásra.

Galiczia sóbányái és sósforrásai évszázadok óta messze földön ismeretesek és már hajdan is nagyra becsűlt kincsét tették az országnak, valaha pedig a lengyel királyoknak. „Regio polonica salis gravida”, írta az országról már a XV. században annak jeles történetírója, Dlugosz, és Lengyelország sóbeli gazdasága akkortájt Európaszerte híres vala. Wieliczkát és Bochniát illetőleg az első okírati hitelességű tudósítások a XII. század első évtizedeiből említik a lengyel sóbányászatot, és csak e két bányának a története egymaga is igen fontos fejezete lenne a lengyel állami pénzügyek évkönyveinek. E bányák és a keleti, vagy úgy nevezett rutén sófőzők hét századon át tetemes jövedelemforrásai voltak a lengyel királyoknak és a hűbéruraknak; sok ezer hordó wieliczkai és bochniai kősót, valamint rután főtt-sót szállítottak évről-évre Lengyelország többi tartományaiba éjszak, éjszak-kelet és kelet felé, a mi száz meg száz bányamunkásnak, hivatalnoknak, tutajosnak, fuvarosnak és kereskedőnek adott szűntlen foglalkozást. Mikor 1773-ban Galiczia Ausztriához kerűlt, Keleti-Galicziában 90-nél több sófőző évenként mintegy 560.000 métermázsa főtt-sót termelt. E sófőzők a wieliczkai és bochniai bányákkal együtt lassanként mind az állam tulajdonába és a só-egyedárúság behozatala után kincstári kezelésbe jutottak, egy részük pedig megszűnt. Ezen összesítés miatt és a kezelés olcsóbbá tétele czéljából a XVIII. század két utolsó évtizedében és a XIX-nek első felében a többnyire igen kicsiny és nagyon is kezdetleges berendezésű sófőzők legnagyobb részét megszűntették. Jelenleg Galicziában csak a wieliczkai és bochniai két bánya, meg a Kárpátok éjszaki lábánál fekvő következő kilencz sófőző dolgozik: Lacko, Stebnik, Drohobycz, Bolechów, Dolina, Ka³usz, Delatyn, Lanczyn és Kosów.

Az összes galicziai sóbányák é sófőzők 1895-ben 894.948 métermázsa konyhasót, még pedig 411.285 métermázsa kősót és 483.663 métermázsa főtt-sót, továbbá 399.729 métermázsa ipari czélokra való kősót termeltek, összesen 8,448.925 forint egyedárúsági értékben. A ka³uszi sófőzőben ezenkivűl még 29.089 métermázsa kainitot is termeltek 29.000 forint értékben. E számok elég világosan szólnak a galicziai sótermelés közgazdasági nagy fontosságáról és arról a jövedelemről, melyet belőle a só-egyedárúság révén az állam nyer.

A wieliczkai sóbánya. Charlemont Húgótól

A galicziai sótelepek sorában első hely a nagy régiségű wieliczkai kősóbányát illeti. A ki e bányát valaha meglátogatta, soha nem felejtheti az óriási csarnokokat, a több emeletnyi magasságú csillogó sofalakat és a nagy sóstavat, melyek közűl a bányász-zenekar sokszorosan visszahangzó indúlójára, ezernyi ezer pislogó lámpa és mécs világánál emelkedik föl a függő kosárban egy-egy csoport bányász, káprázatos és igazán mesébe illő páratlan képet nyújtva a szemlélőnek. Wieliczka és Bochnia pusztán kősót, még pedig konyhasót szolgáltat, melyet régebben úgy nevezett „bálvány”-okban, vagyis nagy kifaragott kövekben, ma pedig alaktalan darabokban, vagy őrőlve zsákokban és hordókban bocsátanak forgalomba; továbbá gyári sót, mely kevésbbé tiszta, mintegy 5 százaléknyi agyag- és gipsz-keveréket tartalmaz s mindenféle vegyészeti gyárakban, főkép a szóda- és sósav-gyárakban, meg az érczkohókban kerűl földolgozásra és napról-napra emelkedő keresletnek örvnd. A két említett sbánya évenként körűlbelűl 1.200 (1895-ben 1.197) munkást foglalkoztat, tehát majdnem kétszer annyit, mint a keleti-galicziai kilencz sófőző együtt, melyekben a munkások száma ritkán haladja meg a 650-et (1895-ben 673). E keleti-galicziai sófőzők a nagy mesterséges lugozókban lepárolt és sűrített sós vízből (1895-ben 1,612.258 hektoliter) majdnem csupán konyhasót termelnek, mely egy kilogrammos csonka kúpokban (úgy nevezett hurmanok- vagy topkikban) jut kereskedésbe.

E keleti sófőzők egyike, a kaluszi, kiváló nevezetességű az ottani kálisó-, avagy kainit- és sylvin-telepek miatt, melyeket 1853-ban fedeztek föl és 1868–1874-ig aknáztak is abban a reményben, hogy a helyszínén épűlt nagyszabású vegyészeti gyár alapjáúl szolgáljanak. Az 1873-iki szerencsétlen börzeévben azonban e nagy kálium-részvénytársaság is tönkre jutott, és az államkincstár csak 1887-ben kezdte meg a galicziai gazdakörök sürgetésére a mezőgazdaságra nézve ezen oly kiváló hasznú kainit-telep újabb aknázását. A káli-sók termelése azonban még mindig igen csekély mértékben foly (1895-ben alig 29.000 métermázsa kerűlt ugyanannyi forint értékben forgalomba), és csak sajnálni lehet, hogy e káli-só bányászata, mely Ka³uszt nagy vegyészeti ipar fő fészkévé tehetné, mostoha körűlmények és csekély vállalkozó kedv miatt nem tud boldogúlni.

Aknába szállás a wieliczkai sóbányában. Stachiewicz Péter Wieliczka-cyclusából

A galicziai sóbányászatnál sokkal ifjabb, de ma már nem kevésbé fontos e tartomány kőolaj-ipara, mely jóllehet alig idősb 40– 50 évesnél, már is mind jobban föllendűl és kétségkivűl nagy övő vár reá az osztrák-magyar monarchiában. A fekete vagy zöldes-barna kőolaj, mely a Kárpátok patakjainak partjain úgy a magas hegységben, mint itt-ott annak éjszaki lábánál, kivált nagyobb esőzések után fölszínre mosódik, már a XVIII. században ismeretes volt az ottani lakosságnál és ropa néven kocsikenőcsűl szolgált. Tulajdonképeni technikai értékét azonban csak az ötvenes években fedezték föl. Ez új iparág fejlesztésében kiváló érdemei voltak £ukasiewicz Ignácz egykori gyógyszerésznek és Trzecieski Titusz, meg Klobassa A. nagybirtokosoknak, a kik rögtön fölismerték a legelőször Drohobycz mellett Borys³awban és Krosno mellett Bóbrkában fölfedezett kőolaj-források nagy fontosságát. Ugyanők tették az első kisérleteket annak finomítására, hogy lámpaolajúl lehessen használni. Miután az első kisérletek jól sikerűltek és már 1859-ben galicziai kőolajjal világították Bécsben az éjszaki vasút pályaudvarát, az időközben Éjszak-Amerikából jött hatalmas ösztönzésre új korszak viradt a galicziai kőolaj-iparra. Eleinte azonban sok nehézségbe ütközött a Kárpát-hegység e nagy kincsének értékesítése, minthogy előbb szabályozni kellett a birtokjogi ügyeket, melyek ez új értékkiaknázásával jártak. Több, egymásnak ellenmondó döntvény után csak 1862-ben mondotta ki a galicziai tartománygyűlés óhajtására egy császári pátens a kőolajat a földbirtok tartozékának. Akkoriban még csak csekély, roszúl szellőzhető és igen költséges aknákban merítették csöbrökkel, vagy szállították egyszerű szivattyúkkal fölszínre a földból szivárgó kőolajat. A hatvanas és nyolczvanas évekközt bizony még igen nehéz és koczkázatos vállalat volt a kőolaj-ásás, minthogy aránylag csak 100–200 méternyi csekély mélységbe tudtak lehatolni, s e mellett a munka a gyilkos szénhydrogén-gázok miatt szűntelen életveszélylyel járt. Csupán a nyersolajnak akkori nagy ára (1877-ben példáúl métermázsánként 9.93 forint) tette lehetővé ez iparág lassú, de biztos emelkedését, úgy, hogy 1877-ben egész Galicziában már 121.000 métermázsányi tetemes mennyiségt termeltek. Csak a fúró eljárás, még pedig a galiczii talaj sajátságaival legjobban egyező kanadai elárásnak Éjszak-Amerikából való meghonosítása tette lehetővé, hgoy mind nagyobb mélységbe sokkal gyorsabban és aránylag csekélyebb költséggel lehessen hatolni, s egyszersmind a talajvizet is elzárni. Ma már az 500–600 méter mélységű, sőt ennél is mélyebbre fúrott aknák a galiczai kőolaj-telepeken nem tartoznak a ritkaságok közé.

A Kárpátok egész közép- és keleti lánczolata mentén körűlbelűl az Új-Sandec melletti Klêczanytól a bukovinai határig igen sok helyütt fakadozik a kárpáti homokkő rétegeiből a fekete vagy zöldes-barna, ritkábban sötét vagy világossárga kőolaj, leginkább az úgy nevezett menilit-pala közelében, a mely kőzet fekete leveles szarukő és kővűlt halak maradványait tartalmazó kátrányos márga-pala keveréke. A régi harmadkori tenger halrajainak e föloszlási termékét sós vizek és kőolaj-gázok hajtják fölszínre, a hová ma már egyedűl fúrott aknákon szállítják, a minőt a legutóbb múlt 25 év latt több ezret ástak Galicziában. A Kárpáthegységnek legalább 400–500 helyén állapították meg eddig a kőolaj jelenlétét és körűlbelűl 150 község határában volt vagy van még ma is petroleum-forrás, melyek az 1884 május 11-én kelt birodalmi törvény és az 1884 deczember 17-ki országos törvény óta végérvényesen a földbirtok tartozékának tekintetnek ugyan, de bányász-rendőri szempontból a bányahatóságok ügykörébe tartoznak és számos kitűnően iskolázott és értelmes munkást (1895-ben 4.323) foglalkoztatnak. E bányák közűl nem mindenkinek szerencsés a múltja, vagy sokat igérő a jövője. Keleti- és Nyugati-Galicziában csak egynémely vidék, mint pl. S³oboda Rungurska, Borys³aw, Siary, Kryg, Potok, Bóbrka, Wietrzno-Równe és legújabb időben a Borys³aw melletti Schodnica dicsekedhetik azzal, hogy igazán milliókat aknázott ki a föld gyomrából. Sok akna jobb mívelés mellett néhány évnyi idő múlva kimerűl, s vagy teljesen el kell hagyni, vagy újra ásni. Ez olajmezők némelyikén, mint példáúl a s³oboda-rungurskain, a wietrznóin és a schodnicain Geyser-szerű szökő-forrásokban buzok föl a fúró-lyukakból a kőolaj, miről e helyek messze földön híresek, és e hírnevet meg is érdemlik, ha meggondoljuk, hogy az 1895-ben Schodnicában 304 méternyi méységbe főrt 78. számú Jakab nevű akna, mely az Anglo-banké, első kitörésekor fél kilométernyi kerűletben árasztotta el környékét és eleinte naponként körűlbelűl 10.000 métermázsa olajat szolgáltatott 25.000 forint értékben. E rendkivűli bőség azonban néhány hónap múlva mintegy 300 métermázsányi napi szolgáltatásra szállott alá.

