Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Csehország népe.

Csehország népe.

Hynais Adalberttől

A lakosság testalkata. Albert Edétől és Niederle Lubortól, fordította Katona Lajos

I.

Valamely nép testi mivoltával az embertan foglalkozik. E tudomány föladata Csehországra nézve az, hogy e tartomány lakosságának mai állapotáról képet adjon, valamint hogy testi mivoltának eredetéről és fejlődéséről is szóljon. Továbbá meg kell mutatnia, micsoda viszonyban áll e tekintetből Csehország népe más népek, és törzsekhez, a melyek véle vagy földrajzi kapcsolatban állnak, vagy fajilag rokonok. Legérdekesebb föladata végűl az, hogy azt a viszonyt állapítsa meg, a melyben e tartomány két nemzetisége, a cseh-szláv és a német áll egymással; nemkülönben válaszszal tartozik arra a kérdésre is, vajon a két törzs közötti különbségnek csupán társadalmi és nyelvi természetű körűlményekben gyökeredzők-e, avagy hogy testi tekintetben is eltér-e a két nemzetiség egymástól.

Valószínű, hogy a közép-kor elején Csehország egész területét szláv törzsek lakták. De már jó korán megkezdődött a németeknek cseh földre való bevándorlása. Már a legelső cseh fejedelmek is szívesen híttak meg kiváló állásokra németeket, míg végűl II. Pøemysl Ottokár megindította az első nagyobb német gyarmat beözönlését, főkép az ország éjszaki részeibe. A németek, a kik itt városokat alapítottak, becses kiváltságokban részesűltek, s a település szemlátomást mind nagyobb terjedelmű lett. A huszita-háborúk ugyan kiszorították egy időre Csehországból a németséget; mindazonáltal szakadatlanúl előbbre nyomúltak a német telepek úgy éjszakról, mint a bajor és az osztrák határ felől, minek folytán ma már két ötödét teszik a németek az egész lakosságnak. Az 1890. évi legutolsó népszámlálás adatai szerint Csehországban 3,644.188 a csehek és 2,159.011 a németek száma.

A német lakosság majdnem szakadatlan lánczolatban van elterjedve az ország egész éjszakkeleti, éjszaknyugati, délnyugati és déli határa mentén, főleg pedig az Érczhegység tövénél. Csupán két helyen metszik át ezt az övet a cseh népesség kiágazásai, ú. m. Tausnál, a hol a csehek egész a határig terjednek, és a túloldalon Nachodnál, a hol meg már át is lépik a határt. Az ország két nemzetisége elterjedésének ez idő szerint ilyen lévén a képe, természetes, hogy a lakosság testi mivoltának a vizsgálása is mindig a népességnek e kettősségéből kénytelen kiindúlni s arra megint visszatérni. Anthropologiai téren is mutatkozik a két nemzetiség teljes különválasztására irányúló törekvés, s mind a kettőt külön-külön vizsgálják és hasonlítgatják, hogy megállapíthassák: vannak-e köztük testi különbségek is, és hogy ezek alapján tovább menve, arra a kérdésre is választ nyerjenek, van-e egyáltalában anthropologiai eltérés Európa két nagy népcsaládja, a szlávok és a germánok között, a kik közűl mindenesetre amazokhoz számítandók a csehek, míg, a mint az alábbiakból ki fog tűnni, a germánsággal Csehország németjei csak nemzetiségei, ellenben vajmi kevés anthropologiai közösségben állanak.

Az anthropologusnak tulajdonképen az lenne a föladata, hogy valamely népnek egész testi mivoltát és testi életét leírja. Valamint az anatomia és az élettan az egyes embernek az egész testét és életét kutatja, úgy az embertannak itt Csehország különböző népességcsoportjainak összes anatomiai és élettani állapotjairól részletes képet kellene nyújtania, főképen pedig a csehek és németek közt e részben mutatkozó eltéréseket illenék behatóan tárgyalnia. Ez azonban a jelen körűlmények között még csak kitűzött czélja lehet az anthropologiának.

E tudomány ugyanis ma még oly fiatal, ez ideig még oly kevés anyaggal rendelkezik s még ez is csak részben van földolgozva, oly csekély számú pontos statisztikai adatra támaszkodhatik, hogy olyan teljes képet, a minőt a fentiekben követeltünk, ma még nem adhat s még jó sokáig nem fog adhatni. Az embertani kutatás ma még egyáltalán az úttörő kezdetek korát éli, még csak egyes testi sajátságok behatóbb megfigyelésével és vizsgálatával foglalkozik. És Csehországban e részt még hátrább áll a kutatás, mint egyebütt. Német-, Francziaországban és másutt, legalább bizonyos részletekre nézve, nagy statisztikai munkák alapján már lehetséges némely bizos tudományos eredményig jutni. Ellenben Csehországot illetőleg ez még nem lehetséges, és így a jelen vázlat is csupán a legjellemzőbb és legfelötlőbb vonások vázolására fog szorítkozhatni. Azonban már ebből is ki fog tűnni, hogy még e csekély adatokból is sok érdekes részlet derűl ki s hogy már ezek vizsgálata is nem egy tekintetben világot vet Csehország népfajainak eredetére s fejlődésére és egész sorát idézi föl az eldöntendő kérdéseknek. Már anatomiai tekintetben is mutatkoznak, ha nem is a jelenben, legalább a múltban jellemző eltérések Csehország lakosságának egyes csoportjai között. Már a koponyaalkat, a szemek, a haj és a bőr színe is nem egy érdekes különbséget mutatnak, és kétségtelen, hogy az élettartam, a születések és betegségek arányszámai, a melyeknek statisztikája az anthropologiával szoros összefüggésű demographia körébe tartozik, nevezetesen kiegészítik és élénkítik az alábbi embertani leírást.

Egervidéki typusok. Rumpler Ferencztől

Csehország népessége mai testi mivoltának képét, a mint azt az anthropologiai vizsgálatok elénk állítják, alig érthetnők és méltathatnók kellőképen, ha nem ismernők azt a fokozatos fejlődést és régebbi állapotot, a melyet e téren a különböző történelmi és történelem előtti időkből való maradványok mutatnak. Főleg a történelem előtti kor szolgáltat igen érdekes adatokat. E kornak egy más, t. i. a tisztán műveltség-történelmi, vagyis archaeologiai szempontból való vizsgálása e mű egy másik fejezetének volt a tárgya. Ámde e kor iránt nem csekélyebb az érdeklődése az anthropologusnak is, a ki mindig karöltve jár az ősidők emlékeinek vizsgálatában a praehistoricussal. Igaz ugyan, hogy nem valami sok embertani emléke maradt fenn e kornak, mindössze egyes csontvázak; de ezek a maradványok sokszor elegendők, hogy az ország mostani lakóinak csontvázaival való egybehasonlításukból kiderűljon, hogy e lakosság a századok során testi tekintetben is több rendbeli átalakúláson ment keresztűl, a melyeknek eredetéről és okairól az alábbiakban kivánunk szólani.

Tulajdonképen csak koponyák részesűltek eddigelé tüzetesb vizsgálatban. A csontváz többi részei közűl többnyire csak a hosszabb és a medenczecsontok maradtak fenn többé-kevésbbé ép állapotban. Ezeket azonban eddig alig méltatták figyelemre, pedig ez épen nem lenne érdektelen és fontosság nélkűli dolog. Különben érthető, hogy a fönmaradt csontváz-részek közűl első sorban épen a koponyákat vették vizsgálat alá. A kutatók az élő fejben látják az emberi test legnevezetesebb részét; hisz ennek üregében székelt az agy, a test legfőbb életműszere, s egyszersmind az arczvonások azok, a melyek alapján legjobban megkülönböztethetők a különféle népek, a különféle fajok és egyes emberek. Egészen természetes tehát az a következtetés, hogy valamint a faji különbségek az élő embernél leginkább a fejen nyilvánúlnak, úgy e különbségeknek a fej szilárd kérgén, a koponyán is mutatkozniok kell. Ezért vette az anthropologia mindenek előtt a fejet figyelembe s ezért vizsgálták ennek idomzatát és méreteit eddig a legbehatóbban.

A mi a Csehországban lakó népesség koponyájának alakját és alkatát illeti, egyes, még csak úttörő munkálatokból egyelőre körűlbelűl annyi világlik ki, hogy Csehországnak mai cseh és német lakossága e részben egészen, vagy legalább is nagy mértékben egyező. Dr. Weissbach már évekkel ez előtt megmért néhány csehországi koponyát s egybehasonlította különböző ausztriai nemzetiségek koponyaalkatát. Az ő adatai és más újabb vizsgálatok alapján a csehországi koponyák átlagos képe ez: a fej nagy s úgyszintén az agyüreg is. Az említett szerző egy másik munkájának állítása szerint Ausztria népei között a csehországiaknak van a legnagyobb és legsulyosabb agyvelejük. A koponya tarkója ott, a hol a nyíl- és lambda-varrat összeér, e koponyáknál néha tetemes lapítottságot mutat. A tarkócsont lapos, függőleges, a halljárat mögött aránylag rövid. Az arczot régebben nem valami nagyon magasnak jellemezték, s ennek következménye lett volna az állkapocs-csontok és a szemüreg- meg az orrnyilásnak aránylag csekély magassága is. egész a legújabb időkig a keskeny szemüregeket és széles orrnyilást a csehországi koponyák egy-egy jellemző vonásának tartották. Keleti Csehországból, Senftenberg tájáról való koponyákon tett újabb vizsgálatok azonban épen az ellenkezőt mutatják, főleg női koponyáknál. A szemüregek itt inkább meglehetősen magasak, az orrnyilás közepes szélességű, az arcz felső része keskeny, úgy, hogy legalább egyes vidékekre nézve a fentitől eltérő typust is el kell ismernünk. Az agykoponya meglehetős magas és kivált nagy halánték-szélességével tűnik ki, a mely előlről nézve, a körvonalak erős kidomborodásaképen ötlik szembe. Felűlről tekintve a koponya szélességéhez képest rövidnek tűnik föl, úgy, hogy némelykor majdnem teljesen gömbölyűnek mondható.

Az anthropologia a koponyaalkat leírásában ez arányokat számokkal, az úgy nevezett indexekkel (mutatók) fejezi ki. Ez esetben a hosszúság-szélességi indexszel, amelyet itt általánosb megérthetés kedveért meg kivánunk magyarázni. Ez a mutató az a szám, a mely a koponya aránylagos, vagyis a hosszúságához irányított szélességét fejezi ki. Úgy kapjuk meg, ha a koponya hosszaságát, vagyis az úgy nevezett tarpont (glabella) és a középvonal leghátsó pontja közötti távolságot 100-nak vevén, a szélességet ehhez arányítjuk. Ha példáúl a koponya hosszasága 180 milliméter, a szélessége pedig 150, akkor az aránylagos szélessége, 180-at 100-ra leszámítva, 83.33 lesz. Ez a szám a hosszúság-szélességi index, a melyből mindjárt kitűnik, hosszú, avagy rövid-e az illető koponya. Azzal, hogy az összes megmért koponyák hoszszát egy közös méretre, t. i. 100-ra vonatkoztatjuk, könnyen összehasonlíthatjuk őket egymással. S ez összehasonlításból az világlott ki, hogy a koponyák e részben gyakran igen nagy eltéréseket mutatnak, s hogy vannak és voltak népek, a melyeknek koponyái másokéhoz képest szélesebbek, vagy keskenyebbek, valamint hogy ez az alakúlat öröklődés útján állandósúl és így kitűnő embertani ismertető jelnek tekinthető, a melyről könnyű az egyes emberfajokat és fajképeket egymástól megkülönböztetni. Hosszúknak általában azokat a koponyákat szokás nevezni (dolichokephali), a melyeknek a fent leírt indexe nem haladja túl a 75-öt, ellenben rövideknek azokat (brachykephali), a melyeknek az indexe 80-nál nagyobb. a 75 és 80 közötti indexű koponyák pedig közepesek (mesokephali). Ennek folytán a hosszúfejűség (dolichokephalia) annál nagyobb, mentűl kisebb a koponya ez indexe, a rövidfejűség (brachykephalia) pedig annál nagyobb, mentűl magasabb e mutató, vagyis mentűl közelebb áll a koponya szélessége a hoszszához. Sőt már olyan koponyák is akadtak (az igaz, hogy ezek mesterségesen voltak eltorzítva), a melyeknek szélessége nagyobb volt a hosszúságuknál, a melyeknek indexe tehát nagyobb volt 100-nál. Az eddigi vizsgálatok alapján következtetni lehet, hogy a határozottan brachykephaloknak mondható koponyák a dolichokephaloktól merőben különböző és más eredetű typusra vallanak, jóllehet még mindig fölmerűlhet az a kérdés is: nem volt-e a brachykephaliára (a melylyel rendesen együtt jár a nyakszirtcsont lapítottsága) átalakító hatással a mesterséges idomítás, példáúl az, hogy az illető nép a csecsemők fejét hosszú időn át sajátszerű főkötőbe szorította, vagy a kisdedeket rendesen hanyatt fekvő helyzetre kényszerítette. A mi a mesokephalokat illeti, ezeket némelyek sajátszerű typusnak, mások ellenben kereszteződés eredményének, ismét mások egy felől a hosszúfejűek, más felől pedig a rövidfejűek szélső változatainak tartják. E részben még oly tág terük van a lehetőségeknek, hogy semmi bizonyosat sem lehet mondani. Minket különben e bonyolódott kérdés itt amúgy sem érdekel, a miért is bátran kitérhetünk előle.

E magyarázat után már érthető lesz, mit jelent az, ha Csehországnak mind a cseh, mind a német nemzetiségű lakosságát kizárólag a brachykephalokhoz számítjuk. Dr. Weissbach 40 koponyának megvizsgálásából 83.1-et vont le átlagos indexűl. A legtöbb koponya 84-es indexű volt, ez után következtek a 83-asok. Tavaly dr. Niederle Senftenbergben az ottani lakosság közt 60 koponyát mért meg. Ezek átlagos indexe 84.59, azonban míg a férfiaknál 84.23, addi a nőknél 85.18. Tehát Csehországban is, úgy látszik, általában rövidebb fejűek a nők, mint a férfiak. Ranke János tanár müncheni anthropologiai gyűjteményében 86 újkori cseh koponya van, a melyeket dr. Obolenski mért meg. Ezek ugyan Morvaországból (a podhorákok és hanákok falvaiból) valók; minthogy azonban itt ugyanolyan a lakosság, mint Csehországban, bátran fölemlíthetjük őket itt is, annál is inkább, mivel cseh földről úgyis vajmi kevés adatunk van. E koponyák magas fokú rövidségükkel lepik meg a vizsgálót. Többnyire 80 és 86 közötti indexűek, mesokephal (76 és 79 közti) csak8 akad köztük és ezekből is 5 már a brachykephalia határán áll. Dolichokephal koponya e sorozatban, ép úgy, mint a dr. Weissbachéban, egyetlen egy sincsen. Mindazonáltal jókora százalékukon egyes olyan alakúlatok is mutatkoznak, a melyek különben a dolichokephal koponyákat jellemzik. E koponyavizsgálatok eredményét (részben még kiadatlan munkálataikban) dr. Matiegka J. és dr. Niederle élő gyermekeken végzett mérései is megerősítik. Dr. Matiegka Lowositzban 395 iskolás gyermek koponyáját mérte meg; ezek legnagyobb részét 86-os indexűnek találta, sőt az átlagos mutató 87.15 volt. Niederle a Jièin melletti Neu-Paka város 126 és a Königgrätz melletti Pouchov falu 65 iskolás gyermekét mérvén meg, szintén 87-et, a lányoknál meg már épen 88-at talált átlagos indexűl.

Egervidéki nő. Rumpler Ferencztől

Igaz, hogy e számoknak a fentiekkel való egybevetésénél két dolgot kell figyelembe vennünk: először is azt, hogy a gyermekek általában jobban hajolnak a brachykephalia felé, minthogy ő náluk az orr- és homloküregek még nincsenek úgy kifejlődve, mivel a homlokuk lapos és függőleges; másodszor pedig azt, hogy élők mérésénél a bőrt és a bőr alatti zsír- és izomrétegeket is együtt mérjük, ezek pedig rendesen erősebbek a fej két oldalán (a hol a szélességet mérjük), mint a homlokon és a tarkón. Ezért is azt tanítja a tapasztalás, hogy az élő ember fejszélességéből, és így az indexéből is mindig le kell valamit vonni, és pedig Weissbach szerint két egységet, jóllehet mások meg más véleményen vannak. Ha már most gyermekeknél az indexből 2-őt levonunk, az ugyan valamivel alacsonyabb lesz, de azért még mindig aránylag a magasabb a felnőtt emberek átlagos indexénél.

Az elsorolt számokból kitűnik, hogy Csehország cseh és német lakossága egyaránt barchykephal, még pedig állandón az; mesokephal koponyák csekély számban akadnak, valóságos dolichokephal pedig mindenesetre csak a legnagyobb kivételképen fordúl elő. Úgy látszik tehát, hogy ez idő szerint Csehországban a németek és a csehek koponyái között egyáltalában nincsen különbség csak úgy, mint a hogy Zuckerkandl, Holl és mások jeles vizsgálataiból kitetszőleg a csehországi, meg az ausztriai koponyák és az osztrák Alpesek vidékeinek lakóié között, valamint Ranke klasszikus műveinek tanúsága szerint amazok és a bajorországi németekéi között sincsen. Mindazonáltal lehetséges, hogy nagyobb arányú, kivált német vidékeken eszközlendő vizsgálatokból mégis észrevehető különbség fog mutatkozni a cseh és német koponyák és az osztrák Alpesek vidékeinek lakóiéi között, valamint Ranke klasszikus műveinek tanúsága szerint amazok és a bajorországi németekéi között sincsen. Mindazonáltal lehetséges, hogy nagyobb arányú, kivált német vidékeken eszközlendő vizsgálatokból mégis észevehető különbség fog mutatkozni a cseh és német koponyák hosszúság-szélességi indexei között. Miért tartjuk ezt legalább is lehetségesnek, az a következőkből tűnik ki.

Neuhaus vidékéről való typusok. Rumpler Ferencztől

A hosszúsági indexek Csehországban való földrajzi elterjedése pedig ugyan még nem ismeretes. Mentűl messzebbre megyünk azonban vissza a múltba, annál gyakoribb a cseh föld lakosságánál egy, a maitól egészen eltérő, a mainál jóval hosszabb koponyaalkat. Az elmúlt századokat illetőleg, igaz, csak igen kevés koponya tanúságára támaszkodhatunk. Az országban ugyan van még számos, a múlt, valamint a XVII., sőt talán régebbi századokból való csontház; ezek közűl azonban eddig még nagyon kevésnek a tartalma részesűlt tudományos földolgozásban. Csak a Kuttenberg melletti Sedletz híres csontházára vonatkozólag jegyezhetett meg általánosságban annyit a morvaországi embertani kutatások atyja, dr. Wankel Henrik, hogy az ottani koponyák brachy- és mesokephaloknak s e mellett fölötte alacsonyoknak tűntek föl neki. A XVI. századból a prágai Tein-templom sírboltjának 20 koponyáját vizsgálta meg és írta le dr. Matiegka, s közűlök 5 százaléknyi volt a dolichokephal, 25 százaléknyi pedig a mesokephal. Csak a Kr. utáni második évezred I. és II. századából, valamint az első évezred végéről való koponyák egész sorozata van eddig gondosan megvizsgálva és fölmérve. S itt már észrevehető az érintett nagy különbség, mivel ez időből sok csehországi koponya a mai átlagostól egészen eltérő alkatot mutat.

E koponyák oly sírokból kerűltek ki, a melyek, a mennyire az idő meghatározása egyáltalán lehetséges volt, a Kr. utáni VIII. századtól egész a XII. századig terjedő korból valók. E sírokban a csontvázak szépen sorban s hanyatt feküdtek egymás mellett, s fejük mellett igen gyakran ott voltak a Müller, Virchow s már a 60-as években Wocel véleménye szerint szláv jellegről tanúskodó S-alak végű halánték-gyűrűk. E sírokat általában és helyesen szláv temetkező helyeknek tartják, mivel különféle megbízható jelekből bátran következtethetik, hogy az említett időszakban Csehországot csakis szláv eredetű népesség lakta.

E koponyáknak tetemes százaléka pedig, a mint már említettük, nem csupán viszonylagos hoszszára és szélességére, hanem egész alkatára nézve is eltér a mai csehországi koponyáktól. Nem csak hosszabb e koponya-alakúlat, s így tiszta typusa már nyilván dolichokephal, tehát 75-nél kisebb indexű volt, hanem e hosszúfejűséggel még más, eltérő jellemvonások is kapcsolatosak, épen úgy, mint viszont a brachykephaliával is együtt szoktak járni bizonyos hozzá tartozó ismertetőjelek.

A legjellemzőbb e koponyáknál a hátra hanyatló homok és a nyakszirt (occiput) gömbölydedsége, mely az újabbkori koponyáknál épen ellenkezőleg jellemzően lapos. Az arczváz is igen jellemző alakúlatú a tisztább jellegű, kereszteződés által nem módosított koponyáknál. Az arcz maga hosszú (dolichoprosopia), a mivel aránylag magas szemüreg-nyílás és keskeny, vagy félkeskeny orrüreg (leptorhinia, vagy mesorhinia) szokott együtt járni; a járom-ívek laposak és szorosan odaállók, a felső és alsó állkapocs alveolaris részei és a fogak merőlegesen, de elég gyakran kissé kiugrólag is állanak; az áll erős, de elűlről nézve magas és hegyes.

Dr. Matiegka „Crania bohemica” czímű munkájában Csehország e szláv korának sírjaiból való 110 koponyán tett mérései eredményét közölte. E szerint a dolichokephal koponyáknak a brachykephalokhoz való aránya 20.9 és 40.9 százaléknak felelt meg. Ha azonban ezekhez még tekintetbe veszszük a Zbuzany, Lwevý Hradec, Leitmeritz Øepov, Libitz, Želenitz mellett és másutt fölásott sírok koponyáit, akkor 29 százalék dolichokephal és 30 százalék brachykephal az eredmény, tehát a két részen majdnem egyenlő számok állanak egymással szemben.

Mentűl messzebbre megyünk visszafelé a multba, annál inkább növekszik a hosszúfejűség százaléka. Így már jóval nagyobb az úgy nevezett La-Tène-, a hallstatti korban. Csehország kőkorszakában a brachykephal a koponya már ép oly ritka, mint ma a hosszúfejű, s még mindig nem bizonyos, vajon e kivételek csupán az átlagos jelleg egyéni változatainak, avagy egy Európában akkortájt föllépett új népfaj képviselőinek tekintendők-e. Igaz, hogy e korszak dolichokephal koponyái jellegűkre nézve meglehetős határozottan különböznek a Kr. utáni időkből való hosszú koponyáktól. Gyakran ugyanis szertelenűl hosszúak, vagyis 70-nél kisebb indexűek, az arczés a szemüregnyílások sokszor alacsonyak, az orr a homlok alatt mélyen benyomódott, a homlokot pedig erős szemöldök-ívek jellemzik; az orrüreg és az alsó állkapocs alacsonyabb és szélesebb.

Csehország népességének a koponyaalkatában tehát az idők folyamán beállott teljes átalakúlást látunk. A dolichokephal lakosságból idő haladtával teljesen brachykephal lett, a melynél ma már a hosszúfejűség csupán kivétel. Zuckerkandl tanár az 1889. évi bécsi embertani kongresszuson a csehországi koponyák következő átnézetét terjesztette elő:

dolichokephal

mesokephal

brachykephal

új-kori

17.5%

82.5%

történelem előtti

57.1%

19.1%

23.8%

Ugyane jelenséget látjuk különben nem csak Csehországban, hanem majdnem az egész Európában. A csehországi typusok fejlődése tehát koránsem magában álló jelenség, hanem csak része az európai népesség testalkati átváltozásának. Mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a koponya idő haladtával tetemesen megrövidűl. Már most az a kérdés, hogyan magyarázzuk ezt a jelenséget? Némelyek a fejlődő művelődésben és jóllétben, nevezetesen az értelem gyarapodásában vélték az okát látni, mint a mely az agy oldalsó részeinek növekedésével, és így a koponya szélesbítésével is jár (Durand, Schaaffhausen, Matiegka); mások a környezet hatásában, a melynek egyes brachykephal törzsek hosszú időn át ki voltak téve (Ranke J., Schaaffhausen); ismét mások tisztán élettani okokra, így az izmok működésére gondoltak, vagy pedig pathologiai jelenségekben (így a koponyavarratok némelyikének idő előtti összenövésében) keresték ez okot, stb. Részben a dolichokephal typusnak a rövidfejűvel való kereszteződéséből is magyarázzák e fejlődést. E brachykephal typus nagy valószínűséggel a kőkorszakban vándorolt be Európába s nemcsak az itt talált dolichokephal lakossággal, hanem a később betelepedett hasonlóval is keveredett, s e fajkeveredésnél a hosszúfejú alkat lassanként ugyan, de idő múltával egészen meghátrált a rövidfejű elől. E kereszteződés első eredményeinek tekintik némelyek a mesokephal alakúlatokat, a melyek mind rövidebbekké változtak. A mi azonban e mesokephal koponyákat illeti, meg kell engednünk, hogy kifejlődésük magyarázatát keresvén, épenséggel nem kell kizárólag a kereszteződés elméletéhez folyamodnunk, minthogy a lassu, eddig még ki nem mutatott okok hatása alatt irányúlt fejlődés is eléggé valószínű.

Hogyan alakúltak a dolgok Csehország földén; kik voltak ama kőkorszakbeli őslakók, kik ama későbbi dolichokephalok, a kik körűlbelűl Krisztus születése táján egyszerre számosabban jelentkeznek s így aligha nem amaz újabb törzs bevándorlására vallanak növekedő gyakoriságukkal; kik voltak továbbá ama brachykephalok, a kik már ekkor kezdenek mutatkozni, s a kiknek typusa most az egész cseh és német lakosságon tapasztalható, minderről elég sokat írtak és vitatkoztak már tudományosan és bizony nem tudományosan is; de végűl mégis a következő vélemény kerekedett felűl, a mely – meg kell vallani – igen tetszetősnek látszik. Ugyanis főleg Dél-Németországra nézve Lindenschmit és Ecker kutatásai nyomán meg van állapítva, hogy az eredeti germán typus, azoknak a népvándorláskori alamannoknak és frankoknak a typusa, a kiknek az úgy nevezett merovingi műveltség korából való délnémet sírokat Lindenschmit helyesen tulajdonítja, dolichokephal koponyájú, szőke hajú, kék szemű és egyáltalán világos külsejű volt. Minthogy pedig a szlávok egész Európában erősen brachykephal typusúaknak mutatkoznak, s mivel történelmi adatokból bizonyos, vagy legalább fölötte valószínű, hogy Csehországban, mielőtt annak egész területét kizárólag szláv lakosság foglalta volna el, nem szláv törzsek s azok közt germán markomannok is laktak: ezekből folyólag szinte önként következett, hogy nem szólva az ország legrégibb lakosságáról (a melynek nemzetisége biztos alap híjában meg sem határozható), a keresztény időszámítás eleje felé és az első évezred folyamán föllépő dolichokephalok a cseh földön megtelepedett germán népek és azok utódai voltak, a kik azonban idő múltával részben kivándoroltak, részben pedig a brachykephal szláv népességbe olvadtak, a mely nem sokkal utóbb az egész országot elözönlötte. Ugyanez ismétlődött a későbbi germán gyarmatosokkal is. Minthogy számban a szlávoknál jóval gyöngébbek voltak, eredeti jellegüket valamennyien elvesztették, s így ma már a cseh és német koponya-typuson jóformán semmi különbség sem mutatkozik.

Turnau vidékéről való öreg férfi. Rumpler Ferencztől

Ugyanily eredményre látszik vezetni a csehországi népesség másik külső testi sajátsága, t. i. a haj, szem és bőr színe, vagyis a complexiója is. Ó-kori történetírók följegyzéseiből tudjuk, hogy a rómaiakkal szakadatlan háborúban állott germánok magas termetűek, világos, még pedig szőke, vagy vöröses arczbőrűek és kék szeműek valának. S még mai napság is éjszaki Európában, a hol a germánok törzse még aránylag a legvegyűletlenebb tisztaságban maradt meg, így Éjszak-Németországban, nevezetesen pedig Skandináviában található a szőkék legnagyobb százaléka. A szlávok ellenben átlag barna typusúak s e jellegük annál sötétebb árnyalatú, mennél messzebbre nyomozzuk őket nyugat és dél felé. Míg a nagy oroszok és lengyelek közt még nagyobb a szőkék százaléka, mint a barnáké: addig Ukrajina és Galiczia hegyvidékének lakóinál már fordított az arány. A délszálvoknál pedig, nevezetesen a szerb-horvátoknál és bosnyákoknál dr. Weissbach és Himmel őrnagy már épenséggel 90 százaléknyi barnát talált. Cseh földön a két typus körűlbelűl egyenlő arányú. Sziléziában az iskolás gyermekek közt 22.7 százalék volt a tiszta szőkék és 18.4 a tiszta barnák száma; míg Morvaországban amazoké 19.5, emezeké 22.4, Csehországban pedig úgy aránylottak egymáshoz, mint 21.3 a 22.2-hez. A többi százalék mindenütt vegyes typusú volt. Cseh- és Morvaországban tehát a barnák százalékát már valamivel magasabbnak látjuk a szőkékénél. Hogy a sötét complexio a szlávoknak eredeti fajjellegük, a mellett látszik bizonyítani az az érdekes eredmény is, a melyhez az iskolás gyermekek között hivatalosan gyűjtött staisztikai adatok alapján 1884. dr. Schimmer G. A. jutott, s a mely azt mutatja, hogy éjszaki Csehországban a nyelvhatár is meglehetősen egybevág az anthropologiaival. A németek lakta vidékek a csehektől lakottakhoz képest világosabb színezetűek az ő térképén, a mi azt jelzi, hogy amazokon nagyobb a szőkék százaléka. Kétségtelen, hogy e nagyobb százalék oka a lakosság németségében keresendő, még pedig azon németekben, a kik gyarmatosokúl Szászországból, Brandenburgból és egyebünnen kerűltek ide, nem pedig az eredetileg cseh, és csak idő haladtával elnémetesedett lakosságban.

Csehország területén s egyáltalában egész Ausztriában a szőkék legnagyobb százalékát (34%) Gabel német kerületében találjuk. A cseh lakosságú kerületek közt általában csak néhány olyan van, a melyben 20 százaléknál több a szőke, viszont a német kerületekben épen megfordítva csak néhányban van 20 százaléknál kevesebb, a többiekben 30 százaléknál is több a szőke. Schimmer vizsgálatainak ez érdekes eredményei, igaz, csak viszonylagos és nem absolut értékűek. Hiszen ismeretes dolog, hogy a szőke gyermekből idővel egészen barna ember válik. De azért a hasonló korú szőke gyermekek arányszáma mégis változatlan marad a különböző kerületekben, jóllehet az absolut szám a szőke gyermekek tetemes részének későbbi megbarnúlása folytán megváltozik. Ez okokból fejeztük ki az imént azt a nézetet, hogy a germánok eredeti dolichokephal jellegét vitató elmélet helyességét föltéve, ez alapon nem lehetetlen, hogy alaposabb és kiterjedtebb vizsgálatok a koponya hosszúsági indexében is hasonló jelenséget, t. i. a német vidékeken a brachykephalia átlagos arányának csökkenését fogják kideríteni.

Turnau vidékéről való leány. Rumpler Ferencztől

Csehország lakossága fajjellegének e két sajátságát megfigyelvén és egyúttal a mai állapotot régibb történelmi adatokkal, és cseh, valamint német földön fölásott leletekkel egybevetvén, jogosúltnak látszik a csehországi anthropologiai kutatások azon következtetése, a mely szerint ma az országban lakó két nemzetiség embertanilag majdnem semmiben, vagy legalább igen kevéssé, illetőleg a mint eddigelé igazolható volt, csakis a complexio tekintetében különbözik ugyan egymástól: a múltban azonban e különbség mindenesetre nagyobb volt, még pedig abban jelentkezett, hogy míg a csehek, mint afféle szláv faj brachykephal koponyájúak és barna complexiójúak, addig a germánok dolichokephalok és kékszemű szőkék valának; hogy továbbá a Csehországban megtelepedett germán gyarmatosok anthropologiai tekintetben lassanként egészen beleolvadtak az eredeti szláv lakosságba; nemzetiség tekintetében azonban ép ellenkezőleg ők németesítették el az eredetileg szláv népességnek egy jó részét.

Ennek az első látszatra oly természetes és tetszetős magyarázatnak azonban mégis nem egy gyöngéje van s ellene mond a kétségtelen adatok egész sora is. Kollmann J. baseli tanár ugyanis és az ő nyomában több jeles anthropologus és régiségbuvár, a németek közűl nevezetesen Virchow R., az oroszok sorából pedig Bogdanov P. A. egészen más eredményre jutottak, és e tudósok a hajdankor szlávjait a fönti elmélettel épen ellenkezőleg nem tekintik eredetileg brachykephal koponyával és sötét complexióval bírófajnak, hanem több-kevesebb határozottsággal az eredeti germán fajjelleghez hasonlót tulajdonítanak neki.

E nézet támogatására számos bizonyítékot állítottak egybe, a melyeket természetesen itt nem lehet mind elsorolnunk. Csak egész röviden kivánjuk őket érinteni. Mindenek előtt nem valamennyi szláv nép brachykephal egyenlő mértékben. Már 1861-ben kimutatta dr. Weissbach, hogy az éjszaki szlávoknak aránylag keskenyebb és egyszersmind alacsonyabb koponyájuk van, mint a délieknek, s hogy amazok közűl is a csehek és tótok rövidebb fejűek, mint a lengyelek és ruthének, vagyis más szóval, hogy a szlávoknál a brachykephalia nyugati és déli irányban, tehát Európa középtája, vagyis az Alpesek felé haladólag növekszik.

Továbbá a régi lengyel és orosz sírok, nevezetesen a Dnjeper felső és középső része mentén, vagyis részben a mai Lengyelországban és a kiewi, poltavai, èernigovi, mogilevi, smolenski, stb., orosz kormányzóságokban, tehát ős idők óta szláv területeken fölásott sírok koponyái legnagyobb részt határozottan dolichokephal jellegűek. Miért is az orosz archaeologusok a dolichokephal typust egyenesen „kurgan-jelleg”-nek nevezik (ez ős szláv sírok „kurgan” nevére való czélzással). S nem szabad felednünk, hogy a mint föntebb kimutattuk, abban az időben, a mikor e földön még egyáltalában nem laktak németek, a szláv sírokból előkerűlt dolichokephal koponyák százaléka Csehországban is tetemes volt. S ha ehhez még számba veszszük a brachykephaliának Európában való földrajzi elterjedését és fokozatait: azt látjuk, hogy a rövidfejűek nem csupán szlávok lakta országokban találhatók s hogy egyáltalán nem szorítkoznak a mai, vagy a régi nyelvhatárok közé és nem esnek valamely egységes nemzeti területre, hanem általában Közép-Európában, kivált az Alpesek vidéke felé csoportosúlnak. Azt tapasztaljuk, hogy a délnémetek, a bajorok és más német népfajok is ép oly erős brachykephaliát mutatnak, mint a csehek, és hogy a franczia Savoya, meg az Auvergne lakóinak koponyái egészen hasonló alkatúak, mint Tirol német és Horvátország szláv népességeé.

Chod férfi Tausból. Rumpler Ferencztől

Ugyanezt mutatják a bőr, a haj és szem színének feltűntetésére szolgáló térképek is. Ezek is arra vallanak, hogy a sötét complexiónak ugyanott van a középpontja és ugyanazon irányban sűrűsödik, a hol a brachykephalia.

Helyesen következtethetjük tehát, hogy e két embertani jellemvonás, ú. m. a rövidfejűség és a barna complexio, szoros kapcsolatban járnak egymással és hogy egy őseredeti jelleg ismertetői. Ezzel azonban koránsem akarjuk azt állítani, mintha a brachykephalia mindig a barna, a dolichokephalia mindig a szőke színnel járna együtt, valamint hogy a németek és szlávok történelmi szereplésük kezdetén még ily vegyítetlenűl tiszta typusúak lettek volna. A délnémeteknél még túlnyomó sötét fajjelleg tetemesen csökken, a mint éjszak felé haladunk, s ugyanezt tapasztaljuk a szlávoknál is, a mint délről és nyugatról (tehát a csehektől) kelet és éjszak felé megyünk. Azok a szlávok, a kik imént említett szűkebb hazájukban laknak, már jóval világosabb színűek és jóval nagyobb számban ilyenek, mint Csehország szlávjai. Zuckerkandl E. tanár szerint a gyermekek úgy a délnémeteknél, mint a szlávoknál szőkébbek, mint a felnőttek, a mi szerinte atavistikus tanúsága annak, hogy mindkét népnél valaha nagyobb elterjedése volt a szőke színnek.

Sőt számos világosan beszélő adatunk is van a Kr. u. első évezred vége tájáról, a mely mind a mellett bizonyít, hogy a keleti szlávok akkoriban kizárólag a szőke és vöröses hajúak és kék szeműek valának. Ugyanazt, a mit már a mai Oroszország területén talált budinokról Herodot s a mit Prokopiusnak a szlávokról általában és egész határozottsággal szóló jelentése mond, – a ki a nagy számú szláv népség erős, karcsút termetét, vöröses haját és kék szemét említi, – ugyanazt ismétli minden kétséget kizárólag több arabs és zsidó kereskedő és útazó is, a kik a kereszténység első évezredének vége felé a szláv országokat meglátogatták és bejárták. Valamennyien állandóan a „rőt, szőke és kék szemű” jelzővel illetik a szlávokat, így példáúl Mas’űdî, Qazvînî, Jâgűt, a ki Abű Mansűrt követi, Al Akhtâl, a költő, és mások. Csak az egy Ibrâhîm Ben Jakűb emeli ki Al Bekrî kivonatában fenmaradt útleírása egy helyén csodálkozva, hogy Csehországban a X. században már tetemes többségben van a barna fajjelleg, tehát oly időben, a mikor a keleti szlávok még világos typusúak. S hogy később is csodálatot keltett és különféle magyarázatokra is adott alkalmat még a csehek barna volta, azt példáúl Redel alábbi szavai is tanúsítják „Das sehenswürdige Prag” (1710) czímű munkájában. VIII. könyve 5. fejezetében így szól ez író: „Prága, valamint egész Csehország lakói, még pedig úgy a nemesség, mint a polgári rendűek, inkább barnák, mint fehérek s a fehéreknek is többnyire fekete a szemük és hajuk, a mi nevezetesen a nőszemélyeknek szépségükre válik és Dalmácziából, Horvátországból, meg a déli, Velencze tartományával határos más vidékekről való eredetüknek a tanújele, minthogy e barnaságok hasonlatosabbaknak mutatja őket az olaszokhoz, mint a németekhez… A mi a nőket illeti, közűlök sokan igen szépek, kivált azok, a kiknek fehér a bőrük és fekete a szemük, meg a hajuk, a mi egyebütt ritkaság. Csehországban azonban gyakori”.

A csehek, a kik az éjszaki szlávok közűl a legnyugatobb és a brachykephalia középpontjához legközelebb eső vidék lakói, tehát e XVIII. századi följegyzésben ép úgy, mint ama X. századból valóban, nyilván egy kevertebb typus képviselői, a kik a többi szlávokhoz képest ugyanannyival kevertebbeknek mutatkoznak, mint ugyanakkor példáúl a bajorok az éjszaknémetekhez mérten. Nem valószínűtlen tehát, hogy Európa középtája, főleg pedig az Alpes-vidékek valamikor tekintélyes számú régebbi brachykephal és sötét complexiójú népességgel bírtak, a mely talán valamely újabb árja faj beözönlése elől húzódott e területre. Legalább úgy látszik, hogy mindazon országok lakossága, a melyek e középpont köré csoportosúlnak, sokkal nagyobb mértékben elegyűlt e régibb népességgel, mint a távolabbi vidékeké.

Tausi chod nő. Rumpler Ferencztől

Ugyane nézeten van Zuckerkandl tanár is, a ki fölteszi, hogy azon brachykephalia mellett, a melyet Ausztria németjeire a már idegen elemekkel keveredett szlávok ruháztak át, egyenesen is hatott rájuk az Alpes-vidékek nem-szláv törzseinek erős brachykephal jellege. Ily idegen, nem árja faj hatását látja ő a szláv, főleg a cseh és tót koponyáknak gyakran szűk szemüreg-nyílásaiban és a széles orrnyílásban, az ú. n. platyrhiniában.

Ezzel nem egy oly dolgot meg lehetne magyarázni, a minek fölvilágosításával az előbbi elmélet adós marad. Igaz ugyan, hogy ez a második föltevés ép oly kevéssé van bebizonyítva, mint az első, és hogy ennek is megvannak a maga gyöngéi. A legnagyobb az, hogy eddigelé nincsenek nagyobb számú egyenes bizonyítékai e föltételezett rövidfejű népfajta egykori ittlétének, miért is szinte önkénytelenűl kinálkozik az előbbi föltevés helyébe az a másik, hogy talán nem is a kereszteződés eredménye van itt előttünk, hanem egyszerűen valamely határozott környezet, bizonyos előföltételek hatása alatt történt fejlődéssel van dolgunk. Egészben véve azonban mégis e második föltevés látszik szilárdabb alapokon nyugvónak, s ezt látjuk a leletekkel és a tapasztalással is a legjobban egybehangzónak.

E föltevés értelmében a németek és szlávok, valamint nyelvben is rokonok, azonképen eredetileg egyazon, vagy legalább nagyon hasonló fajbeliek is voltak, a mi több tudós véleménye szerint az egész úgy nevezett indogermán népcsalád közös testi jellege volt, azonban más-más vidékeken és különböző időkben, részint a környezet hatása alatt, főképen pedig idegen fajokkal való elegyedés által megváltozott. Így történhetett, hogy a csehek már Bojohämumba sem mint anthropologiailag teljesen tiszta faj, hanem kevert jelleggel vándoroltak be s itt Csehország földén újabb keveredés módosító hatása alá kerültek. Jóllehet tehát eredetileg nem volt különbség németek és szlávok közt, a X. században már mégis szembetűnő eltérés lehetett a szőke szászok és más gyarmatosok, meg a barna csehek többsége között. Lassanként azonban e különbség megint eltűnt, és Csehország németjei idő múltával fajjellegökben ahhoz a typushoz alkalmazkodtak, a mely, legyen bármily eredetű, általánosságban ma már egész Közép-Európa lakosságán tapasztalható.

Csehország lakosságának e két testi sajátságán, t. i. a koponyaalkaton és a complexión kivűl jóformán semmi más jellemző embertani sajátsága sincs még kiderítve, sőt egyebekre vonatkozólag még az anyag sincs egybegyűjtve. A test egyéb részletei közűl a fáradhatatlan dr. Weiss egyszer néhány medenczét vizsgált meg s azokat más ausztriai népekéivel hasonlította egybe. De az általa gyűjtött anyag oly kevés, hogy e vizsgálat eredményei épenséggel nem megbízhatók és így e helyütt bátran mellőzhetők.

A történelem előtti időkből való sírokban talált hosszabb csontokat, a melyekből meglehetős pontossággal meg lehet állapítani a régebbi lakosság termetének magasságát, eddig még nem igen méregették meg. Érdekes különben, hogy mint Európában egyebütt is, a sípcsont (tibia) Csehországban is eltér némileg a rendes alakjától, a mennyiben laposabb, sőt néha egészen kardalakú (ez az ú. n. platyknemia). E jelenség azonban nem ethnikai, hanem pusztán élettani természetű, a mennyiben, mint Manouvrier tanár kimutatta, a lábikra-izmok erősebb használatának eredménye.

Taus melletti Possigkauból való leány. Rumpler Ferencztől

A test magasságát és egyéb méreteit sem igen vizsgálták még eddig tüzetesen Csehországban, habár e részben legalább a sorozási jegyzőkönyvekben elég bőséges anyag található. Göhlert tanár 1876-ban a cseh újonczok, tehát teljes testmagasságukat még el nem ért egyének átlagos mértékét 1.640 milliméternek találta. Ez átlagos magasság újabb adatok szerint, úgy mondják, valamivel nagyobb. Prágában az újonczok rendes magassága 1.630 és 1.650 milliméter közt ingadozik.

