Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

24. fejezet - Galiczia

24. fejezet - Galiczia

Az Osztrák-Magyar Monarchia térképe.

Tájleírás

Krakó . Górski Konstantin Máriától, fordította Katona Lajos

A krakói „Ring”-tér. Bernt Rudolftól

Ha Bécsből Galicziába menet Sziléziának jóllétről és rendszeretetről tanúskodó városkái mellett és mezőségein átútaztunk s aztán a krakói nagyherczegségnek egy meglehetősen puszta és sivár részén is áthaladtunk, egyszerre csak kies dombok és nyájas, bár a nyugat felől közeledő útas előtt szegényeseknek tetsző falvak közé érkezünk. Krakónak költők énekében és festők ecsetjével sokszor lerajzolt vidéke ez. A házak ugyan többnyire szalmafödelűek, de jó nagyok és tágasak, erős fagerendákból vannak összeróva és takarosan kimeszelve. A kertek övezte falvak körűl a természet öntözte üde rétek terűlnek. A talaj általában meszes, az útak a zöld vetések vagy az aranykalászos földek között nyilegyenesen húzódó hófehér sávolyoknak tetszenek, a melyekre alig vet néhány magában álló, többnyire lecsonkolt fűzfa hamvasszürke lombja némi árnyékot.

Mentől közelebb érünk a városhoz, annál vonzótt a táj. A völgy mentén bükkök, jegenye- és vörösfenyűk borította szelíd dombok sorakoznak; sötét erdőkből karcsú, illatos nyírfák ágaskodnak ki. Olykor-olykor a Magas Tátra csipkézetes ormai is ide látszanak. Már jóval gyakrabban látható a menedékes emelkedésű Babiagóra. Ennek a nyár derekáig hófödte nagy hegynek a tövében fakad a Visztula, mely Lengyelország dalaiban és mondáiban ugyanolyan szerepű, mint Csehországéban a Moldva, vagy német földön a Rajna és a Duna.

A vasúttól nem messze legelőbb is a magasan fekvő Tenczyn várkastély ódon romjai látszanak, melynek puszta ablaküregein mintha száz szomorú szemmel nézne át az ég kékje. E düledék már magában is elég regényes arra, hogy köréje a rege pókhálója szövődjék. A tatárdúlás idején egy csapat ájtatos apáczát üldözött itt a mongolok vad serege. A szüzek buzgó könyörgésére csoda történt. A kis erdei kápolna, a melybe menekűltek, velök együtt hirtelen elsüllyedt a föld mélyébe. Helyén ma a „Szüzek sziklái” állanak. Ritka szerencséjű emberek állítólag többször hallották a most is alant lakó Norbert-szerzetű apáczák szent énekeit. Ilyenféle mondák és történetek Krakó környékén mindenütt hallhatók. Monda és történelem egyaránt hosszas háborúságokról, európai s kivált ázsiai népekkel való nagy küzdelmekről, az összes keresztény országoknak óriás mongol és mohamedán hadak ellen való védekezéséről regél. Midőn XIII. Gergely pápasága idején lengyel követek mentek Rómába, hogy újonnan alapítandó templomai számára szent ereklyéket kérjenek, állítólag azt mondta nekik a pápa: „Menjetek haza s vegyetek kezetekbe egy marék lengyel földet. Át meg át van az Krisztus védőinek vérétől áztatva”.

Ha a lengyel művelődéstörténelem emlékeit általában s kivált Krakó mivoltát érteni és méltányolni akarjuk, ilyen gondolatoktól áthatva kell e város felé közelednünk. Minthogy egészen sík terűleten fekszik a folyó partján, reggel felé rendesen áttetsző köd ezüst fátyolába van burkolva, melyből azonban kiemelkedik a királyi vár a székesegyházzal, meg nehány templom s bástya.

A „tornyos város”, a hogy Schiller nevezi, mintegy szemeink előtt bukkant föl. Úgy tetszik, mintha a jelenből a múlt idők kellő közepébe jutottunk volna. S részben csakugyan így is van, mert nézzük csak a várkastély felé vezető görbe, útczát, a melyben évszázadok óta kanonokok laknak. Milyen csöndes, milyen kihalt és ünnepélyes! Szinte csodáljuk, hogy az útcza kövezetét fű nem veri föl. Krakó igazán olyas város, mint Brügge, Mecheln vagy Pisa, a hol az emberélet is annyira hasonló a növényzetéhez, hogy szinte természetes, ha a füvet megtűrik az útczákon. A kanonokok házai maguk is olyan tisztes, ódon tekintetűek, mint a gazdáik, s nagyobb részüknek még ma is megvan a régi homlokzata. Az élénkebb útczák azonban már elárúlják, mennyit veszített Krakó hajdani középkori színezetéből. Tűzvészek, háborúk, ellenséges dúlások egyaránt részesek ebben; a fő részes azonban a városnak századunk első felében volt nagy szegénysége. Akkor rombolták le a régi városházát, a város falát és dűledező bástyáit. Az 1815-ben alakúlt krakói köztársaságnak nem volt pénze költségesebb építkezésekre. A mit csekély fáradsággal nem lehetett kijavítani, azt irgalmatlanúl lebontották. A húszas években a várost még őrtornyokkal ékes falkerítés övezte; elpusztúlása, mit akkor senki meg sem sóhajtott, ma mérhetetlen veszteségnek mondható. Az anyagilag és szellemileg is tönkre jutott Krakóban akkortájt nem igen keltett visszhangot az általánossá lett romanticizmus, a középkori élet és művészet újjáébredő méltánylása és szeretete. Mai napság a régi bástyafalak helyén díszes kertek és ültetvények vannak, a melyeknek szép hárs- és gesztenyefái azóta már bizony megvénűltek, tisztesek és árnyékot adók. Ma már ezek is régiségek. Csupán az éjszakai oldalon áll még négy torony, melyeket a lerombolt erődítmények emlékeiűl épségben tartottak.

A város mai képében is nevezetes, habár nem uralkodó hely jut a középkori emlékeknek. Az útas azonban sokkal több renaissance-kori, mint csúcsíves vagy épenséggel román művészeti emlékkel találkozik. Mindenekelőtt azokra az olasz mesterekre gondoljunk, a kik a XVI. és XVII. században már nem a polgárság, hanem a királyok és a főnemesi méltóságok megrendelésére dolgoztak. Számos téglából épűlt temploma és a magánházaknak utóbbi időben úgy szólván rendszeresen történő eléktelenítése mellett is, Krakó még napjainkban is inkább a java- és későkori renaissance valamely olasz városának, mint valamely középkori német városnak a mása.

Az útczán lefelé haldva, a kapuk és ablakok szemöldökívein latin fölíratokat olvasunk. Valamennyi a legtisztább humanista szellem tanújele s annak a naiv lelkesedésű, nemes és nagyratörő kornak a boldog optimizmusára vall. Egykor a legtöbb házon kőből faragott szentképek voltak; ezek ma már többnyire eltűntek; csak imitt-amott pislog még esteli órákban egy-egy jámbor kéz gyújtotta mécses a Boldogságos Szűz képe előtt. De a humanisták tudós nyelvén írott s kőbe vésett velős mondások még ma is meglévő díszei számos magánháznak s ilyenféleképen szólnak az idegenhez: „Pateat amicis et miseris.” „Sibi amico et posteritati.” „Tecum habita.” „Operosum est cunctis placere.” „Virtus labore nitescit.” „Regen honora, Deum cole, libertatem tueare.” A kanonok-útcza két más házán pedig ezek olvashatók: „Procul este profani.” „Nil est in homine bona mente melius.”

De ne időzzünk tovább e mondásoknál, hanem inkább lépjünk be a kanonokok házainak az udvaraiba. Rendesen oszlopcsarnok veszi körűl a középkorias parányi udvart, a mi az olasz renaissance-kori paloták kicsinyben való utánzatának látszik. A jó nagy kapun át többnyire kertre láthatunk, mely szép nyári napokon üde színben díszlik. A fák levelein olyan élesen törik meg a világosság, a kis udvar oszlopai oly nemes alakzatúak és karcsúk, a boltívek alatt olyan pompás hűs árnyék van s mindenütt olyan andalító béke honol, hogy az ember képzeletben akár valamely éjszak-olaszországi városba álmodhatja magát. De hogy ezt a krakói nyári hangúlatot amúgy igazában élvezhesse valaki, e város szülötteként jól kell ismernie annak titkosabb zugait, vagy ha idegen, akkor valamely ismerős és műértő vezetővel kell a várost bejárnia. Különben legfölebb néhány pompás templom és különféle ódon épűlet s talán itt-ott egy-két érdekes részlet fog a szemébe tűnni, de azért mégis úgy fog a városból távozni, hogy annak igazi vonzó szépségei elkerűlték a figyelmét. A legtöbb idegen látogató aligha fogja Krakó szép és műveltségtörténeti szempontból érdekes részleteit mind meglelni. Mert e tekintetben ugyancsak kevés történt az útas figyelmének a fölkeltésére. Az Írás ugyan azt mondja, hogy a „kövek kiáltani fognak”; itt azonban legfölebb a beavatott érti meg a szavukat, mert csak lengyelűl beszélnek. Pedig a mi mondani valójuk van, talán elég érdekes lenne arra, hogy más nyelvekre is lefordítsák. Ekkor aztán napvilágra derűlne az ódon város minden nevezetessége, teljes költői szépsége.

Krakó képe a XVII. században. Merian (1695) nyomán

Mi a vasúti pályaház felől lépünk be Krakóba, miután futólagos pillantást vetettünk a város körűli ültetvényekre. Hogy a tulajdonképeni városba jussunk, előbb át kell a régi erődítések maradványai haladnunk. Itt mindenekelőtt egy fehéres szürke darab falat és négy, téglából épült megbarnúlt tornyot látunk; balkéz felől áll a paszomántos-bástya. Ezután a Szent Flórián-kapu következik. Mind Csehországban Nepomuki Szent János, úgy Galicziában mindenfelé a tűzvész ellen védő Szent Flórián szobrait látni fába és kőbe vésve nyilvános tereken és útczasarkokon. Krakónak valaha hét kapuja volt, míg ma csak ez az egy áll. A mutatós, vaskos négyszögletű épületű eredeti teteje már nincs meg; a jelenlegi a XVII. századból való, de már 1683-ban, mikor Sobieski III. János király Bécs fölszabadítására indúltakor az itt álló Mária-kép előtt imádkozott, a kapunak egészen a mai alakja volt. Jobbra a kaputól két más torony látható: az egyik, a félkör-alakú, az asztalosczéhé volt a háborús időben ennek oltalmára volt bízva; a másik, a nyolcszögletű pedig, az ácsoké. A hajdani kettős falnak, vízároknak, fölvonó hídaknak, bástyáknak és karósánczoknak ma már nyoma sincsen. A Flórián-kapuval szemben áll a XV. század végén épült barbakán. A Krakó régiségeinek méltatásában oly nagy érdemű Essenweinnek, a germán múzeum igazgatójának magyarázata szerint „ez egy udvart kerítő kerek előépítmény, a mely külső erődítésűl szolgált.” A barbakánok arra valók voltak, hogy a támadóktól ostromolt város polgárai a falaik előtt megjelent ellenséget lövésekkel és kőhajításokkal lehetőleg távol tartsák a kapuktól. Az úgy nevezett „rondella” ma már kissé csonka és nem függ össze a Szent Flórián-kapuval, részben pedig a város mai színtje alá sülyedt. Mindazonáltal még ma is a város legérdekesebb látnivalói közé tartozik s a középkori erődítések egyik legnevezetesebb és legritkább példaképe. Karcsú tornyocskái és lőrései nagyban emelik Krakó műveltségtörténeti és festői érdekességét.

Még mielőtt a Flórián-kapun belépünk, figyelmünket egy, a régi falra támaszkodó épület ragadja meg, a mely azelőtt fegyvertárúl szolgált. Ma a Czaroryski herczegi család gyűjteményeinek egy része van benne elhelyezve. Több, mint egy évszázaddal ennekelőtte, a mikor a „Lengyelország” név még ott volt a térképeken, egy nemes, fenkölt lelkű és művészetkedvelő hölgy, Czartoryska Izabelle herczegnő, régiségek, könyvek, képek, kézíratok, hazafias emlékek és mindenekelőtt Lengyelország történetére nézve fontos okíratok gyűjteményének alapját vetette meg. A falusi kastély, a melyben e kincseket őrizte, utóbb az oroszok birtokába kerűlt. Az 1830. évi fölkelés után, mely alatt a nagy fáradsággal gyűjtött tárgyak egy része elpusztúlt, vagy elkallódott, a herczegi családnak az országot el kellett hagynia. A mi gyűjteményből megmaradt, azt Francziaországba vagy Galicziába vitték s itt újabb vásárlásokkal gyarapították. Ma ismét egy födél alatt van az egész gyűjtemény. A képtár annak idején Párisba kerűlt, a hol európai hírnévre tett szert. Pedig a képek még talán a legkevésbbé értékes részei az egész gyűjteménynek, a mely agyag-műipari termékekből, ötvösművekből, zománczokból, szövetekből, fegyverekből áll. Igen becses a könyvtár s még ennél is fontosabb az okírattár.

A krakói barbakán (rondella). Weber Antaltól

A városba lépve, legelőbb a híres Ring-térre érünk. Az oda vezető útcza szűk, mint a falakkal kerített középkori városok útczái rendesen; de a házain mér nincs meg a hajdani jelleg s a járó-kelő lakosok többnyire szegényes, szomorú tekintetűek. Annál meglepőbb egyszerre a tágas gyönyörű tér, a melyre a szűk útcza torkollik. Előttünk állnak a téglából emelt nagy Mária-templom magasba nyúló tornyai. Valamivel jobbra a teret ketté osztják az eredeti, szeszélyes építkezésű posztó-árúcsarnokok. Mögöttük a városház hatalmas tornya emelkedik. A körben álló házak és paloták ugyan részben új és épen nem stílszerű alkotások, de azért mégis a nagy többségben lévő ódon és tisztes épületek csodálatos hatása az uralkodó, a mely egy egészen más világba ragad bennünket. Épen most üti a delet. Az imént még félig üres tér egyszerre megnépesűl, az emberek leveszik a kalapjukat és imádkozni kezdenek. Az „Urangyala” ájtatos harangszava kondúl meg az egész városban. Azután pedig a Boldogasszony templomának tornyáról sajátságos, messzire elhallatszó és mégis szelíd dallam hangzik le. Krakóban a nem egy délnémet és éjszak-olaszországi város lakóit gyönyörködtető harangjáték helyett a nappal és éjjel minden óráját a Mária-templom tornyának kürtösei jelzik egy régi dallammal, a melyet a négy égtáj felé fordúlva négyszer ismételnek. Májusban, mint a Boldogságos Szűznek szentelt hónapban, ezenkivűl a torony kürtösei korán reggel, mindjárt napfölkelte után néhány áhítatos dallammal ébresztik a még alvó város lakóit.

A Mária-templom két magas, idő haladtával megbarnúlt téglatoronnyal néz a Ring-térre. A baloldali karcsúbb és magasabb s eredeti, könnyed tetőzetben végződik. Középső csúcsát nyolcz kis tornyocska veszi körűl. Onnan hangzanak le óránként az imént említett kürtszózatok. A másik torony jóval alacsonyabb és barok stílű födele van. A monda azt tartja e tornyokról, hogy két testvér építette azokat. Az egyik csak azon volt, hogy a maga tornyát mentűl magasbra emelje, míg a másik széles, vaskos gyámfalakra építette a magáét. Mikor aztán az ifjabbik látta, hogy magasabbra már nem emelheti a maga tornyát, mert több terhet már nem bír el az alapépítmény, kétségbeesett fájdalmában eszét vesztve, agyonszúrta a bátyját. E miatt maradt a másik torony csonka. A kés, a melylyel a testvérgyilkosságot elkövette, ott függ a posztó-árúcsarnok kapualjában.

A Mária-templom első, 1226-ban megkezdett faépítményéből semmi sem maradt fönn. A mai sokkal későbbi időre vall s leginkább a XIV. század második felének az építészeti jellegét viseli. Csúcsíves téglaépűlet, a melyen azonban számos, kőből faragott részlet és megkezdett, de be nem fejezett gyámpillérek és gyámívek nyomai láthatók. A Mária-egyház Krakó legszebb és legrégibb temploma. A város hajdani gazdag polgárságának a történetével áll szoros kapcsolatban, mint egész nemzedékek hitbuzgalmának emlékjele.

Az országnak a XIII. században a tatárok berohanásakor történt elpusztítása után Szemérmes (Pudicus) Boleszláv, Krakó és Sandomir fejedelme, német telepeseknek szabadalmat adott, hogy a magdeburgi városi jog szerint szervezkedjenek. Így a város felében németté lett s a Mária-templom volt hosszú időn át a német lakosság egyháza, a melyben az idegen eredetű polgárság keresztelkedett és temetkezett. A XIV. századbeli keresztelőkápolnán német fölírat van. Még a XVI. században is két nyelvű volt itt az isteni tisztelet, míg végre a lengyel nyelv jutott egyedűli uralomra. A németeknek ez óta a közelben álló Szent Borbála-templomocskát engedték át.

A Boldogasszony templomába lépve, mindjárt megakad a szemünk a szentély hátterében lévő három, igen régi színes ablakon, a melyeknek üvegei szafirok, topázok és rubinok mozaikjához hasonlóan ragyognak. Ez ablakok előtt a Veit Stoss óriási szárnyas oltárának aranyos alakjai emelkednek; az oltár, ha a szárnyai ki vannak tárva, középső képén a Boldogságos Szűz halálát ábrázolja az apostolok között. Ha ellenben az oltár szárnyai be vennek csukva, akkor egészsor újtestamentomi jelenet látható rajta, csillagokkal gyéren behintett égszínkék alapon.

Midőn néhány évvel ez előtt az ódon templomok kijavították, falait Jan Matejko színes ábrázolatokkal díszítette. A szentély falaira angyalokat festett, a kiknek mindenike egy szalagot tart, melyen a lorettói litánia egy-egy czíme olvasható. A templom falain a „Salve Regina” hymnus szavait látni, a főhajóban meg különféle czímereket, így a czéhekéit, az egyetemét, stb. A tető boltívei csillagokból álló s egymásba font arany szalagokkal vannak díszítve. E tarka ékítmények ma még talán kissé nyugtalan, rikító színezetűek, de az idő már is kezdi a színeket tompítani s remek összhangba olvasztani. Annyit már most is kénytelen bárki is elismerni, hogy e festmények egy ihletett nagy szellem alkotásai. Ha azonban igazán kívánjuk méltányolni e fölötte merész és teljesen egyéni izlésű polychromia hatását: akkor este, pl. a májusi ájtatosságok idején, vagy a karácsonyi éjféli mise alkalmával, avagy nagyszombaton a föltámadási körmenetkor lépjünk be a templomba. Ilyenkor, a gyertyák ragyogó fényénél a színek bámúlatosan nyugodt és szép harmoniába olvadnak, s a csillagok úgy tündöklenek a boltozatról, mintha valami ködfátyolon át szürődő fényű igazi csillagok volnának.

Az újjáalakításkor a templom ablakainak fehér üvegtábláit ólomkarikákba foglalt zöld korongokkal s utóbb néhány pompás színes ablakkal cserélték föl. Egyebekben azonban a legnagyobb kegyelettel megőriztek minden régi emléket. Nem bántották sem a barok oltárokat és énekkarzatokat, sem a modoros képeket. Nem mozdították el helyéből sem a szentségtartó, sem a trébelt ezüstlemez-hátterű feszűletet. Megmaradt a nyakán aranygyapjas rendet viselő lengyel fehér sas is az oldalhajóban, a melynek a gépezete úgy van szerkesztve, hogy a nagy madár lebegteti a szárnyait. Számos, régi századokból való síremlék is megmaradt a templomban. Képünk is egy ilyent mutat, az 1516-ban elhúnyt Salomon Péterét, a ki mindjárt a főoltár mellett van eltemetve. A templomban körűljárva, igen sok krakói polgár, tudós és rangbeli ember síremlékét látjuk még; egy részük a korai, szerényebb, másik a már pompásabb renaissance, s végűl a még későbbiek egy még pompázóbb műizlés alkotásai. Mellettük vannak az ország legutóbb elhalt kiválóbb fiainak és leányainak egyszerűbb emlékei. Évek, évszázadok suhantak el a „Miasszonyunk”-temploma fölött, s minden évszáz, sőt minden évtized is hagyott benne valami emléket.

Salomon Péter síremléke a krakói Mária-templomban Siegl Károlytól

A Boldogasszony-egyháza mellett állt a Szent Borbála templomocskája, melyről azt tartja a monda, hogy a krakói plebánia-templom építésénél foglalatoskodó kőmívesek a szabad idejük alatt építették. A Boldogasszony- és a Borbála-templom közötti szöglet a város legjellemzőbb helyei közé tartozik, a mit a krakói művészek már jó régóta észrevettek, s ezért elég nagy számmal láthatni az olyan történelmi, vagy genreszerű képeket, a melyeknek ez a hely a színterük. A templomocska belsejét alaposan elrontották, de a külsején két igen kedves kis toldalék-építmény tűnik szembe: az egyik a XVII. század elejéről való kápolna, a másik pedig a gyönyörű csúcsíves előcsarnok.

Most a kisRing-térre mehetnénk, a hol, mint a veronai Piazza d’Erbe-n, jókedvű kofák árúlják ernyők alatt, vagy deszka bódékban a gyümölcsöt. Mehetnénk mindjárt a „Heugasse”-n át is, ezen a szűk, egészen középkorias útczán, mely a nevezett térre vezet. Egyik oldalán áll a diákok bursája, egy későbbkori nagy épűlet, a másikon pedig a „szürke ház” kopasz, kevés ablakú falai merednek. Állítólag ebben az olasz városok erősségszerű kastélyaihoz hasonló házban lakott a szép Eszter nevű zsidónő, Nagy Kázmér kedvese. Azonban minden efféle részletnél, a milyen igen sok van Krakóban, nem időzhetünk. Térjünk tehát vissza inkább a nagy Ring-térre s annak történelmi nevezetességű házaihoz, a melyeken közönséges homlokzataik mellett is akad itt-ott még mindig egy-egy érdekes részlet. A boltíves kapualjak részben még megvannak; a termekben, melyeket hajdan az idegen hatalmak követei laktak, a mennyezetet nagy, faragott gerendák tartják; itt-ott még egy-egy régi vaskos kandalló is áll. Itt a hagyomány szerint a velenczei, amott a törökkövet talált vendégszerető fogadtatásra; ismét másutt meg a királyi pénzverő-intézet helyisége volt. Az a ház a Krakóban letelepedett számos olasz családok valamelyikéé volt, emebben meg, a mely most a Potocki grófoké, hírneves humanisták laktak; később könyvkereskedés költözködött beléje. Nagy Péter fia, utóbb Poniatowski József herczeg, később a szász király s egyúttal Varsó fejedelme, legutóljára pedig I. Ferenc József Ő Felséges és Rudolf főherczeg voltak e házban szálláson. Ma itt a krakóiak, valamint idegen művészek és műtörténészek egy elsőrendű képgyűjteményt láthatnak, a melyből főkép egy Giorgionának tulajdonított pásztorjelenet válik ki. Így a házak mind a múlt időkről regélnek annak, a ki kapuikon át szép előtornáczaikba vagy boltívekkel szegett udvaraikba bepillanthat.

A legtöbb regélni valója azonban kétségtelenűl a posztó-árúcsarnoknak (Sukiennice) van. Ez is Szemérmes Boleszláv 1257. évi szabadalmának az idejéből való. Eredetileg két sor boltból állott, utóbb azonban a város legsajátszerűbben érdekes és jellemző épületeinek egyikévé lett. Húsz évvel ezelőtt kitatarozták s ma megint szép csúcsíves boltjai vannak, és jóllehet az építészet legkülönbözőbb korainak nyomai láthatók rajta, ezek a töredékek mégis mind olyan szerencsés összhangban vannak egymással, hogy az egész épült attikájával, fantasztikus faragott díszítményeivel, keresztfolyosóinak csúcsíves bolthajtásaival, Matejko rajzai után készűlt oszlopfőivel tökéletesen egymásba olvadó s teljesen sajátszerű krakói alkotásnak mutatkozik. A középrészen végig egy hosszú, dongaboltozatú födött csarnok vonúl, a melynek mind a két oldalán az árúsok és vevők mozgalmától élénk és hangos boltok vannak. Itt régebben s még a közel múltban is különféle nagy ünnepélyeket tartottak, a melyek némelyikének még ma is él az emléke. Itt üdvözölték 1809-ben Poniatowski József herczeget, Napoleon hadseregének a vezérét; legutóbb pedig 1880-ban, I. Ferencz József Ő Felsége látogatása alkalmával bálteremmé alakították át e csarnokot. Az épület első emeletén két művészeti intézet helyiségei vannak. Az egyik a régi és nagy érdemű művészeti egyesűlet; a másik, a fiatalabb, 1879-ben alakúlt a Rómában élő világhírű Siemiradzki Henrik áldozókészségéből. A nemzeti múzeumban napról-napra gyarapodnak a múlt és jelen lengyel művészetnek emlékei. S habár a gyűjtemény ma még nem tartalmaz annyit, a mennyiből a lengyel festészet fejlődésének menetét, vagy akár csak mai virágzását is meglehetne ítélni: azért a műbarátnak mégis gazdag tanúlságot nyújtanak az itt kiállított képek és szobrok, faragott és vésett kövek, meg a közép- és a renaissance-kori lengyel szobrászatnak eredetiben vagy gipszöntvényekben látható alkotásai, valamint a rutén egyházi festészet művei.

A krakói Borbála-templom kapuja. Lipiñski H.-nak a bécsi műtörténelmi múzeumban lévő vízfestménye (1881) nyomán.

A posztó-árúcsarnok közelében egy torony emelkedik, az elpusztúlt városház utolsó maradványa. A terjedelmes épűletek, melyek még századunk elején is mellette állottak, eltűntek, s eltűnt az a nagy mesterséggel szerkesztett középkori óra is, a melyből amaz idők divatja szerint minden óraütésre allegoriai alakok jöttek elő. A csúcsíves építésű torony, mely ma díszítményeinek nagyobb részétől meg van fosztva és későbbi korból való tetővel van födve, szomorúan áll így magában s úntalan az elmúlt szebb időkről látszik búsan elmélkedni. Órája a mai nemzedéknek is jelzi ugyan a futó idő múlását, de olykor-olykor bizony meg is téved, mintha már nagy vénsége miatt csak ügygyel-bajjal tudná a kötelességét teljesíteni. Éjjel azonban, kivált holdvilágnál, még mindig bámúlatosan méltóságos az alakja, a mint Isten újjaként nyugodt fönséggel emelkedik a jelenkor sürgő-forgó életéből a csöndes magasságba. Innen néz alá a nálánál is régibb Szent Adalbert-templomocskára, melynek valamikor román stílusát a későbbi kor barokká változtatta.

Hetenként kétszer van Krakóban vásár, s ilyenkor a város környékéről beözönlő parasztság sukmanos[143]* alakjai árasztják el az egész Ring-teret. Hangos, színes és igen élénk akkor az egész város. Néha egy-egy paraszt lakodalmas menet is vonúl át a piaczon; a menyasszony a hozzátartozóival a kocsin, a vőfélyek pedig elől lóháton. Több szomszédos falu ugyanis a Mária-templom plebániájához tartozik, s mindazok a leányok, a kik olyan majorban születtek, a honnan még meglátni a Boldogasszony templomának a tornyait, csak az ebben nyert egyházi megáldást ismerik el érvényesnek. Legélénkebb azonban e tér az úrnapi körmenet alkalmával. A körmenetet magát ugyan a fényes olaszországiakhoz, vagy a bécsihez képest kisszerűnek, vidékiesnek kell mondanunk; de annál élénkebb a népség tarka színezete, annál megkapóbb a résztvevők mély áhítata. Egész héten át lobognak a városban a zászlók, míg az ünnep nyolczadán ismét körmenettel az egész szent idő be nem záródik. Mikor az utolsó zászlóvivő betért a Mária-templomba, nyomban egy igen eredeti népmulatság kezdődik. Századok előtt, úgy mondják, a tatárok épen ily ünnepnapon rontottak be Krakóba; de egy külvárosi halász egy csapat ifjú emberrel kivert őket. E halásznak egy utóda azóta évenként tatárnak öltözve fa lóra ül s nagy néptömeg kiséretében a Ring-térre vontatja magát. A ki a közelébe jut, azt botütésekkel riasztja el, míg az ablakokból pénzt hajigálnak a tenyerébe.

A krakói Ring-térről minden égtáj felé nyílik egy-egy útcza. A legnevezetesebb a „Burg” felé visz s ezt máig is „Burg”-útczának híjják. Mielőtt azonban ebbe betérnénk, fordúljunk nyugatnak az Anna-útczába és látogassunk el a Jagello-féle egyetembe.

A krakói egyetem, melyet 1364-ben Nagy Kázmér alapított, Jagello László pedig 1400-ban kiegészített, a legrégibb és leghírsebb európai egyetemek egyike. Nagy számmal látogatták hajdan magyar, svéd, svájczi és különösen német tanúlók. A történelmi Faust, „Georgius Sabellicus”, „Faustus iunior”, „magus secundus”, nagy valószínűséggel a Jagello-véle „studium generale” tanítványa volt. Csak a XVII. században indúlt e főiskola hanyatlásnak, a melyből azonban a lengyel köztársaság utolsó évtizedeiben rövid időre ismét kiemelkedett. Ma megint újabb fölvirágzásnak indúlt.

Az Anna-útczában levő egyetemi épűlet a XV. század végéről való vagy a XVI. elejéről. Tantermek azonban ma már nincsenek benne, csak könyvtárúl szolgál, a mely kivált régi lengyel nyomtatványokban igen gazdag s 200.000-nél több könyv és 5.000-nél több kézírat van benne. Ezek közül főleg a Codex picturatus említendő, mely Krakó város régi czéh- és kereskedelmi szabályzatait tartalmazza és gyönyörű díszfestésekkel ékes. A könyvtár látogatóinak a fejedelmek és más híres emberek itt jártát megörökítő vendégkönyvben a sok nevezetes névaláírás közt meg szoktak mutatni egy pergamen könyvet, melynek az egyik lapján egy nagy fekete folt van. Ez a könyv állítólag ama Twardowsky tulajdona volt, a ki lengyel Faust néven ismeretes; a fekete folt pedig az ördög karmainak a nyoma, a melyekkel a varázsló könyvét megragadta.