Bányász-temetés. Stachiewicz Péter Wieliczka-cyclusából

A nyers olajat többnyire magában az országban, de részben azon kivűl is finomítókban tisztítják kereskedelmi petroleummá. Ez eljárásnál a tulajdonképeni világító kőolaj mellett mellékterményekűl könnyű benzin-olajokat és sűrűbb kenő-olajokat gyártanak, egyéb értéktelenebb hulladékokról nem is szólván. Egész Galicziában 1893-ban 41 finomító volt, melyek összesen 410.575 métermázsa kereskedelmi petroleumot szállítottak mintegy 8,200.000 forint értékben, miután 2,704.000 forint fogyasztási adó folyt be az állam pénztárába. Nyers olaj ugyanez évben egész Galiczia terűletén, a hivatalos statisztika adatai szerint, melyek inkább alacsonyabbak valamivel a valóságnál, 963.312 métermázsa kerűlt földolgozásra 3,008.819 forint értékben; míg 1895-ben 1,886.34 métermázsa 4,464.353 forint értékben. Egy másik, a petroleum-termelők köréből eredő hozzávetőleges becslés szerint azonban 1895-ben már több mint 2,140.000 métermázsa, sőt 1896-ban már körűlbelűl 3,400.000 métermázsa nyers olaj volt az összes termelés.

Már e számok maguk is eléggé bizonyítják a galicziai petroleum-termelés közgazdasági nagy fontosságát. Már is 6 3/4 millió forintnyi értéket tesz az, és egymaga bizonyára el tudná látni az egész monarchiát kereskedelmi petroleummal, s valószinűleg még gyümölcsözőbbé és a kivitelre is képessé volna fejleszthető, ha a kaukázusi már finomított, de azért nyers olaj gyanánt elvámolt petroleumban oly szertelen nehézségeket okozó versenytársa nem volna.

Nem kevésbé becses, csakhogy sokkal ritkább és jóval kevesebb mennyiségű a földi-viasz vagy ozokerit, mely a Kárpátok lábánál a miocacn sóképződmény terűletén, Borys³awban, és Drohobycz mellett Truskawiecben, továbbá Staruniában és DŸwiniaczban Nadwórna mellett fordúl elő. E félig szilárd, félig cseppfolyós, fekete vagy sötétbarna, ritkábban sárgás vagy zöldes, gyúrható és könnyen olvasztható anyag a sótartalmú anyagok és márgapalák hasadékaiba hatolt és ott vegyi és természettani tulajdonságaiban megváltozott kőolaj üledékeűl mutatkozik. Különféle mélységekben található a folyékony kőolaj, sós vizek és kábító szénhídrogén-gázok mellett, s ásott aknákban és folyosókban bányászszák. A borys³awi ozokerit-telepeknek fölötte kezdetleges és valósággal rablómódú kiaknázását, mely ez ásványnak második fölfedezésétől, 1856-tól körűlbelűl 1880-ig majdnem általános volt és mindenféle jogos panaszra adott alkalmat, néhány év óta, főkép a mióta az 1884. évi petroleum-törvény életbe lépett, szabályosabb kiaknázását, mely ez ásványnak második fölfedezésétől, 1856-tól körűlbelűl 1880-ig majdnem általános volt és mindenféle jogos panaszra adott alkalmat, néhány év óta, főkép a mióta az 1884. évi petroleum-törvény életbe lépett, szabályosabb kiaknázás váltotta föl. Ez újabb munkálatok rendszeres végrehajtását nagyobb bányatelepeken a galicziai hitelbank és a “Compagnic commerciale française” vette kezébe. Broys³aw különösen hírhedt volt mindenkoron arról a rablógazdaságról, a mely itt aránylag kis terűleten összezsúfolt több ezer életveszélyes aknában folyt, valamint a világ minden tájáról ide sereglett gyülevész munkásnépéről és a legtöbb vállalkozónak épen nem dicséretes elbánásáról, a miben a munkásokat részesítették. Épen nem volt tehát csoda, ha számos bányaszerencsétlenség is hozzájárúlt e hely szomorú hírének terjesztéséhez, minek következtében majdnem olyanféle hírhedtségűvé lett, mint a kaliforniai és ausztráliai aranymezők; sőt ezeknek abban is méltó párja volt, hogy egy ideig legalább itt is olyas naphta- és ozokerit-láz dühöngött, mint a milyen nyereségszomj amaz aranylelő helyeken szedi áldozatait. Újabban mégis megelégedéssel állapítható meg, hogy itt is kezdi már éreztetni jótékony hatását a lassanként haladó műveltség, meg a bányahatóságok üdvös munkássága.

Petroleum-ásó telep a Krosno melletti Potokban. Rybkowski Tádé képe után

Borys³awban ha elmúltak is immár az aranyontó évek, azért az évi termelés még ma is elég tetemes. 1893-ban a hivatalos statisztika szerint egész Galicziában 56.248 métermázsa ozokeritet aknáztak 1,268.335 forint értékben, 1895-ben pedig 67.655 métermázsát 1,860.119 forint értékben, a miből 60.000 métermázsánál több magára Borys³awra esik. A nyers ozokeritet, a mint fölszínre kerűl, osztályozzák, kimossák és aztán a kellő helyre szállítják, vagy a drohobyczi olvasztóba küldik, a hol megolvasztva 50 kilogrammos formákba öntik. E kereskedelmi árút vagy magában Drohobyczban dolgozzák föl ceresinné vagy ceresin-gyertyákká, vagy pedig félgyártmány alakjában Morva- és Csehországba, Alsó-Ausztriába, Német- és Oroszországba kerűl, hogy az ottani paraffin- és ceresin-gyárakban dolgoztassék föl. 1892-ben Galicziából legalább 47.000 métermázsa ozokeritet szállítottak ki körűlbelűl 1,200.000 forint értékben. Az ozokeritből készűlt világossárga vagy teljesen fehér, viaszhoz hasonló ceresint igen sok vegyészeti gyárban használják és főkép a gyertyagyártásnál majdnem teljesen kiszorította már a méhviaszt. Ez ozokerit- és ceresin-ipar fontossága eléggé kitűnik abból, ha tekintetbe veszszük, hogy az 1863-tól 1892-ig elmúlt három évtized alatt Galicziában aknázott földi-viasz értéke legalább 60,000.000 forintra rúg, a miből magára Borys³awra 59 millió esik.

Az ozokerit az utolsó a Kárpát-hegység vidékének jelenleg aknázott főbb hasznos ásványi sorában. A Kárpátok bányászatának képe azonban alig volna teljes, ha legalább egész röviden meg nem emlékeznénk e vidék vasércz, kén- és barnaszén-telepeiről is. A vasérczek úgy a krétaréteg, mint a régi harmadkor homokköveiben s a Tátra-lánczolat bensejében lelhetők, és e kárpáti agyag-vasérczek szolgáltak valamikor ama nagy és nevezetes vaskohászat alapjáúl, a mely századunk első felében s azon túl is körűlbelűl 1870-ig Galiczia félreeső és alig hozzáférhető őserdeit legalább ez úton némileg értékesíthetőkké tette. Az épűlet- és tűzifa megdrágúlása azonban, valamint a vasúti összeköttetés, a mely az erdővidéket sokkal gyümölcsözőbb faipr számára nyitotta meg, halálos csapást mért ezekre a kohókra, melyek alig 20−30 százalék érczet tartalmazó; csekély bőségű és rendszerint nem sokáig tartó telepekre támaszkodtak s igen kezdetleges berendezésűek valának. Lassanként egymásután ki is aludtak a Kárpát-hegység összes frisselő tűzhelyei és magasolvasztói, kivéve a saybuschi vasgyárakat, melyek azelőtt Albrecht főherczeg birtokában voltak. Ma tehát egész Galicziában a vasipar egyedűli képviselőitűl csakis a wêgierska-górkai vasgyárak két magas-olvasztója, valamint a jelenleg Frigyes főherczeg tulajdonában lévő obszari bádoghengerlő és a Nadwórna melletti Pasiecznában fönnálló kis állami vasgyár van még meg, a mely azonban csak régi, vagy idegen eredetű nyers vasat dolgoz föl. A wêgierska-górkai magas-olvasztók 1893-ban 34.811 métermázsa öntött nyersvasat gyártottak 228.573 forint értékben, 1865-ben pedig csak 25.028 métermázsát 158.520 forint értékben, a miből 12.877 métermázsa a magas kemenczékben olvasztott öntött árúra esik, ezenkivűl pedig két cupol kemeczében még 49.570 métermázsa öntött-árút gyártottak 411.431 forint értékben. E gyártáshoz 1895-ben 58.222 métermázsa magyar, sziléziai, galicziai, porosz, orosz, svéd és spanyol vasérczet használtak föl. A wêgierska-górkai gyárban készűlt öntött-árú nagyrészt vízvezetéki csövekből, vaskályhákból és konyhaedényből áll, melyek jeles minőségük miatt úgy kelet, mint nyugat felé messze földre eljutnak. A Saybusch melletti obszari bádoghengerlő különféle fajta vas- és czinkelt-bádogot gyárt, a mihez a trzynieci kohókban gyártott nyersvasat használnak.

A borys³awi ozokerit-telepek. Kochanowski Romántól

Szintén pusztán történelmi érdekűek ma már Galicziában az 1598 óta kimutatható kénbányák Swoszowicében Krakó mellett. A kárpátalji miocaen-képződményhez tartozó kénérczes márgák századunk közepe táján még igen élénk és kiterjedt állami bányaművelés tárgyai valának, és 1860 körűl voltak idők, a mikor Swoszowicében aknázták az Ausztriában termelt és fölhasznált kénnek legnagyobb részét. Attól fögva azonban, hogy a sokkal olcsóbb szicziliai ként Ausztriába is elkezdték szállítani s az ott mind nagyobb mennyiségben árasztotta el a piaczot, azóta a sokkal szegényebb (12−16 százaléknyi) kéntartalmú érczeket szolgáltató swoszowicei bányák kénytelenekké lettek a művelést elébb korlátozni, utóbb pedig teljesen abbahagyni. 1884 óta, a mikor az egész állami kénbányászat megszűnt és az összes bányajogok érvénytelenekké váltak, Swoszowice, valamint a truskawieci kéntelep is már csak geologiai érdekű s legfölebb még mint kénes fürdőnek van némi csekély fontossága.

Valamivel kedvezőbbek a körűlmények a Kárpátok azon utolsó hasznos ásványát illetőleg, melyről itt még szólnunk kell. Ez a barnaszén. Miocaen telepei a Kárpátok éjszaki szegélyének nyugati részén ép úgy előfordúlnak Grudn-Dolna mellett Dêbica közelében, mint a hegység közepe felé Új-Sandec és Nowy-Targ (Neumarkt) mellett, továbbá távol kelet felé is a Kárpátok lábánál Myszynben és Nowosielicában, Ko³omeától délre és keletre. A sandeci lignit-telepeket ma egyáltalában nem, a grudnaiakat pedig csak igen kis mértékben mívelik, és évi termelésük, mely szenük jó minőségéhez és a telepek nem csekély bőségéhez képest sokkal jövedelmezőbb lehetne, 1895-ben alig rúgott 17.851 métermázsára 5.355 forint értékben. Csupán Keleti-Galicziában a nyszyni és nowosielicai barnaszén vidéke örvend folytonos és kedvező fejlődésnek, a mely tekintve az ottani szén igen jó minőségét, valamint az erdőtlen Podoliával tőszomszédos kárpátalji vidéknek fában való szűkölködését, sokat igérő szép jövővel biztat.

Már a padoliai vidéken vannak a gliñskói és skwarzawai barnaszén-telepek ¯o³kiew mellett és a többi, még kevéssé föltárt lignit-telepek Rawa ruska, Z³oczów és Czortków környékén. A podoliai fensík e nyugati és éjszaki szélének számos helyén régóta ismeretesek a barnaszén fölszínre bukkanó nyomai, melyek közűl azonban csak a Gliñsko és Skwarzawa tájékán mutatkozók szolgáltak nagyobb bányamívelés alapjáúl és szállítanak mintegy 30 év óta nem csekély mennyiségű szenet. A grudna-dolnai, gliñskói, myszyni és nowosielicai bányavidékek jelenleg Galicziában az egyedűli széntermelők, és 1895-ben a régihez képest ugyan már jóval tetemesebb, azonban még mindig nem valami nagy mennyiséget (457.800 métermázsa barnaszenet 227.659 forint értékben) szállítottak.