Mentűl kevesebb történt eddig Csehország anthropologiája terén, annál sürgetőbbnek mutatkozik e kutatások szüksége, mihelyt mélyebben hatolunk ez ország történetének búvárlatába. A történelem előtti kor kutatója sok tanúlságot meríthetne az egyes vidékek lakosságának alapos megvizsgálásából. Itt azonban nem csak a cseh és német népesség közötti különbségek, hanem az egyes, eredetileg is cseh nyelvű lakosságú vidékek népén mutatkozó eltérések megállapítására is szükség lenne. Annyi ugyanis már így is bizonyos, hogy a ki a cseh népet saját tapasztalatai alapján jól ismeri, nagyon könnyen meg tudja különböztetni az egyes vidékek lakosságát egymástól, vagy legalább kiérzi, ha nem tudja is tán oly könnyen kifejezni azt a különbséget, a mely pl. a Georgsberg vidéki paraszt, meg az Óriáshegység lakója, vagy a Cseherdő népe közt van, és nagyon jól tudja, hogy egészen más a Tabor-vidéki typus, mint a strakonitzi, stb. Az anthropologus itt azon kérdés előtt áll: vajon e különbségek csak azután fejlődtek-e, a mikor az egységes cseh nép már az egész országot birtokába vette, és csupán az egyes vidékek különböző környezeti hatásának az eredményei-e, avagy e másodlagos hatás nélkűl is bekövetkeztek volna-e, minthogy már régebbi okokban gyökeredzenek. Újabb történelmi kutatások ugyanis kiderítették, hogy Csehország szláv népessége eredetileg nem egyetlen törzsből való volt, hanem több ily törzsből állott, a melyek fölött az úgy nevezett „cseh” törzs csak idő haladtával vergődött uralomra s valamennyit egy államba egyesítvén, mindnyájukra a maga nevét ruházta át. Továbbá valószínű, hogy e törzsek nem is mind egyszerre költöztek be az országba, hanem egy részük már előbb telepedett meg a többinél, s így némelyikük hosszabb időn át élt itt a többi szláv népekétől eltérő környezet hatása alatt, és hogy itt más népekkel is érintkeztek és keveredtek, hogy tehát ekként nem lehetetlen, hogy akkor tájt, a mikor az egész országot elözönlötték már a szlávok, ezeknek különböző törzsei már egymástól is különbözők valának testileg. Különböző megfigyelések, a melyeket, igaz, nagyobbára nem szakemberek tettek, a mellett szólnak, hogy a cseh törzsek eredeti eltérő voltának nyomai mai napig fölismerhetők. Ha pl. igaz az, hogy az Iser és a Cidlina éjszaki részén lévő hegyvidék lakossága, mint dr. Piè J. mondja, tetemesen elüt a délnyugatitól, még pedig nem csupán testi mivoltában, hanem szokásaiban, viseletében, építkezésében, sőt még nyelvjárásában is: akkor legalább is nagyon valószínű, hogy a népességnek e két csoportja két, eredete szerint is különböző szláv törzs maradványa, ú. m. egy részt az Óriáshegység lábánál megtelepedett chorwatoké, és más részt a csehországi Elbe folyó középtáján lakó pšovanoké, a kik már Cosmas évkönyveinek tanúsága szerint is e vidéket szállták meg. Éjszakon, – úgy mondják, – a férfiak magas, karcsú termetűek, hosszúkás arczúak, ellenben a nők alacsonyabbak. Mindkét nemnél a kék szem és a szőke, vagy gesztenyeszínű haj van többségben. A pšovanok vidékén azonban az emberek középtermetűek, de valamivel zömökebbek és teltebb idomúak, s a sötét haj és szem már tetemes százalékra emelkedik közöttük.

Csehország némely vidéke lakóinak erősen kialakúlt fajjellegéről ismeretes, így pl. az ország éjszaki részében St. Georgsberg vidékének sűrű körszakállú parasztjai, továbbá az Óriáshegység, Pilsen és részben a Cseherdő vidékebeliek is. Itt kiváltképen a részint cseh, részint (főleg Pfrauenberg kerületében) már német nyelvű chodok olyan külön, sajátszerű népcsoportot alkotnak, mely már több ízben magára vonta a kutatók figyelmét. Ezek Taus, Pfrauenberg és Tachaú kerületeiben laknak, s a cseh királyok és fejedelmek korában az volt a rendeltetésük, hogy az ország nyugati határát ellenséges betörések ellen védelmezzék, a miért községeik nagy kiváltságokat élveztek. Testi mivoltuk tekintetében eddig még nincsnek tüzetesen megvizsgálva, de már a róluk fölvett jellemzőbb fényképek és egyéb ábrázolatok is eléggé mutatják sajátszerű typusukat, a melyet kivált a nőknél hosszúkás arcz, keskeny és egyenes orr jellemez. Eredetileg a chodok mind csehek voltak, de már Luxenburgi János idejéből halljuk a közéjük telepűlt németség első hírét, s azóta elnémetesedésük oly gyorsan haladt előre, hogy ma már a chodok vidékének a fele németűl beszél. De azért ezek is bizonynyal megőrizték eredeti jellegüket és tősgyökeres cseh szokásaikat. Sőt nyelvjárásuk és sajátszerű typusuk alapján némely tudós hajlandó volt őket valamely másféle szláv, nem is cseh törzs utódainak tartani. Így már 1364-ben valami nagy lengyel törzsnek mondotta őket Stránský Pál, s az ő nyomán jártak Wenzig, Erben, Gabriel és Rüffer.

Ennyi az, a mit egyelőre Csehország népének testi sajátságairól általánosságban s az egyes vidékek népéről és egyes törzsekről külön-külön mondhatunk. Igaz, hogy ez aránylag kevés, de már e kevés is több érdekes kérdést vetett föl, a melyeknek megoldása Csehország történelmének nem egy homályos részére vethetne világot.

Végűl még néhány szót a Csehországban elszórtan élő zsidók idegen népeleméről. Számuk Csehországban folyton gyarapodik. Göhlert szerint 1754-ben még csak 29.094 zsidó volt az országban,1796-ban már 47.234, 1846-ban 86.340, 1880-ban pedig 94.429, tehát ekkor már az összes lakosság 1.7 százalékát tették. Koponyaalkatuk nincs megvizsgálva; de némely mérések tanúsága szerint e részben ugyanoly typusúaknak látszanak, mint a lakosság többi része. Schimmernek a szem, haj és bőr színét illető statisztikai adatai közt joggal szerepelnek a zsidó gyermekek külön, s így ezek szolgáltatják az első valamire való számbavehetőbb anyagot. A zsidó gyermekek közt pedig egész Ausztriában a sötét complexio számosabb a világosnál, ha a kettőnek arányát a keresztényeknél mutatkozóval vetjük egybe; így Csehországban is. S valamint egyebütt, úgy itt is gyakoribb köztük a vörös haj. Ennél többet és mást alig mondhatunk egyelőre anthropologiai tekintetben Csehország zsidóiról.

II.

Az 1890 deczember 31-iki népszámlálás szerint Csehország összes (belföldi és idegen) lakosságának a száma 5,843.094 volt; 1870-ben 5,106.069; 1880-ban 5,529.122. A legutóbbi évtized gyarapodása tehát valamivel csekélyebb, mint az utolsó előttié. Rezeknek a régi adóösszeírási ívek alapján való becslése szerint 1654-ben Csehország lakossága mintegy 800.000-re tehető. Száz évvel később, 1754-ben volt az első pontosabb népszámlálás, a mely 2,038.613 lakót mutat ki. Kerek száz esztendővel utóbb, 1857-ben 4,705.525-öt. Az 1654., 1754. és 1857. évek népességének száma tehát úgy aránylik egymáshoz, mint 8 : 20: 47.

A legutolsó népszámlálás szerint 5,843.094 lakó közűl 2,821.989 a férfi és 3,021.105 a nő; 1.000 férfira tehát 1.071 nő jut, vagyis a nemi százalék 107.1. 1881-ben 106.4 volt. Régebbi népszámlálások eredményeiből ez arányt illetőleg Göhlert táblázata a következőt mutatja:

1.000 lakó közűl:

férfi

1775-ben

485

515

1785-ben

480

520

1816-ban

451

549

1830-ban

470

530

1846-ban

471

529

1857-ben

475

525

1870-ben

477

523

Ha innen kiemeljük a férfiak legnagyobb és a nők legkisebb számát, az arányszázalék 106.1. A mai arány tehát közel jár ahhoz, a mely a múltban a legkedvezőbb. Ha ellenben a férfiak legkisebb és a nők legnagyobb számát állítjuk egymással szembe, az arányszázalék 121.7, és ez az 1816. évre, vagyis a Napoleon elleni nagy háborúk utáni időre esik. Ebből könnyen megítélhető, mily könnyen felszökkenhetne ez arány ismét, ha valami nagy háború találna kiütni.

Pilsen vidékéről való férfi. Rumpler Ferencztől

Csehország lakóit az életkorok szerint tekintve, 1890-ben 1 – 1 millió lélekből a 0–15 éves korosztályba 350.789, a 15–60 évesbe 565.259, a 60-on felűlibe pedig 83.952 esett.

A családi állapotot tekintve a legutolsó népszámlálás eredménye az, hogy 1.000 helyben tartózkodó lélek közűl:

nőtlen, vagy hajadon

házas

özvegy

törvényesen elvált

férfi

592.81

374.27

32.36

0.56

556.98

350.51

91.86

0.65

A családi állapot különböző arányszámainak föltűntetése kedveért még két szláv és két német kerület adatait állítjuk egymással szembe. A helyben tartózkodó lakosság közűl:

nőtlen, vagy hajadon

házas

özvegy

törvényesen elvált

Asch kerületben

20.053

12.165

2.009

37

Plan kerületben

20.550

12.933

2.213

1

Blatno kerületben

28.357

18.615

3.112

7

Chotìboø kerületben

26.321

16.714

2.859

4

A vallásfelekezetek statisztikája a következő:

vallás

összes létszám

ezer lélekből

római katholikus

5,612.297

960.49

görög egyesűlt

325

0.06

örmény egyesűlt

11

0.00

ó-katholikus

6.544

1.12

görög nem egyesűlt

159

0.03

örmény nem egyesűlt

76

0.01

ágostai evangelikus

60.737

10.39

helvét hitvallású

66.499

11.38

herrenhuti

340

0.06

anglikán

127

0.02

mennonita

7

0.00

unitárius

14

0.00

lipovai

izraelita

94.479

16.19

mohamedán

6

0.00

egyéb hitvallású

293

0.05

felekezet nélkűli

1.180

0.20

A nyelvet és az írni-olvasni tudást illető adatok a következőket mutatják: 1.000 helyben tartózkodó s belföldi egyén közűl a német nyelvet vallotta társalgási nyelvének 371.90, a cseh-morva-tótot 627.90, a lengyelt 0.1, a ruthént 0.03, a szlovént 0.01, a szerb-horvátot 0.00, az olasz-ladint 0.02. Oláh és magyar nem találkozott. 100 hat éven felűli egyén közűl 93.96 férfi és 89.52 nő tudott írni és olvasni; 1.44 férfi és 3.58 nő csak olvasni; 4.60 férfi és 6.90 nő pedig sem írni, sem olvasni nem tudott.

A foglalkozásnemekre vonatkozólag az 1880. évi népszámlálás adatai így csoportosúlnak: magas iskolai műveltséget követelő foglalkozású volt a lakosságnak 3.10 százaléka, mező- és erdőgazdaságot művelő 45.25 százalék, bányamunkás, ipari munkás és kézműves 39.65, kereskedelemmel foglalkozó, hitelintézetekben és közlekedési vállalatoknál alkalmazott 5.96 százalék; háztulajdonos, tőkejövedelemmel bíró és nyugdíjas 3.36; 0.52 százalékra rúgott a nevelő és jótékonysági, stb. intézetekben levők száma; 1.85 százalékot tett a felügyelő-, szolga- és egyéb őrszemélyzet, végűl 6.31 százaléka a lakosságnak ismeretlen foglalkozású.

Grulichi arcztypusok. Rumpler Ferencztől

A népesség testi épségéről a sorozó bizottságok hivatalos jegyzékei adnak legjobb fölvilágosítást. A katonai statisztikai évkönyv adatai szerint azok a kerületek, a melyekben 1886-ban,1887-ben és 1888-ban a beváltak száma nagyobb volt a monarchia átlagánál, a következők: Bécs, Graz, Innsbruck, Zára, Prága, Josephstadt, Brünn, Budapest. A testmagasság (minimum 1.554 méter) átlaga 1.652, s a legnagyobb az egeri hadkiegészítő kerületben, ellenben a legkisebb Jungbunzlau kerületében. Egyéb tartománybeli kerületekkel egybevetve ez adatokat, azt találjuk, hogy a legalsó mértéket fölűlmúlók arányszáma a legnagyobb (ezerre 972) Zárában, aztán Grazban (ezerre 952), Innsbruckban (ezerre 949),majd Prága (ezerre 946) és Josephstadt (ezerre 945) következnek. Csehországban ez arány három esztendőről szerzett tapasztalatok szerint így ingadozott:

Az egész monarchia átlaga

1888:898,

1887:897,

1886:892 ezerre.

Prágai sorozó kerület

946

944

941 ezerre

Josephstadti sorozó kerület

945

945

924 ezerre

A középtermeten alúliakat tehát a következő arányszámok mutatják: Prágában ezerből 54, 56 és 59; Josephstadtban ezerből 55, 55 és 60. Feltűnő ingadozást mutat a középtermeten alúliaknak ez arányszáma az említett sorozó kerületek következő helyein: a prágaiban Pilsen 30, Beraun 31, Pisek 87; a josephstadtiban Jungbunzlau 38, Èaslau 69 ezertőlivel szerepel.

Az alkalmatlanság bizonyos nemeit tekintve, a görcsér miatti be nem válás esetei a prágai kerületben, a rosz fogazat miatti alkalmatlanság esetei pedig a josephstadtiban a legszámosabbak. Viszont legkisebb számmal vannak hülyék Josephstadtban, kopaszok Josephstadtban, Prágában, Bécsben, Grazban és Zárában; fejkoszban szenvedők Josephstadtban és Brünn kerületeiben.

Pisek

Prága

Pilsen

Eger

Neuhaus

Beraun

Budweis

Beneschau

Genu valgum(O-láb)

29

12

20

26

24

24

23

12

Genu varum (X-láb)

2

2

1

0.5

2

3

2

3

Pes valgus (lúdtalp)

1

6

14

12

3

7

8

4

A törzs ferdeségei

17

41

6

22

50

7

51

37

49

61

41

60

79

41

84

56

Königgrätz

Èaslau

Jung- bunzlau

Theresien- stadt

Jièin

Kommotau

Turnau

Hohen- mauth

Genu valgum (karika láb)

12

25

48

16

24

15

6

7

Genu varum (kacska láb)

6

5

5

6

14

3

2

1

Pes valgus (lúdtalp)

3

3

14

6

3

10

7

3

A törzs ferdeségei

17

71

133

28

37

75

12

24

38

104

200

56

78

93

27

35

E táblázat szerint a rhachitis Jungbunzlau, Èaslau, Kommotau és Budweis kerületekben van leginkább elterjedve, minthogy ezekben a ferdeségek nagy számát első sorban a törzs hibás alkatának gyakorisága okozza.

A sulyosabb testi és lelki fogyatkozások (sulyos érzék- és agybajok) tekintetében a legutóbbi népszámlálás adataiból a következők tetszenek ki: 10.000 helyben tartózkodó lakóra 7.9 vak, 10.1 siketnéma, 17.7 őrűlt és bárgyú (a hülyék nélkűl) és 4.5 hülye esett. – Példaképen két tisztán szláv és két tisztán német kerületet emelünk ki:

Az összes lakosság száma

vak

siketnéma

őrűlt, vagy bárgyú

hülye

Blatna

50.091

42

55

66

17

Chotìboø

45.898

38

83

70

22

Asch

34.264

24

20

33

5

Plan

35.697

28

33

42

22

Éjszakkeleti Csehország szláv vidékéről való typus. Rumpler Ferencztől

Az itt említett eredmények alakúlásáról és a reájuk ható okokról csak a jövő behatóbb kutatásai fognak részletesb fölvilágosítást nyújtani. Egyelőre e tekintetben csupán arra vagyunk utasítva, a mit a népesedési mozgalom adatai nyújtanak. Itt első sorban a házasságkötések száma jő tekintetbe. Az 1881. és 1890. közti évtizedben Csehországban 443.349 házasságot kötöttek. A kellő átszámítás után e számból 1.000 lakóra évenként 7.9 házasságkötés jut. Ez az arányszám valamivel kevesebb az egész Ausztriára nézve érvényes 8-nál. Ugyanezen évtized alatt Csehország területén 2,180.663 gyermek született élve, a miből ezerre évenként 37.9 esik. Ez a szám is kisebb az egész Ausztriára nézve érvényes 39.2-nyi átlagnál. A lakosság e szaporúlatával szemben áll annak természetes úton való csökkenése. A fönti évtized alatt 1.000 lakosra évenként 29.3 haláleset jut, a mely szám az egész Ausztriára nézve ugyanazon időre eső átlagnál, vagyis 30.4-nél valamivel alacsonyabb. Tudva levő dolog, hogy az öt éven alóli gyermekek halandósága igen nagy. Csehországban 9 százalékot tett, a mi azt jelenti, hogy a született gyermekeknek a fele elhal első életéveiben. Ez a szám valamivel fölűlmúlta az egész Ausztriát illető átlagot.

Természetes, hogy a halandóság arányszáma oly változatos életmódú és műveltségű vidékekre tagolt országban, amilyen Csehország, helyenként nagy ingadozásoknak van alávetve. Ezer lakóra 28-nál több haláleset az 1889. évi statisztika adatai szerint legkivált Éjszak-Csehországban jutott. Wahl térképén a nagyobb halandóság övét egy, az Érczhegységen, az Iser- és az Óriáshegységen átvonúló széles sáv mutatja. Nagyobb továbbá az átlagosnál a halandóság még Csehország közép részén is, valamint Jungbunzlau, Pilsen és Mies környékén s a cseh-morva határhegyek közelében. A legnagyobb halandóságot (1.000-re 38-at) a következő kerületekben találjuk: Grasslitz, Falkenau, Brüx, Friedland, Reichenberg, Prága; a legkisebbet pedig Kralowitz, Èaslau, Starkenbach, Mühlhausen, Moldauthein és Krumau kerületeiben.

Az erőszakos halálnemek Csehországban is mind gyakoriabbak; a halálos végű balesetek ugyanis a haladó művelődés alkotásaival (gépek, építkezések) járó alkalmi okok számának arányában szaporodnak. Az öngyilkosságok száma is mindenütt emelkedőben van ugyanezen okokból. Az 1787-től 1789-ig terjedő időközben 42 öngyilkosságot jegyeztek fel, míg 1875 és 1877 közt ugyancsak kétévre már 912 esik; 1879-ben már egy év alatt 1.105-re, 1888-ban meg már épenséggel 1.267-re szökik föl e szám.

Az 1888.évi statisztikája 5,529.122 lakóra esőleg a halálozások okait és számát a következő táblázatban tűnteti föl:

A halál oka

Az elhaltak száma

100.000-ből meghalt

Egész Ausztriában átlag

férfi

összesen

Halva született….

3.946

3.034

6.980

126

122

Veleszületett gyengeség (egy éven alóli gyermekek)

9.710

7.724

17.430

315

413

Himlő

2.133

2.211

4.344

79

64

Kanyaró

2.205

2.180

4.385

79

57

Skarlát

1.696

1.689

3.378

61

66

Typhus

85

852

1.702

31

64

Vérhas

79

97

176

3

47

Cholera

17

11

28

1

1

Szamárhurút

1.771

1.830

3.601

65

94

Croup és torokpenész

4.528

4.101

8.629

156

148

A lélegző szervek gyuladása

7.126

6.717

13.843

251

322

Tüdősorvadás

11.742

11.884

23.626

427

408

Bélhurút

5.456

4.554

10.010

181

147

Gutaütés

2.407

2.062

4.469

81

75

Rák

1.359

1.786

3.145

57

53

Veszettség

10

11

21

0

0

Végelgyengűlés

9.383

11.701

21.084

381

314

Egyéb betegségek

24.262

23.701

47.963

868

789

Erőszakos halálnemek

2.264

731

2.995

54

50

Összeg

90.944

86.869

177.813

3.216

3.234

Sulyosan esik végűl latba a népesedési mozgalom megítélésénél a ki- és bevándorlásnak egymáshoz való aránya. Az 1880 és 1890 közötti időszakban ez arány 3.85 százaléknyi csökkenést mutat. A bevándorlás nagyobb volt a kivándorlásnál Prága, Reichenberg, Aussig, Brüx, Falkenau, Gablonz Joachimsthal, Karlsbad, Kommotau, Königliche, Weinberge, Rumburg, Schluckenau, Schüttenhofen, Smichov, Teplitz, Tetschen, Trautenau községekben. Példaképen négy szláv és három német kerületet szemelünk ki:

Blatna……… – 15.24 százalék Chotìboø…... – 12.35 százalék Ledeè……… – 10.65 százalék Beneschau… – 9.72 százalék Asch……. – 3.62 százalék Aussig….. +15.92 százalék Plan…… – 11.70 százalék

A szlávok jelleme, mondái, népviselete, helységei és házai. Jirásek Alajostól, fordította Katona Lajos

Népjellem. A szláv törzsek, melyek Csehországot megszállották, úgy mint a charvatok, luèanok, dúdlebek és mások, a kikből a cseh nép keletkezett, nyelvjárásukban és bizonyára népjellemükben is különböztek egymástól. Bízvást következtethetjük ezt Cosmas adatából, a ki pl. a luèanok törzsét büszkének és nyakasnak mondja. A nyelvjárási eltérések pedig egyes tájszólási maradványokban itt-ott, nevezetesen éjszakkeleten és nyugaton még ma is észlelhetők. A jellembeli különbségek azonban ma már nem oly szembetűnők, mint példáúl a csehek és morvák közt még ma is; csak annyi mondható, hogy a déli csehek általában komolyabbak, mint az éjszaki és keleti tájaknak élénk természetű lakói. Itt azonban mindenesetre tekintetbe veendő az is, hogy a két vidék földje és keresetforrásai is különbözők.

A cseh népben, mint a nagy szláv törzs egyik ágában, megvannak ugyan a szláv népjellem némely alapvonásai, de azok mellett még saját külön vonások is. Országuk fekvése, szomszédságaik, kivált pedig bizonyos nagy történelmi események és fontos következményű csapások múlhatatlanúl alakító hatással voltak Csehország szlávjainak jellemére. Ki kell itt főleg azt az óriási nagy társadalmi és vallási változást emelnünk, a mely a Fehér-hegynél vívott csata után végbement. Ennek utána ugyanis a nemzeti ős nemesség nagy részének és azzal együtt az ország többi értelmiségének is számkivetésbe kellett mennie, a nép pedig, melyet a hosszan tartó háború koldúsbotra juttatott, mind nyomasztóbb szolgaságba sülyedt.

Érthető, hogy a cseh nép, a mely valaha nagy eszmékért lelkesedett s értük hősileg harczolt is, ily körűlmények közt, kivált mikor művelődésére csak kevés gondot fordítottak, ez idők folyamán egykori büszke öntudatát elvesztette, és hogy benne az idegenek és urak ellen bizalmatlanság és bizonyos parasztos ravaszság sarjadt fel, a mely – mint a közmondás tartja – „az urak előtt panaszkodik, künn a kapu előtt pedig a markába nevet” (pøed pány stýská si, za vraty výská si). De épen az bizonyítja legjobban, mily egészséges mag és elpusztíthatatlan életerő, valamint nagy erkölcsi szivósság is lakik a cseh népben, hogy ily nehéz körülmények közt, a mikor nyelve a hivatalos életből és az iskolákból ki volt zárva, mégis elég jókor fölébredt és mindent megtett arra nézve, hogy nemzetiségének és nyelvének dicsőséget szerezzen, ekként százéves megfeszített munkássággal elérvén azt, hogy nem áll hátrább műveltségében előrehaladt szomszédainál. Mindez nagy áldozatok árán és annak a lelkesedésnek a hevével történt, a mely a cseh népet mindenkor eltölti, mihelyt nemzeti föladatokról van szó. Mert e nép alapjában lobbanékony (chloerikus) természetű: könnyen hevűl és lángol föl, nevezetesen ha nemzeti becsülete van kérdésben. Ékesen szóló bizonyítéka ennek az, hogy midőn harmincz évi lankadatlan buzgalmú gyűjtése gyümölcseűl fényes nemzeti színházat épített magának és az, alig hogy fölépűlt, a lángok martaléka lőn, rövid két év alatt ismételt gyűjtés útján, mely csakhamar két millió forintot teremtett össze, újabb színházat állított.

Hazáját a cseh lelke legmélyéből szereti. Idegenben majdnem beteges honvágy szállja meg; ez érzésnek a nép nyelvén domácí nemoc (honi betegség) a neve. Kivándorol ugyan, ha odahaza nem tud megélni; de az idegen földön sem szűnik meg hazájába visszavágyódni s annak tőle telhetőleg hasznára lenni, nevezetesen a különféle nemzeti czélú adakozásokban részt venni, mint ez kivált az Amerikába költözött csehek tanúsítják, a kik csapatostúl látogatnak vissza Csehországba, főkép Prágába, hogy szülőhazájukat viszontlássák s azt gyermekeiknek is megmutassák.

A cseh nép vallásos, de tépelődő természetű, vallásos meggyőződéséhez szívósan ragaszkodó. E vallásos, néha egész rajongásig menő tépelődés szülte ez országban a sokféle vallási felekezetet és pártot, kivált a régibb időkben, így a huszita háborúk korában, de még a XVIII. század folyamán is, a mikor minden tilalom és üldözés ellenére is számosan csatlakoztak az evangelikus, leginkább a helvét tanokhoz, meg a „cseh testvérek” felekezetéhez, és sokszor a legegyszerűbb parasztemberek is készek voltak odahagyni vagyonukat, mindenüket, hogy számkivetésbe menjenek vallásos meggyőződésükért. E részben Angliát és Skótországot kivéve, alig van valamely más országnak Csehországéhoz fogható változatos és érdekes története. De még ma is szeret a cseh nép komoly vallási kérdésekről elmélkedni, vagy papja (pan pater, vagy velebníèek) szentbeszédét, s vallásos olvasmányainak tartalmát bonczolgatni. Jellemző alakok a nép közt a „bibliás” (bibláøi, vagy písmáci) és „könyves” (èitenáøi) emberek, a kiknek száma azonban a terjedő iskolai műveltséggel mindinkább apad. Régebben majdnem minden falunak megvolt a maga parlagi bölcse, a ki szorgalmasan forgatta a bibliát (písmák), vagy egyéb könyveket is (ètenáøi) és az olvasottakat magyarázgatni iparkodott. A cseh nép általában szeret olvasni, kivált télen. Ilyenkor vagy egyesek magukban, vagy némely ügyesebb felolvasók, rendesen valami jártasabb iskolás fiú, vagy leány olvasnak esténként az egész családi körnek meg a cselédségnek. Újabb időben az újságok is igen elterjedtek, minthogy a nép nagyobb része élénken foglalkozik politikai kérdésekkel is.

A földmívelő munkában a cseh szorgalmas és találékony. Földmívelő szerszámaira, így különféle fajtájú ekéire, de kivált a fordító ekére, mely két egyszerű falusi ember, a két Beverka testvér találmánya, méltán büszke lehet. Szellemi tehetségekkel e nép bőven meg van áldva. Erre vall tudósainak szép száma, kik gyakran a paraszt népből, vagy a kisvárosi polgárság köréből kerűlve ki, vagy hazájukban, vagy idegen földön járúltak lényegesen és nem egyszer döntőleg a tudomány gyarapításához és az európai művelődés fejlesztéséhez. Nem kisebb e nép művészi hivatottsága, nevezetesen a zene terén, mint ezt népdala s egyáltalán a népmúzsa mindennemű terméke, számos falusi költője és a népből kikerűlt jeles művészeinek hosszú sora tanúsítja. Ezek közt a legnagyobb számmal a zeneművészek és zeneszerzők vannak, a kik részben hazájukban, részben idegen földön működtek és működnek, nem is szólván a vándorló „cseh muzsikusok” (šumaøi) csapatairól, kik a világon mindenütt, még Oroszországban és Romániában, sőt Egyiptomban és Ázsiában is megfordúlnak.

A művelődés és minden haladás iránt élénk érdeklődést mutat a cseh nép. Ezt tanúsítja még a szegény szülőknek is az a törekvésük, hogy gyermekeiket valamire taníttassák, iskolába járassák és kiművelés által jobb állásra segítsék. Százezrekre rúgnak azok az összegek, melyeket csak községek a maguk erejéből fentartott középiskoláikra fordítanak. A munkában való kitartás és leleményesség, melyhez a cseh népnél nagy egyszerűség járúl, általánosan ismeretes. Találékony is e nép, de kevéssé vállalkozó. Ebből érthető, hogy a cseh-szláv nagyipar, jóllehet utóbbi időben ez is tetemesen föllendűlt, még mindig nem áll azon a fokon, a hol a cseh nép rátermettsége és a kellő eszközök megléte mellett állania kellene.

A cseh nép tud takarékoskodni, de azért mulatni, vígadni is szeret. Szeret énekelni és tánczolni. Vidám lelkületére vall mély érzésű s bár gyakran elégiai, de sohasem túlságosan búskomor, inkább sokszor tréfás, enyelgő, sőt gúnyos és csipkedő mellékízű népdala, valamint a világosabb színek iránt vonzódó ízlése, a mit kivált a női viselet árúl el. A nép humora, mint dalában, úgy közmondásaiban és szólásmódjaiban, számos helyi vonatkozású boszantó szólásban és elbeszélésben is nyilvánúl.

A cseh paraszt a chalupással, vagy zsellérrel valóságos mágnás módjára bánik. A falusi parasztnépben rejlő duhaj szellem leginkább a tánczmulatságok (muzsika, most azonban már a bálok – bály – is járják) alkalmával jut kitörésre. Ez a daczos hajlam többnyire büszke önfejűségben nyilvánúl, mely sokszor hosszantartó és költséges pörökre is vezet s gyakran a leghitványabb okok miatt; habár másrészt azt is joggal elmondhatni a cseh emberről, hogy a rajta elkövetett igazságtalanságot hamar elfelejti. Azt azonban ősidők óta maguk is észrevették a csehek, hogy az idegent a maguk fajtájúnál többre tartják s kivált viseletében, de egyéb s néha nem is a legszebb szokásaiban is könnyen utánozzák.

Általában a cseh népjellem alapvonása a jószívűség, melyhez még az ellenfél iránt is nyilvánúló nagy bizalom járúl. Ámde ha bántják, vagy rászedik, akkor elszánt és hajthatatlan az ellenállásban, úgy, hogy a „cseh keményfejűség” közmondásossá vált. Jószívűségéből származik vendégszeretete és bensőséggel teljes családi élete. Vendégszerető volt a cseh mindenkoron. Hajdan természetesen még szívesebben látta az idegent, lett légyen az akár csak egy drótos, a ki aztán a vacsora végeztével a gyerekeknek mesélgetett, vagy másféle vándor, a ki újságot mondott a nagyvilág folyásáról, avagy a mások és a saját kalandjaival s egy-egy tréfás történettel mulattatta hallgatóit. Valóságos mesterei voltak az ilyen hír- és regemondásnak a vándorló molnárlegények (krajánkové), a kik e réven a népélet typikus alakjaivá lettek.

A népdal is visszatükrözi a meleg családi szeretet érzését, valamint erre vallanak azok a gyöngéd beczéző szavak, a melyekkel az anya bölcsőben fekvő kisdedét szólítgatja s a melyeket más nyelvre nagy részt le sem lehet fordítani a nélkűl, hogy a bennük rejlő gyöngédség egy része kárba ne veszszen. Ezek pedig épenséggel nem mesterkélt tolmácsai a cseh nép igaz bensőségű családi életének. Falvakban azonban e szíves viszonyra olykor némi árnyat vet a gazda és a köteles részre szorított családtag közötti feszültség. A szomszédok is rendszerint szívesek és barátságosak egymás iránt a cseh falvakban, úgy, hogy sokszor az egész községben, mintha csak valamennyien egy család tagjai lennének, csupán a Kmotøe (koma), kmotøièku (komácska), kmotøièko (komaasszonyka), strejèku (bátya), tetièko (nénike) megszólításokat hallani, habár mostanában e részt is változnak némileg az állapotok. Az öregebbek és ifjak, meg az egykorúak tegeződése már nem oly általános, mint régebben, és a bizalmas kmotøe, strejèku mellett, kivált vagyonosabb vidékeken, a városias pane (úr) is járja.

Harczban a cseh bátran helyt áll. Történelme szűntelen háborúság lánczolata, és vitézségét nemcsak a régi időkben, magánál sokszor erősebb ellenféllel vívott harczokban, hanem újabban is, nem egy csatatéren megmutatta, a mint hogy hadvezérek is kerűltek ki soraiból, a kik a hadak történetében díszes helyre érdemesűltek. A cseh katona kitartó, bátor és kivált ott válik be kitűnően, a hol nagyobb értelmiség kivánatos, így a műszaki csapatoknál és a tűzérségnél.

Regék, mesék, mondák. A cseh népnek igen dús rege-, mese- és mondakincse van. E hagyományok némelyike még amaz ősi örökség maradványa, melyet a csehek szláv őshazájukból hoztak magukkal; mások már új honukban keletkeztek, vagy idegenből kerűltek azokon a csodálatos és titokzatos útakon, melyeken a regék és mesék néptől néphez vándorolnak; vagy pedig már pontosabban meghatározható időben s nagyobb részt ismert forrásokból jutottak a nép tudatába s vertek abban gyökeret, mint pl. a Melusina és a Bruncwik (Brunclik) mondája, a kinek a bűvös kardja most a prágai kőhídba van befalazva; de valamikor, a cseh nép valamely nagy válságos küzdelme idején, még döntő szerepe lesz e kardnak a cseh királyság ellenségeinek megsemmisítésében.

A cseh mondákban és regékben, mint más népekéiben is, a természetnek gyermeki képzelemmel és költészettel való fölfogása tükröződik s a pogány korra, a régi istenek tiszteletére való visszaemlékezések rejlenek bennök, vagy történelmi nevezetességű személyek és helyek emlékét tartják fönn. A kereszténységből is számos monda sarjadt, melyek bájos naivsággal, sőt olykor humorral is regélnek Krisztusról és a vele járó-kelő Szent Péterről.

A cseh népregék a különféle természeti tárgyak és tünemények eredetét is magyarázgatják. elmondják pl. a ló, a méhek, a mennydörgés s más természeti jelenségek keletkezését, s gyakran foglalkoznak kivált a növényországgal, a melyhez az egész természet iránt oly fogékony szláv nép lelkűlete nagyon vonzódik. Így megtudjuk e regékről, miért sarjad vörösen a rozs, hogy teremnek a gombák, az árvácska, a vad szegfű (Dianthus Carthusianorum), a melynek piros virágai a Szűzanya vérkönyeiből fakadtak, mikor fiát a Golgotára kisérte.

A kakukkfűről azt tartja a rege, hogy egy meghalt édesanyának a lelke szállt belé, megszánván gyermekeit, kik sírját minden reggel meglátogatták s ott keseregtek; mihelyt a sírt ez az illatozó virág ellepte, a gyermekek a szagában rögtön anyjukra ismertek, s azért hívják ezt a virágot mateøí douškanak, az „anya lelké”-nek. A liliom- és rozmaringban, melyek valameny szűzleány sírján tenyésznek, szintén az illető leánynak a lelke lakik; éjente e lélek szomorkodva bolyong a temetőben, míg egy királyi herczeg meg nem pillantja s vele (boldogtalan) házasságra nem lép. A rezgő nyárfáról azt regéli a nép, hogy levelei azért vannak örökös reszketésre kárhoztatva, mert Judás erre a fára akasztotta föl magát. A földi tökből (Bryonia dioica), melyet azért ültetnek a ház közelébe, hogy szerencsét hozzon, idővel a házi szellem (a hospodáøíèek) születik, a ki pénzzel, szerencsével árasztja el a házat.

Számos monda szól arról, hogy az ember élete valamely fáéhoz van kötve. Egy férjes asszony lelke éjnek idején mindig egy fűzfába szállt, s mikor az asszony férje egy jósnő tanácsára a fát kivágta, tüstént meghalt a felesége. Egy anya a leánya lelkét egy jávorfába átkozta bele. Mielőtt a favágó a fát kivágja, rendesen bocsánatot kér tőle, mert a fában lélek lakik, a mely sokáig szenvedne, ha előbb így meg nem engesztelnék.

Berkekben és sziklabarlangokban vad emberek (diví lidé), erdei szűzek (lesní panny) és vad nők (divoženky) laknak, a kik néha szép hajadonok, majd meg rút, nagy fejű, előre fordított sarkú, nagy lábú asszonyok képében jelennek meg. Erdőszéli mezőkön szeretnek csatangolni néha nappal is. Az embernek hasznára is, ártalmára is lehetnek; kivált a gyermekágyas nők félnek tőlük, mert a míg alusznak, ellopják újszülött magzatukat és a maguk rút gyermekeivel (divous) cserélik ki. Néhanapján, kivált aratás ideje felé, látatlanúl egész a lakóházak közelébe settenkednek s fölfalják a mezőn dolgozó munkásoknak készített egész eleséget. Férjeik is vannak, de azok nem oly hatalmasok, hanem ép oly csúfak, mint a feleségeik. Barlangokban laknak a jezinkyk (barlangi nők, gonosz asszonyok), a kik az embereket elaltatják s álmukban megvakítják. Dél tájban járnak-kelnek a poludnice (polednice) nevű szellemek, a kik, ha valaki nem akar előttük meghajolni, a lábára ütnek, az engedetlen gyermekeket pedig megfojtják. Hasonlók ezekhez a kosíøky nevű szellemek. A mezőkön barangolnak és a borsóföldeken hüvelyszedéssel foglalkozó gyermekeket kergetik meg. Az Óriás-hegység körűli vidéken élő cseh nép a Krakonoš-t, vagy Rübezahlt is ismeri, a ki vihar idején a Katalin-hegyeken (Kaèenèiny Hory = Hohe Mense) lakó, Katalin nevű kedvesét látogatja.

A Libuša-mondából vett kép; a znaimi „pogány templom” falfestménye után. Siegl Károlytól

A fényes nappal járó szellemeknél sokkal nagyobb a sötét éjjel bolygók száma. A vizekben szirének (ochechule), fölűl leány-, alúl hal-testű szellemek laknak, a kik csábító énekükkel a hullámokba csalogatják az arra menőt. Éjjel a víziember is kijő a habokból, a kinek a balkezéről hiányzik a hüvelykújja, dünnyögve beszél, zöld kabátot visel, a melynek a balszárnyáról csurog a víz; ez a vízbefúltak lelkét fazekakban tartogatja. A partmenti fűzfák valamelyikén ülve fésülgeti a hosszú vörös, vagy zöld haját, vagy a csizmáját varrogatja. Egész sora a mondáknak regél ez ártó vizi szellemről, a mely különféle alakokat válthat, s majd rák, majd vizen úszó lámpa, majd alsó állkapocs nélkűli fekete ló képében jelenik meg, a melyet csak háncsból font kötéllel lehet megfogni.

Éjjel kóborolnak az erdőn a félelmes kis kutyák (vyžlata), s jaj annak, a ki rájuk mer lőni. A ki az erdőn kénytelen hálni, csak úgy védekezhetik ellenük, ha három keresztet ró a fa törzsébe, mely alatt aluszik. S künn a mezőkön és posványok fölött a lidércz-tüzek (svìtýlka, bludièky) lebegnek, a melyek kereszteletlenűl elhúnyt gyermekek bolygó lelkei s a mocsárba csalják az eltévedteket; avagy hirtelen föllobban az éji vándor előtt a tűzember (ohnivý muž), a ki olykor tűzgolyó alakjában röppen föl s hosszú tűzfarkat (svìtlonoš) vonszol maga után. Ez a kóbor szellem a kürtőkbe is leereszkedik s kincseket húllat a kéményen keresztűl a házba; hasonló hozzá a plivník, vagy zmok (sárkány), a ki szintén éjjel jár s bőven ontja a pénzt, gabonát s mindenféle jót, végűl azonban magának követeli annak a lelkét, a kit kegyeiben részesített.

Állandó vendége és barátja a háznak, valóságos házi istenség a šotek (skøítek, diblík, hospodáøèek). Tisztelete az elhúnyt családtagok iránti kegyeletből fejlődött, a kiknek lelke a házi tűzhely közelében marad, hogy továbbra is osztozzék a család sorsában. A kereszténység ugyan mindezen képzeteket módosította, de teljesen nem tudta őket kiírtani. A jóságos házi szellemekből részben pokoli eredetű, ármányos lények fejlődtek, a kik azonban voltaképen jóindúlatúak és segítségükre vannak az embereknek. Ez a házi szellem egy fekete tyúknak galambtojásnál kisebb tojásából kél ki, de csak úgy, ha az, a ki szert akar rá tenni, kilencz nap és éjjel mosdatlan, fésűletlen és a nélkűl, hogy imádkozzék, szűntelen a bal hóna alatt hordja. A lidércz aztán minden szolgálatra kész, de birtokosa nem szabadúlhat többé tőle. Néha a házi szellem szürke, vagy fekete macskává változik, s a ki birtokában van, kincseket találhat, tolvajokat ismerhet föl a tükörben és szellemeket idézhet a segítségével. Olykor kígyó alakjában rejtőzik a ház küszöbe alatt s ilyenkor hospodáø (gazda) a neve.

Az említett és még más szellemek leginkább Szent Iván (Ker. Szent János) éjjelén jelennek meg, s ilyenkor van a legnagyobb hatalmuk. Mikor a hegyeken a Szent Iván tüzei fellángolnak, a melyek szikráiból a szentjános-bogarak támadnak, akkor kékes láng lobban föl ott, a hol kincsek vannak elásva. Ez éjszakán arany virágot hajt a páfrány és mindenféle szellemek s boszorkányok járnak-kelnek. A boszorkányok tüzes üszkön, piszkafán, kendertilón, vagy seprűn nyargalnak. Varázslatuk ellen a bűbájos erejű rutából font koszorúval védekezhetni.

Csak az ember születésénél, de ekkor is látatlanúl jelennek meg a sudice nevű sorsintéző nők, három hófehér hajadon alakjában, kik botot és gyertyát tartanak kezükben és az újszülött sorsa fölött határoznak. Csak az láthatja meg őket, a ki egy fenyűszálkát előbb hét napon át egy patak partján álló fűzfa tövébe elásva rejtegetett s azt a Szent Iván éjjeli tűzön elégette. Ha ennek utána a fenyűgaly helyében támadt ághézagon keresztűl néz, valamely gyermek születésekor meglátja a sorsintéző három szűzet.

Az ember lelke néha már életében elhagyja a testét, a száján keresztűl távozva, és ilyenkor éjnek idején, vagy nappal forgó-szél (vìtøice) alakjában repűl valamely fára. A ki ilyen szélforgataggal találkozik, az háromszor köpjön, hogy a szele meg ne érje; ellenben nem jó kést dobni a forgó portölcsérbe, mert ezzel a bolygó lélek alvó testét sulyosan megsebezhetné. Még gyakrabban megtörténik, hogy valamely meghalt, vagy még élő, de alvó ember lelke különféle alakban belopódzik a házba s az ott alvók mellére száll, fojtogatja, vagy a vérüket kiszíva, majdnem megöli őket. Az így bolygó lélek a szívmátra (a német Trud, szláv morous, mura), a kitől csak úgy szabadúlhatni, ha a tőle megkínzott ember valamit, bármi csekélységet igér neki. Ez úton azt is megtudhatni, kinek a lelke volt a fojtogató lidércz, mert az, a ki éjjel az embert szívmátraként zaklatta, másnap megjelenik az igért tárgyért. Sok monda regél kincseket őrző szellemekről és egyéb, éjjel bolygó lelkekről, a kik arra várnak, hogy valaki megváltsa őket; vagy haza járó halottakról, minő a haza járó vőlegény lelke, a ki élő menyasszonyáért tért vissza s magával viszi azt; avagy a temető lelkeiről, kik évenként egyszer gyűlést tartanak a templomban, a hol egy elhalt pap lelke mond nekik hajnali misét. S ilyenkor nem tanácsos, hogy élő ember közéjük keveredjék, a mint az a monda is tanúsítja, mely egy leányról szól, a ki – hogy, hogy nem, – a halottak miséjére kerűlt s csak elhúnyt nagyanyja szeretetének köszönhette a veszedelemből való megmenekvését; öreganyja ugyanis még idejekorán jelt adott neki, hogy fusson el körükből. Elterjedt a Švanda nevű dudásról szóló monda is, a ki addig fújta a gonosz szellemek éjjeli tánczaihoz a nótáit, hogy végre az akasztófán ébredt föl.

Felette nagy számmal vannak a népmesékben a szellemek, ördögök, boszorkányok, varázslók, sárkányok, óriások és törpék, a kik királyok, herczegek és herczegnők s mások mellett, s rendesen elbűvölt kastélyokban, az üveghegyen, tengeren túl, vagy valamely tündérkertben és tündérszigeten, barlangokban és rengeteg erdőkben szerepelnek. a felsőbb lények elleni küzdelmében az embert gyakran állatok segítik, a kiknek nyelvét valamely bűbájos eszköz útján meg lehet érteni. E mesék mythologiai értelmét, a mennyiben effélének még a nyomára akadhatni bennük, itt természetesen nem fejtegethetjük. Számuk igen nagy, a mint erről jeles elbeszélőjük, Erben K. I., továbbá Nìmcová B., Malý J., Radostov Košin és mások gyűjteményei tanúskodnak.

A cseh mesék nagyobbára komoly tartalmúak; de vannak bennök humoros részletek is, sőt akadnak egész mesék is, a melyek a néphumor játékai. Ilyenek a bolond Jankó-féle mesék, vagy a kályhapadkán kuczorgó mesehősről szóló, a kit tíz éves koráig szoptat az anyja, azután a roppant erejű és nagyétű ficzkóé, a ki jóindúlatú, de tulajdonkép koránsem oly balga, csak testi-lelki nagy erejének a tudata híjával van s ezért kerűl gyakran mások szolgálatába.

A Csehországra, mint önálló királyságra vonatkozó történelmi mondákat és jóslásokat kiválóan kedveli a cseh nép s ép ily szeretettel lapozgat a cseh krónikákban is. A néphagyományban a legelevenebben a legrégibb, mythikus idők emléke maradt fönn, de későbbi korok valóban megtörtént eseményei egyikét-másikát is meseszerű járúlékokkal díszítette föl a népmonda. E mondák az ország minden vidékén ismeretesek; mellettük azonban minden tájnak megvannak a maga várairól, templomairól és kolostorairól, meg elásott kincseiről szóló saját mondái. Valamennyi mondának a királyi Prága a középpontja, melyet iránta érzett rajongó gyermekei kegyelete jeléűl a nép „matièka Praha” (Prága anyóka) névvel illeti. A nagy számú mondák közűl itt csupán a legismertebbeket érinthetjük; így a nép ősatyjának, Èechnek az országba jöttét, ki övéivel a Georgsbergen (Øip) állapodott meg; aztán Krok, az első fejedelem és lányai, Kazi, Teta és Libuša mondáját. Ezek közűl Libuša, a jóslelkű bölcs fejedelemnő köré egész mondakör szövődött. Elregéli róla a nép, mint vetette meg Prága alapjait és mint jósolta meg a város nagy hírnevét; mondába foglalja a Vyšehrad körűli tündérkertjeit, a vyšehradi szikla tövében álló fürdőjét, a Jezerka forrást a Vyšehrad közelében, a hol Pøemyslt s később utódait fejedelmekké kiáltották ki s aztán ünnepi menetben kisérték a Višehradra. Arról is szól a rege, mint igazította el Libuša két testvér vitáját; hogyan hítta meg a stadici vladykát, Pøemyslt, az eke mellől trónja osztályosáúl; megemlékezik sógoráról, a vitéz Bivojról és a leányháborúról, mely Libuša halála után a bátor Vlasta vezérlete alatt kitört, valamint a csábító Šárkáról és Ctiradról s a Dìvín nevű leányvár bevételéről. De nemcsak Vyšehrad, hanem a Podìbrad melletti Libitz vára is, a hol Szent Adalbert született, szintén Libuša székhelyeként ismeretes a mondában. A libitzi várból rendelte el a közeli Oskobrh hegynek, szintén számos helyi monda tárgyának, fa sánczolattal való megerősítését. Él e mondákban Horymir nemesnek az emléke is, a ki a pogány Køesomysl fejedelem alatt, miután a bányákat elpusztította, Šemík nevű lovának mesés szökésével ugratott le a vyšehradi szikláról és így menekűlt meg a bizonyos halál elől. Neumìtelben még ma is mutogatják azt a helyet, a hol a hűséges Šemík el van temetve.

