Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Irodalom.

Irodalom.

Német irodalom. Waniek Gusztávtól, fordította Katona Lajos

Elnémúltak a dalos kedvű régi idők énekei, s a szerzők nevei is elkallódtak. Csak az ősi forrásokból fakadó, duzzadó erejű népdal tanúsítja, hogy a sziléziai németség is belévegyűlt a német énekköltés karába, a melynek hajdan a Babenbergiek udvarában volt a jeles iskolája.

Tescheni János és Friedeki Salamon hagyományban élő neveihez mindössze csak az a hír fűződik, hogy amaz egy rímes munkát szerzett; de különben semmi más bizonyosat nem tudunk róluk. Valamivel világosabb nyomai maradtak fönn a drámaköltésnek. Egészen a múlt század második feléig adták Sziléziában Krisztus kínszenvedésének színjátékát, s még ma is élnek a nép emlékében a karácsonyi és vízkeresztnapi játékok. A XVII. század első feléből fönmaradt zuckmanteli passió-játék, a mely bizonyára régibb századokból ered, ugyanolyan jellemű, mint a hasonló tárgyú játékok. A XVII. század első feléből fönmaradt zuckmanteli passió-játék, a mely bizonyára régibb századokból ered, ugyanolyan jellemű, mint a hasonló tárgyú többi német népdrámák; a szenttörténeti elemhez itt is elég világi, a fönségeshez itt is a helyi nyelvjárásban megszólaló vaskos néphumor elegyedik. A humanismus korából egész sor sziléziai költőnek a neve maradt ránk. Igaz ugyan, hogy a freistadti születésű tudós Lange János (1503–1567), a frankenbergi Fabricius György és a császártól költői babérral megkoszorúzott breitenwaldi Kuntschius Illés (1509–1565), a ki Bielitzből való volt, többnyire latinúl írtak; de hogy a humanista műveltség, melyet e férfiak a német tudományosság leghírnevesb ápolóhelyein sajátítottak el, nem csökkentette szívükben anyanyelvük szeretetét, azt az is bizonyítja, hogy Langer kortársai közt a német nyelv jogainak legbuzgóbb védőjeként volt ismeretes.

A múlt század közepe tájáról is említenek több német nyelven író papot és tanférfiút, de jobbára csak kevéssé ismert nevűeket, a kik hamar feledésbe merűltek. Fel-német nyelvű színtársúlatok játszottak már ez idő tájt a sziléziai városokban; 1726-ban Wausche Ferencz József a tescheni városi tanácstól engedelmet kapott színi előadások tartására, a Troppaunak már a múlt század közepén állandó színháza volt, a mely ugyan 1763-ban leégett, de kilencz évvel utóbb ismét fölépűlt. Ugyanez időben az iskolák a latin drámát művelték, s még 1754-ben is jelent meg egy ilyen: a skotschaui Enzendorfer Ádám jezsuita (1720–1790) „Nepomuk”-ja. De csak II. József császár korában indúl meg itt is az élénkebb szellemi munkásság és kezdődik a tulajdonképeni irodalmi élet. A német remekírók műveinek terjesztésében kétségbe vonhatatlan érdemet szerzett Trassler György troppaui könyvárús, a ki egy nagy gyűjteményben kiadta egyebek közt Wieland, Klopstock és Mendelssohn munkáit. Nem sokkal utóbb a spachendorfi Jurende Károly József (1780–1842) már a nép szélesebb köreire is igyekezett a szellemi műveltség áldásait kiterjeszteni. Ő maga is paraszt családból származván, már ennélfogva is jobban ismerte másoknál a nép izlését. Fáradhatatlan önképzéssel a legtermékenyebb hatású népies írók egyikévé lett, a kinek publicistikai munkásságáról már szó volt Morvaország német irodalmának ismertetésénél. Míg Jurende a felnőtteknek írt, addig ifjabb kortársa, a barzdorfi Täuber Izidor (1803–1864) az ifjúságnak szentelte tehetségét. Munkaerejét nem tudták megtörni a bénító anyagi gondok sem, a melyek őt sírjáig kisérték. Sőt elég lelki ereje volt még arra is, hogy megírja, miként lehet az ember „az élet minden viszontagságai közt vidám és megelégedett” (1835). Számos tanító iraton kivűl a föld és lakói-történetéből (1838), a természet- és emberéletből (1857) vett ifjúsági elbeszélések, vázlatok és jellemző apróságok dicsérik tollát; „Tizenöt év egy bécsi magántanító életéből” czímű önéletírása pedig élénk színekkel ecseteli saját tapasztalatai és érzései alapján a maga korát.