Több rendbeli átalakítás és toldás-foldás a hajdani „Collegium maius”-t, a mai könyvtár épületét nagyon megváltoztatta. A legutóbbi helyreállítás (1841–1864) alkalmával a különböző és különféle korbeli épűletek művészi egyöntetűségbe kerűltek egymással a nélkül, hogy azért eredeti jellegüket elvesztették volna. Minden arra menő tekintetét leköti az Anna- és a Jagello-útczára néző két homlokzat. De be kell lépnüni az épűletbe s egy pillantást vetnünk Szent Cantius János, az egyetem egykori tanára s ma védszentje lakásába és kápolnájába, meg kell állapodnunk a belső udvarban, ha e régi épüleg egész sajátszerű varázsát és hangúlatát méltatni akarjuk. Köröskörűl egy folyosó van, a melynek a boltívei mesterien kovácsolt gót oszlopokon nyugszanak. Az oszlopos folyosó fölött a falakon féldomború művek, ajtóbélletek, erkélyek és emléktáblák láthatók. A fal fölé messzire kirúgó, födél fa gyámgerendákon nyugszik. Az udvarban ünnepies csend honol még a reggeli órákban is, a mikor a könyvtár látogatói annak termeibe sietnek. Az udvar közepén egy kút van, a melynek helyére nem sokára a fiatal Copernicus szobra kerűl, ki a krakói egyetem tanítványa volt. Érdemes az összes boltíves termeket is végigjárni, melyeket híres férfiak emlékszobrai díszítenek, nemkülönben a „Stuba communis”-ba is betekinteni, a melynek még megvan az erkélye s a hol a Jagello család utolsó sarja, Anna királyné, Báthory István felesége egy izben a tanárok közt megjelent.

A mai könyvtárépűlet szomszédságában az egyetemmel kapcsolatos különféle tudományos intézetek vannak. Így az egykori „Colegium maius” mögött a „Collegium minus” határozott jelelg nélküli épűlete, az állattani gyűjtmemény, a vegytani laboratorium s mindenekelőtt a „Collegium novum” új épűlete, mely 1887-ben nyílt meg s főkép humanista és jogtudományi előadások czéljaira szolgál. Építője szépen alkalmazkodott a környezethez. Dicsérendő különösen az épűlet belseje, melynek dísztermét, tanács- és tantermeit becses festmények is ékesítik. A klinikák, kórházak, dolgozó helyiségek, a boncztani terem, a növénykert, valamint az egyetemhez tartozó többi intézetek a város belsejétől távol, a keleti városrészben vannak.

A hajdani „Collegium maius” mellett van a Szent Anna gymnasium, a melynek híres falai közt sok nevezetes ember nyerte kiképzését. Ezen iskola növendéke volt egyebek közt Sobieski János is. Az útcza másik felén, a gymnasiummal szemközt, van a Szent Anna templom érdekes barok épűlete, a mely a XVII. század végén, a római St. Andrea della Valle egyház mintájára épűlt. A templom falait az egyetem tanárainak arczképei és síremlékei díszítik, a kereszthajó oltárában pedig Szent Cantius János ereklyéi nyugszanak. Copernicus Miklósnak és a lengyelek egyik legnagyobb költőjének, S³owacki Gyulának is itt van az igen szerény síremléke.

A Szent Anna templomból az ültetvényeken át a „Burg”-útczába menve, a püspöki palota előtt haladunk el. Az 1850. évi nagy tűzvész ezt az egész városrészt elpusztítitta s benne ez ódon épületet sem kimélte meg. Udvarán azonban még ma is láthatók egy remek oszlopcsarnok maradványai. Innen a kis térre kilépve, ha délnek fordúlunk, jobbkéz felől a hajdani gróf Wielopolski-féle palotát, mely ma törvényhatósági épűlet, és a Ferencz-rendiek templomát meg kolostorát, bal felől a Domokos-rendűek merész építésű templomát látjuk. Néhány évtizeddel ez előtt itt még egész sor oly épűlet állott, a melyekről már csak Krakó öregei tudnak. A térnek „Mindszentek-tere” neve azt tanúsítja, hogy itt valamikor ilyen nevű templomnak kellett lennie.

A krakói Jagello-féle könyvtár udvara. Weber Antaltól

Assissi Szent Ferencz tanítványai elég korán eljutottak Lengyelországba. A XIII. század második felének az elején Krakóban már templomuk épűlt. Azóta sok viszontagság érte ez egyházat, melyet az 1850-ki tűzvész miatt át kellett alakítani s a boltozatát lejebb szállítani. De azért még ma is sokat megőrzött a Ferencz-rendiek temploma egykori jellegéből. Itt látni példáúl az ország legrégibb geometriai díszítményű csúcsíves ablakait. Újabb időben a presbíteriumot kissé tarka, de legalább sajátszerű políchrom festéssel díszítették. A templommal szomszédos a kolostor, melynek gyönyörű csúcsíves keresztfolyosói vannak. Még a később, alighanem a XVIII. századból való festés sem ronthatta el e remek boltívek hatását. A falakon a krakói püspökök arczképeinek a XVI. század elejétől kezdődő sorozata függ, alattuk pedig számos síremlék és emléktábla látható. A ferencziek kolostora sokat tud annak regélni, a ki az ország történetében és mondai hagyományaiban jártas. Lokietek László itt rejtőzött 1289-ben s barátcsuhába öltözködve egy kötélen ereszkedett innen alá, hogy Henrik (Probus) boroszlói fejedelem harczosai elől menekűljön. Nem sokkal utóbb mint győztes uralkodó kerűlt vissza. Körülbelűl száz esztendővel később e kolostor éttermének falai közt történtek Lengyelország trónja örökösnőjének, Hedvignek jegyesével, ausztriai Vilmossal való titkos találkozásai. A herczegnő azonban végre is legyőzte szíve hajlamát s hazaszeretetearra indította, hogy Jagello lithván fejedelemnek nyújtsa kezét, a kiben erős szövetségest szerzett országának, s egyúttal vele a keresztény vallásnak ezreket nyert meg.

A tér másik oldalán áll a Domokos rendűek temploma, mely a XIII. század közepe táján épült. Az eredeti épűletnek még ma is vannak némi nyomai. A szerencsétlen 1850. év pusztítását ép oly szerencsétlen újjáalakítás követte. Dísztelen tornáczot építettek a templom elé, belsejét pedig egész sor új-gót szoborművel és festménnyel töltötték meg, a melyek Overbeck megannyi öntudatlan torzító másolatai. Ép oly drága, a mily roszúl sikerűlt fő oltárt állítottak, a falakat izléstelen tarka színezéssel vonták be; de a boltozat változatlan maradt s a régi faragott kapuzatot se merték bántani. Így a templom mindezek mellett is még mindig egyike Krakó legérdekesb látnivalóinak. A fő oltár közelében van Krakó fejedelmének, fekete Leszeknek (meghalt 1288-ban) a falba beillesztett kőemléke, valamint az a bronz lap, mely a híres Buonaccorsi Fülöp, másként Callimachus (megh. 1496) sírhelyét jelöli. A templom körűl évszázadok során néhány szép kápolna keletkezett. Ezek egyikében, a mely az első emeleten van és a barok izlés korában részleges átalakításon ment keresztűl, nyugszanak Szent Hyacinth (meghalt 1257) hamvai. A kolostornak igen szép csúcsíves keresztfolyosói vannak, melyekben a legutóbbi években érdekes román építészeti maradványokat találtak.

A Burg-útcza, mely a „Burg” felé megy, nem sokat őrzött meg régi jellegéből. Az a ház, melyben Veit Stoss lakott, ma semmiben sem különbözik a többi közönséges új háztól. Csak itt-ott látni a falakba illesztett régi faragványokat. De néhány templom mégis egy kis változatosságot ád azútcza ház-sorainak. Mindenekelőtt a nagyszerű Péter templom, mely valamikor a jezsuitáké volt s a XVI. század végén és a XVII-nek elején épűlt. A nemes barok izlésű épűletnek keresztalakú alaprajza és szép, könnyed kupolája van. Az egésznek zömökségét, elmés szerkesztését, úgy szintén a tér helyes fölhasználását Gurlitt is dicséri. Odább a Szent András templom következik, mely még nevezetes jeleit mutatja eredeti román jellegének. Végűl pedig a kis csúcsívű Szent Egyed templom, melynek szentélyében a renaissance-kori márványszékek említendők; ugyanitt a krakói czéh-szerű festészet néhány műve is látható. Jobbra ez egyháztól emelkedik Krakó méltóságos tekintetű vára, mely a Wavel nevezetű dombon áll. Valamikor több tornya volt, mint ma; a XVIII. század végén itt még három templom állott; ma azonban már csak egy van meg közűlök: a székesegyház.

A krakói székesegyház. Ohmann Frigyestől

A királyi vár (Burg) kaszárnyákká van átalakítva. Katonai kórházak veszik körűl; régi fényéből keveset hagytak meg a tűzvészek, ellenséges beütések és a katonák rongálásai. Csak kivűlről mutatós még ma is, a mint magaslatáról büszkén tekint le a városra. De az óriási pompás udvaron kivűl, a melyet három oldalán egy háromemeletes, de az újjáalakítás óta túlsádogan megterhelt oszlopos folyosó vesz körűl, az épűlet belseje valósággal szomorú látvány. A nagyobb termek egyikében a márvány oszlopokat fa pillérekkel pótolták, egy másikban a rekeszes díszű mennyezetet meszeléssel vonták be. A csúcsíves és renaissance építésű gyönyörű ablakokat befalazták, s a legszebb ajtók ma az ezred konyhájában vannak. A régi boltíves, egy pilléren nyugvó terem ma a betegek szobája. A Wawel egész déli oldalát csúnya új épűletek, irodák és kórházak foglalják el. Csak pár helyen látni még a régi stucco-munkát, a hajdani ajtóbélleteket és a Wasa uralkodóház egy-egy czímerét. Még három régi tornyocskának kis ablakocskákkal áttört téglafalai emelkednek a váron, a melynek ma már semmiféle újítgatással sem lehetne többé a Piastok és Jagellók korabeli képét visszaadni, legfölebb ha a XVI. századi alakját sikerűlne helyreállítani. A ki ma e várat meglátogatja, szemébe fog tűnni annak udvarán a következő két fölírat. Az egyik, a melyet mindjárt beléptünkkor olvasunk: „Si Deus nobiscum, quis contra nos?”, a másik pedig az említett erkélyen látható ilyen mélabús szavakban: „Tempora mutanter et nos mutamur in illis.”

A székesegyházra is nagyon ráférne a javítás.

A késő renaissance-kor kapun belépve, valami őskori állat lánczon függő csontjaira esik tekintetünk. Bal felől az óratorony emelkedik, melynek festői vörösréz teteje a XVIII. század elejéről való. Jobb oldalon az „ezüst harangok tornya” áll, a melynek négyszögű alja nyolczszögben folytatódik, a hajdani teteje azonban, sajnos, nincs meg s csak a legközelebbi újjáalakításnál fogja ismét régi képét visszanyerni. Az ajtószárnyak vasas veretűek és Nagy Kázmér (1333–1370) monogrammja látható rajtuk.

Krakó többi emlékszerű épűletéhez képest a székesegyház belseje alacsony tetőboltozatával lep meg bennünket. A falakon régi szobrocskákat és a hajdani festés nyomait látni. Későbbi időben fölaggatott szőnyegek takarják el az építészeti vonalakat. A belépővel szemben áll a XVII. századból való ezüst mennyezet, a mely Szent Szaniszló, krakói püspök és vértanú, Lengyelország védszentje koporsójára borúl. A szentély szép ülései mögött egy lebontott barok oltár maradványai vannak, a melynek lépcsői között három síremlék látható. Jobbra Hedvig királynőé, Jagello László feleségeé, balra Krakónak egy XVII. századbeli püspökeé, középütt pedig egy remek alkotású érczdombormű, Jagello Frigyes bibornok (meghalt 1503) emléke, a mely aligha nem a Vischer péter munkája.

A széksegyház történelmi nevezetességét és műbecsét azonban teljesen csak akkor méltányolhatjuk, ha sorra járjuk a hajó körűl álló hét oldalkápolnát is. A jobboldali elsőben két király márványemléke van, a melyek egyikét Veit Stoss vésője alkotta, továbbá két sajátszerű festésű szárnyasoltár. De ezen kivűl figyelemre méltók benne még a XV. század második feléből s rutén festőktől való falképek is. A következő káponákban különféle műizlésű alkotásokat látunk. Az egyikben Thorwaldsennek egy Krisztusa, majd egy márványból faragott nőalak tűnik szemünkbe, a melynek a mása a firenzei Santa Croce templomban van. A fő hajó falain és pillérein a XV. század nevezetes férfiainak álló vagy fekvő alakjai látszanak szinte megelevenedni, a mely síremlékek a csúcsíves építés korának hagyományos izlésétől a renaissance sokkal élénkebb műformáihoz való átmenetet mutatják. Tobább a Wasa-kápolna következik, a melynek belseje sírfölíratokal és nehézkes díszítéssel van túlságig elhalmozva, a külseje azonban a Zsigmond kápolna nemesb izlésű alakját utánozza. Emezt régóta a renaissance művészetnek az alpesektől éjszakra látható legszebb emlékeűl ismerik.

E kápolnát az olasz Berecci Bertalan építette 1518 és 1530 közt, a ki e művében egész művészi képzelő és alkotó erejét kifejtette. A díszítményekben a mythologiai alakjait a lengyel lovagkor hőseivel kapcsolatban ábrázolta s oly ékítéseket teremtett, a melyeket nem csupán krakói, hanem egyéb művészek is utánzásra méltó mintáknak ismertek el. A kápolna Öreg Zsigmond (1506–1548) költségén épűlt s ő alapította a benne lévő ezüst szárnyasoltárt is. Ma benne pihennek az ő és a fia, Zsigmond Ágost, meg a leánya, Anna, az utolsó Jagello-sarj, Báthory István nejének hamvai. Mind a három a kápolna sírboltjában van eltemetve, díszes vörös márvány síremlékeik pedig (olasz művészek alkotásai) fönn a kápolnában állanak.

A többi kápolnákban, valamint az oldalhajók és a szentély falai mentén is szobor szobor mellé és síremlék síremlék után sorakozik. Itt áll a majdnem egészen meztelenűl ábrázolt Potocki W³adymir, Thorwaldsen vésőjének műve: amott egy gyönyörű késő-gót síremlék, a Nagy Kázméré (meghalt 1370) következik. A vörös márványkoporsó, melyet köröskörűl domborművű alakocskák díszítenek, oszlopocskákon álló szép mennyezet alatt nyugszik. A szemben lévő jobboldali mellékhajóban van János Albert király (meghalt 1501) szép síremléke, a korai renaissance egyik nevezetes lengyelországi alkotása. A fő oltár mögött Wisnowiecki Mihály (megh. 1673) és Sobieski János (meghalt 1696) választott királyok barok emlékei láthatók; tovább pedig egy szép nagy kápolnában, a mely valaha a várpalotába nyílt, vörös márvány síremléken Báthory István (meghalt 1586) neve olvasható. S mindenfelé csupa emléktábla, kép és fölírat, melyek főméltóságok, püspökök és előkelő személyek neveit őrzik. A nemzeti köztudat a krakói székesegyházt már régóta olyanféle disztemetőnek tekinti, a minő az angol Westminster-apátság.

A Wawelen eltemettetni ma oly nagy kitűntetés, a minőről még csak álmodni sem mer senki. Most pedig a templom gazdag kincstára mellett, a régi ereklyetartók, ragyogó egyházai díszruhák, püspöksüvegek, kelyhek és a pápa aranyrózsája előtt elhaladva, melyet egy lengyel királynénak ajándékozott, leszállunk a sírbolt emlékeihez és koporsóihoz.

Legelőször a Szent Lénárt sírboltjába lépünk, a melynek román épűlete koczka fejezetű oszlopokon nyugszik. Benne és a véle kapcsolatos földalatti mellékhajókban vannak I. Zsigmond óta a lengyel királyok eltemetve, míg az elődei, a mint láttuk, fenn a templomban aluszszák örök álmukat. A nagy király egyszerű, de hatalmas, kőből faragott koporsóban pihen. Fia, Zsigmond Ágost és leánya, Anna, Báthory István neje, valamint Báthory is, renaissance izlésű ón koporsókban feküsznek. A Wasa család királyai, III. Zsigmond, ennek két felesége, mind a kettő a Habsburg-házból való osztrák főherczegnp, továbbá IV. László és neje, nemkülönben e család gyermekei, többnyire féldomborművekkel dúsan ékített sarkophagokban nyugosznak. Majd a későbbi lengyel uralkodók nagy és díszes koporsói következnek. Közűlök azonban hiányzik az utolsó lengyel királyé, Poniatowski Szaniszló Ágosté, a ki messze távolban, Szent-Pétervárott van eltemetve. Itt van azonban más két nagy lengyelé, ú. m. Poniatowski József herczeg, I. Napoleon Tábornagyának, a lengyel Bayardnak, és Kosciuszko Tádénak sírhelye.

II. Zsigmond Ágost síremléke a krakói székesegyházában. (a kettős síremlék alsó része) Siegl Károlytól

És 1890 óta a Wawel sírboltjának egy új lakója is van, a ki ugyan nem volt király és hadvezér, de koronát viselt a költők országában. Mickiewicz Ádám az, Lengyelország legnagyobb lantosa, ki Konstantinápolyban halt meg, Páris közelében talált ideiglenes sírhelyet, utóbb pedig népe a legnagyobb kitűntetésre, a nemzeti Pantheonban való eltemetésre méltatta. Legnagyobb műve a Boldogságos Szűzhöz intézett fohászkodással kezdődik, s ezért annak a csodatételeiről híres Mária-képnek a másolata függ a sírmeléke fölött, melyet a költő ifjú korában lithván földön látott. Nemsokára a Ring-téren is díszleni fog emléke. Pedig Mickiewicz életében soha sem járt Krakókban, s pályája második, hosszabb részét számkivetésben, a lengyelek lakta országok határain kivűl töltötte. Az első nagy költő, a ki Krakót, igaz, hogy e város legszomorúbb hanyatlása idején meglátogatta, Goethe volt, a ki 1790 őszén itt járt.

De térjünk vissza a királyok sírboltjából a szabad ég alá, a fényes napvilágra, s hallgassuk a vár tövében álló fák lombjainak susogását, a Visztula habjainak mormolását és a székesegyház öreg harangjának ritkán megszólaló hangját. A nagy ünnepeken kivűl csak május másodikán, a saját nevenapján kondúl meg e harang, a mely I. Zsigmond királyról van elnevezve. 1520-ban öntötte a nürnbergi Behem János mester. Midőn a templomtól külön álló magas tornyában meghúzzák, az egész városon átrezeg méltósággal teljes hangja és ünnepi merengésbe andalítja a lelkeket.

Most pedig kerűljünk vissza a várba s vessünk annak éjszaki ablakaiból egy pillantást az alant elterűlő városra, a melynek templomain és ültetvénykoszorúján túl a külvárosok következnek. Balra van a „Piasek” (Homok) a karmeliták templomával és kolostorával. Az egyik falon Hedvig királynő kőbe mélyesztett lábnyomát mutogatják, a ki ugyan nincs szentté avatva, kit azonban a lengyel nép, úgy, mint a franczia nemzet d’Arc Johannát, szentként tisztel. Jobbra, a nézőtől távolabb van a „Kleparz”, a régi oklevelekben „Clepardia” vagy „Florentia”. Ez utóbbi nevét e külváros a Szent Flórián-templomáról kapta, mely ma már egészen elvesztette régi alakját. Benne azonban nevezetes egy szobrászati ábrázolatú késő-gót triptychon, továbbá Kulmbachi Suess János festő néhány legszebb alkotása. A Kleparzon túl lévő síkságon mezők, fákkal szegélyezett útak, falvak következnek, a melyek némelyike telve történelmi emlékekkel; még odább magaslatok, a melyek már Ausztria határain kivűl állanak.

Hogy Krakó déli környékét egy szempillantással áttekintsük, elég a vár falának azon tájékára mennünk, a hol egy barlangban tartózkodott hajdan a rege szerint ama szörnyű sárkány, melyet a város alapítója, Krak, ölt meg. A háttér távolában a Tátra-hegység emelkedik. A látókör szélén a bielanyi kamalduliak templomának tornya, a folyóból emelkedő ködön túl pedig a tynieci templom és a XI. században alapított benczésrendű apátság romjai látszanak.

A Walwelen álló nézőhöz közelebb a Visztula kígyódzik. Bal partján áll a Szent Norbert-rendű apáczák XII. században alapított kolostora, a melyet újabb időben történt átalakítása sem fosztott meg kiváló festői külsejétől A kolostortól jobbra téres községi legelők mögött a Czartoryski herczegek kastélya fehérlik, a melyet a XVI. század egy hírneves humanistája épített, ma pedig műkincsek töltenek meg. A síkon túl pedig egy dombtetőn emelet sírhalom, egy a maga nemében páratlan emlék emelkedik. Krakótól délre van a város mondai hírű alapítójának, a sárkányölő Krak- vagy Krakusnak sírja. Keletre meg, Mogi³a telepítvénye közelében, a melyet régi oklevelek „Clara Tumba” latin néven emlegetnek s a mely a XIII. században alapított cisterci apátsághoz tartozik, egy másik sírdomb van, ama szintén mondai emlékű Wanda fejedelemnő emléke, a ki állítólag a Visztulába ölte magát, hogy kezét ne kelljen idegen, német lovagnak nyújtania. Midőn 1818-ban Kosciuszko hamvait Krakóba vitték s a Wawelen a királyok mellé temették, az az eszme merűlt föl, hogy Lengyelország függetlenségi harczai utolsó hősének épen olyan emléket állítsanak, a minő kettő ama regében halhatatlan hajdankori alakok nevét őrzi a város határában. A társadalom legelőbbkelő személyiségei kordékat húzva, maguk hordták össze a feltöltendő dombhoz a földet. E magaslat 1820 és 1823 közt keletkezett s majdnem akkora, mint egy kisebb természetes domb.

A Wawel tetejéről letekintő útas szeme azonban a környék e távolabb pontjain nem nyugszik meg, hanem balra, a keleti oldalon, majdnem a lábai alatt egy másik külvárosra esik. Kazimir ez, a mely az alapítójának, Nagy Kázmérnak a nevét viseli. Az ő 1335. évi szabadalomlevelével megajándékozott városrész idővel Krakó zsidó külvárosává lett, a melylyel még a híres amsterdami ghetto sem vetélkedhetik festőiség dolgában. Ugyanaz a nyüzsgés, nyugtalan sürgés-forgás látható itt is; csakhogy itt a nap fénye élesebben világítja meg az árúsnők sárga fejkendőit, a hosszú atlasz kaftánokat, az idegesen rángatódzó arczokat, a rókaprémes kucsmákat. Valamely szép júliusi napon az ember szinte azt képzelhetné, hogy a távol keletre vetődött, olyan tolongás és lárma, olyan idegen és érthetetlen nyelvű zsibongás veszi körűl. Péntek este aztán a legszegényebb viskó ablakaiban is kigyúlnak a gyertyák. Szombaton még élénkebb e külváros. Mennyi jellegzetes főt, milyen lángoló s mégis mindig szomorú tekintetű szemeket látni itt! A zsinagógák megtelnek a vénebb, komolyabb zsidókkal. Ez imaházak némelyike igen érdekes és szép, de a legtöbbje ma pusztúlófélben van. A legismertebb közűlök egy a XIV. század végéről való csarnokszerű épület, a melyet azonban a XVI. században kivűl-belűl átalakítottak. Szép kovácsolt vas baldachinja s a falakon gazdag renaissance díszítmények és sok szép sárgaréz karosgyertyatartója van.

A jobbára zsidók lakta városrész közepette azonban igen díszes keresztény templomok is emelkednek, a melyek évekkel ez előtt még nagyobb számban voltak. A legkevesebbet tartott meg az egyházak közűl eredeti jellegéből a Szent Mihály-templom („am Felschen”), a hol 1079-ben Szilaj Boleszláv király Szent Szaniszló krakói püspököt agyonütötte. Itt volt több történetíró véleménye szerint az eredeti székesegyház. Ma azonban a régi templom helyén egy XVIII. századbeli építmény áll. Közelében van a Szent Katalin-templom, Krakónak talán legszebb csúcsíves épűlete, de mindenesetre a leggazdagabb mindenféle stílszerű ékítményben. lapítója Nagy Kázmér volt. A főhajó tűzvészek által elpusztúlt boltozatát utóbb az eredetit utánzó faszerkezettel pótolták. Itt is számos síremlék van, valamint érdekes régi szárnyas oltárképek meg a XV. századból való nagy becsű szövetek láthatók. Nagy Kázmér fogott állítólag e külváros még egy nagy templomának az építésébe; ez a „Corpus Domini”-egyház, a mely a XVII. századból való toronysisakjának, óriási barok oltárának, renaissance izlésű kápolnáinak és rokokó díszítményeinek kivételével egészben még megőrizte eredeti merész csúcsíves jellegét.

Krakó ma. Bernt Rudolftól

Krakó csendes, álomba merűlt város, a melyet ha nappal tüzetesebben végignéztünk, érdemes még egyszer éjszakának idején is bejárni. Naplementétől kezdve a város épületének körvonalai az égbolt opálszerű hátterére élesebben rajzolódnak le s ilyenkor egészen új szépségek tetszenek föl rajtuk. Mikor pedig az ablakok mögött elalszanak a gyertyák s a hold ezüst fénye árad el a nagy Ring-téren, akkor a Boldogasszony-templom színes ablaküvegein ilyen titokzatosan szűrődik át az oltár előtt égő örökmécs pislogása, a tornyok mintha megnyúlnának s a házak alattuk mintha törpébbekké kuporodnának össze. A magasban álló vár is büszkébbnek és hatalmasabbnak tetszik. A történelmi emlékekben oly dús városba ismét visszatér mintegy a múlt idők élete. A kinek az ilyenek látására való szemei vannak, az előtt egyszerre megnépesedik a Jagello-féle könyvtár udvara s középkori diákok tarka tömegével telik meg; a Ring-téren pedig, a magában álló városháztornya táján elvonúl előtte a díszmenet, melylyel 1525-ben Albert, a kereszturak világiasított nagymestere, Lengyelország uralkodójának hódolatát bemutatta. Vagy pedig nyugat felé tekintve, lelki szemei elé varázsolja azt a pillanatot, a mikor Kosciuszko Tádé a hona függetlenségeért vívandó utolsó harczra kivonúlván, szent esküt fogad. Hogy mindezt magunk elé idézzük, nem is kell épen Krakó város szülöttének lennünk; elég ehhez csak egy kis történelmi érzék is. Meg aztán azt az egyet jó lesz megjegyeznünk, hogy a ki valaha híres, ma azonban aláhanyatlott városokat igazságosan akar méltányolni s a múltjukkal legalább futólag meg kiván ismerkedni, annak minden jelenkori elfogúltság nélkül és valamicskével behatóbban kell őket megszemlélnie. Tudnia kell ugyanis, hogy az alvó városok nappal többnyire hétköznapi és élettelen képe csak az est homályában elevenedik meg igazán, a mikor az ódon falak közé a régi kor hangúlata s a múlt idők minden szép költészete hazajáró lélekként visszatér.

Lemberg. £oziñski Lászlótól, fordította Katona Lajos

Lemberg olyan távlat nélküli város, a melyet csak a magasból lehet áttekinteni. Épen nem uralkodik a körötte elterűlő tágas vidék fölött, mint hajdan bevehetetlen erősség híre után gondolhatná az ember; épen nem tűnnek szembe már messziről várfalának büszke ormai és kihívó bástyatornyai, hanem inkább félénken meglapúlni s rejtekbe húzódni látszik az ellenséges hadak elől, a melyek oly sokszor vissza voltak kénytelenek vonúlni erős falai alól; így búvik el meglehetős mély völgykatlanba Galicziának köröskörűl magaslatoktól övezett székvárosa. Bármely oldalról közeledik is az útas e városhoz, hirtelen és egészen váratlanúl csöppen mintegy beléje. A város épen nem festői helyzete s környékének meglehetős egyhangúsága is hozzájárúl, hogy az érkezőt annál jobban meglepje a minden átmenet és előkészület nélkül egyszerre előtte termő Lemberg, a melynek e sajátszerűségét még fokozza az, hogy még egészen a közelében sem sejthető tágas útczái és hatalmas tornyai mellett a sok szép kertje és sétatere is csak mintegy varázsütésre emelkedik ki a táj lehangoló környezetéből. Másik különössége Lembergnek az, hogy kertjeinek és külvárosi ligeteinek szinte idylli bájossága ép oly ellentétben áll a környéke sivárságával, a minő meglepő gyors felvirágzása, ha látszólag kedvezőtlen földrajzi helyzetével, és a milyen váratlan egészen korszerű fejlődése, ha történelmi emlékeivel állítjuk szembe. Az idegen, a ki csak rövid időt tölt falai közt, sőt még az itt lakó is, ha csupán fölszínesen tekinti, csak az egészen új, rohamosan föllendűlő, némely részében még lázasan épűlő várost látja benne, holott a figyelmesebb vizsgáló szemét nem kerűli el annak egészen napjainkig megőrzött előkelő történelmi jellege.

Lemberg (Leopolis) 1618 táján. Hierat és Hoghenberg „Theatrum praecipuarum totius mundi urbium” czímű munkájából, König Frigyestől.