A barnaszén telepeinek ismertetésével Podoliába értünk, mely Galicziának harmadik geologiai vidéke és az imént említett fűtőanyagon kivűl csak különféle építőköveket mutathat föl hasznos ásványokúl. Ez építőanyagok azonban kétségtelenűl több figyelmet érdemelnének, mint a mennyiben eddig részesűltek. Az igen finom szemcsés, kemény és könnyen táblákra hasítható devoni homokkő a odoliai fensíknak éjszakon Trembowla, délen meg Buczacz és Janów közötti részén sok helyütt jól föl van tárva és kitűnő anyagúl szolgálhatna lépcsőfokoknak, útczakövezetnek s Galiczia határán túl messzire el lehetne szállítani. Eddigelé azonban csak a Keleti-Galicziában használják, és csak a legjobban hasítható homokkőnek némely fajtájából készűlt s félik köszörűlt kasza-fénkövekből szállítanak csekélyebb mennyiséget kelet felé, Dél- és Kelet-Oroszországba, Perzsiába és Khinába. A könnyű, likacsos, jól földolgozható lithothamnium-mész, avagy a szármát-földi sűrűbb mészkő is igen jó építőanyag. A különféle színű sűrű gipszek és a kristályos hófehér alabastromnak itt lelhető számos fajtái eddig díszítő és szobrászati munkáknál csak igen kevéssé értékesűltek. Remélhető azonban, hogy a podoliai helyi érdekű vasútak hálózatának kiépűltével, melyen most nagy igyekezettel dolgoznak, e részben kedvező fordúlat fog bekövetkezni és a podoliai építőanyagok ezáltal jövedelmezőbb kiaknázásnak nézhetnek elébe.

Az obszari „Frigyes-kohó” bádoghengerlője. Charlemont Húgótól

Podolia ásványainak említésével a galicziai bányászat áttekintésének végére jutottunk. Az éjszak-galicziai mélyföld, melyet a Visztula és a Szan folyók határolnak, özönvízi és áradmányi mocsári vasérczeken kivűl más, említést érdemlő hasznos ásványt alig rejt méhében; csupán a tömegesen előfordúló anyagok és lették, melyekben Galiczia egyáltalában igen gazdag, szolgálnak több helyütt, így példáúl a Visztula-menti Niepo³omicében tégla, födélcserép, alagcsövek és kályhák gyártására.

Ezzel befejezhetjük a galicziai bányászat és kohászat egyes ágainak e rövid áttekintését, melynek főbb vonásit még az alábbi számokkal egészítjük ki. Az építőanyagoknak bajosan fölszámítható értékét nem tekintve, Galicziának kő- és barnaszénben, vas-, ólom- és czinkérczekben, kőolajban és földi-viaszban fölszínre juttatott ásványai évenként a hivatalos statisztikai adatok szerint körűlbelűl 8 1/4 millió összes értéket tesznek (1895-ben 8,108.328 forint). A kő- és főtt só-termelés majdnem 8 1/2 milliónyi (1895-ben 8,448.925) forint egyedárúsági értékű. Galiczia összes bányamívelése tehát körűlbelűl 16 3/4 millió (1895-ben 16,557.253) forint értékre megy. Ezzel szemben a galicziai vas- és czink-kohók termelése a cupol-kemenczék gyártmányaival és a czinkfehér-gyártással együtt több, mint 1 1/4 millió (1895-ben, 1,298.544) forintot tesz. Ezenkivűl a galicziai kereskedelmi petroleum-gyártásnak évi eredménye mintegy 10 millió forintnyi értékű. Az összes galicziai bányászat és kohászat termelése tehát, ide értve a só-, czinkfehér- és petroleum-termelést is, 1895-ben mintegy 28 millió forintnyi értékre rúgott, a melyből azonban a földolgozott nyers anyagok eredeti értéke czimén jókora rész vonandó le.

Mindazonáltal, mint már e számokból is kitetszik, a galicziai bányászat és kohászat, mely egészen 15.000-nél több (1895-ben 15.328) munkást foglalkoztat, nevezetes közgazdasági érték képviselője az országban, és joggal remélhető, hogy a műveltség emelkedtével, valamint a még elég gyönge vállalkozó kedv erősbödtével a galicziai bányászat és kohászati ipar, mely egészséges alapokon nyugszik, mindjobban fog fejlődni és úgy az ország lakosságának, mint az egész birodalomnak egyre növekvő hasznára fog válni.

Kereskedelem és ipar Leo Gyulától, fordította Katona Lajos

Galiczia kereskedelmi forgalmát fölötte bajos számokban föltűntetni. Ausztria hiányos vasúti statisztikája alapján lehetetlen e tartománynak a szomszédos terűletekkel való kereskedelméről teljes és hű képet rajzolni. Ezért csak néhány jellemző részletre szorítkozhatunk, s inkább csak általánosságban mutathatjuk ki azt, a miben ez ország mint termelő és fogyasztó terűlet a monarchia többi részeitől leginkább különbözik.

Galiczia mint őstermelő terűlet majdnem pusztán nyers anyagokat szállít ki, s helyükbe a nyugati tartományokból, meg a külföldről különféle gyári árúkat visz be, minthogy a belföldi nagyipar mindeddig a honi szükségletnek csak igen csekély részét elégíti ki. Ezt folyton számba kell venni, hogy Galicziának, mint legközelebbi és legbiztosabb fogyasztó terűletnek a nyugati tartományokhoz mért nagy közgazdasági fontosságát kellőkép méltathassuk. A legfőbb kiviteli czikkek: gabona és liszt, szarvasmarha és sertés, hú, tojás, toll, bőrök, sörte, fa nyers és részint földolgozott állapotban, borszesz, végűl nyers és finomított kőolaj, meg kősó.

A búza és rozs ma már majdnem pusztán lisztté őrölve kerűl kivitelre; egyéb gabonaneműek nyersen jutnak forgalomba. Csodálatos, hogy évről-évre emelkedik a magyarországi búzaliszt bevitele, mely még a szállítási költségek mellett is versenyezni képes a déli országrészekben, és a belföldi liszttől veszedelmesen elhódítja a fogyasztó közönség pártolását. Jól értesűlt felektől a magyar liszt e hódításának okáúl a magyarországi malomiparnak úgy műszaki, mint gazdasági tekintetben kiemelkedő felsőbbségét halljuk emlegetni, s ez egyúttal déli Galiczia, így példáúl a Dunajec melléke számos vízi malmának pangását is eléggé megmagyarázza.

Igen nevezetes és évről-évre növekvő emelkedést mutat a baromtenyésztés, meg az élő és leölt állatok kivitele úgy a nyugati tartományok (nevezetesen Bécs, Prága, stb.), mint Németország (különösen Szilézia és Bajorország) felé. A szigorúan végrehajtott állategészségügyi rendszabályok következtében most már az azelőtt oly szörnyen pusztító marhavész aránylag igen ritkán dúl, s az ország baromtenyésztése úgy az egyes gazdák, mint a gazdasági egyesűletek részéről évek óta kiváló gondozás tárgya. Kevésbé kedvező a vaj- és sajt-kereskedés állapota. Az úgy nevezett galicziai vaj némely piaczokon nem valami jó hírnek örvend, a minek azonban csak az az oka, hogy eddig sajnos nem sikerűlt elég nagy számú olyan tejszövetkezetet alapítani, melyek a kellő tőkével fölszerelve, a vajkereskedést részint megbízhatatlan, részint a dologhoz nem értő kereskedők kezéből kivennék, a kik az árúval bánni nem tudván, többnyire csakhamar elriasztják a külföldről jelentkező vevőket. Csak a legújabb időben alakítottak úgy egyes nagy, mint a parasztság köréből való kisbirtokosok néhány tejszövetkezetet, melyeknek legközelebb egyetemes kereskedelmi szövetkezetté tömörűlése kétségtelenűl kedvező hatással lesz a galicziai termelők vajkivitelére.

Jóval szerencsésebben fejlődik Galicziában a tojáskivitel. A tartomány évenként több ezer vaggon tojást szállít ki 12−14 millió forint értékben Német- és Angolországba, meg a monarchia nyugati tartományaiba. A tojáskereskedés, főkép keleti Galicziában, elég tőkével bíró s általában megbízható kezekben van. Némely galicziai nagy-tojáskereskedőnek évi 500.000−1.000.000 forintnyi forgalma van, és saját elárúsító fiókokat tart Németországban, továbbá bevásárló ügynökségeket Oláh-, Orosz- és Bolgárországban. A tojást majdnem pusztán a kisgazdáktól veszik s az rendesen három-négy kézen át megy, míg a nagykereskedőhöz, tehát a tulajdonképpeni szállítóhoz kerűl. Ennek raktáraiban gondosan kiválogatják az árút nagyság és frisseség szerint, ennek utána pedig vagy azonnal ládákba csomagolják és elküldik, vagy nagy, meszes vízzel telt tartókban teszik el a téli időszakra.

A nevezett czikkeken kivűl Galiczia kiviteli kereskedelmében főkép még a szesz, fa, kőolaj és földi-viasz említendők. Galicziában csak egyetlenegy gyárszerű szeszfőző, ellenben mintegy 550 kis és középszerű gazdasági szeszfőző van, melyek közűl három élesztő-gyártással is foglalkozik. Az 1893−94-i üzleti évben az országban 38 milliónál több hektoliter-gradus alkoholt termeltek, a mi Ausztria összes termelésének több mint 30 százaléka. A nyugati tartományokba, Németországba, Svájczba és több más európai vagy tengerentúli országba való kivitelre szánt szeszt előbb belföldi, nagy, gyárszerűen berendezett fínomítokban tisztítják meg, részint pedig külön likőrgyárakban dolgozzák föl az ausztriai és külföldi kereskedésben régóta jó hírű lengyel rozsólissá és egyéb likőrökké. A ³añcuti, saybuschi, bialai, a Wieliczka melletti klasnoi, izdebniki, lembergi és krukowicei nagy likőrgyárak tetemes mennyiségben szállítják ízes és aránylag elég olcsó gyártmányaikat Ausztriának német és cseh tartományaiba, valamint az európai külföldre, sőt Kis-Ázsiába, ÉjszakAfrikába és Dél-Amerikába is. Ezzel azonban a galicziai szeszgyártás közgazdasági fontossága még korán sincs eléggé jellemezve. Ugyanis csak az 550 gazdasági szeszfőző tette a legtöbb nagy- és középbirtokon lehetővé a jobb, szabályos vetésforgóval való gazdálkodást az által, hogy a jószágon termesztett burgonya állandó és nyereséges értékesítését biztosítván, egyúttal a gazdának a marhahízlalást is jövedelmező keresetágává emelte. Ez eléggé megmagyarázza, hogy miért van Galicziának annyira érdekében a mezőgazdasági szeszfőző-ipar föntartása; valamint azt is, hogy miért viseltetnek a gazdakörök a szeszadó minden reformja iránt nagy bizalmatlansággal és kedvetlenséggel.

Galiczia fakereskedése főkép három irányban fejlődik: nyugati Ausztria, Németország és dél felé, vagyis a balkáni államok, meg a Levante irányában. A Kárpátok erdőborította lejtői, meg a Visztula- és a San-vidék erdős rónaságai tetemes fa-kivitelt tesznek lehetővé, mely azonban sok vidéken, sajnos, a legszomorúbb következményű rablógazdálkodást idézte elő, és az országnak sokkal több kárt okozott, mint hasznot. A fát rendesen fél-kész állapotban szállítják el. A fűrészmalmok, melyeknek sorában évi 5.000−10.000 vaggonra menő forgalmú óriási vállalatok is vannak, kitűnő vágott árút gyártanak, még pedig deszkát, léczet, épültfát, zongora-gyártásra való fát és sok egyebet. Melléktermékek gyanánt némely gyárakban fadrótot és fagyapjút is gyártanak. A Stryj melletti Demniawy¿na ismeretes gőzfűrésze példáúl naponként körűlbelűl 11.000.000 gyufaszálkát szállít a szomszédos Skole városkában lévő legnagyobb galicziai gyufagyárba. A galicziai kőolaj, melynek termelése a legutóbbi években oly hatalmasan föllendűlt, részint nyersterményűl kerűl a magyar és osztrák finomítókba, részint a számos belföldi finomítókban dolgozzák föl és mint kész árút szállítják ki. A szállítás eddigelé pusztán a monarchia terűletére szorítkozott; csupán a legutóbbi időben tettek eléggé sikerűlt kisérleteket a német piaczczal (Porosz-Szilézia és Szászország felé). Ellenben a galicziai földi-viaszt már évek óta tetemes mennyiségben szállítják külföldre, nevezetesen Németországba.