E közben egy sziléziai költő hírneve már Ausztria határain túlra is eljutott. Ez Zedlitz József Keresztély báró, ki 1790-ben születet Johannisbergben s a tartomány kapitányának fia volt. Ifjúsága túlcsapongó hevét a Napoleon elleni háborúk viharaiban volt alkalma kitombolni, s mikorra a csaták zaját a falusi élet csöndjével cserélhette föl, üde ifjúi érzéséből és férfias tettvágyából fakadtak „Tavaszi rózsái” („Frühlingsrosen”, 1816). Ezeken, valamint a „Szerelem gyönyöre és kínja” („Der Liebe Lust und Qual”, 1819) czímű szonett-koszorún is, végig leng az a mélabús hangúlat, mely a költő szívét mindannyiszor meglepi, valahányszor lelke legmélyebb valóját igyekszik kifejezni. Ugyanez a hangúlat uralkodik leghíresebb művében, a „Sírkoszorúk”-ban is („Die Todtenkräuze”, 1828). Akár ama hatalmasok sírboltjaihoz vezet bennünket, a kiknek dicsősége égre tör, vagy ama szerető szívek pihenőhelyéhez, a kiknek poraiból rózsák virúlnak; akár nagy költők, emberbarátok érdemeit örökíti meg emlékverseiben: mindenünnen csalódás és az emberiség ama legmélyebb fájópanasza hangzik felénk, hogy minden csillogás tünékeny, s minden élet körűl ott leng az enyészet fuvalma. De a költő azért nem merűl el végkép a világfájdalmas érzésben. Kiolthatatlan fényben ragyog előtte az eszményiség, s a nemesért való lelkesedésben látja azt az örök napot, mely az életet gyümölcsérlelőn megvilágítja. Ha az olasz földön táborozó osztrák hadaknak ajánlott két „Soldatenbüchlein” (1849, 1850) czímű verskötetében a szerző nem maradt végig az eszményiség e magaslatán, s ha nem egy helyütt csak dicséretes honfiúi érzése pótolja a költészetnek néhol kevésbbé tiszta érczét: jusson eszünkbe mentségűl az, hogy milyen árnyék borúlt amaz időkre. Zedlitz e mellett a költői szemlélet kiapadhatatlan forrásából is merített. Míg „Die nächtliche Heerschau” czímű balladája, mely csakhamar egész Európát bejárta, az éjszaka rémes kisérteteit varázsolja lelkünk elé: addig „Waldfräulein”-ja (1843) kedves, könnyed érzékiségű mesebeli alakokat sző az erdő bűbájos romantikájába. Byron „Child Harold”-jának jeles fordításával (1836) megmutatta, hogy meleg rokonérzéssel tudta tolmácsolni idegen költők alkotásait. Ellenben vígjátékaiban már kevés szerencsével követte idegen példaképeit. Híjával lévén a drámai alakító képességnek, nem sikerűlt Calderon nyomdokaiba lépnie. Sem „Turturell”je (1819), sem a „Két éj Valladolidban” (1823), sem pedig „A királynő becsülete” (1828) nem feledteti jellemrajzának fogyatékosságát pazar szónoki díszével, sem a cselekvény indokolásában tátongó hézagokat. Lope de Vega „Sevillai csillag”-ának (1829) átdolgozásában és Goethe „Tasso”-jának folytatásában („Kerker und Krone”, 1833) szintén nem közelítette meg mestereit. De már az „Úr és rabszolga” czímű darabjában élénken pezseg a külső és belső drámai élet, s biztos kézzel rajzolvák a jellemek.

Zedlitz János Keresztély báró. Kriehuber József kőrajza után

Zedlitz egészen egyéni érzésű lyrikus volt. A kifejezés nemes költőiségét a klasszikusoktól örökölte, a mesteri külalakot pedig, a mely tekintetben a német irodalmat az olasz canzone meghonosításával gazdagítá, a romantikusoktól sajátította el. Ifjúkora mohó előretöréssel telt éveiből vitte ki magával az életbe a szabad gondolkodást, a melyhez, habár utóbb fokozódó mérsékletet tanúsítva, mindvégig hű maradt. 1837-ben állami szolgálatba lépett s mint a Metternich-féle iskola publicistája, mind élesebb ellentétbe kerűlt a haladó kor áramlatával. Élete végső napjait költészeteért lelkesedő hölgyek szerető gondoskodása édesítette meg. 1862-ben húnyt el Szilézia legnagyobb költője, kinek születése százados évfordúlójakor szép emléket állítottak szülőhelyén.