A Szent Venczel-lovagok a Blanik hegyben. Schwaiger Jánostól

A kereszténység terjedése korából nem egy legendaszerű elbeszélés említi a szent életű Ludmilát és iránta ellenséges indúlatú menyét, Drahomira fejedelemnőt, Szent Venczel anyját, ki a vele kétségtelenűl igazságtalanúl elbánó monda szerint elevenen sülyedt el a Pohoøelecen, a prágai vár előtt. Szent Venczelről, „Csehország oltalmazójáról és védszentjéről” egész mondakör szól, a mely végig kiséri őt egész életén, prágai cselekedetei színterein; elmondja meggyilkoltatását, halála utáni csodatételeit, mint oltalmazta meg és segítette győzelemre számtalanszor a cseh hadakat, ha az ő zászlói alatt küzdöttek. A nép hite szerint Szent Venczel, mint ezt egy több száz éves hymnusa is mondja, nem engedi, hogy a cseh nemzet elpusztúljon. Ezért bízik a cseh nép benne és segítségében, mint ezt a Blanik hegyben alvó lovagok mondái is bizonyítják.

Vlašim városa közelében Louòovitz városka mellett áll a Blanik 600 méter magas, erdőborította hegye, a melynek a tetején ősrégi sánczfalak láthatók. Magából a várból ma már nem maradt kő kövön. Ebben a Blanik hegyben alusznak és várnak, míg harczba szólítják őket. A monda számos változatban regél egyes emberekről, kik a Blanik lovagjai közé kerűltek, hol egy pásztorról, hol leányról, majd egy kovácsról, kivel a lovagok megpatkoltatták a paripáikat s aztán megjutalmazták érte. Mindazok, a kik a hegybe bementek, egy évnél továbbá időztek ott, jóllehet nekik úgy tetszett, hogy csak kis ideig voltak benne. A Blanik csúcsa alatt egy ív alakú szikla van. Ott a hegy bejárata. Ugyanott fakad az a forrás, melyben a Blanik-lovagok lovaikat itatják, ha hosszú idő múltával egy-egy holdvilágos éjen a hegy lábánál elterülő erdők között rétre nyargalnak, hogy ott vitézi tornajátékokat vívjanak. Ily éjszakákon az egész környék tompa zörejtől, dobpergéstől és trombitaharsogástól hangos. Reggelre kelve aztán számtalan lópatkó nyoma látszik a mezőn. A valódi, a válságos küzdelemre azonban majd csak akkor vonúlnak ki a Blanik-lovagok, mikor Csehország állapota már a végső veszedelemhez lesz közel, s mikor annyi lesz az országban az ellenség, hogy annak egész földjét elvihetnék a lovaik patkóin. Akkor elszáradnak a Blanik erdejének fái, de a hegy tetején egy régi, kiszáradt tölgy kivirúl s a szikla tövében fakadó forrás megáradva, záporpatakként ömlik alá. Akkor majd megnyílik a Blanik, és a lovagok Szent Venczel vezérlete alatt kivonúlnak a harczba, s oly ádáz küzdelem támad, hogy a vér folyam gyanánt fog omlani Strahovtól a prágai Károlyhíd kőpilléreiig, s ez ütközetben Szent Venczel valamennyi ellenségét meg fogja semmisíteni. Más változat szerint ezt a szörnyű harczot a Pilgram környékén álló Svidník hegyen fogják vívni. Hasonló mondák, mint a Blanik hegyéről szóló, fűződnek a már említett Oskobrh hegyhez, valamint a Nachod környékén emelkedő erdős Turov hegyhez is.

A kereszténység későbbi korából valók a Szent Wolfgangról, Szent Adalbertről és a sazavai szláv kolostor apátjáról, Prokopról, szóló mondák, a ki ördögöket fékezett meg és fogott az eke elé s kinek lelke holta után a német barátoknak megjelent.

IV. Károly királyról, a legdicsőségesebb cseh uralkodóról, azt tartja a népmonda, hogy bölcsője vele együtt nőtt, a míg ágy nem lett belőle. Ez az ágy a király híres karlsteini várában állott s a fejedelem elhúnytával senkit sem tűrt meg magán, hanem mindenkit levetett, a ki reá próbált feküdni. Az opatovitzi kolostor mesés kincsének mondája is főképen IV. Károlyra vonatkozik.

A nagy huszita harczokból a cseh nép hagyománya legélénkebben azok leghatalmasabb vezérének, Trocnovi Žižka Jánosnak emlékét őrizte meg. A vak hősről sok monda él a nép ajkán, melyek elregélik, hogy egy tölgyfa tövében született; mint vesztette el utóbb a szemevilágát, mint verte le még vakon is ellenfeleit csellel és hadi fortélylyal, mint rombolta le ellenségei várait s mint lelte végúl halálát megint egy tölgyfa árnyékában. Hadi tettei mélyen bevésődtek a nép emlékezetébe. Még ma is mutogatják nemcsak születése és halála helyét, hanem azt is, a hol táborozott, a fát, a mely alatt megpihent, vagy étkezett. Ezért a legkülönbözőbb vidékeken majd egy-egy Žižka-sziklával, majd egy Žižka asztalával, vagy egy Žižka-hárssal találkozunk. A csodálatos erejébe vetett hit egész a babonáig nőtt, a mi abból is kitetszik, hogy a születése helyéűl híres tölgyfához messze vidékről is elzarándokolt a nép, hogy róla egy galyat törjön, a fájából balta-, vagy kalapácsnyelet faragjon magának, abban a hitben, hogy az ily nyelű szerszámokkal nagyobbat, erősebbet lehet ütni, jobban lehet vágni. A Žižka bőrével bevont dob, a melynek már a hallatára is megfutamodtak a keresztesek, vagy Csehország más ellenségei, szintén ismeretes a cseh nép mondáiban; de ennek aligha maga a nép a szerzője, hanem csak Aeneas Silvius krónikájából merítette Hájek, e monda elterjesztője.

A fehér-hegyi csata után következett vallási villongások idejéről emlékezik a Rózsamezőről szóló és keleti Csehországból eredő monda. Leitomischl közelében, a mely valaha a cseh testvérek legnevezetesb városa volt, Morašitz falu mögött az erdő szélén, szántóföldek közt egy kis rét terűl, a melyen sajátszerű , rendesen júniusban nyíló rózsákkal ékes alacsony bokrok virúlnak. Szobában, cserépbe ültetve e rózsák nem élnek meg. A monda szerint e helyütt gyülekeztek egybe az egész vidék cseh testvérei, mielőtt számkivetésbe mentek. Itt imádkoztak utoljára együtt s ájtatosságok végeztével az arany áldozókelyhet elásván, elbúcsúztak hazájuktól. S azóta teremnek e réten az említett sötétpiros rózsák, és a későbbi nemzedékek szent kegyelete oly nagy volt ez emlékezetes hely iránt, hogy rá sem igen mertek lépni. A ki pedig mégis elég vakmerő volt e kegyelettel daczolni, az keservesen meglakolt érte, mint az a paraszt, a kinek a lovai, mikor a rétet föl akarta szántani, megbénúltak. Egy másiknak meg, a ki már föl is szántotta egy darabját és lent vetett belé, a rajta termett len szárítása közben elégett a lánya. Ez a rózsarét eleinte csak a közeli környék előtt volt ismeretes. Annál nagyobb csodálatot keltett, hogy 1813-ban, mikor a Napoleon ellen vonúló orosz csapatok erre jártak, néhány orosz tiszt a Rózsarét felől tudakozódott. S mikor megmutatták nekik a helyet, letérdeltek, térden csúsztak a közelébe és áhítatosan imádkoztak. E Rózsaréten a monda szerint valamikor három fejedelem fog találkozni egymással, és csak ennek utána jő majd el az igazi béke kora, a melyben örökre vége szakad minden háborúságnak. E monda tehát mintegy a cseh testvérek tanainak távoli visszhangja.

A harminczéves háború pusztításainak emléke sem mosódhatott el egykönnyen a nép tudatából. De leginkább csak egyes helyi mondák őrzik emlékezetét. Nyugati Csehországban, kivált Taus környékén, sokat regélnek Sladký Jánosról, melléknevén Kozináról, a ki a chodok régi kiváltságait Albenreuti Lamminger Wolf ellen megvédelmezte s igazságtalanúl halálra ítéltetvén, az említett nemest még ugyanazon év lejárta előtt Isten itélőszéke elé idézte, s a nevezett úr Kozina szellemétől idéztetve, csakugyan hirtelen halállal halt meg még azon évben tausi kastélyában.

A történelmi mondákhoz csatlakozik még sok mindenféle jövendőmondás, a minők ősidők óta igen nagy keletnek örvendenek a cseh népnél. A legrégibbek és honi földön termettek a hagyomány szerint Libuša fejedelemnőtől származók, melyeket utóbb Budek Køivojen jegyzett fel. Libuša ez állítólagos jóslatai az ország sorsáról, bányáiból merítendő későbbi nagy gazdagságáról, így az eulei, pøibrami, kuttenbergi és más bányákról szólanak. Ezek mellett körűlbelűl a XV. században az ú. n. Sibylla jóslatai is közkeletűekké váltak, melyek mindenesetre régi latin följegyzéseken alapúlnak, emezek megint egy, a Kr. u. I–IV. században szerkesztett görög eredetiből származnak. Nem kevésbbé népszerűek voltak a vak ifjú (slepý mládenec) jövendölései, melyek közt a Blanik-monda is megvan. A vak ifjú IV. Károlynak megjósolta utódai sorsát és a cseh királyság jövendőjét. Ugyanez az ifjú állította össze a monda szerint, jóllehet világtalan volt, a Kuttenberg melletti sedleci kápolnának emberi csontokból és koponyákból való csodálatos díszítését, sőt egy más hagyomány szerint a prágai ó-város városházának híres óráját is ő szerkesztette; de, mikor utóbb kétségbe vonták, hogy e műremek alkotásának a dicsősége az övé, egyetlen kézmozdúlattal elrontotta az egész gépezetet. Valamivel későbbi időből, mintegy a XVI. századból valók a Havlata Pavlata jövendölései, a ki a Vysoké hegyvidékéről való egyszerű paraszt ember volt.

Mindezeket a jóslásokat, melyek a cseh királyság sorsára vonatkoztak, idővel a kor változó körűlményeihez alkalmazták. Szó van bennük mindenféle borzalmas és rémes esetekről, hallatlanúl sulyos robot-munkákról; arról, hogy az ország világi és egyházi hatóságai gyűlölni fogják a cseh nyelvet; továbbá szörnyű háborúkról, sőt Prága elestéről is, de mindannyiban végűl az a vigasztaló jóslat foglaltatik, hogy utoljára mindezen szenvedések megszűnnek, és a lován elősiető s kardját villogtató Szent Venczel és a pásztorbotját tartó Szent Prokop le fogják győzni és kiűzik az országból annak ellenségeit.

Ezen általában ismeretes jóslatokon kivűl van sok helyi jelentőségű is, a milyen példáúl a Nachod környékéről való, a mely a vidék a múlt századi sziléziai háború idején sokat szenvedett. Ott még ma is mutogatnak egy régi fenyűfát a határszélen s azt tartják róla, hogy ez alatt fog a teljes veresége után menekülő porosz király megpihenni, a mikor egész nagy seregéből már csak annyi embere lesz, a mennyi egy dob között elfér.

Az említett jövendőléseket, melyekből szorongattatásainak sulyos napjaiban a cseh nép vigasztalódást merített, a XVI. századtól kezdve számos utánnyomatban terjesztették a nép közt, s még a XVII. és XVIII. század viszontagságos éveiben is nagy részük volt ezeknek is abban, hogy a cseh nemzet önérzete és jobb jövőjébe vetett reménye nem tört meg.

Népviselet. Az ősi cseh viselet a többi szlávokéhoz, nevezetesen a lengyelekéhez hasonló volt. Erre vallanak e viselet egyes részeinek a többi szlávokéival közös nevein kivűl Bremai Ádám és Helmold egyenes tudósításai is. Vászon, posztó, bőr és prémek valának azok az anyagok, a melyekből e ruházat egyes darabjai, úgy mint a vászon köntös, az ingek, fejkendők és újjasok, szoknyák, köpenyegek, sipkák, nadrág, czipők és bundák készűltek.

De a cseheknél korábban mutatkozott az idegen hatás a viselet átalakításában, mint egyéb szláv népeknél, ámbár nem egyenlő mértékben a nép minden osztályánál és nem is egyenlőképen a cseh nép lakta terület minden részében, úgy, hogy példáúl Morvaország cseh lakossága és még inkább a tótok legtovább és legjobban megőrizték őseredeti viseletüket. Hogy Csehországba oly korán bejutottak az idegen viseletek, annak fő oka kétségkivűl az ország helyzete volt, a melynél fogva lakói nem zárkózhattak el a többi Európa divatjai elől; e mellett azonban jó része volt ez alkalmazkodásban a nép élénkebb vérmérsékletének is. Kelet és nyugat itt közelebbről érintkeztek egymással; de a nyugat hatása erősebb volt, kivált a vagyonosabb néposztályoknál, főleg a nemességnél, s még ott is legerősebben nyilvánúlt ez a hatás a XIV. században, a Luxemburgiak uralkodása alatt, mikor a franczia divat az udvarnál és a főnemességnél általánossá lett. De még ebben az időben is (1318-ban) szó van a prágai szabók szabadalmi levelében a cseh viseletről. Aztán egyéb hatások is mutatkoztak, példáúl a német; azonban mégsem olyan erősen, mint a csehek és németek gyakori politikai és kereskedelmi érintkezéseinél fogva gondolni lehetne.

A huszita vallás szigorú szelleme, mely minden fényűzést bűnös hiúság gyanánt itélt el, véget vetett az öltözetek azon pompájának és elpuhúltságának, a milyen Csehországban főleg a XIV. század folyamán lábra kapott volt, és érdekes látni, mint kerekedtek fölűl e vallási hatás alatt a sötét és szürke színű ruhák az előbb oly kedvelt világosak és rikítók fölött, a mint az e korból fenmaradt hagyatéki leltárak és végrendeletek bizonyítják. De már a XV. század vége felé ismét újabb visszahatás mutatkozik. Ismét világos ruhák jöttek divatba és maradtak uralkodók főleg a XVI. században, úgy annyira, hogy nem ritkán szigorú tilalmakat is kellett ellenük az országgyűléseknek kibocsátaniok.

Akkor tájt Csehországban ép úgy, mint a többi európai országokban, az olasz és spanyol divat volt az uralkodó. Utóbb a franczia kerekedett fölűl, főként a nemességnél és polgárságnál, míg a föld népe hívebben ragaszkodott nemzeti viseletéhez. A divatban történt változások különben régente nem oly gyorsan követték egymást, különösen a népnél, mint mai napság. De azért a paraszt nép sem zárkózhatott el teljesen az idegen hatások elől. Legtöbbnyire a földesura és a városi lakosság példája után igazodott; ezeknek divatából egyet-mást, ha valamivel később is, de mégis csak átvett. Figyelemre méltó, hogy az Óriáshegység lábánál, Vysoké környékén még nem rég pirit volt a kalap egyik neve, (sőt talán ma is az), valamint az ugyanott, de Csehországban egyebütt is hallható facalik, a mely az olasz fazoletto (zsebkendő) szóból lett, a XVI. századi olasz viselet hatásának az emléke. Az Óriáshegység lábánál lévő cseh vidékeken a kukla is meg van még, habár ma már nem eredeti alakjában, minthgoy ma nagy kendőt jelent, a melybe ép úgy beburkolják a fejet, mint valaha a csuklyába. Keleti Csehországban a paraszt asszonyok még ma is nagy, fodros gallérokat viselnek az ingeiken, melyek a régi századok fodros gallérainak (okruží) az emlékei, s még ma is él itt-ott a régi ožidlí elnevezés, mely a XV. századbeli följegyzésekben gyakori. Érczpikkelyekből való koszorúkat, a milyeket valaha a nemes asszonyok és gazdag polgárnők viseltek, még a legújabb időkben is hordtak a paraszt menyasszonyok, és Csehország éjszakkeleti vidékein még e század harminczas éveiben is szokásban volt, hogy a nyoszolyólányok rizspor helyett rendesen liszttel porozták fehérre a hajukat.

Öreg chod férfi. Ženišek Ferencztől

A gazdasági fejlődés, azután meg az, hogy újabb időben nem otthon a háznál készítik többé a ruhaszöveteket, s még inkább a tökéletesedő közlekedési eszközök, melyek által régebben egymástól elzártabb vidékek is könnyebben érintkeznek egymással, legfőkép pedig a föllendűlt gyár- és kézműipar s a kereskedelem következtében a cseh nép föltűnően hamar kivetkőzött régi viseletéből, melyet még a múlt századból áthozott örökségűl a jelenbe. Némely tájakon e változás az ötvenes években történt, másokban, nevezetesen a hegyvidékeken, valamivel később. Ez idő előtt még minden cseh vidéknek megvolt a maga viselete, mint meg azokon a parasztlakadalmakon látható volt, a melyeket V. Ferdinánd 1836. évi koronázásakor az illető tájak népviseletének bemutatásával tartottak.

Ma már a falusi nép is többnyire városiasan öltözködik, azonban természetesen a maga falusi szabójának a szabása szerint, jóllehet gazdagabb vidékeken oly községek is akadnak, a melyekben a kocsiján hajtó parasztot alig lehet a divatosan öltözött városi embertől megkülönböztetni. De azért még ma is vannak vidékek, a hol a honi viselet még nem egészen elavúlt emlék s nem csupán oly kivételes alkalmi ruha, a melyet csak nemzeti ünnepeken öltenek föl. Így van ez főleg az egykori cseh határvidék lakóinál, a chodoknál, Taus környékén, aztán Pilsen táján, továbbá délen Veselí tájékán (na blatech), tabor, Neuhaus és Teindles (Daubleby) körűl. Keleti Csehországban még az asszonyok őrizték meg, ha nem is tökéletesen, a régi viseletet.

Az ősi szláv alkotórészei ugyan egészben ugyanazok maradtak, de mégis némi változásokon mentek át az idők haladtával. Egy s más eltűnt; egyes darabok meg, mint az asszonyok fűzője és a férfiak mellénye, a bruclek, idegenből kerűlt hozzájuk. A köntös, vagy felöltő (suknì), melyet eredetileg a férfiak és nők egyaránt viseltek és a mely külföldön, így Francziaországban is elterjedt, a XVII. században szűnt meg férfiruháúl is szolgálni. Helyébe a kabát lépett, utóbb a zeke is. Az ó-szláv hace (szerbűl és tótúl gatì) nevét már a XIII. században a nohavice (nadrág) váltotta fel. E név mellett a XVI. század elején divatba jött az idegen galioty, kalhoty is. Az eredeti škorì és støevice mellett elterjedt az idegen bota (csizma; francziáúl: la botte) is, sőt amazokat ki is szorította, és az eredeti èechelt is elég korán fölváltotta a košile (ing, a latin casula).

Taus vidékéről (domažlitzból) való viselet. Ženišek Ferencztől

Az említett vidékeken a viseletek ugyan különbözők; de a mi alkotórészeiket illeti, azok nagyjában mégis ugyanazok. Abban is hasonlók, hogy valamennyi sok és dús hímzéssel van megrakva. Saját ízlésű hímzéseiben a nép mindenben szép tanújelét adta művészi hajlamainak. Ez a nemzeti hímzés, minthogy a háziipar többi ágainál kevésbbé volt a tulajdonképeni mesterségekkel járó szakszerű ügyességhez kötve, egész szabadon fejlődhetett. A cseh nép hímzései sok hasonlóságot mutatnak a másik két cseh-szláv néptörzséivel, tudniillik a morvákéival és tótokéival, még pedig annál nagyobb e hasonlóság, mennél jobban közeledünk a morva határszél felé. De idegen hatások is mutatkoznak a parasztházak és kunyhók e hímes munkáin, kivált az egyház, városok és az urasági kastélyok révén, nevezetesen pedig a barokk ízlés volt az, a mely átalakítón hatott a népies díszítő stilre. azonban a föld népénél a szláv nemzeti szellem mindig oly erős volt, hogy semmiféle idegen hatás sem tudta egészen kiölni. Ez az idegen hatás inkább gyakran az eredeti elemekkel új, de ismét eredeti műalkotássá olvadt egybe. A legszebbek a plena (egy sajátszerű fejkendő) és a főkötő (holubinka) hímzései. De a kötényeken és fűzőkön, a férfi és női ingeken, a mellényeken, meg a férfiak és nők kabátjain és a szoknyákon is látni művészi hímzéseket, a melyek rajz és színezés tekintetében ép oly tetszetősek, mint azoknak a vörös fonallal kivarrott kárpitoknak a hímzései, a melyekkel a gyermekágyas asszony ágyát szokás befüggönyözni. Színes czérna mellett tarka selymet, aranyszálakat, fénylő, színes gyöngyöket (bùstky, zománcz) és arany pikkelykéket is használnak a hímzésnél. A kimunkálás nagy ügyességre vall. Jellemzők egyes motivumoknak egy közép köré csoportosított elhelyezései és a színbeli nagy gazdagság, melyet még fokoznak a közbe vegyített kis érczpikkelyek és a színes zománczgyöngyök. A színek közt uralkodók a sárga és vörös, jóllehet fekete hímzések is divatosak voltak már a XVI. században, mint azon korbeli följegyzések tanúsítják. De a fehér hímzésnek is nagyon szép művű s valósággal remek darabjaival találkozunk, melyek közűl némelyek, mint példáúl a főkötők göbös hímzései, páratlan különlegességek érdekességével bírnak. A díszítő elemek a rendes mértaniakon kivűl többnyire a növényvilágból vannak véve; állatok közűl leggyakoribb egy-egy stilizált madár, nevezetesen a kakas.

Az egyes viseletek leírása előtt szóljunk még a férfi haj és szakáll ápolásáról. Az régi szokás, mely szerint az állat és arczot simára borotválták, még ma is általánosnak mondható, noha ma már, kivált a falukon és főleg fiatalabb embereknél a körszakáll és a bajúsz, vagy legalább a barkó szintén nem ritkaság. Emez főkép Sobešlau és Veseli környékén gyakori. A hosszú hajat régi divat szerint kerekre nyírva s a fülek mögé fésűlve, vagy néha a homlokon lógva és hordani ma már ritkaság s csak a hegyvidékeken, egyes öregebb embereknél látható még. Az ifjabbak rövidre nyirakoznak, hajukat különféleképen fésűlik, leggyakrabban azonban a bal fülök fölé eső választékkal osztják ketté.

A chodok, vidékén, Taus környékén a férfiak sárga bőr nadrágot viselnek, melyeknek a térdén szíjacskák (ještìrky, gyíkok) vannak. A lábbelijük kék vagy fehér harisnya s e fölött hosszú szárú csizma. Ma már azonban a többség hosszú posztó nadrágban (pantalonban) jár. Kék posztómellényük, a lajb, a gallérján és a zsebei fölött rendesen tarka selyemmel szépen ki van hímezve. E mellényt többnyire nem gombolják be végig, hogy a piros posztó béllése kilássék. Fínom vászonból való vasárnapi ingük gallérja, újjai és kézelői fehérhímzéssel ékesek. A gallér lehajló s a csokorra kötött és többnyire selyem szövetű nyakkendőre borúl. A mellény fölött a legények (chlapci) sötétkék posztó dolmányt viselnek, melynek a gallérja, a hajtókái és az újjai szintén gazdagon ki vannak tarka selyemmel hímezve. e dolmányon két sor fényes gomb van, de rendesen nyitva hordják. Az egyik zsebéből a többnyire vörös színű zsebkendő csűcske, a másikból a czifra dohányzacskó kukucskál ki. régebben hímzett, vagy ezüstös veretű övet is viseltek.

Taus vidékéről (Domažlitzból) való viselet. Ženišek Ferencztől

A fejüket fekete puha kalap, vagy vidraprémes, piros, vagy zöld színű s kerek tetejű sapka födi (vydrovka). Régebben a legények széles karimájú, tarka zsinórokkal, vagy üveggyöngyökkel (zdrcky) s oldalvást bokrétával díszített nehéz kalapot viseltek. A házas emberek is hasonlóan ruházkodnak, csak azzal a különbséggel, hogy a dolmány helyett már a lakodalomra s azon túl mindenünnepi alkalommal hosszú, sötétkék posztó kabátot öltenek, a melynek a varrásait vörös zsinór jelöli. Ez a ženicí župan, vagy lakodalmi kabát, a melynek csak egy gomblyuka van fölűl a nyakon, s abba a vőlegény a lakodalmán egy, menyasszonyától kapott, szalagot fűz, melyet aztán egész életén át, vagy legalább a míg a kabát tart, ott visel.

Még a lakodalmi kabátnál is régibb viselet és a chodok vidékén valaha általánosan divatban volt a ma már fölötte ritka župánek nevű fehér halina zeke, melynek félig gyapjú, félig czérna szövetű posztóján sem gallér, sem gomb, sem hímzés nem volt, csupán a varrásai hoszszában volt fekete zsinórral sujtásozva. Hajdan, mikor a chodok még csorbítatlanúl élvezték szabadságukat és kiváltságaikat, úgy mondják, e zsinórok aranyosak voltak; mikor azonban a fehér-hegyi szerencsétlen ütközet után sulyos robotmunkára adták el őket s jogaik legjelesb védelmezőjét, Sladký Jánost, más néven Kozinát, Pilsenben 1695-ben fölakasztották, azóta gyászuk jeléűl fekete zsinórt kezdtek viselni a fehér zekéjükön. Ehhez a halina zekéhez térdig érő, fehér bőr nadrágot, gyapjú harisnyát és „füles” czipőt, a fejükön széles karimájú, fekete szalagos, gyász esetén pedig fehér pántlikás kalapot hordtak. Falujából útra kelve, vagy ünnepi alkalommal mindig magával vitte a chod èekana nevű fokosát, a melynek az alsó végébe hegyes szög volt verve. A fokos nyele fölűl bádog lemezzel és szegekkel volt kiczifrázva. Télen a chodok fekete, vagy kék színű, galléros köpönyeget, vagy bundát viselnek, a mely többnyire tarka virágokkal van kihímezve.

A Taus környékbeli női viseletet bizonyos előkelőség jellemzi. A lányok vörös gyapjú harisnyát s czipőt viselnek (régebben még a templomba is papucsban jártak), melynek a sarka fölötti része s a lába feje hímzéssel és sárgaréz gyűrűkkel, meg fekete szalagcsokorral van díszítve. A vasárnapi ingüknek széles, dudoros újjai (rukávce) fehér hímzéssel, a gallérja pedig a szélén fekete kivarrással díszes, a miről szintén azt mondják, hogy a Kozináért viselt gyász emléke. Piros posztó mellénykéjük rendesen nincs kihímezve, hanem keskeny zsinórzattal és közötte számos gyöngygyel és érczpikkelylyel czifrázva. A szoknyájuk a fűző alján lévő két kitömött vászon tekercsről csüng alá.

A lányok és asszonyok szoknyája egyaránt szűk, ránczos és egyszínű, még pedig husvéttól adventig világos vörös, vagy zöld is lehet. Adventben és a nagybőjtben, valamint temetések alkalmára kék szoknyát s ugyancsak a gyász jeléűl fehér kötényt viselnek. Minden szoknya alján élénk színű, gazdag virágdíszű szegély húdik, melynek pantla neve. Máskor a kötény (zástìra, fìrtoch) különféle színű lehet. A mellükön selyem kendőt kötnek keresztbe, melynek a csücskeit a kötény szalagja alá húzzák.

Pilsen környékéről (Skvrnanból) való leány régi viseletben. Ženišek Ferencztől

Az egy tekercsbe font hajat kontyba (èampule) csavarják s a gazdagabbak nagy fésűvel tűzik keresztűl és sajátszerű kötésű (na babku) virágos kendőt tesznek rá. Ha templomba, vagy a faluból kimennek a lányok, e kendő fölé még egy másik, nagyobb, fehér vászon kendőt (plena) kötnek, melynek a csücske virághímzéssel és a széle csipkével díszített. A fejkendőt nem valami könnyű dolog rendesen megkötni s elég sokáig babrálnak vele a tükör előtt. Forró nyári időben leteszik. Mikor a lány ezt a kendőt köti a fejére, ugyanakkor rendesen kék, fekete, vagy fehér posztó kabátot is ölt, a mely felől olyan széles kivágású, hogy a selyem kendő kilátszik alóla. A mellen a kabát kapcsai alól nagy vörös szalagcsokor kandikál ki, a kabát újjai a kéztőtől a váll felé bővűlnek és selyem hímzéssel vannak ékítve, a minők a mellén is láthatók. Az asszonyok is hasonlóan ruházkodnak, csakhogy a mellükre a selyem kendő alá egy kis vánkoskát illesztenek, a melynek toll töltelékét fölfelé, az álluk irányába rázogatják föl. A férjes nők ma már ugyan csak ritkán, de itt-ott még mindig viselik a koláè nevű, fekete hímzésű, sajátszerű főkötőt. Templomba menve, vagy a faluból távozva, a kezükben egy háncsból font és színes csíkokkal tarkázott, meg szalagokkal ékes tarsolyt visznek, míg a lányok csupán fehér és hímzett, vagy tarka zsebkendőt tartanak a kezükben. A régebben divatos hosszú női bundákat ma már nem látni.

Pilsen környékén a férfiak viselete hasonló a Taus-vidékihez, csakhogy általán véve egyszerűbb és takarékosabb.

Pilsen vidékén is sárga bőr nadrágot s térdig érő szárú csizmát, vagy régi szokás szerint harisnyát és czipőt viselnek; az ing gallérja itt is ráhajlik a fekete selyem nyakkendőre, a sötétkék, violaszínbe játszó, hímezetlen posztó mellény pedig sűrű sor sárga gombbal és vörös szegésű gomblyukakkal ékes; a mellény fölé a legények ugyan olyan posztóból való és szintén minden hímzés nélkűli zekét, a férfiak pedig hosszú, szintén sima, sötétkék posztó kabátot öltenek. Télen galléros köpönyeget, vagy bárányprémes és ugyanoly béllésű, zsinóros bekecset viselnek. A sipkájuk kerek, ellenző nélkűli, a teteje vörös és arany, vagy selyem bojt van a csúcsán; vidraprém szegése hátrafelé szélesedik. De ellenzős sipkát és kerek kalapot is hordanak, kivált újabban, minthogy az általános európai divat szemlátomást kiszorítja nemcsak a férfiak, hanem a nők eredeti viseletét is, mely rikítóan pompázó és furcsa esetlenségű volt. A nagy fejkendők, kötények és főkötők à jour-hímzéseivel keltett méltó figyelmet, készítése módjában és idomában sokféle változatú volt. A pilseni főkötő, melyet egykor Taustól Rokycanig mindenfelé viseltek, leginkább hátúl fölálló óriási csokrával, úgy nevezett szárnyaival (køídla) tűnt föl. E sokszor méternyi szélességű szárnyak végei ki voltak hímezve. Úgy ezeken, mint a fejkendők csücskein és a kötényeken valósággal remekelt a Pilsen-vidéki nők természetes hímző művészete. A főkötő fölé fehér, keményített és három csücsökre eresztett nagy fejkendőt kötöttek, melynek a gazdagon kihímzett középső csücske hátúl, a csokor szárnyai közt lógott le, míg az első két csücsök elől az álluk alatt volt egyszerű csomóra kötve.

A nők vasárnapi ingének ugyanolyanok az újjai, mint Taus környékén. S valamint itt, úgy Pilsen táján is a vörös gyapjú harisnyák és hímzett fekete bőrczipők, vagy a ma már általánosabb fűző czipők a kedveltek. A mellfűző rendesen vörös és virágokkal szépen kivarrott posztóból készűl; elől szintén virágokkal ékes selyem kendő födi, melyet a mellen keresztbe kötnek. A Pilsen-vidéki női viseletnek legkiválóbb sajátsága az egymás fölé öltött szoknyák nagy száma. Mennél módosabb az asszony, vagy leány: annál több szoknyát, néha tizenkettőt, sőt tizenötöt, húszat is vesz magára. Valamennyi rövid, csak térdig érő, a leghosszabb is csupán a lábikra közepéig ér; az alsók egyszerűbbek, a felsők szép, kékes-fehér szövetből vannak. Ezt a szalaggal (pantl) díszített szoknyát herbinka-nak hívják. A szoknyák aljának legalább is addig kell érnie, vagy lehetőleg még alább, mint a főkötő szárnyai. A szoknya fölött vörös sárga csíkos kötényt viselnek. Ha pedig a faluból ki, vagy templomba mennek, akkor brabanti házinyúlprémmel szegett fehér kabátot öltenek.

Pilsen környéki paraszt mai viseletben. Ženišek Ferencztől

Csehország déli vidékei, melyek pedig az ország valamennyi része közűl még a legjobban el vannak zárva a világforgalomtól, ma már szintén tetemes átalakúlást mutatnak a népviseletben.Napjainkban már az egész ifjabb nemzedék a városias viselet átalakító hatása alatt áll. Öregebb férfiak azonban még viselik a térden szíjacskákkal (stouhy) ellátott sárga bőr nadrágot, vagy a rendesen kék harisnyát és czipőt, a Veselí-vidéken (na blatech) vörös mellényt, vagy lajbíkot, a lehajló inggallér alatti nyakkendőt, a felső karon és a kézelőn hímzéses ingújjakat, fejükön pedig puha kalapot, vagy bárányprémes sipkát. Régebben, kivált a Veselí-vidéken vidraprém-sipkát hordtak, mely az oldalain színes szalagokkal volt díszítve. Télen déli Csehországban galléros köpönyeget, vagy rövid, barna bekecset hordtak, a mely helyett ma már az ifjúság városias téli kabátot visel. Csizmán és bőrczipőn kivűl, kivált ha munkára mennek, a déli vidékeken mindenfelé faczipőt is húznak a lábukra; az ilyen faczipők közűl főkép a gyermekekéi különféle beégett rajzolatokkal czifrázottak, elől fönn pedig bőrdarab védi a lábfejet, hogy kemény szélük föl ne törje.

A nők czipőt (még pedig fűzős czipőt is) viselnek, míg régebben kimenőre, vagy a templomba menetkor is papucsot hordtak. Nyáron fehér, télen olyan vörös harisnyát húznak a lábukra, mint Sobìslau környékén. Egyéb tájakon, így a na blatech vidéken, télen-nyáron vörös harisnya járja és csak a menyasszony megy fehérben az esküvőjére. A vasárnapi ingnek (tenèice) széles hajtókájú (výkladek) fodros gallérja, bő dudoros és a felső karon, valamint a kézelőn hímzett újjai vannak, melyeknek varrása a könyök fölött csipkével van szegve. Itt-ott, mint Sobìslaukörnyékén, ma már csak rövid, keskeny, fehér hímzésű újjakat viselnek.

A szoknya rendesen posztóból van és többnyire zöld, valamivel az alja fölött pánttal. A kötény virághímzéssel, vagy fehér kivarrással, továbbá csipkékkel és színes selyem hímzéssel, vagy fehér kivarrással, továbbá csipkékkel és színes selyem hímzéssel van díszítve. A virágokkal díszített fűzőt elől keresztbe hajtott kendő födi, úgy, mint keleti Csehországban. Templomba, vagy a faluból kimenve, hajadonok és férjes nők egyaránt sötét kék, elől kivágott kabátot (špensr) öltenek, melynek újjai a felső karon bővek, a kéztőn ellenben szűkek. Ilyen kabátban megy a menyasszony az oltár elé is. Télen olykor a kabát helyett bárány béllésű, kék posztó bekecset is viselnek.

Déli Csehország jellemző női fejtakarója a holubinka főkötő, kivált pedig a plena nevű nagy fejkendő. A 30 évvel ezelőtt még általános használatú főkötőt azonban ma már csak az öreg asszonyok kedvelik. A déli vidékeken viselt csillogó fehér, gazdagon hímzett szegélyű és csücskű fejkendő minden másutt divatosnál jobban kiválik sajátszerű díszítésével, mely tarka színeinek szép összhangját tekintve sokszor bátran vetekedhetik a keleti hímzésekkel. Szegéseűl fehér czérna csipke szolgál, vagy mint a na blatech vidéken hordják, fátyol béllésű és szépen kihímzett, szélesebb csipkeszegély veszi körűl. Ilyen fejkendőt viselnek úgy a hajadonok, mint a férjes nők. A koszorúlányok azonban egy vínek nevezetű fejszalaggal övezték a homlokukat, a minőt másutt is kedveltek Csehországban, így Turnau vidékén. Ez a szalag rendesen fekete (de Turnau környékén vörös is) és a homlokra szorosan oda tapadva, a konty alá húzódik, a honnan a keresztbe kötött hímzéses végei hátúl lelógnak. A menyasszonynak hátúl lefüggő piros szalagos koszorú van a fején, a feje búbján pedig rozmarin szállal és gyöngyökkel díszes koronát visel, melyet ünnepélyesen vesznek le, mikor „bekötik” a fejét, (zavíjejí, èepí), vagyis mikor az asszonyok sorába iktatják. Ekkor vagy fehér, vagy galambszürke főkötőt tesznek a fejére, e fölé pedig egy roušska nevű fejszalagot, a mely tükördarabkákkal, gyöngyökkel és aranylemezekkel gazdagon van díszítve s hátúl a haj alatt megkötve. Mindezt aztán még egy hosszúkás kendő (roucha) födi takaróúl, mely szintén ki van hímezve. Fejkötő, fejszalag és a roucha nevű kendő teszik együttvéve a zavity nevű fejdíszt, melyet a férjes nő mindig visel, s melyhez még a plena nevű nagyobb kendő járúl. Így volt ez kivált a na blatech vidéken. Másutt az öregebb asszonyok csak egy színes kendőt viselnek, mely sajátszerűn van csücsökre (na kaèenku, vagy zaklesnutý) kötve, s e fölé veszik a fönt leírt nagy fejkendőt.

Pilsen-vidéki parasztnő régi viseletben. Ženišek Ferencztől

Csehországnak sem éjszaki, sem közép része nem tartotta meg ősi viseletét; az éjszakkeleti vidékeké is majdnem teljesen megváltozott. Alkotórészei különben ezeknek is ugyanazok voltak, mint az eddig leírtakéi. Ma már a férfiak úgy itt, mint keleti Csehországban csaknem teljesen városi módra ruházkodnak, kivált azok, a kik városok közelében laknak. A hegység felé ellenben mindinkább elmarad az öltözet a divattól. Ott széles, vagy aránytalanúl szűk gallérú, hosszú újjú rövid kabátokat, nyakig begombolt mellényt s részben a csizmába húzott, részben a fölött viselt pantalont látunk, a mely azonban hol nagyon is hosszú, úgy, hogy szép időben is feltűrve hordják, hol meg kellőnél rövidebb s a csizmaszár ránczai is kilátszanak alóla. Szövetük e ruhaneműeknek rendesen olcsó gyári termék s tartósság tekintetében épenséggel nem mérkőzhetik a régibb viseletek jóféle posztójával. Állandó s úgy szólván hagyományos színek sem uralkodnak ma már, mint a hajdani viseletekben. Nyakukon az idősb férfiak kendőt, az ifjabbak pedig gyakran már divatos, többnyire tarka, sőt rikító színű nyakravalót viselnek. A puha kalapok az általánosabbak ugyan, de azért magas tetejű, kemény s városi divatú kalapokat is látni. Télen báránybőrrel szegett sipkát hordanak. Gyakran látni Csehországnak e vidékén s egyebütt is olyanféle sipkát, a minőt a katonák s Ausztriában a hivatalnokok is viselnek, s ilyent nem csupán a falusi zenészek, hanem helyenként a legények és serdűlő fiúk is kedvelnek. A virágos hímzésű bekecsek és bundák, a hajdani viseletnek e szép darabjai, ma már egészen eltűntek. Általában nem igen válogatják az északok szerint a szöveteket. Nem egy téli kabát olyan könnyű, hogy akár júliusban is beillenék, és nem egy nyári olyan vastag, hogy akár télen is föl lehetne ölteni. Könnyebb és olcsóbb, pl. barchent szövetből való zubbonyt viselnek rendesen a kabát alatt, kivált hétköznapon és a munkánál. Ennek a neve podvlekáè. A szegényebb osztálynál a nők sem nagyon igazodhatnak az évszakhoz ruháik szöveteinek megválasztásában, s ugyanazt a kivasalt karton szoknyát viselik télen-nyáron, azzal a különbséggel, hogy télen több alsó szoknyát vesznek alája. Ugyancsak télen egy egyszerű kabátka (a jupka, vagy kacabajka) s egy nagy fejkendő egészíti ki az öltözetet. Az éjszaki hegyvidéken és keleten is hétköznapon gyakran látni kék vászon, vagy karton szoknyákat is, a melyek fehér nyomású mintákkal tarkázottak. Ezek az úgy nevezett modraèky szoknyák.

Déli csehország férfi viselet. Ženišek Ferencztől

Nachod felé a hegységben s tovább az Óriás-hegység lábánál, mint régebben, úgy még ma is felöltik a munkához a nők a kanduš nevű, újjatlan derekú s csupán vállszalaggal ellátott szoknyát. E vidékeken, valamint keleten a morva határ felé is, az öregebb asszonyok a nyakukba lógó csücsökre (na placku, na pokos) kötik a fejkendőjüket. Egyebütt férjes nők a templomba menve, vagy falujokból távozva nagy, csíkos, vagy S-alakú díszítéssel tarkázott angora kendőket hordanak a fejükön s ezeket a mellükön át hátra kötik. A régi festői kabátok helyett ma rövid, gyakran bársonyból szabott zekét, télen pedig a módosabbak itt-ott már valóságos paletot-szabású felöltőt is viselnek. Az ifjúság általában lehetőleg városi divat szerint igyekszik ruházkodni. Azért a gazdagabbak keztyűt, arany melltűket és órát is viselnek, sőt néhol már napernyőt is. Csak még a városias kalap nem tudott eddig útat törni. E helyett a hajadonok az álluk alatt bogozott kendőt, még pedig gyakran világos selyemből szőttet kötnek a fejükre. Így van ez az ország éjszakkeleti és keleti részében s nagyjában így a többi vidékeken is. E mai viseletek tehát, mint látható, már koránsem oly festőiek, mint keleti Csehország régi viseletei voltak, kivált a Leitomischl és Hohenmauth környékbeliek.

Hajdan a férfiak csizmát, sárga bőr nadrágot, hímzéses gallérú és kézelőjű inget, bruclek nevű mellényt, zekét, vagy kabátot, pávatollal ékített övet, kerek, báránybőrrel szegett fekete sipkát, vagy drágább, vidraprémes, avagy bársonyból készűlt sipkát hordtak, melynek a teteje zöld posztóból, vagy bársonyból volt, a vidraprém szegése pedig hátra felé szélesedett. A sipkával széles karimájú kalap váltakozott. Télen köpönyeget, vagy bundát viseltek. Kiválóan szépek voltak a mellényeik, a melyeknek sötétzöld posztója világoszöld, vagy narancssárga selyemmel volt kivarrva; de fehéreskék és kék selyemmel kihímzett mellények sem valának ritkák. S hímzéssel nem csupán az eleje, hanem a zsebek leffentyűi és a kabát hátsó szárnyacskái is föl voltak díszítve. Sötétzöld posztó kabátjaikon hasonló, habár egyszerűbb hímzés volt látható.

Hohenmauth és Leitomischl környékén idősb asszonyok még mindig viselik a fodros, csipkés szélű gallérral és dudoros, nem egészen könyökig érő újjakkal ellátott inget. A gallér (melynek vejložek, itt-ott ožidlí is a neve) régebben nagyobb volt, mint ma. A különféle színű fűződerék (životek, šnìrovaèka), a melynek elűl egy mellényke volt a kiegészítője, damaszt szalaggal volt befűzve. A fekete posztó derék zöld selyemmel, az ugyanily színű bársony derék pedig arany, vagy ezüst fonállal volt kihímezve; más színű mellénykék más színű, vagy szintén ezüst hímzésűek voltak. Minden hímzés nélkűli s ilyenkor rendesen damaszt szövetű derekakat is viseltek.

