Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Házi ipar

Házi ipar

Dzieduszycki Vladimir gróftól, fordította Katona Lajos

Háziipari tárgyak Makarewicz Gyulától

A galicziai paraszt a legújabb időkig maga és főkép csak a saját gazdasága terményeiből készítette – s a félreesőbb vidékeken még ma is így készíti – csupán a családja tagjainak segítségével mindazt, a mire magának és háznépének szüksége van. Fő foglalkozása ősidők óta a földmívelés, annak a helyi körűlmények szerint lehető összes ágaival; de az ettől szabadon maradó időt mind arra fordították hajdan és fordítják részben még ma is, hogy az élelmiszerek elkészítésén kivűl az összes ruházati, háztartási és bútorzati tárgyakat, valamint a gazdasági eszközöket is házilag állítsák elő. Őszszel a saját termesztésű kendert és lent, meg a saját juhaikról nyírt gyapjút előkészítgették a fonásra; ősi hagyományos módon és eljárás szerint festékeket főztek különféle füvekből és gyökerekből a fonalak megfestésére. Téli estéken aztán szorgalmasan fonogattak az országszerte használt guzsalyról (k¹dziel, l. A czímképen.) a nagy sütőkemenczében égő fenyűgyökerek és rőzse lobogó lángja mellett. A téli napokat a háztartási teendők elvégzése után az asszonynép az illető vidéken szokásos szabású fehérnemű elkészítésére fordította. A háznép férfiai pedig télen át vászon- és posztószövéssel s a helyről-helyre, vidékről-vidékre változó felső ruházat megvarrásával, továbbá a háztartási és gazdasági eszközökhöz kellő faneműek kifaragásával, vagy a tüzelő fa fölaprózásával foglalkoztak. Szalmából, nádból, kákából és fagyökerekből kosarakat és egyéb házi eszközöket készítettek. A hol anyagot lehetett ásni, ott a kertben fazekas kemenczét állítottak és benne mindenféle cserépedényt égettek.

Már ennyiből is láthajtuk, hogy a paraszt háza ilyenformán a legkülönfélébb iparágak műhelye volt s még ma is az. De minden ipari szorgalomnak egyedűli czélja országszerte a nép saját szükségletének kielégítése volt.

E szükségletek vidékenként más-másfélék valának. Egy-egy vidék szükségleteit azonban rendesen ugyanegy faluban űzött mindenféle iparág födözte úgy, hogy mindenik család főképen azzal az iparral foglalkozott, a melyre tagjainak kiválóbb ügyessége s öröklött hagyományai képesítették.

Minden faluban vannak családok, a melyek lent és kendert, s a hol gyapjúneműt is hordanak, ott gyapjút is fonnak és szőnek; vannak továbbá minden községben vargák, kovácsok, bodnárok, kosár- és szalmafonók, ácsok, stb. Mindenikük a maga családja szükségletein kivűl a szomszédjaiét is födözi. Az összes nyers anyag kinek-kinek a saját gazdaságából, vagy a legközelebbi környezetéből kerűlt ki; máshonnan csak a sót, meg a vasat szerezték be. Mindazonáltal az ilyen családoknak is a földmívelés volt mindenha a fő foglalkozásuk, s csak az ettől szabadon maradó időt fordították egyébnemű munkára. Minden készítményüket ősi szokások és hagyományok szerint csinálják.

Az eddig mondottakból világosan kitetszik a galicziai háziipar mivolta, t. i. az, hogy az ipari munkásság mindig csak mellékes és főkép téli foglalkozás a gazdálkodás mellett; ez szolgáltatja úgy az iparhoz kellő nyers anyagot, mint az összes élelmi szereket. Elárúsítás csak annyiban történik, hogy a paraszt jó termés idején a fölöslegét eladja, vagy esetről esetre egy-egy darab vásznat, egy-egy maga égette korsót, vagy maga szőtte köntöst is piaczra visz, ha neki és a háznépének épen nincs rá szüksége.