A régi Lemberg, az igaz, kicsiny, és ódon épületei közt a történelmi vagy művészeti szempontból nevezetesebbek vajmi csekély számúak. Egész a XVII. század végeig megerősített város és úgy bevehetetlen voltánál, mint polgárai vitézségénél fogva messze földön híres lévén – ornamentum Regni, munimentum primarium Russiae – osztozott a várfalakkal övezett városok sorsában. Szabad fejlődését és terjeszkedését meggátolták a várost vasgyűrűként körűlzáró bástyák. Pedig már a régi Lengyelországnak is egyik nagyfontosságú kereskedelmi és árúlerakó középpontja, a keleti kereskedés egyik legnevezetesb útközi állomása volt; de egyúttal sokat zaklatott erősség és fontos végvár a tatár berohanások torkolatában, „civitas finitima Regni, insolentiis hominum obnoxia”, a mint III. Zsigmond király helyesen nevezi. S mint ilyen ugyan már a régi Lemberg is egyike volt a királyság leggazdagabb városainak, de habár nagy vagyont gyűjthetett, polgárai mégsem voltak abban a helyzetben, mint a német vagy olasz kereskedő városok, a melyeknek polgárai vagyonosságuknak emlékszerű jeles épűletek emelésében is adhatták tanúságát. Polgárai nemcsak kereskedők, hanem egyszersmind katonák is valának, sőt néhanapján bizony még inkább emezek, mint kalmárok, s ez a körűlmény magyarázza meg a gyakori ostromzárak és még számosabb tűzvészek mellett azt, hogy Lemberg építészeti maradványainak a legtöbbje csak a puszta czélszerűség bélyegét viseli magán. A Ring-tér a körötte lévő útczákkal, a valaha falakkal övezett város régi magva, szintén sokat vesztett már hajdani jellegéből, mindazonáltal megvan még néhány régi patriciusi ház eredeti alakjából és a díszítéséből annyi, a mennyi az egykori Lemberg polgári építkezéséről és jómódjáról jellemző tanúságot tehet.

A lembergi Ring-tér a városházával. Bernt Rudolftól

Kevés kivétellel csupa keskeny, kétemeletes, háromablakos házak láthatók, a melyek némelyike építészeti szempontból, vagy a díszítése miatt igen érdekes és nevezetes. A középkori lembergből, a genuaiak „Lolleo”-jából és a németek „Leynburk”-jából egy kő sem maradt fönn; de nem maradt egyetlen egy sem még a Ringnek jóval későbbi, meredek oromzatú s csúcsíves díszítésű házaiból sem, a melyekről a helyi történelmi források szólnak s a melyek majdnem mind német-sziéziai építőmesterek XIV. és XV. századi alkotásai valának. Valamennyit elpusztította az 1527. évi borzasztó tűzvész. Az elhamvadt város újjáépítése pedig abba a korba esett, midőn a lengyel építkezésre az olasz kezdett irányadó hatással lenni és sok olasz építőmester telepedett meg Lembergben. Innen magyarázható lemberg legrégibb renaissance és barok ízlésű házainak eredete. A legderekabb palotaszerű patricius-ház a Ring-tér keleti oldalán levő ú. n. Sobieski-féle ház, melyet alighanem az olasz Barbone Péter épített egy kandiai görög kereskedő, Korniakt Konstantin, számára, a ki miután bor- és pamutkereskedéssel és a királyi vámok bérletével nagy vagyont szerzett, házassága révén a leghatalmasabb és legfényesebb nevű lengyel főnemesi családokkal lépett rokonságba. Meglehetősen szerény, de nemes alapgondolatú renaissance-épűlet ez, a melynek alakokkal dúsan díszített attikája és pazarúl ékített kapuja, oszlopcsarnokos udvara és a belső helyiségeiben is sok érdekes részlete van. Kevésbé tekintélyes és téres, de sokkal kecsesebb és szerfölött finom kidolgozású homlokzattal ékeskedik ugyanezen ház-sorban egy másik patricius-ház, a melyet 1620-ban Anczewski Nikanor városi consul és III. János udvari orvosa számára a lengyel honossá lett olasz eredetű Krasowski Péter épített. Faragott kőből épűlt falai szoborművekkel bőven díszítvék; gazdagon ékített földszintje s az emelet fölött könnyed és összhangazatosan tagolt koszorúpárkánya van, belűl pedig csinos kis termeiben igen érdekes részletek, nevezetesen szép ajtószemöldökök és ablakkeretek láthatók. A többi nevezetesb magánépűletek közűl még említendő Dibovicius városi consul és III. Zsigmond király udvari orvosának latin jelmondatos, előkelő renaissance izlésű háza a Ring-tér nyugati oldalán, s ugyanezen sornak szépen és elmésen tervezett sarokháza, a mely valamikor a régi hírneves Szolc-Wolfowicz család (a német Scholz Wolfgang származékainak) tulajdona volt. E háznak erősen kiszökellő földszintje ékalakúlag faragott kövekből épűlt; érdekes sarokpillére és számos szobrászati díszítménye van, melyek közt néhány, a XVI. század polgári hajviseletét ábrázoló fej említendő; homlokzatát azon kor humanista divatját követő latin mondatok ékítik. Említendő még a XVII. század elején épűlt Bandinelli-féle ház, mely valaha az első lengyel királyi postamesteré volt; faragott delfin-díszítményei ma már, sajnos, meg vannak csonkítva. Továbbá az úgy nevezett velenczei ház, egykor a rendkívűli és félhivatalos jellegű velenczei consul, Massari Antal (1610) tulajdona, mely élekre faragott kövekből van rakva s a kapuja fölött a szépen kidolgozott velenczei oroszlán áll. De még a szembeszökőn új és sivár, hétköznapi tekintetű házak belsejében is meglep bennünket egy-egy eredeti és ötletes faragású jelképes díszítmény, családi czímer, csúcsíves ajtókeret, gazdagon ékített ajtószemöldök vagy gyámkő, szép fa mennyezet s más régi maradvány, a mely a XVI. és XVII. század lengyel patriciusainak ízléséről tanúskodik. S mily változatosság mutatkozik a hajdani díszítmények e csekély emlékeiben, és a helyi izlésnek mily jellemző tarkasága a legkülönbözőbb eredetű ékítmény-elemekben, a melyek a legtávolabbi világtájakról vannak összehordva! Itt egy örmény czifrázat ötlik szemünkbe késői gót mértani díszítmények mellett; amott az olasz renaissance lendűletes vonalai szemlélhetők túlcsapongó keleti ékítések szomszédságában, a szerint, a mint a tulajdonos vagy az építőmester örmény vagy német, firenzei vagy levantei „frank” ember volt.

A világi középűletek sorából a városházának beomlása óta (melyet a híres és szerencsétlen Novicampius Márton város consul 1620 körűl tornynyal és számos kőszoborral díszíttetett), a kevéssé érdekes városi és a királyi lengyel fegyvertáron kivűl semmi sem maradt fönn; csupán a még aránylag elég jó karban levő templomok tanúskodnak rég letűnt nemzedékek érdekes hagyatékaképen Lemberg változatos történelmi viszontagságairól. Három keresztény hitfelekezet, a katholikus, a görög-egyesűlt és az örmény, a melyek valaha nemzeti szellem és művelődési irányok szerint is élesen különvált községekbe tagozódtak, osztozik a város legérdekesb és legódonabb templomain. (E három felekzetre való tekintettel nevezi Lemberget a költő és krónikás Zimorowicz Leopolis Triplex-nek.) Külföldiek szemében igen föltűnő sajátsága Lembergnek, hogy falai között három érsek lakik, azon idők emlékeűl, mikor még Lemberg volt az egész lengyel birodalom legvegyesb nyelvű és vallású városa. Lengyel, német és olasz katholikusok, rutén, görög és bolgár óhitűek, protestáns skótok, mohamedánok és zsidók fértek meg e helyütt akkoriban békésen, kereskedést és ipart űzve.

Az Anczewski-féle patricius-ház Lembergben. Ohmann Frigyestől

A legrégibb s legtisztesebb emlékszerű épűlet a latin szertartású székesegyház, melynek történeti hitelesség híjjával lévő helyi hagyomány szerint Nagy Kázmér király tette le az alapkövét.

E kimutathatólag a XVI. századból származó csúcsíves épűlet itt, a nyugati műveltség végvidékén, a „tatár-dúlás” torkában s az akkortájt oly zűrzavaros muszka világ küszöbén, mindenesetre büszkén fölmutatható nemesi czímere a városnak. A székesegyház, melyen igen sokáig dolgoztak (utolsó építőmesterei: a boroszlói Grom Joákim és Rabisch Ambrus) Lemberg német korszakának az emléke, ép úgy, mint a krakói Boldogasszony-egyház az ott megtelepedett városalkotó német lakosság hitbuzgalmának a műve. A lembergi német telepesekről Zimorovicz krónikás is elismeri, hogy a benszülött muszka népséget ők térítették meg és tanították szelídebb erkölcsökre: „e silvestri urbanum, e Roxano Romanum facientes”. A templomnak ma már csak a szentélyzáradéka őrízte meg eredeti csúcsíves alakját, míg az egész a toldások és a XVIII. században történt szerencsétlen újjáalakítás következtében elég idomtalan és elegyes épűlethalmazzá lett. A belseje háromhajós csarnok-templom, a mely azonban a fő szentély kivételével, hol a szigorú, szinte szegényes tagolású csúcsíves építkezés még megmaradt, eredeti jellegét elvesztette.

A székesegyház tőszomszédságában, dísztelen hátsó homlokzatával a Halicsi-útcza felé fordúlva, áll az ú. n. Olajfák-kápolnája, melyet Boim György gazdag posztókereskedő s a lembergi előkelő polgárcsaládok egyik legkiválóbbjának tisztes őse építtetett 1609-ben. Kő homlokzatát teljesen elborítják a dús renaissance faragványok, míg belsejében igen sok, részben színes kő és alabastrom szobormű látható, melyeknek legjava, úgy vélik, a lángelméjű Pfister János alkotása. Eredetileg e kápolna a Boim-család mauzoleuma volt s ma is ékesen szóló tanújele a lengyel patricius nemzetségek vagyonosságának és pompaszeretetének.

A székesegyház után első helyen a bernhardinusoknak Szent Andrásról nevezett temploma érdemel említést, mint építészeti tekintetben nemcsak lembergnek, hanem egész Galicziának egyik legkiválóbb egyháza. Ez a XVII. század első éveiből való, s építését a Lembergben megtelepedett olasz Paolo Romano kezdte meg, ennek halála után pedig a svájczi Ambrosius (lengyel melléknevén „ex arte Przychylny”, a „kegyelt”) folytatta. A bernhardinusok temploma igen tetszetős homlokzatú, polanyi terméskőből való épűlet, melynek jól tagolt homlokfalát ízléses szobrok és díszítmények élénkítik. III. Zsigmond király, a ki műbarát, sőt szakértő is volt, abban látta e templom fő hibáját, hogy a különben igen hatásos épűletnek az alsó tagozata kellőnél alacsonyabbra van számítva, s ebben teljesen igaza is volt. A templom hátsó része egyike a legeredetibb építészeti képeknek Lembergben. Az élénk kék színű cseréppel födött, meredek csúcsos tetejű szentélykápolna, a hátsó homlokzat ormát karcsú dudorodással ketté osztó, de – sajnos – kávátlan kilátó erkély, a lőrésekkel ellátott magas kőkerítés, melyet most békés repkény fut be, – mindez, bár még világosan elárúlja a hely egykori erősség voltát, sajátszerűn vonzó és festői tekintetű. E hátsó homlokzat mentén s a régi bástyák hoszszában, a melyek helyén ma töltésszerű magaslaton húzódó árnyékos fasor van, a régi lemberg egyik legérdekesebb zugába jutunk. Balra a rutén útcza torkolata a három kupolás görögkatholikus városi templom ódon szürke hatalmas kőtömegével és a büszkén magasba emelkedő Korniakt-féle harangtoronynyal; jobbra régi fák árnyékában az ú. n. salétrom-torony, melynek vörös födelű épűlete minden egyszerűsége mellett is igen festői hatású; jóval fölötte a karmeliták temploma régi várfalainak maradványaival; előttünk pedig az egykori lengyel köztársaság fegyvertára, most tűzérségi szertár, s végűl a háttérben éjszak felé az egyetlen óriási bokorként emelkedő Schlossberg (Wysoki Zamek), Lemberg legkedveltebb sétahelye.

Boim György városi consul. A lembergi Boim-féle (Olajfákhegye-) kápolnában levő eredeti után.

A rutén városi templom, melynek lembergben „oláh templom” a közönségesebb neve, mivel valaha csupán az oláh hoszpodárok bőkezű adományai tették lehetővé a fölépűltét, teljes figyelmet érdemel. A krasowi terméskőből emelt, nemes egyszerűségű, de kőlábakkal erősen tagolt homlokzat széles dór gerendamezejét olasz építője, a már említett Paolo Romano, klasszikus triglyphekkel díszítette, a melyek közé byzanti fölfogású jelképes egyházi ábrázolatokat szorított be. A homlokzat ugyan szerényen beilleszkedik az útcza ház-sorába, ellenben a szentélyzáradék s a mellette magasan kiemelkedő torony szabadon tekint a bástyafalra. Ez az érdekes templom a szó teljes értelmében példázója a lembergi ruténség történetének és életének. Vessünk előbb egy pillantást a templom belsejébe, melynek ügyes beosztású egyetlen hajóját toszkániai pillérek tagolják, kupolája pedig elég sajátszerű csúcsíves bolthajtások fölé borúl. Innen a temetőbe lépünk, e rendkivűl festői helyre, a hol egy keresztfolyosó és egy szobrászati díszítményekkel elborított kis kápolna van. Ez ugyan nem oly pazar ékítésű és jóval későbbi is, mint a lengyel Boim-féle kápolna, de némikép mégis ennek a párjáúl tekinthető. Az említett templomnak azonban a fő ékessége a mellette álló hatemeletes Korniakt-féle harangtorony, mely faragott terméskőből való épűlet nemesen és összhangzatosan van tagolva s merészen emelkedik a magasba. Építtetője a krétai Korniakt, kiről már föntebb szóltunk. A templomot környező házcsoport a templom kegyúrságát is gyakorló nemzeti-egyházi intézet tulajdona, a mely valamikor a rutének egyházi és nemzeti életének gócza és az orthodoxia erős mentsvára volt s csak 1708-ban szűnt meg, a mikor a római egyházzal való egyesűlés egyebütt már mindenfelé rég megtörtént.

A lembergi bernhardinus-templom. Bernt Rudolftól

Az egykori zsidóvárost s annak egy udvar hátúljában rejtőző zsinagógáját (az „arany rózsá”-t), e sötét csúcsíves boltozatú épületet oldalvást hagyva, tovább megyünk a Ring-tér keleti felén s a Grodzicki-útczán áthaladva, melyben a csodálatos „Boldogasszony-ház”, a Scholz Stenzel lembergi patricius XVI. század végéről való hajdani árúháza áll, az örmény gyarmat, vagy a mint hivatalosan nevezték: „az örmény nemzet” városrészébe jutunk. Az örmények e vakútczája a legérdekesebbek egyike egész Lembergben, s mind máig megőrizte ódon jellegét; a sok átalakítás és újítás sem tudta róla letörölni régi rozsdás színezetét. Pompásan faragott ajtószemöldökök, kőfaragványokkal díszes kapubálványok, széles ivezetű pitvar-boltozatok, kovácsolt vasból való csinos rácsok, sajátszerű alakú családi czímerek s más efféle kötik le a járó-kelő figyelmét, de mindezek már pusztúlófélen vannak, s nem sok idő múlva már csak az örmény széksegyház fogja e városrészt a maga különlegességében jellemezni, a hol valamikor az örmény gyarmat, a „lengyel kelet” tanyázott s az „Armenus crinitus, aromate divus”, mint Acernus Sebestyén nevezi, fűszer-, szőnyeg- és gyöngykereskedését gondosan őrizve, magának itt honától távol fióküzletet alapított. Az örmény templom és környéke mintegy párja a „rutén zug”-nak melyet föntebb leírtunk. A templom kicsiny, egyszerű és besüppedt, de az idők folyamán szenvedett sok átépítés mellett is még mindig meglátszik rajta, hogy lemberg egyik legrégibb imaháza. Építése idejéűl a hagyomány Nagy Kázmér korát tartja s alkotója aligha nem a XIV. század vége felé élt Doring volt. Magán a templomon nem sok történelmi vagy művészeti érdekesség van, de egész környezetével, a melyhez az egészen örmény fölíratos sírkőlapokkal kirakott kis udvarok, a keresztfolyosó, a bejárati torony, az érseki palotához és az ú. n. „örmény bank”-ba (a papság vezetése alatt állott zálogházba) vivő bolthajtások, végűl a szomszédos örmény apácza-kolostor tartoznak, – ez az egész épűletcsoport így együtt véve igen hangúlatos képpé alakúl, mely a Lemberg múltját ismerőnek szemében a monda és a történelem csillogó fátyolával bevonva tűnik föl, de még az elfogúlatlan idegen sem lehet érzéketlen e sajátszerű ódon érdekességű és meglepően különös hajdankori emlékek vonzó bája iránt.

A régi belvárosnak, melyet bástyák és várfalak öveztek, két állandóan élénk forgalmú fő ere van, melyek kicsinyben a bécsi Kärntner- és Rothenthurm-strasse másai. Ezek a Krakói- és a Halicsi-útcza, melyek valaha hasonnevű kapukkal záródtak. E kapuk voltak hajdan a város éjszaki és déli végpontjai; kelet felé a bernhardinusok, nyugatnak pedig a jezsuiták temploma zárta a várost. A mi e határokon túl van, az az új város, és az új szó itt a maga teljes értelmében veendő, minthogy a hajdani zsidó városrész, a „krakói ghetto” s néhány külvárosi templom kivételével, a melyek szintén a régibb múltból, többnyire a XVII. századból valók, majdnem valamennyi útcza a jelen században keletkezett, vagy kerűlt legalább teljesen új szabályozás alá. A XVIII. század vége felé a város bástyáit sétaútakká, a kapuk erődjeit pedig szabad terekké alakították át; így keletkezett a Hetman- és a Kormányzó-sétaút, a Halicsi-, a Krakói-, a Szentlélek- és a Mária-tér. Az új Lemberg a legútóbbi 25 év alatt bámúlatos gyorsasággal fejlődött, s a közlekedés és városrendezés ügye minden terén olyan haladást tett, a milyet a tespedés korszakának nevezhető 50-es években nemhogy remélni, de még csak sejteni sem mert volna senki sem. A közlekedést gátló Poltew folyó csúnya medrének beboltozása által szép széles, jól szabályozott terűlet, a Mária-tér keletkezett; a Károly-Lajos-útczát, a mely Mária-térrel együtt Lemberg cityje, a pénzintézetek, üzleti irodák, szállók s a legelőbbkelő boltok városrésze, kiszélesítették, egyenesre és arányosra szabták, úgy, hogy mai alakjában Berlin híres „Unter den Linden”-jéhez hasonlítható. Tágas, szellős útvonallá lett az akadémia-útcza is. Az építkező kedv fölébredése az új korszakba esik, melyben az osztrák birodalom összes tartományainak nagyobb városai Bécs nagyobbításának és korszerű rendezésének vonzó példája után indúltak, a mi Lemberget illetőleg a hatvanas évekkel kezdődött. A rokkantak házának kivételével, a mely színes téglából emelet, románféle jellegű, igazán pompás és nagyszabású, várszerű épűlet a híres Hansen alkotása, csak az a kár, hogy a város közepétől távol esik, – a legtöbb emlékszerű épűlete Lembergnek ebben a korszakban keletkezett, így a műegyetem, a helytartóság palotája, az országház, a rutén papnevelő-intézet, az igazságügyi palota, a posta- és távíró-épűlet, a Potocki-féle majorátus palotája és a takarékpénztár, a melynek a régi firenzei rustica falak modorában durván faragott kövekből rakott földszíntjén színes téglával borított emelet nyugszik s ezt majolika-díszű gerendamező koszorúzza, a tetőt pedig merész emelkedésű kupola koronázza. Az igen díszes és művészi rácsozatokkal is ékített épűlet a lembergi Zacharjewicz tanár műve. A takarékpénztár tetszetősen lekanyarított sarokhomlokzata alkotja a Károly-Lajos- és a Jagello-útcza szögletét, a mely körűl be s aztán még egyszer balra fordúlva a szép államvasúti épűlet (most Imperial-szálló) előtt haladunk el, majd pedig a Május 3-ika nevű útczába jutunk, a melynek széles és egyenes, faburkolattal kirakott útvonala a városi parkba, a hajdani jezsuita-kertbe torkollik s maga is afféle lembergi Faubourg St. Germain lévén, a város legelőbbkelő részébe vezet.

A lembergi görög, vagy közönségesen „oláh”-nak is nevezett városi templom. (Paolo Romano műve) Ohmann Frigyestől

Az országház renaissance épűlete Hochberger műve. Két kupolás oldalszárnyát emeletén nyilt oszlopcsarnokos, szobrászati ékítményekkel díszes középhomlokzat köti egybe, s egyáltalán ez ennek a szép és előkelő városrésznek a legnagyobb építészeti nevezetessége. Nyilt oszlopcsarnokából valóban gyönyörű kilátást élvezhetni, a melyben szerencsésen egyesűl a műépítészeti hatás a tájképi szépséggel. Balra arányos távolban egy meredeken gömbölyded gyepes halom tetején áll a barnavörös citadella, a melynek kisded Angyalvárszerű erődje ma egészen békés rendeltetésű s pusztán afféle festői díszletdarab; szemben a szelíd emelkedésű városi park százados fái, buja zöld bokrai és csinos virágágyai díszlenek; a park fölött pedig a fák és bokrok árnyas előtere mögé, mintegy a kék ég hátterének csalóka ködtávlatú hátterére oda varázsolva, a rutén Szent György székesegyház, az olasz Fontana ez igen hatásos rokoko építménye áll. E templomnak könnyed és összhangzatos tagolású törzsét czifrázatos laternájú magas kupola koronázza és sudár fekete fenyűfák környezik, a melyek között kivált naplementekor, midőn a búcsúzó sugarak arany fényében mintegy föllobbani látszik, valósággal meseszerű elbűvölő látványt nyújt. Az új, előkelő útczáktól szegett városi parkon át, a műegyetem előtt elmenve, a néhány évvel ez előtt még puszta Neue Welt és Bajki terűleteire érünk, a hol most gyorsan épűlő kies villa-város, a Kastelówka van keletkezőben, honnan a Corso-úton villák és falusias majorok mentén a Wulka-erdőcskébe s ezen át a Stryjui- vagy Kilinski-parkba jutunk, innen pedig megint a városba kerűlünk vissza.

A lembergi György templom. Ohmann Frigyestől

A Kilinski-park a nagyon is tagolt térség ügyes fölhasználásával alkotott angol kert, a melyet csak az újabb időkben ltettek közhasználatra s a melynek szép változatosságú sétaútjai évről-évre nagyobb vonzóerejűek s a lembergi lakosságnak egyre kedveltebb üdülőhelyévé lesznek. E kevéssel ez előtt még puszta és elhagyatott terűletek ilyetén megszépűlése itt is élénk építkezési kedvet ébresztett, a mit az e park tőszomszédságában rendezett 1894. évi galicziai országos kiállítás még fokozott; a nagyszabású műcsarnoknak, mint e kiállítás emlékének megmaradása által pedig a Kiliniski-park egyrészt építészeti díszt, az itt hevenyében keletkezett városrész meg góczpontot nyert a maga új épület-csoportjai számára, míg ugyanekkor a villamos vasút e környéknek a belvárossal való közlekedését könnyítette meg. Ilyenformán a kies Zsófia-erdőcske is, a mely valamikor a lembergi lakosság kedvelt kirándulóhelye volt, ma már azon az úton van, hogy villaszerű épűletekkel benépesedő teleppé fejlődjék. Így egymásután Lemberg távolabb fekvő kirándúlóhelyei is mind közelebb kerűlnek a középponthoz, sőt már majdnem a város övébe vannak foglalva.

Első sorban említendő ezek közt a falusias csöndességű Pohulanka, mely a Kochanowski-útczában gyorsan épülő villák és házak sorai által már majdnem összeér a várossal. Ennek terűlete különben minden irányban nő s már-már kilép a szűk völgykatlanból, behatol a környékbeli erdőkbe, fölkúszik a szomszédos dombokra; s az egykor sivár magánosságban állott házak és nyaralók, melyek évekkel ez előtt még látszólag nagyon is messzire voltak a város széleitől, egyszer csak belé kerűltek a legpezsgőbb életű útczák hálózatába. Így járt a középponti pályaudvar is, mely még csak néhány évvel ez előtt is messze kivűl feküdt a városon, ma pedig már egészen belé van foglalva.

Lemberg tehát nagy várossá fejlődött s azon az úton halad, hogy előkelővé is váljék s az összes korszerű községi intézményeket megszerezze magának. Az útczák forgalma igen élénk, számos bérkocsin kivűl villamos- és lóvasút is gondoskodik az egymástól távol fekvő városrészek közötti kényelmes közlekedésről; Lemberg különben a monarchia azon városainak egyike, a melyekben aránylag igen sok ló van s mindenkor híres volt arról, hogy a legszebb magánfogatai vannak. De mentűl nagyávorsiasabbá válik, mentűl zajosabbá nő útczáin a sürgés-forgás és tolongás, annál becsesebbekké lesznek sétaterei s valamikor oly feltűnően számos, de ma már, sajnos, ijesztőleg gyérűlő magánkertjei. E zöld oázisok közt első helyen említendő a Schlossberg (Ferencz-József-hegy) magasan fekvő s gyalogosok és kocsik számára egyaránt alkalmas sétatere.

A Schlossberg déli ldaláról Lemberget madártávlatból lehet áttekinteni. Éjszak felől a szem téres síkságon kalandozik végig, a melyen a fák csoportjai közűl kikandikáló falvak és majorok hullámzó vetésekkel s a messzeségbe vesző zöld ligetekkel váltakoznak. Ez a lembergi campagna, mely a városi embernek szemét idylli békés kiességével gyönyörködteti és üdíti ma. Hej, be más képe volt hajdan, a mikor igen gyakran a fölfegyverkezett polgár éber tekintete járta be, hogy vajon nem lát-e rajta porfelleget, a melyet a tatárok és kozákok patkói vertek föl; vagy az ostromló ellenség kigyúladó tábori tüzeit kémlelte, a mely a XVII. század egyik lembergi költőjének szavaival szólva, oly gyakran riasztotta el e tájakról a békés földmívest és jóságos istennőjét, a „réműlten sápadozó Cerest.”

Lemberg ma. Bernt Rudolftól

A vidék. Habdank-Dunikowski Emiltől, fordította Katona Lajos

A podoliai fensík. – A puszta!… Hurrá! A puszta!… Önkénytelenűl kitör belőlünk e kiáltás, melylyel hajdan a nagy világból dús zsákmánynyal megtérő lovascsapatok zeneszó mellett és lengő zászlók alatt bevonúlva, honi pusztáikat üdvözölték, ha a monarchiának Oroszországgal határos legéjszakkeletibb vidékein járunk-kelünk.

Igen, a puszta!… Ki írhatná le e végtelen, virágos síkság varázsát? Ki fejezhetné ki azt az érzést, mely gyorsabb dobogásra indítja szívünket s mintegy szárnyat öltet velünk, ha lóháton nyári melegben az ottani ölnyi magas, illatos fűtengerbe benyargalunk? A Fekete-tenger felől érkező enyhe szellő, mely arczunkat játszian legyintgeti és titokzatos zizegést kelt a közeli mocsár nádasában, régmúlt idők történeteit sugdossa fülünkbe.

Bezzeg hajdan egészen más volt a puszta képe! Ma már csak néhány csekély részlete van meg, minthogy a földmíves ekéje könyörtelenűl kiírtja a bájos vadvirágokat, hogy a dús termésű gabona arany kalászainak csináljon termőhelyet. Az emberek is mások voltak régebben. Vér- és lángbetűkkel írott szörnyűséges történetük van e csöndes pusztáknak. Hja! ama „fekete út”, a czarny szlak közelében vagyunk itt, a melyen egykor évről-évre vad vérszomjas hadak szágúldoztak végig, hogy a nyugati műveltebb országokban raboljanak, gyújtogassanak és öldököljenek. Lengyelországnál sokkalmesszebbre azonban soha sem juthattak. A nyugati műveltésgnek e védőbástyáját soha sem tudták elpusztítani. De mennyi vérbe kerűlt ez! Az a sok sírhalom, melyet itt jártunkban találunk, csupa hősök porladó csontjait takarja, kik a haza védelmében kiomlott vérükkel tették termékenyebbé annak földjét…

De a szomorú múltra való visszaemlékezés ne zavarja lelkünkben a jelennek élvezetét. Jó kedvvel és fogékony lélekkel indúlunk keletnek, hogy ez érdekes útunk tapasztalatait egybegyűjtsük. Vessünk még egy pillantást a Ferencz-József-hegy tetejéről a kertjeinek üde zöld koszorújába foglalt fővárosra, Lembergre, s aztán neki a pusztának!

Mielőtt azonban a város fölött uralkodó kies halomtól megválnánk, tájékozódjunk előbb annak távolabbi környékén, hogy útunk czélját szomszédos vidékekkel vethessük egybe. S nem is kell szakértő geologusoknak lennünk, hogy kilátópontunkról Keleti-Galiczia három tájalakúlati elemét könnyen fölismerhessük.

A távol délen a Kárpátok kék lánczolata látszik az ég alján. Nyugatnak morotvás és homokos, itt-ott sötétzöld fenyvesekkel borított alföldet látunk, mely már a Visztula vidékéhez tartozik s éjszaki eredetű granit, syenit és diorit vándorkövekkel van tele hintve. E mélyföld növény- és állatvilágában határozottan éjszakeurópai jellegű, s valóban nem is egyéb, mint az éjszak-német és lengyel alföld folytatása. De egészen más kép tárúl elénk, a mint a távol kelet felé fordítjuk tekintetünket; olyan kép, a milyet Nyugat- és Dél-Európában sehol sem láthatunk. Itt kezdődik a podolai fensík, melynek óriás térségéből csak egy kis rész esik Galicziára s a mely Éjszakkeleti-Európa csodálatos földalakúlatával egyező. A hegyvidéken gyakori türemlések itt majdnem teljesen hiányzanak, a kristályos és őséletkori (palaeozói) rétegek majdnem egészen vízszintesen és látszólag háborítatlanúl feküsznek egymáson. E hatalmas lapály ősrétege, mely a föld kérgének összehúzódásakor a zsugorodás türemléseket okozó erejének ellenállott, még sem maradt e folyamat alatt teljesen sértetlen. Számos szakadás vonúl át a síkon s ezeknek óriási göröngyei omlottak be a mélységbe a nagy vetődési vonalak hoszszában, sőt magának a fensíknak a szélét is olyan törési vonal jelöli, melynek mentén ősrégi lerakódások sülyedtek sok száz, ha nem több ezer méternyi mélységbe.