A virágdíszes selyem szalaggal szegett szoknyák többnyire félgyapjú s leginkább zöld színű posztóból, az úgy nevezett cajk-ból (a német Zeug) valának s ilyen cajèky volt a nevük. Gazdag parasztasszonyok és molnárnék fénylő selyemszoknyát is hordtak. A tarka posztóból, vagy selyemből szabott kötények drága szép hímzéssel voltak borítva. A mellényke fölé rendesen fehér, hátúl sűrű ránczokba vont, elűl kivágott és szorosan a nyakhoz símúló, hátúl csúcsban végződő gallérral ellátott kabátot öltöttek. A most rendesen fehér, vagy tarka harisnyák régebben szintén hímzésesek voltak, az alacsony czipőket pedig elűl szalagcsokor ékítette. A koszorúlányok damaszt szalagot fontak nagy mesterkedéssel fejük köré kanyarított hajfonataikba, a melyeket ezüstözött sárgaréz tűvel szúrtak át. Ennek egyik, lapát alakú, széles vége hamis kövekkel volt díszítve. A menyasszony és a nyoszolyó-lányok még az úgy nevezett pentlik-et is viselték, vagyis egy kemény papirosból csavart hengert, a melyet a kontyba tekert hajfonataik fölé illesztettek. Ennek a selyemmel bevont hengernek a két végébe kis tükröcskék voltak illesztve és arany szálak, pikkelyek, kláris gyöngyök és szalagok függtek le róla. Az esküvő és a nászlakoma után a menyasszony e fejékét fehér selyemmel hímzett, fehér batiszt főkötővel cserélték föl, e fölé pedig a šata nevű kendőt kötötték, mely az éjszak-csehországi vínek és a dél-csehországi rouška párja. Ennek a csücskei is gazdagon ki voltak hímezve és honi gyártású csipkével díszítve. A férjes nő egy kisebb és egy nagyobb fejkendőt viselt; ez utóbbi azonban, a plena, itt már nem volt oly közkedveltségű és nem mutatta ugyanazt a dús ékítést, mint a déli vidékeken. Régebben általános szokás volt s az öregebb asszonyok még ma is megteszik, hogy egy összehajtogatott plachetka, vagy loktuška nevű kendőbe göngyölgetve viszik templomba az imakönyvüket, a mely rendesen fekete bőrbe, az országnak kivált déli és nyugati tájain pedig gyakran sárgaréz táblába van kötve és domborművű ékítményekkel, vagy hamis kövekkel is díszítve.

Keleti csehországi férfi viselet (Leitomischl). Ženišek Ferencztől

A faluk építése. A helyhez képest, a hol állanak, Csehország falvai különböző korbeliek. A legrégibbeket az ország belsejében, termékeny, a földmívelésre alkalmas vidéken s így oly helyeken találni, a melyek épen ezért legkorábban népesedtek be. Ezek eredetileg családfalvak valának, a melyekben eleintén ősi szláv szokás szerint csak egy-egy nemzetség (rod) tagjai laktak. A telepnek nem is igen volt külön neve, hanem csak a benne lakó nemzetség nevén hívták (így pl. Ratiboøice, Radonice). Ilyen nevektől azonban megkülönböztetendők hasonló végű, de más eredetű elnevezések, a melyek vagy a talaj mineműségétől, vagy a telep rendeltetésétől, vagy alapítójuk nevétől származnak. (Ilyenek pl. Vrbice a vrba = legelő szótól, Strážnice a stráž = ősrég szótól, Bernartice a Vernart tulajdonnévtől). Idő haladtával azonban a családok annyira megsokasodtak, hogy újabb telepítvényekre lett szükség. Ezek aztán oly újabb neveket kaptak, a melyek részben a falu helyére, részben a lakók életmódjára, szokásaira, vagy foglalkozására vonatkoztak. Ilyenek: Vysoèané: domblakók, Lešané: erdőlakók. Nem ritkán gúnynevekből is származnak, mint Pøepychy a pøepych: elbizakodottság, henczegés szótól; Stýskaly: vinnyogók, Drbohlavy: fejvakarók. A lakosság foglalkozását jelzők pl. Kobylníky: lócsíszárok, Štítary: pajzscsinálók, Kolodìje: bognárok, Mydlovary: szappanosok.

Az ősi patriarchális szláv életmód már a Kr. u. X. században nem egy változáson ment át. A prágai fejedelmek mind jobban kiterjesztették és megszilárdították Csehország szláv törzsei fölötti hatalmukat és a földbirtok nagy részét is megszerezték maguknak. Ugyanezzel jutalmazták főképen a nemesség szolgálatait is. A fejedelmek és főurak birtokaikat, a melyek eredetileg többnyire rengeteg erdőségből álltak, gyarmatosokkal népesítették be, a kik a családfalvakból kerűltek s új helységek alapítóivá lettek. Nagy változások történtek újólag a XIII. század folyamán, a mikor a városokban és a határszéli erdővidéken német gyarmatok telepedtek meg. De német falvak telepítési jogon alapúlva, ugyanoly berendezéssel, földfelosztással és hasonló kiváltságokkal szervezkedtek, mint a német gyarmatosokéi. Az ily cseh lakosságú falu bizonyos időre lhota (szabadszállás) és ez alatt minden adó és tized alól mentes volt s épen ezért gyakran egyszerűen csak Lhota nevet is viselt. Ilyen falu még ma is 300-nál több van Csehországban.

Belső zavargások, nevezetesen a huszita háborúk alatt Csehország lakossága tetemesen megapadt, a kipusztúlt községek határa sokáig parlagon hevert, míg később, némelyikük csak a XVI. században, ismét új életre nem támadt. A tönkre ment telepek földbirtokát újra fölmérték s az uraság új telepesek közt osztotta föl. De ezenkivűl egészen új falvak is keletkeztek a XVI. században, ha nem is oly nagy számban, mint a XIII. században, még pedig részben régibb, megszűnt községek, részben addig még rengeteg erdőség helyén. A nyugalmas XVI. századot a XVII-nek rémkora váltotta föl, a melynek harminczéves háborúja számtalan falut teljesen elpusztított a föld színéről; ezek közűl csak kevés kelt új életre.

A XVIII. század második felében Raab F. A. udvari tanácsos rendszere (az úgy nevezett Raabisatio) szerint az összes csehországi kamarai alapítványi és városi jószágokon sok új falu keletkezett. Az uradalmi birtokokat kis gazdák, belföldi, vagy beköltöztetett német parasztok közt osztották föl, a kik telkeikre házakat építettek, s az így létre jött falvak új, nem ritkán német neveket kaptak a cseh terület kellő közepén. Az új telepeseknek „familiansok” lett a nevük és adójukat többé nem termékekben, hanem pénzben kellett leróniok. Falvaik azonban sem terjedelmükre, sem a házak építésmódjára nézve nem különböztek a régiektől.

Legújabb időben, kivált a hegyvidékeken, az ipar föllendűlése adott alkalmat új gyarmatok alapítására. Az üveghuták és egyéb gyárak körűl keletkeztek és még mindig keletkeznek kisebb-nagyobb falvak, a melyek természetesen már korszerűbb színezetűek. Részben rendezettebb útczákba, részben szétszórtan vannak építve a szerint, a mint az ipartelepek és a helyi körűlmények kivánják.

A gondosan művel mívelt földek közepett álló cseh falu igen kies tekintetű. A körötte elterűlő földek majd tarka sakktáblához hasonló koczkákra szelve, majd hosszú sávokban elnyúlva övezik a házakat. E sávok között dűlő-útak húzódnak, a melyek gyakran fákkal, többnyire szilvafákkal szegélyezvék és a gazdasági épületek mögötti kertekhez vezetnek, melyek tele vannak ültetve gyümölcsfákkal. E fák között rejtezik a falu. Az újabb épületek pala- vagy cserépfödelei mellett zsindelyes, vagy szalmás tetők is emelkednek; a faházak vagy természetes színűek, vagy fehérre meszelvék.

Az új épületeknél magasabra csak a templomoknak igen gyakran hagyma alakú tornya nyúlik; a templom vagy a falu közepén, vagy mellette valami dombon áll, és szomszédjában a plébánia s az újabb szabású tágas iskola van. Az ily dombon itt-ott régi várrom, vagy egy-egy kisebb kastély látható, mely a régi cseh vladykák valamely erősségéből alakúlt, s mellette, vagy sokszor csak magánosan, tartós építésű s téres urasági lak áll, a melyhez ép úgy, mint a kastélyhoz, messzire ellátszó hársfa- vagy szálas topolyafasor jelzi az útat. A földek aljában, vagy a faluba vezető út szélén, még inkább a keresztútak mellett gyakran kő- vagy vörösre festett fa-kereszt áll bádogból készűlt feszülettel. A falu szélén is szokott egy-egy ily szent kép, vagy kőfülkébe, rács mögé illesztett szobor, sőt egész kisebb kápolna is állani.

A cseh falvak eredeti alakja kerek, vagy tojásdad volt már a családközösséggel egyező berendezésnél fogva is, melynek ez az alak mintegy a jelképes kifejezése volt. Ilyen alakú falvak, jóllehet újabb építkezések folytán módosúlva, még ma is nagy számban vannak kivált a legrégebben benépesedett vidékeken. A házak többnyire egy jó tágas tér köré sorakoznak, homlokzatukkal e térre nézve. Az eredeti falu tehát kerek egészet alkotott, melyet kifelé a házak mögötti kerteken túl deszka, vagy falkerítés védett. Néhol egy-egy patak, vagy magasabb partú folyó szolgált védőűl veszedelem idején. Az ilyen kerek faluba gyakran még ma is csak egy út vezet, régente egyáltalán csak egy vezetett az egyik végén be, a másikon ki. Másik útja a falunak az, melyen a marhát a legelőre hajtják (prùhon). A falu tere többnyire kerek, bár nem mindig szabályos, néhol négyszögű is; de egészen szabályos kerek terű falvak is vannak, minők Byšièky, a Podìbrad melletti Vápensko és a Schwarzkostelec melletti Svrabov. A templom rendesen a tér közepén, néha csak közelében áll. A hol templom nincs, ott legalább kápolna van s többnyire szintén a téren, melyen, egy, sőt néha két tó is csillog. A téren van többnyire a falu kovácsának a műhelye, meg a pásztorlak s újabb időben gyakran a szegények háza is.

Az ősi szláv törzsszervezet megszűnte után nem igenépítettek többé kerek falvakat. Az újabb községek már útczasorban épűltek úgy, a mint a helyi körűlmények kivánták, vagy engedték, s az újabb telepűlők a sík földről mind közelebb nyomúltak a hegység felé, sőt be a hegységbe is és ott aztán rendesen egy-egy völgyben, folyó, vagy patak mentén szállottak meg. Ily falvakban a házak mind a köztük elnyúló útra néznek s oda nyílnak néhány említendő kivétellel az ablakaik is. Ritkák az oly falvak, a melyek csak egyetlen házsorból állanak. Az ilyenekről az a tréfás szokásmondás, hogy csak az egyik oldalon sütik bennük a kenyeret. Útczás falvakat a csehek lakta vidékeken szétszórtan mindenfelé találni. Hegyes-völgyes tájon természetesen, mint pl. a jièini és nachodi vidéken, itt-ott nem valami szabályosak, minthogy a hepehupás területen szanaszét szórvák a házak.

Taus környéki chod parasztház udvara. Lewý Antaltól

Figyelembe veendők még a Taus vidékén lévő chod falvak, a melyek lakói, a chodok (csúfnéven, mert bul-t mondanak byl [vala] helyett buláciknak, sőt kutyafejűeknek is hívják őket) különféle kiváltságokkal bírtak és a határ őrizete volt rájok bízva. Falvaik, melyek valaha a határszéli erdőség mentén húzódtak, ma már a síkon és a tetőkön terjeszkednek, de mindig úgy, hogy a bajor határ felé dombok, vagy hegyek állanak előttük, mintegy természetes sánczolatúl.

A cseh falvakban földbirtokos gazdák mellett olyanok is laknak, a kiknek nincsen saját földjük. A legnagyobb földmérték, a lán (telek) nem mindenütt egyenlő (40–100-nál jóval több láncz). Egy egész telek birtokosának telkes gazda a neve. A birtokok fölosztása révén keletkeztek a féltelkes, harmadtelkes és negyedtelkes gazdaságok. Rendesen nagy, közép és chalupás gazdákra oszlik a falu lakossága. A chalupásnak többnyire legfölebb 20 láncz földje van. A középbirtokosnak többje van, mint a chalupásnak, de kevesebbje, mint egy egész telkes gazdának. (Az ilyet néhol zahradník-nak hívják.) A telek nélkűli ház birtokosának domkáø (házbirtokos) a neve. A föld- és házbirtok nélkűli zsellér, a ki rendesen valamely gazdánál lakik s annak segít a földje munkálásában, az úgy nevezett podruh. Ma gazdák, chalupások és domkaøok vegyest laknak a falvakban. De egészen a legújabb időkig oly falvak is voltak, kivált a Veselí melletti tőzegtalajon, a melyekben a gazdák és chalupások elkülönözve, amazok benn a „faluban”, emezek künn „a chalupákban” laktak.

A cseh falvak földjei rendesen kétféle beosztásúak: vagy osztatlan egészképen húzódnak a földszalagok mindjárt a gazdasági épületek mögött, s ez a leggyakoribb eset; vagy pedig az egy-egy faluhoz tartozó földbirtok szanaszét szórt kisebb darabokra van szaggatva. A kisebb-nagyobb darabok az eredeti törzsvagyon fölosztása útján támadtak, s épen ez a földarabolás, valamint a falvak kerek alakja a tanújele az ily családfalvak régi származásának. Ellenben az olyan falvak, a hol a telkek összefüggő, szabályos sávokban húzódnak mindjárt a házak mögött kezdődve egész a falu határáig, többnyire ifjabb keletűek. De azért az ilyek között is van sok ősrégi családfalu; csakhogy részben a betelepítés miatt, részben pedig az által változott meg a földelosztásuk, hogy az idő haladtával nagyon is szétdarabolt telkek egyes részeihez mind nehezebb lévén hozzáférni, ily czélszerűbb szeletekre tagolták a földjüket.

Az egyes birtokosok tulajdonában lévő földön kivűl a cseh falvakban is van községi közbirtok (obèina, obec), a milyennel az eredeti szláv családfalu nem bírt. E községi birtok azonban a múlt század óta mind jobban összezsugorodik, minthogy részint a szomszédok osztogatják föl maguk közt, részint a szomszédok osztogatják föl maguk közt, részint el is adogatják egyes darabjait időnkint. Egy része a község rétje (draha) és a közlegelő.

A cseh falvak házai valaha egészen fából épűltek, a mint hogy abban az időben még templom és vár is sok volt fából építve. Ma már természetesen a fatemplomok mind ritkábbak. Ilyenek a Chrudim melletti Koèí, a Reichenau melletti Rehberg, a Mettau melletti Neustadt közelében lévő Slavoòov és a Rakonitz melletti Rousinov fatemploma. Számosabbak már a falvakban a fából épűlt harangtornyok, melyek azonban rendesen csekély nagyságúak, de jellemző alakúak, avagy a félig kőből, félig fából épűltek, a melyeknek magas, deszkából ácsolt felső rész fölé hegyes zsindelytető borúl, a minőket Nachod, Neustadt és Leitomischl környékén látni. Fából épűlt falusi házakat azonban még mindenfelé nagy számban találni, leginkább természetesen a hegyvidékeken, nevezetesen Jungbunzlau, Turnau, Kièin környékén, a königgrätzi kerületben a határszélen és a cseh-morva dombvidéken. De még a podìbradi síkságon, valamint Csehország déli és nyugati részein sem ritkák, ámbár ott már nagyon fogyatkozóban vannak. Ellenben a Königgrätz, Raudnitz és Kolin környékén lévő falvak többnyire kőházakból állnak, melyek sokszor nem csekély költséggel emelve, a szobákban egészen divatos berendezést s az udvaron is teljesen korszerű gazdasági eszközöket mutatnak föl úgy, hogy nemcsak a jómódnak, hanem a tetemes gazdasági haladásnak is tanújelei. Önként érthető azonban, hogy ezek eredetiségben koránsem mérkőzhetnek az ősi faépítményekkel.

A cseh faházak stílusa hosszú fejlődés eredménye és mindenesetre régibb, mint a mai épületek, a melyek nem valami tartós anyagból készűltek. Régebben nem ritkán alapjától kezdve fából építették föl az egész házat. Rendesen azonban alacsony kőfalat raknak alapúl, a melyre a többnyire faragott gerendákból összerótt faalkotmány kerűl. A gerendák közötti hézagokat (lišty) agyagba mártott szalmafonatokkal körűl csavart fa töltelékkel (zarážka), vagy mohával tömik (omši se) s aztán szecskával kevert agyaggal tapasztják be. Ha a faalkotmány korhadni kezd s meglazúl, vaskapcsokkal rójják egybe (dají se do kleští). Ha pedig valahol rothadni kezd, akkor az elrothadt, vagy szúette darabot kivágják (podvlíká se). Néha úgy az új, mint a régi falakat, a mint mondják, „bundával látják el” (dávají se „do kožichu”); vagyis azegybe rótt gerendák közé száraz bükkfa ékeket vernek, a falat vakolattal tapasztják meg, ezt elsimítják és megmeszelik, s az ilyen „bundás” ház aztán egészen olyan, mint a kőből épűlt. A falakra a tetőt vagy gerendázat nélkűl (na osla), a mi legegyszerűbb mód, vagy gerendára rakják. A gerendákat, melyekre az egész tető kerűl, Klattau és Taus körűl régi hagyományos néven lemezy-nek hívják. A tetőt a falvakban szalmával, vagy zsindelylyel födik. Közép és déli Csehországban a szalma a legfölső sortól (šár) egészen le a tető széléig ér, a mi nem valami szép alakot ád neki. A tabori kerületben Bechyò környékén, Veselí mellett (na blatech) és Teindles (Doudleby) táján a szalmát a háztető gerinczén összehajló két deszka szorítja le. Ezek a deszkák a gerincz fölötti végükön sajátszerű alakra (Teindlesnél lófej alakjára) vannak kifaragva s a csúcs fölött kötvék egymásba úgy, hogy mintegy szárnyakat alkotnak, a miért is némely vidéken csakugyan „szárnyak” (perutì), másutt meg villa (rohatina) a nevük.

Az éjszakkeleti és keleti vidékeken e szárnyakat nem látni, de itt a szalmafedél nem is ér le egészen a tető széleig, a mely, valamint az oldalsó szél is, zsindelylyel van födve. Ennek a szélnek a neve operek, vagy okolek, az oldalsó széleken lépcsőzetes sorokban fekvő szalmáé pedig záklasníky. A tető legfelső részére, a gerincz mindkét oldalán füvet raknak az első sor szalmára. Így van ez kivált nyugati és déli Csehországban. A ház tetején rendesen ott tenyésző kövi rózsának ez a bemohosodott fűréteg a természetes ágya.

A telek, melyet egy-egy parasztház az udvarával és melléképületeivel együtt (statek, živnost) elfoglal, rendesen négyszögű; s egyik vége a falu terére, vagy útczájára néz. A telken három épület van: az első a lakóház, melynek a homlokablakai előtt egy kis virágos kert van. A második épület a magtár (srub, sýpka), mely a lakóházzal egyközűen áll az udvar túlsó oldalán úgy, hogy e kettőt a kapu köti össze. A harmadik a csűr, hátúl az udvar végén az előbbiekkel keresztállásban. Ezen főbb épületek mellett, a háztelek kisebb, vagy nagyobb volta szerint még egyéb mellékhelyiségek és toldalékok is láthatók néhol, mint kamarák, juhakol és disznóól, hátrább a baromfiól s a kertben esetleg még egy szárító góré. Az istállókból kikerűlő trágyát az udvaron, az istálló ajtaja előtt hányják halomba. Kút is van, még pedig néhol gémes kút, az udvaron, vagy a kert mellett, a ház előtt, ha nem magában a kertben. A lakóház és a csűr közötti szöglet neve Pisek és Netolitz környékén zahata, és ebben a zugban mindenféle gazdasági eszköz áll. A háztelek mögött van a kert, melynek gyümölcsfáit fal vagy fakerítés védi. A csűr mögötti tér neve za humny vagy zahumenec. A sövényt fiatal erdei fácskákból, vagy vesszőkből fonják (plot ostávkový). Ilyen sövény keríti rendesen az ablakok előtti kertecskét, melyben a gazdasszony, vagy a ház leánya a szokásos zöldségneműeken kivűl rózsát, szegfüvet, zsályát, levendulát, mentát, rezedát s más effélét termeszt. Itt állnak a régi, vagy új szabású (Dzierzon-féle) méhkasok is; a ház homlokfalán pedig, az ablakok közt néha egész a tető csúcsáig felkúszó szőlőlugas terjeszkedik. Sövény helyett néhol kőoszlopok közé illesztett léczkerítést, vagy vízszintesen egymás fölé rakott (pod podlahový) s kifaragott, de nem igen vastag czölöpökből álló korlátot, ismét másutt ehhez hasonló, úgy nevezett palánkerítést (plaòka) látunk, mely két oldalra lejtő zsindelytetővel van fedve.

A háztelek e beosztásától némileg eltérnek a régibb s így nagyobb részt fából való gazdasági épületek keleti Csehországban és a morva határ melletti felföldön. E paraszt jószágok zártabbak, minthogy egyes épületeik szorosabb kapcsolatban állnak egymással. Ennek következtében a közbe zárt udvar is kisebb és gyakran négyzet alakú. A lakóházat, melynek ablakai itt néha nem a falu terére, vagy útczájára nyílnak, hanem a szűk udvarra, itt is rendesen fából ácsolt kapu köti össze a magtárral, vagy a köteles részre szorított családtagok chalupájával, a melyhez az istállók és ólak csatlakoznak s ezek között külön kis istálló a gazdánál tartásban lévő állami ló számára. A hol ilyen chalupa is van a telken, ott a magtár a kapu mögött áll keresztben; míg ha a magtár egyközűen áll a lakóházzal, akkor a telket hátúl a kapuval egyközű pajta (podstájí) zárja be, melynek az ajtaja szemben áll a főkapuval és a ház mögötti földekre nyílik. A pajta padlásán (seník) tartják közönségesen a szénát. Az ilyen szorosan körűlzárt beltelek mögött bizonyos távolságban áll, egy-két magas fa árnyékában a csűr, melyet a reá borúló hárs- vagy kőrisfa terebélyes lombja tűzvész ellen is oltalmaz. A kapunak, mely előtt sokszor szintén terebélyes nagy fa áll, még pedig rendesen hárs, két bejárata van, egy nagyobb a kocsik és egy kisebb a gyalogosok számára. Amaz a tulajdonképeni kapu, tehát a bálványai is fából vannak és a teteje zsindelylyel van födve. Fakeretű kapuknál, a melyek különben szintén ily ketté osztottak, a két kapubálványban jobbra és balra egy-egy fülkében Szent Flórián és a Boldogságos Szűz szobra, vagy a ház építőjének védszentjeé látható.

Falusi ház déli Csehországban (Zaluži). Lewý Antaltól

A magtár, vagy csűr (srub) igen régi eredetű része a háztájnak. A régi szlávok háborús időben mentsvárúl is használták. A cseh gazdaságokban is hasonló czélja volt. Kamaráiban, melyeknek ablakok helyett csak keskeny, a chodoknál egészen lőrés alakú nyílásaik vannak, tartja a gazda gabona- és lisztkészletét, a füstölt húst, aszalt gyümölcsöt és ládákban, szekrényekben jobbféle ruhaneműjét, a magtár alatti pinczében (loch) pedig a burgonyáját. Az Iser-vidéken kőoszlopokon nyugvó ereszes magtárakat látni, melyek alatt a baromfi és a sertések is tanyáznak. A chodoknál régebben gyakran egybe építették a magtárt a lakóházzal úgy, hogy ennek homlokzatában állott lakószoba előtt, melynek ilyenkor természetesen nem az útczára nyíltak az ablakai. A magtárba rendesen az udvar felől kivűlről egy falépcső vezet előbb egy sajátszerű oszlopokon nyugvó tornáczra (keleti Csehországban ennek a neve besídka), melyről aztán a kamarákba (rendesen kettőbe) nyílnak az ajtók. Ezeken Istenáldását kérő nyomtatott imádságok vannak fölragasztva. Hogy a magtárt tűzvész ellen jobban megvédjék, itt-ott agyaggal tapasztják be a falát s ezért lepenec-nek is hívják. A fából épűlt magtárak és nevük, a srub is, mind ritkábbak már ma; ezek helyett falazott csűröket és pajtákat építenek (sejpka, sklep, vagy špejchar).

A fa pajtának rendesen magas kapuja van, mely az ácsolt falak fölé emelkedik s ezzel áttöri a magas tetőzetet. A pajta alaprajza többnyire hosszúkás négyszög, melynek azonban a keskenyebb oldalai keleti és éjszaki Csehországban, Starkenbach környékén sokszor kerekre, vagy háromszögletűre vannak kitoldva, mely utóbbi esetben az alaprajz nyolczszög alakú. A hosszabb oldalain egymással szemben van a két kapu, melyek egyike az udvarra, másika meg egyenesen ki a földekre nyílik. Rendesen csak egy szérű (humno, mlat) van, ritkán kettő. A szérűtől jobbra és balra hambárok (párna, párník, pøístodùlka) vannak, melyek alacsony deszkafallal (záteò, oploteò) választvák el egymástól. A szérű és a hambárok fölött padlás van, melyen ép úgy, mint a hambárokban, gabonát, szénát, szalmát tartanak. Ezt a beosztást látni nagyban és egészben az újabb, kőből, vagy téglából épített pajtáknál is.

Faház Turnau környékén. Prousek Jánostól

Végezetűl még a lakóházról, még pedig először is a faházról kell kissé behatóbban szólnunk. Ez rendesen földszíntes, éjszakon azonban elég gyakran egyemeletes is, általában festetlen, vagy legfölebb fehérre van meszelve. Csak itt-ott meszelik, mint a cseh Jeschken-vidéken, vagy Turnau felé valami tartósabb színűre. A háznak az udvarra néző hosszabb oldalán alacsony, falazott, lapos kövekkel kirakott, emeltebb tornácz húzódik (zásep, násep, záhrobek, zábøeží, záprseò, zástìnek), mely a ház ajtajához és az istállókhoz vezet. Ez a tornácz néha az elején, a kaputól a ház homlokfaláig húzódó alacsony deszkafallal van ellátva úgy, hogy mintegy földszínti erkélyt (pavlaè) alkot. Fölötte néha valóságos erkély is emelkedik, melynek egykor igen csínos mennyezete és oszlopocskái vannak. Ezek faragványai a falusi ácsmestereknek nemcsak ügyességéről, hanem jó ízléséről is tanúskodnak. Az oszlopok közt néhol félkörívek húzódnak, melyek szintén fából vannak faragva. Az erkély, mint a cseh ház jellemző része, nemcsak a tornácz fölött, hanem az épület egyéb részein, vagy a tetőre támaszkodó és erős oszlopokon nyugvó melléképület (výstupek) és a magtár előtt látható.

Nem kevésbbé jellemző része a cseh faháznak a homlokpajzs (štít, a tabori kerületben bedro, nyugati Csehországban peøení, legtöbb helyütt pedig lomenice). Ezen mulatják ki az ácsok leginkább ügyességüket és ízlésüket. A legszebb díszítésű homlokpajzsok a régi házakon találhatók. Keresztléczek több mezőre osztják e pajzsot; e mezőket pedig megint arányos távolságú függőleges, vagy sugarakként elágazó rovátkok tagolják, melyek ívekkel, vagy egyszerű fejekben végződő oszlopocskákkal díszítvék, vagy a pajzs fölszínéből kiálló, fogas szélű hézagok (úgy nevezett csipkék, krajky) adnak e homlokdísznek festői tekintetet. A pajzs legfelső részén a deszkába vágott szív, vagy csillag, néhol kehely, vagy madár alakú bemetszések is emelik változatosságát.

A ház ormát ép úgy, mint az egész házat, vagy egyáltalán nem, vagy pedig azzal együtt fehérre meszelik. Ily esetben némely vidéken az említett réseket feketére, az ablakrámákat pedig világoskékre festik. E rámák vagy egészen egyszerűek, vagy festett virágokkal díszítvék. Az orompajzs fölött a tetőgerinczből rendesen egy kis zsindelyes ernyő nyúlik előre, melynek kabøinec, kukla, kabelka a neve. Fölötte van a makovice (mákvirág) nevű tetőbokréta, a melyet itt-ott kehely, vagy szélvitorla (vrzátko) helyettesít.

A homlokernyő alsó részén, a belseje felé egy deszka (záklopa) van, a mely emléktáblául szolgál. Ezen valami jámbor mondást látni, vagy azt, hogy ki és mikor építette a házat. Ilyen fölíratos, festett virággal, vagy egyéb díszítéssel ellátott ernyőket a főépületen kivűl gyakran a magtáron is látni, a pajtán azonban soha sem. Vannak azonban, kivált Közép-Csehország újabb házain ilyen tetőernyő nélkűli oromfalak is.

Az ernyő alatt őszszel a falusiak berkenyét aggatnak föl, hogy a fagy megpuhítsa. A tabori kerületben, Bechyò környékén és a vele szomszédos vidéken is Bertalan napján (aug. 26.) berkenye-koszorút akasztanak a ház ormára, mely a következő év Bertalan napjáig függ ott, s akkor ismét újjal váltják föl. Ez a szokás azon a legendán alapúl, hogy a szent apostol, miután megnyúzták, eltűnt, s mikor fölkutatására parancsot adtak azzal a hozzávetéssel, hogy azon a házon, a hol rejtőzik, piros koszorút akaszszanak ki, egyszerre valamennyi ház oromkoszorúja piros lett. A cseh paraszt azon törekvése, hogy a háza homlokcsúcsát mentűl díszesebbé tegye, az újabb kőépületeken is meglátszik, s e részben érdekes megfigyelni, hogy itt-ott példáúl Veseli környékén (na blatech), az eredeti faházak díszítési elemeit a kőfalra is átviszik.

Szalagos koszorúk, félig kidomborodó és sajátszerű alakú oszlopocskák, keresztek, szívek, lóhere-levelek, kakas és más efféle díszítmények fölrakott vakolatból kidolgozva és fehérre meszelve, vagy élénk, tarka színekre festve, alkotják úgy a lakóház, mint a magtár (srub) orompajzsának ékítését, a mely utóbbi rendesen keskenyebb és magasabb is a lakóháznál. Tetőernyő a falazott házakon nem igen van, és a rajta lévő föliratos deszkát a falba illesztett kőlap pótolja, melyen berótt és aranyozott betűk hírdetik, mely házaspár és mikor építette az udvarházat.

Parasztszoba éjszakkeleti Csehországban. Lewý Antaltól

S most lépjünk a lakóházba. A pitvarajtó vagy egy, vagy két szárnyú, melynek az alsó része (branka, korlát) nappal is kallantyúval, vagy hurokkal van beakasztva, hogy a baromfi az udvarról be ne mehessen a pitvarba. A pitvar küszöbére néhol kis patkókat szögeznek, hogy azokkal a házat a boszorkányok ellen védjék, vagy azért, „hogy el ne távozzék a ház szerencséje”.

A pitvarból (síò, Taus körűl dùm) falépcső visz a padlásra (pùda, ponebí, hùra),a hol csépek, sarlók, kaszák, a kémény mögött rokkák hevernek, s hol szénát, szalmát is tartanak. A padlás fölött rendesen még egy rekesz szokott lenni, mint a pajtában (hambalka), a mely, ha a tető szilárd szerkezetű és nem engedi átszűrődni a nedvességet, gabonatartóúl is szolgál (podlážka). Régi házakban a padláson még egy külön rejtekhely is szokott lenni, a minőre még a múlt század porosz háborúi idején szükség is volt. Két, vagy három fölemelhető henger födi el e rejteknek a nyílását.

A konyha a pitvarajtóval szemközt nyílik. Ebből az az eredetileg „fekete”, vagyis füstös konyhából fűtik a sütőkemenczét, innen fűtötték ezen kivűl a kályhát is. Itt van épen a kémény alatt az ősi tűzhely, vagy az újabb divatú takaréktűzhely is, a melyen nyáron főznek. Néhol a „fekete” konyhát már takarosabb és lakhatóbb helyiség, úgy nevezett olasz konyha (šperovaná, vlaská kuchynì) váltotta föl. A pitvarban van a pincze (loch, vagy jáma) csapóajtaja is, némely helyütt azonban a kamrából járnak le a pinczébe.

A pitvarból a jobbra eső ajtón jutunk a lakószobába. Ez ajtó fölött a három napkeleti király neveinek kezdőbetűi olvashatók. A faház szobájának (svìtnice, sednice, seknice, sence) vagy az egész fala, vagy csak a falnak az oszlopgerendák közti része van fehérre meszelve, maguk az oszlopok pedig itt-ott, mint pl. Jièin táján, fenyűmázzal vannak bevonva. A mennyezet rendesen nem igen magas és faragatlan, vagy négyszögűre faragott gerendákból (pùvalkový, povalový strop) van összeróva, a melyeket néha vérrel festenek meg, vagy pedig, miután fenyűkorommal befeketítették, fényesre csiszolják a lapjaikat. Az egész mennyezet hoszszában, az ajtótól az ablakokig a mestergerenda húzódik végig; azon tartják a kisebb szerszámokat, vésőt, árakat, borotvát s egy-két könyvet is.

Az ajtó mellett függ a szenteltvíz-tartó és az olvasó. A belépőtől balra volt régebben, nyugati és déli Csehországban pedig még ma is ott van egy kisebb tűzpadka, a melyen télen fenyő-fáklya (kocoury, louèe) égett s az világította meg a szobát. Más vidékeken, – így délen, nyugaton és éjszakon az Iser mentén, – ezt egy vasserpenyő pótolta, mely a szoba közepén lógott a mennyezetről, s abban világítóúl fenyűszálkák égtek, melyeknek füstje a mennyezet egy nyílásán át ment ki és a padláson oszlott el, vagy pedig külön fakéményen szállt ki. A széndarabkák a padlón álló tálba, vagy vizes dézsába hullottak le. Ma a szobának az ajtótól balra eső egész falát a fűtő- és a sütő-kemencze foglalja el. A katlannal és padkával ellátott cserépkályha fölött a tető alatti léczekről szárításra fölaggatott fehérnemű és ruhadarabok lógnak. A szálláson lévő katona számára külön léczet tartanak. Az ajtótól jobbra rendesen a pohárszék (police, suden) áll az edényekkel. A falon függ a tálas-polcz, tarka festésű tányérokkal, poharakkal és korsókkal megrakva. Alatta külön helyen az az edény, a melyben a gyermekágyas asszonynak a metéltes tyúklevest vinni szokás. A jobb oldali szögletben áll a kecskelábú asztal, mely régebben közönségesen keményfából volt és alúl lábdeszkával volt ellátva. Fölötte a mennyezetről tojáshéjból és színes papirosból szerkesztett galambocska lebeg. Az asztal mögött néhol egy háromszögletű szekrényt látni a sarokba illesztve (ez a koutnice), melyben a háztulajdonos az iratait tartja. Ennél a fő asztalnál ül karácsony estéjén a gazda egész háznépével az ünnepi lakomához, míg máskor esetleg más asztalnál is étkeznek.

Egy cseh chalupa belseje. Schmoranz Józseftől

Az asztal fölötti falon a szögletben s egyebütt is rendesen több kép függ, még pedig részben újabb és régi kőnyomatok, vagy a Szent Háromság, Szent Venczel és más szentek üvegre festett kezdetleges ábrázolatai. A képek mögé a nép virágvasárnapi barkagalyakat dugdos, alájuk pedig, vagy az ablakokba, melyekben rozmaring, bazsalikom, hónapos rózsák és egyéb virágok díszlenek, aggatják az úrnapi körmeneten megszentelt koszorúkat, hogy velük a házat villámcsapás – „az Úr követe” – ellen oltalmazzák. Az asztal mögött a szögletben és a fal hoszszában karos padok és néha igen szépen faragott karú székek állnak. A többi bútorzatból még kiválóan említendők az ágyak, melyek fölé régebben gyakran oszlopokon álló deszkamennyezet borúlt. A gyermekágyas asszony fekvőhelyét hímzett kárpitokkal, vagy lepedőkkel (prostìradla) volt szokás befüggönyözni. Ide tartoznak még a szekrények és ládák, a melyek azonban gyakran a ház, vagy a pajta kamrájában állanak.

Az egész bútorzat, főleg a ládák, szekrények, ágyak, bölcsők, valamint a tálas-polcz és az ablaktáblák, sőt néhol a székek is dús festéssel vannak ékítve. E díszítésben a falusi asztalosok nem csekély ügyességre tettek szert és gyakran igen jó ízlést tanúsítanak a színes virágok, különösen tulipánok, rózsák, koszorúk, gyümölcs- és madár-alakok és más díszítő elemek alkalmazásában, melyek vagy egészen naív eredetiségűek, vagy a czopf- és barokk stílus modorára vallanak. A bútordarabra nem ritkán a készítés évszáma is oda van az ékítmények közé festve, sőt egyes drágább szekrényeken virágok füzérei közepette valamely szent, a Szűzanya, vagy Szent Anna képe is látható. Ilyen régibb festett bútorokat kivált éjszaki és keleti Csehországban látni még, a hol a festések gazdag változatossága általában fölűlmúlja a déli csehországiakét.

A szoba mellett rendesen egy szobácska (svìtnièka, sednièka, pøístìnek, výstupek), vagy néha kamra (komora) van, a melyben nincs kályha és néha deszka padló sincs. Ebben ágyak, ládák s apróbb edénynemű állanak. A kamara különben többnyire a szobával szemközt a másik oldalon van, sőt néha két ily, többnyire ablak nélküli helyiség is szolgál hasonló czélokra, mint a szobácska. Néha inkább csak éléskamráúl szolgál, míg másutt (így e jièini kerületben) egész takaros kis szobáúl rendezik be. Keleti Csehországban rendesen ki van falazva és kamenice a neve. Ebben tartja a gazdasszony a tejet. Nyugaton sklep-nek hívják, jóllehet nem bolthajtásos, hanem csak erős tölgyfa gerendázattal van födve, a melyet néha még vastag agyagréteg is véd a tűzveszedelem ellen. E kamrából a szecskás kamrába, onnan pedig az istállókba nyílik az ajtó, melyek közűl első a lóistálló, az után következik a teheneké s végűl még, ha van, a juhakol.

Hasonló beosztásúak az újabb, kőből, vagy téglából épűlt házak is. Szobáik, melyek gyakran festett falúak, természetesen kényelmesebbek, de sok olyasminek híjjával vannak, a mi a régibb parasztházak szobáiban jellemzően érdekes volt. Ez újabb falusi gazdaságokon meglátszik, mekkorát haladt a legutóbbi időkben a cseh paraszt. Minden korszerűbb, a mit bennük látunk; udvaraikon számos egészen új gazdasági gép áll, s melléképületeik is czélszerűbbek. Némely vidéken, pl. Königgrätz, Kolin, Radnitz környékén akárhány oly parasztházat látni, melynek berendezése bármely városi házéval vetekedhetik. Nagyobb udvarházakban még zongorát, a falakon egy-egy jó aczélmetszetet is találni kétes értékű olajnyomatok mellett, sőt gazdasági, politikai és szépirodalmi művekből álló s elég csínos kis könyvtár sem valami nagy ritkaság.

A cseh parasztbirtokokon az élet még mindig családias bensőségű. A cselédség a gazdát hospodáø-nak, a gazdasszonyt hospodynì-nek hívja, de elég gyakran hallani még a bizalmasabb pantáta és panímáma (apámuram, anyámasszony) megszólítást is. A köteles részre korlátolt öreg családtag vagy az új gazda családjában él, vagy külön házikóban, melynek chaloupka, výmìnek a neve. Az is megesik, hogy a gazda fi- és nőtestvérei, a kiknek a jószágra táblázott örökrészük van, az ő családjával együtt laknak, a míg egyébként nem önállósítják magukat; az ilyen meglehetősen számos tagú család aztán még teljesen az ősi cseh családközösséghez hasonlít.

A szlávok ünnepei és szokásai. Sobotka Primustól, fordította Katona Lajos

Csehország szlávjainak ünnepeit és szokásait a művelődés egyenlősítő hatása mellett is mai napig meglehetős tisztán átörökítette a hagyomány, kivált a falusi lakosságnál; még mindig sok eredeti és sajátszerű vonás van bennük, a mi által más népek hagyományos szokásaitól és erkölcseitől különböznek és magukra vonják a népvizsgáló figyelmét. Igaz, hogy e szokások a gőzkocsi füttye és a gyárak gépeinek zakatolása, még inkább pedig a korszerű iskola és a rendőri tilalmak elől mind inkább hátrálnak és az ország legrejtettebb zugaiba húzódnak vissza, úgy, hogy ma már, nevezetesen a síkföldön, jó részük kiveszőfélben van: de azért egyet-mást, így az arató ünnepet és a karácsony napját még ma is mindenfelé a régi hagyományos módon üli meg a földmívelő nép; még mindig föllobognak Szent Iván éjszakájának máglyái, fölállítják május elsején a májusfát, megtartják a hagyományos húsvéti vesszőzést, s még mindenütt igen kiválik az év ünnepei közűl a helység búcsújának napja. A lakodalmi szokások is elég épen fönmaradtak még eredeti változatosságukban.

Nem kevésbbé elevenek még mindig a nép tudatában az ősi mythologiai és babonás képzetek. Még mindig hisz a paraszt nép erdei és mezei szellemekben (minők polednice = délasszony, lesní muž = erdei ember, lesní panna = erdei nympha, divé, vagy lesní ženy = vad, vagy erdei nők), a vizi emberben (vodník, közönségesen hastrman), a házi szellemekben (skøítek, hospodáøíèek), a sorsnőkben (sudièky)és a szívmátra-féle lidércben (mùra).Még mindig fél a megigézéstől és megrontástól (uèarování a uøknutí) s különféle szerekkel él ellenük. Betegségekben javasasszonyokhoz folyamodik, a kik ráolvasásokkal és varázsigékkel (zaøíkají a zažehnávají) űzik ki a nyavalyát.

A cseh nép legnevezetesb ünnepi szokásai, és pedig előbb az évköriek, rövid előadásban és a naptár sorrendje szerint a következők:

Évköri szokások és ünnepek. – Az újév (nový rok) a köszöntések és ajándékozások napja s az egész évre kiható jelentése van, mert a mit az ember e napon tesz, azt teszi az egész évben; így a ki e napon egészséges és nincs a pénznek szűkében, az az egész esztendőben egészséges marad és pénze is lesz, stb.

Vízkereszt előestéjén a lányok olvasztott ólmot, vagy viaszt csöppentenek vízbe, s a belőle képződő alakokból a jövőt igyekeznek kitalálni. Kis viaszgyertyákat is dugdosnak dióhéjba és meggyújtva egy tál vízbe teszik; a kinek a gyertyája legelőször alszik ki, az hal meg leghamarabb.

Háromkirály napján (sv. Tøí králù jan. 6.) három fiú a három napkeleti királynak öltözve (az egyik szerecsennek mázolt képpel), színes övvel átkötött fehér ingben, aranyos papirból metszett koronát téve fejükre és kormánypálczát tartva kezükben járnak házról-házra; tömjénnel füstölik meg és szenteltvízzel hintik be a házakat, fehér krétával a szobák és istállók ajtai fölé írják a K. M. B. (Kaspar, Melichar, Balthasar) betűket, a három király neveinek (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) a kezdőbetűit s e közben ily kezdetű dalt énekelnek: My tøí králové my jdeme k vám, štìsti, zdraví vinšujem vám, sat. (Mi, három királyok, eljöttünk hozzátok, jó szerencsét s egészséget kivánunk nektek). Az e napon szentelt víz gyógyító erejű. A ki e napon folyóvízben megfürdik, az egész éven át egészséges marad.

Gyertyaszentelőkor (hromnice, febr. 2.) úgy nevezett zivatargyertyákat (hromnièky) szentelnek, a melyeket égiháború idején és a haldokló ágyánál szokás meggyújtani. Gyertyaszentelőkor a télnek már elmúlt a fele, a nap egy órányival hosszabb (na hromníce dne o hodinu více) és a szokás-mondás szerint a pacsírtának e napon meg kell szólalnia, még ha megveszi is az Isten hidege (skøiván musi na hromnice vrznout, i kdyby mìl zmrznout).

Halálkihordás és a nyár (líto) bevitele. Liebscher Adolftól

Szent Dorottya napján (febr. 6.) Dorotka, egy aranypapir koronás lányka jár körűl fa-kardos hóhér kiséretében.

Mátyás napján (febr. 24.) a gyermekek napkelte előtt kimennek a gyümölcsös kertekbe, levetkőznek és a fákra mászva hangos szóval így kiáltnak:

Prosím svatého Matìje, at’ nám ovoce hojného dopøeje, kamkoli v zahradì hlas mù se rozleje.

Szent Mátyás, téged kérünk, A meddig hangunkkal érünk, Gyümölcsöt adj bőven nékünk.

A farsang (masopust: húshagyó) a vígasság, tánczmulatságok és lakodalmak ideje, a melyek nagy részét ekkor tartják, minthogy ez az évszak a legalkalmasabb idő különösen a földmívelő népre nézve. Farsangban minden lánynak ki kell magát tánczolnia, sőt a gazdasszony is szívesen el-eljár egy-egy tánczot, mert a mekkorát ugrik a farsangban, olyan magas lesz az évi lentermése. Kövér csütörtökön (tuèný ètvertek) jó sok zsíros eledelt (sertéshúst, pontyot s más effélét) kell enni. Tetőpontjára hág a vígasság a farsang három utolsó napján (ostatky). E napokon gömbölyű és hosszúkás fánkokat (koblihy a šišky), meg egy sajátszerű süteményt készítenek, a melynek boží milosti (isten malasztja) a neve. A többi farsangi eledelek közt legkiválóbb a sertéspecsenye. Farsang keddjén bohókás álarczos menetet is rendeznek, melynek álarczosai (maškarády) közűl említendők a zsidó, török, czigány, mészáros, katonáknak öltözött poroszlók stereotyp alakjai, meg egy „vén banyá”-nak öltözött, hátikosaras ember, a kik az úgy nevezett „medvé”-t (medvìd), vagyis egy borsószalmába csavart, vagy bundába burkolt embert kisérnek házról-házra. Minden háznál bohóskodnak, s a ki az útjokba akad, azzal mindenféle tréfát űznek. A ház gazdáját sörrel vagy pálinkával felköszöntik, a miért pénzbeli ajándékot kapnak. A gazdasszony valamicskét lecsíp a „medve” szalmaburkolatából, mert azt tartja, hogy e borsószalmát a tyúkok és ludak fészkébe téve, azok jobban költenek. Ezért aztán a „vén banya” hátikasába bőven önti a fánkot. A maskarások a ház leányait magukkal viszik s estére az egész menet a korcsmában gyűl egybe, a hol hajnalig tart zeneszó mellett a mulatság. Éjfélkor a Bacchus (egy ilyennek öltözött férfi), vagy a nagybőgő (basa) temetése kerűl sorra. A nagybőgőt ugyanis fehér lepedőbe csavarják és temetési énekek zengedezése közben kiviszik az udvarra.