A Bochnia melletti okocimi sörgyár. Charlemont Húgótól

Galiczia a monarchiának sóban leggazdagabb tartományai közé sorolható. Az évi sótermelés 1894-ben majdnem másfél millió métermázsára rúgott, a miből 600.000 métermázsa ipari só volt. A galicziai sófőzők főtt sója benn marad az országban, ép így a Bochniában és Wieliczkában fejtett kősónak egy része is. A kősó tetemes részét azonban Sziléziába és Morvaországba szállítják, a hol nincsenek sóbányák. Hajdan Oroszország felé is tetemes volt a galicziai só kivitele; kivált az egykori lengyel királyság felé szállítottak részint vasúton, részint a Visztulán nagy mennyiségű sót a híres wieliczkai bányából. E kivitel azonban mintegy 20 évvel ezelőtt teljesen megszűnt, mivel az orosz termelés és a porosz sóbányák versenye az aránylag megdrágúlt galicziai sót az ottani piaczokról kiszorította. A Wieliczkában aknázott ipari só tette lehetővé a Chrzanów melletti Szczakowában egy nagy szódagyár fölállítását.

A galicziai belföldi sókereskedés abban különbözik a többi osztrák országokétól, hogy a tartományi bizottság a kincstárral történt megállapodás folytán úgy a nagyban, mint a kicsinyben való sóárúlást monopoliummá tette a végből, hogy a népnek ez okvetlenűl szükséges élelmi szert a lehető legolcsóbban adhassa. Ez úton sikerűlt a némely vidékeken régebben uzsoraszerűen űzött kicsinben való sóárúlást teljesen kiirtani és a só árát az összes elárúsító helyek számára igen mérsékeltté és állandóvá tenni. Ez elárúsító helyek országos intézmény jellegével bírnak, egészen úgy, mint a dohánykereskedések, és állandó ellenőrzés mellett a tartományi bizottság által megszabott áron adják a konyha- és marhasót. E helyes berendezés folytán a só ára, főleg a termelő helyektől távolabb fekvő helységekben, 2−4 forinttal szállott alább métermázsánként, és azóta nincs rá eset, hogy a kereskedő, mint hajdan gyakrabban, a kínálat nagyságához és a időjáráshoz mérten a saját tetszése szerint szabja meg a só árát.

Némely vidéken a tartományi bizottságtól paraszt szövetkezetek vették át a sóelárúsítást, a minők “Ko³ka rolnicze” néven körűlbelűl 15 év óta nagy számmal keletkeztek Galicziában, és jelenleg már számbavehető tényezői a falusi kiskereskedésnek. Az 1883 óta fennálló lembergi központi parasztgazda-egyesűlet majdnem minden, kötelékébe tartozó vidéki gazdaegyesűlet mellett szövetkezetileg szervezett bevásárló és elárúsító boltot is állított, melyekben a parasztságnak kellő majdnem minden árúczikk kapható, s néhol ugyane boltok a parasztság gazdasági termékeinek, így példáúl a tojásnak és vajnak elárúsításával is foglalkoznak. Nyugati-Galicziában magában 600-nál több ilyen falusi fogyasztási szövetkezet van, melyek közűl körűlbelűl 150 a krakói központi szövetkezetbe tartozik és attól kapja az árúkat. Hasonló, bár kevésbé nevezetes főbb szövetkezetei alakúltak a vidéki gazda-egyesűleteknek az utóbbi három év alatt (1894−1896) Lembergben, Új-Sandecben és Dêmbicában. A krakói szövetkezet, melynek évi forgalma 600.000 forintra rúg, 1897-ben Rzeszówban fiókintézetet állított, hogy az ottani vidék falusi fogyasztási szövetkezeteinek egyenesen a rzeszówi tárházból könnyebben szállíthassa az árúkat.

Hasonló czélú a Lembergben rutének által alapított és szigorúan nemzeti szervezetű “Narodnaja Torhowla” nevű kereskedelmi szövetkezet, melynek minden nagyobb keleti-galicziai városban van árúháza, a honnan sok falusi kiskereskedő jó és aránylag olcsó gyarmat- és fűszer-árúkkal láthatja el magát.

A galicziai kereskedelem sajátszerűségei gyanánt említendők még a Lembergben és Krakóban honi iparczikkek számára fönnálló bazárok. A lembergit a galicziai kereskedelmi részvénytársaság, a krakóit pedig a város közönsége alapította. Tagadhatatlan, hogy a belföldi háziipar és a városi kézművesség némely ágával csak e bazárok útján ismerkedtek meg a közönség tágasabb körei, és hogy e czikkek csak ez úton tettek szert állandó és jövedelmező értékesítésre. Hasonló szolgálatot tesz a belföldi iparnak az 1895-ben Lembergben megnyílt állandó iparkiállítás, melyet “A honi ipar fejlesztésére törekvő egyesűlet” szervezett, s a melyben pusztán belföldi czikkeket lehet igen mérsékelt áron vásárolni.

Ha a galicziai kereskedelmi állapotok a külföldi gyárosok és nagykereskedők előtt még nem örvendenek a legjobb hírnek, és ha némely itteni kereskedő megbízhatósága még nem egészen kifogástalan: e szomorú jelenségnek az okát főkép bizonyos gazdasági és egyéb körűlményekben kell keresni, melyek Galicziában nagy kereskedő városok és vagyonos kereskedelmi osztály fölvirúlását sokáig megakadályozták. Nagyobb tőjékű nemzeti kereskedőházak nem igen lévén, és a kiskereskedők, sajnos, igen is alacsony műveltséggel bírván, egészen a legújabb időkig jóravalóbb erők meglehetősen tartózkodtak a kereskedői pályától, minek következtében az ifjabb nemzedék is többnyire selejtesebb elemek közűl kerűlt ki. A kereskedelmi iskolák ügye sem részesűlt elegendő gondozásban. Csak a legutóbbi években keletkezett Krkóban az első felsőbb kereskedelmi iskola, melyhez nem sokára Lembergben is hasonló fog sorakozni. Ez magyarázza meg részben a kereskedelmi szövetkezetek nagy föllendűlését is, minthogy a magánkereskedelem nem eléggé megbízható, és nem felel meg sem a fogyasztó közönség, sem a belföldi termelők követeléseinek. Remélhető azonban, hogy mivel a kereskedői pályától való irtózás évről-évre mégis csak csökken már, s mind több derék és értelmes fiatal ember választja e hivatást: nem épen távoli jövőben a galicziai kereskedők osztálya szebb sikerrel fogja teljesíteni hona iránti közgazdasági és nemzeti kötelességeit.

Már Galiczia kereskedelmi állapotainak ismertetésével kapcsolatban említettük az imént e tartomány némely fontosabb ipar-ágát, a mennyiben azok nevezetesebb kiviteli czikkeket is készítenek. Hátra van még, hogy a főleg belföldi piaczok számára dolgozó ipar-ágakat említsük, a minél azonban az elénk szabott terjedelemre való tekintetből csak a legfőbb dolgok kiemelésére fogunk szorítkozni.

Az ország ipari termelése főképen gazdasági termékekre terjed ki. A lakosság négy ötödénél többnek fő- vagy legalább fontos mellékfoglalkozása a földmívelés. Az 1890-diki népszámlálás szerint a földmívelő lakosság 5 milliónál többre rúgott, ellenben az iparos osztály csak valamivel emelkedett 600.000-nél többre, s ebből 91.000 volt önálló iparos alig 133.000 segédmunkással. E néhány számból is kitűnik egyrészt az, hogy az ipari termelés ez országban közgazdasági fontosság tekintetében jóval mögötte marad az őstermelésnek, továbbá hogy az ipart jobbára kisebb vállalkozók űzik csekély számú munkással, rendesen gépek segítsége nélkül. S valóban Galiczia az osztrák tartományok közt még ma is a házi- és kisipar klasszikus földje. Tulajdonképeni nagyipar s olyan óriási tőkékkel dolgozó hatalmas vállalatok, minőknek a nyugati tartományok ipari felsőbbségüket és nagy vagyonosságukat köszönik, ez országban sajnos, nincsenek. Elég e tekintetben arra a jellemző adatra hivatkoznunk, hogy az 1894. évi statisztika szerint a vasútakon kivűl Galicziában mindössze alig hat részvénytársaság állott fönn, míg példáúl Csehországban 121, s még a piczinyke Sziléziában is 11 volt a számuk. Ha pedig a három hitel-részvénytársaságot nem tekintjük, akkor mindössze három marad az ország egész kereskedelme és ipara számára, ide értvén a bányászatot is, a mi e 7 milliónyi lakosságú tartományban ugyancsak kevés. Nagy örömmel láthatja tehát az országnak minden barátja, hogy az utóbbi két év alatt (1895-ben és 1896-ban) néhány újabb ipari részvénytársaság alakúlt, a miben az ipari tevékenységnek szép jövővel bíztató jeleit lehet üdvözölni.

A mezei és erdőgazdaság alapján a következő fontosabb iparágak virágzanak Galicziában: úgy mint pálinkafőzők, három czukorgyár, serfőzők, a malomipar és a fűrészmalmok faipara. A szeszgyárakról, a malomiparról és a Kárpátok erdeinek nagy fűrészmalmairól az imént már szóltunk. A sörgyártás jelenleg mintegy 160 sörfőzőben történik, melyek közűl azonban csak 21-nek van 10.000 hektoliternél több évi termelése A többi 140 vállalat csupa kicsiny és igen kezdetleges berendezésű sörfőző, melyeket rendesen regalebérlők tartanak fönn. Ezekben pusztán olcsó hordós sört főznek, mely az illető italmérési kerűletben biztos fogyasztásra számíthat. A sörfőzők száma különben 1860 óta rohamosan csökkent és 315-ről szállt le a mai 160-ra. Mindazonáltal a sörgyártás terén körűlbelűl 15 év óta tetemes föllendűlés mutatkozik. 1880-tól 1894-ig ugyanis 470.000 hektoliterre emelkedett a belföldi sör mennyisége. A galicziai sörgyárak közűl első helyen áll a Götz-féle Okocimban, 108.000 hektoliter évi termeléssel. Az első helyet azonban nemcsak a termelés mennyiségével, hanem sörének országszerte elismert kitűnő minőségével is megérdemli. Az okocimi sört az egész tartomány jobbmódú köreiben iszszák, sőt a szomszédos országokba (Magyarországba, Bukovinába s Sziléziába), kisebb mennyiségben pedig távolabbi külföldre is szállítják.

Az élelmiszerek ipar-ágai közűl említendők még: első sorban a bochniai, izdebniki és lubyczai gyümölcs- és főzelék-conservgyárak; továbbá a krakói és tarnówi pótkávé-gyárak; végűl a mszana-dolnai, tarnówi és podgórzei conservgyárak, melyek főkép szardina- és úgy nevezett oroszhal-conserveket készítenek.

A saybuschi (Ÿywieci) ipartelep. Charlemont Húgótól

A már említett fűrészmalmokon kivűl a faipar köréből még két nagy hordógyárat, egy bútorgyárat, néhány parketgyárat, egy falemez-gyárat, két faszög-gyárat és néhány nagyobb műasztalos-üzletet kell még számba vennünk. A conservgyárak részére a szükséges hordókat a mszana-dolnai hordógyár, a petroleum-hordókat pedig az olszanicai gyár készíti. Fabútort gyárszerűen a Biala melletti Buczkowicében lévő egyetlen nagy hajlított-fabútor-gyárban készítenek. Ez ipartelepen több száz munkás talál részint a gyárbeli, részint otthoni (házi-iparszerű) foglalkozást. Az itt gyártott árúkat részint az országban adják el, részint külföldre szállítják.