Badenfeld Ede báró (Eduard Silesius), ki 1800-ban született Troppauban, 1846-ban megjelent költeményeinek gyűjteményében, kivált pedig nagyobb tankölteményében („Ewiges im Zeitenwechsel”) a keleti lyrikusok pantheista világnézetének hatása alatt áll. A költői nyelvnek nagy mestere ő, a kinél azonban az érzés rendesen gondolattá higgad s gyakran hatásos ötletként villan elő. Írói pályafutását „Hanswursts Verbannung” („Paprika Jancsi számkivetése”, 1836) czímű drámai apróságával kezdte meg, a melyet egy Rembrandti stilű nagyszabású történelmi színmű, a két részből álló „Der Kampf um Tirol”, 1847-ben pedig egy egész drámai gyűjtemény követett. Nagyobb történelmi tárgyak drámai földolgozásához ugyan nem volt meg a kellő összefoglaló ereje, de bizonyos színpad-ismeretet és alakító ügyességet nem lehet tőle elvitatni. Továbbá ép oly jól s a helyzethez illőn eltalálja az ártatlan jókedv („Täuschungen oder ein Gesellschaftsabend” és „Schein beherrscht das Volk”) vígjátéki hangját, mint a csipős szatiráét, a melylyel példáúl már említett aristophanesi vígjátékában („Hunswursts Verbannung”) Gottsched nagyképűségét teszi nevetségessé; s ép oly vonzó bájjal tud szólni „Rafaels Jugendliebe” czimű egyfölvonásos művész-drámájában, mint a mily megrázó hatással ért a borzalmas színek keveréséhez ott, a hol kell, példáúl „Der Schatz oder Mammons Fluch” czímű végzet-tragoediájában. Mindenekfölött lebilincselők azonban elbeszélései és meséi; a „Traunsteintől a Montblancig” vezető sétaútján pedig (1844) előkelő izlésű kalauz, a ki vonzóan tűnteti elénk a természet és az emberélet szép összhangját.

Uhl Frigyes (született 1825-ben Teschenben) bölcs mérséklettel megmaradt tehetsége határai között. Szülőföldje jól ismert világát írja le legelőbb is Frankl „Sonntagsblätter”-jében megjelent sziléziai falusi történetében. Egyéb elbeszéléseiben is (mint a „Märchen aus dem Weichselthale” czíműben) a természet ösvényén halad. Az 1848-ik év őt is a szabadság lantosai közé sodorta. Több verses politikai röpirata akkoriban Ausztria határain túlra is elvitte nevét. Mikor a forradalmi idők zivatara lecsöndesűlt, a költő az idyll békés műfajához tért. Írja bár le a bánság vidékeit, vagy a Tiszamentének csendéletét (1851), műveiben mindenütt művészi valósággal ábrázolva lépnek elénk a természet és az emberek. Ugyanezt a realis hűséget látjuk nála később is, midőn már érettebb korában a regényírásra adta magát. Fínom lélektani elemzéssel rajzolta a „Theaterprinzessin”-ben (1863) egy, a népből való ifjú leány lelki fejlődését, a ki a művészetért lelkesűlve csak szíve hő vágyát követi s ez által nagy erkölcsi szorongattatásokba kerűl. Saját szemléletből merítette a „Haus Fragstein” (1878) kitűnő korrajzát is, a melyben a nemes családi érzés vív harczot a kivűlről reá támadó szélhámosság ellen. Még ha idegen világot akar is a költő előttünk föltárni, akkor is a benső valóság színeibe mártja ecsetét ott, a hol a hagyomány hézagait a képzeletnek kell betöltenie. A „Botschafterin”-ben (1880) a IV. László lengyel király udvaránál tartózkodó franczia diplomata-nőt a német szívjóság és bensőség azon melegével jellemzi, mely ez alakot a német olvasóra nézve csak vonzóbbá teszi a nélkül, hogy azért sajátszerű jellemét egészben következetlenné tenné. A mi Uhl regényeiben az érdekfeszítő fordúlatok híját pótolja, az legkivált a plasztikus szemléletesség és a művészi meseszövés.

Tiller Ferencz történetíró (1805–1855), Troppau szülötte, spanyol és olasz nyelvből ültetett át egyes költeményeket eredeti versmértékükben; a szülővárosától Engelsberg néven ismert Schön Ede lovag pedig (született 1825) legkedveltebb kardalai közűl többnek maga szerezte a szövegét, s kivált a húmoros és tréfás hangúlatú tárgyak találó kifejezésére határozott költői tehetséget mutatott.

Az irodalmilag szerepelt sziléziai nők sorát a regényben és drámában is megörökített freudenthali Krones Terézia (1801–1830) nyitja meg. Játékának természetességével és vonzó bájával valóságos diadalokat aratott a húszas évek során a bécsi lipótvárosi és wiedeni színházakban, s több mély húmorú varázslatos bohózatot írt a Raimund-félék modorában (minők a „Nebelgeist”, „Cleopatra”, „Sylphide das Seefräulein”), melyek legalább a maguk idejében egészen jól megállták helyüket. Más írónők csupán regényt és novellát írtak. Igen ügyes elbeszélő a bielitzi May Mária Terézia (Wichodil Anna), ki a szellem és érzés összhangjára törekszik műveiben, a melyet ő maga „Mimosa” czímű elbeszélésében a női lélek eszményi szépségeűl dicsőített. A troppaui Glassner Júlia lyrai hangúlatú naív lelkülettel alkot, míg a tescheni Pongrácz Anna grófnő, ki költeményeken kivűl „Aus eigner Wahl” czímmel egy regényt és társadalmi életképeket is adott ki, ezek során „Die Hässliche” czímű rajzában a realisták iskolájának tehetséges tanítványáúl mutatkozott.