A farsangra következő nagybőjt (pùst) minden vasárnapjának külön neve van. Az első (Invocavit) a fekete vasárnap (èerné Nedìle), a második (Reminiscere) a pörkölő (pražná n., a pörkölt böjti eledelektől, pražma, puèálka, berántott borsó), a harmadik (Oculi) a tüsszentő (kýchavná n., mert az tartják, hogy a hányat valaki e napon tüsszent, annyi évig él), a negyedik (Laetare) a družebna nedìle (társas mulatság vasárnapja), az ötödik (Judica) pedig a halálvasárnapja (smrtná, vagy smertelná n.), mert e napon hordják k i a halált és viszik be a nyarat.

A tél- vagy halálkihordás (vynášení smrti) ősi szláv szokás, melynek ez a módja: a gyermekek (többnyire a leányok) egy szalmabábot vagy zsúpszalmát ócska női ruhákba öltöztetnek s azt egy póznára szúrva, kiviszik a faluból, ott levetkőztetik és valami folyóvízbe dobják. E szalmabáb neve Maøcna, Moøena, Smrt, vagy Smrtola, és a halált, illetőleg a telet ábrázolja. Aztán egy fiatal fenyűfácskát vágnak ki, a melyet a nyár (líto) jelképeűl színes szalagokkal, tarka papirszeletekkel és üres tojáshéjakkal aggatnak tele s visszatérnek vele a faluba, a hol házról-házra járván, ily kezdetű dalokat énekelnek: Smrt plyne po vodì, nové léto k nám jede… (A halál a vizen úszik, az új nyár hozzánk jő…); Smrt neseme ze vsi, nové léto do vsi (A halált kiviszszük a faluból, az új nyarat behozzuk a faluba); vagy: Moøena, Moøena, kam jsi klièe dìla? Dìla jsem je, dìla Svatému Jiøí… (Moøena, Moøena, hová tetted a kulcsaidat? Szent Györgynek adtam…); avagy: Líto, líto, kdes tak dlouho bylo? U studánky u vedy mylo ruce i nohy (Nyár, nyár, hol voltál oly sokáig? A kútnál, melynek vizében mostam a kezemet és a lábamat).

Virágvasárnapon (kvétná nedìle) zsenge fűzfa barkát (koèièky) szenteltetnek a templomban, e galyacskákat a képek és a tükör mögé, vagy a mestergerendára rakják a szobában, az istállóban a jászolba is tesznek, sőt a mezei földekre is hintenek belőlük, hogy Istenáldását biztosítsák és zivatar, meg jégkár ellen védekezzenek velök. Három ily barkát lenyelni kígyómarás, torokbaj és láz ellen is jó.

Ezzel már a tavasz elejére értünk, melynek első hírmondóit szorgosan megfigyeli a nép. Így az első fecskét örvendve üdvözlik, a kakuk szólását figyelmesen számlálgatják, mert ebből tudhatni meg, hány év múlva megy a leány férjhez, vagy hány esztendeig él még az illető. Mikor az ember tavaszszal az első égzengést hallja, valami sulyosat emeljen, vagy hengergőzzék meg a földön, akkor erős lesz és nem kap derékfájást. Az első tavaszi dörgés után az ibolya elveszti az illatát. Mikor a béres tavaszszal először megy ki a földre szántani, a cselédleány vízzel önti le, hogy az egész éven át ép és serény legyen; hasonlót tesz a szolgalegény a leánynyal, mikor ez először meg ki szénáért.

A húsvéti (svátky velikonoèni) szokások közt még sok ősi, pogánykori emlék töredéke él, a melyek eredeti értelme még eléggé kivehető, jóllehet ma már egészen a keresztény ünnepi szertartásokhoz simúlnak.

Zöldcsütörtökön (zeleny ètvertek) mézeskalácsot, úgy nevezett jidáše-t esznek s a marhának is adnak egy darab mézes kenyeret. Ugyane napon vetik a petrezselymet, borsót, kelkáposztát és szentelt pisztácz-ággal kiűzik a házból a bolhákat. Nagypénteken (velký pátek) napfölkelte előtt kimennek a falu mellett elfutó patakra, vagy folyóra s megmosdanak benne, aztán mezítelen térdekkel letérdelnek a gyümölcsös kertek és földek harmatos füvére és hideglelés elleni imádságot mondanak. A teheneket és lovakat szintén kora hajnalban három forrásból merített vízzel mossák le, hogy bogarak és betegségek ellen védve legyenek. E napon, azt tartják, a passio olvasása alatt a földbe rejtett kincsek föltárúlnak. Nagypéntekről nagyszombatra viradó éjjel egy ingre vetkőzve a gyümölcsös kerteken végig futkosnak s e szavakkal: „Kötözködjetek, fák; ha nem kötözködtök, kivágunk benneteket” – szalmakötéllel csavarják körűl a fákat, hogy a szél le ne rázza a gyümölcsüket és hogy bő termésük legyen. Nagyszombaton (bílá sobota) „elégetik a Júdást” és a szentelt szénből néhány darabkát a háztető alá, meg a szántóföldekbe dugnak, hogy amazt tűztől, ezt jégkártól megótalmazzák. Mikor nagyszombaton a harangok újra megszólalnak, jó a gyümölcsfákat megrázni, hogy bőven teremjenek. Húsvét vasárnapján (boží hod velkonoèní) a templomban bárányt, kalácsot, tojást és bort szenteltetnek. Odahaza a szentelt eledeleket fölszeldelik s az egész háznép mindenik tagja kap belőlük egy-egy darabkát.

Szláv eredetű ősi szokás a Csehországban még ma is mindenütt dívó húsvéti vesszőzés (pomlázka, binovácka, dynovacka, smigrust, smerkust). Pomlázka stb. tulajdonképpen annak az öt-hat fűzfa vesszőből font és tarka szalagokkal ékített húsvéti virgácsnak a neve, a melylyel az ünnep hétfőjén a legények a leányokat addig verik, a míg a pirosra festett és gyakra igen szépen kicifrázott tojással (kraslice) meg nem váltják magukat. A húsvéti vessző a megifjodott és megifjító természet jelképe, s azt tartják, hogy a kit megcsapkodnak vele, az az egész éven áz egészséges marad. A kisebb gyermekek ilyen vesszővel sorra járják a házakat és alkalmi énekeket mondanak, minő pl. a Hody, hody do provody, dejte, paní vejce stb. (Húsvét, húsvét! gazdasszony, adj tojást) kezdetű, a miért aztán tojással, almával, kalácscsal és egy-egy krajczárral ajándékozzák meg őket. A tojásokra aztán játszanak, még pedig úgy, hogy a hegyükkel összekoccintják őket, s a kié előbb törik el, az a vesztes. Régebben lejtőn is gurigálták a tojásokat, és az nyert, a kié a legmesszebbre gurúlt.

Húsvét keddjén viszont a leányok verik végig a pomlázkával a legényeket, fiúkat.

Húsvéti vesszőzés (pomlázka). Marold Lajostól

Az áprilisba küldés is általánosan kedvelt tréfa e hónap elsején. (Példáúl szúnyogzsírért küldenek valakit a gyógyszertárba, s más efféle.)

Szent György napján (április 24.), mint mondják, „megnyílik a föld” s kibújnak alóla a kigyók, békák és skorpiók, melyek e naptól fogva mérgesek. Szent Valburga éjszakáján (április 30.) elégetik a boszorkányokat. E czélra egész éven át gyűjtik az ócska seprűket, melyeket kátrányba, vagy kocsikenőcsbe mártva félre tesznek. Május 1-jére viradó éjjel aztán a falu határában valamely dombra viszik s ott meggyújtván, a levegőbe röpítik őket, mi közben azt kiáltozzák, hogy „a boszorkányok repülnek!” Máglyákat is gyújtanak, melyeket a leányok és legények átugrálnak. E mellé a béresek éktelen ostorpattogást visznek végbe a faluban, hogy a boszorkányokat kikergessék belőle. Az istállók ajtai elé sűrű gyepes hantokat raknak, hogy azokkal a boszorkányok útját elállják, mert azt hiszik, hogy addig be nem mehetnek, míg valamennyi fűszálat meg nem olvastak.

Ugyanez éjjel napkelte előtt májusfát (máje) állítanak. A legények ugyanis titkon kimennek az erdőre, a hol mindenik egy-egy karcsú fenyő- vagy nyírfaszálat választ ki magának s azt kivágva, a csúcsáig lehántja és aztán lopvást a szeretője ablaka alá, vagy az udvarára állítja. A falu piaczán egy nagy közös májusfát is állítanak, s a falu előljárója is kap egyet. Reggel a legények sorra járják azokat a házakat, a melyek előtt ilyen fácska áll s zeneszóval és sörös pohárral való köszöngetéssel üdvözlik a leányokat, a miért egy kis pénzbeli ajándék jár nekik. Aztán a leányt magukkal víve, tovább folytatják körútjokat, míg végre valamennyien a korcsmába térnek be s ott addig mulatnak, tánczolnak, míg a leányoktól gyűjtött pénz tart.

A marhát pünkösd (letnice, svátky svatodušní) táján terelik ki először. Ugyanekkor választják az új pásztorkirályt. Előbb azonban kivégzik (természetesen csak „in effigie”) a régit, még pedig vagy vízbe fojtják egy szalmabáb képében, vagy lenyakazzák, a mennyiben fahéjból való koronáját fakarddal lecsapják a fejéről.

Pünkösd hétfőjén a pásztorfiúk versenyezve iparkodnak, hogy ki mentűl előbb hajtsa ki a legelőre a nyáját, mert a ki az előre kijelölt helyre elsőűl érkezik, az a király. Délután a korcsmában, vagy a királynál egybegyűlnek, valamennyien fenyűhéjból való vértezetbe öltözködnek, ugyanebből készűlt koronát tesznek a király és hasonló sapkát a maguk fejére, s aztán fakardokkal fegyverkezve végig járják a falut, királyuk számára ajándékokat kéregetve. Végűl a falu terén sorakoznak s egyikük, a „kikiáltó”, emeltebb helyről minden házra mond egy-egy dicsérő, vagy gúnyolódó versikét, a mit az egész pásztorcsapat hangos újjongással kisér.

Búcsú (pout’). Liebscher Adolftól

Erben leírása szerint a budweisi kerületben a pásztorkirály választása lóháton történik. A megválasztott kilencz társával kilovagol a tógátra; ott leszállnak lovaikról, a kisérők egyike a zsilip fölött álló király fejéről lecsapja a koronát úgy, hogy az a vízbe esik, mire a király utána ugrik s néhányszor alábukik. Ezzel, a mint mondják, az addig „rühes” vagy ártalmas vizet megszenteli. Most a többiek a király után hajítják a fakardjaikat, a ki azokat összeszedvén, valami rejtett s nem egykönnyen hozzáférhető helyre dugja el. Aztán a király megragadja s a fejére teszi a koronáját, és míg mindenki a kardját keresi, kilából a vízből, hirtelen lovára pattan, és egy kijelölt czél felé nyargal. Ha a többiek előtt ér oda, akkor megnyerte a kitűzött díjat. Csak ennek utána vált száraz ruhát, s erre a társai zeneszóval körűlvezetik a faluban. E körmenetre következik a fent leírt „kikiáltás”.

Ugyane nap délután kilencz leány (králièky) házról-házra jár a virágkoszorús és színes szalagokkal fölékesített pünkösdi királynéval (královna). E közben így énekelnek:

Naše královna bosa chodí, své bílé nožièky v rose brodí; prosíme, žádáme naší chudé královnì.

Mezitlábas a királynénk, Harmatos a lába; Királynénknak ajándékot Ne kérjünk hiába.

A királynét rendesen a legkisebb leányka ábrázolja, a kit a többiek úgy elrejtenek maguk közt, hogy ki sem látszik a csapatból. Mikor az ajándékozás után a gazdasszony azt kérdi tőlük: „Nos, hát hol a királynétok?” a többi leány szétrebben, s a királyné előlép és néhányszor körben forog. Néha király, vagyis egy fiúnak öltözött s a fején aranypapirból metszett koronát viselő leány is kiséri a királynét.

Az úrnapjának (slavnost Božího Tìla) csupán egyházi jelentősége van s egészen azon módon ünneplik, mint másutt. A körmeneten megszentelt s a négy oltárról szedett galyakat és koszorúkat a mestergerenda alá, vagy a képek mögé tüzik és aggatják s égiháború idején egy-egy csipetnyit elégetnek belőlük.

A nyári zivatarok és jégeső ellen varázslást is használnak, vagy harangozással és kürtöléssel űzik el. Az is szokásban van, hogy zivatar közeledtével egy egész kenyeret tesznek az asztalra, hogy ha be találna ütni a villám, és tűz támadna, a háznép el ne veszítse a lélekjelenlétét. A sütőteknőt meg a belsejével az épülettől elfordítva az ajtó elé állítják, hogy tűz esetén arra húzódjék az istencsapása, a merre a teknő néz.

A nyári napfordúlat idejét még mindenfelé Szent Iván-tüzekkel (ohnì svatojanské) ülik meg. Szent Iván estéjén (június 24) az egész környék hegyein és dombjain máglyák lobbannak fel és tündérmesébe illő képet varázsolnak a vidékre. A koszorúkkal ékes és varázsfűvel övezett ifjúság a tüzet körűltánczolja és a szerelmes párok egymást kézen fogva átszökik a máglyát. Ha ugrásuk sikerűl, azt jó jelnek tekintik. Ez éjen, azt tartják, aranyvirága van a páfránynak, s aki ilyent tud keríteni, az benne minden kincset föltáró bűbájos kulcsra tesz szert. A leányok ez éjjel kilenczféle füvet szednek, koszorút fonnak belőlük és hátrafelé egy fára dobják; a hányadik dobásra a koszorú a fán fennakad, annyi év múlva mennek férjhez. Elalvás előtt e koszorút a vánkosuk alá is teszik, hogy a jövendőbelijükről álmodjanak. Másnap reggel a koszorút folyóvízre dobják s nézik, vajjon szabadon elúszik-e, vagy fennakad? Amaz esetben nem sokára férjhez mennek.

Az olyan anyának, a kinek egy gyermeke már meghalt, nem szabad Szent Iván napja előtt sem cseresznyét, sem epret ennie, mert e napon a Boldogságos Szűz az égbe költözött gyermekek közt osztja ki e gyümölcsöket, s ha olyanra akad közöttük, a kinek az anyja evett belőlük, annak azt mondja: „Neked nem jut, mert az anyád elette előled”, s a szegény kicsike nem kap.

Valamely vasárnapra, vagy ünnepre esik a falu templombúcsúja (pout’), a szerelmes párok és az egész fiatalság találkozója. A templom előtti téren sátrak, bódék és árús boltok állanak tele mindenféle rövidárúval, játékkal és ékszerrel, meg az elmaradhatatlan mézeskalácscsal. Ott hemzseg az isteni-tisztelet után a falu fiatalsága és kölcsönösen ajándékokkal kedveskednek, aranygyűrűt, képeket, mézeskalácsot s más effélét vesznek egymásnak. Jó alkalom ez új ismeretségek kötésére is, a melyek nem ritkán házasságra vezetnek. Az eladó leányok épen ezért a legszebb ruhájukat öltik föl s telhetőleg fölékesítik magukat, kivált a nyakukra nem felejtik el föltenni az aranypénzekből álló nyaklánczot, mert abból, hogy mennyi ilyen aranypénzből áll a leány nyakéke, következtetnek a legények a hozomány kisebb, vagy nagyobb voltára.

Aratóünnep (obžinky). Liebscher Adolftól

A pout’ szó tulajdonképen búcsújárást jelent. A nép ugyanis nagyon látogatja a különféle búcsújáró helyeket, a hol valami csodatévő Mária-kép, vagy gyógyforrás van, a melyeknek meglátogatására nem röstell néha több napi útat is megtenni. Ilyenek a Pøibram melletti szent hegy, Altbunzlau, Maria-Zell, Albendorf (Vambeøice a Glatzi kerületben), Prága (Nepomuki Szent János sírja) és mások. A menetben fehér ruhás, koszorús leányok szépen diszített Mária-képet visznek, vagy csak a templomi zászló után halad az ájtatos tömeg, szent énekeket zengedezve. Zarándoklásuk czélpontján eléjök megy a helybeli pap híveivel és a harangok zúgása közben vezeti őket a templomba, a hol litániát tartanak.

Szent Margitról (július 13) az a szokásmondás járja, hogy ő vezeti az aratót a rozsba (sv. Markéta vodí žence do žita), mert ünnepe táján rendesen már érett a gabona, s megkezdődik a földeken az aratók sürgölődése. Előbb a rozsot, aztán a búzát, majd az árpát s legutoljára a zabot aratják a kaszások, a kiknek e munkájukban a fehérnép is segítségükre van, nyomukban sarlóval szedegetve markokba a leterített gabonát, a melyet aztán kepékbe kötnek. A gazdát, ha kaszásait künn a földön meglátogatja, „megkötözik”, vagyis körűlfonják szalmakötéllel, melyből csak váltságdíj árán szabadúlhat ki.

A gabona betakarításának vidám befejezése az aratóünnep (obžinky, dožinky).Aratás végével ugyanis a maradék gabonából a marokszedő leányok egy nagy kévét kötnek, melynek „az öreg” (baba, vagy starý) a neve. Ebbe a három–öt kepényi nagyságú kévébe néha egy munkásnőt is belékötnek, t. i. azt, a ki a kévekötésnél elmaradt a többi mögött. A leányok mezei virágokból és kalászokból kötött bokrétákkal díszítik keblüket s ugyanilyeneket tüzdelnek a legények is kalapjukhoz. Aztán egy nagy kalászkoszorút fonnak, a kaszáikat, gereblyéiket és sarlóikat is virággal koszorúzzák meg és felülnek az utolsó kévével, meg az összes arató szerszámokkal megrakott szekérre, melybe szalagokkal és virágokkal díszített lovak vannak fogva. Újjongás, danolás és nem ritkán zeneszó mellett vonúlnak be a gazda udvarára, hol annak, vagy az uraság tiszttartójának átadják a nagy kalászkoszorút és szerencsét kivánnak az aratás jó sikeréhez, a miért aztán megvendégelik őket. Zeneszó mellett tánczvigalom zárja be az ünnepet.

Az aratóünnephez hasonló módon tartják meg Rakonitz és Laun környékén a komlószedés (doèesná) és Melnik vidékén a szüret (vinobraní) ünnepét.

Ezzel a gazda a föld minden termését födél alá takarítván, a fáradságos munkaidő után egy kis pihenőt s mulatságot is engedhet magának. Ilyenre jó alkalmúl szolgál a templombúcsú, mely rendesen valamely őszi vasárnapra esik. Ennek ünnepére közelből s távolból összesereglik az egész atyafiság és az ismerősök és méltó vendégeskedéssel való megülésére már napokkal előbb folynak az előkészűletek. A cseh búcsúlakomák ugyanis közmondásos hírűek. Este a korcsmában tánczmulatságra gyűlik egybe a falu örege-ifja, melynél a helység előljárója az előkelőkkel együtt külön asztalnál (konšelský stùl) foglal helyet. A tánczban még a pantáta (gazd’uram) is ellejt egy-két fordúlót a panímámával, de természetes, hogy e mulatságból mégis az ifjúság veszi ki a javarészét. Az ünnepet követő hétfőn délelőtt van az ú.n. „aranyos”, vagy „szép órácska” (pìkná, zlatá hodinka), melyre a felcziczomázott leányok a korcsmába sietnek, hogy ott még legalább egy órácskáig kitánczolják magukat.

A régebben szokásos kosfejezés és a kecskebak ledobása emlékezetében él; a korcsma tetejéről ma már csak az idősb nemzedék emlékezetében él; ellenben még ma is dívik sok helyütt a kakas-ütés (sínání kohouta). Valamely szabad téren földbe ásott czövekhez kikötnek egy kakast, melytől mintegy 50 lépésnyi távolságra állanak a játékban résztvevők. A ki a kakas leütésére vállalkozik, annak bekötik a szemét, aztán egy fölállított hordót néhányszor körűl kell járnia, erre egy cséphadarót adnak a kezébe s azzal útnak eresztik. Sokszor épen ellenkező irányba indúl, mint a hol a kakas van és a levegőbe csapkod, a mi nagy hahotára fakasztja a körűlállókat. A kinek végre sikerűl a kakast leütnie, azt muzsikaszóval a korcsmába kisérik. – A búcsúnap után már mind rövidebb napok és hosszabb esték következnek, vége szakad minden mezei munkának, s a házi foglalatosságok kerülnek sorra, köztük nevezetesen a fonás és a tollfosztás.

Vásár (jarmark). Liebscher Adolftól

A fonóban (pøástky) való fonás szokása ma már csak azokon a vidékeken dívik, a hol kender terem és a hová a fonógyárak még nem hatoltak el. A fonóba, a hová a leányok télen át egész hamvazó szerdáig minden este eljárnak fonni, gyakran ellátogatnak a legények is, hogy ott a leányokkal eldalolgatva, mesélgetve, nekik udvarolva, éjfélig el-elmulassanak, a mikor aztán haza kisérik a leányokat. A fonó évszakzáradéka az ú.n. „hosszú éjszaka” (dlouhá noc). Farsang második, vagy harmadik hetében megvizsgálják a leányok, hogy melyikük font meg addig legtöbb kendert; ezt a legszorgalmasabbat megteszik királynénak, a ki a többit megvendégeli.

A tollfosztás (draní peøí) szintén a fontosabb téli munkák közé tartozik, mert minden anyának első gondja, hogy mentűl több tollal tömött ágyneműt adjon a leánya kelengyéjével. Az ugyanis a legnagyobb szégyen, ha a leány még egy rend ágyneműt sem visz hazúlról magával. A tollfosztás azonban koránsem jár akkora czéczóval, mint a fonás, mert vigyázni kell, hogy a pihe az asztalról el ne szálljon. Nem is csoda, ha csakhamar elálmosodnak mellette.

Kevésbbé fontos ünnepek a népélet szempontjából a halottak napja (dušièek), melyen (nov. 2.) a sírokat látogatják, azokra gyertyácskákat gyújtanak és egy dušièky (lelkecskék) nevű alkalmi kalácsot sütnek; továbbá Szent András (nov. 30., ólomöntés és másféle házasságjóslás) és Szent Borbála napja (decz. 4.), a melyen a leányok meleg helyre egy cseresnyegalyat ültetnek s azt szorgosan öntözgetik, hogy karácsonyra kihajtson; végűl Szent Miklós napja (decz. 6.), mikor a Mikulás egy ördög kiséretében házról-házra jár s megjutalmazza a jó gyermekeket. Mindezeket csak sebtében érintve, a télnek legszebb és a néplélek legköltőibb virágaival ékes ünnepére térünk át, a karácsonyra (vánoce). ennek ünneplése a karácsonyestével (štédrý veèr, decz. 24.) kezdődik, melyet még a gyermekek is megbőjtölnek, hogy meglássák az arany disznócskákat (zlatá prasátka). A vacsorára, melyen a háznépen kivűl az egész cselédség is közös asztalhoz telepszik, az asztalt fehér abroszszal terítik meg, s az eledelek sorából nem szabad hiányoznia a halnak és a èerný kuba nevű éteknek, melyet csipdelt tésztából és szárított gombából sütnek együvé. Egy fölös terítéket mindig készen tartanak ez estén valami „váratlan vendég” számára. Vacsora után mindenki megkapja a maga karácsonyi fonott kalácsát (vánoèka, šédrovka), almáit és dióit. Sőt még a házi állatok is részesűlnek az ünnepi ajándékból; a teheneknek egy-egy darab kalácsot adnak, hogy bőven tejeljenek; a kutya, kakas, gunár és gácsér fokhagymát kapnak, hogy „tüzesek” legyenek; a tyúkok elé köleskását és borsót hintenek, hogy szaporán tojjanak. De még a kútba is dobnak egy darab karácsonyi kalácsot, valamint almát és diót is, a halszálkákat pedig a gyümölcsfák tövébe ássák el, hogy termékenyebbek legyenek. A vacsora alatt elhullott kenyérmorzsákat a tűzbe dobják. A karácsonyfa idegen eredetű és csak a városokban dívik.

Kakas-ütés (stínání kohouta). Liebscher Adolftól

Vacsora után mindenféle jóslás járja. A sokféle sorsvetés közűl itt csak néhányat említünk. Ketté vágnak egy almát, s ha a magjai csillag alakjában állanak, az hosszú és boldog életet, míg a keresztalak halált jelent. A leányok, a kik fölötte kiváncsiak arra, hogy mikor és kihez mennek férjhez, kimennek a kertbe s ott addig ráznak egy fát, a míg kutyaugatást nem hallanak. A honnan az ugatás hallatszik, arra felé lakik a jövendőbelijük. Vagy megkopogtatják a tyúkólat, s ha onnan a kakas szólal meg, özvegyet, ha ellenben a tyúkok, legényembert kapnak férjűl. A szobában könnyen levonható czipőt, vagy papucsot dobnak a fejük mögé, s ha a czipő, vagy papucs orra az ajtó felé áll, a következő évben férjhez mennek. A sütő kemenczébe is be-benéznek ez éjjel, hogy annak sötét belsejében a jövendőt megpillantsák. Ha tüzet vélnek benne látni, az tűzvészt, ha holttest alakja rémlik eléjük, ez a házbeliek valamelyikének halálát jelenti, stb.

Éjfélkor a házi állatok, nevezetesen a szarvasmarhák beszélgetni kezdenek, de nem jó a beszédüket kihallgatni. Ugyanez órában a víz egy perczre borrá változik. Éjfélkor az éjféli misére mennek, s a ki ugyanekkor ki mer menni a temetőbe, ott megláthatja mindazokat, a kik a jövő esztendőben meg fognak halni, mert ezek a halottakkal együtt vonúlnak az éjféli misére.

Karácsony másodnapján (Szent István vértanú ünnepén, decz. 26.) a gyermekek házról-házra járnak a faluban köszönteni és koledálni és koleda-énekeket zengenek, a miért a ház asszonyától almát, diót, kalácsot s egy kis aprópénzt kapnak ajándékba.

Születés, házasság. Cseh néphit szerint születésük előtt a gyermekek az erdei gombák alatt (na houbách) tartózkodnak s onnan hozza őket a gólya, vagy a varjú (vagy a róka is). A varjú az ablakon át viszi, a gólya a kürtőn keresztűl ejti a gyermeket a házba. Mindjárt a születés után ellátogatnak a szomszédasszonyok a gyermekágyashoz és metéltes tyúklevest visznek neki (do kouta). Az újszülöttet megfürösztik, lepedőbe csavarják és az asztal alá teszik, hogy szófogadó legyen. A ki abba a szobába megy, a melyben a csecsemő alszik, annak – ha csak egy pillanatra is – mindenesetre le kell ülnie, hogy a kicsike álmát el ne vigye. Keresztelő után a komaasszonyokat és szomszédasszonyokat megvendégelik s kivált kalácscsal és édes pálinkával jól tartják. Ha a gyermek kihúzatja a fogát, dobja a kemencze mögé és mondja: Tu máš, liško (myško), kostìj, dej mi za nìj železnej. (Nesze, róka vagy egér, adok neked csont fogat, adj helyébe vas fogat.)

A cseh nép lakodalmi szokásai még sok érdekes vonást mutatnak és hagyományos szertartásaik bonyodalmas részleteit még a legaprólékosabb pontossággal megtartják faluhelyen. Valamire való lakodalom legalább három napig tart. Rendesen kedden kezdődik az esküvővel és csütörtökön a menyasszonynak új otthonába való elkisérésével ér véget.

A lakodalmon a družba (kérő, vagy szószóló, kit starosvat-, plampaè- vagy øeèníknek is neveznek) viszi a fő szerepet. A derék družba nagy becsben áll, mert ő a házasságszerző, a vendégeket ő hívja össze, ő rendezi az egész lakodalmat, mindenre neki van gondja, számos beszédet, felköszöntőt kell mondania; ő önt lelket az egész társaságba, a miért is kifogyhatatlannak kell lennie az ötletekben s mindent meg kell tennie arra, hogy a vendégek vidám ünnepi hangúlata elejétől végéig ébren maradjon. Szóval ő a lakodalom éltető lelke. A vőlegény (ženich) ifjú legénybarátai sorából egy, vagy több vőfélyt (mládenci), a menyasszony (nevìste) pedig ugyanannyi nyoszolyó leányt (družièky) választ magának.

A fonóban (pøástky). Liebscher Adolftól

A lakodalom előtti vasárnapon a družba az egyik vőfély kiséretében, rozmaringszálat tartva a kezében, körűl jár, hogy meghívja a lakodalmi vendégeket. A ki a meghívást elfogadja, a menyaszony szüleinek házába valamit küld a lakomához (baromfit, vajat, tojást, vagy egyebet).

Kedden korán reggel megismétlik a körútat s aztán a nyoszolyóleányokat a menyasszony házába vezetik. A meghivottak a vőlegénynél gyülekeznek, a hol reggeliznek, a mi után a vőlegény letérdel a szülei előtt s kikéri az áldásukat. Erre a menyaszony lakására mennek. Ha a menyasszony más helységből való, akkor a vendégek rácsos kocsin, a vőlegény és a vőfélyek pedig lóháton mennek érte. Útközben pisztolyokat durrogtatnak, a nők pedig dalolnak.

A menyasszony háza elé érve, annak kapuját zárva találják. A družba bekopogtat s bebocsáttatást kér, mire a szülők kinyitják a kaput, a menyasszony azonban barátnéival (svatbí) együtt a szobájába húzódik. Csak hosszú alkudozás után lép ki onnan s vőlegényével a szülei elé térdel; a kik megáldják őket. Mielőtt a templomba indúlnának, az egyik nyoszolyóleány a vőlegénynek egy, a menyasszonytól ajándékozott, ügyesen összehajtogatott csinos keszkenőt ad, a mely be hosszú, tarka szalagokkal czifrázott rozmaringszál van tűzve, a kalapjához pedig egy kis bokrétát tűz. Az összes vendégek is kapnak egy-egy rozmaringszálat, melyet a mellükre (a kabát gomblyukába, vagy a fűzőbe) tűznek.

Most a menet a templomba indúl. Elől megy a zenével a družba, aztán halad a menyasszony a vőfélylyel, majd a vőlegény egy nyoszolyóleánynyal s utánok a többi vendégek. Gyakran kocsin mennek az esküvőre, még pedig a menyasszony a nyoszolyóleányokkal négyfogatún, a vőlegény pedig ifjú barátaival lóháton kiséri őket. Útközben a nők apró kalácsokat (metáèky) dobálnak a nézők közé s az egész úton vége-hoszsza nincs a dalolásnak, újjongásnak. Esküvő után a vendégek vagy a korcsmába mennek, vagy ki-ki haza s ott várják a lakomára való újabb meghívást.

A lakomát a menyasszony szüléinek házában tartják s az az egész délutánon át benyúlik a késő éjszakába. A menyasszony az ú. n. „araasztal” díszhelyén, a szögletben ül s mellette a vőlegény, a vőfély, a nyoszolyóleány és az előbbkelő vendégek foglalnak helyet. Az étkek végtelen hosszú sorát jókora időközökben hordják föl, a miben a družbáé a főszerep. Neki minden fogást valami tréfás köszöntővel kell kisérnie és a szünetek közben is folyton azon lennie, hogy a vendégeket elmés beszédeivel és ötleteivel mulattassa. E mellett arra is ügyel, hogy minden vendéget jól kiszolgáljanak. A pecsenyénél kezdődnek a felköszöntők. A družba a mátkapárhoz lép, bort önt a nyoszolyóleányok poharába és sorban mindegyiket rímes mondókával szólítja meg, a mire a megszólított ugyanilyennel válaszol. Utoljára a vőlegénynek és a menyasszonynak tölt, a kiknek egyazon pohárból kell inniok. Mikor a kalácsot adják föl, a družba pénzt gyűjt a bölcsőre és pólyákra s a gyűjtött összeget a menyasszonynak adja. A kalács után következik a „kézmosás”. Egy mosdótálat, meg egy törülközőt hordanak körűl s minden vendég belemártja az újjait a vízbe, megtörülközik és aztán egy pénzdarabot dob a tálba. Némely helyütt a kézmosás után még az ú. n. „titoktál” kerűl az asztalra, a melyben tányérral lefödve valami, pl. nyers burgonya, egér, csirke, vagy más van, s aztán a menyasszonynak ki kell találnia, mi van az elébe állított tálban. Hosszas találgatás után végre leleplezik a titkot, s akkor aztán van nagy kaczagás a meglepetés miatt. A tálban lévő dolgot a menyasszony haza viszi magával. Említendő még a „borsódobás” szokása is. A lakoma vége felé ugyanis a nőszemélyek a férfiakat borsószemekkel (néhol mandolával, czukorkákkal, stb.) kezdik hajigálni, hogy a figyelmüket magukra tereljék. A férfiak viszonozzák e dobálást s eleinte csak egy, majd mindkét kézzel hajigálnak, úgy, hogy végűl valóságos borsózápor húll, és a székek, padok, asztalok és a padló egészen tele vannak borsóval.

Douba József: Nepomuki Szent János ünnepe a prágai Károly-hídon. Douba József festménye után.

Utoljára a družba egy nagy kalácsot visz be (homole a neve s hasonlít az oroszok korovaj-ához), melybe egy mindenféle nyalánksággal, czukorsüteménynyel, mandolával, dióval, almával s más effélével teli aggatott fácska van tűzve s azt a menyasszony elé az asztalra állítja. Az asszonyok és leányok ekkor egy nótát kezdenek, mely alatt a menyasszony egyre rázza a fát, ez pedig úgy van elkészítve, hogy egy bölcsőcske, vagy czukorbábu hull le róla, a mi nagy nevetést kelt a társaságban. Aztán ki-ki arra igyekszik, hogy valamit kaparítson a fáról; ez után a kalácsot fölszeletelik és elosztják a vendégek között.

A lakoma után az egész társaság a družba vezetése és zeneszó mellett a korcsmába vonúl, a hol éjfélig dalolnak és tánczolnak. Éjfélkor a menyasszonyt a vőlegényhez vezetik. Két zenész, a vőlegény a menyasszonynyal, a družba a nyoszolyóleánynyal és a nővendégek a menyasszony lakására mennek s miután az új házasokat hálószobájukba kisérték és az ajtót rájuk csukták, dalolva visszatérnek a korcsmába, a hol reggelig foly a mulatság. Korán reggel az egész társaság zenekisérettel a menyasszony fölkeltésére megy s aztán körűl járja a falut, minden ház előtt eljátszatva egy-egy nótát. Délben megint a menyasszony lakására gyűlnek, a hol újra megvendéglik őket.

Ebéd után érkeznek a vőlegény kocsijai, hogy a menyasszonyt és kelengyéjét elvigyék. A menyasszony érzékeny búcsút vesz szüléitől, s ez alatt fölrakják a holmiját, legalúlra a ládákat, almáriomokat, a sütőteknőt, stb., ezek fölé az ágyneműt, a legtetejére pedig egy öreg néne ül a rokkával. A menyasszony barátnőivel egy hatfogatú kocsiba ül. Ebbe fogják a legszebb lovakat, a melyeknek a farkába és a sörényébe piros szalagok vannak fonva. A férfivendégek külön kocsin, vagy lóháton mennek a vőlegénynyel. A zenészek az első kocsi lovain ülnek. Így indúl meg a menet, mi közben az asszonyok, leányok dalolnak, újjonganak, a legények pisztolyokat durrogtatnak (ez azonban ma már ritkább). Az úton a menetet ú. n. „vámszedők” állítják meg, a kik szalagokkal körűl font kötelet húznak keresztbe a kocsik elé, s a vőlegénynek borravalóval kell a tovább mehetést megváltania.

A vőlegény szüléi a kapuban várják a menetet s a kocsiról leszálló menyasszonyt áldásukkal fogadják, majd bevezetik a házba, mi közben először is a kályhalyukba kell néznie, hogy új otthonában megszokjék. Itt újabb lakoma következik, melyet megint mindenféle tréfa fűszerez. Ilyen a hídépítés játéka. A nők azt mondják a družbának: „Építs nekünk hídat, át akarunk kelni a Dunán; de olyan sűrűn ródd össze a gerendáit, hogy a menyasszonyunk át ne essék a padlóján!” Erre a družba a menyasszony elé az asztal egyik szögletére egy krajczárt s a szemben lévő szögletre egy másikat tesz. Az asszonyok azonban ezzel nem érik be, mert a „menyasszony nem tud akkorát lépni”, s a družbával sűrűbben rakatják a gerendákat, vagyis a krajczárokat. Ha a družba a krajczárnál is kisebb, vagy egészen értéktelen pénzt kever a többi közé, azt ledobják az asztalról, minthogy az ilyen „korhadt gerenda könnyen leroskadna”. Így kötekednek mindaddig, míg az asztal keresztben az egyik végétől a másikig ki nincs krajczárokkal rakva, a mikor aztán a menyasszony végig megy a hídon, a vőlegény pedig leemeli az asztalról és megölelvén, megcsókolja. A pénzt a zenészek kapják.

Utoljára van a menyasszony főkötőjének föltevése (èepení nevìsty). Az asszonyok bevezetik őt a kamarába, székre ültetik és kontyba kötik a haját. A družba beviszi a főkötőt, s az asszonyok közűl a legidősb, vagy a legelőbbkelő fölteszi a menyasszony fejére, a ki azt előbb kétszer leveti, míg harmadszorra végűl a fején hagyja. Ez alatt az ajtó előtt játszik a zene s a künn álló nők az alkalomra vonatkozó dalokat énekelnek. Ez után a menyasszonyt visszavezetik a szobába és átadják a vőlegénynek.

Halál és temetés. Betegség esetén előbb mindenféle háziszerrel tesznek próbát, aztán a javasasszonyt hivatják, hogy a betegséget „megigézze” (zaøíkati), vagy „megáldja” (zažehnati), s csak ha ez sem használ, akkor fordúlnak az orvoshoz. A beteg ágyánál gyertyaszentelőnapi gyertyákat gyújtanak, s mikor a beteg már a halálla vivódik, kinyitják az ablakot, „hogy a lelke kiszállhasson”. A halott szemhéját lefogják, testét megmossák, halotti inget adnak rá és egy deszkán kinyújtóztatják. Még mielőtt kihül, egy hajtincset is vágnak le a fejéről. A ház gazdájának halálát a méheknek is meg kell jelenteni, különben utána vesznek. Néhol a gazda elhúnytát a többi házi állatoknak, így a teheneknek és lovaknak is megjelentik. A halott mellett a szomszédság egész éjen át viraszt s a lelki üdveért imádkozik. A koporsóba oda teszik a halott mellé az imakönyvét, vagy egy rózsafüzért, szentképet, keresztet, nevezetesen pedig egy gyertyát és a fésűjét. Mikor a koporsót kiviszik a házból, a Szent Mihály lovával háromszor meg kell ütni a küszöböt, vagy három keresztet kell rá vetni, hogy a halott áldása benn maradjon a házban. A padot, a melyen a halott ki volt terítve, a székekkel együtt fölborítják, hogy a megholtat hamarább feledjék.

Hajadonnak a koporsóját legények, legényét koszorúlányok viszik. A koporsó sírbatételénél a jelenlévők mindegyike három marok földet vet utána, ezzel tanúsítván a halott iránti végső tisztességet. A temetést tor követi.

A szlávok népies színjátéka. Menèik Nándortól, fordította Katona Lajos

Csehország szlávjainak vallásos érzületéről tanúskodik a népies színjáték buzgó ápolása is, mely némely vidékeken egész a hetvenes évekig teljes épségében fenn tudta tartani a népművészet ez ágát. A középkori eredetű s a jezsuita iskolák színielőadásaiban új életre kelt népmúzsa leginkább az Eisenbrod, Semil és Hochstadt városoktól határolt hegyvidékre húzódott vissza, mikor egyebünnen már kiszorúlt. A népies színjáték legjelesb ápolóhelyei Lastiboø és Boskov helységek, s a legutóbbi időben a Hochstadt melletti Neudorf (Nová Ves)is. Az ötvenes években még a sík földön (kraj) is voltak oly helységek (min. pl. a Jièin melletti Vitinìves), a melyeknek lakói közűl többnyire a domkaøok színtársúlatokká egyesűltek s a téli estéken darabjaikat betanúlván, húsvétkor falujok környékén bemutatták játékukat. Más vidékeken, így Netolitz, Prachatitz, Hohenmauth, Senftenberg környékén s egyebütt is, a hol régebbi időben a jezsuita iskolák hatással voltak, elég sokáig virágzottak e népmulatságok, és csak korunk minden törzsökös népies vonást elmosó szellemének lassanként való terjedése elől hátráltak meg.

E népies színjátékok, melyekben a cseh népszellemnek II. József császár korát megelőző iránya tükröződik, mint egyebütt, itt is négy főcsoportra oszthatók. Az elsőbe tartoznak a karácsonyi játékok. Ezek azonban nemcsak az adventi időre vonatkozó evangeliumi eseményeket, hanem a középkori misztériumokhoz hasonlóan az egész ó-testamentomot is felölelik, minthogy az ú. n. paradicsomi játékkal kezdődve, az egész Krisztus előtti időt feltűntetik jelképes ábrázolatok rövidre összevont foglalatában. Az ország minden vidékén él még a szintén e körbe tartozó háromkirály-játék, mely azonban ma már a három napkeleti csillagjós rövid párbeszédévé zsugorodott össze, s többnyire az iskolából kinőtt suhancz-gyerekek adják elő. Ehhez hasonlag a Miklós-játék is mindinkább háttérbe szorúl ma már s csak halvány árnyéka a hajdaninak. A régi idők karácsonyi misztériumainak ma is élő emlékjele csupán a „bethlehemi jászol”, melyet némely falusi templomban s itt-ott a paraszt- és polgárházak szobáiban is látni még.

A második csoport a húsvéti játékokat foglalja magában, melyek az Üdvözítő keresztre feszítését és feltámadását ábrázolják. Jóllehet e játékok a bennük szereplő személyek nagyobb számával nem csekély akadályt gördítettek szélesebb körű elterjedésük elé, mégis épen ezek voltak mindenütt a legkedveltebbek, s húsvéttól kezdve nyár derekáig minden vasárnapon előadták őket, s az egész környék lakossága, sőt távol vidékiek is egybecsődűltek a nézésükre. drámai szerkezet és színpadi kiállítás tekintetében semmivel sem alábbvalók a középkori misztériumoknál, sőt már az iskolai drámán okúlt, voltakép ismeretlen szerkesztőnek elég ügyes keze is meglátszik rajtuk. Kardallal kezdődnek, mely rendesen a bőjti idő kedveltebb egyházi énekei közűl való s a darab egyes képei között ismétlődik. E képek az evangéliumi elbeszélés sorrendjében következnek egymás után. E közbe szúrt ájtatos énekeknek sorrendjében következnek egymás után. E közbe szúrt átjatos énekeknek legalább az a jó hatásuk volt, hogy a nézőben újra meg újra fölkeltették a vallásos áhítat hangúlatát, melyet netán megzavartak egy-egy jelenetben a tréfás alakok, minő a halál és az ördög, vaskos bohóságaikkal. A régi passió-játékokkal közös vonásuk e színműveknek az is, hogy kisebb-nagyobb képek sorozatából állanak s az egész cselekményt a néző elé tárják, nem bízván semmit sem a képzeletére, a mit magának kellene hozzá gondolnia. Épen ezért általában igen hosszúra nyúlnak s olykor meglehetősen unalmasok is, habár közben-közben egy-egy drámai erejű jelenet is akad bennük, minő pl. Iskariót és Judás alkudozása a főpapokkal és a nagy tanácscsal.

A harmadik csoportba az ó-testamentomi tárgyú játékok tartoznak, melyeknek Mózes, az egyiptomi József, Sámson, Tóbiás, Sámuel, Saul és Eszter a főalakjaik.

A negyedik csoport, melynek darabjaiban ép úgy, mint az előbbiében, nagy szerepe van már a Paprika Jancsi (Kasperle) alakjának és a melyen az egészen népies fölfogás már nagyon érezteti szétmállasztó hatását, – új-testamentomi, vagy teljesen újkori tárgyakat foglal magába, melyeken már a mindinkább fölvirágzó műdráma hatása is meglátszik. Ide tartoznak a Szent Iván-játékok, az újabb romantika kedvelt alakjai: Genovéva, Helena, a török császár leánya, Felsenburg grófja, a velenczei kalmár, a Comenius-féle „Világ labyrinthjá”-ból átvett alak, s egyebek közt az ördög hét köteléről szóló játék. Mind a kétféle csoportban többnyire nyers tréfájú s romlott nyelvű bohózattá sülyedt alá a régebbi komoly cselekmény, s inkább csak a legközönségesebb kiváncsiságot akarja kielégíteni, nem pedig a hallgatóság épületes gyönyörködtetésére szolgálni, a miért is csakhamar meg kell hátrálnia a műkedvelőktől is ápolt műdráma terjedése elől.

E népies színművekben tartalmuk egyszerűségéhez mért az egész megjelenítés is. Színpadúl és nézőtérűl többnyire deszkákból összetákolt födetlen színkör (tátrum-theatrum) szolgál, fehér vászon függönynyel és szegényes vászon szinfalakkal. Még gyakrabban csupán egy épen üresen álló csűrben ütött tanyát a népmúzsa s csak nagy ritkán vonúlt be valami tágasabb korcsma-szobába. A közönséget azonban a szegényes díszletek nem riasztották el s nem zavarták a darab élvezetében. A szereplő személyek ugyan igyekeztek annyira-mennyire szerepükhöz illő ruhában megjelenni, a mihez a régi hosszú és bő redőzetű férfiviselet alkalmasabb is volt a mainál, s így a házi ruhatár is kisegítette a legtöbbjét. Királyok, papok s más efféle főbb személyek rendesen külön jelmezt viseltek s vörös, fehér, vagy fekete vászon ruhájukon kivűl jelvényeikkel, koronájukkal, vagy papi süvegükkel eléggé különböztek a többitől. Nyomatékos, méltóságos beszédük is elütött a többi népségétől s maguktartásában is bizonyos előkelőségre törekedtek. Krisztus és a szentek alakjai a hagyomány szerinti jelmezekben léptek föl, melyeknek többé, vagy kevésbbé díszes volta természetesen mindig a társaság tehetősségétől függött. Sok helyütt egyszerű papiros díszítményekkel is be kellett érniök, s a közönség sokszor elég elnéző volt, ha egy-egy ismerősét a rendes vasárnapi ruhájában látta is föllépni.