Igaz, hogy Lemberg környékén, vagyis nyugati határán a podoliai fensík majdnem teljesen elveszti sajátos jellegét. Ki is sejtené a várost övező kies dombok láttára, melyeket ok nélkűl neveznek hegyeknek, hogy ezek is a fensík részei! pedig csakugyan nem hegyek, hanem csupán a megszakgatott fensík hantjai és rojtjai. Gondoljuk el, hogy a Po³tew-völgyet, a melyben a város fekszik, újra betöltenék mindazzal az anyaggal, a melyet évezredek során a folyó vize elhordott belőle, úgy, hogy ez által a Homok- és a Ferencz-József-hegy miocaen lerakódása, továbbá a Stryi-park fölötti domb kapcsolatba kerűlnének egymással: akkor mindjárt nem hegyeket, hanem egy folytonos fensíkot látnánk magunk előtt.

A fensík éjszaki határát igen világosan megvonja annak meredek széle. Ha Podzamcze vasúti állomástól kelet felé a lemberg-poedwo³oczyskai vaspályán indúlunk útnak, mintegy 80 kilométernyire e meredek párkány mentén haladunk. Jobb kezünk felől egy függőlegesnek látszó fal emelkedik 350–412 méter magasságig, melynek buja bozóttal és lombos erdőséggel benőtt kies oldala legalúl krétamárgából, felső rétegeiben pedig miocaen mész- és homokkövekből van felépűlve; balról meg téres, homokos, majd gyakrabban mocsaraktól meg-megszakított s helyenként tűlevelű erdők sötét szigeteivel tarkázott síkságot látunk, a mely átlag 250 méterniy tengrszín fölötti magasságig hátasodik s az éjszakgalicziai alföld folytatása.

A Keleti- és a Fekete-tenger vízválasztóján vagyunk. A podoliai fensík meredek szélének lábánál eredő folyók vizüket a Bug és a Styr által a Visztulába és a Dnieperbe öntik, ellenben mindazon patakok és folyók, melyek a fensík tetején fakadnak, déli irányban menve, a Dniesztert táplálják vizükkel.

E magaslaton, a krasnétól éjszakkeletre futó vaspálya mentén, az orosz határ közelében, erdős és mocsaras tájon fekszik Brody, régebben Galiczia egyik legnevezetesebb kereskedő városa. Mi azonban a podoliai fensík tűzetesebb bejárása czéljából Krasnétól kezdve a délkeleti irányú vaspályán haladunk. Szegényes viskók mellett, melyek az itteni parasztságnak inkább tökéletes egyszerűségét, mintsem nagy szegénységét tanúsítják, megmunkált, de nem valami bő termésű földek és vizenyős rétek előtt szágúld el vonatunk Zloczów kerűleti székváros felé. A Galicziában először útazó idegennek a falusiak agyag házikóinak szegényessége mellett bizonyára szemébe fog ötleni az is, hogy a parasztok telkein teljesen hiányzanak a gyümölcsfák. A mi fa itt-ott a kunyhók körűl mégis akad, az mind vad, nemesítetlen, ú. m. vadkörte- és vadalmafa, néhány véletlenűl elhúllott magról kelt, de megint elvadúlt szilvafa és kökénybokor. Az idevaló parasztnak semmi kedve a gyümölcstermesztéshez, mert azt tartja, hogy a jóféle gyümölcsöt úgy is ellopkodnák a szomszédjai, míg a vad, savanyú gyümölcs nem lévén ilyen csábító, legalább megmarad neki. Annál szívesebben ülteti azonban a fűzfát. Nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy az itteni paraszt a fűzfa nélkűl meg se tudna élni. Azt használja sövényei és félszerei készítéséhez, meg fűtőnek és számos egyéb czélra is. A derék jó fűzfát, szegényt, minden áldott évben újra meg újra irgalmatlanúl lecsonkolják, nemcsak az ágait, hanem még a törzsének egy részét is lenyesegetik úgy, hogy csak egy idomtalan, 2–3 méter magas tuskó marad meg belőle, s mindez nem árt neki, mert tavaszszal mégis mindig újra kihajst s halványzöld lombkoronával kedveskedik kínzóinak. Még azt sem igen bánja, hgoy korhadt és szúette a törzse, a melyen néha igazán már csak a kéreg egészséges és csak ezen át szívja a táplálékát; valamint az is egészen mindegy neki, hogy jó avagy rosz, meszes vagy homokos, avagy márgás földbe ereszkednek-e a gyökerei. Így tehát a puszták kivételével, a melyeken egyáltalában nem terem fa, e tájon mindenfelé csupa fűzfákat látunk; galicziai tájkép a fűz koczos törzse nélkűl, a mely sokszor a fának igazán csak torzalakja, alig képzelhető el. A mi már most e tájképnek még életet kölcsönöz, az a kicsiny, fölötte kevéssel beérő s hideget, meleget, koplalást és sulyos terhet bámúlatos egykedvűséggel tűrő mokány lovacskák fajtája, mely a ló büszke nevére alig érdemes; továbbá pedig mindenekfölött a teremtésnek Galiczia földjén is koronája: a fehér inges paraszt, meg – last but not least – a hosszú kaftános, tincses lengyel zsidó. E négy alak Galicziában elválhatatlan egymástól.

Z³oczów közelében a vaspálya a lapályt elhagyva, mély bevágásokon át lassacskán a fensík vidékére hatol be. Mintegy 16 kilométernyire éjszaknak a pályától, miocaen dombok között fekszik Podhorce falu híres kastélyával, melyet 1637-ben Koniecpolski Szaniszló építtetett s melyben később egy ideig III. Sobieski János király lakott.

Tarnopol. Kochanowski Romántól

A mély vasúti Bevágásokon át, melyek az itt „opoka” nevű krétamárgában haladnak, Tarnopolba érünk s ott leszállunk a vonatról, hogy gyalog és kocsin folytassuk vándorlásunkat. A 26.000 lakosú városba lépve, galicziai Podolia székhelyén vagyunk. A meglehetősen sivár (304 méternyi tengerszín fölötti magasságú) vidéket joggal nevezik galicziai Szibériának, mert a minden szélirány felé nyitott, semmiféle domblánczolattól nem védett fensík igazi szárazföldi éghajlatú. A szigorú téli hónapokban nem ritkán – 20 C° alá sülyed, a forró nyáriakban pedig elég gyakran + 30 C° fölé is emelkedik a hőmérő, a mihez még nagy szelek járúlnak, hogy annál kellemetlenebbé tegyék az időjárást. A városban az ódon kastélyon, a mely most kaszárnyáúl szolgál, meg a szép plebánia-templomon kivűl, alig van valami érdekes látni való; de vasárnapokon, kivált a Szent anna-napi országos vásár alkalmával, elég élénk a város képe. E vásáron főkép lovak kerűlnek eladásra, míg különben kivált a galicziai gabonakereskedésnek a fő piacza Tarnopol.

A város legfőbb ékessége egy jókora (4 kilométer hosszú és 1 kilométer széles) tó, a legnagyobbak egyike egész Galicziában; ennek a tónak a déli partján áll az említett kastély. A számos kisebb-nagyobb tó, mely a podoliai fensíknak sajátszerű jelleget ad, jobbára természetes és nem mesterséges eredetű. A fensík összes vizei ugyanis mélyen kivájódott völgyekben folynak, melyek évezredek során át alakúltak, a miből könnyen megérhteő, hogy az ilyen völgy az illető hely kőzetének kisebb-nagyobb keménységéhez és szilárdságához képest hol szélesebb, hol keskenyebb szabású. Minden olyan helyen, a hol az ily völgyek szűkebbre szorúlnak, a tó- és mocsárképződésre szolgál e körűlmény alkalmúl, a mit egy-egy mesterségesen fölhányt keresztgát még csak elősegít, torlaszával magasbra emelvén a víz színét.

Itt elhagyjuk a vaspályát s déli irányban gyalog és kocsin folytatjuk útunkat. Dúsan termő gabonával, kivált tiszta búzával bevetett, szelíd hullámos síkföld terűl el szemeink előtt. A táj azonbankorántsem oly egyhangú és fátlan, a milyennek a fensíkra léptünkkor képzetük. Az igaz, hogy az alföld fenyűfái eltűntek, de helyettük a távolban világoszöld, főkép gyertyán-, bükk- és tölgyfákból álló kisebb erdők tűnnek föl, melyek kellemesen változatossá teszik a vidéket. Tévedésnek bizonyúl az a föltevésünk is, mintha a fensík szakadatlan, asztalszerű lapos terűlet volna.

Pusztai táj Strusów mellett a podolai fensíkon. Kochanowski Romántól

Mert már itt, mindját a fenföldre léptünkkor mutatkozik azon nagyszerű vízmosási jelenségek nyoma, a melyeket majd utóbb, dél felé jártunkban lesz alkalmunk megcsodálni. Csak néhány lépést kell ugyanis tennünk a látszólag szakadatlan fensíkon, s egy mély lősz-szakadék szélén állunk. A sárga, rétegezetlen lősz meredek, majdnem függőleges falakat alkot, melyekben számtalan lyukat furkáltak az ott fészkelő madarak. A szakadék medre száraz, és csak zivatar vagy tartósb esőzés után hömpölyög a fenekén habzó szennyes víz, mely a völgyet mind jobban mélyíti és tágítja.

Néhány kilométerrel Mikuliñce mezőváros előtt pillantjuk meg az első vízvájta völgyet, a Szereth folyó völgyét. Ez egyenes vonalú, épen délnek csapó nyílás falain világosan meglátszanak a folyó víz vájó és kotró erejének nyomai. Lenn a völgy mélyén fonálra fűzött gyöngyök soraként következnek a folyó mentén épűlt falvak, s e látvány ismétlődik mindenfelé egész Podoliában. A fensík magaslatán állva, csodálattal látjuk, hogy a sík szinte teljesen lakatlan, s akár egészen annak is tarthatnók, ha a megmunkált földek az ember közellétét el nem árúlnák.

Valósággal kézzel épített falként mered elénk a völgyoldal. Legalúl vörösbarna talpréteg, e fölött keskeny, zöldes, majd világos szürke, végűl pedig fehér szalag következik, valamennyi szép szabályos, egyközű vonalakban egymás fölött. A geologus megmagyarázza, hogy a folyó átfűrészelte a vízszintes fekvésű rétegeket s így elénk tárta a fensík földtani szerkezetét. A legmélyebb lerakódások őskori vöröses homokkőből, az ú. n. trembowlai kőből állanak, a mely egész Keleti-Galicziát kitűnő lépcső- és kövezetanyaggal látja el. Ezek a felső krétaképződmény zöldes homokjának és világos szürke márgájának a fekű-rétegei, a melyekre végűl a miocaen-kor homok- és mészkövei következnek, lezárván a tenger lerakódásainak rétegsorát. Fölöttük a már említett sárgás lősz-tömegek sorakoznak, melyek már egészen belényúlnak a helyenként igen vastag televényföldbe, melyet „fekete földnek”-nek (lengyelűl czarnoziem) is hívnak. Csodálatos az ilyen völgyrészek aránytalan szabása, a mennyiben a keleti partjuk rendesen meredek, majdnem merőleges, jóformán minden növényzet nélküli kopár, a nyugati ellenben szelíd hajlású s nagy lősz-tömegekkel borított.

A kis Mikuliñce mezővároskában egy XVI. századbeli várkastély elég jó karban lévő romjai említendők, mely a törökök, tatárok és kozákok ellen gyakori hősies védekezése által lett híressé. Innen csakhamar a Gniezna patak mentén kiesen fekvő Trembowla kerületi székhelyre jutunk. A Gniezna-völgy mélyéből a hatalmas falakban tornyosúló vörös devoni homokkőtelep tetején egy festői szépségű várkestély romjaihoz száll fel tekintetünk. A külső falkerítés, meg a nagy bástyák még elég épek s néma tanúi ama véres nagy időknek, a melyekben ez erősségnek nevezetes szerepe volt. A kastély helye nemcsak hadászati szempontból van szerencsésen megválasztva, hanem tájképileg is igen festői. Előre nyúló hegynyelven áll, mely csak egy oldalán függ össze a fensíkkal, a többin ellenben a Gniezna patak félhold alakú völgye és a Peczenija-patak szakadéka választja el tőle félszigetszerűen. A különös érdekességű kastély düledező, mohlepte falának tetejéről tekintetünk messze keletre kalandozik, nem igen találva nyugtot a fátlan fensíkon. A könnyű szellőtől lengetett arany kalászos vetések hullámzása tetszetős ellentéte a sötét erdőségnek, mely innen nyugatra egészen közel kezdődik. A lábunk alatt elterűlő nyájas városka, a mély vörös devoni szakadékok, a melyek szélén állunk, az erdő zöldje és az aranysárga puszta, mindez színekben gazdag és páratlan hatású képpé egyesűl.

De térjünk vissza a Szereth folyóhoz. Útunk nyugati irányban szép erdőn át vezet. Strusów mezővárosban kelünk át a folyón, egy pillantást vetünk a tremowlaihoz hasonlag vörös devoni homokkő-falak közt húzódó vízvájta völgybe s a szép templomra és a fényes kastélyra, s aztán nyugatnak, Zazdroœæ község irányába megyünk. Mintegy varázsütésre tűnik el egyszerre a szakadék, az erdő, sőt majdnem a legutolsó fa is előlünk. Téres pusztai táj lép helyébe, mely a távol rezgő ködében az ég aljával olvad egybe. Két-három évtizeddel ez előtt az itteni Pantalicha vagy Orzelówka, a Zazdroœæ, Stepy Strusowskie nevű, meg a többi puszták még őseredeti pompájukban voltak meg, ma ellenben már csak szerény maradványait láthatni a fensík-terűlet hajdani képének. A föld gazdasági mívelése évről-évre mélyebben nyomúl a puszták szívébe, s egykori változatos színezetük nem sokára egészen oda lesz, a szántóföldek egyhangúan szabályos barázdái lépnek helyére mindenütt.

A felhőtlen kék ég s a nap arany golyója, a lágy, szelíden lengő és mégis üdítő reggeli szellő, a tengerhez hasonló óriási fölszín látása gyönyörködtet és életkedvvel tölt el bennünket. Lóháton nyargalva, mintha sasszárnyaink nőnének s magunk is affélét érzünk, mint a madaraknak amott a levegőben kerengő királya, a mely nagy ívekben száll fejünk fölött. A megmunkált földek egyre ritkúlnak, a podoliai ős puszta teljes fönségében terűl előttünk. Pompás, puha, virághímes szőnyeg a lábaink alatt; a kövér fűben az aranysárga pitypang ezrei, a mécsvirág rózsácskái s a harangvirágok violaszín csengetyűi gyönyörködtetik száz meg száz más, a szivárvány minden színében játszó társukkal együtt szemünket, szívünket. A messzeségben pedig egyszerre csak, ni, mit látunk? Ott, a hol az ég kékje a puszta zöldjével egybeolvad és lobogó tűzként rezeg a levegő, nagy madarakat pillantunk meg, melyek szoborszerű merevséggel állva, gyanakvó félelemmel kémlelnek bennünket. A pusztai madárvilág óriásai, túzokok azok, melyeknek a félelme ugyan most, nyár idején, tehát a vadászati tilalom alatt alaptalan; mihelyt azonban az első dér belepi a puszta hervadó virágait, megkezdőik ellenük a vadászat. De ugyancsak vigyázatosan kell feléjök közeledni, mert rendkivűl félénkek és óvatosak.

A táj élénkűlni kezd. Nagy marhacsordák előtt nyargalunk el, a melyeket reggeli pihenőre terelnek a pusztai kúthoz. Nyugat felé haladtunkban apró fenyűfácskákhoz hasonló zsurló füvet taposnak el lovunk poroszkáló lábai. Már ebből is sejthetjük a fensík morotváinak közeledtét. Mind több kis pocsolya tűnik föl, a melyek vize sás és káka közűl csillan ki; lovunkról le kell szállanunk s gyalog folytatnunk útunkat.

Hej! micsoda élvezet kecsegteti itt a vadász embert! Ki sorolhatná el mind azokat a négylábú és szárnyas vadakat, a melyekitt járnak-kelnek, röpdösnek és kivált a puszta nyirkosabb részén hemzsegnek? Hangos sivítással röppen föl egy megriasztott bíbicz-család, s nyomon követ bennünket „kívit, kívit” kiáltozásával. Egész csapat vadkacsa, köztük néhány az állattan búvárát is érdeklő éjszaki faj is vonúl el a fejünk fölött, hogy a távolabbi mocsarakba rejtőzzék. Sipogva röppenek föl az apró mocsári szalonkák s zeg-zugos gyors röptükkel kétségbe ejtik a nemes vadászmesterségben még járatlan kezdőt. Ellenbez a nagy mocsári szalonka hangtalanúl és egyenes vonalban repűl közel a föld színéhze, pompás lövésre kinálkozva még a kevésbé gyakorlott puskásnak is. Már lőtávolságon túl ragyogtatja a sötétzöld háttéren annál feltűnőbb ezüstfehér tollait a nemes kócsag, a melyet órákhosszat sem röstell a vadász térdig vízben állva lesni, hogy becses tolláért oly kivánatos zsákmányúl ejthesse. A daru sem ritka, habár a költözési ideje még nem érkezett el. De ez még félénkebb a kócsagnál is, és ugyancsak szerencsének mondható az a vadász, a ki egyet-egyet el tud belőle ejteni. Ellenben már a büszke gólya egész bátran sétál szinte mellettünk, mintha jól tudná, hogy semmi oka sincs tőlünk tartania. Mert a paraszt szentűl hiszi, hogy e hosszúcsőrű madár minden bántalmazása rokonainak valamiféle bosszúállását hívná ki. Oly esetekről is regél a néphit, hogy a gólya bosszúból a bántalmazója házát rá hullatott üszkökkel lángba borította. Lelövése halálos bűn, és betegség vagy tán még roszabb is a következése… Egyszer csak mély búgás üti meg fülünket. A bölömbika az, a mely valahol a vízben rejtőzve sajátságosan brúgó hangját hallatja. Odább egy szárazabb helyen előttünk ismeretlenebb alakú nagyobb madarak csapatja ereszkedik alá. Kérdésünkre megtudjuk, hogy ezek az éjszaki puszták jellemző szárnyas lakói, a nagy szélkiáltók. De lassanként alább hagy az állatvilág élénksége; a nap ugyanis időközben már rég áthaladt a délkörön és lángkévéket ont a pusztára.

Fáradtak vagyunk magunk is és hűvös, árnyékos hely után nézünk. A távolban egy kiégett domb tetején emberi lakot pillantunk meg s feléje irányozzuk siető lépteinket. Szegényes, sásfödelű kunyhó csak, mellette néhány csűr s mögötte méhes. De az a néhány fa, a mely kertjében áll, örömmel tölt el bennünket, habár tulajdonképen nem is igazi fák, csak holmi cserje növésű meggy-, csenevész cseresznye-, galagonya- meg bodza-bokrok, de mégis adnak árnyékot, a mely ugyancsak jól esik eltikkadt testünknek. Számos méhkas áll a bokrok alatt és az agyagfal mellett, s a szorgalmas álatkák sürgölődve hordják be a hímport a virágokról, a melyek ép teljes díszükben nyiladoznak. Egy tisztes öreg paraszt, igazi példaképe a galicziai méhésznek, alázatosan köszön és nyájasan meghí bennünket szerény házikójába. Vendégszerető, beszédes és világlátott ember, a ki 18 esztendőt szolgált ki a katonaságnál; részt vett az olaszországi hadjáratban; Bécsben is volt helyőrségen, sőt a császár Ő Felsége is kitűntette egyszer megszólítással! Most, hogy elöregedett, a pusztát és a méhécskeit tekinti egész világának. Tejet, barna kenyeret, sajtot és mézet tesz elénk az asztalra és fáradhatatlan a szíves kinálgatásban.

A podolai fensík a Ni¿niów melletti Kutyska környékén. Falat Gyulától

Ez egyszerű étkezés után leheveredünk a fűre egy bodzabokor árnyékában. Tekintetünk végig kalandozik a békés sikságon és mohón szívjuk magunkba a szomszédos kert javában virágzó tatárkájának édes illatát. A méhek egyhangú döngicsélése lágyan zsongó altató dallá válik, a mely kellemes, félig éber, félig alvó állapotba ejt bennünket. De csakugyan álom-e ez, vagy valóság? Nem messze a kerttől, mindjárt a tatárka mögött, kis barnavörös állatkák jelennek meg, a melyek mulatságos mozdúlatokkal és eleven ugrándozással űzik játékukat. Felszökkenünk, s ime, az állatkák nyomban eltűnnek; minthogy azonban e közben tudásvágyunk legyőzte az édes semmittevésben való kedvtelésünket, óvatosan oda lopódzunk az odvaikhoz s elrejtőzve lesbe állunk. Kis idő múlva egy fejecske, majd az egész állatka megjelenik az üreg szájánál, legelöl a híme bújik ki, tisztogatja magát s füttyent, a mire csakhamar megint együtt van az egész társaság. Ez a kecses, rozsdabarna, a hörcsögnél sokkal karcsúbb alkatú kis állat az ürge (Spermophilus citillus), az éjszakkeleti vidékek lakója, mely Európa nyugati és déli részein ismeretlen. De van a podoliai fensíknak még egy sajátszerű állatfaja, afféle európai prairie-kutya, t. i. a „bobák” (Arctomys bobac) vagy pusztai marmota, a melynek fürge, majomszerű viselkedését az útas e tájakon elég gyakran megfigyelheti.

Időközben beesteledett. A nap királyi biborának és aranyának egész pompájában szálltt a távol éjszaknyugaton alá, s ibolyaszín fény árad az egész síkságra. Gazdánk komolyan óv bennünket, hogy útunkat éjjel folytassuk. Az éj senkinek sem barátja, – úgy mond, – könnyen eltévedhetnénk és feneketlen ingoványba süppednénk; de meg a gonosz lelkek is garázdálkodnak éjszakának idején a pusztán. Maradunk tehát. Puha szénán vet számunkra ágyat, s az éjet a szabadban töltjük. A pittypalatty csattogása és a békák brekegése kezdi meg az esti hangversenyt, a melybe csakhamar ezer meg ezer más hang vegyűl. A távoli mocsárban lidércztüzek pislognak, az üde éji szellő tágítja tüdőnket s pompás illatok mámorosító lehelletét hozza felénk, kik egészen átengedjük magunkat a gyönyörű pusztai éj csodás bűbájának…

Másnap déli irányban folytatjuk útunkat. Kövér réteken és szántóföldeken át, számos fa kereszt és szent szobor előtt haladunk el, a melyek mindenfelé nagy sokaságban tanúskodnak a galicziai pórnép ájtatos érzűletéről. A folyamvölgyektől távolabb a helységek ritkák. De itt is széles lősz-szakadékikba és egyáltalán a talajmélyedéseibe szereti építeni az ember lakhelyeit, hogy a puszták szelei ellen oltalmat találjon.

Az itt útunkba eső falvak már külsejükkel is a parasztság jobb módjára vallanak. Takaros tiszta házak, mindenik mellett kis virágos kert, a melyből nem hiányzik a mályva- és a bazsarózsa, még kkevésbépedig a kedvelt ruta, nagy pajták és csűrök, jól tartott marha; mindez arról tanúskodik, hogy a „fekete föld” jól táplálja mívelőjté. A folyó közeledte mind szembetűnőbb. Kis ligetek és a mélyedésekből kikandikáló háztetők sejttetik az alant rejtőző falvakat. Időről-időre már ki is bukkan itt-ott az erdős és népes horpadás, míg végre Buczacz városánál teljes szépségében áll előttünk a Strypa folyó vízvájta völgye.

A Dnieszter balldali mellékfolyóinak szabályos iránya igazán feltűnő. A fensík éjszaki határánál ered valamennyi s mind egyközűen haladnak dél felé, majdnem egyenes vonalban, mindig mélyebb vízvájta völgyeken át, a mely jelenség az összes galicziai Podoliában lévő mellékfolyóknál, minők a Z³ota-Lipa, Strypa, Szereth, Nicz³awa, Zbrucz, valamint az orosz-podoliai mellékfolyók majdnem mindenikénél is ismétlődik.

A Dnieszter folyó partfala zaleszcykinél, a podoliai fensíkon. Charlemont Húgótól

Útunk meredek lejtőn kígyódzva ereszkedik le a Strypa folyó völgyébe. A völgy szelídebb lankáin emelkedik az ódon emlékeinél fogva érdekes Buczacz város. A folyó partjai függőleges vörös falakként emelkednek s föltárva mutatják a már ismeretes devoni homokkő és agyagpala rétegeket. Fenn a magasban egy szép rom uralkodik a vidék fölött.

A városban, a mely Keleti-Galiczia legrégibb községeinek egyike, figyelmünket mindenekelőtt a kicsiny, de nemes barok ízlésben épűlt szép városháza köti le, melyet a múlt század második felében Potocki Miklós, a kaniówi (ép ezért melléknevén Kaniowski) starosta építtetett. Ő volt a buczaczi kastély utolsó lakója is. A mit e kastély ellen hiába kisérlett meg a törököknek 1672. és 1676. évi dúlása, azt végbe vitte egyetlen évszázad alatt az idő vasfoga, s a XIV. századból eredő hatalmas várlak rommá lett. A csinos római katholikus templom, továbbá a domb tetején szépen fekvő basilianus kolostor és a vele kapcsolatos görög katholikus egyház, valamint a görög ízlésű Pokrowa (oltalom)-templom, szintén a starosta bőkezűségének emlékei. Ha még ezekhez számítjuk az 1652-ben alapított Domonkos-rendű kolostort, a Szent Miklós-templomot, a melynek a XVIII. századból való szép képei említendők, s végűl a Nagorzanka-külvárosban álló XVII. századi kis templomot: akkor még mindig nem soroltuk el ezen, mintegy 11.000 lakost számláló érdekes városka valamennyi nevezetességét.

Nem kevésbé érdekes magánál a városnál annak a környéke sem. Ha délen fölmegyünk a fensík tetejére, mindjárt egy régi bükkerdőben vagyunk. Itt figyelmünket egy kolostor romjai (az ú. n. régi basilianus monostoréi) ragadják meg, melynek omladékain százados fák tenyésznek. Lábunk alatt egy völgyszakadék tátong, melynek mélyén a csendes Strypa hullámai hömpölyögnek. E mély vízmosás alig 100 méter széles, és majdnem függőleges, 60–70 méter magas vörös oldalfalai meglepőn szép látványt nyújtanak a kies zöld erdőség közepette.

A messze nagy világon jártunkban láthattunk ugyan már valami ehhez hasonlót, még pedig sokkal nagyobbat is. Hisz az alattunk tátongó völgy tulajdonképen nem más mint kicsinyített mása egy éjszakamarikai cañonnak. Az Arkansas, a Yellowstone és sok más, kivált pedig a Colorado folyam ilyen meredek falú mély vízvájta völgyekben folynak. Igaz, hogy ez amerikai folyók partfalai több száz, sőt ezer méternyi magasságra is emelkednek, voltaképen azonban a podoliai folyók is ugyanezt a jelenséget mutatják, csakhogy kisebb mértékben.

De így is lebilincsel bennünket a látvány nagyszerűsége. A magas hegységben ugyan, valamely kiemelkedő csúcson állva, természetesen sokkal mélyebb völgyeket és sokkal hatalmasabb szirtfalakat látunk, de azért ott mégis egészen másféle a hatás. Ott, a hol a hegyek magasak, egészen magától értődőnek tekintjük, hogy a hozzájuk tartozó völgyek mélyek. Hogy azonban itt egy sima, látszólag szakadatlan sík terűlet egyszerre csak egészen váratlanúl mély szakadékot tár elénk, az valóban szerfölött meglepő. Az avatatlan könnyen valami szörnyű elemi katasztrófában vélhetné e jelenség okát s azt hihetné, hogy a földnek ki tudja milyen forradalma hasogatta így meg a kérgét; pedig igazában csupán a folyóvíznek alig észrevehetően működő ereje vájkálta így ki e talajt, s hozta létre az idők beláthatatlan során e nagyszerű jelenséget.

Tovább délnek haladva, körűlbelül két óra alatt a kies környékű Jaz³owiec mezővárosba érünk. Az Olchowiec patak, a Strypa egy mellékága mellett áll, a mely szintén feltűnően mutatja a podoliai folyók déli egyenes vonalú irányát. Meredek partján festői romjai emelkednek annak a XV. században épűlt, hajdan hatalmas várkastélynak, a mely hosszú időn át kiváló szerepű volt a törökök, tatárok és kozákok berohanásai ellen. Nevezetes az a közelben lévő palota is, melyet az utolsó lengyel király atyja építtetett, most pedig az Orsolya-szűzek leánynevelő intézete van benne.

A fensík földszínén egy oly jelenség tűnik szemünkbe, a mely ugyan ennek a vidéknek is, még inkább azonban a Dnieszter jobb partján tovább délre lévő terűletnek a képét jellemzi egészen sajátszerűen. Számos, igen szabályos, tölcséralakú mélyedés az, a melyek igen meredek falnak s helylyel-közzel meg-megszakítják a mívelt földeket. Az ily tölcséreknek, a melyeknek a legnagyobb átmérője 20 és egynéhány, sőt némelyiknek 50-nél is több méter, a mélysége pedig 5–30 méter közt váltakozik, – a talaj földtani alakúlatában keresendő az okuk. A lősz alatt ugyanis itt mindjárt a myocaen-alakúlat rétegei vannak, a melyekben számos gipsz tuskó találkozik. Minthogy pedig a gipsz a vízben könnyen olvad, e tuskók némelyikét az esővíz egészen kimossa. Így aztán üregek támadnak, a melyekbe a lősz a rajta lévő televényfölddel együtt tölcsért alkotva, besüpped. A földmíves e horpadásokat nem örömest látja, mert az ilyenekmegannyi hasznavehetetlen terűlettel csökkentik a mívelhető földjét. A Podolia e részén gyakori gipsz barlangok, a milyenek között a legnagyobb a Szereth folyó melletti Bilczénél lévő, melyben több kilométernyi folyosók húzódnak, – szintén ugyanilyen okokból keletkeztek. E barlangok az elmúlt századok során elég gyakran búvóhelyekűl szolgáltak a barbárok berohanásai elől menekűlő parasztságnak.