Már a legfutólagosabb széttekintés mellett is föltűnik, hogy Galiczia különböző vidékei parasztságának viselete szabásban és alakban nagy különféleséget mutat; minthogy pedig e viselet hajdan teljesen és jórészt még ma is a háziipar terméke, e különféleség annál szembeötlőbb, mentűl közelebbről veszszük szemügyre az egyes vidékek népességének lakóhelyeit, szokásait és erkölcseit. Világos, hogy nagyon különböző eredetű népesség van e tartományban, a melynek hosszú, nyugatról kelet felé aránytalanúl keskenyen húzódó sávja, a mai Galiczia és Lodoméria a krakói nagyherczegséggel, valamint Auschwitz és Zator herczegségekkel együtt, csupán darabja egy régibb történelmi egységnek. Továbbá nem tévesztendő szem elől, hogy a hajdani lengyel birodalom e részei hosszú időn át határterűletek, még pedig a Kelet és Nyugat közötti határvidékek valának; miért is évszázadokon át igen gyakran voltak kelet és Nyugat háborúinak színterei, valamint a legkülönbözőbb ázsiai népek betöréseinek, mongolok, oroszok, de nyugat felől svédek, a moldvai oldalról és Oláhországból pedig törökök, stb. beütésének is mindenkor kinálkozó zsákmánya. Mert e hadjáratok legtöbbjének a zsákmányszerzés volt a fő czélja, a legbecsesebb zsákmány pedig akkoriban a hadifoglyok mentől nagyobb száma volt. Egész országrészek lakosságát hurczolták el, legkivált Podoliából; s a ki csak valamiféle munkára alkalmas volt, azt főkép Ázsia és Éjszak-Afrika rabszolga-vásárain adták el és használták minden képzelhető dologra. Ily hadjáratok és becsapások után sokszor egész területei néptelenedtek el az országnak. Ezeket azután új lakossággal kellett betelepíteni. Első sorban saját hadifoglyaikat, a kitakarodó idegen csapatok elmaradozóit, a garázdálkodó muzulmán csordák hátrahagyottjait telepítették le. De más lengyel tartományok kivándorlói, nemkülönben Nyugatról kerűlt hadifoglyok és egyéb mindenféle hadviselő népség is szakadt ide; miért is nem csoda, ha itt-ott mazur, kozák, tatár, svéd, litván, német, oláh, török, stb. gyarmatokra is akadunk. Ugy az őslakók, mint a bevándorlott és letelepedett mindenféle népség mindenike megtartotta a maga hagyományos szokásait, viseletét, háziiparát és egyébnemű mesterségeit. E bevándorlók, gyarmatosok, hadifoglyok a lehetőség szerint csoportosúltak és közös helyet választottak ki maguknak a vásártére, a hol a maguk és fajbelijeik számára házilag készített árúkat árúlhatták, vehették, vagy kicserélhették. Gyártmányaik mind honi szokásaik és régi hagyományaik szerint készűltek. Innen magyarázható, hogy némely háziipari termékek csak bizonyos vidékeken honosúltak meg, minthogy esetleg már a tőszomszédságban más eredetű, szokású, viseletű és hagyományú népesség lakott, a melynél megint egészen más háziipar fejlődött.

Már említettük, hogy a parasztság háziipara a nemzet életével, szokásaival, történetével és hagyományaival tökéletesen egybeforrott. Ennek az a magyarázata, hogy a falusi nép folytonos érintkezésben volt a földesúr családjával. Ha őseink házi életére gondolunk s ha ifjúkori emlékeinket fölelevenítjük, állíthatjuk, hogy e hagyományos háziipari készítmények igen gyakran a műveltebb és vagyonosabb osztály szükségleteit is kielégítették. Majdnem minden osztály nőinek ősidők óta a háztartás volt a foglalkozása. Legnagyobb büszkeségüket abban találták, ha a háztartásnak lehetőleg minden kellékét otthon készíthették vagy készíttethették. A legnagyobb urak feleségei is dicsőségüknek tartották ha leányaik kelengyéjéhez a fehérneműt saját házukban, és a legfinomabb hímzéseket is a falujokbeli leányokkal csináltatták. Az „én házam” egy jelentésű volt az illetőnek a lakhelyével, falujával, sokszor egész vidékével: ez volt az értelme, ha valaki azt mondta, hogy „mi nálunk”. S a falusi család minden ügyességét megfeszítette, hogy mentűl finomabb szőnyeget, mentűl szebben kicserzett bőrt készítsen a kastély ura, a helység papja, stb. számára. A Kelettel való amúgy is sokszoros közlekedés, valamint a viselet, fegyvezret és egyéb eszközök nagy hasonlósága különben is fölötte kivánatossá tette kivált az úri rendre nézve, hogy a nemes és a lovag birtokának a környékén keleti mesterségekben jártas emberek lakjanak. Mivel pedig a régi időkben úgy a kastélyok és várak, mint a parasztházak lakói egyaránt nagyon sokat tartózkodtak a szabad ég alatt, éltük java részét a mezei munkán kivűl vadászaton, úton, de főkép hadjáratokon és táborozásban töltvén el: a prémnek és szőnyegnek kiváló nagy becse volt náluk. Ezért még ma is mindenütt számos szűcs és szőnyegtakács lakik kastélyok és várak környékén, vagy oly helyeken, a hol valaha ily úri lakok állottak, mint példáúl ZbaraŸban, Za³oœcében (Brody kerűlete), Ó- és Új-Sandecben, stb. Oly esetek sem valának ritkák, a melyekben foglyok, sőt már rabszolgákrúl eladottak, a kik előbb messze, idegen országokban különféle mesterségeket gyakoroltak, békeszerződések, vagy kiváltás útján pénzért vagy cserében ismét haza kerűltek. De Svédországból és más nyugati vidékekről is telepedtek ide fegyverkovácsok és egyéb vasművesek, kiknek utódai Kañczugában (Lañcut kerülete) még ma is ügyes drótosok, kovácsok és lakatosok. Sul³kowicében és Swi¹tnikiben pedig szerszámkovácsok. Hadifoglyok kiváltására különben, mint tudjuk, szerezetesrendek is alakúltak, így pl. a trinitarusok. A hadifogságból visszakerűltek többnyire nagyon keresett mesteremberek lettek az idegenben eltanúlt kézmívesség miatt. A nők haza vitték magukkal a keleti hímzésekben való jártasságot és talán ama hímzett ingek divatját is, melyeket különböző vidékeken, főkép a Dnieszter, a Pruth partjain s egyebütt még ma is találni. És nem egy keleti hímzésmintát, a mit templomokban és kolostorokban még ma is megcsodálunk, úgy lehet a rabszolgaságban tanúltak el, és talán visszanyert szabadságukért hálaáldozatúl tettek az Úr oltárára. A mondottakból érthető, miért mutatkoznak a galicziai háziiparban még ma is nyomai e részben keleti, részben nyugati hatásoknak.