A középkori színháztól kölcsönzött alakja volt e játékoknak a „prológ”, vagy „kikiáltó”, a ki a darab előtt a „komédia” tartalmát és tanúlságát elmondta s a nézőket csendre és figyelemre intette, végezetűl pedig a játszók köszönetét tolmácsolta s a következő előadásra is meghívta a közönséget, nem mulasztván el annak bőkezűségére is czélzást tenni.

A nézők vagy fapadokon ültek, vagy csoportokban álldogáltak a bekerített térségen. A bemenet csakis belépti díj mellett volt szabad; ez azonban kinek-kinek a tetszésére volt bízva, kivált akkor, ha az előadás jótékony czélú volt. Oly előadásoknál, a melyek bevételében a szereplők fáradozásukhoz mért arányban osztoztak, élelmi szerekkel s más efféle természetbeli járúlékkal is meg lehetett a bemenetet váltani. A játszó személyek minden tőlük telhetőt igyekeztek megtenni, hogy a következő előadások sikerét is biztosítsák, kivált ha rendes színészek is tartózkodtak a környéken; és ennek a versengésnek köszönhető, hogy Lastiboøban és Boskovban éveken át ugyanazt a darabot lehetett – bár módosított kiadásban – színre hozni, s ezzel az alkotó népszellem két mintadarabját későbbi nemzedékek számára is utánzásra méltó példáúl átörökíteni.

A szlávok népdala és táncza. báró Helfert József Sándortól és Hostinský Ottokártól, fordította Katona Lajos

Népdal az a dal, a melynek a nép a szerzője. A dal két elemből áll: szövegből és dallamból, s így a valódi népdal az lenne, a melynek a szövege és dallama együtt teremne a népénekes ajkán. S a kiindúlópont a legtöbb esetben csakugyan ez, még pedig kezdetben minden zenekiséret nélkűl, minthogy a népdalköltőnek rendesen ott, a hol dala születik, úton-útfélen, a mezei, vagy egyéb munkája közben, hangszere nincs a kezénél, vagy nem is ért esetleg semmiféle hangszerhez. A népdal továbbfejlődésében azonban igen gyakran oly folyamat is áll be, a mely épen az ellentéte a műköltészet és a műdal terén tapasztalhatónak. Emennek valamely műköltő szövege szolgál az alapjáúl, melynek a zeneszerző hozzáillő zenei kifejezést igyekszik adni. Híres költők kedvelt dalainak megzenésítésén több zeneszerző is versengve fáradozik. A népdalnál gyakran ennek épen az ellenkezője szokott történni. Megszületik, vagy csak előkerűl valahonnan egy-egy dallam, mind szélesebb körben elerjed a nép közt s attól fogva egész sor újabb meg újabb szövegek alapjáúl szolgál, a melyek hangúlatát a dallam keltette, s melyeknek tartalma a dallamhoz alkalmazkodik. Errr számos példát tudunk. Így az „Ach není tu, není” (Ó nincs itt, nincs) dallamára nem kevesebb, mint tizenkilencz, az ehhez nagyon hasonló „Jetelka, jetelka” (Lóherécske, lóherécske) nótájára tizenhét, a „Letela husicka” (Elrepült a libuska) kezdetűre ugyanennyi, a „K Pusperku je cesta zlatá” (Arany az út P. felé) dallamára pedig tizenhat különféle szöveget énekelnek; azonban kérdés, vajon az „Ach není” „Jetelka”, stb. az eredeti szöveg-e, s nem már szintén csak annak egyik változata-e.

Hasonlót tapasztalunk más irányban is. Komoly tartalmú népdalok gyakran valamely régi egyházi ének dallamához simúlnak; de olyanokat is ismerünk, melyek valamely népszerűvé vált zeneszerző dallamát kapják föl. Még gyakoribb azonban az az eset, hogy a dal szövege a táncz zenéjével párosúl. A cseh népnek régebbi elzárkózottabb korában nem csupán egy nemzeti táncza volt, mint a délszlávoknak az ő kolójuk, a gácsországi lengyelségnek a krakowiak, hanem épen oly kifogyhatatlan leleményű volt a cseh a tánczban és tánczzenében is, mint dalaiban, melyeknek sokszor a táncz közben született a verse. A zene víg ütemei, a mozgás túlcsapongó elevensége és heve volt az a mámorító forrás, mely a legények találékonyságának új meg új ösztönt adva, egyet-egyet közűlök rögtönző költővé avatott, a kit társai nyomban csatlakozó karként kisértek.

Így élt a cseh nép dala és táncza hosszú időn át a maga szűkebb körében, csak elvétve ismerve és méltányolva egy-egy nép-, vagy irodalombaráttól, egészen a jelen század húszas éveiig, a mikor Kolowrat gróf, akkoriban Csehország fő várgrófja, a cseh múzeum megalapítása alkalmából az egész országban fölhívást köröztetett a régi szokások, hagyományok és emlékek, s így a népdalok és dallamok egybegyűjtésére is. Ezekből 300 kerűlt egyűvé dallamostól együtt, melyeket Rittersberg János lovag adott ki 1825-ben Èeské národní písnì (Cseh nemzeti dalok) czímen, Prágában. Munkálata meglehetős kritikátlan volt, s a kiadó fínomabb zenei érzékének híjját is meglátni rajta. Ugyanez időtájt nyomatta ki (1822–1827) Èelakovský F. L. is mintegy 200 cseh dalból és dallamból álló gyűjteményét. A cseh nép dalkincsét azonban úgy a szöveghez, mint a zenéhez való teljes értéssel Erben Károly Jaromir iktatta be maradandó birtokúl az irodalomba. 1842-től 1845-ig jelent meg Prágában Pospíšilnél gyűjteményének a szövegeket tartalmazó három követkéje Pisnì národní v Cechách (Csehország népdalak) czímmel, melyek 1852 és 1856 közt már második kiadást értek. Az Erbentől gyűjtött dalok közűl pedig 500 külön jelent meg 5 füzetben Martinowsky J. P. zongora-kiséretével. A hatvanas évek elején Erben újabb gyűjtemény kiadásába fogott, mely Prostonárodni èeské písnì a øíkadla (Cseh népdalok és közmondások) czímmel egy kötetbe foglalva 1864-ben látott napvilágot, míg a hozzá való dallamok (kiséret nélkűl) már 1862-ben megjelentek. Az Erben gyűjtötte szövegek egy negyedszázadon át való szakadatlan kutatás, jegyezgetés, rendezés és megrostálás után majdnem négyszer annyira szaporodtak, a dallamok száma pedig 811-re növekedett. E mű újabb kiadása azon pótlásokkal és javításokkal együtt, melyeket Erben maga jegyezgetett be kézi példányába, a megboldogúltnak arczképével 1886-ban jelent meg Hynek Alajosnál Prágában. Számos, de koránsem az összes cseh népdalok német fordításait tartalmazzák a következő művek: Düringsfeld Ida „Böhmische rosen” (Boroszló, Kern J. U. 1851); Klapp Mihálytól tíz dal mutatványképen a Prutz-féle „Deutsches Museum”-ban (1853); Waldau Alfréd (valódi nevén Jaroš József) „Böhmische Granaten” (Prága, Ehrlich 1858). A müncheni Malybrok-Stielerné is fölvett saját költeményei gyűjteményébe (Prága, Ottó 1887) 22 cseh népdalt részben igen sikerűlt fordításban. A cseh nép tánczairól részletesebb ismertetést Waldau Alfréd „Böhmische Nationaltänze” czímű tanúlmányában (Prága, Dominicus 1859) találhatni.

Sucharda Szaniszló: „A bölcsődal”. Az eredeti dombormű után.

Tartalmát illetőleg a népdal elbeszélő, vagy lantos természetű a szerint, a mint dalolható szavakban leír és elbeszél, vagy pusztán hangúlatokat és érzéseket tolmácsol. Az elbeszélő természetű népdal terén megint vallásos és világi tárgyúakat lehet megkülönböztetni. „Boldogságos Szűz Mária fiát hordva szent méhében a világot járja vala”; itt is, ott is bekopogtat, szüléséhez szállást kérve, végűl egy kovácshoz kerűl, a ki így útasítja el: „Hogy adhatnék szállást neked, mikor az én legényeim éjjel-nappal kalapálnak s a tűz nálunk ki nem alszik?” Utoljára egy üres istállóban lel hajlékra. Egy másik ily vallásos tárgyú dalban „Az Úr a paradicsomban járkál, Ádám előtte térdre borúl”; most a „kék virággal nyíló fa” megjelölése következik, a melynek gyümölcsét Ádámnak és Évának nem szabad megízlelniök, sat. Az ének a hagyomány szerint a cseh testvérektől ered, s régebben a menyasszonynak a templomba való menet előtt ezt énekelték, a végén így fohászkodván fel:

Krisztus, a te szenvedésed Törülje el bűneinket; Üdvözítőnk fenn a mennyben, A pokoltól ments meg! Amen.

Ez énekek rimei helyenként semmivel sem jobbak a fordításéinál, mert bizony a cseh népdalban nem ritkák az ily rimek sem, minők: kapradínavrátí. Gyakran puszta összecsengéssel is beéri a népköltő, minő példáúl kù –dù, vagy øíct–víst.

A nyelvtan szabályait is föláldozzák sokszor a keserves rimnek, mint abban a nagyon elterjedt csinos dalocskában, a mely így kezdődik:

Na tý louce zelený (zelené helyett) pasou se tam jeleni

(Zöld mezőben legelnek a szarvasok –)

a hol a rim sem egészen kifogástalan a sorvégi kemény ý és lágy i hiányos összecsengése miatt. Ritkább a rimnél a népdalban az alliteráczió, minő pl. kukalka kukala kuku (kakukkolt a kakuk).

Mint valamennyi szláv törzsnél, kétségtelenűl a cseheknél is nagy szerepük volt hajdan hősénekek vándor lantosainak. Ilyen epikus dalokból azonban vajmi kevés maradt fönn; feledésbe merítette őket az idők haladtával változó ízlés, a mely újabb tárgyakhoz fordúlt. Sőt az újabbakból is igen kevés maradt meg. A történelmi tárgyú dalok közűl tartalmával csak egy (a Miletínští sousedi = Miletini szomszédok) ér vissza a XVI. és XVII. századig, s mindössze öt-hat fűződik a sanyargató hétéves háborúig. Elpanaszolják ezekben, hogy a bajor, de főleg a Brandeburk elrabolja tyúkjaikat, lehúzza az ingüket, de még a bőrüket is, felgyújtja házaikat, de „Vávűvra koma, Øíha bátya, szebb időket érünk még majd, melyek mindent jóvá tesznek, megérjük még nem sokára, mint a lúd a kalásznövést”. Mint e csekély mutatványból is látszik, e viszontagságos idők emlékei nem igen tűnnek ki históriai jellemük és az epikus dalokat másutt megkülönböztető magasabb lendület által, hanem jobbára csak afféle parasztos keserű humor csillan ki belőlük, a mely inkább a lyrai dalok körébe utasítja őket.

Manes József rajza a „Távollévő” (Vzdálená) czímű népdalhoz. A prágai hazafias műbarátok társúlatának birtokában levő eredeti után.

A világi tárgyú epikus dalok vagy általános emberi helyzetekre vonatkoznak és ily hangúlatokat tolmácsolnak, mint a bánatosan megható „Árván maradt egy két éven alóli gyermek” kezdetű, a mely a szívtelen mostoha rosz bánásmódját sínylő árva gyermek szenvedéseit írja le; vagy valami rendkivűl megkapó esemény a tárgyuk, mint pl. a gyermekgyilkos anya kivégzése, vagy a szegény Václavíèek, a ki szerelmi őrjöngésében hármas gyilkosságba esett. Olyanok is vannak köztük, melyeknek tárgya azzal vallja magát ősréginek, hogy némely mesékéhez hasonlag más népeknél is föltalálható. Ilyen az iharfába varázsolt leány, a két tündértől elcsábított szép juhász, a Bürger-féle Lenore módjára elragadott ördög menyasszonya, a melyek aligha cseh földön termettek. A három lovagról szóló ének, kiknek egyike a korcsmáros leányt a saját, kis korában elrablott hugának ismeri föl, a cseh földolgozás szerint „nem messze Kolintól” jelöli meg az esemény színterét, a miben talán a német Köln város neve rejlik, minthogy az efféle tárgyú dalok közös tulajdonai mindazon népeknek, a melyek közt vándorló czigányok kóborolnak. Cseh nyelven két dal is foglalkozik e tárgy különböző kiszínezésével.

Volt idő Csehországban is, a mikor a műdal terén az ábrándos, érzelgős, bánatos hangúlatúak voltak divatban s így a népdalból is csak ezt a sajátságot akarták kiolvasni. E kor fölfogásának visszhangja még az is, mikor Neruda János az 1891-ki cseh jubiláris kiállítása alkalmára megjelent értekezésében azt állítja, hogy a cseh népdalban az elegiai elem, a mélabús sóvárgás az uralkodó, és ezt a cseh népnek politikai önállósága elvesztése óta tartó nyomott helyzetéből magyarázza. Ehhez azonban mégis némi szó fér talán. Az epikus dalnál már a tárgy természetével jár a komoly, borongóbb hangúlat, a nélkűl, hogy politikai okokban kellene magyarázatát keresnünk. A csehek lyrai dala ellenben más szláv törzsekétől, pl. a kis-orosz dumy-któl nagyon is eltérőleg sokoldalú változatosságával és élénkségével tűnik ki s egész skálája megvan benne az érzéseknek, a mely a mélabús bánatosan kezdődve, a vidámon, sőt kicsapongón végződik. Ha a szerelmi dalok közt – már pedig ezek vannak itt is, mint más népeknél, nagy többségben – gyakoriak a kielégítetlen vágy, viszonzatlan szerelem, elvesztett boldogság miatti bánatot kifejezők: az elég könnyen érthető és egyebütt, sőt a műköltészetben sincs másképen. Ebből magyarázható a sok ó-val felsóhajtó dal, a melyekre Neruda, mint állítása bizonyságaira hivatkozik. Ezen Oh-hal (a csehben Ach-hal) kezdődő dalok közt leghíresebb az, mely az özvegy emberhez erőltetett leány panaszát (Oh, nem ez, nem ez az, a mi engem boldogít) tartalmazza. A dal az egymástól elszakított szerelmesek fájdalmas búcsúzásával végződik.

Néha azonban a legény elég hamar megvigasztalódik. Alig vált el kedvesétől a „zöld fa alatt”, kimegy az erdőre, ott egy verset hangosan elkesereg, aztán hirtelen félre csapja a kalapját (klobouk na stranu) s felkiált: „Ej haj, feledem a leányt s megint víg leszek!” A hűség és állhatatosság különben sem nagyon bántja a legényt (mládenec) a népdalban. az egyik példáúl haldokolva ezt iratja a sírkövére: „Itt nyugszik egy ifjú teste, ki a lányokat szerette. Erre járó szép szűzecskék, imádkozzatok érette.” Ha a leány kiadja neki az útat, hetykén félre csapja a süvegét s azzal más után néz, hisz „a nap nem csak egy virágra süt”, „van leány elég, mint bogyó a borókabokron”. Ha pedig a leányban van a hiba, ha csapodár, szeszélyes, „czifra Kata”: akkor azzal a jámbor óhajtással válik el tőle a legény, hogy „az Isten nyila üssön minden hamis leánynak a szívébe”. Vigaszt ilyenkor is könnyen talál:

„Tövis közűl nem kell nekem a rózsa, Hamis lánynyal többé nem állok szóba.”

Vagy pedig: „Utánad, lelkem, könnyen füttyentek egyet!” Sokkal ritkább a népdalban, – mint már a női természettől is egyezőbb, – hogy a leány is könnyen és hamar vigasztalódik. De erre is akad példa. Példáúl a legény háborúba megy. A leány azzal bocsátja el, hogy „biz én nem masérozok utánad”. Még könnyebben veszi a leány a dolgot akkor, ha a legény más leányért hagyja őt cserben, mint pl. az „Úgy-e, úgy-e, messze néked most az út mi hozzánk?” kezdetű pajkos dal. Ilyen az is, a mely olyan olcsónak mondja a férfit, hogy egy tuczatot kapni belőle egy-egy fél almáért, még pedig vad almáért!

A korcsmában, a hol a férfiak a jó „vörös” sör mellett mulatnak, az ifjúság meg a tánczban leli kedvét, vagy búcsúnapon, mikor mindenki vígad s forog a pecsenye a nyárson, olyankor bizony a dal is a pajzán tréfa, sőt olykor a sületlen bohóság hangján tör ki s ilyeket is hallani: „Tudjátok-e, mi az újság? Koplaló az Üres-zsebnek ellopta a tarisznyáját”. Vagy: „Lába-nincsen felmászott a körtefára rákot szedni, Karja-nincsen kapja magát s követ hajít utána”. A leánynak rongyos a szoknyája, a legénynek nincsen újj a kabátján, de azért sebaj! Csak csinos legyen a leány, a legény meg víg gyerek, akkor könnyű szívvel dalolják, hogy: „Házat vettem Prágában, csak azt nemtom, merre van”. az ilyen, még mindig a tisztesség határai közt maradó jókedv korlátain is túlcsapnak azok a pajzán legénydalok, a melyekről trágár tartalmuk miatt is csak annyit mondhatunk, hogy számuk kivált újabb időben veszedelmesen szaporodik.

E vaskos és részben igazán szennyes, de jobbára csak a néphumor fattyúhajtásainak tekinthető termékekkel jól eső ellentétben állnak a gyöngéd érzés oly szép tanújelei, a melyek a műköltészetnek is díszére válnának. Mert a valódi népdal szemérmes érzületű, s ha elvétve egy-egy kis érzékiségre, ballépésre való czélzás fordúl is elő benne, rendesen csak sebtében és szégyenlős tartózkodással van érintve, mint pl. mikor a leány tőle messzire távozó szeretőjétől búcsúzva így sóhajt fel: „Tisztesség, tisztesség, hol találni téged? A kertben nem virágzol, a mezőn nem termesz”.

De még az ily leplezett szabadosságok is, ha ugyan azoknak nevezhetjük őket, csak ritka kivételek a népdalban általán uralkodó tiszta, hű szerelem hangjai mellett. Milyen megható pl. a Hermann és Dorottya (Hermann a Dorotièka) története, a kiket közös sírba temetnek, a hol szép csendesen, „mint testvér testvér mellett”, pihennek. Vagy az erdőn egy kidőlt fa alá temetett szerető pár esete, a kikről azt mondja a dal:

„Jót tett velük az a nagy fa, Hogy mindkettőt agyoncsapta. Legalább az egyikük most A másikat nem siratja.”

Minő mély érzés szól a háborúba ment kedvesére gondoló leány sóhajából, a ki „annyiszor üdvözli szeretőjét, a hány fűszál terem a réten, s annyi áldást kiván reá, a hány cseppje van az esőnek”. Pedig mi mindent nem szenvedett már érte s mi mindent nem kell még szenvednie! De ő érte szívesen eltűr mindent. Leányos félénkségét is legyőzve, még a lovát is szívesen tartja, míg a legény felül reá. Vagy milyen megindítók a bölcsődalok:

„Aludj, aludj el, szívecském, A világért nem adnálak, Aludj el a Jézuskával, Aludj el az angyalkákkal!”

Manes József rajza a „Vigasztalás” (Potìcha) czímű népdalhoz. A prágai hazafias műbarátok társúlatának birtokában levő eredeti után.

Szívhez szóló a szegény árvák panasza, kiknek meghalt az atyjuk s utána nem sokára sírba szállt az anyjuk is. Most kimennek a temetőbe s ott így sírdogálnak: „Anyánk, édes anyánk, kire bíztál minket?” „Kire másra gyermekeim, – szól az anya lelke, – mint a jó Istenre! Ti ketten, a kik már nagyobbacskák vagytok, vigyázzatok híven egymásra; a legkisebb fiúcskáról meg majd gondoskodik az Úristen”.

Külalakját illetőleg két jellemző vonása említendő a cseh népdalnak. Az egyik a kicsinyítő képző gyakori használata, a mely elég gyakran az élettelen tárgyak neveihez is oda tapad. A másik pedig a dal, még pedig nem csupán a lyrai dal vezérgondolatának valami külső tárgyhoz, vagy jelenségéhez, legtöbbnyire természeti képhez való fűzése, a mely gyakran semmiféle benső összefüggésben sincsen ama gondolattal. Így példáúl: „Új malomra folynak a víz cseppjei, – hej de nehéz szívünk ellen szeretni”. Vagy: „Miféle fű a páfrány? Prágába visznek, szép leány! Mondd, micsoda cserje a labdarózsa; nem látott vidéknek léssz a lakója”. Gyakran és mélyebb értelemmel szerepel ily képben a rózsa, még pedig hol öröm, hol fájdalom jeléűl, ép így az alma, a bokrok közűl leginkább a labdarózsa (viburnum opulus). „Húll a rózsa levele, itt hagysz, szívem szerelme.” „A rózsának a tövise, szúr mint a lány hamis hite; Rózsatövis a kezemet, csalfa leány a szivemet.” A csapodár leányhoz így szól a legény: „Gurúl, gurúl a piros alma, – vajon kié léssz, kedves leányka?”

A szülői háztól búcsúzó menyasszony ezt mondja az anyjának: „Nem sokára elszakítnak tőled, mint az almát a fájától”; barátnőinek pedig: „Nem sokára el kell válnunk, mint a szemnek a kalásztól”. De a vőlegénye vigasztalja: „Labdarózsám, a csurgóba miért állsz? – Talán félsz, hogy a nap heve elszáraszt? Ne félj rózsám, maradj itt, – rám is gondolj egy kicsit”, sat.

De a kicsinyítő képző használata és a természeti képből való kiindúlás, bármily gyakoriak is a népdalban, annak mégsem teszik annyira a lényegét, hogy az oly költemény, a melyben előfordúlnak, már csak ezért is mindjárt népdalnak volna mondható, s viszont van akárhány népdal, a melyben sem az egyik, sem a másik nincsen meg. A népdal legjellemzőbb sajátsága hangúlatának és kifejezésmódjának őszinte eredetisége. Újabb költők hébe-korba nem minden siker nélkűl próbálkoztak meg a népdal utánzásával, néha pedig épenséggel egy-egy kész népdal tovább szövését kisérlették mg annak szellemében és nyelvezetében. E nemű példák közűl a legismeretesebb az Ole Bull mélyérzésű játéka révén az egész zenevilágban meghonosúlt Sil jsem proso na souvratí (Kölest vetettem a barázdába) bánatos panaszának négy további versszakkal való kibővítése Polák Milota Zdiradtól. Erben nem habozott Polák versszakait is gyűjteményébe fölvenni s ezzel népdalnak elismerni. De nem helyesen tette, mert e műdalok minden jelessége mellett is bárki könnyen föl fogja ismerni, hogy a Polák-féle négy szak mesterkélt, az eredeti első versszak naív egyszerűségéhez képest. Van-e különben kedveltebb, szélesebb elerjedésű és így népszerűbb cseh dal, mint a Kde domov mùj (Hol az én hazám), melynek a szövegét műköltő s a dallamát zeneszerző írta? S mégis népdallá lett mindenütt, a hol a világon csehek laknak, népdallá legalább e szó azon értelmében, a minőben az osztrákok a Haydn-féle császárhymnust ilyennek tekintik. De népdalnak oly értelemben, a minőben mi e szót itt veszszük, a Kde domov mùj nemcsak származásánál, hanem úgy költői, mint zenei jelleménél fogva sem mondható. Egyébiránt hogy mi minden nem válhatik népszerűvé, arra elég az At’ se pinkl hází kezdetű sületlen nóta, melyet a hatvanas években minden útczán daloltak, fütyültek és kornyikáltak a nélkűl, hogy azért a szó valódi értelmében népdal vált volna belőle.

Korcsmai táncz (a Tausi kerületből). Douba Józseftől

Mily termékenyítőleg hatott a szláv népdal más téren is, mutatják Manes József rajzai, melyek közűl mi is közöljük a Vzdálená (A távollévő), és a Potìcha (Vigasztalás) czímű népdalokra vonatkozókat. E dalok így hangzanak:

Hej, te hegy, de magas vagy, Szeretőm, de távol vagy! Hegyek vannak közöttünk, Elhervad a szerelmünk.

Hervad, hervad, míg elhervad; Vigaszt nékem semmi sem ad, Semmi többé e világon, – Oda van a boldogságom!

Búsúl a férj s feleség: Elfogyott az eleség. Ám szólt az Úristen.

Hogy van neki bőven, Ad ő lisztet egy zsákkal, Hogy lakjanak jól fánkkal.

Azzal a gyermekded nyíltsággal, a melylyel a nép dalait alkotja és énekli, együtt jár az is, hogy a dallamok ép oly hű tükrei nemzeti vérmérsékletének, mint a szövegek. Jellemző vonása az egész cseh népzenének a rhythmikus motivumok gazdagsága, melyek az ütemek változatossága és a dallamok szabad tagolása mellett is mindig kerek egészszé alakúlnak. Az ütemek közűl a hármasok vannak ugyan többségben, de azért a kettősök sem szorúlnak háttérbe. Az ütemek változatosságának egyik fő oka a cseh nyelv természetes rhythmikájának hatása, melyben a hangsuly független lévén a szótag mennyiségétől, már ebben a szabadságban is kimeríthetetlen bősége kinálkozik a rhythmikus kapcsolatoknak, mi által a népdal mindenkorra meg van óva a színtelen egyhangúság veszedelmétől s egyúttal nemzeti jellemének fönmaradása is biztosítva van. Így pl. az Erben gyűjteményében lévő 800 dallam futólagos átnézése közben is azonnal észre fogja venni minden zeneértő azt az érdekes vonást, hogy (néhány említést is alig érdemlő kivételről nem szólva) a cseh népdal nem ismeri a felütést (anakrusis), hanem rendesen a hangsulyos ütemrészszel kezdődik, a minek az az oka, hogy a cseh nyelvben a kimondott szó hangsulya is mindig az első szótagon van.

A kemény (dur) hangnem annyira uralkodó a cseh népdalban, hogy a lágy (moll) hangnemű darabok és a középkori egyházi zene egyes hangnemeinek ritka emlékei nagyon csekély kisebbségben maradnak. Ellenben már a morva népdalok közt körűlbelűl egyenlő számmal vannak a kemény és a lágy hangneműek, ha a mai cseh kemény és lágy hanglétráinkkal rokon, de velük nem egészen egyező skálákat is számítjuk. A cseh és a morva dalok egybevetése különben is fölötte érdekes tanúlságokra ad alkalmat. Nem egy dal mind a két szláv nyelvű tartományban honos és legfölebb némi változati eltérés mutatkozik benne itt is, ott is; de azért jóval több a közös szöveg, mint a közös dallam. E mellett Morvaország néprajzilag is változatosabb lévén, az egyes törzseknek sajátszerű jellemükhöz való szivós ragaszkodása népdalaikban is igen határozottan mutatkozik; míg Csehországnak régóta egygyé olvadt szláv népességénél e hajdani törzsbeli különbségek már sokkal inkább elmosódtak. Ezért a cseh dallamok nem is dicsekedhetnek azzal a dús változatossággal, mint a morvák; ellenben alakilag fejlettebbek, a nyugat-európai zenéhez közelebb állók a nélkűl, hogy azért eredeti szláv jellegüktől megválnának.

A legtöbb népdallam üde pezsgésű, gyakori és kiemelkedő hangsulylyal, sőt olykor ütemváltozással is élénkített rhythmusa által tűnik ki, amelyre a cseh népnél ősidők óta nagy gonddal és kedvvel ápolt tánczzene nem csekély fejlesztő hatással volt. E dallamok rendesen derűlt, sőt olykor nem minden pajkos él nélkűli és néha pajzán szövegeket kisérnek, melyekben híven tükröződik a nép könnyelmű, izgékony vérmérséklete. E majdnem kivétel nélkűl kemény hangnemű dallamok példájaképen álljon itt a következő, mely szövegében és zenéjében egyaránt találó kifejezője a titkolt szerelem boldogságának:

Oly dalokban, a melyek gyöngédebb, lágyabb, olykor borúsabb hangúlatot fejeznek ki s meleg, igaz érzéssel telvék a nélkűl, hogy azért ennek naív őszintesége édeskés rajongásba csapna át, ez érzésnek megfelelőn a lágy hangnem is nagyon találón érvényesűl. E csoportban is a szerelmi dalok vannak ugyan többségben, de akadnak köztük balladák és elmélkedő énekek is; emezek közűl való az alábbi dal is. Néhány magvas szóval van benne elmondva az egyszerű, józan eszű ember egész életbölcsesége:

A népdaltól nem választható el a nép hangszeres zenéje. Otthon ugyan, meg úton-útfélen, erdőn s mezőn a nép rendesen minden zenekiséret nélkűl énekli a maga egyszólamú dalait, de a korcsmában a táncznál, a víg lakodalmi menetnél s más ünnepi alkalommal muzsikaszó mellett mulat. A zenészek mindenütt ott vannak. Hisz a cseh nép zenei tehetsége koránsem szorítkozik pusztán a dalra, s méltán dicsérik még az egyszerű földmívelőben is a hangszeres zenére való kiváló hajlamot. A legszerényebb falusi banda is, a melytől mélyebbre ható zenei kiképzettséget úgy sem vár senki, legalább előadása természetes hevével tűnik ki, mely az igazi zenészvér tanújele. Ma ugyan már nem egy hajdani népies hangszer kiment divatból, csak emléköket őrzik némely régi tudósítások és képek. Mások, mint a czimbalom (cymbál) és a duda (dudy) csak a jelen században szorúltak mindinkább háttérbe a hegedű, klarinét és vadászkürt, stb. elől. A czimbalom ma már ritkaság, míg a duda legalább nyugati és déli Csehországban még itt-ott használatban van a népies hangszerek közt. E zeneszerre különben a népköltészet is vet egy dicsőítő sugarat a híres Švanda dudásról szóló mondában, kinek a nevét a tréfa, móka népies neve (švanda) is őrzi. Ez a híres dudás, mint mondájának egy alighanem újabb változatában halljuk, az ördögnek és czimboráinak is muzsikált egykor tánczukhoz.

Természetes, hogy ily körűlmények közt a hangszeres zene nem maradhatott a népdalra hatástalan. Arról a hatásról, a melyet a tánczzene a népdalok rhythmusára gyakorolt, már szóltunk. Itt azonban a tulajdonképeni tánczdalról kell még szólnunk. A tánczzene ugyanis nem mindig eredetileg is szöveges dal származéka, sőt a legtöbb esetben épen megfordítva, egy-egy eredetében puszta tánczzenének született dallamra rögtönöz mulatság közben a jókedvű ifjúság valami alkalmas verset. A cseh dalok közűl oly sok árúlja el ezt az instrumentalis zenei eredetét, hogy ép ebben egyik megkülönböztető vonásuk rejlik, a többi szláv népek dalaival ellentétben. Hogy a dudának e részben nagy szerepe volt, az könnyen érthető. S valóban meglehetős számúak még ma is azok a dalok, a melyeket valaha duda kiséretéhez énekeltek, vagy a melyek legalább is dudanótákból fejlődtek. Némely nagyon fölkapott ilyen daloknál a nép ott, a hol épen dudás nincsen, mai napság dongókarral maga zümmögi a dalhoz hangszer híjján a kiséretet. E dalok egyike, a melynek dallama a kozák nevű táncz kisérője, a következő:

A cseh nép tánczzenéje különben nem maradt hona szűkebb határai közt. Nem egy táncza meghonosodott a külföldön s ott változatos új alakúlatok szülője lett, a melyeken azonban még mindig fölismerszik a származásuk. Így pl. századunk elején egész Németországban tánczolták a kalamajkát és a rejdovákot, a mely Francziaországban is eljutott s ott a ballet is fölkarolta. A harminczas években aztán a polka merűl föl, a melynek tánczlépése nyilván az écossaiseszármazéka. Ezt ugyanis a múlt században faluhelyen is mindenfelé járták, a polkának azonban zeneileg mégis egészen sajátszerű rhythmikus menete van. Eredetileg madìra és nimra néven jelenik meg s egy népdal zenéjére tánczolják. Nem sokkal utóbb, 1835-ben azonban megszületik Hilmar F. Mátyás kopidlnói tanító „Esmeralda-polká”-ja, a mely alfajaiban és vegyes változataiban töméntelen sokaságú nemzetközi ivadék ősévé lett.

Más részt pedig egyes idegen eredetű tánczok is kész fogadtatásra találtak már a múlt századokban a cseh népnél, sőt maradandó nyomokat is hagytak a zenéjében. Ennek a legkiemelkedőbb példája a menuet, mely alighanem már a XVII. század vége felé kerűlt Francziaországból cseh földre s itt idővel minet néven nemcsak a városi termekben, hanem a falukban is egészen népszerű tánczczá lett. Mily szívesen alkalmazták a menuet-zenét népdalokra, vagy legalább hány esetben szabták ezek dallamait a menuet mintájára, annak elég példáját látni Erben gyűjteményében.

A cseh népdallamok közűl némelyek egész határozottan több százados múlttal dicsekedhetnek. Így a Sedlák z Prahy jede (Megy a paraszt Prágába) 1609-ig nyomozható vissza; a Proè kalino (Labdarózsa, miért…) dallamát különféle változatokban már a XV. és XVI. században is énekelték, s ugyane kornak egy másik dallama, a Pìkná Káèa trávu žala (Szép Kati füvet kaszált) nótája többé-kevésbbé elváltozott származékaiban még ma is él. Számos mai dalnak pedig régi egyházi énekek lehetnek az ősei. A legtöbb dallam azonban a XVIII. századból való, míg a jelen század csak vajmi keveset szült, így a megható

Hej, te hegy, de magas vagy, Kedvesem, de távol vagy,

dallamát, melynek némelyek szerint a szerzője is ismeretes és állítólag valami Bechynì nevű katona, a ki a harminczas években Kuttenbergen megölte a szeretőjét s a königgrätzi börtönben költötte e bánatos dalt. Még inkább elmondható ez a szövegről, melyek közűl nevezetesen a rémes gyilkosságokról s más rendkivűli esetekről szólók nagyobb részt régi eredetűek. Egyebekben is jobbára a múlt század folyamán és a jelennek közepéig uralkodó állapotok tükröződnek a cseh nép dalában.

Dudás. Wahle Frigyestől

Egyfelől a keserves katonai szolgálat, mely a könnyelmű, vagy kétségbeesett legényt, ha egyszer a színes hajtókájú „fehér kabát” s a kard, meg a karabély rajta van, egyszer s mindenkorra kiragadja övéinek karjai közűl, örökre elszakítja a kedvesétől, kit a bátyjára, vagy a pajtására bíz. A népdalban még igen sűrűn hallik a sorozás előtti idők panasza, a mikor még kötéllel fogták s verbuválták a katonát. Sajátszerű, hogy huszárokról, még pedig az u. n. „kis huszárok”-ról is gyakran van e katonadalokban szó, a mi tót eredetre vall, minthogy Csehországban csak vértesek (kyrysar) és dragonyosok voltak.

Másik gyakori tárgya a népdalnak a jobbágysági helyzet. Az ursági kastélyt és kertet, az urasági majorságot (panskej dvùr), a sáfárt (šafáø) és ennek embereit, az uraság erdejét és „zöldruhás” (kamizolka zelená) vadászati, szarvasait és őzeit – mind sűrűn emlegeti a népdal. Épen így a „kegyelmes urat”, a kavalírt, mely elnevezés a nemesi házakban akkortájt divatos franczia nyelv emléke; a földesúr hintajának „arany a rúdja”, „arany a tengelye”, „ezüstök a küllői”, lovainak „arany a patkója” s „elűl-hátúl egy-egy lakáj” ül a bakján. Az uraság irnoka a hírhedt pan Franc (Ferencz úr) is sokat emlegetett személy, a ki „prémes kabátot”, „aranyrojtos kalapot” visel, „akár a császár” (klobouèek premovanej jako òákej císaø). Föltárúl előttünk az urasági iroda (kandeláø), hová a szegény parasztot beidézik s a hol panaszát előadja. Ugyanoda kell a jegyeseknek is menniök, hogy a házasságuk kihirdetését kieszközöljék (pùjdem spolu na kanceláø pro ohlášku). Szó van a sulyos adókról, a kemény „kontribúczió”-ról s a még keményebb robotról, a melynek elmulasztása a gonosz dráb (hajdú) fenyegető alakját idézi föl a deressel és mogyorófa pálczájával.

Csupa olyan állapotok és helyzetek tehát, mint látjuk, a milyenek ma már vagy nincsenek, vagy nagyon megváltoztak, miért is a múlt századból, vagy a jelennek első feléből való népdal ma valóságos anachronismus, mely ez alakjában nem is lehet hosszú életű. De más okok is járúltak ahhoz, hogy a cseh népdalt és vele a néptánczot is megfoszszák attól a nevezetes szerepétől, melyet valaha a nemzet szellemi életében és érzelmi világában vittek. Ezeknek egyike az alkotmányos élet s a robotnak ezzel járó eltörlése, egyidejűleg pedig az újabb cseh irodalom hatalmas föllendűlése; másika pedig a napról-napra gyorsabbá és sűrűbbé váló közlekedés, mely a vasútak terjedésével a falusi népet is mind gyakoribb érintkezésbe juttatja a városival, s így a városi életmód, szokások és divat utánzására serkenti. A népviselettel együtt hal ki a népdal is. Nem csekély e téren különben a mai népiskola hatása sem, melyben ugyan tanítják az éneklés különböző fajtáit, de az újabb műdalok és szövegek miatt, melyeket ott tanítanak, a tulajdonképeni tősgyökeres népdalt mindinkább háttérbe szorítják. Így már Erben is észrevette az ország éjszaki vidékein, mikor gyűjteménye második kiadása számára újabb adalékokat szedegetett, hogy 1848 óta jóval kevesebbet énekel a nép. Neruda pedig 1891-ben azt állítja, hogy tíz évvel az előtt hallotta az utolsó aratót a mezőn énekelni, és a morva Barloš ugyanekkor jósolgatta, hogy „a ma élő, vagy legfölebb a következő nemzedékkel együtt a népdal egészen el fog tűnni”.

S épen így vagyunk a nemzeti tánczczal is. A cseh nép ugyan, mint minden más, ezentúl is kedvvel és szíves-örömest el-eljár majd vasárnap és ünnepen a kocsmába tánczolni; de mind ritkábban járja már ma is régi tősgyökeres tánczait, melyeket annyi eredeti lelemény és változatosság tűntetett ki, s helyettük a városból kerűlt tánczokat lejti, melyeknek a zenéje s a hozzá való hangszerek is városi eredetűek. A dudás és dudája már csak képeken látható s legfölebb még egy-egy félreeső vidéken szólal meg népies hangszere. Nem egy dudás a sutba dobta régi jó dudáját s újabb, fínomabb vonós, vagy fuvó hangszeren tanúlt meg játszani. Nem sokára már csak múzeumokban fogják e zeneszerszámot a kiváncsi látogatóknak mutogatni, elmondván róla, hogy „ennek a csodálatos hangszernek a hangjai mellett költötte évszázadokon át a cseh nép tánczdallamait és dalait”. Hogy különben a kihalófélben lévő duda népéleti fontosságát még mily élénken érzik ma is Csehországban, azt eléggé bebizonyította az a nagy érdeklődés, melylyel az 1891-ki jubilaeumi kiállításon a dudások találkoztak.

Mindazonáltal mi még haboznánk a cseh népdal és néptáncz halálharangját meghúzni. Ily dalos kedvű és dalokban dús nép, minő a cseh, mely ősidők óta lelke mélyén gyökeredző zenei érzékkel dicsekedhetik, sohasem vesztheti azt el teljesen. Ha lassanként hozzá szokott is e nép ahhoz, hogy dalszomját tanúlt zenészekkel elégíttesse ki, néha nem igen válogatva a vándorló csapszéki énekes kérészéletű dalai s a szerzeményeivel a nép lelkében maradandó visszhangot keltő komoly zeneszerző alkotásai között, azért e népből veleszületett zenei teremtő ereje ép oly kevéssé apadhat ki, mint természetében rejlő dal- és tánczkedvelése.

Hogy a már meglevő dallamokra ezentúl is fognak újabb meg újabb szövegek születni, az eleve is kétségtelennek látszik. De újabb dallamok is kerülnek még időnként, csak jól utánuk kell a népzene barátainak járniok. Az egykori tősgyökeres eredetiségű népdal egyszerűségét ugyan ezekben már hiába keressük a korszellem nagy változása miatt; de azért még a régi népdal sem fog teljesen kiveszni. S midőn hozzá értő s az ügyért lelkesedő búvárok gondoskodnak róla, hogy a reánk maradt szövegek és dallamok kincsét az elfeledés veszedelmétől megmentsék: ugyanakkor a népies iránti érdeklődés és a nemzeti szellem újraébredése közötti szorosabb kölcsönhatás egyik eredménye az, hogy a népzene kincsei koránsem maradtak puszta néprajzi ritkaságok, hanem a hatvanas évek óta, nevezetesen Krížkovský és Smetana szerzeményeiben a műzene terén, még pedig annak legmagasb és legnemesb fajaiban érték meg fényes újjászületésüket.

A szláv nyelvjárások. Dušek Lőrincztől, fordította Katona Lajos

Csehország szlávjainak nyelve már legrégibb emlékeiben is nyelvjárási sajátságokat mutat, a minők ma is élnek még. Ilyen a szókezdő h:hoheò, hobìžné (Witt, zsoltár), vagy az igen gyakori szókezdő v: voheò, voko; vagy a régibb sriebro, srìda, stb., støiebro, støìda helyett. A chodok bul és hulica ejtése is megvan már a XVI. században.

Nem kevésbbé érdekes maguknál e tájszólásoknál a velük foglalkozó tanúlmányok története. E tanúlmányok első nyomaira már Husz János irataiban akadunk, a ki az akkori helyesírás átalakítása mellett a prágai tájszólást tette irodalmi nyelvvé, de számos délcsehországi sajátságot honosított meg benne. Több szakértelemmel látott a dologhoz Blahoslav J. (meghalt 1571-ben), a cseh testvérek egyik leghíresebb embere, a ki 1857-ben Hradil és Jireèek kiadásában megjelent nyelvtanában Cseh- és Morvaország különböző vidékeiről dús tájszólási anyagot gyűjtött össze a közönséges szólásmódok példáiképen. A „parasztok és mesteremberek nyelvét” az irodalmi nyelvvel szembeállítván, kiváltképen a prágai, leitomischli, nimburgi, bunzlaui, humpoleci, pilseni, klattaui, tausi, neuhausi, stb. tájszólásokból sorol föl egész sereg példát, megjelölvén bennük a mai napig többé-kevésbbé épen fenmaradt nyelvjárások főbb vonásait.

Šembera Vojtìch Alajos. Fénykép után, Hecht Vilmostól.

Példáját követték utódai is, így Nudožeri Benedicti V., Drachouský J. P., Konstanc J., Rosa V. és mások, a ki, mind érdekes nyelvanyagot halmoztak föl nyelvtanaikban és helyesírási vezérfonalaikban.

Nagyobb érdemeket szereztek már e téren Dobrovský J. és Šafaøík P. J., kik ritka éleslátással fölismerték, hogy a tájszólások a nyelv tanúlmányában kimeríthetetlen forrás értékével bírnak, s teljes joggal tekintették a népnyelvet az írott emlékek fontos kiegészítő részének. Ezért iktatta be Jungmann J. is híres szótárába mindazt, a mit ő és munkatársai a népnyelv mezején gyűjtöttek. Egyidejűleg a népdalok és mesék gyűjtése is megkezdődött, a mely téren Èelakovský F. L., Erben Károly Jaromir és Nìmcová Božena szereztek legtöbb érdemet. Gyűjteményeikben gazdag tájszólási kincs van fölhalmozva, jóllehet sokat simítgattak és javítgattak azon, a mi nem tetszett nekik elég szépnek és választékosnak. A cseh irodalom e jelesei mellett kevésbbé kiváló írók, mint Kadavý B. J., Kampelík F. C. és mások is igyekeznek részben az irodalmi nyelvet a tájszólásokkal tisztán megóvni.