Beremiany községen áthaladván, még csak pár lépést teszünk tovább, s önkénytelen a bámúlat fölkiáltása röppen el ajunkról. száz méternél magasabb, sziklás szakadék szélén állunk, a melynek a mélyén a hatalmas Dnieszter folyó zöldes hullámai sietnek a Fekete-tenger felé. Egy pillantással áttekintjük nagyszerű völgyének jókora részét, a mely hol cañon-szerű, hol pedig – a kanyarúlatoknál – a domború parton magas meredek falakkal, a homorún ellenben eleinte lapos, lejebb pedig lépcsőzetesen emelkedő félszigeteket alkot. Majdnem mindenütt erdő és bozót borítja a völgyet és a nem túlságosan meredek lejtőket. A Strypa torkolatánál pedig valóságos dombvidékre szakgatta szét a fensíkot a fölszinéről lemosott és halmokká torlódott hordalék.

A jobb parton a messze távolba kalandozik tekintetünk s bejárja a Pokutiának kukoriczában bővelkedő áldott vidékét, majd pedig a Kárpátok keskeny, sötétkék bástyázata ötlik szemünkbe, a mely kecses csipkés szegélyű felhőként zárja be a nyugati égen a tájképet. Micsoda gyönyörű látvány! S minő élet e képen! Magasan a fejünk fölött a fehér farkú réti sas ringatódzik kiterjesztett szárnyain, a kaczagó sirályok csapatjai buknak le fejjel a völgy mélyébe, a nehézkes pelikán, a melyet honi láposiról a véletlen vetett ide, kiváncsian nézgéli a neki szokatlan sziklákat, majd meg irígységgel szemléli az épen egy nagy harcsát üldöző halászokat. A Fekete-tenger felé evező tutajosok újjongó üdvözletet küldenek át hozzánk, a melyre köszöntve válaszolunk, s egy ideig még szemmel tartjuk őket, míg a vörös fal valamely hajlásánál el nem tűnnek előlünk.

Vörös, zöld és megint vörös az uralkodó szín. Mert a növényzeten kivűl itt keleti Podoliában a devoni rétegek miatt minden vörös színt mutat. Vörösek a völgyfalak, a bevágások, sőt az országútak pora is; innen ered, úgy látszik, a podoliai hely- és dűlőnevekben oly gyakori „vörös” (lengyelűl czerwony) jelző, a mely különben népnevekben is előkerűl, mint pl. a „vörös oroszok”elnevezésében.

Igy haladunk elmélkedve a szép folyó mentén. Szülőhelyét, az erőd Kárpátokat elhagyván, Miko³ajów városkánál jut a fensík közelébe s ennek hosszú ideig a délnyugati határvonala, míg Ni¿niównál egészen rá nem lép. Innentől kezdve nem is gyarapodik többé a Kárpátoknak egy vízerével sem, minthogy a hegység illető része már a Duna vízvidékéhez (Pruth, Czeremosz) tartozik, s most már csak a fönt említett jellemző fensíki és pusztai folyók ömlenek belé a balpartja felől. Itt már nagyszerű vízvájta völgyben hömpölyög, a melynek meredek falai helyenként 150 méternél is magasabbak. Színjtének abszolút magassága Halicz alatt (a melytől Galiczia a nevét kapta), Ni¿niównál, a hol tulajdonképeni fensíki folyóvá lesz, 192 méter, Okopynál, az orosz határon pedig, a hol Galicziát elhagyja, 107 méter; ha e mellett számba veszszük, hogy a folyó e két pont közé eső részének a hoszsza 228 kilométer; közepes esése kilométerenként 0ÿ373 méternyinek tűnik ki.

A podoliai folyamvölgyben való vándorlás úgy földtani, mint földrajzi szempontból egyaránt fölötte tanúlságos. Itt egészen eltűnik a táj fensík jellege, s az ember akár a kárpátok valamely bérczes vidékére képzelheti magát, mert csupa kies, erdős domb és meredek szikla veszi körűl minden oldalról. Nem csoda, ha e vonzó, rejtett hegyüregek az e vidéken valaha tanyázott őslakóknak is kedvelt búvóhelyeik valának évezredekkel ezelőtt. Számos aknasír, a napisten tiszteletének szánt oltár és halom (tumulus), kő és bronz eszközök és ékszerek hálás anyaggal kecsegetik itt az őstörténelmi kutatást. De a nemes vadászmesterség gyakorlóit is vonzhatják ez erdős és bozótos vízmosta szakadékok, mert vaddisznó, őz, róka és télen át nyúl is van itt bővében.

Galiczia zord éghajlata nem a legjobb hírben áll, s így kivált e tekintetben esik jól az utasnak, ha Podolia e részében egészen más állapotokat talál, mint a minőkre el volt készűlve. Itt kerűlnek legelőször a szemünk elé kisebb szőlőültetvények, a városi kertekben és a nagybirtokok falusi jószágain pedig nemes őszi és kajszin baraczk és egyéb finomabb gyümölcsfajok is teremnek. Hogy mindenféle zöldség és kapásnövény is pompásan tenyészik itt, azt tán mondanunk sem kell.

A schodnicai petroleum-telepek a Kárpátokban. Falat Gyulától

Egy kis hajózás a vízen lefelé szintén bele tartozik podoliai kirándulásunkba. Sajnos, hogy e czélra nem használhatunk gőzhajót, minthogy a Dnieszteren még egészen kezdetleges a hajózás. Így hát be kell érnünk egy tutajjal, ha nem inkább a kis paraszt-ladikot választjuk, a mely egy darab kivájt fatörzsből van s egészen olyan, mint az indiánok csónakai.

A nagy kanyarúlat után egy meredek erdős oldalú mély vízvájta völgybe jutunk. A folyó medre itt oly keskeny, hogy árvíz idején alig lehet a partján végig menni. Uœcieczko mezővárosnál látjuk meg legelőször a vörös devoni kőzet fekűjében galicziai Podolia legmélyebb rétegű alakúlatait, a zöldes-szürke agyagpalákat és sötét színű mészköveket, melyekben számos felső-silurkori kővület van. A képződmény e változta okozza, hogy a partfalak ezentúl, tovább keletnek többé nem vörös, hanem sötét színűek.

A jobb parton kezdődik az ú. n. Pokutia, a mely név azonban sem nem valami külön földtani, sem nem földrajzi, avagy néprajzi terűletet jelöl, hanem csupán Galiczia déli részét értik rajta. Így beszélnek pokutiai Kárpátokról, a pokutiai Kárpát alatti síkságról s végűl pokutiai fensíkról is, a mely azonban nem egyéb, mint Podolia egy része.

Horodenka kerűleti székvárosba egy kis kirándúlást téve, alkalmunk nyílik ennek a fában szűkölködő, hullámos talajú vidékével megismerkednünk, a melynek talaja igen bő termésű. Minthogy a fűtőanyag itt vajmi kevés és drága, a parasztok tőzeggel, vagyis tehénganéjból és szecskából kevert lepényekkel tüzelnek, a minők nagy számban láthatók a parasztházak falaira és kerítéseire tapasztva, hogy ott a napon száradjanak. Itt kezdődik a kukoriczatermő vidék is. Mérföldekre terjednek a kukoriczaföldek, a melyek termése a lakosságnak fő tápláléka. Ezek a földek kellemes változatosságúvá teszik a fában szegény vidéket, mely nélkülök egészen puszta lenne. A háztetők padlásán és ereszén mindenütt a legjava kukoriczacsövek függnek, a melyeket a jövő évi vetésre válogatnak ki a gazdák. Ezekkel együtt szárad meg ugyanott mindenféle gyógyfű, a paraszt egész házi patikája. A nagybirtokosság is leginkább kukorczát vet e vidéken, de mellette burgonyát is ültet, ha szeszgyár van a közelben.

Horodenka városából, a melynek nevezetes a már említett Kaniowski starostától épített szép barok temploma, Zaleszcyki környékére s megint a Dnieszter folyóhoz kerűlünk vissza. E helység, a hol szép gyümölcsös kerteket és kisebb szőlő-ültetvényeket látunk, igen kiesen fekszik a Dnieszternek egy kígyódzó kanyarúlatánál lévő, lépcsőzetesen emelkedő földnyelven. A szemben álló bukovinai part meredek falán a podoliai kőzetalakúlatok szabályszerű sorozatban látszanak.

Mintegy 32 kilométernyire zaleszczykitól éjszakra, a Szereth folyó partján van a kis Ulaszkowce falu, mely, júliusi nagy vásárairól nevezetes. A galicziai vasútak kiépűlte óta ugyan a júliusi vásár sokat veszített fontosságából, de régente – kivált néprajzi tekintetben – igazán elsőrendű látványosság volt. Európai kereskedők mellett Ázsia legtávolibb részeiből ide sereglett, festői öltözetű embereket lehetett itt látni. de azért még ma is nevezetes piacza e vásár a gabona-, gyapjú- és szeszkereskedésnek. Zaleszczyktől keletre Gródek helységnél a Szereth, Uœcie Biskupienál pedig a Nicz³awa patak mély völgynyílásán kelünk át.

Uœcie Biskupietól nem messze újabb tájképi jelenség tűnik elénk, a mely a fensík felszíni alakúlatával szemben igen felötlő. Valóságos dombvonal az, a mely az ép említett város és Sinków között az orosz Besszarábia felé húzódik át. Első tekintetre mindjárt meglátszik, hogy e domboknak semmi közösségük sincs a podoliai vízmosási földalakúlatokkal s hogy azokra mintegy rá vannak torlódva. E dombok az ú. n. szármát lerkódásokból állanak, tehát ama tavak hátrahagyott üledékei, a melyek e vidék őskori beltengereinek részben édesvizekké való átalakúlása és lassanként való visszahúzódása korának emlékei. Hasonló valamit látunk tovább keletre is. Podkamieñ mellett Brody város közelében szép erdős dombsor kezdődik, a mely a Miodobory (Mézerdők) hangzatos nevét viseli és orosz terűletre, egészen Kamieniec Podolski környékéig húzódik át. Földtani tekintetben ez egy szármát mész-szirt, a mely bryozoák, serpulák és más kövűlt puha testűek héjaiból alakúlt.

Az uryczi sziklák a stryji kerűletben (Kárpát-vidék). Falat Gyulától

Elértünk a Zbrucz folyó torkolatához, tehát az ország keleti széléhez, s itt egy keskeny félszigeten, a Dnieszter és a Zbrucz folyó mély vízvájta völgyei közt állunk. Néhány házból álló kis falucska, név szerint Okopy œw. Trójcy (A Szt. Háromság sánczai) koronázza igen festőien e félsziget ormát s egy hajdani kis földvár helyét jelöli.

A Kelet-galicziai Kárpátok. – Ha nyugat felől megyünk az ország fővárosa irányában, jobbkéz felől majdnem szűntelen előttünk van egy hegylánczolat, a mely hol a távolban föltetsző kékes felhőszegély gyanánt zárja el az erdős síkságot, hol pedig, mint pl. Przemyœlnél, egészen a közelünkbe kerűl, de mindig kellemes változatossággal üdíti a balfelől elterűlő mocsaras-homokos alföld nézésébe belefáradt szemünket. Ez a Kárpátok középhegysége, a nagy európai Alpes-hegyrendszer éjszakkeleti ága. Ennek galicziai, vagyis éjszaki oldala vízrajzi tekintetben három nagy folyamvidék: a Visztuláé, a Dnieszteré és a Dunáé révén két tenger, ú. m. a Keleti- és a Fekete-tenger övébe tartozik.

Mentűl tovább szemléljük e hegységet, mentűl több kristálytiszta folyón kelünk át, a melyek belőle nyerik vízüket: annál erősebb vágy támad bennünk e bérczek tündérvilágának megismerésére, s a legkényelmesebb alkalmatossággal élve, fölszállunk az oszág fővárosából indúló Albrecht-főherczeg-vasút vonatára, hogy rajta délnek, a magyar határ felé indúljunk.

Mindjárt a pályaudvar mögött egy fenyves erdőn kelünk át, a mely átmenetűl szolgál a fensíkról az éjszak-galicziai alföldre, s Basiówka állomásnál 320 méternyi magasságban átlépünk a Keleti- és Fekete-tenger vízválasztóján. Innentől kezdve a podoliai fensík nyugati határa mentén s a Dnieszter folyó vidékén járunk.

Vasúti kocsink ablakából semmi vonzóbbat se látunk a vidéken, húsz s egynéhány kilométernyire a vaspályától nyugatra azonban egy kies dombvidéknek számos szakadékkal igen változatosan tagolt erdős talajára jutunk, a mely Lembergtől délnek néhány kilométernyire kezdődik s mintegy negyven kilométernyi hosszaságban egészen a Dnieszter folyóig húzódik.

E terjedelmes erdőség, a mely nagyobb részt a Skarbek gróf nemes lelkű alapítványából árvák és rokkant aggastyánok eltartására szánt jószághoz tartozik, gyönyörű lombos faóriásaival, festői sziklákban dús szakadékaival, a melyek a szászországi Svájcz kicsinyben való másolatainak tekinthetők, zöld dombjaival, hol tömérdek őz legelész, valóságos édene a vadásznak és a természet barátjának.

Pustomyty állomás előtt haladunk el, a mely a szomszédos Lubieñ helységgel együtt gyógyerejű kénfürdőiről ismeretes. Oldalvást marad el Szczerzec mezőváros, a melyről tekintetünket a balfelé álló s tetején templomocskával koronázott gipsz domb vonja magára. Miko³ajównál a már említett Skarbek-féle alapítvány szép, palotaszerű épűlet veszszük szemügyre, aztán pedig Rozwadów helységnél a Dnieszter folyóhoz érünk. Dübörögve halad át a vonat a vas hídon, kiváncsian tekintünk ki, de csalódottan kiáltunk föl. Ugyanaz a hatalmas folyam volna előttünk, melyet távolabb, keleten láttunk?

Most, igaz, csekély kis folyócska; de még sem jó neki hinni. Minden áradáskor elönti az egész vidéket, s még most, a száraz évszakban is számos tócsát és vizes rétet látunk, a melyek arra mutatnak, hogy itt rendkívűl nagy az árterűlet. Mintegy 120.000 hektárnyi föld áll itt évenként többször is víz alatt, a minek csak a vadászember örűl, mert e tócsák és mocsarak csak úgy hamzsegnek a sok vadkacsától és szalonkától; a gazda ellenben annál kevésbé szereti.

A podoliai fensík, melynek déli, meredek széle a Dnieszter balpartját alkotja, lassanként elmarad mögöttünk, és egy újabb földtani és tájképi jelenség tűnik föl szemünk előtt. Ez a Kárpát-alji síkság, melynek meglehetős terméketlen talaja alluvialis termékekből, főkép a hegyi folyók kavicshordalékából áll.

A dél felé nyíló kilátás igazán gyönyörű. Nagy sötét erdőségek jelölik a síkságról a hegyvidékre való átmenetet; a szép átlátszó Stryj folyó kék szalagként kígyódzik a tájon át; messzebb délre azok a diluviális folyamlépcsőzetek emelkednek, melyek az egykori medreket jelölik, míg egészen a háttérben a Kárpátoknak helyenként az erdőtenyészet övén túl emelkedő, gyöngéden csipkézett, szép lánczolata húzódik, a mely elé kisebb só-agyagdombok sorakoznak. A csinos Stryj városban, a magyar-galicziai és az átkelő vasút góczpontján, nem tartózkodunk hosszasabban, minthogy erősen vonz bennünket a vágy a szép szabad természet felé.

A vaspálya a városon kivűl délnyugatnak kanyarodik. Egyre világosabban tűnik föl a hegység, az előbb álló lánczok mind magasbra emelkednek, lassanként egészen elfödik a mögöttük levőket. Nem sokára már meglátszanak a Paraszka-Ze³emin hegylánczolat legmagasb részeinek erdei és havasi legelői. A folyónak mindkét partján sűrű erdők terűlnek az előhegyekig. Épen előttünk a Lisowice állami uradalom óriási erdei sötétlenek, melyek vadállományukról híresek. A patakok árkaiban és a folyó partjain a só-agyagképződmény rétegei láthatók.

Lubieñce állomás mögött, a Stryj folyónak mindkét partja emelkedik lassanként. Lépésről-lépésre szebbűl a vidék. Meredek sziklák magaslanak várromokhoz hasonlóan a tiszta vizű folyam fölött; sötét fenyvesek váltakoznak derűsen mosolygó rétekkel, melyeken tajtékzó patakok morajlanak át. Dübörgve kelünk át még egyszer a Stryj hídján, pár perczre egy rövid alagút nyeli el vonatunkat, mely ezután lassan Synowódzko állomáshoz ereszkedik alá, s bekerűlünk a Kárpátok vidékére.

Nem valami vadregényes hegyi táj ugyan, a melyet látunk; nincsenek rajta hómezők, jégárak, nincsenek szaggatott ormok és kőszálak, de azért mégis el kell ismernünk, hogy igen szép és kies vidéken vagyunk. A tiszta kékes levegő mindent kimondhatatlan bájjal áraszt el, a hegyek zafirszínű étherben látszanak úszni. A tágas, termékeny alluvialis síkságot, mely az itt egyesűlő Stryj és Opor folyók mentén terűl, mindenfelől hegyek övezik. Bástyázatként húzódik a háttérben a Paraszka-Ze³emin lánczolata, melynek legmagasb csúcsai 1.200 méteren is túl emelkednek. E hegyláncz lejtőit nagy, sötétzöld fenyvesek borítják, s csak a legmagasb és kövér alpesi legelőkkel díszlő ormai merednek föl fátlanúl a tiszta levegőbe. Termetes elágazások nyúlnak ki a főlánczolatból és végeikkel messzire benyomúlnak a síkságra. A morajló folyók mentén eső lemosta kopár sziklafalak merednek, vagy mosolygó rétek és bevetett szántóföldek mosolyognak felénk. Ellenállhatatlan vágy vonz bennünket a hegyek, a havasi rétek felé, egy pillantással szeretnők az egész képet áttekinteni, hogy e szellős magasságból intsünk még egyszer búcsút a távoli Podoliának, melyet úgy megszerettünk.

Letérünk a vaspályáról és a Stryj folyó mentén a kis Korczyn községbe megyünk, mely elég látogatott nyaraló és éghajlati üdűlő hely. Innen útunk egy patak partján halad, melynek fönn, a főlánczolat lejtőin vannak a forrásai. Gyönyörű őserdő vesz körűl benünket mindenfelől. Élvezettel szíjjuk magunkba a pompás fenyvesillatot, s nem győzzük csodálni a szinte áttörhetetlen sűrűséget, melyben kórhadt és kidőlt fatörzsek között fejlődik a sarjerdő, míg fönn a félhomályból a napfényes magasba gyönyörű szálas fényűk emelkednek a sűrűség zürzavaros tömkelegéből. A patakok nedves mellékén a szattyú óriás levelei terjeszkednek, a tisztások hegyi rétjein pedig illatos zsályák és karcsú ökörfarkkórók ezrei virágzanak.

Óvatosan haladunk tovább, mert a sűrűségből medve találhat elénk toppanni, a mi ugyan nem épen veszedelmes, de nem is a legkellemesebb találkozás. Néhány órai fáradságos hegymászás után egyre törpűlnek a fenyűk, s végre már egész alacsony cserjékké zsugorodnak, a melyek ágai félénken lapúlnak meg a földön, így keresvén menedéket a zord viharok ellen. Utoljára eltűnnek e bokrok is, és csak a kövér havasi rét („Po³onina”) áll előttünk, mint a kék levegőbe fölmagasló virághímes zöld fal.

Térdig érő fűben gázolunk, és nem győzzük csodálni a Kárpátok gyönyörű növényzetét, mely mintha csak a mi kedvünkért díszítette volna föl magát legszebb virágaival. helyenként egszen bele süppedünk a puha mohának vörös és fekete áfonyával tarkított szőnyegébe, vagy pedig meg-megcsusszanva a sziklát takaró gyepen, csak egy-egy havasi rózsában vagy illatos kakukfű bokrocskában kapaszkodhatunk meg. Végre a Paraszka csúcsán (1.271 méter), a hegyláncz legmagasb tetején vagyunk, és a kilátás, melyet innen élvezünk, dúsan jutalmaz bennünket a fölmászás keserves fáradságáért. Milyen gyönyörű látvány! Dél felé a hegylánczok és csúcsok egész tengere hullámzik, a melyek közűl a legtávolabbiak már Magyarországhoz tartoznak. Az egészet fenyves őserdő sötétzöld bársony palástja fedi, melyet az Opor folyó kék szalagja szeg be, a belé ömlő patakok ezüst zsinórjai pedig gazdagon sujtsoznak. Mélyen alattunk éjszakra az alacsony előhegyek látszanak, melyeken át a szép Stryj folyó tör magának útat, mögöttük pedig a beláthatatlan távol ködébe vesző síkság mezői, falvai és erdőfoltjai következnek. Egész világosan föltetszik a podoliai fönsík meredek széle is, sőt tiszta időben messzelátóval a mintegy 94 kilométernyire lévő Lemberg fölötti Ferencz-József-hegy is fölismerhető.

A Czarnahora hegyláncz Peczeni¿yn felől. Kochanowski Romántól

Valóságos domború térkép terűl el előttünk, melynek részleteit egy pillantásra áttekinthetjük. A Keletikárpátok hegy- és vízrajza különben is igen egyszerű. Egyközű, összetorlódott, éjszaknyugatról délkeletnek csapó hegyvonalakat látni, melyek közűl a legkiemelkedőbb a magyar határon, a magasságban utána következő pedig épen az előhegyek közelében van, míg a közbűlső lánczok jóval alacsonyabbak, a mely jelenség oka, mint majd látni fogjuk, a vidék földtani alakúlatában keresendő. A hegység e része a 40° 30´-nyi (Ferrótól számított) keleti hosszúságtól kezdve a Dnieszter vízvidékéhez tartozik. Úgy a főfolyam, mint legnevezetesebb mellékágai, Strwi¹Ÿ, a Stryj az Oporral, a Œwica, a £omnica, az arany és a fekete zyca, leginkább horpadási Bystrzyca, leginkább horpadási képződésű harántvölgyekben folynak, míg a hosszanti völgyek vizeit számos kis patak vezeti le. Meredek hegyhátak itt ritkák, függőleges falakat pedig csak a vízmosások és a nagyobb folyók partjain látni, a hol a víz vájó ereje áskálja a hegyet. Minthogy majdnem minden helyet növényzet borít, tar sziklákat csak elvétve láthatni.

Épen állóhelyünkről azonban két ilyen sziklacsoport is vehető ki messzelátóval, úgymint Urycz és Bubniszcze mellett. Ezek várromoknak látszanak és szembe ötlő ellentétben állnak a szelíd lejtőjű erdős környezettel. A Kárpátok falvaiból csak igen keveset látni, minthogy ide csak a fő gerinczczel szomszédos völgyek látszanak; a többit egészen vagy nagyobb részt elfödik a hegylánczok. Ilyenformán a táj lakatlan vadonnak tűnik föl, a melynek fönséges csöndjét csak nagy ritkán szakítja félbe egy-egy pásztor rikkantása vagy a kövér havasi legelők nyájainak bégetése.

Most visszatérünk az Opor folyó völgyébe, Synowódzkóba.

A rutén néptörzs között, mely a Kárpátok e részét lakja és „bojki” néven ismeretes, igen érdekes alakok találkoznak. Synowódzko községe azon tatár és török hadifoglyoknak köszöni eredetét, a kiket ide telepítettek. A szomszéd falvakban laknak a gyarmat legyőzőinek utódai, kiknek ősei vitézségük jutalmáúl IV. László királytól valamennyien nemességet kaptak. Különben sem ritkaság itt egész községeket látni, melyeknek összes lakossága a legszegényebb parasztemberig nemesi rendű. A gyakori „török” jelzőjű helynevek, mint pl. „Törökszikla”, stb., e kor hadjárataira látszanak mutatni. A Synowódzkóban lakó bojkik ég ma is elárúlják tatár eredetüket úgy arczuk szabásával és családi neveikkel, mint a kereskedésre való hajlamukkal. Csupa házalók mind, a kik egész Galicziát, sőt a külföldet is bejárják magyarországi szőlővel, szilvával és juhsajttal.

A vasút az Opor folyó mentén a hegyek közé visz. A meredek partfalak jó alkalommal kinálkoznak a vidék földtani alakúlatának áttekintésére.

Föltűnő, hogy a rétegek többé nem vízszíntesek, mint Podoliában mindenütt, hanem meredek helyzetűek és többszörösen meg vannak törve. Az eredetileg vízszíntes lerakodású tengeri üledékeket a földkéreg összehúzódása ránczokba gyűrte, mi által nagy nyergekké és medenczékké tolúltak. A mozgásban levő tömegek megtorlódtak a podoliai fensík szilárd, kristályos őskőzetén, és ekként a legtöbb türemlés a tolóerők továbbtartó hatása következtében éjszak fel vetődött.

A rétegek földtani kora és kőzettani szerkezete csekély változatosságot mutat. Ugyanaz a „bécsi homokkő” vagy „Flysch”, melyet a Bécs melletti Kahlenbergen és Leopoldsbergen látunk. Korát tekintve, részint a felső krétakorszakhoz, részint a régi harmadkorhoz tartozik. Homokköveken kivűl azonban más sziklanemeket, főként agyagpalát és márgát is látunk. A kőzettani szerkezet már a tájkép alakúlatában is föltetszik, mivel természetes, hogy a könnyen lehámló palák nem alkotnak magas csúcsokat. Erre mindenekfölött a legfiatalabb kárpáti sziklanem, a tömör, úgy nevezett „Magura-homokkő” alkalmas, melynek a magyar határon vannak a legmagasabb lánczolatai. E mellett még a vaskos „Jamna-homokkő” (a felső krétakorszaki és a régibb harmadkori tenger lerakodása) említendő, mely sziklák és nagyobb hegytömegek alkotására igen alkalmas. Fő lánczolata az előhegyek közelében húzódik, miért is mindjárt a hegység kezdeténél magas lánczolatokat látunk, és csak ezek után következnek az ifjabb agyagpalából és keskeny rétegű homokkövekből képződött vonúlatok, míg végre a galicziai és magyar vízválasztónál a hatalmas oligocaen Magura-homokkő meredek gerinczekben és zord sziklacsúcsokban szökik 1.700–2.000 méternyi magasságba.

Érczekben a galicziai Kárpátok igen szegények. Rosz agyag-vasköveken kivűl, melyeknek vastartalma oly csekély, hogy kiaknázásra nem is érdemesek, egyáltalán nincs bennük ércz. Ellenben kőolaj, a nevezetes galicziai petroleum-ipar természetes alapja, mindenütt bőven található. Rendesen bizonyos rétegek és alakúlatok sajátja; legnagyobb bőségben az eocaen rétegekben a szivacsos homokköveket és a hegyek hasadékait s üregeit tölti be. Mindjárt a közeli Schodnicában is van egy telepe.

Hogy ide jussunk, a Stryj folyó mentén Podhorodcébe, innen pedig Urycz község előtt elhaladva, vadon erdős, majdnem úttalan vidéken át kell hatolnunk. Ez alkalommal nem mulasztjuk el megtekinteni a nevezetes, útazóktól gyakran látogatott uryczi sziklákat sem. Rövid gyalogút után a hegyhasadékból kikerűlve, hirtelen elénk bukkannak az óriási homokkő sziklák, melyeknek mohlepte szürke tetői magasan kiemelkednek a zöld fenyvesből. Számos nyomát látni rajtuk annak, hogy valamikor laktak bennük és természetes erősségűl szolgáltak. Látunk itt kőbe vájt termeket, víztartókat és lépcsőket, sőt falrészeket is, melyekkel az amúgy is erős természetes várat még bevehetetlenebbé igyekeztek tenni, lábunk alatt pedig földalatti folyosók tompa visszhangja dobban meg. Megkopott, jobbára olvashatatlan fölíratok valami szerencsétlenségre, döghalálra és inségre látszanak czélozni. Synowódzkótól két órányira Bubniszcze község közelében is hasonló sziklatömeg van, a melyben szintén látni kifaragott termeket, víztartókat, stb. Földtani tekintetben e sziklák a vaskos padozatú tömör Jamna-homokkő azon övéhöz tartoznak a mely rétegeinek roppant vastagsága és az elmállás iránti ellenállása miatt mindenütt igen alkalmasnak mutatkozik a sziklaképződésre.

Néhány órai fárasztó gyalogolás után az őserdőből hirtelen egy nyílt völgybe érünk, a hol csodálatos kép tárúl elénk. A vadon erődség közepette, száz meg száz fúrótorony egész kis várossá sorakozik, számos gépházból sűrű gőz- és füstfelhők gomolyognak, s nyüzsgő hangyabolyként sürög mindenfelé a sok munkás. A kovácsműhelyekben csattog a pőröly, az aknákban csikorog a fúrógép és tompán ütődik a véső a kemény kőzetbe. Időröl-időre a gőz-síp éles füttyje hallatszik, vagy a torony tetején ülő munkás vontatott kiáltása, a ki a fúrórudnak le- vagy fölcsavarásán szorgoskodik. A kész aknából sivítva tódúl ki a gáz és sötétzöld sűrű kőolaj bugyog elő, melyet nagy tartókba gyűjtenek. Mindenütt élet és szűntelen sürgés-forgás; szinte azt hihetné az ember, hogy valami tündéri hatalom hirtelen Pennsylvániába vagy Ohióba varázsolta át.

Folytatjuk útunkat a Kárpátok belvidéke felé. A vaspálya egész a magyar határig az Opor folyó kies harántvölgyében halad.

Mindjárt Synowódzkomögött gyönyörű parkhoz hasonló tölgyesen át haladunk, azután pedig szakadékszerű szűk völgyön keresztűl Skole mezőváros felé visz útunk. Mindenfelől erdős hegyoldalak mosolyognak ránk, s csupán a már említett Paraszka-Ze³emin hegyláncz legmagasb csúcsai emlekednek ki világosabb ragyogású sárgás-zöld havasi rétjeikkel a sötétzöld erdőség fölé. Lábunk alatt zuhatagokban tajtékzik lefelé az Opor kristálytiszta vize, s erőszakosan tör magának útat a kemény kőzeten keresztűl. A havasi rétekkel határos magasabb erdőrészekben tavaszszal dürög a siket- és a nyirfajd, alább pedig mindenfelé bővében van a császármadár. A sűrűség sötétjében a garázda farkas és az otromba medve rejtőzik, a fákon pedig itt-ott a szép, de vérszomjas hiúz leselkedik. Gyönyörű szarvasok is kerűlnek itt puska elé, és a árpátok egyik legnagyobb vadja, az egészen gyantával és fenyűlevelekkel pánczélozott vadkan is előbukkan, s nagyságával és alattomosságával mesés rémalakként rettegteti a kezdő vadászt.