A hadjáratok alatt a különféle eredetű néptöredékek az ország hegyes és erdős vidékeire menekűltek, hogy ott keressenek oltalmat. A Bukovinától a magyar határ mentén majdnem egészen Sziléziáig elhúzódó egész hegyvidéken ma is többféle eredetű népcsoportokat találunk, melyek viseletük, szokásaik és háziiparuk tekintetében a többi lakosságtól nagyon különböznek. Így mindenekelőtt a huculokat, kik a bukovinai határon főkép a kosówi kerületben laknak, továbbá a stryji, sanoki, stb. kerületek hegylakóit.

Kedvező helyi körűlmények között egyes vidékeken e háziipar időhaladtával egy vagy más irányban jobban fejlődött, így lassanként egyes góczai keletkeztek egyik vagy másik ipar-ágnak, megtartva a népesség régi szokásait és hagyományait.

Mostanában a galicziai földmívelők gazdasági helyzete némi változást szenvedett. A paraszti birtokoknak napjainkban megengedett és sok helyütt gyakorlott eldarabolása folytán ma már vannak vidékek és helységek, a hol a nagyon elaprózott földek egy-egy család eltartására már nem elegendők, és így a szerint, a mit valamely család a háziipar egyik vagy másik ágában jártasabb, ennek vagy annak az ipari czikknek a készítése lett fő foglalkozása. Ha az ilyen czikkek kereslete emelkedik, és az illető család tagjai nem győzik a megrendeléseket teljesíteni, akkor inasokat, legényeket fogadnak és lassacskán egészen abbahagyják vagy legfölebb a ház melletti kertecske mívelésére korlátozzák a gazdálkodást, s ez úton valóságos kisiparrá alakúl a háziipar.

De még az itt leírt módon keletkezett kisipar körében is meg kell különböztetni az olyant, a mely a régi háziipar sajátszerű hagyományos mivoltát megőrizte, attól, a mely a tisztán ipari foglalkozás általános természetével bír. A galicziai háziipar termékei még mind a régi hagyományos és nemzeti bélyeget viselik magukon és szoros kapcsolatban állnak a falusi nép viseletével, mely ősrégi időkből származik és az ország éghajlatához, meg lakóinak foglalkozásához annyira hozzá illik, hogy még a jobbmódúak is megszokták, s ha falusi jószágukon van dolguk, háziipari készítményeket használnak és a parasztok viseletéből sokat átvesznek.

A galicziai háziipar és az abból fejlődött kisipar ezen általános jellemzése után vessünk már most egy futólagos pillantást a készítmények egyes csoportjaira, melyek a következők: 1. szövött árúk, 2. agyagneműek, 3. faárúk, 4. szalma- és nádfonatok, 5. bőr- és szűcsárúk, 6. érczből, 7. kőből készűlt tárgyak, 8. női kézimunkák.