De csak Šembera kezdte meg a cseh-morva-tót tájszólások rendszeres tanúlmányát, miért is ő tekintendő a tulajdonképeni cseh-tót nyelvjárástan megalapítójának. Šembera Vojtìch Alajos (szül. 1807. márcz. 21., meghalt 1882. márcz. 23.) már atyjától örökölte meleg honfiúi buzgalmát s egész élete minden működését és törekvését hazájának szentelte. Kollárt, Jungmannt, Šafaøíkot és Palackýt tekintette mintáúl, s őket követve, egészen a cseh nyelv, irodalom és történet buvárlatának áldozta minden idejét. 1829-ben jelentek meg Šembera első kisérletei a „Musejník”-ben, s ez időtől fogva egyik legmunkásabb tagja lett a cseh írók akkor még kis körének. Prágában elvégezvén a jogot, Brünnbe ment s ott nagy lelkesedéssel fogott a népnek s így nyelvének is tanúlmányozásához. Nyelvjárási tanúlmányainak előfutára a „Èechoslav”-ban megjelent Všímání moravèiny (1831). Tíz éven át munkálkodott Brünnben szóval és írással anyanyelvének emelésén és méltatásán; ekkor Olmützben új tér nyílt számára; 1839 deczember 5-én ugyanis az ottani rendi akadémián a cseh nyelv és irodalom tanárává nevezték ki. Ezzel régóta táplált hő vágya teljesedett, mert most már minden idejét kedvelt nyelvtudományi és néprajzi búvárlatainak szentelhette. Egy szűnidői tanúlmányútján (1841), mikor egész Cseh- és Morvaországot, Alsó-Ausztriát és Sziléziát bejárta, nem csak helyrajzi szempontból kutatta át a meglátogatott vidékeket, hanem a népnyelv búvárlatára is mindenütt nagy figyelmet szánt, és a néprajzi határ mellett a nyelvhatárt is megállapítván, gazdag aratással tért haza. A következő évben (1842) jelent meg a „Musejník”-ben Jazyk moravský v pruském Slezsku (Porosz-Szilézia morva nyelve) czímű értekezése, mely az első kisérlet a cseh népi nyelv alapos vizsgálata terén. Hasonló irányú O Slovanech v Dolních Rakousích (Alsó-Ausztria szlávjairól) czímű dolgozata is (1844), melyet nyomban követett a Historie a topografické popsání Vys. Mýta (Hohen-Mauth történelmi és helyrajzi leírása), melyben röviden jellemzi a keleti cseh nyelvjárást. 1847-ben Šembera vissaztért Brünnbe, 1849-ben pedig beválasztották a törvények cseh nyelvre fordítását végező bécsi bizottságba s kevéssel utóbb kinevezték a cseh nyelv és irodalom tanítójává a bécsi egyetemre. Itt adta ki Dìjiny øeèi a literatury èeskoslovenské (A csehszláv nyelv és irodalom története) czímű munkáját, melyben némely kérdéseket egészen önálló fölfogással tárgyalván és végűl egyes nyelvemlékeket hamisítványoknak jelentvén ki, némelyek kétségbe vonták hazafiságát. Nyelvtudományi munkásságával függ össze a Mapa zemì moravské (Morvaország térképe) is, a mely előfutára Základové dialektologie èeskoslovenské (A csehszláv nyelvjárástan alapvonalai) czímű munkájának (1864), mely a bécsi császári tudományos akadémia támogatásával jelent meg. E munka ellen nem egy kifogást emelt a birálat; nagy értékét azonban ez nem csorbítja, mert e műben kisérlette meg először a szerző az összes szláv nyelveknek ugyanazon elbeszélés alapján való egybehasonlítását és addig ismeretlen képét alkotta meg a cseh-tót tájszólástannak, mely az e téren való további kutatás számára biztos alapúl szolgálhatott. A cseh nyelvjárástanban ezért e munka mindenkoron kiváló helyre lesz méltó, s általa Šembera mindenkorra első igazi nyelvjárásbúvára marad Csehországnak.

Még mielőtt Šembera e művét kiadta, ugyane téren új dolgozótársa támadt Jireèek József személyében. Ez is hohenmauthi születésű volt, mint Šembera, s a leitomischli gymnasiumban tanúlván, már ott összejegyezgette másokkal egyetemben a vidék nyelvi sajátságait, melyeket aztán egy értekezésében dolgozott föl. Így jött létre a Podøeèí výhodních Èech (Keleti Csehország tájszólása), a mely a Musejník-ben jelent meg (1863). Anyagát hangtan-, alaktan- és szótárra osztja el, de e részek elhatárolása csak megközelítőn következetes, és az anyag is csak a legfelötlőbb jelenségekre szorítkozik. Az irodalmi nyelv fejlődésének történetét az előszó mondja el. E munka indította Kouble Józsefet az éjszaki cseh nyelvjárás sajátszerűségeinek vizsgálatára, kinek Podøeèí severných Èeh (Éjszaki Csehország nyelvjárása) czímű értekezése (ugyancsak a Musejník-ben 1864) egészen a Jireèek nyomain halad és a cseh tájszólástan becses anyagát tartalmazza. 1868-ban jelent meg az O podøeèí doudlebském (A doudlebi tájszólásról), melynek Kotsmích V. a szerzője, ki az egykori Doudlebi vidékén gyűjtötte annak nyelvanyagát. Kotsmích oly nyelvterületre vezet e munkájában bennünket, a mely a legújabb időkig kitűnik tiszta és helyes kiejtésével. Lego j., Krabice B. és mások, főleg pedig Kott F. az ő Slovník èeskonìmecký czímű cseh-német szótárában szintén tömérdek szót és szólásmódot gyűjtött különféle nyelvjárásokból.

Legutóbb Hruška J. kisérlette meg O hláskosloví chodském (1891) czímű munkájában a chod tájszólás földolgozását. Igen becses nyelvészeti anyagot találni a Èeský lid (Cseh nép) czímű új néprajzi folyóiratban is. A cseh-tót tájszólások e többnemű anyagának részleges földolgozásával foglalkoznak Dušek V. J. értekezései.

Mai napság a cseh nyelvjárásokat közép, nyugati, déli, keleti és éjszaki cseh tájszólásra szokás fölosztani. E tájszólások mindegyike ismét alsóbb rendű nyelvjáráskák csoportjaira oszlik, melyek kisebb-nagyobb eltéréseket mutatnak a valamennyijökkel közös vonások mellett és mintegy gyűrűzetesen terjednek középpontjuk körűl.

A középcseh nyelvjárás a cseh irodalmi nyelv alapja s valaha Csehországnak igazán a kellő középre szorítkozott. Idő haladtával azonban kiszorította a körötte levő tájszólásokat és ezek rovására, a főváros és a vele való sűrű közlekedés segélyével mind nagyobb tért hódított. Csakis így érthető, miért foglalja el csekély eltérések kivételével a középcseh nyelvjárás Csehország legnagyobb részét, úgy, hogy határai körűlbelűl a következőképen vonhatók meg: Weisswassertól Jungbunzlaun, Køinecen, Neubydžovon, Pøelouèon, Deutschbrodon át a cseh határ mentén haladva s a morva szomszédságot oldalvást hagyva, Neuhaus felé tart; aztán nyugatnak fordúl Moldauthein felé, hol a Moldava alkotja e nyelvjárás és a délkeleti közt a határt. Innen nagy ívben éjszaknyugatnak megy Všerau felé. E várostól Weiswasserig a középcseh nyelvjárás már németséggel határos.

E tájszólás fő jellemvonásai az éneklő kiejtés és az utolsó szótagok nyújtása. Szókezdő o elé mindig v járúl, így: voko, vohrada, vobratnej, csak Hudlitztól Zbirov felé hallani itt-ott u (o, a) előtt h-t, pl. hudice; ellenben a szókezdő j elmarad: inej, indy, itro. Hosszú é helyett í (ý)-t ejtenek: mlíko, dobrý máslo, dobrýho chleba, sat. Az í (ý) pedig ej-be megy át: nožejk, dobrej, mlejn, csupán névragozási alakokban marad meg mindig az í, így: božyho, kostí. – Igékben az u és ou sohasem szenved hangváltozást\� névragozási alakokban ellenben i váltja föl: dej to voráèi, s kaší, de s ní domu. Az o helyébe u lép: tulik, sùva, hùra, vagy ou: mozoul, poloumrtev, meloun, stb. A szóvégi í gyakran elesik: paòmáma, chtìj, volaj, néhol a psaò és kázaò szókban is, de a szó közepén is: peòze, poòženì prosim, pšeòce és másokban.

A mi a mássalhangzókat illeti, jellemző egyeseknek kölcsönös váltakozása, így az r és a d hangoké, pl. Kadlyk (Karlyík helyett) és megfordítva svarba (svadba helyett); – r áll ø helyett ezekben: parez, dvirka, starec, horeèka, porád;k van ch helyében a paktýø, paktovat, køupe, nátka szavakban; – ò lép n helyébe: paòáca, paòák; – d’ áll d helyett: vocujd’ až pocujd’; vodnekujd’; – c pótolja az s-t: plzencky pívo, packej les, vect, kráct (csak d-tövűeknél), pulc; b váltja föl a v-t: brstva, pabauk, stb.

Széphangzás kedveért is elejtenek e tájszólásban némely hangokat, így vjezda-t ejtenek hvìzda, štros-át pštros, struh-t pstruh, øidla-t skøidla helyett.

Ilyenek még: bláznostvi (v), smìná se (t), koce (èc), na-tim (d), továbbá mha mlha helyett, lišták lišák helyett, mazlavej (mazavý helyett) sejr, stb.

A névragozás több sajátszerűséget mutat, ilyenek klucí, zednicí genitivusai: klukuch, zednikuch, melyek a melléknévi alakkal egyezők. – Prága környékén moc ptákach-t mondanak. E ch megvan mindazon főneveknél, a melyek genitivusa a többes számban magánhangzós: koních, duších, kostích, polích, ritkábban hallani már ezt, hogy rybách, de mindig rukouch, nohouch, prsouch és shocouch. Ép ily általános a ma végzet a 7-ik esetben (istrumentalis): hadama, chlapama, nožema, nožma, slovama, polma és másokban; ùm helyett mindig rövid um-ot ejtenek: volum, telatum, néhol pedig om-ot is: Vašek šel k sousedom.

Jireèek József. Fénykép után.

Ha valakitől kérdik, hogy hol járt, u kováøù, u kováøovjech, u kováøovic lehet a válasz. A birtokot, vagy a családhoz tartozóságot birtokos melléknév jelöli: kováøovo dùm, kováøovo zahrádka, kováøovo krávy; šafáøovo holka, vagy mydláøovic chlív, stb. A melléknév ilyenkor változatlan marad. Zbiroh környékén kováøojc is járatos, a mit déli és keleti Csehországban is használnak. Prága környékére nézve jellemző: zahojéno, vodpuštíno, vodvezéno (-eno helyett); a nyugati vidéket illetőleg a správce, správcete, stb. névragozás; a délit illetőleg pedig v našom mlejnì, za humnom, pod mlejnom.

A nyugati nyelvjárás, kivált pedig annak chod ága, valamennyi közűl a legódonszerűbb. E nyelvjárás Csehország délnyugati negyedére terjed s elfoglalván a pilseni kerület nyugati felét, határa innen Písek és a Moldava felé húzódik, éjszak- és délnyugat felé pedig német nyelvterülettel érintkezik, a mely már majdnem Pilsenig nyomúlt előre. Mies környékén is van egy cseh nyelvsziget, a melynek tájszólása e nyelvjárással közeli rokonságban áll.

E vidék lakossága máig megtartotta régi nemzeti viseletét s ősi jó szokásaihoz való ragaszkodása által is kitűnik. A viselet egyúttal a tájszólás határait is jelzi, mert a hol amattól megválnak, ott az ősi nyelvjárás sajátszerűségei is hamarább pusztúlnak. S a merre változik a népviselet, ott azzal együtt rendesen más a tájszólás is. Így e területen a pilseni, píseki, budweisi és tausi kerületek alsóbb rendű nyelvjárásait lehet megkülönböztetni, a melyekhez ötödikűl meg a chodok sajátszerű tájszólása járúl.

A pilseni tájszólás mintegy átmeneti alakúlat a középcseh és a nyugati cseh nyelvjárás közt. Egészben közelebb áll e vidék beszédmódja a tausi kerületéhez, mint a prágaiéhoz. Egyes jelenségek sorából említendő, hogy ou helyett u-t ejtenek: náš Váša si kupil klobuk; i helyett e-t hallani; já tì (neked) nedám; a, o, u előtt a szó elején gyakori a h:Hanka, hodìlat, huzda. Ez a jelenség a miesi nyelvszigeten is megvan. Ha valakiről kérdik, hogy kicsoda, ilyenféle válasz járja: Tuten je šafaøojc, a családhoz tartozóság megjelölésére. Általútnál így kérdezősködnek: Podme tutady do Plzni, do práci, Plznì, práce helyett. Mint a középcsehben, úgy itt is hallani az ilyen többes számú birtokos alakokat: zednikuch, voráèuch. Rendes a ch (h helyett) ebben: putrch, ritkább ezekben: vítrch, bratrch. Az efféle is járatos ugyanitt: vony na nìj žaluvali; naší pa (pak) kupuvali voves (oni és oves helyett).

A klattaui kerület tájszólása a písekiéhez szolgál átmenetűl. Itt lassabban beszélnek, és a hangsuly rendesen a szó első tagján van, a kiejtés tehát e részben inkább a középcseh nyelvjárás felé hajlik. Pluh, kružidlo helyett plouh, kroužidlo, ép így zoul, voboul, hrnouli se járja; familie, semináže helyett famelíje, do semenáøe, aby tì (ti helyett) seslal dar ducha svateho, stb.; – nìhda és ved áll nìkdy, vid helyett. Rövid e-vel ejtik ezeket: pøi dobrem (dobrém helett) zdraví, v tomto novem (novém) roce, de hosszan ezekben: pøi dobrým, po novým: ép így rák, ráci, mrák, ná kráji, vod mrázu, stb.; – abyste se s nim potìšili jako my s tim vašim, neni (Taus vidékén nyní, középcseh ejtés szerint nejni). A mássalhangzókat illetőleg a következő hangváltozásokat említjük példákúl: chèesti e helyett štìstí, chèasnej e helyett ; stástný, andìl strávce e helyett strážce; – hdo, nehdo – kdo, nìkdo helyett; procesí helyett prosecí. Névragozási sajátságképen említendő: Z Budojc k Elhojcum jede Rouluj pacholek.Mla štije annyi, mint mlha padá. A birtokos melléknév ojc végű; a középfok hezkejši, suchejši, kráèejc; mlaší, s í. t.

A píseki kerületben (Horažd’ovitztól kezdve) jellemző: z Radkojce k Horèicom; Katouce; sousedouc holka ale Talbekovo konì; voni sou naše kmotrouce; èertuj kluk; bolí ho škrtán; nehdo náký, nekomu, stb.

Ezen tájszólásokhoz csatlakozik Mies környékének cseh lakosságáé is. Az idézendő anyag Vranov, Wattau, Sviná, Solislau, Sitno, Vlkyš, Ober- és Unter-Sekeøan, Piòovan, Otroèín és Milikau falvakból való. A kiejtés színe és a hangsulyozás a chodokéhoz hasonlít. Itt röviden csak a következő példákat említjük: Von neùmi[114]* nemecky; v nášom gruntì (föld); ièko to pøece neni; vony ta pasù (oni tam pasou); lidé to vemù, že s ni promluvi, dylejc to trva; pøi soudach, de má sud; vony èetnù; našeho jeho bratr je chytrejši;pøes stotku (száz); tepøiva, nakupit, choudne (chudne). Ha valakitől a nevét kérdik, így felel: Já se píšu Jozef Pilousek (P. J.-nak írom magamat), a minek az a magyarázata, hogy minden parasztnak két neve van: az egyik a családi, a másik a birtokáról való. A vagyonosság legnagyobb mértékét így határozzák meg: dybych vode všeho mìl (nem pedig mòel). Munka után a szomszédok hutu (Taus környékén hejtu, Písekben na táèky), a. m. látogatóba mennek és ott jak ten svìt bìøi (a világ folyásáról) beszélgetnek.

Ilyet is hallani: Beranojc dívèka je tychtig (nagyon, a német tüchtig) pekná holka. Szókezdő u és e előtt gyakori a h, pl. Stará Petrová a Staòková humøely.Viszont a szókezdő n olykor elesik, így a nìmecky, nyèko helyett emecky, eèkon hallható. Mind a két tájszólási sajátság kitűnik egy otroèíni asszony következő szavaiból: My sme v Sulislavech se huèili èíst, ale pák huèitel humøel a ták ty druhy nehumí. Døívej byt hevangelium taky èeskej a emeckej, ale nyní (není) huž ták. A kemény y rendesen csak a my (mi) szóban kerűl elő, de néha ezekben is: dyby ty sly (dìti). Beszéd közben egyre hallani a no, no, jo, to holt je szavakat A Mária név itt dívó alakja Mórija, Morijé; az Annát Ankó-nak hívják és Hanala-nak csúfolják. Az egytagú szókat, kivált ha magukban állnak, nagyon szeretik elnyújtani, így: tám, kám, déšt, dnés. E tájon különben a cseh népviselettel együtt a cseh nyelv is kiveszőfélen van; a legidősb nemzedék még cseh, a középső már kevert nyelvű, a legifjabb pedig – öt falu kivételével – német.

A tausi kerületben a határ felé mind szívósabban ragaszkodik a lakosság hagyományos népviseletéhez és azzal együtt sajátszerű nyelvjárásához, a mely azonban utóbb időben már némi keveredést és változást mutat. A cseh lakosság itt ekként szorúl az éjszak- és délnyugati németség közé. Tájszólása hullámszerűen terjed keletnek majdnem az Angelig s lassanként a kelet felé dívó kiejtésmódba megy át. A kerület saját nyelvjárásának kiejtését tetemesen megkülönbözteti a szomszédos vidékekétől kellemes hangzása, melynek beszédbeli gyors lejtését az okozza, hogy a mondat utolsó szótagját rendesen megnyújtják, az előtte lévőt pedig annál gyorsabban, majdnem a teljes eltűntetésig sebesen ejtik, pl. Mãmő, zažiòte, krãvű! Co budete d’ìlät?

Idegennek leginkább a szókezdő hangzók elé járúló h tűnik föl, mely nemcsak az a és u magánhangzók, hanem az n és r mássalhangzók előtt is gyakori, pl.: hale, Hana, hulica, hnízko, hníže, hrys. A középcsehben a k hang d előtt g-vé illeszkedik, itt pedig h-vá, így: nìhdo, nìhda, hdy, nìhdyž, vagy pedig a k egyszerűen elmarad: do, dy, dež; do tu stojí; dyž nechál, hajt’ nechál. Kemény l-et és y-t már csak az idősb nemzedék ejt, az ifjabb már nem. A klattaui hèestí, chèasnej (štìstí, stástný helyett) itt is hallható, sőt mellette vichýø is. Jól oda hallgatva zankni-t, zankynát-ot, ven-t, kan-t hallunk zamkni, vem, kam helyett, de tám és ta sem szokatlan. A nép nem kedveli mindig a lágy mássalhangzókat, pl.; pot, pote (pojd’), parez, rezat, hezkejší, bystrejší (az alapfok analogiájára), ellenben potad’, dosid’, posid’ (dosud).

Nem kevésbbé érdekes a magánhangzók gyakori váltakozása. Így a és o gyakran e-vel váltakozik, mely vagy egészen a felé hajló nyílt ejtéssel (dám, bát se, máso), vagy tisztán e-nek is hangzik, pl.: vzel, teky, dejí. Az y némely szókban keményen és ilyenkor a zárt e-hez hasonlóan hangzik: my, kobyla, byl. A kiejtés már Hudlitznál és egyebütt is észrevehető.

A tőhangzó hangváltozása csak hosszú szótagokban fordúl elő: votšís se, omíl se, pøíl, co se to dílo és másutt. Igékben az e általában sűrűn váltakozik i (í)-vel; slyšíl, držízla, vìdíli do nedìli, do Stráži (ez már Pilsennél ishallható), stb.; az i hol közbe ékelődik, pl.: høbet, høibitov (vagy bøitov), hol kiesik, pl.: peòze, seòce, pšeòe. Régebben majdnem mindig ú-t ejtettek ou helett, de ma e tekintetben nagy zavart tapasztalunk, melyet az iskolából kikerűlt újabb nemzedék még növel, így kúsek, dlúhej, pøidú k nam, za stodulú járja és viszont u helyett ou: ohnoul, seknoul, stb. Ugyanezt már a Pilsen melletti Vranovában is tapasztalhatni. Az egytagú szókat, pl. tám, spál, pád, dnés, valamint a cselekvő részesülőket (nechál, kopál) nyújtottan ejtik. A névragozás köréből kiemelhető dubom, dìtom (dìtum is), licom, vìcom, a mit már keletebbre is hallani, továbbá kolenoma, prsoma, stb.

A tausi nyelvjárás fő vonásai mellékágában, a chodovi tájszólásban is meglelhetők. Hozzájuk azonban még mások járúlnak, úgy, hogy a chodok, valamint – részben legalább – ruházatra, szokásokra és testalkotásra nézve, úgy nyelvüket illetőleg is eltérőknek mutatkoznak környezetüktől. E lakosság ugyanis a tausi kapu régi határőreinek utódjaiból áll. A régi chodok származékai ma még Klenèben és néhány Neugedeinig (ezt kizárólag) terjedő faluban találhatók, ú. m. Melhut, Putzerried, Klíèov, Mrákov, Tilmitschau, Drasenau, Aujezd, Hochwartel, Chodenschloss, Meigelshof, Possigkau községekben. Valaha Tausban külön székhelyű kormányzóságuk és szabadalmaik voltak és saját külön zászlójukon czímerűl egy kutyafejet használtak. Ettől a jeltől psohlavci- vagyis „kutyafejűek”-nek is hívták őket. Ma még a következő községeket számíthatni vidékükhöz: Luèene, Petrovitz, Havlovitz, Paøezov, Babylon, Hochofen, Kubicen, Nevolitz, Smolov, Spáòov és Pažežnitz, s ma buláci (vagyis bul-t ejtők) a melléknevük. Nem egy eredeti sajátságuk elmosódott már újabb időben az iskolával és a Taus-szal, meg a szomszédos községekkel való mindennapi érintkezés, valamint a nép elszgényedése miatt is, mely mind többet hajt közűlök más vidékre.

A chod tájszólás mindmáig kedveli az a és u hangot ott, a hol más nyelvjárásokban e, ou hallható, így: hulica, hudìlál, škuøica, vychládnšel hledát huby, lafnút (ütni), kúsek, košili; o helyett u is gyakori: rostú – zarustlý, škuøica, Rušperk (Ronsperg), brambury kvitnú, puval, punebí. E jelenségből azonban általános szabály nem alkotható. Sajátszerű az e és i hangok kölcsönössége is. Teljes lehetetlenség határozott szabályba foglalni azon eseteket, a melyekben i helyett e-t, vagy fordítva e helyett i-t s azokat, amelyekben a maguk helyén e-t és i-t ejtenek. A kiejtés különben is középütt áll az e és i közt így necháli smi (jsme) példája e felé hajló i-nek, a lehla szóé pedig i felé hajló e-nek mutatja ez ingatag hangot. Ugyanezt mondhatni a è-ről is, pl.: dobøi, napøid, nestarij se, do košili, haž umøi – s viszont bøécho, pøésli sem, zabije mi s másokban. Az y ejtése könnyen kiérezhető beszéd közben, mert a zárt e felé hajlik a hangzása, pl. my tu lezíli, dyl, papírovà myt, byl (vagy bul), stb.

Az utolsó szótag nyújtása majdnem teljesen szabályszerű; a kivételek ritkák, így: vìdít –vìdíl,pršít –pršílo, slyšit – slyšíl; cak a tagadásban nevidìt, neslyšet hallani rövid e-t. A következő példákból ez még világosabban kitűnik: terpvá, kopál – kopála, vychládne, necháli, plíl, konì jíli nahorú, to bysi dostála, napád, napádlo, spláv –spláva, láf ji do hlavy, vybrát, vádne,stb.

A szó elejéhez gyakran járúl fölös mássalhangzó, még ott is, a hol mássalhangzón kezdődik a szó, így: huzaný máso humìl jest, haž do veèera, sedi hnizko, je spárno, je vdole, von je vodnés, já mu ho dám na svrch\� Dorka stlaèila vùz, stb. De viszont egy-egy mássalhangzó el is marad, így pl. a szó elején: ièko, ich, ím, struh, dyž, šecko, dyt, – vagy a közepén: Postøekov (Posøekov), Rušperk (Ronsberg), kvìtina se kátí (kláty), Kýèov (Klíèov), vou te poí (poví), to je jeno (jedno), lajce, støejce (lavice, støevice), – vagy a végén: ka pa deté? (kam pak), po-jíst (pojd’), jest, sík, spád (sekl, spadl), stb.

E jelenségekhez járőlnak a mássalhangzók változásai. Így š, s helett ch-t ejtenek, pl. chèesti strachlivý voèi, doch èacu (dost), a mi kelet felé egész a Moldaváig hallható. a szó végén az m gyakran n-né változik, ha ugyan egyáltalán el nem némúl, pl. s tin sem jíl, tan ta voda. Rybník helyett rymník-et s fordítva písebnéj-t, upøíbnéj-t, mrtohlavéj-t (vrtohlavý) ejtenek; dìdek, teda helyett dìrek, tera és fordítva zrcadlo helyett drcadlo járja.Ebben: vovìsil se (ob-vìsil helyett) v van a b helyén, a bedle szóban pedig b a v helyett; s kobjilièkou, pjivo pjit, zpjívá, trapjíš, kurotvje, húžvje s egyéb hasonló példákban a b, p, v lágyan hangzik. A birtokot, családhoz tartozóságot jelentő melléknevek példái gyanánt említhetők: Babikojc divèka bula v nášom houváreèku nad Jehlíkouc studni, hale lychtáøuc Hanèièka hyn néšla; Václavikec chalupa, bednáøec divèka, – az asszonyt azonban az ura nevéről Babiková-, Jehlíková-nak hívják. Az –ovo végű patronymicum is előkerűl, példáúl: to bul starýho kostelníkovo syn. A középfok špatnejší, suchejší, dobrejší.

A wittingaui tavak környékének lakóit blatáci-, mocsár- vagy tóvidékieknek hívják. Egész a legújabb időkig ezek is megkülönböztették magukat szomszédaiktól úgy viseletükre, mint testalkatukra és nyelvjárásukra nézve. Emez a neubystøitzi német nyelvszigetig, délnyugat felé pedig a Moldováig és délen részben Alsó-Ausztriáig terjed, részben pedig déli Csehország német nyelvterületével határos. A tulajdonképeni blatáci-k azonban csak néhány Sobìslav és Lomnitz közötti faluban laknak.

Tájszólásuk legjellemzőbb vonása az ajakhangok lágy ejtése, a mi más vidékeken épen nem, vagy csak kivételképen tapasztalható. A legfelötlőbb e hanglágyítás ott, a hol a közbenső b, p, v, m hangokra lágy i következik, pl.: holubi, pili z misky vodu; sedlák mi dal vino, stb. Ugyanitt a kemény (y) és a lágy i-t is világosan megkülönböztetik egymástól, pl.: Vidél sem holuby – de: holubi sedí na poli. Az y ejtése gyakran a Tausban dívóhoz hasonló, vagyis zárt e-hez közel járó, pl.: do ruky, pøes louky. A hol másutt hosszú í-t hallani, ott e nyelvjárás ie-t ejt, pl.: viem, poviem, viera, a mi vjém-, povjém-, vjéra-nak ejtendő. Az ovi hangcsoportot e tájszólás nem kedveli s rendesen oj-ba vonja össze, pl.: Náš Beneš šel z Budìjc k strejèkoj; motojdlo.

E délkeleti nyelvjárás egy sajátszerű mellékága az ú. n. doudlebi tájszólás, a melynek vidéke Budweistől délkeletre esik. Ebben ajakhangok után az i-t világosan megkülönböztetik a y-től: on me bil, já som byl bit, vypil obraz viši na zdi, stb.; ugyanezt tapasztalni a mellett is: zapal, holoubata, øíbata, stb.: az ý (í) ej-nek hangzik: sejtí, bzejna, pøejvoz – sítí, bezina, pøívoz helyett. Továbbá: pøišíl v outerej, Šimonuj chlapec sed si na lejc; hano èuperná dívèka is hallható. – Jellemző hang a r, a melynek gyönge magánhangzói utózöngéje van: trnoze, krk. A szóvégi mássalhangzók egész tisztán hangzanak. Ellenben k, t után és t előtt a v-t f-nek ejtik; kfoèna, tfáø, f Táboøe. Az r hang l-lé hasonúl umllej, umllec, blloch (umrlej, brloh helyett) szavakban. Egyéb hangváltozások: poržít – požøít helyett; nìmèina, nìhne – jemèina, jehnì helyett; stloup, lektstat, k procestí – sloup, lehtat, processí helyett; mlíè, mlíza – míè, míza helyett; jetel helett jertel; vlaskej helyett laskej oøech; kuroptev helyett krotfa. co je tohle? to je chlap! = Cé tohle? té chlap! Gyakori a lágyítás is fprožba, myšli, neblažni, hòát, dvoøeèek,stb. (Klattau környékén is). Az egymásra következő sziszegők ilyféle változást mutatnak: kojce, proj za nás, pøej sebe, a mit már Klattau felé is hallani; épen így rejši, mlejši – radši, mlazši helyett, stb. – chocholka, chocholouš helyett kocholka, kocholouš; kruchovka helyett krufofka hallható; tovább hovor, páv, vøed, høíva, pánvièka, stb. helyett hobor, fák, øed, øíba, pambièka. Az ovi-ban v helyett mindig j hangzik: jalojive, naštojice, píhajice, stb.; hmoždíø helyett moldýø. A chum, kupko, poutrubí, oumara szavakb ól kiesett az l (chlum, klupko, poltrubí, almara); o előtt tjóformán soha sem hallható a v: on má na okòi obraz.

A főnévnél figyelmet érdemel rakom, klukomrakum, stb. helyett, egyébként olyan a névragozás, mint a középcsehben; – bøímje, bøymjete, knízdì, hnízdìte hibás analogiák kuøe mintájára. A többes genitivusban hosszú magánhangzó van: u vrát, v. ö. ze všech strán, stál u hláv, stb. Az i-tövűeket úgy ragozzák, mind daò-t. A melléknévnél csak dobøí, druzí lidi járja, dobrý dìti ellenében, a mi a középcsehtől eltérő.

A keleti nyelvjárást egy Jaromìøtől Chotìboøig húzódó fővonal határolja el.Legkeletibb részén laknak az úgy nevezett horáci-k, szomszédaik a èecháci-k, a kiknek területe egész Tyništìig terjed. A vidék legéjszakibb csücskében a podhoráci-k laknak, nyugat felé az átmeneti területen pedig a doláci-k. A èecháci-k szóejtése kemény: deveèka bežela do mesta pro tydle (vidle) a tyvo (pivo); ellenben a horáci-ké lágy: pìknej odìu.

E nyelvjárást ama hangváltozások jellemzik, melyeknek a szótagban lévő i hang az oka. Az í ej-jé nyúlik: šla dlouhou ulicej, s prácej, de: jí s menší žicej; a szó elején levő i-hez nem járúl mássalhangzó: inej, itro, iskra; a szó végén lévő pedig gyakran elesik; umnìj, kácej, volaj, mint a középcsehben. Ha v előzi meg, ez elmarad s az i j-vé változik: mužoj, tatinkoj, lajc, pojdaj. Ha j áll előtte, az i ezzel egygyé olvad: krajc, zajc, vajèko. A szó közepén is kimarad néha egy-egy i, s csupán lágy mássalhangzó jelzi egykori jelenlétét: Aòèka, kaòèka, stb. A hosszú é igen gyakran i (ý)-vé szűkűl, mint már fönt is láttuk: chlíb, líto, sídmej zamítati, týle. Az ì ajakhangok után megkeményedik: peknej, behat, mesto, do Èaslave. Ou helett ej-t hallani ilyekben, mint plejtva, chlejstnout, pejchnout (pouchle) s mások.

Sok szóban b pótolja az m, p, v hangokat, így: písebnì, charba, bablna; v a szó elején gyakran f-hez hasonlóan hangzik: fbìhnu, fhostit; a szó közepén és végén pedig u-hoz hasonlón: hláuka, kreu, poliuka, lou; a szó elején így csak oly előljárók után,melyek magánhangzón végződnek do-usi, stb. Minthogy ez elég sajátszerű ejtés, rendesen ki is nevetik a keleti cseheket az ő kreu,kauka, stb. beszédük miatt, ép úgy, mint a chodokat bul és a blatáci-t von mi vypil pivo ejtésük miatt.

Ritkábban hallható némely falvakban b, p helyett d, t, a mi a kiejtést keménynek tűnteti föl, pl.: dežet, øíde, deh, tekny, matyjem se, stechat – bìžet, høíbì, bìh, pìkný, napijeme se, spìchat, stb. helyett. Kettős n-ből az első d-vé változik: padna, Adna, prkednej, a mi éjszaki Csehországban is előfordúl. Más szavakban meg k szorítja ki a t-t, pl. klusty maso, klouct.

Gyakori egyes hangok beékelése is, így pl. r és l elé, vagy után d-t toldanak be: zdøetel, pozdøete, perdlièka; škudlina, tudle; rjárúl közbe ezekben: šmatrat, probøíslo, stb. Viszont szeret ki is hagyni a nép egyes hangokat, különösen a szókezdő, vagy szóközépi hangsoportokból, pl.: loh (hloh), øích (høích), poøeb (pohøeb), du (jdu), dyž (když). A családnevek használata némileg eltér a többi nyelvjárásokban szokásostól. Ezt mondják: V tomto domnì vostávaj Tumovi; – je u Tumu, Tumovejch; – šel k Tumom, Tumovejm, s Kovaøíkovejma. Ha valakinek a gyermekeiről van szó, azt mondják pl.: to je syn Beranskejch, vagy csupán to je Beranskejch, byly tam dìvèata Hladikovejch. A mit nem lehet átugorni, azt vobejdout kell (meg kell kerűlni). Két szó összevonása sem ritka, így: báno, bárci (ba ano, arci), cák (co pak), kdák (kdo pak), navjekjamen (na vìky amen).

Az éjszaki cseh nyelvjárás határa Pasektől éjszakra egész a sziléziai határig húzódik s aztán délnyugatnak Ober- és Unter-Hammernen, Bratøíkovon, Huntíøovon és Nabselen át a német vidék hoszszában megy, Nabselnél délnek fordúl Vranové, Beseditz, Koberov, Dluhý előtt elhaladva s aztán keletnek Starkenbach és Valtìøitz felé, innen meg éjszaknyugatnak s tovább Pasekig a német területtel érintkezik. Nabseltől Semilig az éjszaki nyelvjárás a következő ágakra osztható: a Jablonectől Hochstadtig érő éjszaki mellékág; a Hammerntől Držkovig terjedő középső; a Držkovtól Deisenbrodig érő (Rádèitz-, Jílové- és Brodban további eltéréseket mutató) déli; az eisenbrodtól éjszaknyugatra terjedő nyugati, meg a Kamenitz folyótól Starkenbachig és Hohenelbéig érő keleti (további eltérésekkel Boskovban, valamint Semil és Starkenbach környékén).

E nyelvjárásban egész világosan byl-t, bílý-t, den-t ejtenek (kivált Hochstadtban); Vojtìšicben e kérdésre: „hol voltál?” azt felelik: Já but volešnici (ve Volešnici); más helységekben bet, beto hallható (zárt e-vel), úgy, mint a hanákoknál, pl.: Kdebe beto Tonèe v musice, tøebach tam šet (Ha Tonèe a zenénél volna, oda mennék). A selnice, selný, podsení szavakban is e vanihelyett; kaòèka, Aòèka, sklence szókból kihagyják az i-t; solej-, ulicej-, vžicej-ben ej van i helyett, mint a keleti csehben; ide járúl még sajátszerűség gyanánt a többes nominativus és vocativus: muscej beli v stavení (a férfiak a házban voltak), vagy muscej klobouky – mužské helyett; épen így velcej, mnozej s mások; végűl szint így ebben: v Nìmcejch. Kivételes csupán Šet hoøeni sení (senìj helyett). Az é is gyakran válik í-vé, mint más nyelvjárásokban; itt csak a másutt ritkábban előkerűlő példákat említjük: èíla (vèela), círa (dcera), dvíøe (dvìøe), díšt (déšt), zít (zet), Slísko (Slezsko).

Az l lés r előtt gyakori az e beékelése: pelný, melha, smert, pervý, verták. A szó elejéhez h, vagy v járúl: harest, harestant, hoficír, vagy vocet, vore³. A tőben o u-vá nyúlik: md³ùba, v³ùni\� pùle (föld) kùsa (kasza), rùsa, vkrùèni, nùh (lábaké); ritkábban a szó elején: vùklika (kerülő út). Idegen szókban o helyett ou hallható: kalhouty, baroun, citroun, patroun, kanoun, mint a középcsehben me³oun, citroun, mozou³.

Az unterjizeri tájszólással közös sajátságai az éjszakcsehnek a vida³, slyša³, døža³, køièa³, navija³ és más hasonló alakok, míg az összes többiekben hangváltozás van.

Tarka képet nyújtanak a mássalhangzók ejtésének tekintetéből is e tájszólásnak a középcsehtől való eltérései, melyek közűl a legjellemzőbbek: b és v kölcsönösen felcserélendők egymással tavák, Bambeøièe, záboditi (fogadni vmbe), stb. példákban; ép így a b az m-mel ezekben: upøibnej, tebnost, tebnej; ritkábban v-vel: upøivnej.š helyett è-t mutat èpalek, èpaèek, èpunt, a mit már a chodoknál is láttunk; ch helyébe k lép, mint azt soukotiny, zakubelíti példái tanúsítják, a mi különben Beraun vidékén is hallható; l foglalja el az r helyét: kilisar, Lajchumberk (Reichenberg), és megfordítva r az l-ét: f³aner, verb³oud, mrholiti, stb.; r váltja fel az n-et: kožernej, døevernej, stb. Egyéb esetei a mássalhangzók felcserélésének: Limburk (Nymburk), smìtev (vìtev), písmièka (písnièka), desentýr (deserter), pajmatka (paòmatka), fejèar (felèár), vrcad³o (zcadlo), casnej (èasný), stb.

Felötlő egyes mássalhangzók közbeékelése, mint pl. a h-é: hdnes, hluster; a d-é:di-berd³a, undøím, kondejšiti, kozdelec; a ch-é: vochstøe, bychstøe, Maøchce; a j-é: vejspod, vejž (vìž), bojžskej, rejkment; az n-é: onkres (okres); az l-é: parulka (paruka). Ellenben másokat meg itt-ott kihagynak, mint pl.: vyèívati (èn), mršnej, z³ášní (st), bambory (br), rados, vese³os, dos (st), poštáø (pol-), Skenáøice (Skle-), – úgy, mint Mies környékén.

E sajátszerűségekhez még a következők járúlnak: 1. Gyakori hangátvetés: netamornej (nemotornej), penvej (pevnìj), trut’ (rtut’), èevr (èerv), palvaè (pavlaè), støípiti (tøpýtiti), picas (cíp), stb. 2. ì végű birtokos névmás: dcera Schovánì, Šsilhánì, Kopále, –Schovánkova, Šilhánková, Kopálková helyett. Ezt még csak a keleti morva tájszólásokban, meg a tótságban találni. Ugyan e ragot találjuk a női tulajdonnevek végén, ha valakinek a leányát jelölik velük, pl.: Pavlínì, Anežèe, Maøèe, Anèe, a. m. Pavlína, Anežka, stb., a mi kétségtelenűl dìvèe analogiájára keletkezett, az ily nevekére pedig tovább a schovánì-féle alakok. 3. Hammern- és Hochstadtban még hallani a ³-et, a mely azonban lassanként eltűnik a közép l elől. 4. Az infinitivusban t’ van használatban, mint a keleti nyelvjárás területének nyugati részein, vagy pedig ti; jsem helyett jsu épen úgy szokásos, mint Morvaországban, pl.: Já nejsu rozbruèenej.

Nyugati, éjszaki és keleti Csehország németjeinek népélete. Naaff Antal Ágosttól, fordította Katona Lajos

Régibb történetírók Csehországot világrészünk közepe táján való fekvésére és szívhez hasonló térképi alakjára czélozva, gyakran „Európa szívé”-nek nevezik. S valóban Csehország nem csupán helyzete és alakja, hanem politikai és műveltségtörténelmi fejlődése s fontossága miatt is megérdemli némikép e kitűntető hasonlatot. Mert valamint a vér az élő test minden részéből a szívbe ömlik s onnan árad ismét széjjel, a miképen a szívből erednek az egész testet éltető erő hatalmas lüktetései: akként Csehországban is ősidők óta Európa különféle népei özönlöttek egyűvé s keveredtek össze, hogy onnan ismét kiáradjanak; s Európa történetének számos és igen fontos eseménye bizonyos történelmi szabályszerűséggel Csehországból indúlt ki, ugyanott volt a főszíntere s ott fejeződött is be. Hogy egy földrajzi, földtani, történelmi és még sok más szempontból ennyire érdekes ország lakosságára nézve is kiváló érdekű, azt nem nehéz belátni. Nevezetesen Csehország német lakosságú része nyújt népéleti tekintetben aránylag igen dús és változatos fejlettségű képet. Miként valaha Görögország gazdag tagoltságú partvidéke már maga is természetes okúl és alkalmúl szolgált a görög nép sokféle alakúlatú és termékeny művelődésére: akként az a tág és többnyire jó széles gyűrű, melylyel a német lakosság a határszéli hegységtől kezdve majdnem az egész cseh földet körűlövezi, első és legközelebbi oka annak, hogy a csehországi németség népéleti és népművelődési tekintetben oly rendkivűl változatos és kiemelkedő fejlettséget mutat.

Mindezen hegységek már természetszerűen kinálkoztak az egyéni színezetű fejlődés alapfeltételéűl, és ugyanilyenűl tekinthető a sokféle alakúlatú s többnyíre igen termékeny fő folyamvidékek mindenike, a maga sajátos fekvésével, éghajlatával és talajminőségével. Ezekhez járúl még a szomszédos német fajrokonokkal való gyakori keveredés és sűrű érintkezés, kiknek frank, bajor és szász törzseiből kerűlt ki, illetőleg egészűlt ki és újúlt még ismételten az idők folyamán Csehország németsége. Természetes, hogy ily körűlmények közt Csehországban a németség egyeteme nem fejlődhetett olyan egységes és szorosan egyegyé forrott jellemű népelemmé, mint másutt, hanem hogy egyes részeiben bizonyos árnyalatokat mutat, melyek a népjellem alapvonásaitól való lényegesb eltérés nélkűl, változatosságukban inkább olyan sajátszerű érdeket kölcsönöznek az ország lakói e részének, a milyennel a többiek legalább ily mértékben nem dicsekedhetnek.

Egészben véve azért a csehországi németek jelleme lényegében mégis a germánság főbb vonásait tűnteti elénk, még pedig éjszak felé inkább a ridegebb éjszaknémet, dél felé pedig a Duna-vidék lágyabb délnémet árnyalatához közelítve. A férfiak jobbára szálas, erős csontú, izmos, többnyire ügyes és fürge alakok, kiknek kifejező arczvonásai kivált a hegyvidéken sokszor igen éles szabásúak. Szemük kék, vagy szürke, ritkán sötét; hajuk szőke, vagy gesztenyebarna, elég gyakran kenderszínű, vagy aranyszőke. A nők közepes, inkább nemes karcsúságú s arányos, mint elhízásra hajló, gömbölyded termetűek; sok köztük feltűnően szép növésű és arczú. Jellemüket a nyiltszívűség tűnteti ki, mint a délnémeteket általán, kivált pedig az ausztriaiakat; ehhez hagyományos hűség, becsületesség és őszinte jámborság járúl, mely ma már az erdős és hegyes vidéken is csak ritkán fajúl vakbuzgósággá. Császárjához és honához való hűségével e nép mély családias érzést és szülőföldjéhez való ragaszkodást egyesít, melylyel azonban jól megfér a német vándorlási kedv is, évenként ezreket űzve ki a nagy világba, hogy ott az élettel megismerkedjenek s a tapasztaltakon okúljanak. További jeles tulajdonságai e népelemnek a szellemi és anyagi javak gyűjtésére irányúló komoly törekvés, a munkához való kedv és rátermettség, józan életbölcseség és körűltekintő tevékenység, nevezetesen pedig a szívós kitartás, gondolkodásban és cselekvésben való férfias szabadság, nemes érzűlet és erre támaszkodó czéltudatos személyes bátorság és szíves vendégszeretet, mely itt ritkábban csap át könnyelmű tékozlásba, mint a déli vidékeken. Megemlíthetjük még e lakosság kötelességtudó buzgalmát, megbízhatóságát és ügyességét, mely kivált a hivatalnoki pályán elismert jelességű, végűl még némely vidékeken tapasztalható csodálatos alkalmazkodó képességét a részben nagyon mostoha helyi és időbeli körűlményekhez is, nemkülönben szinte hősies önmegtagadását és mértékletességét, mely kivált a magasabb hegygerinczek, valamint a kevésbbé termékeny, zordonabb fensíkok lakóinak erénye. E jellemző tulajdonságokon épül föl a csehországi németségnek messze földön elismert jó hírneve.

Hogy a népesség főbb részeinek sajátos vonásait is kidomboríthassuk, az egyes főbb vidékek és törzsek szerint kell őket szemügyre vennünk. Ebben maga a természet, mint ez eltérések és ez elkülönzött fejlődés legfőbb oka, legyen a vezetőnk. Ennek nyomán haladva, az országnak főbb hegységei, folyamai és folyói szerint való tagozódása szerint kell haladnunk, a melyhez a telepedés és a további terjeszkedés is jobbára alkalmazkodott. A Cseh-erdő vidékét itt számba nem véve, minthogy arról másutt külön lesz szó, szemlénket az ország nyugati és éjszaknyugati részén kezdjük, az Eger meglehetős hosszú folyamvidékén, a tulajdonképeni Egerland-dal. Ehhez csatlakozik a természetes tagozódás sorrendjében a középső Eger-vidék, a Saazi komlóvidék az Érczhegység fő törzsével. Az Eger alsó folyása a német Elbe-vidékre visz bennünket, melynek az Eger középső táján a nép nyelvén „Niederland” (Alföld) a neve, továbbá a Leitmeritzi, a Leipa- és a Tetscheni vidékre és keletre fordúlva, a rumburgi és warnsdorfi határ-kikanyarodáson keresztűl Zwickau és Grottau érintésével a Friedlandi és a Jeschken-Iser-vidékre érkezünk, melynek Richenberg a középpontja. Kelet- és délkeletnek tovább menve, az Óriás-hegységet és a sűrű népességű, kitűnően mívelt Felső-Elbe-vidéket és odább délnek a braunaui határbeszögellést értjük, az úgy nevezett Braunauer Ländchent, mely az Adler-hegységig terjed, hol az odáig zárt német határgyűrű megszakad s Grulich-Senftenberg és Landskron vidékének szétszórt német nyelvszigeteiben végződik, azonban Neuhaus, Bystritz és Wittingau részben még német lakosságú vidékei révén némi kapcsolatban áll déli Csehország és a Cseherdő németségével.