A völgyben fekvő kies mezővároskát nyaranta sűrűn látogatják a főváros lakói. Öt évszázaddal ezelőtt e vidék még egészen lakatlan őserdő volt. Csak 1397-ben kapott itt két oláh Jagelló László királytól engedelmet két helység alapítására, és ez időtől kezdődik e hegyvidék betelepítése.

Kosów. Falat Gyulától

Skole mögött a völgy ismét szűkebbre szorúl. A hegységnek már többször említett hatalmas főlánczolatát a természet óriás ereje itt áttörte, s a rohanó Opor vaskos homokkő sziklák közt tódúl át e résen. A skolei nagy uradalom tulajdonosának kastélya és nagyszabású fűrészmalma előtt robog el a vonat Œwiatos³aw községen át Hrebanów állomásra. A fenyvesek szakadatlanúl kisérnek bennünket útunkon; csak S³awskónál csökken a vidék kiessége, mert ott a környék hegyei már kopárok. 650 méternyi tengerszín fölötti magasságban éri el a vaspálya £awoczne galicziai határállomást. A legközelebbi Beszkid állomás ugyan még szintén a galicziai félen van, de már a magyar vasútak kezelőségébe tartozik.

A határ-lánczolat, mely Galicziában majdnem mindenütt az ismeretlen eredetű „Beszkid” nevet viseli, e helyütt csak mintegy 900 méter magas. A £awocznétól a határig merész pályaíveken és magas hídakon menő út a gyönyörű hegyvidék folytonos változatossága miatt igen érdekes. 1.743 méter hosszú alagúton át jutunk a Beszkidek másik oldalára, a hol az áldott magyar földet üdvözöljük.

A Czarnahora. – A galicziai hegylánczolat képe nem lenne teljes, ha nem említenők meg a pokutiai hegyeket is, mindenekelőtt a galicziai Keleti Kárpátok királynőjét, a felséges Czarnahorát. A stryj-stanislaui vaspályán haladva, annak e vonalrészén mindenütt a sóagyag-képződmény területén a hegységgel egyirányban útazunk. A szelíd hajlású erdős sóagyaghalmok a Dnieszter Kárpát-vidéki mellékfolyóinak alluvialis völgyeivel váltakoznak egész útunkon, a melyen a bennünket folyton kisérő hegylánczok előtt számos kisebb-nagyobb helység tarkítja a kies tájképeket. A vaspálya maga is igen érdekes a nagy számú akadályokmiatt, melyeket itt a műszaki tudománynak le kellett győznie. Merész kanyarúlatok, szédítő magasban lebegő hídak és pályaívek, a földcsuszamlást föltartoztató szerkezetek, stb. nagyon lebilincselik a közönséges útazó figyelmét is.

A morszyni lápfürdők, majd Bolechów, Dolina és Ka³usz sóbánya-városok előtt elhaladva, Stanislau felé sietünk, melynek környékén átkelünk a Dnieszter legkeletibb mellékfolyóin, a fekete és az arany Bystrzycán. A körűlbelűl 23.000 lakosú virágzó Stanislau várost csak a XVII. században alapította Potocki András krakói várparancsnok. Csak távolból intenek felénk a városház és a számos templom tornyai, s csakhamar smét eltűnnek, a mint gőzparipánk tova robog délkeletnek a lemberg-czernovitzi vaspályán. Ottynia mögött átkelünk a Dnieszter és a Duna vízválasztóján, s néhány pillanat múlva elénk tárúl a Pruth folyó gyönyörű vidéke, itteni szójárás szerint a „tejjel-mézzel folyó Pokutia”.

Délen szép alakzatú csúcsok emelkednek ki a hatalmas hegylánczolatból, melynek sötét alapján itt-ott hómezők csillognak. A pisztrángban bővelkedő pruth folyó termékeny völgye jól ápolt kerthez hasonló, melynek kövér kukoricza-földjei, dohányültetvényei és lombos diófái már enyhébb éghajlatra mutatnak. Számos falu, kastélyszerű urasági lakok és százados fákkal ékes díszkertek élénkítik a szép képet. E helységek között trónol Pokutia fővárosa, a munkás és jómódú Ko³omea, melynek gyárkéményei az itt virágzó iparágak tanúi. Az erős petroleumszag már messziről elárúlja ez ásványolajnak s³oboda-rungurskai híres telepét, a hol e becses anyagnak már sokmillió métermázsája kerűlt ki a föld alól.

A Pruth folyó esései Dorta mellett a Kárpátokban. Kochanowski Romántól

A 30.000 lakosú város igen régi, mert már a XIII. században alapította Kálmán halicsi herczeg (II. Andárs magyar király fia). A többi kelet-galicziai helységhez hasonlag Ko³omea is sokat szenvedett a törökök, tatárok és oláhok dúlásaitól. Mai napság e város nevezetes piacza a marha-, gabona-, fa- állatbőr-, tojás, stb. kereskedésnek. Nem kevésbé fontos az itteni háziipar, kivált az agyag- és finom faragott faárúk ipara.

A vaspályát elhagyva, kocsira ülünk és a városon keresztűl délnek tartunk, hogy közelebbről megtekintsük az eddig csak távolról csodált szép hegyek belvidékeit. Termékeny miocän dombok és számos falu közt visz az országút délnek. Balfelé Myszyn hegység marad el mellettünk, mely barnaszén-telepeiről híres, majd Jablonów helységen túl a sósagyag-képződmény előhegységeibe jutunk, a honnan még egy pillantást vethetünk vissza a Pruthnak egész gyönyörű pokutiai síkságára. Nagy kiterjedésű fenyvesek árnyékában közeledünk Kosów kis kerűleti székváros felé, mely igen festői fekvésű a Rybnica patak völgyében, az előhegyek és a Kárpát lánczolatai között. A völgy növényzete ugyan olyan éghajlatra vall, mint a milyen Ko³omea vidékeé: itt is szépen megterem a kukoricza, dohány, dinnye és a dió. Mindjárt Kosówon túl egy hatalmas homokkő-alakúlat közelébe érünk, mely a Kamienista hegyen várromszerű sziklákból áll. Egy zordon, szirtes völgyszakadékon át visz útunk Jaworówba, onnan pedig egy magas nyergen keresztűl a Fekete-Czeremosz (a Pruth mellékfolyója) völgyébe és egy völgy-szorúlaton át, mely természetes kapu gyanánt szolgáló két hegyfal közé van ékelve, ¯abienek, Galiczia legnagyobb falujának határába jutunk, mely 10 földrajzi négyszögmérföldnyi területen 7.000 lakost számlál.

Itt már látható a hatalmas, csaknem az örökhó határáig emelkedő Czarnahora-hegység, melynek néhány csúcsa az előhegyek mögött a messze távolban föltűnedezik. Érdeklődéssel vizsgáljuk az e vidéken lakó érdekes huzul néptörzset, aztán a szintén huzul nevű, szép alkatú, okos lovacskákra ülve, melyek hegyi kirándúlásokra igen alkalmasak, a rohanó Czeremosz folyó mentén folytatjuk útunkat.

Az Ilcia patak torkolata mögött a völgy megszűkűl és vadregényessé válik. Meredek, erdős hegyfalak szegélyezik a sebes folyású vizet, mely szilaj zuhatagokban tajtékot túrva csörtet előre, ezzel is elárúlván nagy és hirtelen esését. Majd elhagyjuk a fő völgyet, és a folyóba szakadó Bystrzec patak mellékvölgyeibe térünk. Bükk- és fenyűerdők közűl emelkednek ki az oligacän homokkövek rétegbúbjai, melyekre fecskefészkekhez hasonlóan tapadnak a huzulok kunyhói. Csak itt-ott nyílik egy-egy tisztáson a Czarnahora fönséges csúcsára kilátás, mely azonban szinte elérhetetlen távolban látszik, minthogy, bár szinte egy álló napja igyekszünk lóháton a közelébe, még mindig messze vagyunk tőle.

Lassan, de folyton fölebb-fölebb emelkedünk. Már alkonyodik, mikor végre az 1.300 méternyi magas „Gad¿yná”-n egy havasi pásztor-kunyhóhoz érünk. A vendégszerető huzul gazda az e népfajt jellemző szívességgel fogad bennünket, s nála maradunk éji szállásra. A kunyhónak fenyűgallyakból vont szellős falai csak gyönge védelmet adnak a hűvös éjjeli levegő ellen. A közepén álló nagy tűzhely azonban jóleső meleget áraszt, a melyért még a kellemetlen füstöt is eltűrjük. A tűz fölött függő bogrács és a fali polczokon fölhalmozott juhsajt jó ízű vacsorát igér. Csakhamar készen is van az illatosan párolgó kukoriczapép (polenta), az itteni lakosság fő tápláléka. Juhtúróval (bryndza) és azlonnával elkésztve nagyon ízletes és erőt ad holnapi útunk fáradlmaira. Leheveredünk az illatos szénára és kiváncsian hallgatjuk a néhai nevezetes Dobosz rablóvezér, afféle huzul Rinaldo Rinaldini kalandjait. E közben megfigyeljük a huzulok értelmes kifejezésű arczait, a kik a sötét háttérből élesen kiváló világos körben valemyl híres régi flamand festő ecsetére méltó képpé csoportosúlnak. A havasi pásztorkürt (trombita) mélabús hangjai csöndes álomba szenderítenek bennünket; a nyugalmas éj után kora hajnalban kisietünk a szabadba. Minő látvány!

Zord sziklák merednek mindenfelől a nagy völgykatlan körűl. Jobb felől az erdős Mariszwska (2.058 méter). A mélyebben fekvő erdők még ibolyaszínű sötétségben pihennek, a hatalmasan kiemelkedő csúcsokon ellenben már a hajnal bíborfénye ragyog.

A Pruth forrásvidékén vagyunk. Az alattunk morajló patakocskákból ered, s szülőhelye igazán méltó e szép hegyi folyóhoz. Forrásai színkör alakban álló sziklák közűl buggyannak elő. Óriási kőlépcsőkön emelkedik a talaj a fő csúcs és a Czarnahora két mellékága felé, délen pedig a Szpyci meredek sziklái zárják el a félkört. Magas, szeszélyes alakú, függőleges kőtáblák óriási színfalakhoz hasonlóan emelkednek a háttérben. A színkör fenekén szétszürt számos sziklatömb olyan, mintha emberkéz faragta volna ki és csak az idő vasfoga változtatott volna egyetmást rajta.

Lovacskáinkat hátrahagyjuk és gyalog vágunk neki a Czarnahora legmagasb csúcsának. A vörösfenyű helyébe, mely mindig csenevészebbé törpűl és utóbb egészen eltűnik, 1.400–1.700 méternyi magasságban a czirbolya- és a gyalogfenyű lép. E két fafaj nem alkot összefüggő erdőállományokat, hanem füves hegyi rétektől mindúntalan meg-megszakított terűleteken tenyészik. Ez a havasi legelők igazi vidéke, mert a még ennél is magasbra nyúló csúcsok már vagy egész kopaszon, vagy moh- és zuzmólepte sziklákban merednek ég felé. Gyönyörű növényzeten legeltetjük szemeinket. A piros havasi rózsa (rhododendron), a fehér azalea, a tarka gyűszűvirág, az árnika, a kökörcsin és gerely, a legkülönfélébb kankalinok, kőtörők (vajfűvek) ezrével lepik el a gyepet. Vígan haladunk fölfelé a meredek, de eléggé járható ösvényen s nem sokára a törpefenyű vidékét is magunk mögött hagyjuk. Fölebb már mind ritkábbak a magasabb rendű növények, s helyüket a mohok és zuzmók foglalják el. Végre elérjük a néhány négyszögölnyi széles, tehát kényelmes állóhelyet adó csúcsot, a melyről kedvünkre élvezhetjük a köröskörűl kinálkozó gyönyörű kilátást. Mindenekelőtt azonban maga a Czarnahora érdekel bennünket, és egyelőre e hegységben igyekszünk tájékozódni.

A Czarnahora (Fekete-hegy) a kelet-galicziai Kárpátok legmagasabb lánczolata, mely 20 kilométer hosszaságban húzódik éjszaknyugatról délkeletnek, s gerinczéből számos szép alakú csúcs emelkedik ki. A nyugati szélén álló Howerla, melyen épen fönt vagyunk, legmagasabb, azután következik a Dancerz (1.822 méter), Turku³ (1.935 méter), a sziklás Szpyci és végűl a kúpalakú, köves Pip Iwan (2.026 méter). E hegyláncz éjszakkeleti lejtőjéről számos forrása fakad a pruth és a Czeremosz folyónak. Feltűnő jelenség, hogy a forrásvidékek színkörszerű alakja, melyet azimént a Pruth bölcsőjénél láttunk, itt többször is ismétlődik, s e szerint a Czarnahora jellemző tájrajzi sajátságai közé tartozik. Így a Szpyci csúcsoktól nyugatra az úgy nevezett Rebra (bordák) táblaalakú függőleges szikláinak csoportja emelkedik, a Munczel lábánál pedig újból ismétlődik az egész szikla-színkör. Különösen érdekes a vadregényes Kizie u³ohy és a Dzembronia patak forrásvidéke. Az ilyen forrásmedenczékben a hó néha évekig is megmarad, s fehér mezői meg a köztük csillogó kék tavacskák nagyon növelik a vidék szépségét.

a már említetteken kivűl még nagy számú csúcsot és hegylánczot látunk, melyek hullámzó tengerhez hasonlók. A magyarországi oldalon a nagyszerű Pietros ragadja meg figyelmünket, délkeleten pedig még magasabb hegység, a Rodnai havasok látszanak a messze távolban. Említenünk sem kell, hogy az éjszak felé húzódó előhegyekre, a pokutiai síkságra egész Stanislauig és a Podoliára nyíló kilátás szintén nagyszerű.

Új-Sandec 1840-ben. Alt Rudolfnak a bécsi cs. és kir. hitbizományi könyvtárban levő (Alt J. aláírású) vízfestménye után.

Vissza felé más útat választunk, hogy a Pruth folyó mentén kies vidéken át haladó stanislau-woronienkai vaspályával is megismerkedjünk. Útunk rengeteg őserdőn át vezet. Korán reggel hagyjuk el a források színköralakú szülőhelyét; lovacskáink, a mennyire a göröngyös út engedi, vígan koczognak lefelé, s mégis majdnem egy egész napba telik, míg Worochta helységnél az erdőből kikerülünk. Órákhosszat megyünk az óriási fenyűk félhomályában, melyeknek vastag gallyai közt alig szűrődik át az ég kékje; órákig tart körűlöttünk a sötét sűrűség, mely olyan mély, akár csak az amerikai őserdőkben.

Worochta állomásnál a vadonból hirtelen az emberi művelődés körébe, a vaspályához jutunk, a mely déli irányban, hídakon és pályaíveken haladva kígyódzik föl a meredeken, és 836 méternyi magasságban 1.216 méter hosszú alagúttal szeli át a határgerinczet. A szűk erdős völgyön keresztűl Tartarów előtt elrobogva, a kis Mikuliczyn hegyi község felé száguld a vonat. Ez és a következő Dora-Jaremcze állomás közt van az egész vonal legremekebb része. 224 méter hosszú alagúton haladunk át, s a tömeges Jamna-homokkő vidékére jutunk, a mely itt mutatkozik legjellemzőbb kifejlettségében s az itteni Jamna helységtől kapta a nevét. Kisebb-nagyobb sziklatömbök egész tengere vorítja a lejtőket, mint valami lezuhanása közben megdermedt lavina. A fejünk fölé magasló szürke sziklaóriások minden pillanatban agyonzúzással látszanak bennünket fenyegetni; lábunk alatt tajtékozva rohan zuhatagról zuhatagra mohlepte kőtuskók közt a szép folyó. Még egy alagút, s azután a Kipliwiec fátyollá porladó szép vízesése előtt állunk, mely függőleges falról zuhog alá. Dora-Jaremcze állomás előtt főképen két dolog köti le figyelmünket: egy természetes és egy emberi remek alkotás, a Pruth esése és a folyón átkelő híd, melyek mindegyike ritkítja párját az egész világon. A híd 28 méter magas és 65 méter széles egyetlen ívvel köti össze a két partot. Delatyn állomáson túl az előhegyek közé és azután nem sokára a Fekete Bisztrzicza völgyébe jutunk, a hol érdekes kirándúlásunk Stanislaunál véget ér.

A galicziai Beszkideken át Bialába.Podgórzét, Krakó testvérvárosát elhagyjuk és a cs. kir. galicziai átkelő-vasúton délnek megyünk, hogy a Nyugati Beszkideknek tájképileg érdekes és iparáról nevezetes vidékét legalább sebtében meglátogassuk.

Már néhány kilométerrel a város mögött a sóagyag alkotta kies dombvidékre érünk, azután áthaladunk a kéntelepeiről híres kis Swoszowice községen, a melynek bányáiban azonban a beömlött sok víz miatt nem régiben abba kellett hagyni a munkát. Élvezettel szemléljük a jobb felől elterűlő Visztula-menti síkság kies vidékét, tekintetünk a messze távolban föltetsző Tyniec várromra és a biclauyi kolostorra; majd Radziszów állomásnál elérjük a Kárpátok előhegyeit. A vidék szépsége lépésről-lépésre fokzódik. Mélyen alattunk a Cedronka hegyi-patak tajtékzik, a hegyek egyre magasabbakká és meredekebbekké, a fenyvesek mind sűrűbbekké és árnyasabbakká válnak, s minden jel arra mutat, hogy a hegység belvidéke felé közeledünk. Varázslatszerűen tűnik elénk hirtelen a vaspálya egyik fordúlójánál egy szép és nagy kolostor csúcsíves templomával, mely a 406 méter magas, és jó meredek, erdős ¯arek hegy tetejét koronázza. A Ka³warya ¯ebrzydowska híres búcsújáró hely ez, a hová évenként 200.000-nél több ájtatos zarándok jár el nemcsak Galicziából, hanem a külföldről is, hogy az itteni csodatévő Szent Szűz képtől vigasztalást és segedelmet könyörögjön.

Leszállunk a vasútról és fölmegyünk a dombra, hogy közelebbről is szemügyre vegyük a kolostort, melyet ¯ebrzydowski Miklós krakói vajda építtetett 1603-ban. Figyelmünket megragadja a hegytetőről nyíló gyönyörű kilátás, mely dél felé erdős hegyvidéket, éjszaknak pedig számos jómódú helységet láttat, míg a közelben az árnyas, illatos fenyves nyújt üdülést, benn a kolostorban és a templomban meg sok régikép és faragvány kelti föl érdeklődésünket. A ¯arek hegy és a Skawina folyó között sok apró kápolnát látunk, melyeknek fehér falai szépen válnak el a zizegő fenyvesek sötétzöld hátterétől. Ez a Kalvária hegye, melyre épen most is ájtatos zarándokok menete vonúl föl. Egy ideig ezeknek a nyüzsgő seregét nézzük, azután be-betérünk a számos hevenyészett vásári bolt egyik-másikába, mondjuk, a „Nap”-hoz czímzett laczikonyhába; hallgatjuk a koldusok és vezeklők sajátságos berbítélését és mormolását, míg utóbb a sok vidám arcz, a köröttünk hangzó világi dalok és jóizű nevetés lassanként arról győz meg bennünket, hogy épen nem pusztán a földi örömökről való teljes lemondás vágya vezeti a legtöbb zarándokot a galicziai búcsújáróhelyekre.

A tolongásból az íratos fenyvesbe vonúlunk vissza, és egyelőre czéltalanúl őgyelgünk a szakadékok és hegyek között. A kolostortól csekély távolságra áll a hírhedt Barwald várrom, melyben hajdan, Jagello Kázmér idejében, egy vakmerő rablópár, W³odek és a felesége lakott és rémítgette jó sokáig az gész vidéket, míg végre elfogták őket, s a király parancsára a férjnek fejét vették, az asszonyt pedig máglyán égették meg.

Néhány kilométerrel odább van nyugatra, Wadowice, e csekély, de kedves kerületi székváros. Az éjszaki vaspálya egy kiágazása köti egybe Kalwaryával és Bialával; mi azonban inkább gyalog megyünk, hogy az előhegyek kies vidékében gyönyörködhessünk. Átkelünk a Skawa folyón, s a regényes Inwald környékén elérjük azt a Jura-mészsziklát, mely a Pieninek efféle képződményeihez hasonló. Kirándulásunkat a kis Andrychau, iparűző városka meglátogatásával fejezzük be, mely egy őskori vulkanikus szikla (ú. n. Teschenit) tövében fekszik, s utána egész sor takaros helység következik a Wieprz patak völgyében. De kalwaryától keletre is elég érdekes látnivaló van; így mindenekelőtt Lanzkorona várrom, mely a kolostortól 4 Kilométerrel keletre egy 550 méter magas, erdős hegy tetején áll. A látottakkal megelégedve térünk vissza a vasúthoz s aztán délnek tovább folytatjuk útunkat. Kalwarya állomás mögött van az egész vonal legszebb pontja. Egy kevésbé nevezetes vízválasztón átkelve, kígyóvonalakban kanyarog föl a pálya hídról hídra, nagy bevágásokból magas töltésekre haladva. Mint valami káprázatos álomlátásban, úgy követik egymást gyorsan a szűntelen változó képek. Tánczra látszik kerekedni köröttünk az egész tájék. A kolostor és a kápolnák majd jobb, majd balfelől tűnnek elénk, majd meg mögöttünk maradnak. Több ízben föl-fölbukkan Lanckorona ódon, sötét várromja, majd meg bujósdit játszik, hol elrejtőzve a kolostor mögött, hol meg ismét kikandikálva mögűle. E csodálatos látvány tarka képeit még élénkebbekké színezik a sötét fényvesekkel váltakozó, világos-zöld lombozatú fehér nyírfák és virághímes rétek. A Skawa folyó kies völgyében vagyunk, a hol Sucha állomásnál egy napra elhagyjuk a vasútat, hogy a nyugat-galicziai Nyugati-Beszkidek királynőjét, az 1.725 méter magas, komor Babia-Górát meglátogassuk.

A kis Sucha mezőváros a Skawa és a Stryszawka patak egyesűlésénél igen egészséges és szelektől védett helyen fekszik, miért is számos nyaraló látogatja; megnéznivalója azonban csupán a Branicki-féle kastély, meg az abban levő értékes könyvtár.

A czorsztyni sziklák a Dunajec mellett (a pennini szirtlánczolat részlete) a Kárpátokban. Schaeffer Ágostnak a bécsi természetrajzi udvari múzeumban levő festménye után.

A Babia-Góra (Asszony-hegy, 1.725 méter) megmászása nem kerűl sem sok időbe, sem valami nagy fáradságba. Egy ideig a Stryszawka patak mentén haladunk fölfelé, míg sűrű erdő közepette a forrásához nem érünk; végűl a Ja³owiec-hegy köves havasán elérjük a Babia-Góra tömeg éjszaknyugati kiágazását. Innen útunk a gerincz több csúcsán át majd illatos havasi réteken és szép erdőkön, majd sziklás lejtőkön keresztűl vezet a Babia-Góra csúcsáig, a hová két órai gyaloglás után érkezünk. Bármily szép is azonban az innen nyíló kilátás, mégis be kell vallanunk, hogy az eddig látott Keleti-Kárpátok még sokkal szebbek. Igaz, hogy innen a Magas-Tátra nagyszerű látványúl tárúl elénk, s ilyen havasi kép a Keleti-kárpátokból nem élvezhető; maga a Kárpátok középhegysége azonban nem mérkőzhetik a Czarnahora, sőt még a Paraszka-Ze³emin hegyláncz szépségével sem. Hiányzik itt a keleti ősrengetegek titokzatos bűbája, hiányzanak a hatalmas hegyi folyók, a melyek pedig annyira növelik a völgyek változatosságát és szépségét. A sok helység, a mely innen a szélrózsa minden irányában látható, szintén nem igen járúl a vidék kiesebbé tételéhez.

Suchában megint a vonatra ülünk és nyugat felé tartunk. A vidék nem sok vonzót mutat; a hiányzó tájképi szépségekért azonban kárpótlást nyújtanak az élénk ipartelepek, a milyenek a tartomány keleti részén alig láthatók. Jeleœnia állomásnál néhai Albrecht főherczeg, a felejthetetlen emlékű hős hadvezér jószágainak területére jutunk. Itt mindenütt nagyban űzik a fa és szövőipart, itt-ott pedig nagyszabású vasművek láthatók, a melyek előtt elhaladva, végűl ¯iwiec (Saybusch) városkába érünk, mely a Sola folyó mellett fekszik, 5.000 lakost számlál és az említett uradalmak székhelye. Kies a fekvése egy széles termékeny völgy ölén, melyet mosolygó dombsorok öveznek. Épületei között figyelemre méltó a tisztes ódon kastély, most a jószágigazgatóság szállása, valamint a plebánia-templom, melyben néhány, XVI. századból való érdekes faragvány van. A város hajdan a sziléziai fejedelmeké volt, és a lengyel uralom alatt annak a sajátságos kiváltságnak örvendett, hogy zsidóknak nem volt szabad benne megtelepedniök. E kiváltságot az állami alaptörvények ellenére még ma is fentartják, és csak nagyritkán, rendesen sikertelenűl kisérli meg egy-egy zsidó, hogy itt állandó lakossá lehessen. A városban magában, valamint a környékén is számos gyár, szép fejlettségű háziipar, kivált kosárfonás és fafaragás jövedelmező forrásai az itt uralkodó általános jóllétnek.

A Ferdinánd császárról czímzett éjszaki vasút elágazásán Saybuschból körűlbelűl másfél óra alatt Bielitz-Bia³a testvérvárosokba jutunk, melyek közűl csak Bielitz van galicziai területen, míg Bia³a már Sziléziához tartozik. Bia³a kerületi székváros sem épületeivel, sem történeti nevezetességével nem köti le figyelmünket; ellenbn nevezetes mint a galicziai ipar fő fészke, a mit mindjárt a városba léptünkkor elárúl a sok gyárkémény. Éjszakkeletre vannak tőle Zator és Oœwiêcim (Auschwitz) helységek, a melyek nevökben az egykori hasonnevű herczegségek emlékezetét őrzik.

A Pieninek és a lengyel Tátra. – Nincs az a varázsíge, a mely egy lengyel szívre nagyobb hatással lehetne, mint ez egyszerű szavak: a Pieninek és a Tátra! De látni kellett e hegyeket, hogy megértsük, mennyire igaza van a népdalnak, mely azt tartja, hogy: „a ki a mi vidékünket megismeri, a mennyországban sem felejtheti.” Föl tehát a Tátra hólepte sziklás gerinczeire, melyeken a zerge honol; a zordon hegyszakadékok közé, hol a bérczek sürgő-forgó manóinak titokzatos tanyája van!

Részlet a Tátra Kriván-lánczolatából. Falat Gyulától

A galicziai határszéli vasúton megyünk. Stryjtől kezdve majdnem szakadatlanúl a Kárpát-alji sóagyag-képződmény területén visz útunk. Elhaladunk Drhobycz város előtt, melynek közelében a borys³awi híres ozokerit-bánya és a truskawieci kénes, erős sós- és vasláp-források, meg fürdők vannak. Az ódon tekintetű Sambor mellett robogunk el, mely már 1390-ben megkapta Magdeburg városának közigazgatási szervezetét; majd Chyrów állomásnál egészen a hegység közelébe jutunk. A jezsuitáknak egy magslat tetején álló tekintélyes gymnasiumi épülete előtt fut el vonatunk, s aztán a Strwi¹¿ folyó völgyébe és ezzel a Kárpátok vidékére kerűl. Ez a Dnieszter vízvidékének a legnyugatibb folyója, s tulajdonképen ennek kellene a fő folyónak lenni, mert igazában a Dnieszter csak ennek egyik mellékága.

A Strwi¹¿ völgye ugyan igen kies, de koránsem mérkőzhetik a Keleti-Kárpátok völgyeinek, példáúl a Stryj vagy a Pruth völgyének elragadó szépségeivel.

Ustrzyki és Olszanica között az élénk petroleum-ipar vidékére érünk, hol a közelben £odyna, Wáñkowa, Ho³owiecko és sok más, folyton emelkedőben lévő kőolaj-telep van. Ustyanowa állomásnál 496 méternyi magasságban kelünk át a Fekete- és a keleti-tenger vízválasztóján és a San folyóhoz, a Visztula vízvidékére jutunk. Za³u¿nál megcsodáljuk a San fölött igen festői helyen álló, hajdan erős vár romjait, a melyet Kmita Péter krakói vajda emeltetett. Nowy Zagórz állomás előtt átkelünk a San folyón és egy sajtáságos áradmányi hosszanti völgybe kerűlünk, a mely csekély megszakítással egészen Krosno-n túlig tart.

Nem is csupán egy folyónak köszönheti e völgy az eredetét, mivel útunkban egész során kelünk át a Visztula-vidék folyóinak, a melyek a völgyet keresztben metszik, vagy csak kis darabon érintik. A völgyben még alig veszszük észre, hogy a Kárpátok közt vagyunk. A völgyet szegő hegylánczok ugyanis jobbára igen alacsonyak (csak 80–150 méternyire emelkednek a völgyfenék fölé), mintha a föld türemése itt hajdan csekélyebb erővel ment volna végbe, úgy, hogy a hegyképződés tökéletlenebb maradt. Mindazonáltal a völgy virúló helységei, termékeny mezői, számos folyócskája és élénk kőolaj-ipara együttvéve elég szép és érdekes képpé alakúlnak, s kellemesen változatossá teszik rajta átvivő útunkat. Már messziről integet felénk a San folyó fölé emelkedő dombról Sanok tisztes régi városa kastélyával. Erre Rymanów és Iwonicz, jódfürdőikről nevezetes kisebb helységek következnek, majd ezektől délre a duklai szoros, azután pedig a Nagy Kázmér alapította Krosno város érdekes régi templomaival. Ettől éjszakra erdőborította sziklás dombon áll a rendkivűl szép Odrzykoñ várrom. Ennek a tetejéről gyönyörű kilátás nyílik mindenekelőtt arra a csodálatos, régi-harmadkori homokkő-sziklacsportora, mely azért viseli a Prz¹dki (Fonó lányok) nevet, mivel a népmonda szerint e sziklák olyan istentelen hajadonokból váltak, a kik vasárnap fontak.