Mind e csoportok tárgyait ismét két nagy osztályba kell sorolnunk. Az egyikbe a minden hagyományos és helyi sajátosság nélküli, általános használatú tárgyak tartoznak. Ezek már többnyire a kisipar körébe esnek, mint példáúl a fehérneműeknek való vásznak, stb. A másik csoportba ellenben azokat a tárgyakat soroljuk, melyek még ősi hagyományos úton és csak egyes vidékeken készűlnek.

1. Takácsság. A fonó és szövő ipar valamikor a parasztház legfőbb foglalkozásai közé tartozott, mert a gyapjúból szőtt posztó és a lenből, kenderből szőtt vászon az egész népesség ruházatának legszokottabb anyaga, s így a takácsság volt a földmívelés után a falusi lakosság legfontosabb foglalkozása. Még nem oly régi ideje, hogy minden parasztházban volt szövőszék; sok vidéken még ma is egyik elengedhetetlen része a lakószoba bútorzatának. Megkülönböztetünk lenből és kenderből való fehér és tarka vászonszövést. A fehér lenvászon szövése sok helyütt már kisiparrá fejlődött. Már új szerkezetű szövőszékeket használnak és a munkát inkább gyárszerűen űzik, főkép Nyugati Galicziában, a hol egész takács-telepek vannak, így Krosnóban, Korczynban, Dembowiechben, Glinianyban s egyebütt, melyeket nem számíthatunk a háziipar körébe már csak azért sem, mert szakiskoláik vannak és ipartestületekké szervezkedtek. De van még számos vidék Galicziában, a hol a len-, kender- és gyapjúszövést is valódi régi házi iparként művelik. Majdnem az egész országban, de főkép Keleti Galicziában a fehér szövés mellett úgy czérnából, mint gyapjúból különféle színű szöveteket is gyártanak, a kender, len és gyapjú legkülönfélébb keverése mellett. A mily eltérők a parasztság viselete és szokásai, ép oly változatosak a paraszt szövőszékek gyártmányai is. A czérnát és gyapjút minden faluban ősi szokás szerint maguk az asszonyok festették, s a festékeket is ők készítették maguk gyűjtötte növényekből A színek összeállítása és a minták rajzolása is az illető faluban történik és minden vidéken öröklött hagyományok és szokások nyomán jár. Az összes hagyományos tarka szövésű czikkek szövetük tartósságával és színeik tetszetős összeillőségével tűnnek ki. Sajnos, hogy ma már az anilin-festékek a régi hagyományos színeket és festőanyagokat kezdik kiszorítani; pedig épen a falukban és kisebb városokban az anilin festékeknek is a legsilányabb fajtái kerűlnek forgalomba a kiskereskedés útján. Rikító színeik zavarják a régi hagyományos minták szép összhangzó színezését, de ártanak a szövetek tartósságának is, és az esőtől, nedvességtől elfakúlnak. Minthogy a szövött árukból kerül ki a falusi lakosság ruházatának legnagyobb része, érthető, mily rendkívűli változatosság és tarkaság uralkodik a házi ipari takácsság e készítményeiben.

Épen azért lehetetlen a női és férfiviselet számára készűlt szöveteket szín, minta és gyártásmód szerinti összes eltéréseikben csak futólag is elsorolni. Mert valóban csodálatraméltó, mi mindent lehet ezen a most kezdetlegesnek nevezett szövőszéken készíteni, kivált ha meggondoljuk, hogy a kik e szövőszéken dolgoznak, azoknak a fő szerszámaik az eke, kasza és a csép.

A szövött árúk nagy sokaságából a galicziai háziiparnak különösen két gyártmányát emeljük ki: a festett vásznat és a szőnyeg-vagy kilim-szövést. Némely vidéken még ma is szokás bizonyos erős durva kendervásznat, mely külön e czélra készűl, olajfestékekkel festeni. Az illető vidékeken rendesen tavaszszal faluról-falura jár a vándorfestő, munkája eszközeit a hátán czipelve. Fölszerelése két bögre olajfesték: az egyik rendesen sötétbarna, a másik sötétkék tartalommal, két durva ecset és néhány deszkákba metszett festőminta. A festő már jól ismeri megrendelői izlését, mert többnyire évek hosszabb során át jár ugyanazokba a falvakba, melyek mindenikének megvannak a maga hagyományos kedvelt mintái. Az így festett vásznat megszárítván, alsószoknyáknak, kötényeknek és felső ruháknak szabdalják föl. Vannak vidékek, a hol a férfiak nyári ruhái is ilyen festett vászonból valók.