A műipari bútorgyártás utóbbi időben az ipari szakoktatás jótékony hatása következtében nagy haladást mutat az országban, s a nagyobb városokban, mint Krakóban, Przemyœslben, Lembergben és Stanislauban évről-évre több kiváló képzettségű műasztalos dolgozik, a kik gyártmányaik jelessége, tartóssága és jó ízlése tekintetében a legkényesebb kivánalmakat is ki tudják elégíteni. Durvább és olcsóbb asztalosmunkát részint a kisvárosi mesterek, részint némely helyütt háziiparszerűen készítenek. Általán ismert ilyen háziipari bútorkészítő telepek példának okáért Nyugati-Galicziában Kalwaryra, a keletiben pedig Winniki.

Majdnem csupán gyárszerűen történik a parketek és egyéb épűleti asztalosmunkák előállítása. A krakói, lembergi, kamionka-strumi³owai és nadwórnai parketgyárak, valamint a s¹dowa-wiszniai háziipari parketműhelyek szép és olcsó árút szállítanak, mely nemcsak a belföldi piaczot árasztja el teljesen, hanem más osztrák tartományokban és Magyarországon is kiállta a versenyt. A saybuschi (Ÿywiec) főherczegi falemezgyár parketen kivűl főkép skatulyáknak való falemezt gyárt, melyeket az állami dohánygyárakba szállít szivarskatulyákúl.

A faipar mellett a vele rokon papirgyártást említjük. Tulajdonképeni papirgyárak vannak Sasówban, Czerlanyban, Zab³ocieban ¯ywiec (Saybusch) mellett és egyebütt. Ezeken kivűl több faanyag-gyár is van az országban . A galicziai papirgyárak a legkülönbözőbb fajtájú és igen jó minőségű nyomtató, iró és csomagoló papirost készítenek. Kiviteli czikk gyanánt, melyet nyugati és déli Európán kivűl Éjszak-Afrikába is szállítanak, különösen említendők a kitűnő galicziai selyempapirok, melyeket részint szivarkahüvelyeknek, részint csomagolási czélokra használnak.

A szövőipart sok helyütt háziipar gyanánt űzi a falusi lakosság; nagyobb gyári vállalatok Biala, Kêty és ¯ywiec környékén találhatók. Nem régiben állították föl a Krakó melletti Podgórzéban az első spárgagyárat. Az ismeretes bialai posztógyárak, valamint az új keletű ¿ywieci gyár divatczikkeket, vagyis mintázott posztókat készítenek úri és női ruhák, továbbá sima szöveteket kocsibéléseknek, tekeasztalokra, tisztviselői és katonai egyenruhákhoz, továbbá az úgy nevezett keleti szövetet, melyet a levantén kivűl Dél-Amerikába is szállítanak. A bialai gypjúszövet-gyárak 6−7 nagy telepen átlag évi 400−600 ezer forint forgalommal, továbbá mintegy 15 közepes és néhány kisebb vállalattal dolgoznak, melyekben a hajdani bialai posztószövők osztálya még ma is él. A nagyobb vállalatokban a fonással együtt jár a szövés, meg a kikészítés is; a közepes és kisebb vállalatok a nagyobbak számára dolgoznak és gyártmányaikat rendesen emezek készítik ki.

A szczakowai szóda- és sósav-gyár. Charlemont Húgótól

A szövőipar körébe tartoznak még azok a gyárak Ko³omeában, Jaroslauban és Krakóban, a hol a jellemző fekete-fehér zsidó imakendőket, a héberűl úgy nevezett “talles”-okat készitik. A legnevezetesebb ilyen talles-gyár a ko³omeai, melyben mintegy negyven igen kezdetleges kézi szövőszéken fehér gyapjú imakendőket szövik és a világ mindazon részeibe szállítják, a hol a régi zsidó szertartások még élnek.

A vegyészeti ipar körébe valók a szczakowai ammoniak- és szódagyárak, a saybuschi és gorlicei kénsavgyárak, a niedzieliskai czinkfehér-gyár, a saybuschi, podgórzei, jaroslaui, lembergi, krukowicei, rzeszówi, klimkówkai és több más csontliszt-gyár, a skolei, stryji, krowodrzai (Krakó mellett), ko³omeai, stb. gyufagyárak, a krakói, lembergi és sambori olajgyárak, a krakói zablociei (Saybusch mellett) és bialai szappangyárak, a krakói és husiatyni albumingyárak, végűl a kőolajt és földi-viaszt földolgozó iparvállalatok, úgy mint finomítók és gyertyagyárak, stb.

Galiczia legnevezetesebb iparvállalatai sorába tartozik kétségkivűl a jaworznói szénbánya-társúlat birtokában lévő szczakowai nagy ammoniak-szódagyár. E vállalatot 1882-ben több mint egy millió forintnyi tőkével alapították s azóta több izben kibővítették. Évi termelése 160.000 métermázsa szódánál többre rúg, a mi az összes kartellben lévő osztrák-magyar szódagyárak évi termelésének mintegy 30 százaléka. E gyárban fő termékűl meszesített, maró és kristályos szódát, melléktermékűl pedig szalmiakot és csapadék szénsvavas meszet állítanak elő. A gyárnak Galiczián kivűl Sziléziára, Cseh és Morvaországra, Alsó-Ausztriára, Felső-Magyarországra és a hajdani lengyel királyságra kiterjedő forgalma van.

Az 1868-ban alapított főherczegi vegyészeti gyár ¯ywiecben (Saybusch) enyvet, csontzsírt, spodiumot és csontlist-superphosphátot, meg párolt csontlisztet gyárt. Több mint 150 munkást foglalkoztat s évenként körűlbelűl 20.000 métermázsa párolt csontlisztet, ugyanannyi superphosphátot, 4.000 métermázsa kénsavat termel. Gyártmányait Galiczián kivűl Ausztria nyugati tartományaiba, Felső-Magyarországba és Németországba szállítja.

A krakói albumingyár vérfehérjét készít, melyet többnyire Angliába szállít.

Végűl még a következő vállalatokról kell szólnunk, melyek a fémeket földolgozó ipar-ágak körébe tartoznak. Ezek a sanoki gép- és szerszámgyár (vaggonok és kőolaj-akna-fúrók gyártására alakúlt részvénytársaság), továbbá a hasonló kraki, ostynijai, tarnówi, lembergi, bialai gyárak, a mely utóbbi villamosvilágítási készűlékeket, excelsior-malmok fölszereléséhez való tárgyakat, szövőgyári gépeket készít; nemkülönben az államvasútak nagy javító-műhelyei Új-Sandecben, Stryjben, Stanislauban, Lembergben, Przemyœlben és Krakóban.

A galicziai iparnak e nagy vonásokban vázolt képe azonban még nem volna teljes, ha meg nem emlékeznénk a tartományban lévő nagy állami dohánygyárakról, a melyek 3.500-nál több munkást foglalkoztatnak. Több mint 28.000 földmíves termeszti Galiczia délekeleti kerűleteiben a közönséges és legolcsóbb dohányfajokat. A honi nyersanyagot magában az országban, annak öt gyárában dolgozzák föl vágott dohánynyá és burnóttá, meg közönséges szivarkákká, melyek közűl a winniki és krakói együtt mintegy 2.200 munkásnak ad keresetet. E téren is némi haladás mutatkozik az utóbbi években, a mióta a kormány és a galicziai dohánytermesztők egyesűlete a belföldi dohánymívelést a termesztők oktatása és egyéb eszközök által javítani igyekszik, a mely törekvésnek már is látszik a szép sikere.

Közlekedés Biliñski Leótól, fordította Katona Lajos

Galiczia kedvezőtlen földrajzi helyzete és alakja miatt a tartomány gazdasági életére nézve kétszeres fontosságú, hogy közlekedésügye egészségesen fejlődjék. Meg is történik ez irányban mindaz, a mi a vízi és országútak, meg a vspályák fejlesztése érdekében kivánatos. Az ország e háromféle közlekedési útjainak rövid történetét az alábbiakban azon nagy becsű adatokból állítjuk össze, melyeket a cs. kir. államvasútak lembergi igazgatójának, Wierzbicki L. úrnak köszönhetünk.

Vízi útak. – Galiczia a nagy európai vízválasztó mentén terűl el, mely a tartományt átszeli. Az ország azon részének vizei, mely e vízválasztótól nyugatra, illetőleg éjszakra fekszik és 40.103 négyzet kilométernyi terűletű, mind a Balti-tenger vidékéhez tartoznak, a hová a Visztula vezeti le ez országrész összes folyóvizeit. Galicziának másik része ellenben, mely az európai vízválasztótól keletre fekszik és 38.394 négyzet kilométernyi terűletű, a Fekete-tenger, illetőleg az ebbe ömlő Dnieper, Dnieszter és Duna folyók vízvidékéhez tartozik.

A Visztula és a Dnieszter, nevezetesen amaz és mellékfolyói valának a vaspályák és más kereskedelmi útak kiépűlte előtt az ország legfontosabb közlekedési erei, melyeken annak nyersterményeit a külföldre szállították. A Visztulán és mellékfolyóin úsztatták le ősidők óta főkép a gabonát Danzigba és Thornba sajátszerű, külön e czérla épűlt lapos hajókon. A nevezett helyekről aztán tengeriúton kerűlt Éjszak-Németországba, Angliába és Francziaországba, a honnan ipari és műipari gyártmányokkal megrakodva tértek vissza e hajók az országba. Kevésbé kedvezők valának a hajózás körűlményei a Dnieszteren, a hol a Jampol és Mohilew közelében lévő zuhatagok, valamint az Akkerman mellett, a Fekete-tengertől nem messze kezdődő mocsaras és sekély torkolat miatt lefelé csak időnként, fölfelé pedig csak rövid útakon volt lehetséges a hajózás. A Dnieszteren leginkább fát szállítottak az ezen folyó alsó mellékén fekvő, fában szűkölködő vidékekre. Nemzetközi egyezmény alapján 1781 október 19-étől a Visztula és a Dnieszter a hajózást illetőleg semleges terűlet lett, és mind a két határos birodalom, úgy Ausztria, mint Oroszország alattvalói szabadon hajózhattak e vizeken, az elvámolásra vonatkozó bizonyos kikötések mellett.

A vasútak kiépűlte óta e két folyón csak épűlet- és hajófát szállítanak a tenger felé, mely e hosszú úton a vasúti szállítás drágaságát nem bírná meg. Személyszállításra a Visztulán Galicziában csak Krakótól Zawichostig, tehát a San torkolatáig jár két kis gőzös, melyek azonban csupán az osztrák kormány részéről a galicziai parton foganatosított szabályozási munkálatok szolgálatában állanak. A Dnieszteren való hajózásra 1852-en építettek Sapieha Leo herczeg kezdeményezésére ¯urawnóban egy gőzöst, mely 1854-ben tette meg első útját, de Halicz közelében zátonyra kerűlt, a hol több hónapon át vesztegelt, s utóbb a folyó kedvezőtlen medre miatt megint szétszedték és eladátk. Ugyanilyen sikertelen volt a S³onecki és Társa czégnek egy második kisérlete is 1883-ban. Azóta, ez utóbbi kisérlet alkalmából, a galicziai tartománygyűlés indíttatva érezte magát, hogy a Dnieszteren való gőzhajózás ügyét fölkarolja, s késznek nyilatkozott egy netán alakúlandó részvénytársaságot bizonyos bevételi összeg biztosításával támogatni. Ily társaság azonban mind máig nem jött létre.