A sok kőolaj-medencze és a petroleum-telepeken használt számos géppel és szerzszámmal megrakott vasúti kocsik már itt, a vaspályán is sejttetik velünk, hogy a galicziai kőolaj-ipar fő fészkében vagyunk. S valóban Krosno környékén vannak a legnagyobb gácsországi petroleum-telepek: Bóbrka, Wietrzno, Równe, Potok, Wêglówka és mások.

A kertektől környezett s három folyó (Wis³oka, Jasió³ka és Ropa) között kiesen fekvő Jas³o városon haladunk át, aztán Galiczia egyik legrégibb helységébe, Bieczbe érünk, melyet már 1294-ben a krakói székeskáptalannak ajándékozott Venczel király; végűl Stró¿ébe jutunk, a hol a tarnów-leluchówi vasútvonal metszi a határszéli vasútat. E két vaspálya egyközűen meredek kígyóvonalokban emelkedik Grybów-on túl egy hegygerinczre, melyen túl a határszéli vasút csakhamar a Poprád és a Dunajec egyesűlt folyóinak gyönyörű völgyébe ereszkedik.

A Koœcielisko-völgy a Tátrában. Falat Gyulától

A majdnem mindenfelől hegyektől kerített termékeny völgy, melyet a jókora nagyságú Dunajec és Poprád folyók öntöznek, s a honnan remek kilátás nyílik a Pieninek merész alakúlataira és a nagyszerű Tátra-hegységre, egész pompájában tárúl elénk. Két szomszéd város, melyek eredete a régi kor ködös homályába vész, Ó- és Új-Sandec emelkedik a völgy közepében kertek öléből. A Keleti-tenger felé vezető görög-római kereskedelmi út mentén vagyunk, s azon városok állanak előttünk, a melyek Lengyelországnak már a legrégibb történetében is nevezetes szerepet vittek. A Dunajec partján álló kisded rom hajdan hatalmas várkastély volt, melynek falai között sok lengyel király szeretett tartózkodni s fogadta vendégszeretően szomszéd országok fejedelmeit.

Az imént említett két vaspálya Új-Sandecnál válik el egymástól; a határszéli vasút nyugati irányba tér, a tarnów-leluchówi vonal pedig a Poprád mentén délnek a magyar határ felé tart.

A Poprád völgye érdekes türemlési harántvölgy. A folyó tudvalévőleg Magyarországon, a Kárpátok déli lejtőjén ered s e szerint a hozzá legközelebb folyó Duna vízvidékéhez kellene tartoznia. De éjszaknak folyik, számos hegylánczot átmetszve, és e nehéz hosszú úton jut el a Visztula, tehát a Keleti-tenger vízvidékére. Nem kevésbé érdekes a völgy tájképi tekintetben is. Oldalai meredekek, sziklásak, részben erdősek és itt-ott romok koronázzák az ormokat. A kristálytiszta vizű sebes folyó még ma is gyakorolja vájó és kotró erejét és zúgó morajlással siet éjszak felé.

Tengerszem a Tátrában. Kochanowski Romántól

Távolabb délen a hírneves ¯egistów és Krynica fürdőbe visz a vaspálya; mi azonban Ó-Sundecben leszállunk a vonatról s elhagyjuk a Poprád folyót is, és útunkat kocsin a Dunajec völgyében folytatjuk délnyugati irányban. Kevéssel Krosno városkán túl új, eddig ismeretlen tájképi elem tűnik szemünkbe. A kárpáti homokkőből álló, buja növényzettel borított szeldí hegylánczok közűl függőleges, szeszélyes alakzatú, élesen csipkézett mész-sziklák emelkednek ki, a melyeknek meredek falain csak itt-ott zöldelnek fenyűk. A sajátszerű látvány szerfölött meglepő. S még ha csak egy ily kőszál volna! De egész sorrá, sőt egész hegyekké sokasodnak a sziklák. Ez a híres szirtlánczolat, a legérdekesebb földtani jelenségek egyike. A Juramész e lánczolatban nem összefüggő nagy s hosszan elnyúló rétegtömegekben mutatkozik, hanem számtalan, különféle nagyságú mész-szirtben, melyek némelyike több száz méternyi viszonylagos magasságú hegyekké tömörűl, míg mások egyes elszigetelt kőszálakat, sőt csak néhány köbméternyi sziklatömböket alkotnak. Ez a lánczolat, mely Magyarországon Nyitramegyében kezdődik, Neumarktnál ér galicziai területre, s a Dunajec folyónál ívvé kanyarodva, megint Magyarországba tér vissza. E szerfölött érdekes föltani jelenség, mely e vidék tájképi alakúlatára is nagy hatással van, a galicziai Neumarkt és a magyarországi Palocsa közt éri el tetőpontját. E mintegy 100 kilométernyi hosszú vonalon 2.000-nél több szirt csoportosúl, pedig a lánczolat szélessége igen csekély, mert csak ritka helyütt haladja meg a két kilométert. A leghatalmasabb szirttömeg kétségkivűl a Pieninek 982 méter magasságig érő gerincze, mely épen előttünk áll; de van még néhány oly magas, hogy Legalább a maga környéke fölött uralkodik; míg a legkisebbek jóformán csak a kárpáti homokkő-alakúlat díszítményei gyanánt szolgálnak s obeliszkek, párkányok, sírkövek, stb. alakját utánozzák.

Hogy mentűl előbb beérjünk ez érdekes természeti jelenségek világába, csupán futó pillantást vetünk a szép mellékvölgybe, a hol Szczawnica fürdő van, melyet gyógyerejű alkalikus-sósforrásai, tiszta levegője és szép erdős vidéke elsőrangú gyógyhelylyé tesznek.

A helység legszebb dísze a Pieninek láncza. Már a Dunajec folyó vadregényes völgyének bejáratánál fölkelti csodálatunkat egy földtanilag és tájéképileg egyarátn nagyon érdekes jelenség; azt látjuk ugyanis, hogy a rohanó folyó tömör sziklán át vájt magának mély, szakadékszerű völgyben útat. Mindjárt a völgybe léptünkkor remek havasi táj köszönt bennünket. Mindkét oldalán sárgásfehér vagy vöröses mész-sziklák emelkednek, melyek a fenyvesek zöldjével és a világos háttérrel tetszetős színharmóniába olvadnak. A keskeny út egészen a sebes folyó mellett visz, mely tajtékzó zuhatagokban rohan lefelé.

Mintegy varázsütésre tűntek el hirtelen a kárpáti homokkő szelíd hajlású kúpjai és gerinczei, s lépten-nyomon csodáljuk a kimeríthetetlen változatosságú sziklaalakok merész és fölséges szabását. A nép élénk képzelme különféle állatok és tárgyak utánzatait látja bennük, és ehhez képest jellemző neveket adott nekik, minők: Nyereg, Csigakő, Czukorsüveg, Remete, Sólyom, stb. Helyenként a völgy olyan szűkre szorúl, hogy szinte azt hinnők, a végére értünk és a folyó valami föld alatti sziklabarlangból rohan elő; ekkor azonban egy kiálló szikla mögűl előbukkan a völgy kanyarúlata, s ismét újabb szép kép tárul csodálkozó szemeink elé. Bátrabb útazók nem érik be a gyalogkirándúlással, hanem a folyón lefelé való menet izgalmait is élvezni akarják. Biztosság okáért több összekötött csónakon suhannak el újjongva előttünk. Aggódva kisérjük őket tekintetünkkel, mert úgy látszik, mintha a gyönge naszádok mindjárt-mindjárt szétforgácsolódnának valamely éles sziklán; de a tutajos biztos keze az utolsó pillanatban mindig kész a kormányrúdnak egy mentő csavarintást adni.

Jóllehet a folyó jobb partja már Magyarországhoz tartozik, azért a közlekedés mégis élénk a két part között, minthogy ugyanaz a lengyel néptörzs lakja mind a kettőt. Mindúntalan csinos karcsú parasztleányok jönnek elénk, a kik tejet, epret és málnát árúlnak.

A „Sólyom” nevű merész szabású mészkőszál (764 méter) mellett, melynek szakadékai és kevésbé meredek lejtői zöld erdődíszben pompáznak, jutunk a völgynek egy szélesebb helyére, a hol a Pienin patak egy gyönyörű réten a Dunajecbe torkollik. Sasfészekhez hasonlóan emelkedik a „Ligarki” nevű sziklán a Szent Kunigunda kastélyának romja. A népmonda szerint e várat angyalok építették, hogy benne a szent oltalmat találjon ellenségei ellen; s valóban daczolt is e vár számos ostrommal, míg végre a XV. században a husziták romba nem döntötték.

Most kirándúlásunk legszebb pontjához jutunk. Számos hegyes szikla és kőszál fölött trónol a „Három korona”, a Pieninek legmagasb hármas csúcsa (982 méter).

Elhaladunk a magyar oldalon lévő „Vörös kolostor” előtt, melyet 1319-ben a karthausiak számára alapítottak, és a magyar Nedecz-vár (Niedzica) kastély előtt ismét a galicziai oldalra térünk. A völgy kitágúl és a tulajdonképeni Pieninek ezzel véget is érnek, de a sziklamész-képződmények még tovább tartanak. Épen velünk szemben áll egy vörös Jura-mészszirt, a melynek ormán az ősrégi Czorsztyn vár romjai büszkélkednek. Megmászszuk a meredek sziklát és csodálkozva legeltetjük szemünket a messze távolban. Nem valami tündérálom-e az, a mely e paradicsomi képeket elénk varázsolja? Avagy nem csupa levegőből és fényből szőtt délibáb látomásai csalják-e meg szemünket? De nem. Csakugyan nem puszta csalódás, hanem valóság, a mit látunk, és mi halandók is elérhetjük e tündérszép világot. Légy üdvözölve, fölséges fejedelmi Tátra! Üdvözlünk, te szépséges királynő, hólepel alkotta hermelin-palástodban; te ősidők granit-emléke, a Mindenhatónak remekműve!

A tátra szakgatott merész fala előtt a komor erdős fensík, az ún. n. Podhale (600–1.000) méternyi tengerszín fölötti magasságban) terűl el. Három szép folyó, a Fekete és a Fehér Dunajec meg a Bia³ka ezüstszalagjai kígyódznak a dombok között, majd pedig a hatalmas Dunajecczé egyesűlnek, a melynek hullámai lábunk alatt a vörös mészsziklát szétzúzással fenyegetik. Nyugaton a Beszkidek csupasz gerinczéből a tisztes Babia Góra emelkedik ki, mely a mauzurok népdalaiban oly nevezetes szerepű. A szirtmész keskeny öve valami durva csipkés, tüskés szalagként húzódik a szelíd, békés tájon át.

Nehéz szívvel válunk meg a Niedzica tisztes ódon romjaitól s a Dunajec mentén délnek, a Tátrahegység felé folytatjuk útunkat. A kis Dêbno község egyetlen látnivalója a 400 évesnél régibb, vörösfenyűből ácsolt érdekes templomocska, a mely előtt elhaladva, körűlbelűl két óra alatt Nowytargba (Neumarkt), a Podhale fő helyére jutunk. Czélunk azonban nem ezen régi, már a XIII. században alapított városka, hanem a messzebb délre, a Tátra lábánál fekvő híres Zakopane nevű elsőrangú éghajlati gyógyhely. Mint a magas hegységek közelébe érkeztünkkor gyakrabban történni szokott, Neumarkttól Zakopanéba vivő útunkon itt is majdnem egészen eltűnik előlünk a Tátra szép láncza, s csak épen az imént említett helység előtt jelennek meg a fürészes, hasadozott Giewont (1.900 méter) és a vele szomszédos csúcsok teljes pompájukban.

A Tátra látványa minden tekintetben meglepő és csodálatot keltő. Hegység a hegység közepette, a mely minden átmenet nélkül bukkan föl. A Podhalénak éjszakon elébe könyöklő kárpáti homokkőtömegei oly csekély türemlést és emelkedést mutatnak, hogy a 2–2 1/2 ezer méternél is magasabb csúcsokhoz és lánczolathoz képest valóságos mélyföldnek látszanak. Még meglepőbb a látvány dél felül, a honnan a Tátra legmagasb csúcsai zordon falként merednek ki a szepesi síkságból. A földtan egész kis világa tárúl itt elénk, a mely az Alpesek középponti tömegének a mása. A Nyugati-Alpesek (nevezetesen a svájcziak és a francziaországiak) ugyanis ősi kristályos kőzetekből (granit, gneisz, stb.) álló, szigetszerű „középponti magvak”-at foglalnak magukban, minők példáúl a Montblanc, a Finsteraarhorn, stb., melyek elé a palacozói képződmények rakódnak s ezek megint lassanként a mesozói mészövbe mennek át. A Tátra, melynek 70 kilométer a hosszúsága s a legnagyobb szélessége 26 kilométer, nem más, mint a Kárpátok ily középponti magva. E magnak déli, nagyobb részt Magyarországra eső széle kvarczban dús granitból áll, a mely zordon, szakgatott hegyalakúlatra hajló. Éjszak felé a granitra palaeozói palaöv következik, a mely végűl mesozói és Zakopanénál eocaen mészkőzetekbe megy át.

Hogy az egész hegységet áttekinthessük, a nagyobb fáradság nélkül megmászható Czerwony Wierch (2.128 méter) csúcsát választjuk ki álláspontúl. A tajtékzó bővizű Bystry patak mentén fölfelé haladva, nem sokára a KuŸnice (Vashámor) szép völgyébe jutunk, mely hajdani vasműveitől kapta a nevét, most azonban ezek helyét egy cellulose-gyár foglalja el. Lépten-nyomon világos jeleit látjuk az egykori glecser-képződésnek. Számos moréna borítja a völgy alját és oldalait, melyeknek gránit tuskói a távoli csúcsokról kerűltek ide.

A Visztulába ömlő San folyó torkolata az éjszak-galicziai mélyföldön. Bernt Rudolftól

A zakopanei uraság kastélya és egy jó berendezésű takaros vendéglő előtt elmenve, lassacskán emelkedünk fölfelé az árnyas ösvényen. Balkéz felől a Nosal hasadozott, csuszamlós sziklái merednek, jobbra pedig a Krokiew erdős lejtője és a tajtékzó Bystry patak élénkíti a komor havasi völgyet. Az erdőből a Giewont éjszakkeleti lejtőjén elterűlő, Ka³atówka nevű illatos rétre jutunk, melyen épen a szénakaszálók víg dala hangzik.

A Giewont déli lejtőjén erdei úton megyünk tovább s nem sokára a Kondratowa nevű havasi legelőn vagyunk. Itt a fák mind jobban ritkúlnak, majd egészen eltűnnek, úgy, hogy utoljára már csak fűvel borított hajlaton hágunk fölfelé. Végre elérjük a Czerwony Wierch csúcsát s innen élvezzük a leírhatatlan szép látványt, mely gyönyörködő szemeink előtt elterűl.

Igaza volt a lengyel költőnek, a ki e képet a vízözön megkövűlt hullámaihoz hasonlította… A nagy hómezők és a hólepte szakadékok e kőóriások zordon sötét színét még élesebben kiemelik ellentétükkel. De az ibolyaszínű fény, mely könnyed fátyolként borúl mindenre, némileg tompítja a fogazott, fürészes gerinczek éleit, s az egész tájat csodás bűbájjal árasztja el. A mélyebb völgyek zöld erdősége, meg a számos csendes tó enyhíti az egész kép megdöbbentő komorságát, a melynek kősivataga különben túlságosan rideg lenne kihalt, fönséges pusztaságában.

Ki számlálhatná el mind a csúcsokat, kőszálakat, kúpokat és ormokat?…Alig győzzük csak a legkimagaslóbb óriásokat is számba venni. Délkeletre tőlünk emelkedik a hatalmas Kriván (2.496 méter), melylyel a szakgatott csúcsok egész lánczolata kezdődik. Távolabb délkeletre obeliszkek és tűk egész serege áll sűrűn egymás mellett, a melyek közűl a Ryzy (2.508 méter) hosszú hósávjai és a Tátra királynője, a Gerlachfalvi csúcs (2.663 méter) vonja leginkább magára figyelmünket, míg a keleti ágban a Jégvölgyi (2.629 méter) és a Lomniczi csúcs (2.634) zárja be a főbb hegyek sorát. Innen világosan látni, hogy a Tátra fő vonala nem egyenes, hanem óriási fekvő E betűhöz hasonló, a melynek mi a legnyugatibb ágán vagyunk.

Most éjszak felé tekintünk. Alattunk szeszélyes alakú, fürészesre hasadozott sziklát pillantunk meg, a melynek lejtőin messzelátóval észrevehetjük a rajta legelésző zergéket. Ez a Zakopane fölé magasló szép Giewont, mely a völgyből olyan büszkén emelkedik föl, ellenben innen már szerényebb tekintetű, minthogy 200 méterrel mélyebben van a csúcsa, mint a Czerwony Wierch, a melyen állunk. Messzebb éjszakra a távolból a Podhale, a merész Pieninek és a szelídebb Beszkidek integetnek felénk, a melyek mögött a Visztula völgye terűl. Jó nagyító üveggel még a távol ködében föltetsző Krakó tornyait is meg lehet innen látni.

Második kirándúlásunk az országszerte híres és költők énekeiben gyakran ünnepelt Koœcielisko-völgybe vezet, a melyben a Fekete-Dunajec gyűjti hullámait.

Először nyugatnak, aztán pedig az eocaen nummulit-mészszikla előtt elhaladva, délnek megyünk a tajtékzó Dunajec folyásával szemközt. A porosz országgyűlés lengyel követének, Kantak Kázmérnak tiszteletére Kantak-kapu nevet viselő nagyszerű sziklakapun át virághímes rétre jutunk, a melynek mind a két oldalán egy-egy meredek szikla, a Koñczysta és a Kopka falai foglalják meglepőn elütő keretbe e bájos képet. Szép öreg hársliget tarkítja felötlő változatossággal az útunkon látottakat, s mindjárt mögötte az ú. n. Jégforrás kinálkozik pihenőűl, a melynek a hőfoka nyár derekán is csak 3–4 R°. A pihenőre úgy is szükségünk van, mivel kirándúlásunk további részét már csak gyalog tehetjük meg. A „Kraszewski-kapu” völgyszorosa, melyben Kraszewski lengyel író tiszteletére márvány emléktábla díszlik, – valóságos tündérvilágba vezet bennünket, a melynek vadregényes bűbája leírhatatlan.

A Czerwony Wierch és a Kominy meredek falai közé szorúlva, szeszélyes alakzatú sziklák közt kanyarog a völgy és benne a tajtékzó folyó. A sötétzöld fenyvesből kimeredő sziklák a legkülönfélébb alakok utánzatai. Van köztük egy óriási kő-bagoly, a mely szörnyű komolyan és okosan néz alá; van aztán egy hatalmas orgona, melynek a sípjain a vihar játszik fönséges hymnusokat a természet Urának dicséretére. Odább meg kisértetiesen merednek valami rablóvár ablakai, majd tündérkastélyok erkélyei és bástyái látszanak. Pár lépéssel tovább már épenséggel egy egész sziklaváros áll előttünk, a melyben a nép eleven képzelme Krakó utánzatát látja. Megvan benne a Wawel királyi kastélya, a városháza, meg a Visztula-menti ősrégi város számos templomtornya. Csakhogy az útczái jóval elhanyagoltabbak és nehezebben járhatók e sziklavárosnak, mint az igazinak, mert áradáskor folyómedrűl is szolgálnak, s így sziklatuskók, fatörzsek és törmelék közt kell nagy ügygyel-bajjal átvergődnünk.

Tovább sietünk. Egy tátongó szirtszakadékból rohanó víz zúdúl felénk. Nem forrás az, hanem föld alatti atak, mely rejtett úton tett vándorlása után itt tör ki barlangjából a napvilágra. Nevünket a Pisanának fölíratokkal egészen elborított kőlapján pár évtizedre megörökítvén, gyorsan a völgy felső vége felé haladunk.

A havasi vadon kimagasló lakjai az előtéren a Raptawica és a Kominy hatalmas sziklagerinczei. A Pol Vincze lengyel költő és természetbúvár emlékének szentelt kereszt előtt haladunk el, melyen e sokat mondó fölírat olvasható: „Istennél semmi sem nagyobb!” Ez emlék mutatja a vízesések tájára vezető útat. A majd zöld, majd fehér tajtékká töredező szép hullámok dörögve zuhannak a mélybe és zúgásuktól tompán visszhangzanak a környék nagy számú barlangjai. Előttünk emelkedik a Tátrának eget ostromló fő lánczolata, melynek közepében a hatalmas Bystra (2.250 méter) trónol. Áhitatba merűlve csodáljuk a nagyszerű havasi vidéket és igazán sajnáljuk, hogy a szép Koœcielisko-völgygyel együtt kirándúlásunk is véget ér.

A következő napot azonban egy még szebb kirándúlásnak szenteljük, hogy a lengyel Tátra gyöngyét, a gyönyörű Tengerszemet is meglátogassuk. E czélra nem választjuk sem a kényelmes szekérútat, sem a rendes turistaösvényt, hanem a Zawraton át vezető fáradságos és épen nem veszélytelen útat, a mely azonban a tavaszi táj összes szépségeit a legpazarabb bőségben tárja elénk. Természetes azonban, hogy az ily kirándúláshoz jó vezető szükséges; és valóban szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hogy nem kisebb ember, mint az öreg Saba³a kész bennünket kisérni. Érdekes ember ez a Saba³a! Valóságos óriás, és bár 70 éves, még mindig erős és fürge, élesek és jellemzők az arczvonásai, élénken ragyognak a sasszemei. Szülőföldjének afféle patriarchája és költője is egyúttal; de különösen mint rege- és mesemondó nevezetes. Nem kisebb költő, mint Sienkiewicz méltatta az öreget arra, hogy a regéit irodalmi alakba öntse!

Útunk eleje a KuŸnice (Vashámor) völgyében vezet, melynek a végén keletnek fordúl. Kies fenyvesen át kapaszkodunk lassacskán föl a Kopa Królowy csúcsára, honna a Tátra fő lánczának középtagjára igen szép kilátás nyílik, mely egy ideig egészen lekötve tartja figyelmünket. Ez ama fekvő E betű-alak középső ága, a melyhez az egész hegységet az imént hasonlítottuk. Mellette emelkedik az óriási havas Œwinnica (2.293 méter), annak szomszédságában pedig a karcsú, gót templomhoz hasonló szép Koœcielec (2.157 méter), melynek gerincze mélyen benyúlik az alattunk húzódó Raupenthalba, és így e völgyet ketté osztja; azután következnek a szakgaott gerinczű Granat hegy, a Zó³ta, Krzy¿ne és végre a Koszysta hegy hosszú háta.

A völgybe leszálltunk közben világos nyomait látjuk a hajdani jégáraknak; a lejtőket ugyanis nagy morénák borítják, melyeknek a középponti gerinczből lesodort óriási granit-tuskói kötik le figyelmünket. A völgy mélyén gleser-hordalék között czirbolya- és gyalogfenyűk árnyékában botorkálunk a kígyódzó patak mentén fölfelé, azután még egy morénán kúszunk föl, és íme előttünk van a szép „Schwarzer Raupensee” egész pompájában! A komor, hideg tó sötétzöld hullámaiban a környék fűrészes gerinczei tükröződnek; ezek mögött pedig a Koœcielec csúcsíves templomhoz hasonló alakja méltóságosan emelkedik hómezőivel, mélységes szakadékaival és zordon omladék-mezőivel. A tó csöndes tükréből sziklasziget emelkedik, partjait pedig gyér, de üde színekben tarkálló növényzet díszíti.

Már 1.626 méternyire vagyunk a tenger színe fölött, s így nem csoda, ha itt már a czirbolyafenyű is majdnem teljesen eltűnik. Helyette a köves talajon kúszó gyalogfenyű élénk zöld gallyai fonnak koszorúkat a sziklatuskók köré, itt-ott pedig kövér fű szakgatott gyepszőnyege tarkállik a szürke kövek között. Gyopárt keresünk, hogy a kalapunkat díszítsük vele; gyönyörködünk a szépen virító saxifragákban, campanulékben és gentianákban, stb., melyek a sziklahasadékok közűl kandikálnak és szorosan egymásba kapaszkodnak, mintha a létükért való keserves küzdelemben támogatni akarnák egymást. Egy puha mohával lepett sziklapadra ülve, elmerűlünk a szép tó csodálatába, mely a Tátra többi hasonló jelenségeinek egyik legjellemzőbb példája.

Futóhomokos táj a S¹dowa-Wiszniától éjszakra. Falat Gyulától

A számos kisebb-nagyobb tó ugyanis a Tátra-hegység egyik jellemző tájékéi sajátsága. A legtöbb közűlök hajdani jégárak maradványa, a minők ma már nincsenek a hegységben. Hogy azonban a Tátra a jégkorszakban terjedelmes gletcserekkel volt borítva, azt különösebb földtani ismeretek nélkűl is könnyen láthatja akárki. Minden nagyobb völgyben óriási vándorköveket látni, melyek sok kilométernyire kerűltek a legmagasb gerinczekről; erre vallanak továbbá a morénák is, melyek a völgy arczulatának oly jellemző vonásai. E morénák legtöbbje, kivált a homlokmorénák, rézsútos gátakkal zárják el a völgyet, a mivel a tóképződés természetes előfeltételéűl szolgálnak.

A Tátrában körűlbelűl 120 ilyen kisebb-nagyobb tó van, melyeknek a galicziai oldalon „stawy” (tavak), a magyarországin pedig tótul „plesi” a nevük. Meglehetős magasan, 1.400–2.000 méter között feküsznek. Sőt némelyikük még ezt a magasságot is meghaladja, s az ilyenek aztán az egész éven át jéggel borítvák.

A lengyel oldalon levő legnagyobb tó, a „Wielki staw” (nagy tó), 34 hektárnyi terűletű s 78 méter mély. A már említett Schwarzer Raupensee mind terűletére (23 hektár), mind mélységére (47 méter) nézve harmadik a Tátra gyönyörű tavainak sorában.

Most e tavat elhagyva, keleti partján fölfelé megyünk a főgerinczre, a Zawratra. Fejünk felett magasan egy roppant nagy sziklahasadék tátong, a melyhez igen fáradságos út visz föl a lábunk alatt alágörgő hordalékokon.

Mélyen alattunk a „Befagyott tó”, egy igen magasan fekvő kis tengerszem látszik, melynek a színén most, nyár derekán is, jégdarabok úszkálnak. Épen mellettünk azonban a kilátást zordon, meredek sziklafalak zárják el, melyek mindkét oldalon óriási falakként magaslanak. Az út roppant vesződséges. Mindúntalan le-legördűlnek lábunk alatt a hordalék-mező szikladarabjai, és egész kis görgetegekké gomolyogva dübörögnek a mélységbe. Aggasztó érzés szorítja el szivünket. Mind jobban áhítjuk a szabadlevegőt és világosságot. De végre kijutunk a sziklahasadékból, és úgy érezzük magunkat, mintha valami rablóvár sötét börtönéből szabadúltunk volna ki, s teli tüdővel szívjuk a friss levegőt, megkönnyebbűlt lélekkel üdvözöljük a gyönyörű hegyi tájképet, mely egyszerre oly váratlanúl és jóleső ellentétűl nyílik meg szemünk előtt. Alattunk az „Öt tó” vadregényes völgye; az öt tó közűl azonban csak kettő látható, mögöttük pedig a Tátra már ismert óriásai magaslanak.

Leérünk a völgybe, s lassanként mind az öt tó láthatóvá lesz. Végűl megint előkerűl a gyalogfenyű, és vele egyszerre a „Czarny staw” (Fekete-tó) sötét hullámai. Ennek éjszaki partján csakhamar a Tátra-egyesűlet zeuscheni menedékházához és innen 15 perczczel később a Tátra egy újabb csodája, a híres Siklawa elé érünk.

98 méter magas, függőleges szikláról zuhan alá a Nagy-tó levezető patakja a mélységbe. Ez nemcsak a Tátra, hanem egész Galiczia legnagyobb vízesése. Két vízvájta csatornában tajtékzik és dübörög a zöld szalagokkal átszőtt fehér víztömeg, szanaszét sziporkázó cseppjei a napfényben ékkövekként csillognak, a belőle fölszálló ködön át pedig szivárvány szűrődik, mely e gyönyörű természeti jelenséget magasztos dicsfénynyel övezi. A bámulattól szinte mozdúlatlanúl állunk, s jó öreg vezetőnknek csak nagynehezen sikerűl bennünket tovább menésre ösztönözni. Pedig az út folytatása is lépésről-lépésre újabb érdekes részletekben gazdag. Nem sokára megmászszuk a Swistunka sziklagerinczét, mely függőlegesen ereszkedik alá a szinte feneketlennek látszó mélységbe. Még egy kis hegyháton kelünk át s azután a Wo³arnia havasi legelőjén vagyunk, a honnan a „Morskie Oko” (tengerszem) gyönyörű völgye teljes alpesi pompájában csodálható.

A Tengerszem (lengyelűl Morskie Oko), melyet voltaképen Nagy Halas-tónak neveznek, minthogy a Tátra azon három tavának egyike, melyekben halak, nevezetesen lazaczok és pisztrángok élnek, jellemző maradványa a hajdani glecsernek, és megvan a végében a lefolyását elzáró homlokmoréna is. Terűlete 33 hektár, legnagyobb mélysége pedig 49 méter. Kiváló dísze a partjait lepő, aránylag elég buja növényzet, minthogy ezen magasságban (1.384 méternyire a tengerszín fölött) nemcsak a gyalogfenyű, hanem a szép czirbolya- és jegenyefenyű is igen jól tenyészik. A lengyel Tátra-egyesűlet jó útakat és kényelmes, tágas menedékházat építtetett a tó környékén, s ezzel nagyon megkönnyítette a Tátra e gyöngyének meglátogatását.