A szőnyeg- vagy kilim-szövés. „Kilim” valamely keleti nyelven, úgy mondják, szőnyeget jelent, innen „kilimek” a. m. kis szőnyeg. Régebben, sőt még századunk elején is e szőnyegek gyártása egész Keleti Galicziában nagyon el volt terjedve. A házban fali vagy egyéb takaróúl, a szabadban a tanyázó hely beterítésére használt szőnyegek szövésének szokása keleti eredetű és főkép oly vidékeken honosúlt meg, a hol keleti hadifoglyokat telepítettek le, így Zbara¿ban, Tokiban, Za³oœcében, stb., valamint Podólia nagy részében, a hol szintén a muzulmánok fogságából visszakerűlt lakosság honosítá meg használatukat, szövésük módját és mintáikat. A szövőszékek, melyeken még ma is egyszerű háziipari módon készűlnek, egészen ősi hagyományos berendezésűek. E szőnyegek természetesen csak a szövőszék szélességeig szőhetők, hosszasságuk ellenben akármilyen lehet. A hol gyártásuk honos, ott időhaladtával bizonyos állandó, jellemző minták fejlődtek ki. Ezek stilizált virágok széllel, vagy a nélkül, a szélekig futó minták, stb. Általában minden takács saját vidékének irányadó izlését követi ugyan, de azért saját mintái is vannak, a maga módja szerint rendezi azokat és választja meg a színeket. E minták és elrendezésük helyi elnevezésűek és apáról fiúra szállnak. Minden megrendelő festve viszi a gyapjút a takácshoz és maga választhat magának mintát, vagy pedig a takácsra bízza a minták megválasztását és elrendezését, a ki a minták színezésében a kapott gyapjú színéhez alkalmazkodik, mert a saját gyapjúját a maga használatára szövi meg. Sajnos, ma már itt is megtörténik az, a mi a házi- és kisipar egyéb ágaiban, hogy a megrendelő fitymálja a hagyományos paraszt mintákat és valami divatos, a tárgyhoz épen nem illő rajzot követel. Minthogy a galicziai parasztoknak amúgy is nagy hajlandóságuk van az utánzásra, ma már nem ritkák az ilyen esetlen divatos minták úgy a szőnyegszövés, mint a háziipar egyéb czikkei terén. E kilimek a parasztnak ágy-, lócza-, kocsi-, szán- és asztaltakaróúl egyaránt szolgálnak, asztalra kivált ünnepi alkalmakkor, vagy pedig a templomba. Gondosan őrizik ezeket a családok és csak a legvégső szükség esetén adják el. Épen ezért igen nehéz régi jó mintázatú és igazi tartós színezésű kilimet kapni. A kilimszövés különben némely vidéken már valódi kisiparrá lett. Mostanában a háziipar ez ágával a Zbara¿ melletti Klebanówkában Fedorowicz Tádé lovag, a ska³ati kerületbeli Oknóban pedig Fedorowicz László lovag foglalkozik, a kik birtokaikon több takácsot telepítettek le, és új szövőszékeken, de a régi minták és színek megtartásával dolgoztatnak. Potocki Oszkár gróf Buczaczban szintén kisérleteket tesz régi „makaty” nevű keleti szövetek, valamint régi lengyel övek utánzásával. E főurak gyártmányai a legutóbbi lembergi országos kiállításon általános tetszést arattak és a legmagasb díjakat nyerték el.