Föltűnően megegyezők a sziléziai német irodalom korlátai ugyanazokkal, a melyek a sziléziai nép lelki hajlamait jellemzően határolják; költői tehetségei is inkább a lyrai és epikai műfajok felé vonják, mint a szigorú szerkezetű drámaihoz.

Cseh nyelv és irodalom Prasek Vinczétől, fordította Katona Lajos

Szilézia cseh népe, mely az egész lakosságnak egy negyede (130.000), két, majdnem egyenlő nagyságú csoportban van letelepedve; a troppaui kerületi kapitányság terűletén és a tescheni vidék nyugati részén. Emez számos kérdés fölmerűlésére adott már alkalmat, mint példáúl, hogy vajon az ottani cseh lakosság is ép oly törzsökös-e, mint az Oppa-vidéké, a mely mint Morvaország egykori tartománya, még ma is az olmützi érsekséghez tartozik.

A troppaui országkönyv czímlapja (1523). Ogirz z Fulsstejna a na Bilowcy czímerével. Siegl Károlytól

Abból az időszakból, mikor az Oppa-vidéken a latin és mellette körűlbelűl 1350-től kezdve 1426-ig a német volt a hivatalos nyelv, a troppaui Strepus Márton (megh. 1278) híres pápa- és császárkrónikáján kivűl, csak Johannes de Oppaviának 1368-ban III. Albrecht számára írott s rajzokkal ékesített cseh evangeliuma, meg a Beneschaui Konrád mester (1370–1390) Sekvencionáø-a említendő. 1426-tól fogva a cseh nyelv az egyedűli hivatalos mind a troppaui, mind a jägerndorfi törvénykezési kerületben. A troppaui rendek példáját követik Szilézia többi, lengyel nyelvű herczegségei is, mi által a cseh nyelv érvényesűlésének területe tágúl, s körűlbelűl 1434 óta a ratibori, 1440 óta pedig a tescheni vidékre is kiterjed.

E fordúlat idejébe (1420–1433) esik két papnak, Kosel Miklósnak Jägerndorfban és egy másik Miklós nevűnek Lobensteinban kifejtett nyelvmívelő munkássága. Amaz cseh és latin nyelvű egyházi és világi énekeket gyűjtött, emez pedig leírta az új testamentomot; munkáikhoz mind a ketten cseh szógyűjteményt mellékeltek.

A még meglévő országos könyvek, ú. m. a Pùhonok (a troppauiak 1410-től kezdődőleg), az országtáblák (a jägerndorfiak 1404-től, a troppauiak 1431-től), a Roky-k (becsületbeli pörök) s a Snìmy-k (országgyűlési határozatok) mind becses bizonyítékai a troppaui vidék irodalmi nyelve tisztaságának. Ellenben már a tescheni hasonló jogéleti emlékek itt-ott a helynevekben és egyes szavakban lengyel hatásra vallanak. A nemesség e valóságos aranykönyvei selyembe és bársonyba kötve és gyönyörű czímlapokkal ékesítve külsejükkel is méltók értékes tartalmukhoz, mely a jogtörténelem nevezetes forrásaivá teszi e tisztes emlékeket. Az 1562-ben és 1573-ban Olmützben Troppau és Teschen számára nyomtatott tartományi rendeletek tárain kivűl e könyvekből származnak oly fontos döntvénygyűjtemények, minők a První památní kniha (1466–1590), a Èerná kniha (Fekete könyv, 1540–1573) és a Èervená kniha (Vörös könyv, 1557–1594). Choltitzi Sedlniczký György P. Ostrauban e könyvek alapján írja meg jogi kalaúzát (1594). Ugyancsak az írók sorába kell a róluk szóló okíratok alapján iktatnunk az oly jeles jogtudósokat is, minők Kravaøi Tvorkovský György, ki a jägerndorfi Brandenburgiakkal való alkotmányos harczot szította, továbbá a Wendrinben 1694-ben elhalt Borek Ádám roztropitzi bárót.