Przemyœl. Bernt Rudolftól

Valóban a Tátra gyöngye!.. itt van legjobb alkalmunk e kifejezés igazságáról meggyőződni. A nap még magasan áll az égbolton és mindent kristálytiszta fényözönnel áraszt el, a melyben a gyönyörű természeti képek mintegy megnagyítva és megtisztúlva látszanak. A tó smaragdzöld színében élesen tükröződnek a körötte őrt álló granit óriások. Délen a miêguszowici hegygerinczek meredeznek a hatalmas Mönch-hel (2.435 méter). Lejtőiken a fehérlő hóval töltött szakadékok óriási jávorszarvas agancsaihoz hasonlóan ágaznak szét. A nyugati partot a Miedziane és az Opalony fürészes hegyhátai zárják el, a délkeletin pedig cyclopsi falként emelkedik egy hatalmas bástyázat, mely azonban csak a felhőkbe nyúló fenséges Rysy (2.508) méter) ormának előlépcsője. A tó élénk zöldjétől a hegyóriások sötét hátteréhez átmenetűl a vörös- és czirbolyafenyűk ligeteinek szalagja szolgál, a ragyogva fehérlő hómezők pedig csak annál jobban kiemelik a környék uralkodó komorabb színeit.

De a nap lassacskán már a Tátra ormai felé ereszkedik alá, s így sietnünk kell, hogy a Halas tó fölött, a Magyarország és Galiczia között vitás terűleten lévő Fekete-tó megtekintésére is időt nyerjünk. Fölmegyünk az imént említett óriási bástyára, melyen itt-ott még néhány csenevész czirbolya és gyalofenyű mutatkozik, s egyszerre egy sötét völgykatlan előtt állunk, melynek a mélyét örökös homály borítja. Mintha a halál birodalmában járnánk, – minden lépésnél jobban elkomorúl a lelkünk. Akár csak abban a mesés Upas-völgyben, a hol minden élőt kiöl a halálfa mérges lehellete: úgy eltűnt innen is az állat- és növényvilág minden nyoma. Csak zordon sötét sziklaóriások s alattuk a lábaikhoz lezuhant omladékok merednek köröskörűl, s közöttük isértetiesen villódzó fényben tündöklik a Fekete-tó, melynek hullámai inkább pokoli kátrányból és szurokból, mint életadó vízból látszanak lenni. Igazán olyan e kép, mint a Dante poklának egy látomása, és szorongó szívvel szinte már azt várjuk, hogy a borzalmas habokból mindjárt az elkárhozottak egy-egy kínszenvedő alakja merűl föl, s aggódva tekintünk körűl a mester után, a ki a rémséges helyről megint a szép földre varázsoljon vissza bennünket.

Az éjszak-galicziai mélyföld. – A monarchia egyik koronaországának sincs olyan változatos talajalakúlata, mint Galicziának. A podolai fensík a Kárpátok közép- és a Tátra magas-hegysége, a krakói nagyhercegségnek ezektől földtani és tájrajzi tekintetben különböző önálló terűletre, mely nyugatibb vidékekkel függ össze, végűl a balti síkság folytatásának vehető éjszak-galicziai mélyföld – a tartomány legnevezetesb talajalakúlati jellemképeinek igazán szép sorát állítják elénk. Nem is hiányzanak e sorozatból csak a működő vulkánok és a kristályos tömeghegység, hogy a szárazföldi alakúlatok főbbjeinek mindegyike képviselve legyen benne.

A Tátra ritkább levegőjű magasságaiból most leszállunk a mélyföld mocsaraihoz. A havasok festői képei helyett itt unalmas homok-síkságokat és lápokat találunk; eltűnt a gyönyörű ősrengeteg, s helyette csupa gyertyaszálként ágaskodó erdei fenyűt látni; eltűntek a hegyek kristálytiszta szép folyói is, a melyek helyett itt csupa nagy és ármányos, mert medrükből gyakran pusztítva kiáradó, zavaros vízű folyamat vagy kis patakot találunk, s ezek is csak lomhán hömpölygetik vöröses vagy barnás hullámaikat. A síkság már a tartomány fővárosának a környékén kezdődik; itt azonban még nem mutatkozik a maga teljesen jellemző képében. Lembergnél ugyanis egy helyenként 400 méternél magasabb miocaen dombsor veszi kezdetét, a mely éjszaknyugati irányba, az orosz-lengyelországi Tomaszów felé csap és az egész mélyföldet két egyenlőtlen részre osztja. A keleti, kisebb, a Bug-mellék síksága; a jóval nagyobb nyugati pedig a San és a Visztula folyó mentén fekszik és óriási háromszög alakjában terűl el, a mely alapjával a Kárpátok előhegyeire támaszkodik.

£añcut kastély egy részlete. Falat Gyula vízfestménye után.

Az említett lemberg-tomaszówi dombvonal kivételével a fölszín alkotásában itt csak a hajdani belföldi jégárak és a későbbi áradmányok lerakódásainak van részük, melyek mellett az itt-ott gyéren előfordúló többi alakulatok alig jöhetnek tekintetbe. A Silur-képződményből, – mint alább látni fogjuk, – csupán egyetlen domb alakúlt a San folyó torkolata közelében. A felső krétamárga csak a legmélyebb bevágások legalján mutatkozik, mint a többi rétegek talapzata; a niocaen kőzetek pedig részint szétrombolódtak a jégtömegek mozgásától, részint mélyen el vannak temetve a jégárak sodrotta homok és kőtörmelék alá. A földkérget alkotó nagy képződménysor összes többi tagjai teljesen hiányzanak itt. Ezért aztán nem csoda, ha a táj mindenfelé unalmasan egyhangó. „A homok mögött egy kis pagony, a pagony mögött megint homok”, – így jellemzi tréfásan, de azért a valósághoz egészen híven e vidéket a lengyel közmondás.

Lembergtől néhány mérfölddel éjszakkeletre és ¯o³kiewtől keletre Kamionka Strumi³owa környékén jutunk a Bug felső vidékének legjellemzőbb terűletére. Erdő és mocsár, közben-közben homok, ez minden, a mit e lapályon látni. Csak a szenvedélyes vadász szánja rá magát, hogy az országúttól távol eső, szinte vízen úszó erdőkbe behatolni merészkedjék. A borongó fenyű, a mondákban gyakori éger és a kisértetiesen fénylő fehér nyír alkotják az erdőállományt. Csakmesszebb nyugaton, Rawa ruska mögött teszi kissé változatosabbá az idáig oly siváran egyhangú képet a lemberg-tomaszówi domblánczolat. Még ugyan itt is lépten-nyomon kisér bennünket a homok és a sok unalmas fenyves, a dombok sem igen magasak, meg aztán nem is épen valami festőiek, de legalább száraz lábbal járhatunk s a halmok tetejéről egy kisé körűltekinthetünk a tájon.

A dombok földtani szerkezete, melyet a vízmosások és kisebbfajta bányák láttatnak, csak kevés ideig köti le figyelmünket. Legalúl a felső krétamárga a többinek a talprétege, melyen a miocaen kőzetek, legfőkép homokfajták és zöldes anyagok feküsznek; ezek több helyütt (igy Potylicz, Siedliska, Lubycza mellett) fejtés alatt állanak és ipari czélokra, kőedénygyártásra használtatnak. Itt-ott kisebb barnaszén-telepek is mutatkoznak, melyeket egyes kisebb bányákban ki is aknáznak.

A legérdekesebb és a tájkép alakúlatára tényleges hatással lévő képződmény az özönvizi hordalék. Látunk talp- és homlok-morénákat agyagtorlatok és jégár-sodorta törmelékhalmok aljában, nemkülönben kvarczitból, granitból, gneiszból és dioritból, stb. álló vándorsziklákat. Mindezek nagyobb részt finnországi erdetűek. Vannak továbbá hosszan elnyúló homok- és törmelékhalmok.

A több kilométernyi szélességű domblánczolaton átkelvén, a San és a Visztula folyók vidékén vagyunk. Nagy kiterjedésű mély lapály ez, a melyet három nagy törési vonal határol. Az első délen, a Kárpátok éjszaki szélén húzódik; a másik nyugaton, a sziléziai és lengyel fensík hoszszában; a harmadik végűl a lublini fensík mentén. E három vonal között egy nagy háromszögű földdarab sülyedt alá, s itt érte el a galicziai belföldi jégár is legnagyobb fejlettségét. Azon várakozásunk azonban, hogy itt egyöntetű lapos mélyedést fogunk találni, a melyen mindenütt egyenletesen mutatkoznak a jégár-képződmények, hiúnak bizonyúl, minthogy e vidéken két külön jellemű tájkép-alakúlat különböztethető meg, úgy mint: 1. az eredeti jégárterűlet, és 2. az áradmány terűlete.

Kétségtelen ugyan, hogy a jégárak visszahúzódása után mindjárt az egész terűlet többé-kevésbé egyenletesen el volt borítva éjszaki jeges képződményekkel, de ne feledjük, hogy az olyan nagy folyók vájó ereje, a milyen a San meg a Visztula, e lerakódások tetemes részét elmosta és mély völgyeket alkotott. A tulajdonképeni jégári képződményeket, így a morénákat, vándorköveket, stb., csak az özönvízi dombvidéken látjuk, míg a völgyekben csupán ifjabb folyamáradmányi üledékek láthatók, Hogy azonban ezek között éjszaki eredetű kőzetek is fordúlhatnak elő, az természetes, minthogy az áradmányi üledékek anyagát is ezek szolgáltatták.

A Visztula és a San legmagasb színtája az éjszak-galicziai mélyföldön körűlbelűl 200 méter, a legmélyebb pedig (Sandomierznél) 148 méter. ha már most tekintetbe veszszük, hogy az özönvízi dombok magassága 250–300 méterig ér, ebből e kétféle képződmény magassági különbözetei is kitűnnek.

A kisebb terűletű emelkedésekről nem szólván, a mélyföld vidékén három ilyen nagyobb özönvízkori domborúlat van: az első egyközűen halad a lemberg-tomaszówi dombháttal a San és mellékfolyója, a Tanew között; a második Rzeszówtól éjszakra a san és a Wis³oka folyó között; a harmadik pedig Tarnównál van a Wis³oka és a Dunajec között.

Utunkon legelőször is az elsőbb említett vidéket érintjük. Szélesen ellapúló földhullámokat látunk itt, melyek többnyire jégári agyagból és homokokból állnak, közben éjszaki kőzetek számos törmelékeivel. De a nagyobb vándorsziklák sem épen ritkák, habár ma már jóval kevesebbet látni belőlük, mint a mennyi hajdan lehetett. Minthogy ugyanis a mélyföld egész terűletén alig van rétegszerű kőzet, a lakosság hajdan is szorgalmasan gyűjtötte s még ma is gyűjti e vándorköveket s építőkövekké, úttöltő kavicsnak és útczakövezetnek aprózza föl. Ennek folytán a mélyföld határán lévő összes városok kövezete olyan, mint valami tarka mozaik. A vörös granitok mellett itt fekete dioritokat, sötét foltokkal tarkázott syeniteket, fényes kvarczitokat, stb. láthatni. E környék összes országútjai is csak a vidéknek bővében levő éjszaki vándorköveiből tarthatók fönn. Csodálatos játék a természetnek! Száz meg száz kilométernyire tolta és sodorta a csúszó jég a távoli Finnországból e sziklákat, hogy a kőzetekben szegény éjszaki Galicziát kőanyaggal ellássa.

Ez áradmányi dombok erdőállományát tisztán erdei fenyűk alkotják, a mi fölötte szomorúvá teszi a táját. A komor, sötétzöld, zúgó fenyvesek a világosan sárgálló homokbuczkák hátterén, s köröskörűl a szanaszét szórt granittuskók, valósággal olyanok, mint valami óriás temető síremlékei. Hiába tekintünk szét, sehol sem látunk valami tetszetősebb képet. itt-ott csillog csak az özönvízkori agyag fölszínén egy-egy piczinyke kerek tó, a folyók közelében pedig mocsarak és azokban a barna vasércz (limonit) tetemes rétegei mutatkoznak.

Átkelünk a San folyón és Niskón keresztűl éjszaknak tartunk. Könnyű megállapítani, hogy a San medre kelet felé, vagyis az imént elhagytuk jégkorszaki földemelkedés irányába kanyarodik. Nyugati partján több földpárkány emelkedik, a melyeken egyes kis tavak és mocsarak a régibb meder-színtájak jelölői. A keleti part jóval magasabb és meglehetősen meredek.

Homokbuczkás sivár vidékre jutunk. A megmunkált földeket mind jobban elárasztja a futóhömok, sőt itt-ott házakat is látni, melyeket a homok jó részt már betemetett. Kemény tusát vív itt az ember a természettel. Csak akkor áll meg a homok, ha erdőültetéssel megkötik; s a földmíves csak nagy keservesen tengődik e tájon, mert a homokpuszta egyre terjed.

A mély síkon jártunkban Gorzycénél pillantunk meg először régibb képződményű réteget. Silurpalákból áll az, melyek egy egész (P¹czek nevű) dombot alkotnak, s a Sandomierz melletti lengyel silur-képződménynyel egyezők. Meglátszik itt, hogy a San valaha jóval délebbre szakadt a Visztulába, mint ma, s a régi medret számos tó és mocsár jelöli. Nadbrzezie helységnél, a dembica-nadbrzeziai helyi vasút végállomásán, a hatalmas Visztula folyóhoz érünk, melynek partjait erős gátak védik az áradás ellen. Messziről ide látszanak a magaslaton álló Sandomierz város ódon épűletei, melyek megtekintése után visszatérünk az ország fővárosába, hogy onan nagyobb kirándúlást tegyünk a mélyföld déli széle hoszszában. A galicziai Károly-Lajos-vasút, mely épen e déli határ mentén halad, igen jó alkalmatosság e czélra s egyben zzal is kinálkozik, hogy mindjárt egész sor nevezetesebb várost is ejthetünk útunkba. Mindjárt Lembergen túl, Zimnawoda első állomásnál már a mélyföld terűletén vagyunk, melyet világosan jellemeznek a futóhomok-buczkák és a fenyűerdők. Gródek kerűleti székvárosnál, Lubieñ fürdőhely közelében figyelmünket egy szép tó vonja magára, a mely Galiczia legnagyobb tavainak egyike. Valamivel távolabb, S¹dowa Wisznidnál ismétlődnek az alföld sivár homokbuczkái és fenyvesei.

Wieliczka. Kochanowski Romántól

A táj szomorú egyhangúságát azonban hirtelen kellemes változatossággal szakítja félbe a most következő verőfényes dombok kerthez hasonló termékeny vidéke, a melyen vonatunk átrobog. A legelső dombon ódon bástyafalak szürkéllenek ki az erdőség üde zöld lombozata közűl. Tekintélyes épűletek számos tornya integet felénk, s egy nagy város házsorai lepik el a dombok lejtőit, a melyek egy nagy folyó hullámaiban tükröződnek. Erős várfalak körítik ez egész vasútvonal legnevezetesebb helyét: Przemyœl városát.

Przemyœl, mely a 10.000 főnyi helyőrségen kivűl 28.000 lakost számlál, két (egy római és egy görög katholikus) püspök, meg számos polgári és katonai hatóság székhelye. A város állítólag a VII. században keletkezett, s mozgalmas élete szoros kapcsolatban áll Lengyelország történelmével. Nagyobb szabású fejlődésének első alapjait Nagy Kázmér királynak köszönheti, Jagelló Ulászló pedig a magdeburgi városi joggal és számos kiváltsággal ajándékozta meg.

A przemyœli római katholikus székesegyház, melyet 1460-ban kezdtek építeni, a csúcsíves építkezésnek egész Keleti-Galicziában a legszebb emléke. De még több templom és kolostor, így a görög katholikus székesegyház, a bernhardinusok és az ú. n. reformált szerzet kolostora is szintén megtekintésre méltó egyrészt építkezése, másrészt pedig a bennük látható régiségek miatt.

A San partjának árnyas fasorai, a várhegy parkja, a hol a Nagy Kázmér idejében épűlt várnak elég jó karban lévő s kitatarozott maradványai láthatók, valamint a környékebeli kellemes kirándulóhelyek igen kellemessé teszik a városban való tartózkodást. E kirándulóhelyek közűl mindenekelőtt Krasiczyn (Sapicha herczeg birtoka) említendő, hol az olasz renaissance ízlésű fényes kastélyban becses történelmi emlékek és műkincsek láthatók.

Útunk innen a kis Radymno mezőváros előtt Jaroslaw felé visz. A Kárpátok előhegyeimessze délen maradnak el s a távolból már csak keskeny kék sávolynak látszanak. Számtalan szakadékkal meghasogatott vastag lősz-takaró adja meg az egész hepehupás táj uralkodó jellegét. A 18.000 lakosú város hajdan kiváló szerepet vitt, mint nevezetes erődítmény és fontos kereskedelmi piacz.

Az erre következő Le¿ajsk és Przeworsk kisebb községek csupán templomaikkal vonják magukra már messziről figyelmünket. A le¿ajski olasz renaissance építésű plebánia-templomban ó-német, olasz és flamand iskolabeli képeknek egy kis gyűjteménye van. A templom közelében álló bernhardinus-kolostornak fő büszkesége a benne lévő orgona, mely állítólag egész lengyelországban a legnagyobb. Nem kevésbé érdekes a przeworski két csúcsíves templom is.

A legközelebbi állomás £añcut, mely kis városka országszerte ismert szeszgyárain kivűl csak egy nevezetességgel dicsekedhetik, t. i. a Potocki grófok fényes kastélyával, melyben nemzedékek hosszabb sora halmozott föl értékes műkincseket.

Átkelünk a Wis³oka folyón s néhány órát szánunk Rzeszów városa megtekintésére. Ódon várszerű kastélya, mely ma a hatóságok székhelyéűl és börtönűl szolgál, nemkülönben templomai és kolostorai, főkép pedig két régi barok építésű zsinagógája az összes látnivalói a kellemes és tiszta városkának.

A vonat folyton a mélysíkság és az előhegyek határán halad. Jobb felől az egyhangú lapály, balra pedig termékeny és kies dombvidék, a mely mögött helyenként föl-fölbukkannak a Kárpátok magasabb lánczolatai. Még néhány állomás, és a Dunajec folyó vidékére, Tarnów városába értünk. Az eddig látott városoknak talán egyikénél sem oly szembetűnő a mélysík és a dombvidék közti ellentét, mint itt. A város közepén levő parkban nagy granittömbök és más éjszaki eredetű vándorkövek állanak; ezeknek a jégárhordta anyagából épűlt maga a város is. Mindjárt a város mellett, a Szent-Márton-hegyen, a tarnówiak kedvelt kirándulóhelyén, már az előhegyek földtani szerkezete látható. E hegy (387 méter) tetejéről, melyen egy 800 esztendős érdekes, vörösfenyűből ácsolt templomocska áll, világosan meglátszik az őskori jégárak helyzete és határa. A mintegy 28.000 lakosú városka fő ékessége a székesegyház (Tarnów ugyanis római katholikus püspök székhelye), melynek kivált művészi faragású síremlékei említendők. A csúcsíves városháza, mely a krakói posztóárucsarnokhoz hasonlít, nemkülönben a püspöki palota és egyes középkori, nyilt boltíves lakóházak is megtekintésre méltók.

A mnikówi sziklák (Jura-képződmény). Kochanowski Romántól

A sósagyag-dombok ölén igen kiesen fekvő Bochnia sóbánya-városkánál kelünk át a Raba folyón s a Visztula síksága felé közeledünk. Mialatt a vonat a világhírű Wieliczka sóbánya-várostól éjszakra halad, föltűnik a távolban a Koœciuszko-domb, s lábainál a leáldozó nap fényében a gyönyörű Wawel bástyái és a tisztes ódon királyi székváros tornyai ragyognak. Csak még pár pillanat, s benn vagyunk a krakói nagyherczegség terűletén.

A krakói nagyherczegség. – Kicsiny, körűlbelül 1200 négyszögkilométernyi terűlet, de gyönyörű vidék! Földtani tekintetben pedig valóságos ékszerszekrényke, melynek kis öle kincseket rejt. A devonin kezdve, fölötte érdekes elhelyezésben, megvan itt valamennyi képződmény, melyek némelyike gyakorlatilag is igen fontos, minthogy kőszenet és különféle érczeket tartalmaz. A terűlet azonban sem földtani, sem földrajzi szempontból nem mondható külön álló egésznek. A politikai határ ide metszi a lengyel-sziléziai vidék egy részét, mely minden tekintetben amoda tartozik.

A kis tartomány domborzati alakúlata földtanilag általában véve igen régi. A hatalmas Visztula folyó vájó erejének jóformán semmi része sincs a maga völgyének képzésében. A víz azon vájó munkája, melyet a podoliai folyóknál volt alkalmunk megcsodálni, itt csak mellékes szerepű, mivel a Visztula és legtöbb mellékfolyójának völgyei, valamint egyáltalán a ma is meglévő nevezetesebb magassági és mélyedési különbségek itt már a harmadkori tenger beözönlése előtti időkben is megvoltak.

Krakó vidéke hegy- és tájrajzi tekintetben három övre oszlik. A legéjszakibb, a déli lengyel hegység folytatása, nyugatról keletnek húzódó domblánczolat, melynek déli határát, mint a síkság felé hanyatló meredek párkányt, Chrzanówtól Krakóba vivő útunkon az éjszaki vaspályáról igen jól láthatjuk. A pálya a második övön át halad, az úgy nevezett krzeszowici medencében. Ez egy nagy, hosszúkás mélyedés, a mely ifjabb miocaen képződményekkel van kitöltve, míg a régibbek a mélységbe sülyedtek. Ettől az övtől délre van a harmadik, egy eleinte keletnek, majd délkeletnek csapó, több helyütt megtört nyereghajlatú nagy dombsor, mely a Krakó melletti Podgórzében a Visztula áradmánya alá enyésző meredek fallal ér véget.

Ennek az övnek a meglátogatása legyen első kirándúlásunk czélja. A dicső, régi királyi várost elhagyván, nyugatnak megyünk a Visztula balpartján, hogy e környék mindenfelől szabadon látható őrhelyéről, a Koœciuszko-dombról az egészet jól áttekinthessük. Fölmegyünk a Jura-képződményű sziklamészből álló magaslatra, áthaladunk az erősségen s végűl a dombtetőre érünk, melyet a lengyel nép hálája emelt szabadsághőse emlékének.

Kedvesebb képet, mint a milyet innen látunk, képzelni is alig lehet. Keletre tőlünk a Visztula mosta sziklás dombon a Wawel királyi várkestély áll, melynek lábánál a sok toronynyal, ódon templomokkal, szép palotákkal és vöröses bástyafalakkal díszes és érdekes város fürdik a nap fényében. A kertek, rétek és szántóföldek üde zöldjéből folyók és patakok öntözte nyájas falvak mosolyognak felénk. Délen a Beszkid kék láncza húzódik, mely mögött a fönséges Tátra zárja el hólepte gránit ormaival az egész képet. A festői viseletű, dolgos és szép alkatú lakosság vidám dalai hangzanak fel hozzánk a völgyből. S igazat adunk a négyszögletes sipkáját hetykén félre, a bal fülére csapva viselő legénynek, a ki ott alant azt énekli, hogy: „A mint csak egy isten és egy Istenanyja van az égben, úgy a krakói vidéknek sincsen párja az egész földkerekségen.”

Porphyrbánya Miênkinia mellett. (Dyas-képződmény.) Kochanowski Romántól

A Koœciuszko-domb tetejéről (333 méter a tengerszín fölött) a krakói nagyherczegség tetemes részét át lehet tekinteni s innen is könnyen meglátni, hogy a vidék domborzati alakúlata nem valami nagy ellentétekben hullámzik. A legmélyebb pont, a Visztulának Niepo³omicénél való szintje, 194, a legmagasabb pedig, az Ostroñska Góra Galmainál, csak 481 méterrel van a tenger színe fölött, tehát az egész viszonylagos magassági különbség csak 300 méternyi.

A Koœciuszko-domb közelében, Wola justowskában van Czartoryski herczeg palotája a nagyközönség által is látogatható díszkert közepén. Mi azonban most nem ide, hanem délnyugatnak, Bielanyba megyünk, a hol a gyönyörű erdő környezte nagy kamalduli-kolostor egy Jura-mész szikla tetején az egész táj fölött uralkodik. A kolostor igazán gyönyörű helyen áll, s alig képzelhető nagyobb ellentét, mint az önsanyargató, a világtól egészen visszavonúlt, koporsóban háló s örökké a halálról elmélkedő szerzetesek élete itt, a Visztula pezsgő vidámságú kies völgye szélén.

Néhány kilométerrel nyugatnak Piekarynál igen festői sziklakapuhoz érünk, melyen a Visztula habjai hömpölyögnek át. A folyó jobbparti részéből egy meredek zord Jura-mész szikla emelkedik, melyen a Vitéz Boleszláv alapította benczés kolostor romjai állanak. Ma már csak a XV. században helyreállított templom és a körfalak vannak meg belőle. hasonló sziklákat a balparton is látni, s az ember azt hihetné, hogy a hatalmas sziklakaput a Visztula vizének vájó ereje törte. Közelebbről vizsgálván azonban a dolgot, e föltevés helytelennek bizonyúl, mert a sziklafalak hasadékaiban, le egész a Visztula színéig mindenütt a miocaen-kori tenger üledékeit látni, mint annak bizonyítékait, hogy e völgy a sziklakapuval együtt már a miocaen tenger keletkezése előtt megvolt.

Innen éjszakra Liszkin át Mnikówba, a krakóiak kedvelt nyaralóhelyére jutunk, hol kivált a festők szeretnek tartózkodni, minthogy a kies környéken a legszebb tájképek fölvételére számosnál számosabb alkalom kinálkozik. Egy szomszéd völgyben a Jura-mész igen sok festői sziklát alkot, melyeknek barlangjaiban özönvíz-kori emlősök érdekes csontvázai találhatók.

Hasonló sziklákat látni tovább éjszakra is a Zabierzów vasúti állomás felé vivő úton, a Rudawka patak mentén. Figyelmünket azonban leginkább a „Kmita-szikla” köti le, melyről a népmonda és a sziklán lévő verses fölírat tanúsága szerint a vitéz Kmita Szaniszló lovag szerelmi bánatában a mélységbe ugrott.

Még tovább nyugatra Frywald és Zalas mellett a melaphyr, Alwerniánál pedig a porphyr kőzetek terűletére érünk, melyek itt egész dombokat és sziklákat alkotnak. Az imént említett nyájas mezővároska közelében, mely nagyobbrészt porphyr-láván épűlt, van Regulice helység. Az itt egy nagy földalati trias-kori medenczéből eredő dús vizű források vannak kiszemelve arra, hogy belőlük krakó városát egészséges ivóvízzel lássák el. Éjszaknak menve, a már említett krzeszowicei medenczébe kerűlünk.

Terjedelmes erdős mocsáron, az ú. n. dulowi vadonon át érünk Krzeszowice kies vidékére. Jobb felől a mélyedési terűlet Jura-képződményű déli széle emelkedik, mögötte pedig Tenczyneknél erdős melaphyr kúpot látunk, melynek csúcsát festői várkastélyromok koronázzák. A vasúti állomás, meg a Ptocki grófok kastélya és parkja előtt elhaladva, az éjszakibb részt látogatjuk meg, mely a lengyel hegység déli folytatása.

A magas-hegység és a podoliai fensík nagyszerű tájképei után Krakó környéke igazán olyan, mint valami szép és kedves fiók-országocska. A délnek irányúló összes völgyek alig egy-két kilométernyi hosszúak s a párkányaik is csekély magasságúak, minthogy ez övön a legmagasb és a legmélyebb pont színtája közti különbség 200 méternyi sincsen. Nincs az egész tájékon egyetlen oly hely sem, a mely nagyszerűségével meglepne bennünket, de azért mégis nagy gyönyörűséggel járunk-kelünk e kis országocskában.

Az első völgy, a melybe lépünk, a sűrűn látogatott Czernka-Eliaszowka. Krzeszowice utolsó házait elhagyván, gyönyörű hűvös völgyszorosba kerűlünk. Jobbkéz felől a szenesmész festői sziklafalakban emelkedik, míg a baloldali, kevésbé meredek lejtőket szép lombos erdő borítja. Ez erdő közepén egyszerre csak fönn a szakadék tetejében az igen regényes fekvésű Czerna kolostor barok építménye ötlik elénk. A kolostortól nyugatra a trias-kori hullámosmész képződményei kezdődnek, melyek itt a krakó környékebeli Jura-korszaki sziklamész helyét pótolják, s a fiatalabb trias-képződményeket mindenütt fürészes, szaggatott, igen szeszélyes alakzatú sziklák szegélyével kisérik. Néhány kilométerrel tovább éjszaknak e mész az orosz határon érdekes sziklakaput alkot, melyen át a Czernka patak a krakói terűletre lép.

Félmérfölddel keletnek Dêbnikben a fekete devoni márvány nagy bányái vannak, melyekből a Wawelen lévő székesegyház legszebb emlékeinek és királyi sírboltjainak anyaga kerűlt. Néhány kilométerrel nyugatra pedig Miênkiniánál a nagy porphyr-tábla van óriási fejtésekben föltárva. Mindjárt a czernai kolostornál kezdődik az ércztartalmú dolomitok vidéke is, melyekben ólom-, zink- és vas-érczek rejlenek.

A völgy, a melyben vagyunk, egyúttal a krakói kőszénmedencze határa is. A kőszénnek Szczakowa és Jaworzno közötti fő telepei sajátszerű tájjeleget adnak a vidéknek, mely az éjszak-galicziai mélyföldhöz hasonlít. Minthogy ugyanis itt az összes képződmények le a kőszénig jórészt le vannak tarolva, mindent glecser-homok, agyag és vándorkövek borítanak. Csak itt-ott emelkednek régibb, főleg hullámos-mészből álló sziklák, melyek ugyan nem valami szépek, de némileg mégis enyhítik a táj szomorú egyhangúságát.

A jégkorszak képződményei, főleg pedig a vándorsziklák az egész krakói terűletet elborítják ugyan, azonban a régibb képződmények erős fejlettsége következtében csak ritkább helyütt válnak tájkép-alkotó elemekké.

Itt Galiczia legszélső nyugati részén, Szilézia határán állunk, s így véget ért érdekes vándorlásunk a változatos alakúlatú országon át, melynek lakói – az osztrák birodalom többi népeihez hasonlag – a hőn szeretett uralkodó áldásos atyai kormányzata alatt derekasan haladnak az anyagi és szellemi fejlődés útján.

Têczyn vár romjai Krzeszowice mellett. Kochanowski Romántól



[143] Sukman-nak hívják a galicziai parasztok szűrkabátját.