Kancsók, tálak és hímes tojások,stb. Makarewicz Gyulától

2. A szövőipar mellé a vele majdnem egyenlő fontosságú agyagipar sorakozik. Mert a háztartásnak úgy szólván legfontosabb tárgyai a föző fazék és a tál. A magas hegységet és az előhegyeket kivéve az egész országban bőven találni fazekasagyagot, s így majdnem minden vidék a saját terűletén gyárthatja szükséges edényeit. Az agyagneműek azonban úgy készítésük, mint kiégetésük tekintetében nagyon különbözők, de mégis nagyjában két főbb csoportra oszthatók: mázos és máz nélkűli gyártmányokra. E kettő közt középhelyet foglalnak el a részben mázos árúk, még pedig vagy olyanok, melyek belűl, vagy olyanok, melyek kivűl mázasok, vagy legalább máz nélkűli alapon mázos díszítésűek. Az agyagneműekben általán véve úgy az edények alakja, mint a máz és díszítmények tekintetében fölötte nagy változatosságot találunk. Azonban a háziipar e czikkeiben is szembetűnő a keleti hatás, pl. a kancsók alakjában, az agyagedények díszítményeiben és a színezésében. Itt a számos érdekes jelenség közűl csupán a legfontosabbakat és legjellemzőbbeket említhetjük. A galicziai háztartást és háziipart nagyon jellemző érdekes agyagedény a máz nélkűli szürke „siwaki”. A hozzá való agyag főkép Keleti Galicziában igen gyakori. Az ebből készűlt tárgyak szürkék, néha csaknem feketék, graphit erekkel; ezeket olykor bizonyos eredeti díszítményekűl is alkalmazzák. Nagyon jellemző edény továbbá, kivált keleti Galicziában a „bliŸniaki” nevű kettős fazék (l. a czímképet). Ez két főző fazék, melyek a közepük táján össze vannak forrasztva és fölűl szintén összeérő szélük fölött közös füllel ellátva. Mind a két fazék nyílására deszkafedőcskét tesznek, arra pedig a fülön keresztűl dugott fakanalat. Így visznek kétféle ételt a mezőn dolgozók számára ily kettős fazekakban. Nyugati Galicziában, vagy kis városokban néha három, sőt négy ilyen összeillesztett fazekat is használnak, melyek olykor mázosak is. A főző fazekak egyébiránt nagyon különböző alakúak. Alakjuk rendesen az illető vidéken szokásos tüzeléshez és a tűzhelyhez alkalmazkodik, a mely sok helyütt még a régi hagyományos berendezésű. Vannak egyes tájak, a hol az edények alakjuk, nevezetesen pedig egyszerű szaruval vagy faeszközzel beléjük karczolt díszítményeik révén őskori agyagedényekhez hasonlítanak. Némely vidéken, főkép keleti Galicziában, olyan agyag is találkozik, melyből vörös edényt lehet égetni. Az ilyen edényeket nem mázolják, hanem csak keskeny fekete graphitsávokkal díszítik. Mázos egyszínű (barna, zöld, fekete) edények inkább nyugati Galicziában szokásosak.

Lássuk már most a galicziai háziipar e nemű termékeinek legérdekesebb részét, a mázos és festett fazekas-árúkat. Ezekben roppant változatosság uralkodik úgy a készítés módja, mint a díszítmények tekintetében. Alapszínük rendesen fehér, sárgás, barna, vöröses, zöld, fekete máz. Erre többnyire két – négyszínű díszítmény kerűl. És ebben nyilvánúl leginkább a más-más eredettel járó különféle izlés, melyet a tartomány lakossága e mindennapi használatra való tárgyak alakjának és ékítésének változatosságában tanúsít. Egészben véve itt is két fő iránynyal találkozunk: egy keletivel és egy nyugatival, s a ki csak egykissé ismeri az országot, azonnal észreveszi az agyagárún, hogy az mely vidékről való, sőt a környéket és a helyet is meg tudja mondani, a honnan származik. A díszítmények fő elemei a legkülönbözőbb összetételű egyenes vonalak és stilizált növényrészek. Nyugati Galicziában egész növény- és virágágak, kivált korsókon, melyek olykor éremszerű díszítményűek és alakjukban is feltűnő különbséget mutatnak. A hucoloknak is megvan a sajátszerű díszítményük. Náluk a pohárszékeken és polczokon tartott kancsók és tálak szentképekkel, keresztekkel, stb. vannak ékítve. Tálaikon és kályháik cserepein állatalakok és életképek is láthatók. Templomaik számára különféle alakú agyag gyertyatartókat is készítenek. E fazekasság különben sok helyütt már kisiparrá fejlődött, melynek föllendítésére az utóbbi években szakiskolákat és minta-műhelyeket rendeztek be. Csak az lenne kivánatos, vajha e műszaki javítások mellett ne veszne el a régi háziipar hagyományos eredeti jellege.

3. Faipar. A galicziai háziipar fából való készítményei sorába tartozik mindenek előtt a paraszt nép lakása és legtöbb gazdasági épűlete, nemkülönben gazdasági és házi eszközeinek, bútorainak legnagyobb része. Ezekben is igen nagy vidékenként a változatosság. Általában megjegyzendő, hogy majdnem az egész országban már kora gyermekéveitől kezdve megtanúl a földmíves a faragókéssel és a szekerczével bánni. A fiúgyermek legkedvesebb játékszere a „kozik” nevű sajátszerű bicsak, a mely aztán egész életen át elválhatatlan kisérője marad. Ezzel faragcsál magának már gyermekkorában mindenfélét, eleinte csak játékból, csakhamar azonban komolyan s tőle telhetőleg segít az apjának a favágásban és faragásban. Majdnem minden gazda ért a fürészszel és gyalúval való bánáshoz is, és a helyi szokás szerint maga meg tudja csinálni jóformán egész házi és gazdasági berendezése fatárgyait. Fát pedig még ma is ki-ki elég olcsón szerezhet magának majdnem az egész Galicziában. Sok helyütt a fiai segítségével maga építi föl a házát is, vagy kölcsön fejében a szomszédai segítenek neki. Így faragja ki maga az ekéje és a kocsija farészeit is, a melyeket aztán a falubeli kovács vasal meg; némely helyen azonban még egészen abroncs nélkűli, csak hajlított fából készűlt kerekeket is használnak.