Køížkovský Pál. Fénykép után, Hecht Vilmostól

A XVI. század vallási átalakúlásai szintén figyelemre méltó irodalmat termeltek. Nem is szólván e korszerű s itt sem hiányzó gúnydalokról, pl. a herrlitzi protestáns lelkészéről, továbbá a troppaui Mathias prédikátor két egyházi beszédéről (1554), csupán a troppaui Zámrský Philadelph prédikátor ismert postillájának hatására hivatkozunk, a melynek kinyomatására Vrbnai Bruntalský Hynet nevű úr egy vándor-nyomdát (az elsőt ausztriai Sziléziában) rendezett be 1592-ben. A nem sokkal utóbb elhalt Zámrskýnak Polansdorfi Polan Henrik troppaui rektor és magister gyászénekeket szentelt. E Henrik fia, Polan Amand, bázeli tanár lett s mint előkelő férfiak nevelője s a Gemma partitionum theologicarum szerzője ismeretes, a mely csehűl is megjelent. Ugyanezen Polannak egy sógora, a tescheni Tøanovský György, az 1636-tól 1874-ig 67 kiadást ért Cithara sanctorum szerzője, a morva-, cseh- és magyarországi evangelikusoknál mindmáig jó emlékezetben él. A „testvéri szövetség” két híve, a gross-polomi Acanthes Jakab és Skotschaui Daòhel, verseket is irogatott, emez pedig az 1613. évi leipniki tűzvészt is leírta. A jägerndorfi Weykert Péter 1617-ben egy cseh nyelvű állatorvostant szerzett.

A katholikus ellenhatás az olmützi egyházmegyéhez tartozó troppaui vidéken korábban kezdődött, mint a tescheni kerületben, és olyan missióiratokat szerzett, a minő a Scultetus Pál és Martinides jezsuiták Liber controversiarum, úzda duchovní-ja. E csoportba számítható a Nedbal troppaui Ferencz-rendű szerzetes Život sv, panny Barbory (Szent Borbála asszony élete) czímű munkája is. – A katholikus missionariusoknak a tescheni országrészben való tevékenysége kevésbbé ismeretes; ellenben van egy evangelikus postilla, a melyet Vlèek Frigyes György gutenlandi és hultschini báró, Kunzendorf és Kaèitz ura, a prédikátoroknak 1654-ben történt kiüzése után jobbágyai számára jó fordításban tett közzé.

A harminczéves háború következtében a jägerndorfi kerület cseh lakossága kipusztúlt, miért is 1666-ban az itteni rendek a cseh nyelvet a hivatalos használatból kiküszöbölték. Ez idő tájban élt Troppau mellett a friedeki születésű Hirschmenzel Keresztély velehradi prépost, ki Septem centuriae jovialium keveset sejtető czím alatt a nép ajkáról egybegyűjtött számos mesét és regét jegyzett föl.

Pezsgőbb szellemi élet kezdődött Troppauban az első nyomdának e városban való fölállításával, a melyet 1716-ban Schindler olmützi faktor rendezett be. E nyomda termékeinek sorát a nagy kelendőségű Pláè otcùv svatých nyitotta meg, melyet egy igazi népkönyv, a Vidìní sedláèka sprostného követett; majd pedig a sziléziai származású Bílovský Gottfriednak, ezen a néplelkébe oly mélyen bepillantó nagy egyházi szónoknak két egyházi beszédgyűjteménye jelent meg (1721–1724) nyomtatásban. Ugyanitt a Nep. Szent János tiszteletének is akadt két lelkes szószólója: Baislawitzi Maget és Brhl.

Csak Sziléziának oly nagy következményekkel járt fölosztása után szorúl ki a cseh nyelv a troppaui és tescheni tartományi gyűlésekből, a hol legtovább tartotta magát s ennek folytán az országos okíratokból is.

A XVIII. század vége felé néhány iskolakönyv, pl. a Novák József cseh-német nyelvtana köszönheti megjelenését az akkortájt Troppauban virúlóbb szellemi életnek; Zábranský plebános versei pedig („Pamlsky”) századunk elején már a cseh irodalom újjászületésének hírnökei.

Csak az ötvenes években merűl föl egy emlékezetes jelenség: a népdal lelkes fölkarolása, mely a társadalom minden osztályánál élénk visszhangot kelt. Tavaszi szellőhöz hasonló ez áramlat, a melyet legjobban Køížkovský Pálnak egy Stefánia főherczegnő Ő Fensége albuma számára szerzett dalával, a Pøišla k nám Vesna do dìdiny szavaival jellemezhetnénk. Sušil és Lelek lelkes buzgalommal gyűjtik a népdalokat és számos ily gyöngyöt mentenek meg Sziléziában az elkallódástól, mint az említettek elsejének gyűjteménye bizonyítja. Køížkovský, a sziléziai születésű kreuzendorfi születésű Ágoston-rendű szerzetes, a népzene mélyébe hatol s megalkotja Utonulá-ját, melylyel útat tör Smetanának a cseh opera felé. Szilézia cseh műköltésének híján a népdal tisztította meg az ízlést s lelkesíté Tomášek Kázmért költői kísérletekre, fölkeltvén egyúttal a népmesék iránti érdeklődést is. A népdal és népmese becsúszik Vašek tanárnak 1860-ban alapított Opavský Besedník czímű folyóiratába és ennek örökösébe, a Týdenník hasábjaira. E népies irodalomnak válogatott gyűjteménye olvasható a Vlastivìde Slezská I. könyvében, melynek további kötetei Szilézia történetét és földrajzát tartalmazzák. Ugyanezen czélnak szolgál a Vìstník Matice Opavské is, a mely tudományos munkásságra is serkentget. A regény és elbeszélés ápolóhelye pedig Sláma Kronika Slezská-ja.