Tutajosok (flisacy) a San folyón. Falat Gyulától

Mind a két folyót előbb szabályozni kell. A Visztulát illetőleg erre nézve 1875 óta az orosz császári kormánynyal egyezmény áll fönn, mely azonban még nincs teljesen végre hajtva. Ugyanígy van a dolog a Priuth szabályozásával is. Időközben a cs. kir. kormány 1882-ben a hajózhatás érdekében s egyúttal a gyakran ismétlődő árvíz-veszedelmek elhárítása czéljából, az 1861. évi november 11-éről kelt legfelsőbb rendelet értelmében a következő folyókat jelölte ki, melyeken ama rendelet keltétől számított húsz éven belűl a szabályozásnak végre kell hajtatnia. Ezek: a Przemsza, a porosz határtól a Visztulába való beömléseig; a Visztula, a Przemsza torkolatától Zawichostig; a Dunajec Zag³obicétől a Visztulába való torkolásaig; a Wis³ok Mielectől odáig, a hol a Visztulába ömlik; a San Jaroslautól a Visztulába ömléséig; végűl pedig a Dnieszter folyónak ¯urawnótól egész Okopyig, vagyis az ország határáig futó része.

1882-től 1891-ig a kormány vízszabályozása és partvédelmi munkálatokra Galicziában a következő összegeket fordította:

1882-ben 335.085 forintot,

1883-ban 359.673 forintot,

1884-ben 460.837 forintot,

1885-ben 519.624 forintot,

1886-ban 496.748 forintot,

1887-ben 528.878 forintot,

1888-ban 610.065 forintot,

1889-ben 555.387 forintot,

1890-ben 534.491 forintot,

1891-ben 508.585 forintot,

Összesen 4,909.373 forintot.

Ez összegekbe bele vannak értve a Visztula és a Przemsza folyók szabályozási, valamint a Visztulába ömlő Raba, Dunajec, Wis³oka és San folyók, továbbá a Dnieszter, meg a bele szakadó Stryj partvédelmi munkálatainak költségei.

Révészek a Dnieszteren Keleti-Galicziában. Rybkowski Tádétól

E munkálatokkal egyidejűleg folynak 1873 óta a tartomány saját hatáskörében és kivált 1884 óta részben országos költségen, részben az állam és az érdekeltek hozzájárúlásával az alábbi országos szabályozási vállalatok, melyekre a következő összegek fordíttattak:

A ¯abnica folyó szabályozására 23.134 forint

A Zyblikiewicz levezető csatornájára 124.435 forint

A Nowy Breñ folyó szabályozására 460.000 forint

A Stary Breñ folyó szabályozására 179.051 forint

A Wis³okának Dembica és Tarnobrzeg közötti szabályozására 48.062 forint

A Krzemienica folyó szabályozására 155.000 forint

A Trzeœniówka és ¯upawa folyók szabályozására 177.000 forint

A rudniki mocsarak kiszárítására 105.200 forint

A Wis³oka és Pielnica folyók szabályozására 129.000 forint

A Gni³a Lipa folyó szabályozására 135.000 forint

A Kisielina folyó szabályozására 175. 000 forint

A £eg folyó szabályozására 245.000 forint

A Nisko melletti mocsarak kiszárítására 20.220 forint

Az Olesko melletti mocsarak kiszárítására 40.000 forint

A Visztulának és a Samnak a tarnobrzegi kerűletben való további gátjaira 680.600 forint

A Stryj folyamvidékén lévő patakok szabályozására 10.738 forint

A Skawa folyamvidékén lévő patakok szabályozására 103.938 forint

A Bia³a és mellékfolyói szabályozására és a Dunajec jobb partjának gátjai kiegészítésére 1,789.000 forint

A Visztula jobb partján Podgórze és Niepo³omice közötti gátak kiegészítésére 218.000 forint

A Micha³ów pataknak Maniowa község határában való eltorlaszolására 8.000 forint

A Jaroslau és £añcut kerűletek mocsarainak kiszárítására 86.250 forint

A Z³ota Lipa szabályozási munkálataira 132.000 forint

A Dnieszternek Rozwadów és ¯urawno közti szabályozására 1,600.000 forint

A Bug folyó szabályozására 594.000 forint

A Wis³oka folyónak Jas³o melletti szabályozására 3.987 forint

Összesen 7,268.341 forint.

Ez országos munkálatok legnagyobb része azonban nem annyira a közlekedés, mint inkább a talajjavítás és az árvizek ellen való védekezés érdekében történt.

Útak – A műútak építése, illetőleg a már meglévőknek állami gondozás alá vétele és állami útakká nyilvánítása a múlt század utolsó évtizedeiben (1775–1800) kezdődött, s akkoriban ez útak irányát illetőleg az volt a vezérlő szempont, hogy a régi útaknak, melyeken évszázadok óta járt a kelet és nyugat közötti világkereskedelem, részben megtartásával az akkor legfontosabb városokat, így a tartomány fővárosát, Lemberget, valamint a régebben Galicziához tartozó Bukovinának mai fővárosát, Czernowitzot, a birodalom nyugati országaival, nevezetesen Sziléziával kapcsolatba juttassák. Minthogy akkoriban Krakó és környéke még nem tartozott Ausztriához, az első új útvonal Sziléziától, illetőleg Bielitzből Galicziában Bia³án, Wadowicén, Tarnówon, Rzeszówon, Jaroslaun át Lemberge és onnan Tarnopolon és Zaleszczykin keresztűl vitt Czernowitzba. Századunk elején épűlt a második nagy útvonal, az úgy nevezett Kárpáti-út, mely szintén a határszéli Bia³a városból kiindúlva, a Kárpátok törzsének lábánál és a Kárpátok kiágazásait átszelve haladt ¯íwiecen, Új-Sandecen, Jas³ón, Krosnón, Sanokon, Sambroron, Stryjen, Stanislaun, Ko³omeán és Czernowitzon át.

Később új útak építésére, részben pedig a már említetteken kivűl azoknak alkalmassá tételére irányúlt a törekvés, melyek egy felől a szomszédos Magyarországgal való közlekedést tették lehetővé, más felől a két fő útvonalat kapcsolják egybe, vagy pedig az éjszaki országrészeknek a fő útvonalakkal való összekötésére szolgálnak.

1829 végével Galicziában összesen 363 mérföld, avagy 2.757.5 kilométernyi állami út és ezen kivűl 692.2 kilométernyi egyéb út volt, melyeket a községek hatósági felügyelet alatt voltak kötelesek jó karban tartni.

Az 1829-től 1870-ig terjedő negyven évnél hosszabb időközben a galicziai kincstári úthálózat mindössze csak 125.1 kilométerrel gyarapodott, úgy, hogy ez időköz végén az útak összes hoszsza csupán 2.882.6 kilométernyit tett. Annál nagyobb gondot fordítottak ez időközben a katonai és járási útak készítésére, melyek a kerűletek, illetőleg a községek költségén kormányhivatalnokok felügyelete alatt épűltek. A fő érdem e téren az ötvenes évek helytartójáé, Glo³uchowski grófé. 1868-ban úgy az állami útak egy része, mint az összes többi útak a galicziai tartományi bizottság joghatósága alá kerűltek. Az átvétel idején az átadott állami és járási útak összes hoszsza 1.206 kilométer volt. Azóta rendszeresen folyik Galicziában az úthálózatnak a kivánalmakhoz mért kiegészítése. Az egész hálózat háromféle útakból áll, úgy mint országos, kerűleti és községi útakból.

Az országútak majdnem kivétel nélkül olyan szélesre építvék, mint a katonai útak; kő alapépítménynyel vannak ellátva és jól kavicsolva. A kisebb hídak ás átvágások ez útakon kőműves munkával épűltek, a nagyobb hídpillérek kőből vannak, s rajtuk kellő erősségű fahídak nyugszanak. Ilyen módon állították helyre az államtól átvett összes útakat; az újakat pedig tartományi költségen építették.

A kerűleti útakat a tartományi bizottság felügyelete alatt a kerűletek építik és tartják fönn. Az erre való költséget kerűleti pótadóból, a kerűleteknek készpénzben való járúlékaiból, részükről ingyen szállított anyagból, esetleg ingyen átengedett terűleten és fölajánlott ingyen munkaierővel, továbbá az érdekelteknek önként fölajánlott pénz- vagy természetbeli járúlékaiból, de országos hozzájárúlással is szerzik meg, mely utóbbinak azonban az összes költségek 50 százalékánál többre soha sem szabad rúgnia. Ez útak szélessége rendesen kisebb, mint az országútaké. A rajtuk levő hidak és egyéb műtárgyak, a hol csak lehetséges, ép úgy kőből építvék, mint az országútakon, és csak arra való anyag híján készűlnek a hídak és áteresztő nyílások fából.

A községi útak ismét kétfélék a szerint, a mint az egyes helységek közti fontosabb közlekedésre, avagy csupán helyi szükségletre szolgálnak. Amazokat a körűlményekhez képest a tartományi bizottság alkalmazottjainak ellenőrzése mellett fokozatosan ugyanúgy tartják fönn, mint a kerűleti útakat, s föntartásukra esetről-esetre országos pénzből a költségek 50 százalékáig emelkedhető támogatást kaphatnak a községek. A községi útak másik fajtáját az egyes községek a tartományi bizottság felügyelete és országos hozzájárúlás nélkül építik és tartják fönn a szükség szerint. Ez útaknak csak egy része van kavicsolva és kellő karban tartva. A föntartásukhoz való járúlás kötelezettsége különben még mindig élénk viták tárgya a galicziai tartománygyűlésben.

Az államkormány az útaknak államiakra és országosakra való fölosztása óta már csak kevés útat épített, s ezóta az állami munkálatok csak az útak javítására, különösen a nagyobb lejtők mérséklésére, vagy a meglevő útak átalakítására, továbbá állandó hídak és egyéb szükségesek építésére szorítkoztak. 1890 végén 2.887.7 kilométer állami, 1.794.4 kilométer országos, 1.860.3 kilométer kerűleti, 6.482 kilométer községi, összesen tehát 13.024.4 kilométernyi út volt. A községi útak közűl 1.274 kilométer áll a tartományi bizottság szabályszerű ellenőrzése alatt, és részesűl országos pénzből aránylagos föntartási járúlékban; további 2.450 kilométer van még szabályosan föntartva és kavicsolva, míg a többi 2.758 kilométer nagyobbrészt szintén szabályozva van ugyan, de nincs kavicsolva.

Állami útaknál az építés költsége kilométerenként átlag 5.640 forintba, azon országútaknál pedig, melyeket a kormány a tartományi bizottság kezelésébe adott át, 4.000 forintba, míg az országos költségen épített újabb útaknál 5.460 forintba, a kerűleti útaknál 3.000 forintba, a községieknél pedig átlag 1.500 forintba kerűl. Az útépítésre fordított összes tőke 1890 végén az állami útakat illetőleg 16,286.628 forintra, az országútaknál 8.034.480 forintra, a kerűletieknél 5.580.000 forintra, a községieknél pedig 9,723.000 forintra, összesen tehát 39,624.108 forintra rúgott. A föntartás összes költségei az állami útaknál 730.588, az országútaknál 394.768, a kerűletieknél 376.000, a községieknél pedig 324.100 forintot, összesen tehát 1,825.456 forintot tesznek évenként.

Vasútak. – Az első lépések arra nézve, hogy Galiczia és a birodalom fővárosa között vasúti összeköttetést hozzanak létre, 1830-ban kezdődtek. Akkoriban tervezte Rothschild báró angliai tanúlmányok alapján azt a vaspályát, mely Ausztria keleti határától, még pedig Brodytól Triesztig ért volna, s melynek első szakaszaként Ripel Xav. Ferencz bécsi műegyetemi tanár tervei szerint a Bochniától Bécsig terjedő résznek kellett volna kiépűlnie. E pálya kiépítésére azonban csak 1836 márczius 4-én kapta meg Rothschild a szabadalmat, mely a Bécs és Bochnia közötti fővonalon kivűl Brünn, Olmütz és Troppau, továbbá a Dwory, Wieliczka és Bochnia melletti sótelepek felé elágazó mellékvonalak építésére szólt. Tíz év elmúltával a kiépítés határidejét az 1844 márczius 5-én kelt elgfelsőbb elhatározás újabb tíz esztendővel hosszabbította meg; de még ez a haladék sem volt elegendő; míg utóbb 1853-ban az államkormány az időközben alakúlt Éjszaki vasút-társaságot a pályának Oœwiêcimtől Bochniáig terjedő része, valamint a Dwory, Wieliczka és Niepolomice fel elágazó szárnyvonalak kiépítésének szabadalmában kikötött kötelezettsége alól fölmentette.