Nagy szerepe van a galicziai háziiparban a kosárfonásnak, mely azonban csak durva gazdasági kosarakat szolgáltat, míg a finomabb kosárfonást több vidéken háziiparként űzik. Kiváló érdemei vannak ez iparág föllendítésében Czartoryska Mária herczegnőnek Wi¹zownicában (Jaroslau kerűlete) és Hompesch grófnak Rudnikban (niskói kerűlet). Sok más fatárgy, mint gazdasági szekerek, szánok, kádár-árúk, fakanalak, stb. ma már részben háziipari, részben kisipari módon készűlnek, de azért ezekben is sok tekintetben még a régi hagyományos eljárást követik.

A kosówi kerületben lakó huculoknak sajátszerű faiparuk van. E nép különben is gazdag formaérzékkel lévén megáldva, házát, ajtait, szobáját s minden faeszközét saját módú faragással díszíti; még a járom, a kaszanyél, az orsó és az ostornyél is tele van ilyen berótt díszszel: más gazdasági eszközeik, különösen edényeik, valamint asztalaik és ládáik, stb. beégetett díszítménynyel ékesek. Úgy a mély rovás, mint az ízzó vasdróttal való beégetés ősrégi ügyességek, valamint a díszítmény-minták is ősi hagyományos eredetűek. Mostanában, sajnos, itt is esetlen minták elegyednek a szép régiek közé, és félő, hogy e régi érdekes díszítésmód ilyenformán egészen veszendőbe megy.

4. Szalma- és nádfonatok. A szalmából való háziipari készítmények legnevezetesebbje a síkságon a ház szalmafödele, melynek elkészítésénél majdnem az egész család közreműködik. Csupán a hegyvidékek mentén és a nagy erdőségekben födik a házakat fával, többnyire keskeny deszkákkal vagy deszka-hulladékokkal. A szalmából való háziipari készítmények másik főbb fajtája a szalmakalap, melyet majdnem az egész lakosság visel a szigorúbb téli hónapok kivételével. A kalapok alakja és fonása is nagyon különböző. E kalapokat többnyire a marhát őrző suhanczok készítik legeltetés közben maguk és övéik számára. A hol nád- vagy kákatermő tavak és folyók vannak, ott nádból és kákából font kosarakat is készítenek, melyeket a falusi nép igen kedvel. Ezeknek az alakja is fölötte változatos. Szalmával, fűzfa-vesszővel vagy spárgával összefűzött különféle kosarakban, szakajtókban, stb. tartják a becsesebb gabnaneműeket és a hüvelyes veteményeket. Sok helyütt a kenyér kelesztésére is igen sajátszerű alakú lapos, szalmafonatú szakajtókat használnak.

5. Bőr- és prémárúk. A báránybőr bundák, vadprémek és az igavonó állatok bőrének kidolgozása alighanem még az ősidőkből, az éjszaki őshazából és a nomád életből való hagyomány. A falusi lakosság egyik legnevezetesebb ruhája a báránybőr bunda (koŸuch). A paraszt egész télen át, de kivált éjjel más évszakban is viseli. E bőröket, melyek legtöbbnyire saját juhaikról kerűlnek, az illető vidék ősi szokása szerint cserzik, készítik és gyakran a külső felükön színes szironyokkal díszítik. majdnem minden szűcs és sok varga is maga cserzi a készítményeihez kellő bőrt. Varga minden faluban van; s régebben minden vidéken saját szabású csizmát viseltek. Jóllehet a szűcsök, timárok és vargák sok helyütt a foldmívelés mellett mesterségüket csak mellékfoglalkozásúl gyakorolják, azért számos helyen, kivált a kis városokban e mesterségek már kisiparrá fejlődtek.