A troppaui vidék cseh nyelvjárása a lengyel herczegségekből bevándorlott telepedők régibb, a harminczéves háború idejéből és utóbb Szilézia fölosztásának korából való hatásán kivűl sajátszerű ódon színezetet mutat, minthogy nincs meg benne az „Umlaut” és még él az œ és Ÿ hang. Lengyel kölcsönszók, mint pl. mitrêga, vagy helyesen illeszkednek a cseh hangtörvényekhez: mitružit, vagy pedig helytelenűl: mitražit. Hasonlóan járnak viszont a cseh szavak a lengyel részen. A két nyelv határvonalán ne csodálkozzunk, ha a lengyel falu pinczérnője így kinál meg bennünket: kusek cielêciny, mert hisz viszont a cseh faluban meg ezt hallhatni: kawa³ek tìlacého. A hangtan ismertetője azért az ilyektől nem engedi magát megtévesztetni.

Lengyel irodalom. Karell Armandtól, fordította Katona Lajos

Szilézia lengyel népessége ma 178.000 lélek, tehát csak kis töredéke az egész lengyelségnek, a melynek Ausztriához tartozó része Krakót tekinti szellemi góczpontjának. Természetes, hogy e kis töredék is élénken osztozott a közeli Krakóból századokon át ide is elhatott szellemi mozgalmakban, habár olyan lengyel irodalmi munkásságról, a melynek Szilézia lett volna a színtere, nem igen vannak biztos adatok. Csak az egész lengyel irodalom egyetemes fejlődését szem előtt tartva szólhatunk annak Sziléziában is három korszakáról.

Az első korszakban, a mely a kereszténységnek Sziléziában való meghonosodásával kezdődik és a XV. század vége tájáig tart, tulajdonképi irodalomról még alig lehet szó. E korban ugyanis majdnem egyedűl a latin nyelv volt a szellemi élet eszköze, míg a nemzeti nyelv csak a föld népének szerény kunyhóiban húzódott meg s ez elszigeteltségében, nem csoda, ha nyers és pallérozatlan maradt. A nép műveltsége ugyanis igen alacsony fokon állott. Míg más országokban már ez idő tájt is áldásosan működtek a plebánia- és kolostor-iskolák: addig Teschen herczegséget illetőleg újabb írók ellenkező állításai sem változtatnak azon, hogy itt efféle iskoláknak semmi nyomára sem akadunk. A papság e helyütt csupán egyházi és lelkipásztori teendői teljesítésére korlátozta munkásságát s főkép a pogányságból még egészen ki nem bontakozott nép durva erkölcsinek szelidítésére irányozta törekvését. De azért mégis volt az egyháznak a nép nyelvére valami hatása, ha mással nem, már a szószékról egyes egyházi műszóknak a nép életében való bevitele által. Sajnos, hogy amaz időkből a lengyel nyelvnek sem prózai (egyházi beszédek, zsoltárok), sem verses emlékei (egyházi énekek) sem maradtak fönn olyanok, a melyeket egyenesen sziléziai eredetűeknek lehetne mondani. De mégis fölemlítendő legalább az az 1526-ból való kézírat, a mely a tescheni Scherschnik-féle könyvtárban van, és latin szövegek dús gyűjteményén (hangjegyes zsoltárokon) kivűl négy lengyel nyelvű egyházi éneket is tartalmaz.

Az ok, a miért a lengyel irodalom ama korszakban nem fejlődhetett, a politikai körűlményekben keresendő. Az országnak az egymás ellen szűntelen háborúskodó sziléziai fejedelmek alatt nagyon mostoha volt a sorsa; az amúgy is ritka népesség még jobban megfogyott; a falvakat fölégették, a mezőket letarolták a dúló hadak. Már a XIII. században szükségét látták a sziléziai herczegek annak, hogy német telepeseket hívjanak az országba. A lengyel jogrend helyébe a német városi jog, német szokások és nyelv léptek, melyek a lengyel Piastoktól mindinkább elidegenedő sziléziai herczegek pártfogása folytán a városokban mind nagyobb uralomra vergődtek. A mióta pedig a sziléziai herczegség a cseh korona hűbére lett, azóta a már akkor fejlett cseh nyelv a nép közt is mind jobban elterjedt s idővel az egyházban, a hivatalos életben és az iskolában is uralkodóvá lett. Ez úton jött létre a második, a cseh-lengyel irodalmi korszak.