Így hiúsúl meg a mondott időben a galicziai vasút építésének terve. Időközben azonban mégis csak megnyílt Galiczia első vasútja, t. i. A Mys³owicétől, illetőleg a porosz határon Stupieñtől Krakóig vezető vonal a Szczakowától az orosz határig vivő szárnyvonallal, melyet a Krakó-Felső-Sziléziai vasút-társaság épített és 1847 október 13-án adott át a forgalomnak. A fővonal 65.7 kilométer, a szárnyvonal pedig 2 kilométer hosszú. Mind a kettő az 1850 április 30-án az államkormány és az említett társaság között kötött szerződés értelmében az állam tulajdonába ment át, és azóta a „Cs. kir. keleti államvasút” nevet viseli. Forgalmát 1850 és 1851-ben a Felső-Sziléziai vasút vezette az állam számlájára; 1852 január 1-én pedig az állam teljesen a maga kezelésébe vette át a forgalmat. 1850 végével e vasútnak 8 gőzgépe, 18 személy- és 89 teherszállító kocsija volt.

1852 végével kezdte meg az Éjszaki vasút-társaság az oderberg-oœwiêcimi vonal építését; míg a csatlakozó oœwiêcim-trzebiniai, valamint a krakó-dembicai )úgy nevezett nyugat-Galicziai vasút) vonal építését a kormány vette kezébe és emezt (110.6 kilométer) 1856 február 20-án, amazt pedig (25.2 kilométer) ugyanazon év márczius 1-én fejezte be. Az ugyanazon időhatárra a Ferdinánd császár éjszaki vasút részéről galicziai terűleten épűlt dziedzice-oœwiêcimi vasút hoszsza 19.24 kilométer.

Az 1854 szeptember 8-án kelt legfelsőbb elhatározás óta a magán-vasútak engedélyezésének elvére való átmenet kezdődik. Hosszabb tárgyalások után jött létre 1858 június 26-án az az engedély-okírat, melynek értelmében csupán az oœwiêcim-krakói vonal és ennek Mys³owicénél, meg Szczakowánál csatlakozó szárnyvonalai mentek át az Éjszaki vasút tulajdonába, míg az 1858 ápril 7-én kelt engedély-okírattal az újonnan alakúlt cs. kir. szab. galicziai Károly Lajos-vasút vette át a már forgalomban levő krakó-dembicai vonalat annak Wieliczkába és Niepo³omicéba elágazó szárnyvonalaival, nemkülönben a Dembicától Rzeszówig vivő, még építés alatt álló vonalat az addigi költség megtérítéseért. Az átvétel 1858 január 1-én történt és egyúttal a társaságra hárúlt a Dembicától Przemyœlen át Lembergig vezető vonal kiépítésének költsége. Ugyan e társaság részére maradt esetleg föntartva a lembergtől brodyig és Czernowitzig vezető vonatl kiépítése. A dembica-rzeszówi 46.9 kilométer hosszú vonal 1858 november 15-én nyílt meg, a rzeszów-przeworski pedig (36.7 kilométer) 1859 november 15-én, továbbá 1860 november 4-én a przeworsk-przemyœli (50 kilométer), a lemberg-przemyœli pedig (97.6 kilométer) 1861 november 1-én.

1861 végén a trzebinia-krakói (39 kilométer), trzebinia-szczakowai (16 kilométer), szczakowa-granicai (1.7 kilométer), szczakowa-mys³owicei (12 kilométer), bierzanów-wieliczkai (5.3 kilométer), pod³ê¿e-niepo³omicei (4.9 kilométer) vonalak beszámításával összesen 465.1 kilométernyi vasút, vagyis 100 négyzetkilométerenként 0.59 kilométer volt az egész ország terűletén forgalomban; az e vasútakra fordított összes építési költség pedig 42.732.500 forintot tett. 1861-ben a személyvonatok 685.540, a tehervonatok pedig 459.231 kilométernyi útat futottak be, és a személyvonatok 539.770 személyt, vagyis forgalmi kilométerenként átlag 1.407 személyt szállítottak. Az összes vasútak forgalmi eszközei 1861-ben 103 gőzgépből, 51 kalaúz- és málhakocsiból, 171 személyszállító kocsiból és 2.057 teherszállító, vagy egyéb kocsiból állottak.

1864 január 11-én a galicziai Károly Lajos-vasút hozzájárúlásával kelt a cs. kir. szab. Lemberg-czernowitzi vasút-társaság építési és forgalmi engedélye, a melynél az eddigi kedvezményektől eltérőleg 5 1/3 százaléknyi kamatbiztosítás köttetett ki a valódi költségek után, továbbá 1,500.000 ezüst forintnyi tiszta haszon biztosíttatott. Az egész 267 kilométernyi vonalat 1866 szeptember 1-én nyitották meg és adták át a forgalomnak. E vonalból 238.4 kilométer esik Galiczia terűletére, az építési költségnek a galicziai vonalrészre eső hányada pedig 21,131,597 forintot tett.

Egy évvel utóbb kapta meg az 1867 május 15-én kelt engedély-okírattal a Károly Lajos-vasút egy Lembergtől Brodyba vezető fővonal és egy Tarnopol felé, meg az orosz határig menő szárnyvonal építésének és forgalomba vételének szabadalmát, mérföldenként 50.000 ezüst forintnyi évi tiszta haszon biztosítása mellett. A lemberg-z³oczówi vonalrész és a Krasnétól Brodyba vezető elágazás 1869 július 12-én készűlt el és adatott át a forgalomnak. Amannak hoszsza 75.9, emezé pedig 42.3, a kettőé együtt 118.2 kilométer. A z³oczów-tarnopoli vonal (64 kilométer) 1870 deczember 22-én készűlt el, a Tarnopoltól Podwo³oczyskáig érő vonalrész (51.6 kilométer), valamit a Podwo³oczyskától az ország határáig vezető két vágányú (rendes nyomtávolságú) rész pedig (1.2 kilométer) 1871 november 4-én nyílt meg. Ez utóbbi annyiban kiváló fontosságú, mert általa létrejött az oroszországi délnyugati vasúthoz való csatlakozás útján a monarchiának a Fekete-tengerrel való közvetetlen összeköttetése. A Brodytól az ország határáig érő kétvágányú vonal azonban (7.3 kilométer) csupán az orosz császári kormánynyal 1870 november 21-én történt előzetes megegyezés alapján nyílhatott meg a brzeœæ-kiewi vasúthoz való csatlakozás számára 1873 augusztus 27-én.

Az 1870. év végén Galicziának 882.8 kilométer vasútja volt, vagyis 100 négyszögkilométerenként 1.128 kilométer, a mi 100,006.554 forintba kerűlt. 1870-ben e vasúti hálózaton a személyvonatok 1,295.652 kilométert futottak be és 1,146.788 személyt szállítottak, a tehervonatok pedig 1,622.175 kilométernyi útat tettek meg. A gőzgépek száma ez évben 161, a kalúz- és podgyász-kocsiké 168, a személyszállító kocsiké 299, a teherszállító és egyéb kocsiké pedig 3.798 volt.

1869-ben az „Első magyar-galicziai vasút” engedményesei jogosítást kaptak egy Przemyœlből £upkówba a magyar határig vezetendő vasút építésére, mely magyar terűleten Legenye-Mihályiig folytatódva, a magyar Éjszakkeleti vasúthoz csatlakozzék. E pálya osztrák része 1872-ben, a határon át fúrt alagút azonban csak 1874 május 31-én nyílt meg. E vonalnak £upkówig terjedő része 143 kilométer hosszú.

1870 szeptember 5-én kelt legfelsőbb elhatározással kapta meg a „Dnieszter-vasút részvénytársaság” egy Chyrówból Drohobyczig és Stryjig, Drohobycztól Borys³awba való elágazással építendő pálya engedélyét. Kedvezőtlen körűlmények miatt azonban az építés 1872 végéig húzódott el. De a forgalom is oly kedvezőtlenűl alakúlt, hogy a társaság kénytelen volt a pálya és a forgalmi eszközök elzálogosításával kölcsönt fölvenni, majd 1875 deczember 31-én pedig az államkormánynyal oly egyezségre lépni, melynek értelmében a 12 millió forintnyi költséggel épűlt pálya 2,100.000 forintnyi megváltásért állami kezelésbe ment át. Ez egyezményt az 1876 márczius 18-án kihirdetett törvény hagyta jóvá, melynek alapján ugyanazon év ápril 1-én a Dnieszter-vasút csakugyan az állam tulajdonává lett, és azóta az Első magyar-galicziai vasút kezelésében a saját költségek megtérítéseért azosztrák államkincstár számlájára kezeltetik. Az államvasútak rendszeréhez való ezen visszatérés első példáját különben már három évvel előbb látjuk Galicziában. 1873-ban ugyanis, miután a többszöriengedmény-adások sikerre nem vezető kisérleteknek bizonyúltak, a Tarnówból a magyar határon levő Le³uchówba vezető pályának (145.7 kilométer) államköltségen való építése rendeltetett el. A megnyitás 1876 augusztus 18-án történt, s a kezelést a saját költségek megtérítése fejében az osztrák államkincstár számlájára ismét az Első magyar-galicziai vasút vette át.

Azóta a kormány részéről mind jobban mutatkozik a törekvés, hogy Galiczia és Magyarország között bizonyos távolságokra mind több vasúti összeköttetés jőjjön létre. A Károly Lajos-vasút és a magyar vasúthálózat között alkotandó ilyen kapcsolatok gyanánt említendők a przemyœl-³upkówi és a tarnów³-leluchówi pályák, a mely utóbbi már régebben (1871) megérlelte egy Lembergtől Stryjen és a magyar határon át Munkácsig vivő vasút eszméjét, melynek Stryjből Stanislauba vezető szárnyvonala a lemberg-czernowitzi vasúttal is kapcsolatot létesítene. Az erre alakúlt cs. kir. szab. Albrecht főherczeg-vasút társasága a lemberg-stryji vonalat (74.8 kilométer) 1873 október 16-án, a stryj-stanislauit pedig (107.8 kilométer) 1875 január 1-én nyitotta meg. A stryj-beszkidi harmadik vonal építése azonban nagy pénzügyi akadályokba ütközött, melyeknek elhárítására történt több sikertelen kisérlet után az Albrecht főherczeg vasútat az 1880 augusztus 1-én kelt engedély-okírat alapján az állam vette kezelésbe, és egy 1883. évi törvény értelmében 1887-ben államvasút gyanánt ki is építette.

Az Albrecht vasútnak az állam részére való megvétele azonban csak 1891-ben következett be. E közben elkészűlt az Éjszaki vasút dziedzicei állomásától Saybuschba vezető pálya és a bielicz-saybuschi 21.5 kilométernyi vasútvonal is, melynek Galicziára eső része 19.6 kilométer.

Az új-sandeci munkáslakások. Jêczmieniowski K.-tól

1880 végével Galicziának összesen 1.552.6 kilométernyi vasúthálózata volt (100 négyszögkilométerenként 1.977 kilométer és 10.000 lakosonként 2.605 kilométer), a mi 176,103.032 forint tőkének felel meg. 1880-ban e hálózaton a személyszállító forgalom 2,840.310 kilométert, az árúforgalom 2,703.092 kilométert, és 1,532.540.6 ezer bruttó-tonna-kilométer (= kilométerenként 987) tett. A forgalmi eszközök 319 gőzgépből, 286 kalaúz- és podgyászkocsiból, 549 személyszállító, 7.806 teherszállító és egyéb kocsiból állottak.