6. Ércztárgyak. Mint már említettük, majdnem minden falunak van kovácsa, a ki a háztartásban és a gazdaságban kellő összes vaseszközöket készíti. Azt is láttuk már az imént, hogy jóformán csak a vas és só volt régebben az, a mit a parasztnak készpénzért kellett vennie; ép ezért a vas használatát, a hol csak lehetett, kerűlte. De minthogy teljesen még sem lehetett el nélkűle, a falu kovácsa mindenkor nevezetes ember volt a községben. A falusi kovácsműhelyek rendesen apáról fiúra szálltak, s így e mesterség már elég jókor kisiparrá fejlődött. Nyugati Galicziában nevezetes érczműves-telepek vannak, melyeknek lakossága talán régi fegyverkovácsok származéka. A ³añcuti kerűlet Kañczuga városkájában országszerte házaló drótosok laktak, a kik egérfogókkal s más apróbb dróttárgyakkal kereskedtek. Két ilyen további gyarmat van még: Su³kowicében (Myœlenice kerűlete) és Swi¹tnikiban lakatos-szakiskolát is állítottak. Sajátszerű ősrégi ötvösségük van Keleti Galicziában a huculoknak, kik a viseletükhöz kellő sárgaréz dísztárgyakat mind maguk készítik. A mellükön keresztet hordanak; de míg a nők rendesen több apróbbat lánczocskára fűzve: addig a férfiak egy, közönségesen szintén lánczon függő nagyobbat. Fülönfüggőket, tüszőcsatokat, kengyeleket, pipakupakokat stb., sőt pisztoly- és puskacsöveket is ősi hagyományos minták szerint maguk gyártanak maguknak, és különféle fatárgyakat is, így főkép botokat, puskaporszarukat, stb. sárgaréz szegecskékkel vernek ki.

7. Kőtárgyak. Galiczia sok vidékén vannak homokkő-, gipsz- és alabastrom-, márvány- és porphyr-bányák. Ezek mellett egyes parasztok rendesen az illető anyag földolgozásával is foglalkoznak és háziiparként űzik e kőfaragó mesterséget. Majdnem országszerte szokás nevezetes családi események emlékére a faluban, vagy az útakon, főkép pedig az általútakon kereszteket vagy szentképeket állítani. Erdős vidékeken a kereszteket többnyire fából készítik; a hol azonban kőbányák vannak, ott inkább ezekből veszik e hagyományos módon készűlt tárgyak anyagát. Trembowlában nagyban gyártják a fenkövet; a hol pedig, mint a bóbrki kerűletben gipsz és alabastrom található, vagy a hol, mint Krakó környékén, márványt és porphyrt fejtenek, ott ez anyagokkal foglalkozó házi-, sőt kisipari munkásság folyik.

8. Női kézimunka. Hogy a háziiparnak mely készítményei tartoznak a tulajdonképeni női kézimunka körébe, azt azért oly bajos eldönteni, mivel a háziipar majdnem minden készítményében része van a női munkának is. Itt azonban csak olyakról kivánunk szólni, melyek egyedűl a nők kezéből kerűlnek ki. Első sorban azon fehér és tarka hímzésekről kell emlékeznünk, melyeket Keleti Galiczia sok vidékén, kivált Podoliában, a Dnieszter és Pruth mellékén az ingeken viselnek. Az ingnek egész újját és gyakran az elejét is ilyen hímzéssel díszítik. E hímzések a minták és a kivarrás módja tekintetében nagyon különbözők. A nők hagyományos módon maguk festik és készítik ki az ilyesmikhez való színes czérnát és gyapjúfonalat. A tarka hímzések tökéletesen vízállók, fölötte tartósak és bármily idő múlva is élénk, tiszta színűek. De a háziiparnak ezen ágát is fenyegeti már az eredeti minták elkallódása és a régi szép színvegyűleteknek új anilin festékekkel való megrontása. Tér híján némely kisebb, többnyire egészen helyi természetű nőipari munkáról, minők a főkötők és övek készítése, stb., itt nem szólhatunk, hanem végűl még megemlítjük a húsvéti hímes tojások festését, mely országszerte elterjedt szokás, és szintén a nők munkája. A húsvéti hímes tojásoknak két fajtája van: az egyszínű, minták nélkűl festett „kraszanki” (festett) és a többszínű, különféle mintákkal befestett „piszanki” (írott) tojások, melyek közűl amazok inkább Nyugati, emezek pedig inkább Keleti Galicziában szokásosak. De azért sokszor egészen egymás melletti falvakban is váltakozik az egyik fajta a másikkal. A rajtuk lévő minták bámulatosan dús változatosságúak. Ugyanabban a faluban is a legkülönfélébb színezetűeket és mintázatúakat látni, de azért némely vidékeken mégis sajátszerű jellegük mutatkozik. Néha igazán meglepő, hogy egy-egy öreg parasztasszony durva nehéz kezével milyen finom mintákat tud rájuk karczolni. E minták anyáról leányra szállnak, s bennük szép és gazdag kincse van a régi népi és nemzeti díszítményi elemeknek.

Paraszt kézimalom és kosarak Makarewicz Gyulától