A XVI. században a lengyel nyelv jeles tehetségű írók fáradozásai és a reformáczió éltető hatása folytán annyira gazdagodott alakokban, oly simaságra tett szert és úgy megállapodott grammatikai szerkezetében, hogy az azon időből való művek még ma is mintaszerűek stilus tekintetében. Rej Miklós íratai, kivált egyházi postillája, Kochanowski János művei főleg zsoltárfordítása, továbbá Žarnowieci Gergely és Dambrowski Samu postillái a tescheni tartományban is igen elterjedtek s még ma is kedvelt olvasmányai a népnek, a melyekhez még a nép nyelvén való bibliafordítások, énekes és más ájtatossági könyvek járúlnak. Szónokok és írók egészen beleélték magukat a bibliai beszédmódba, a mely hosszú időre mintaszerű maradt. De a vallásos költészet is új virágzásnak indúlt; Kochanowski Jánosnak imént említett zsoltárai tökéletes nyelvük miatt igen nagy kedveltségre tettek szert. De az egyházi énekeskönyvek sorában a protestáns híveknél egy sem nyert oly általános elterjedést, mint a Trzanowsky György cseh énekgyűjteménye, a mely még ma is használatban van. Szerzője 1591-ben született Teschenben, s tanítói, hitszónoki és írói munkásságával a „lengyel Luther” nevet vívta ki.

Maciejowski Wac³aw Sándor. A „K³osy” czímű folyóírat (Varsó, 1883) fametszete után, Hecht Vilmostól.

A harminczéves háború pusztításai, melyek egész századok művelődési munkáját enyészettel fenyegették, félbeszakították ez irodalmi fejlődést is. A következő korszakban Boroszlóból indúlt ki az irányadó hatás, mely azonban csak az alsóbb néprétegek számára való vallási és épületes íratokra szorítkozik, minthogy a társadalom felsőbb köreiben a német nyelv lett az uralkodó. Ezek számára csak lengyel nyelvtanok és szótárak készűltek.

A népies nemzeti öntudat fölébredtével és megerősödésével kezdődik a harmadik, vagyis a nemzeti irodalmi korszak. A politikai jogok és szabadságok élvezete, a melyeket Ausztriában I. Ferencz József Ő Felsége népeinek biztosított, fokozta a művelődésre való törekvést, mely mai napság a közélet minden terén új iskolák, számos népkönyvtár, olvasó- és népnevelő-egyesűletek alapításában s a szellemi élet más ápolóhelyeinek szervezésében nyilvánúl. A nyelv buzgóbb ápolására a nép feledésbe merűlt kincseit, meséit és mondáit, dalait és közmondásait szorgalmasan gyűjtik, az elődök munkáit ismét előkeresik rejtekükből és közzéteszik. A munkások száma e téreken évről-évre szaporodik; mindenfelé élénk verseny, örvendetes haladás tapasztalható. Nevezetesen az iskolai irodalom mutat az utóbbi négy évtized folyamán nagy gyarapodást. A legtermékenyebb író e téren Œliwka János néptanító (1822–1874), a ki sok jeles népoktatási könyvet írt s az első sziléziai lengyel Ábéczés könyv szerzője. A szellemi kincsek gyűjtői közt dr. Cinciala András jegyző érdemel említést, a ki a nép száján élő s hagyomány útján öröklődő közmondásokat gyűjtötte egybe, melyek telvék velős gondolatokkal, magvas bölcs eszmékkel, nyers humorral és elmés ötletekkel. Sziléziai népdalokból is adott ki egy gyűjteményt, még pedig többnyire szerelmi dalokat, melyek gyalúlatlan verseik és kezdetleges rimeik mellett is mély érzésre vallanak. Az időszaki sajtó terén, a melynek megalapítói itt dr. Klucki Lajos és Stalmach Pál (1824–1891) valának, szintén föllendűlés mutatkozik. Sziléziának 1848-ig egyetlen lengyel újsága sem volt; míg ma Teschenben több politikai, gazdasági és egyházi hetilap és egy paedagogiai havi folyóírat is jelenik meg lengyel nyelven.

A sziléziai származású lengyel írók közűl az első helyet kétségtelenűl Maciejowski Wac³aw Sándor érdemli meg. 1792 szeptember 10-én született a Teschen melletti Tierlitzko (Cierlicko) faluban. Korán elmaradt szüleitől, kik szerencsétlen sorsfordúlat következtében szép vagyonukat teljesen elveszítették. Az árvaságra jutott gyermeket jóval idősb bátyja, József, vette magához és gondos nevelésben részesítette. Maciejowski a krakói, boroszlói, berlini és göttingai egyetemeken szerezte tudományos kiképeztetését, kivált régiségtani és jogtudományi tanúlmányoknak szentelvén idejét. 1818-ban a varsói lyceumban a régi nyelvek tanára lett, a következő évben pedig az ugyanott újjászervezett egyetemen a római jog tanári székére nevezték ki. Erről 1830-ban lelépvén, a polgári törvényszéknél bírói állást nyert, utóbb pedig tanári pályáját a varsói róm. kath. egyházi akadémián, mint az ó-kori irodalom tanára fejezte be. Nyugalomba vonúlván, teljesen irodalmi munkásságának szentelte magát, míg 1883 február 10-én a halál el nem ragadta. Maciejowski a szláv jogtörténeti régiségek legjelesebb buvárainak egyike.