A Károly Lajos-vasút és Magyarország közötti kapcsolatokon kivűl Galicziának még egy, a Károly lajos-vasúttal egyközű déli átszelő vasútra is volt szüksége. Ennek egy része mintegy magától fejlődött ki az által, hogy a Dnieszter-vasút, az Albrecht-vasút és az Első magyar-galicziai vasút csatlakozó vonalaiból egy Stanislautól Zagórzig menő pálya keletkezett. Galiczia délnyugai részén ennek a jövendőbeli átszelő vasútnak a végéűl a saybusch-bielitzi vonal volt tekinthető. Minthogy időközben a galicziai tartománygyűlés a még kiépítendő vonalrészeknek egyéb pénzügyi kedvezmények mellett még telek-megváltásra 1,000.000 és útak áthelyezésre 100.000 forintnyi költségjárúlékot is szavazott meg, a kormány az 1881 szeptember 28-ki törvényben meghatalmazást kapott a saybusch-újsandeci, a grybów-zagórzi és a stanislau-husiatyni vonalak államköltségen való kiépítésére. Ugyanekkor a kormánynak a törvényhozás hitelt szavazott meg az új galicziai vasútak fejlesztése és önállósítása érdekében szükséges további kapcsolatok tanúlmányozására, a minők egy felől a kassa-oderbergi vasúttal, más felől Krakó és Oœwiêcim irányában mutatkoztak kivánatosaknak.

E tanúlmányok eredményeképen jött létre az 1883 február 18-ki törvény, mely a Saybschtól a magyar határon levő Zwardoñig, a Suchától Skawinán át Podgórzeig és Skawinától Oœwiêcimig vezető vonalaknak a galicziai átszelő vasúthoz való csatlakozásáról intézkedik. Az oœwiêcim-podgórzei vonal (64.2 kilométer) 1884 augusztus 1-én, a stró¿e-újzagórzi (132.2 kilométer) 1884 augusztus 20-án, a chryplin-husiatyni (143.8 kilométer) 1884 november 1-én, a saybusch-zwardoñi (36,9 kilométer) 1884 november 3-án, a saybusch-újsandeci (146.7 kilométer) 1884 deczember 16-án, a sucha-skawinai 846.3 kilométer) 1884 deczember 12-én és végűl a zagórzany-gorlicei szárnyvonal (4.2 kilométer) 1885 április 8-án nyílt meg. A galicziai átszelő vasút államköltségen épűlt összes vonalainak hoszsza tehát 1885-ben 555.3 kilométerre rúgott.

Az átszelő vasút grybów-zagórzi vonalának megnyitásával egyidejűleg peage- (híd- és útvámokra vonatkozó) szerződés által biztosították az „Első magyar-galicziai vasút” birtokában lévő, 64.3 kilométernyi zagórz-chyrówi, valamint a lemberg-czernowit-jassyi vasút tulajdonában lévő, 4.06 kilométernyi stanislau-chryplini vonal használatát is.

A galicziai átszelő vasút a Kárpátok legszebb és legfestőibb vidékein keresztűl húzódik és többé-kevésbé közel halad el a legnevezetesebb galicziai fürdőhelyek mellett. Hogy csak egyet említsünk, a Tátra hegységben lévő Zakopane Chabówka állomáshoz esik közel. E mellett a legfontosabb petroleum-telepeket is útba ejti e vonal, mely festői szépségén kivűl számos műtárgya miatt is érdekes. Közepe táján, Új-Sandecben a cs. kir. államvasútak nagyszabású műhelyei állanak, melyeknek munkásai számára épűlt a képünkön látható 110 igen takaros munkáshoz (köztük 28 egyemeletes, 82 földszintes) 417.800 forint költséggel. Minthogy e telep a várostól négy kilométernyire fekszik, az államvasútak igazgatósága 1896-ban egy népiskolát és kápolnát építtetett annak lakói számára.

A Pruth hídja Jaremczénél. Jêczmieniowski K.-tól

1888-ban épűlt az Éjszaki vasút részéről a Krakó melletti 7.9 kilométer hosszú körvasút, valamint a bielicz-kalwaryai szárnyvonal, melynek galicziára eső része 57.6 kilométer. 1890-ben a Károly Lajos-vasút és az átszelő vasút közt egy újabb összekötő vonal, t. i. a jas³o-rzeszówi államvasút (70.1 kilométer) készűlt el, melynek a jövőben Duklán át Magyarország felé való folytatását tervezik.

A galicziai vasúti hálózat és a forgalom folytonos fejlődéséhez képest némely vonalak időhaladtával kettős vágányt kaptak. 1880 végéig ugyanis a galicziai vasútakból mindössze csak 39.1 kilométer volt kétvágányú; ezek a krakó-zabierzówi (1878 márczius 1) és a zabierzów-trzebiniai (1878 szeptember 21) vonalak valának. Az 1885-től 1891-ig terjedő időközben fokozatosan második vágányt kaptak a dziedzice-oœwiêcimi, az oœwiêcim-podgórzei, az újsandec-stró¿ei, és a ³upków-chyrów-przemyœli, valamint a krakó-przemyœl-lembergi vonalak, úgy, hogy az 1891. év végével a galicziai vasútaknak már 642.1 kilométernyi része volt kétvágányú. 1897-ben készűlt el a második vágány Lemberg és Z³oczów között.

Az átszelő vasútnak államköltségen való kiépítése egyébiránt általában az állami vasút-hálózat mind nagyobb kiterjesztésére irányúló mozgalomnak lett indító okává. Így 1889 január 1-én az Első magyar-galicziai vasút, ugyanazon évi július 1-én pedig a Lemberg-czernowitz-jassyi vasút is állami kezelésbe kerűlt, és az 1894. évi június 22-én kelt törvény óta forgalmuk teljesen az állam számlájára íródik. 1892 január 1-én a Károly Lajos-vasút a helyi érdekű vasútakkal együtt szabad egyezmény folytán szintén az állam kezelésébe ment át, úgy, hogy azóta az összes galicziai vasútak az államéi.

1890 végén Galicziának összesen 2.315.2 kilométernyi elsőrendű vonala volt, melyeknek építésére a mondott időig mindössze 256,321.355 forintot költöttek. E hálózaton a forgalom 5,001.587 kilométert tett a személyvonatoknál (4,176.233 útas = kilométerenként 1.847) és 5,530.940 kilométert a tehervonatoknál (2,572.190.7 ezer bruttó-tonna-kilométer, vagyis kilométerenként 1.137.8).

1894-ben Galicziának Magyarországgal egy újabb összeköttetése létesűlt a természeti szépségekben gazdag stanislau-woronienkai vaspálya 896.5 kilométer) által, melyen egy 1.221 méter hosszú alagút vezet át a Galiczia és Magyarország közötti hegyhát alatt. Ugyane pályán van a képünkön látható merész ívezetű kőhíd is. Két újabb vonal, úgy mint a halicz-tarnopoli és az úgy nevezett kelet-galicziai vonalak csoportja a tartomány délkeleti termékeny szélén most közeledik befejezése felé.

Végűl még Galiczia helyi érdekű vasútjairól kell egyet-mást elmondanunk. Régebben a Károly Lajos-vasút és a czernowitzi vaspálya hozzájárúltával csak két-két helyi érdekű vasút épűlt, úgy mint a jaroslau-sokali és a dembica-rozwadówi a Nadbrzezie felé való elágazással (1884) az egyik, és a lemberg-be³¿eci meg a ko³omeai (1887) a másik részéről. A lemberg-be³¿ecihez a tartomány és Lemberg városa 120.000 forinttal, az állam pedig 900.000 forinttal járúlt. Legközelebbre várható e pályának az orosz határon levő Tomaszówig való kiépűlése, a mi által létre jönne a kereskedelmileg fölötte fontos legrövidebb összeköttetés Lemberg és a keleti-tenger közt. Munkában van a dembica-nadbrzeziei vonalból egy kiágazás, illetőleg a nadbrzeziei állomástól a Visztula melletti rakodó helyig egy teherpálya a nemzetközi árúforgalom könnyebb eszközölhetése czéljából.

1886-ban a Ko³omea környékén levő kőolaj- és malomipar, továbbá a ³añczyni és delatyni állami erdőségek és sótelepek, valamint a myszyni és stpczatówi barnaszén-bányák érdekében egy helyi vasút épűlt a lemberg-czernowitzi vasútnak Ko³omea állomásától Peczeni¿ynbe (11.4 kilométer) az ottani kőolaj-fínomítóhoz és innen a s³oboda-rungurskai bányákhoz (11 kilométer). E vonalból egy 7 kilométernyi szárnyvasút ágazik el a diatkowcei és knia¿dwóri malmokhoz. Ezen a meglevő útak fölhasználásával épűlt pályát a lemberg-czernowitzi vasúttal kötött egyezmény alapján 1889 július 1-én vette az állam saját kezelésébe.

Galiczia régibb helyi érdekű vasútjai közé tartozik végűl a Popper Lipót czégnek 1883 márczius 3-án nyert engedélye alapján saját költségen épűlt iparvasútja, mely Dolinától a wygodai gőzfűrészhez vezet, s a melynek kezelését a tulajdonos számlájára az osztrák államvasútak cs. kir. főigazgatósága intézi. E személyszállításra be nem rendezett 8.6 kilométer hosszú iparvasút 1883 július 8-án nyílt meg.

1890 végén Galicziában összesen 392.5 kilométer volt a helyi érdekű vasútak hoszsza, és az utóbb említett dolina-wígodai iparvasút kivételével a rájuk fordított összes tőke 13,828.341 forintot tett. 1890-ben e vasútak forgalma 329.028 kilométert (324.323 személy = kilométerenként 845) ért el a személyszállításban, míg a tehervonatok forgalmi eredménye 126.093 kilométerre és 71.853.9 ezer bruttó-tonna-kilométerre (= kilométerenként 183.1) rúgott.

Az Ausztriában a helyi érdekű vasútak építése terén mutatkozó nagy lendűlet immár Galicziában is érezteti hatását, s jelenleg számos ily helyi érdekű vasútat terveznek annál is inkább, minthogy a tartományi bizottság a tartománygyűlés egy elvi határozata alapján e vállalatokat úgy pénzügyi, mint műszaki támogatásban kész részeltetni, továbbá az állam részéről is segítségre számíthatnak. E helyi érdekű vasútak közűl némelyik, mint pl. a borki-grzyma³ówi, már meg is nyílt.

1893 elején Galiczia vasúthálózatának a következő átnézetes képe volt:

Fővonalak:

Az Éjszaki-vasút vonalai 197.2 kilométer

Az állam tulajdonában lévő vasútak 1.879.6 kilométer

Állami kezelésben lévő magánvasútak 238.4 kilométer 2.315.2 kilométer.

Helyi érdekű vasútak:

Az állam tulajdonában lévők 261.8 kilométer

Állami kezelésben lévő magánvasútak 130.7 kilométer 392.5 kilométer

Végösszeg 2.707.7 kilométer.

Mindezen vonalak, az Éjszaki vasút kivételével, a cs. kir. vasúti miniszterium kezelésében vannak, melynek e czélra Krakóban, Lembergben és 1894 július 1-je óta Stanislauban is van egy-egy, saját hatósága alá rendelt cs. kir. államvasúti igazgatósága. A stanislaui igazgatóság ügykörébe tartoznak egyúttal a bukovinai államvasútak is.



[160] Pilat : Der landtäfliche Grundbesitz in Galizien. Statistische Monatschrift. XVIII. Jahrgang (1892)

[161] A tartományi könyvekbe föl nem vett birtokoknak ezekbe való bejegyzése az 1894 január 2-ki 16. számú országos törvény keltéig nem volt megengedve, s azóta is csak az esetben szabad ez, ha egyidejűleg valamely hasonló, vagy nem sokkal csekélyebb adózó képességű birtokot írnak át a tartományi könyvekből a járásbíróságiba.