A mi a sziléziai lengyelek nyelvjárását illeti, – kiket már Gdacius Ádám (megh. 1688-ban) nem egészen helyes írásuk miatt vizi polyákok-nak nevez, – e nyelvjárás történelmi fejlődés eredménye. De még e szűk területen és az egyes tartományrészek szoros kapcsolata mellett is három árnyalatát lehet a nyelvjárásnak megkülönböztetni: a hegyvidékiekét, a síkföldiekét és az e kettő közötti határvidékét. A tősgyökeres hegylakó a maga elszigeteltségében idegen hatásoknak kevésbbé lévén kitéve, még ma is számos ó-lengyel s az irodalmi nyelvből már kihalt kifejezéssel él s tisztában megőrizte nyelvét; míg a városok és a határszéli helységek nyelvjárása már idegen elemekkel van keverve. Minthogy e nyelvjárás teljes képét ily szűk téren úgy sem adhatnók, itt pusztán a legjellemzőbb sajátszerűségek kiemelésére szorítkozunk.

Az irodalmi nyelv hangrendjétől való eltérések közé tartozik az a-nak o felé hajló ejtéséhez való ragaszkodás az ily szavakban, mint pon (pan helyett), zomek (zamek h.); továbbá ugyanannak e vagy i hanggá változása, mint dowej = dawaj, liskowy = laskowy; nemkülönben a szóvégen való elejtése, pl. ziem = ziemia. Az i hang e-vé változhatik, vagy el is veszhet, pl. jeg³a (ig³a helyett), koñczyna (koniczyna h.). Épen így az e meg i-vé változik, vagy kiesik, pl. mojigo = mojego, wanielik = ewangelik. Az o gyakran ó-vá lesz, vagy a következő szótag magánhangzójához illeszkedik, mint dólni = dolni, pumó¿ = pomó¿. Az ê és ¹ orrhangok kiejtése nem egészen helyes és a szóvégeken vagy figyelembe se jönnek, vagy tiszta magánhangzók lépnek a helyükbe, mint pl. dziecie, vagy dziecio = dzieciê; vagy pedig ó-vá változnak, mint d¿wignóí = dŸwign¹æ. Megfordítva pedig a tiszta magánhangzó helyén a régibb orrhang marad meg némely szókban, mint ba³amut, porêczyæ e helyett poruczyæ. Egyik különös ismertetőjele továbbá e nyelvjárásnak a magánhangzók gyakori hehezése és j-sítése, pl. Jadam = Adam, Jewa = Ewa, harest = areszt, hulan = u³an. Az ie-nek irodalmi lengyel nyelvben bizonyos körűlmények közt io-vá és az e-nek o-vá változása gyakrabban elmarad, mint niesê (niosê helyett) és uczoni (uczeni helyett).

Élesebben a magánhangzókban tapasztalhatóknál azok az eltérések, melyek a mássalhangzók használatában mutatkoznak. A g mássalhangzót h-val cseréli föl a nyelvjárás, pl. hruza (gruza helyett), de régibb gañba hallható hañba helyett. Gyakran a kemény mássalhangzókat kedveli a nyelvjárás a lágyak helyett, de az ellenkező eset is előfordúl, pl. sturkaæ = szturchaç, prózny = pró¿ny, ratuza = ratusza, lzy = ³zy, szkrobaæ = skrobaæ. Nehéz ejtésű mássalhangzó-csoportok elől kitér s az ilyeket másokkal pótolja a nyelvjárás, példáúl zdrzód³o = Ÿród³o, sztyry = cztery, œcieb³o = ŸdŸb³o, ¿erê = ¿rê, dwirze = drzwi, strzyb³o = srebro. Az assimilatio, dissimilatio és egybeolvadás jelenségei sem ritkák a mássalhangzóknál, pl. weznê = wezmê, ru³a = rura. A nyelvfejlődés régibb fokán állnak az ilyen szók: rzazaæ = rzezaæ, dyabo³ = dyabe³, podskakowaæ = podskakiwaæ, obiesiæ = obwiesiæ. A hangátvetés (metathesis) sem ritka egyes szókban, pl. jedbaw = jedwab, durkowaæ = drukowaæ. Gyakran előfordúl az összevonás is, mint trza = trzeba, znomy = znajomy, zdo = zdaje, ³oæ = ³ajaæ, nale = no ale.

Az alaktan beható ismertetésére itt nem terjeszkedhetünk ki s ezt illetőleg dr. Bystroñ J.-nek a Stonawka és Lucina folyamvidéke lengyel nyelvéről szóló értekezésére (Krakó, 1885) utasítjuk az olvasót. Végűl még csak azt jegyezzük, meg, hogy a főnevek neme ingadozik, s habár e részben a nyelvjárásnak az irodalmi nyelvtől való eltérései ugyan nem épen számosak, mégis feltűnők, mert épen a legközönségesebb szavaknál fordúlnak elő.