A természet okozta jelenség, hogy hegyvidékeken általán s itt-ott önálló területté záródó sík földeken is sajátszerűbbé fejlődik a népjellem, mint a szomszédokkal való sűrűbb közlekedésű s így azok hatásának jobban kitett tájakon. Ilyen zártabb vidékek a legutóbbi három évtizedig még nagyobb számban voltak Csehország német lakosságú részén; azóta azonban a mindinkább terjeszkedő vasúti hálózat s az ennek segítségével mind jobban emelkedő kereskedelmi és ipari forgalom e tájakat is kivetkőztette már zárkózottságukban megcsontosodott jellegükből.

Mindenekelőtt az Egerland-ot, a középső Eger-vidéket és az Érczhegységet kell szemügyre vennünk. Az Egerlandban, vagyis a felső Eger-vidéken a meglehetősen elzárt földrajzi helyzet és e vidéknek fő helyével, Egerrel, a valaha független birodalmi várossal együtt való különállása és egész történelmi fejlődése egyaránt hozzájárúltak ez országrész és néptöredék erősen kidomborodó sajátszerűségeinek kialakúlásához, a miért is nem csoda, ha e népesség mások fölé magasló politikai és műveltségtörténeti múltja alapján egész a legújabb időkig szívósan ragaszkodott a maga szülőföldje különállásának határozott tudatához. Az egerlandi paraszt s részben a polgárság is mindamellett, hogy már évtizedek óta vasútak szelik át az Eger-vidéket, s hogy éjszaknyugati Csehország fürdőhelyeinek évről-évre emelkedő látogatottsága és az ezzel járó nagy idegen-forgalom szűntelen hozzájárúlnak e táj lakosságának a többivel való kiegyenlítéséhez, sajátszerűségei eltörléséhez, – mindazonáltal még ma is külön jellegű néptypus.

A tősgyökeres egerlandi ember derék, edzett és szívós paraszttermészet, a mely ép oly munkabíró, a mily életvidor, többnyire nyers és durva modorú, de lelke mélyén jóindulatú és föltétlenűl megbízható. Nevezetesen az Eger-vidék parasztja valóságos paraszt-nemes, kinek nemzetsége több helyt századok óta él ugyanazon a jószágon s olykor elég tekintélyes családfával dicsekedhetnék.

Az Érczhegység lakosságának testalkata középtermetű, szikár és szíjas izomzatú. A faj jellege határozottan német. A leányok és asszonyok testi üdeségét újabb időben kissé megviseli a mindinkább emelkedő háziipar. Közös tulajdona az érczhegységi lakónak az egerlandival egyebek közt a kissé nyers modor mellett a becsületesség, a bátor őszinteség, a vidámsággal párosúlt munkakedv, melylyel olykor egy kis könnyelmű gondatlanság is jár, továbbá a szülőföldjéhez való hűséges ragaszkodás. Az egerlandiakat országrészük történelmi emlékeiből táplálkozó büszke önérzetük, az érczhegységieket pedig az a megható hűségű ragaszkodás tette híresekké, melylyel kivált télen oly zordon szülőföldjük iránt, annak minden mostohaságával daczolva viseltetnek. Jellemzi még az Érczhegység lakóit kiváló alkalmazkodó képességük, találékonyságuk és ügyességük, melylyel a kedvezőtlen helyi és gazdasági körűlmények közt is mindig megállják helyüket. Az Érczhegység lakosságának nagy része különben, főleg a régi híres érczbányák és az újabban megnyílt kőszéntelepek környékén élők máig megőrizték ősi bányászjellemüket, melynek szorgalom és kitartás, mértékletesség, becsületesség, jámborság és babonára való hajlam a főbb vonásai. Más részüknél feltűnő műérzék mutatkozik, melynek a műipar különféle ágaiban, a zenében és képzőművészetekben adják tanújeleit, némely téren igazán kiválót is alkotva. Míg az alsó és középső Eger mentén élő paraszt első sorban derék földmívelő, addig az érczhegységit már lakhelyének körűlményei is valóságos ezermesterré tették. Annyit, a mennyit még ma is áskál érczeket, de e mellett kendert, rozsot, zabot is termeszt, már a mennyire ez magas hegyein lehetséges; továbbá erdőgazdasággal, kereskedéssel s mindenféle közlekedéssel, olykor egy kis csempészettel is foglalkozik; kanalat, kést, puskát készít (Weipertben), drótot csinál és bádogot kalapál, fínomabb és durvább csipkét ver, zsinórt sodor, sujtást sző, keztyűt varr, messze földön ismeretes játékszereket farag fából, képeket festeget, vándorzenészként kóborol a világban (a pressnitzi hárfások), stb. E sokféle foglalkozás nem csekély hatással volt a népjellemre, melynek alapvonásait azonban mindez ideig nem enyésztette el; s érdekes megfigyelni, hogy még a más vidékekkel legsűrűbben érintkező tájak lakói sem vesztették el honi sajátszerűségeikhez való ragaszkodásukat. Mint kiválóan jellemző népies alakokat említhetjük (legalább az éjszaknyugati cseh vasútak megnyiltáig, a melyek az egész árúforgalmat magukhoz ragadták,) a reischdorfi fuvarosokat, a pressnitzi vándor-hárfásokat, a sebastiansbergi (passbergi) sertés- és libakereskedőket, a kik Szászországban értékesítették árúikat, a joachimsthali bányászokat, a csipkeverő és sujtásszövő leányokat (Gorl-Maad), a fenyűkormos és a kocsikenőcsös embert, stb. Valamennyi előtt a reischdorfi furvaros emelendő ki az Érczhegység jellemző typusai közűl, a ki valaha majdnem egyedűli eszközlője volt a középső Eger-vidék és az Érczhegység, meg a Cseh- és Szászország közötti gabona-, uborka-, gyümölcs- és egyéb kereskedésnek. E fuvarosok régi nevezetességükről ma már alászállva, csupán az alföld és a hegység közötti, meg a Szászország felé való gyümölcs- és uborka-szállítást végzik. De régebben híresek voltak nyers modorú becsületességükről és természetes elmésségükről, mely különben éjszaknyugaton Csehország egész lakosságának a sajátja. Az Érczhegység vándorzenészei, a Pressnitzből és környékéről való hárfások és hegedűsök pedig, kik többnyire két–tíz személyből álló kisebb csoportokban járják be a világot s olykor Ázsiába (Indiáig), Afrikába (Egyiptomba), sőt Ausztráliába is elmennek, már épenséggel világhírűek. Ezeket is a szükség tanította mesterségükre. Mikor 1812-ben a nagy tűzvész teljesen elpusztította Pressnitz városkát, Enzmann odavaló tanító leánya állott néhány társnőjével az első hárfáscsoport élére s útnak indúlt, a miben a nyomasztó inség folytán mind többen utánozták. Az Érczhegység e vándorzenészeinek jelessége mellett kiváló műizlésű férfiak is tettek ismételten tanúságot, így Grün Anasztáz „Das Musikantendorf” czímű elbeszélésében egész elragadtatással említi, mint hallotta Beethoven híres septuorját az országúton ily cseh vándorzenészektől eljátszani, a kiknek tiszta előadása és mély érzése vetekedett a legtanúltabb virtuózok játékával.

Az Érczhegységből való néptypusok és viseletek. (Reischdorfi fuvaros, bányászok, stb.) Liebscher Adolftól

Turnau környékéről és az Elbe-vidékről való néptypusok. Liebscher Adolftól

Az Érczhegységtől az országba kissé belebb fordúlva, a síkföld felé innen átmenetűl szolgáló Duppaui hegységet jobbkéz felől hagyjuk s a termékeny Eger-menti síkságokra szállunk alá, a középső Eger-vidékre, az ú. n. Saazer Land területére. Ez éjszak és nyugat felől hegyektől védett, délnek és keletnek nyitva álló síkság, melyen az itt már jókora Eger folyó mellett az Aubach, Godlbach és Assigbach vizei ömölnek végig, nevezetes termékenységű és oly népesség lakhelye, mely nem egy tekintetben eltér az egerlandi és érczhegységi lakosságtól. Valamint már a testalkata is alacsonyabb, de kevésbbé csontos és szögletes, hanem inkább kissé gömbölyded és húsosabb, mint amazoké: úgy a jelleme és egész magatartása is szelídebb, lágyabb, mint hegyvidéki és fensíkon élő éjszaki szomszédaié. A melegebb levegő, a lágyabb víz és a termékenyebb talaj magához hasonlóvá tette e föld népét is. Elég egy szép nyári napon a Kupferhübel tetejéről, e Németországból is sűrűn látogatott kilátópontról a Saazi vidéken egész az Elbéig végigjártatni tekintetünket, hogy e földnek és lakóinak egymással egyező jellemét megértsük. Már a tájszólása is lágyabb zengésű e népnek. Feltűnő a Saazer Land lakóinak csengő szavú, éneklő kiejtése, a mely elég messzire, sőt egész be a hegységbe terjed. Kiváló énekesek is kerültek ki e vidékről, igy Walter Gusztáv, Gura Jenő, Schüttky Richard operaénekesek és mások. A Saazi vidék lakosságának jelleme különben kevésbbé sajátszerű, mint a felföldieké. A középső Eger mentén lakó, komlót és búzát termesztő földmíves és a városi iparos általán véve kevésbbé izmos, mint amaz, de azért eléggé munkabíró, nyílt lelkű s ép ezért vidámságra, mulatozásra, tréfára könnyen hajló, sőt egy kis ingerkedő és gúnyolódó kedvnek sincs a híjával. A föld termékenysége bőven jutalmazza és szűntelen ösztönzi az iparkodást, de egyúttal a jóllétnek és kényelmeskedőbb életmódnak is kedvez. Itt szerző ösztön és a megszerzettnek derűlt élvezése szebb összhangban állnak egymással, mint egyebütt; épen azért szabadabb és vidámabb a néphangúlat, szívesebb a vendégszeretet; s a szorgalmas, körűltekintő, de semmi haladástól sem idegenkedő s így rendesen jómódú saazi földmívesen, kivált az aubachvölgyi s a podersami és kaadeni kerület lakóján mindjárt meglátni, hogy a birodalom legderekabb, legműveltebb és legelőbbre haladott mezőgazdái közé tartozik, jóllehet rendesen nem oly nagy önérzettel adja ezt tudtunkra, mint némely szomszédos vidék lakója.

Másik átmenet a csehországi németség egy közelebbi fő vidékéhez a német Elbe-vidék előtti Biela-környék, a melybe a Saaz környékéhez és az Érczhegységhez csatlakozó, szintén igen előre haladott brüxi kerületen át jutunk.

Plan vidékéről való typusok és viseletük. Liebscher Adolftól

Lejebb az Eger mentén, Saaz alatt a postelbergi tájon, majdnem a cseh nyelvhatárig még nem mutatkozik valami nevezetesb különbség. Önállóbbá csak a brüxi, komotaui, görkaui és duxi kerületben válik a tájszólás, a mennyiben a csengő s éneklő beszédmód, a lágyabb szóképzés, meg a rövid ejtés itt kissé alább hagy s az r erősebben hangzik. Az Eger középtáján ezért azt mondja a nép e szomszédairól, hogy „ropogtatják” az r-et. A nyelvjárás határa Brüx és Teplitz közt húzódik. De teljesen sajátszerű színt a népjellem és népnyelv csak az Elbe alsóbb vidékén, az aussig-leitmeritzi tájon s még inkább az ú. n. „Niederland”-ban ölt.

Az Elbe-menti lakosság jelleme (a melylyel részben egyező a Leipa-vidékének népességeé is) lényegében hasonlít a Saaz-környékihez (a középső Eger-vidékéhez). A szép, dús és többnyire szintén igen bőven termő talaj, a milyennel az Elbe-vidék, kivált pedig a leitmeritzi táj is dicsekedhetik, gyümölcs erdeivel, szőlőivel, veteményes és gabnatermő földjeivel igazán megérdemli az Elbe-menti paradicsom nevét, melylyel gyakran kitűntetik, s az itt megtelepűlt német lakosság jellemét nyelvben és szokásban is egyaránt szelídebbé alakította s annak főbb vonásaivá a szívjóságot, vendégszeretetet, munkakedvet, serénységet, becsületességet, szorgalmat, ügyességet és művelődési hajlamot tette. Az Elbe mentén le- és fölfelé való élénk kereskedelem, melyet a nagy forgalmú vizi út és az Elbe-völgy vaspályája gyámolít, már régibb idő óta sokkal járúlt a lakosság látáskörének tágításához, nemkülönben gazdasági és ipari szorgalma élesztéséhez és növeléséhez. Az itteni népesség legjellemzőbb typusai közé tartoznak a hajós és tutajos parasztok. Még századunk hetvenes éveiben is az Aussig-Leitmeritz és Tetschen közti Elbe-vidéknek nem egy parasztja a maga dereglyéin és tutajain szállította a saját gabonáját, vagy a mit a szomszédaitól s másoktól összevásárolt, a szükséghez képest ki- vagy befelé, míg a mai kor hatalmas tömegszállító eszközei őt is ugyanarra a sorsra nem juttatták, a mely az Érczhegység reischdorfi fuvarosait érte.

Az elbei hajózásnak nagyobb kifejlődése óta mindinkább szaporodnak a hivatásos hajósok, kik számos gőzhajón, vontató gőzösön, tutajon és kompon évenként óriási mennyiségű gabonát, szenet (a nagy éjszaknyugati széntelepekről), fát, építő követ, téglát, gyümölcsöt, zöldséget stb. szállítanak cseh földről Németországba s egész a tengerig, és Csehország németjeinek annyi más tulajdonságai mellé a derék hajósok hírét is megszerezték. A gyümölcs- és konyhakertészek és árúsok, meg a csőszök és vinczellérek sorából is akad mindenféle typikus alakja a Leitmeritz és Tetschen közötti Elbe-vidék népéletének.

Keletnek és éjszakkeletnek tovább haladva, a Leipa-vidékre, vagy, a mint itt hívják „in die Leipe und Schlucke” (Leipa és Schluckenau) jutunk. Ez egyúttal az átmenet az Iser- és az Óriás-hegység felé, az Elbe-menti alföldről a határhegység kerületeibe és az Elbének a felső folyásához, meg a forrásvidékéhez. E déli és délkeleti részeiben még elég termékeny és szép táj déli felének lakói jellemük főbb vonásaiban még az imént ismertetett vidék népéhez hasonlítanak, míg a középső, meg az éjszaki és keleti kerületekben, a melyek mind zordonabb természetűek és mind kevésbbé termékenyek, általán véve már a határszéli typushoz közeledik a népesség jelleme s e mellett egyes helyi sajátszerűségeket mutat. A rumburg-warnsdorfi tájon a férfiakon már a hegyvidéki jelleg mutatkozik; nem oly fürgék többé, de erősebbek és edzettebbek. A lányok kerek képűek, üdébbek és szintén erősebbek, mint a középső síkföldön. ennek az egész vidéknek a természetes tagozódása, a sok különálló hegy, kúp és csúcs, a mely rajta emelkedik, nemcsak kedvez a népjellem egyénibb fejlődésének, hanem azt egyenesen elkerűlhetetlenné is teszi. E tájon régi s meglehetősen élénk városi élet is fejlődött (többnyire ipari alapon). Daubától és Hirschbergtől föl az éjszaki határon Rumburgig és Schluckenauig város várost ér (Böhmisch-Leipa, Haida, Zwickau, Sandau, Bensen, Böhmisch-Kamnitz, Kreibitz, Georgenthal, Schőnlinde, Warnsdorf, stb.), melyek közűl majdnem mindegyiknek más-más helyi ipara s többnyire saját jellemző nyelvjárása és népéleti különlegessége van. Általában tapasztalható, hogy a lakhely magasságával és a talajnak ezzel együtt növekvő mostohaságával arányban emelkedik, a mint emelkedni kénytelen is a lakosság ipari szorgalma, szívóssága és találékonysága a megélhetés eszközeit illetőleg, a csehországi németség e határszéli vidékein.

Sajátszerű jelleget mutat, a mint kelet felé megyünk a Reichenberg városa, mint főhely köré tömörűlő lakosság, mely a Jeschken-Iser-vidéket és a friedlandi környéket lepi el, s még határozottabban tűnteti föl ezt a jelleget a délkelet felé kiágazó és Porosz-Szilézia felé országhatárúl szolgáló Óriás-hegység vidéke a branuaui kikanyarodással és az Adler-hegységgel. Minthogy e tájékon nagyobbára Szászországból és Sziléziából érkezett jövevények telepedtek meg s már ennél, valamint a vidék természeténél fogva is (a lejtőség éjszaknyugatnak ereszkedik alá) sűrű érintkezésben vannak németországi (sziléziai) fajrokonaikkal, nyelvjárásuk és népjellemük és főképen ezeknek hatását tűnteti föl. Az Iser-hegység népessége közepes karcsúságú s még mindig elég erős; az Óriás-hegységé pedig ugyancsak középtermetű, de valamivel erősebb csontú, feszesebb izomzatú és szikárabb. A városi lakosság, kivált a reichenbergi, hohenelbei és trautenaui kerület számos ipartelepeé, valamint éjszaki Csehországé egyáltalán, az utóbbi évtizedekben már észrevehetően megsínylette a gyári munkát s ennek következtében már nagyobb számú gyöngébb, sápadtabb és elnyomorodottabb egyént látni soraiban. Ellenben az Óriás-hegységen a gyermekek még meglehetősen épek és csinosak, üdék és fürgék s épen nem félősek. Vállalkozó szellem, munkásság, szívós tetterő, alapos iparkodás és kitartás minden dologban és fáradozásban, gazdaszorgalom, takarékosság, bizonyos egészséges, vidám életbölcsesség, a társas érintkezésben szívesség, kiváló alkalmasság műszaki és szellemi kiképzésre jellemzi a reichenbergi vidék lakosságát, mely ép ezen jeles tulajdonainál fogva igen előkelőhelyre is emelkedett az ipar, iskolázás, irodalom és műipar terén Ausztriában. Az Óriás-hegység lakója már némikép hegyeinek jellemével egyezőleg komolyabb, csöndesebb, de szintén munkára termett, kevéssel beérő, szerény, a régihez hívebben ragaszkodó, a nélkűl azonban, hogy az újabbtól, ha jobb, makacsúl elzárkóznék. A néhol igen zord és mostoha hegyvidék s a nagyon havas telek és árvizekkel látogató nyarak még szivósabbá, kitartóbbá és bátrabbá, de némely helyütt, a szegényebb tájakon, kissé borongóbb lelkületűvé is teszik. A helyenként és időnként nagy területre kiterjedő elzártság a hegységben rész szerint magukban álló s messze elszórt tanyák (Bauden) lakóinak erkölcseit egyszerűbbekké, őket magukat természetes vendégszeretetre, szolgálatkészségre hajlandókká teszi, a jókedvet pedig, mely e magános helyeken sem idegen, csöndesebb nyilvánúlásra készti s csak ritkán engedi messzire elhangzó dalban, újongásban kitörni, mint a hogy déli, nyugati és éjszaknyugati Csehországban tapasztalható.

Sajátszerű népéleti alakja az Óriás-hegységnek, a mióta a nagyipar s az útazók és a nyaralók szűntelen növekvő idesereglése egyre jobban terjed s mindinkább uralomra jut, visszaszorítván a régi hegyvidéki gazdálkodást, ma már aránylag kevesebb van. A már teljesen a kor színvonalán álló vezetők, a hegyi kalaúzok népségét nem számítván, mindenekelőtt a hegyi postást, a háti kosaras és a hordóvivő embert kell említenünk, ki a völgyek, lejtők és alacsonyabb fekvésű tanyákból vizet, tejet, kenyeret, lisztet, stb. czipel sajátszerű háti kasokban és ú. n. borjú-iszákokban a Schneekoppe s más csúcsok tetején álló vendéglő-tanyákba.

Népviselet. A csehországi németség népviselete századunk közepe tájáig elég változatos és részben eredeti is volt. A legjobban megállapodott és a legújabb időkig fönmaradt viseletek egyike az egerlandi. Ennek régibb alakja némikép hasonlított a németországi altenburgi parasztokéhoz. A férfiak bő, kecskebőr bugyogót viseltek, mely a térdük alatt korczolódott a lábhoz, továbbá barna, vagy fekete, gallértalan posztó kabátot, melyen sűrűn rakott érczpitykék fénylettek. Durva bőrcipők, harisnyák, ezüst himzésű vörös mellény, kivarrott, vagy sokszor szintén ezüst szállal hímzett nadrágtartó s kerek nemez kalap egészítette ki e ruházatot. A kalap körűl a házasok fekete, a legények piros szalagot viseltek, mely csokorban végződött (ennek „Holzstoss” volt a neve). Kalapjuk alatt, kivált az idősb mesteremberek zöld bársony, vidraprémes sapkát is viseltek, vagy kalap helyett egyáltalán három, sőt négy menyét prémével szegett kucsmát tettek a fejükre. A régibb női viselet fekete, vagy barna szőttes szoknyából, kék kötényből s réz vagy ezüst csatos fűző derékból állott, melynek keményített mellbetéte csipkékkel vagy aranyrojttal volt díszítve, fölötte pedig rövid zekét s a fejükön keményített fehér damaszt kendőt hordtak, mely jobb és bal felől messzire elálló csipkeszéllel volt szegve s ú. n. „nebanitzi bog”-ra volt kötve. Öregebb asszonyok kerek, fekete prémes sipkát is viseltek.

Említést érdemel az ettől némileg eltérő achsi női viselet is, melynek négyszélű szoknya, gyapot béllésű alsószoknya, papucs és egy sajátszerű főkötő (Schlapphaube) a fő részei. Az aschi kerület közepe táján szélesre, éjszaki részén keskenyre hajtogatott fejkendőt viseltek. A férfiak e vidéken télen a „Sammtbartel” nevű, különös alakú sapkában jártak. Figyelemre méltó az aschi népnek a sötét színeket kedvező ízlése.

A plani és tachaui vidék hajdani női viseletének egészen az újabb időkig fönmaradt utolsó részletei a testhez álló bársony, vagy posztó kabát, az ú. n. „Häubl-” (főkötő-) kendő s a gránátokból, kláris gyöngyökből és felfűzött császári aranyokból álló gazdag ünnepnapi mell- és nyakdísz. E gránátgyöngy-sorra fűzött arany pénzeket még a hatvanas években a csehországi németség legtöbb vidékén lehetett látni.

Tőrűlmetszett eredeti alak volt viseletére nézve is a Felső-Érczhegység lakója, nevezetesen a reischdorfi fuvaros. Nagy ponyvával leborított, két vagy három, sőt gyakran négy termetes ló vonta szekere mellett baktatva vagy rajta ülve hajtott le a saazi vidékre gabonáért, s ilyenkor rövid, sötét posztó zekéje fölött por ellen védő bő kék zubbonyt viselt, bőrnadrágja pedig hosszú szárú csizmába volt gyűrve. Kezéből nem igen hiányzott a gyakran sajátszerűen fölszerelt ostor és szájából az ulmi pipa, övéről meg a pénztárczáúl is szolgáló széles bőrtüsző. A többnyire hórihorgas, erős csontú alakok a fejükön fekete csücskös sapka fölött baglyas, viharedzett köcsög-kalapot viseltek. Vasárnapi ruhájuk majdnem bokáig érő barna vagy kék, hosszú szárnyú, ezüst gombos kabát volt. A nők fehér, szorosan fejükhöz illeszkedő fejkötőben, később a híres arany fejkötőkben és a csehországi németség sík vidékein is kedvelt dudoros újjú kabátban jártak. A nyiltabb vidékeken, így Saaz környékén s az Elbe-menti síkságon, nemkülönben az ország éjszaki és éjszakkeleti iparűző kerületeiben a hagyományos honi népviselet már teljesen elkallódott s az általános, józan városias divatnak adott helyet. Az egyes vidékek helyi múzeumaiban is csak kevés emléke maradt fönn, s legfölebb régi családi almáriomok rejtik még itt-ott egy-egy utolsó hírmondóját a hajdani népies ruhatárnak. Az Óriás-hegységben is csak halvány emlékei vannak még meg az egykori eredeti és sajátszerű viseletnek. A hegyvidéki lakók hajdan többnyire sötétkék, közepes hosszaságú posztó kabátot kedveltek, mely rendesen egy egész emberöltőn át kitartott ünneplő-ruhaképen. Hasonló szövetből volt a mellény, a nadrág pedig fekete, vagy sárga nyers bőrből. A nők szürke (ritkán tarka) gyapjú szoknyát, rövid, elől keményített lapos betétű posztó mellényt, vászon nyak- és mellkendőt viseltek. Jellemző volt a régi hajviseletük. Hajfonataikat úgy csavarták a fejük búbjára, hogy valóságos korona (ú. n. „fészek”) támadt belőlük. A leányok többnyire hajadonfővel jártak, a míg legalább az időjárás engedte, az asszonyok pedig fehér, vagy virágos vászonfőkötőben. Felöltőűl gyakran még rövid, sötétszínű posztó kabátot hordtak. A sötét színek kedvelése itt is megemlítendő s érthető is, mert jól illik a természeti körűlményekhez, valamint a nép komolyabb hangúlatához. Az újabb idők, kivált a két utolsó évtized mind hatalmasabban fejlődő forgalmával és nem tartós, de olcsó gyári árúkat ontó iparával, melynek épen éjszaki Csehországban oly számos telepe van, majdnem teljesen kiszorította már a régi honi viseleteket; még pedig elmondható, hogy nem mindig a nép javára, mert az ősi viselet levetésével együtt nem csekély része ment veszendőbe a nép önálló, derék jelleméhez való szívós ragaszkodásának.

Lakhelyek. Hogy a német elem Csehországban, a hol csak megtelepedett, mindenütt értelmes, körűltekintő és derék építő munkát is végzett, arról a legkülönbözőbb vidékeken tanúskodnak az ő szorgalmukat dicsérő régi kolostorok, székesegyházak és templomok, rendi társházak, kastélyok és várak, valamint a nagy számú és tekintélyes városok, kisebb-nagyobb községek és magános majorok, valamint e minden korból való építészeti emlékek mellett a legújabb időkben emelkedett nagyszabású, valósággal palotaszerű iskolák, muzeumok, színházak, fürdőhelyi paloták és óriási gyárak. A szívós, vaskeménységű tetterő és mélyreható alaposság, mely e népfajt jellemzi, lakhelyeiben ép úgy szembe tűnik, mint más felől igazi német lelkűletére vall e lakások elhelyezésében és berendezésében nyilvánúló ízlése. Csehország németjeinek izmos, iparkodó és mozgékony faja az ország határszélének oly sokféle természetű vidékein mindenütt meg tudott gyökeresedni s lakhelyeit is alkalmazni tudta az annyifélekép változó természeti és időbeli körűlményekhez. Nem csupán a legtermékenyebb, kövér talajú folyamvölgyekben ütött tanyát, hanem megtelepedett a mostoha és zord fensíkokon és a még zordabb, terméketlen hegygerinczeken is. „Nem a görög hegyeken, – írja dr. Stamm Sándor, az érczhegységi nép elhúnyt leírója, – nem az Olympus közelében, nem is az Apennineken, a Pyreneusokon, vagy a Kárpátokban, sőt az Alpesek között sem, tehát nem Európa legmagasb hegységein ért legmagasbra az emberi telepűlés társas művelődési munkája, hanem az Érczhegység gerinczén!” Itt ugyanis 3.000 lábnyi magasságban (1.172 méternyire a tenger színe fölött) egy egész város áll, az iparűző Gottesgab s körötte több kisebb helység, fönn a „Sonnenwirbel” (Keilberg) tőszomszédságában, az Érczhegység magas ormain. Az a népfaj, a mely itt letelepedett, nem riad vissza semmiféle magasságtól, a mint nem ijed meg a föld sötét mélységeitől sem s 1.000 méternyire s még ennél is egyre mélyebbre hatol az ércz- és kőszénbányák aknáiba. A telepek helyének megválasztásában és a lakások elhelyezésében is nyilvánúl a német faj természete. Még ma is számos falun meglátszik a hoszszában való és a csoportos faluépítés kétféle ősgermán typusa, kivált a határhegyek előlejtőin és a völgyekben.

Részlet a Kaaden melletti Brunnersdorf faluból. Charlemont Húgótól

Az ország belseje felé eső vidékeken, a hol régebben szlávok laktak, tömörebbek a helységek. A majorok különben, kivált a dombos tájakon és erdős lejtőoldalakon gyakran egész elkülönzötten és minden egymás közötti kapcsolat előzetes terve nélkűl is állanak, tehát épen úgy, a mint Tacitus tanúsága szerint a német már ősidők óta szerette építeni a lakhelyét, ott választva magának tanyát, a hol épen legjobban megtetszett neki a föld, forrás vagy erdő. Figyelemre méltó a hosszú falvak gyakorisága, melyekkel kivált az Érczhegységre támaszkodó előhegyeken, az Érczhegységben magában, az éjszaki cseh határvidéken Warnsdorf-Rumburg táján, valamint az Aupa- és Elbe-völgyben (Trautenau és Marschendorf egész Dunkelthalig, továbbá Hohenelbe-Spindelmühle-Petersdorf), az Óriás-hegységben, végűl a Jeschken-Iser vidékén (Reichenberg-Maffersdorf stb.) találkozunk sűrűbben. E hosszú falvak, minő a patak mentén elnyúló Brunnersdorf, továbbá Zuflucht, Wernsdorf (Kaaden kerületében), néha egész kilométernyi hosszú, szakadozott rendben épített majorságok és kisebb házak sorából állanak s néha – mint pl. a 3.200-nál több lakost számláló Reischdorf (az Érczhegységben) és az óriáshegységi Marschendorf – egy-egy kisebb város lélekszámát is elérik népességükkel. Warnsdorf pedig, mely iparűző hely, ma 18.476 lakosával már a tizenegyedik rangban áll Csehország városainak sorában, csak a legutóbbi évtizedek folyamán nőtt össze több ilyen faluból egy várossá.

A csehországi német városok alapterve többnyire az ú. n. „Ring”-rndszert mutatja. A hol csak a talaj alakúlata megengedte, mindenütt szép, nagy „Ring”-tér van a város közepén (így Eger, Falkenau, Kaaden, Saaz, Pressnitz, Komtau, Brüx [három „ring”-gel], Görkau, Dux, Bilin, Leitmeritz, Aussig, Leipa,Tetschen, Rumburg, Reichenberg, Trautenau, Arnau, budweis városokban), a mely terek azonban nevük („gyűrű”) daczára négyszögletesek, magas tetőzetű, sokszor építészetileg is nevezetes polgárházaktól és bolthajtásos nyilt tornáczoktól („Vorlauben”) szegélyezvék. Ilyenek szegik a „Ring”-terek nagyobb részét és sajátszerű képet adnak a városnak (így pl. különösen Arnauban). A sík földön már egy század óta majdnem általánosan a kőből való építés az úgy szólván kizárólag uralkodó, a mely úgy a tekintélyesb polgári, mint a nemesi házakon (hogy csak a Junker- és Schirndinger-féle typikus patricius-házakat, valamint az egeri régi városházát és az ú. n. Stöckel-csoportot említsük példákúl) határozott német stílust mutat és nem egy műemlékben, mint az egeri gót székesegyházban, a kaadeni városházában és hegyes toronyban, a saazi, komotaui, brüxi, hohenelbei templomban, a brüxi hajdani városházában (német korai renaissance), a leitmeritzi kehely-házban, a reichenbergi városházban és sok más épületben nevezetes műépítészeti, vagy egyébként kiváló sajátszerűségű alkotásokká emelkedett.

Csehország német népessége legtöbbnyire a Németországban és Közép-Európában legelterjedtebb frank typus szerint építi házát; ezzel a typussal találkozunk a Rajna mentén, Közép- és Dél-Németországban, Sziléziában, Stájerországban, sőt még Erdélyben is. A lapályos vidékeken és a folyók völgyeiben, a hol a síkság tágas, a termés bővebb és dúsabb, meg a lakosság is jobb módú, majdnem általános a frank typusú négyszögű háztelek, külön-külön állnak rajta a lakóházak és a melléképületek (istállók, csűrök, kamrák, magtárak stb.). A hegyvidéken és a mostohább fensíkokon ellenben már a helyi és gazdasági körűlmények miatt is az ó-német száz ház typusát kénytelen alkalmazni a megtelepedő, melynek egyetlen szélesebb tetőzete alatt az összes helyiségek, úgy a lakószobák, mint az élésárak és istállók stb. mind elférnek. Ezzel az építésmóddal találkozunk részben már az Ércz-hegységben és a Duppaui hegységben, kiváltképen pedig az Óriás-hegységben. Magasabb fekvésű tájakon, főleg az említett erdővidékeken a faépület is igen gyakori még. A kőházak oldalfalai is, kivált az esős oldalra nézők, zsindelylyel borítvák, a mi sajátszerű színezetet ád némely hegyi helységnek, minők pl. Grasslitz, Neudeck, Pressnitz, Schmiedeberg, Joachimsthal, Gottesgab, Sonnenberg, Katharinaberg, Niklasberg (az Érczhegységben), valamint az Óriás-hegységben az Aupa és Elbe folyók völgyeiben levő falvak. – A különben is meleg, olcsóbb s főleg a hegyvidéken oly egészséges lakásúl szolgáló faház helyett azonban még a magasabb helységben is mindinkább kő- és téglaházakat építenek s csak néhány elzártabb vidéken, minők az aschi, rumburgi és braunaui határszéli beszögellések, meg az Ércz- és Óriás-hegység némely fensíkjai ragaszkodnak még hűségesen a csehországi német hagyományos faépítkezés tisztes ősi szokásához. Ilyenek a Hohenelbe, Freiheit és Reichenberg városokban álló tornáczos polgári faházak, a Georgswalde és a Rumburg környékén látható takaros kis takács-házikók, nemkülönben a neubergi (aschi kerület) régi evangelikus fatemplom, meg az építészeti s történelmi tekintetben egyaránt nevezetes braunaui temetői templom. Emez alighanem a legrégibb ilynemű faépület (tiszta germán u. n. „Ständerbau”) egész Ausztriában és Németországban, melynek tornáczai, valamint magas támfödelű főépülete faszerkezetükben jellemző typusát mutatják az egész Óriás-hegységben elterjedt építésmódnak.

Csehországnak németek lakta összes vidékein három, egymástól többé-kevésbbé eltérő faját lehet a parasztházaknak megkülönböztetni, melyek majdnem mind régibb időből valók még s ma a régi jellemző népviselettel együtt egymásután tünedeznek el az újabb divatú épületek elől, a nélkűl azonban, hogy ezek mindig valami jobbal és a nép jelleméhez illőbbel váltanák föl a régit. Mint a polgárházak, úgy parasztházai tekintetében is az egész Eger-vidék népies építkezése áll első helyen. Az ó-egerlandi parasztháznak a milyeket még ma is teljes épségben látni az Eger környéki falvak, kivált az Egerhez közel fekvő Schlada és Franzensbad házai közt, vastag gerendákból összerótt s bevakolt, vagy néha kőből is épűlt falú földszíntje s e fölött takaros rámás szerkezetű emelete van, amelynek gerendázata és egyéb farészei vörösre, vagy barnára festvék s tetszetősen ütnek el a fehér fal alapszínétől. A néha elég díszes, közepes meredekségű csúcsos tető homlokpajzsát többnyire kereszt, vagy valami szentkép ékíti. A takaros és festői tekintetű s e mellett kellemes otthonúl igérkező házacskák kis ablakaiban virágcserepek állnak, ajtaik alacsonyak s előttük többnyire kis kertecske virúl, vagy egy-egy magában álló terebélyes gyümölcsfa zöldel. A lakószoba két ablak közötti szögletében áll a nagy családi asztal, ugyanott függ a szentelt barkával körűltüzdelt kereszt, vagy valami szentkép. Egyszerű, erős faszékek és lóczák, tarkára festett nagy ládák, melyek a fehérneműt s a vászonkészletet rejtik, és kemény, de jó ülőhelyekűl is szolgálnak, továbbá ott, a hol nincs külön hálókamra, a régebben többnyire két személyre szabott ágy egészíti ki a butorzatot. A rendesen jó nagy és szabadon álló cserépkályha és az ón, réz, agyag, meg porczellán edénynyel megrakott tálas polcz, vagy üveges pohárszék is hozzájárúl a kivált télen családiasan nyájas lakószoba egyszerű, de tartós berendezéséhez. A lakóházzal rendesen hosszúkás, vagy egyenlő oldalú négyszöget alkot a tágas udvar, melyen az éléstárak, istállók, csűrök, stb. állanak. Az Eger középtáján, a saazi síkon ugyan még itt-ott e vidék régibb népies építésmódjának maradványaival is találkozunk, így Weidentrebetischben, Moorban és Liebotitzban (Aubach-völgy). Ezeknél a rámás szerkezetű emeletek többnyire egyszerűbb gerendavázúak, mint a felső Eger-vidéken, az udvarra néző hosszanti oldalán pedig gyakran nyilt, vagy farácsozatú emeleti tornácz van a ház elején. Az udvar voltaképen itt is a frank háztáj mintájára van szabva. A bő gabonatermés itt is tágas csűröket és magas szérűket kiván. A kis gazdák (fél- vagy negyedtelkesek) és mesteremberek házai, minők még Willomitzban, Radonitzban, Weinernben, Winteritzben és Otschehauban (Goldbach-völgy), valamint az Érczhegység lejtőin is láthatók, az útczára vagy udvarra néző oldalukon rámás szerkezetű emelettel, vagy félemelettel bírnak, de azzal a sajátszerűséggel tűnnek föl, hogy a tetőzetük hátúl egész a földszíntig ér. Sajátszerűek voltak az Aubach-vidéken az itt-ott még ma is látható kettős házak, a melyek két, tökéletesen egyenlő s közös kapuval egybekapcsolt , takaros faszerkezetű s magas félfödelű házból állottak, a minőknek igen jellemző példái valának az egykori Leeger- és a Franz-féle ház Willomitzban. Az egyik házfélben a fiú, a másikban (az ú. n. „Auszug”-ban) a szülők vagy nagyszülők laktak.

Egy rumburgi ház kapuja. Lewý Antaltól

Az Elbe-menti alföldön már kevés a typikus épület. A Leipa-környéken a parasztházak földszíntje többnyire kőből van. A Leipa bazaltban és szép homokkőben bővelkedő tája ugyanis szinte önként kinálkozik a koczkakövekből való építkezésre, a miért is némely falvakban még az istállók, pajták, egyéb házrészek, sőt kertkerítések is takaros fehér koczkakövekből építvék, s a kőházra elég gyakran egyszerű szalmafödél borúl, mellette pedig faház húzódik meg. Egész kőbe vájt kamarák és istállók is akadnak errefelé, mint Neuschlossban és az ú. n. „Karbe” táján. A többnyire tágas parasztszobák kályhái födeles tábláikkal maguk is egész kis házikók. Az asztal és a kályha közt, a hol valaha a rokka állott, ma már a varrógép zakatol; csupán egy rumburg melletti parasztház egyfödelű (szász typusú) otthonában találtuk még mind a kettőt békésen egymás mellett. Az alföldön annyira kedvelt emeleti tornáczok itt is láthatók még. Kiválóan festői s félköríves verandája van a Neuschloss melletti Gauler-féle parasztháznak. Ritkább példája a népies építkezésnek egy szintén Neuschlossban még ma is álló háromemeletes parasztház. Egészen sajátszerűek a warnsdorf-rumburgi vidék népének ez idő szerinti lakhelyei. Ezekben ugyanis a hagyományosan egyszerű, régi, falusias jelleg a legújabb városi és iparszerű alkotással érintkezik s tetszetős átmeneti tarkasággá elegyűl. Így pl. a Mandau partján (Warnsdorfban) nem egy hajdani parasztháznak fából összerótt földszíntje, de egészen új divatú, csinos palatetőzete, villámhárítója, régiesen kis ablakkereteiben pedig tükörüveg táblák vannak. Akadnak palával szegett szalmafödelek, kátrányos papirból való könnyű tetőzetek és mohos zsindelytetők tőszomszédságában majdnem mindenütt megint előkelő palatetőzetű épületek. Régi és új, ősi paraszt falu és legújabb ipartelep csaknem mindenfelé egymást érik itt. Rumburg, a vászonszövő kisipar e híres székhelye felé mind gyakoriabbak az olyan faházikók, a melyekben a kézi szövőszékek szünet nélkűli kopogása és csattogása hallható. A lakhelyek külsején is meglátszó tisztasági érzék s a népességnek a festői iránt való hajlama és tehetsége éjszak és éjszak-kelet felé mind jobban tapasztalható. Míg a tartomány nyugati és éjszaknyugati vidékeinek németsége inkább a zene, ének és a népköltés terén árúl el művészi hivatottságot jeles énekesek és zenészek kerülnek ki soraiból: addig éjszaki és éjszakkeleti Csehország németjeiben a képzőművészeti érzék az erősebb s nem egy derék festő és szobrász vált belőlük. E feltűnő hajlam nem csupán házaik színes díszítésében, hanem – kivált Warnsdorfban – szentképek, szobrok, sírkövek, stb. alkotásában is sűrűn nyilvánúl. Odább keletre, az Óriás-hegységben ez érzék még növekszik. A Felső-Elbe és az Aupa völgyében az egyébként egyszerű faházikók és hegyi tanyák fölötte kecsesen és tetszetős műgonddal vannak két, sőt négy színben is kiczifrázva. Hohenelbe és Harta közt ez ily kis házacska külsején népies izlésű, egyszerű kézi festés is látható. Említendők az itt szokásos házfölíratok is. Hohenelbe és Spindelmühle közt a homlokfalak tábláin egyebek közt ilyen fölíratok olvashatók: „Ha gyűlölet és irigység lobbot vetve égetne, A szén ára felényivel bizvást olcsóbb lehetne.” „A legjobb még, hogy a halál És az ördög ingyen munkál, Különben tán nem egy szegény szolga Jutna gazdag uráért pokolba.” A lakhelyek elrendezése, mely Georgsthal és Kreibitz táján a belföld felé megint a csoportfalvak alakját kezdi felölteni, az Óriás-hegység vidékein ismét a hosszú, kilométernyire is elnyúló helységek és szétszórt tanyák typusába megy át s az amott mind általánosabbá váló kőépítmények és vegyes szerkezetű házak helyét itt újból az egyszerű, gerendákból összerótt faház foglalja el. Ezzel az éjszaki és keleti Csehország határvidékein uralkodó háztypussal találkozunk még tovább a Jeschken-Iser-vidékig is, a hol régebben legalább a meredek, mélyen alányúló tetejű földszíntes ház volt a közönséges. A jobb módú városokban, mint Trautenauban, Hohenelbében és Reichenbergben azonban ez az egyszerű faház-typus részben a rámás szerkezettel vegyesen több emeletű alkotmánynyá is fejlődött, a melynek szép arányaikkal feltűnő példái igen festői csúcsíves homlokzatokat és faoszlopokon nyugvó tornáczokat mutatnak. Az említett városokban a népies építkezésnek még nem egy ily érdekes emléke áll és szolgál ma is lakásúl. A termékeny nyugati országrész többnyire tekintélyes kiterjedésű parasztudvarainak frank typusú házaival ellentétben keleti Csehország, kivált az Óriás-hegység vidékein már a szerényebb ószász jellegű, egy födél alatt meghúzódó hajlék az általános. Az Óriás-hegységben, a hol a földmíves mostohább éghajlati, talaj- és térbeli körűlményekkel kénytelen számolni s a mezőgazdaság helyett inkább baromtenyésztésre, erdőgazdaságra, pásztorkodásra és háziiparra van szorítva, ehhez képest módosúl a házépítés is. A hegyek füvet bőven termő lejtőin, patakok és források közelében, hol kis nyája elég takarmányt és italt talál, állított magának az Óriás-hegység ősi pásztornépe legszívesebben hajlékot, mely ez egész vidéken mindenfelé egyforma nagyságú és alakú s Baude (bódé) nevet visel. E hajlékok kétfélék, ú. n. nyári és téli tanyák; amazok szellősebb, könnyedebb építésűek, minthogy csupán nyáron át laknak bennük, s körűlbelűl ugyanaz a rendeltetésük itt az éjszakkeleti csehhegyvidéken, a mi a havasi kunyhóké egyebütt.

A komotaui Ring-tér. Bernt Rudolftól

Alapzatuk többnyire kőfal, melyen gerendákból összerótt, egyfödelű faház áll. Ebben a lakószobák, az istálló, a tejes kamra és a félszerek, stb. mind egy közös tető alatt állanak. A padlás, a melyre rendesen a ház külső oldalán álló lépcsőn kell fölmenni, egyúttal széna- és egyéb takarmánytartóúl, sőt a gyermekek és a cselédség hálóhelyéűl is szolgál. Mostanában azonban az Elbe felső vidékén az istállót már a lakóház mellé is építik, de mindig úgy, hogy vele keresztben vagy mögötte álló melléképületként szorosan kapcsolatos. A belső helyiségeket a falak deszkabéllése védi belűl s külső faburkolata oltalmazza kivűl a hegyvidék, kivált a magasb helyek zordonabb viszontagságai ellen. Általában véve a tanyákat úgy építésükben, mint fölszerelésükben a legnagyobb egyszerűség, de egyúttal tetszetős tisztaság is jellemzi, a mi lakóik komolyabb természetével szépen összeegyezik. Az épület egész külső dísze legfölebb itt-ott egy-egy kisebb karzatból (féltornáczból) áll a hegyoldalról lenéző hajlékok némelyikének a homlokzatán. A nyári tanyák messzire elszórtan, a téliek mégis valamivel közelebb s némileg faluvá csoportosúlva állnak s néha összefoglaló nevükkel árúlják el keletkezésük körűlményeit, vagy az első megtelepedők nevét, így példáúl Krausebauden, Rennerbauden s mások. A belső berendezés és bútorzat is rendesen igen egyszerű, de tartós, jó minőségű. A szobának két ablak közötti sarkában egy fehér jávorfa asztal, fölötte a feszűlet és szentképek, egyszerű fa padok és lóczák a falak mellett, ágy, polcz és pohárszék, a vaj- és sajtkészítéshez kellő edények, a vas-, vagy rézüsttel fölszerelt cserépkályha a szokásos berendezés, melynek minden része általában a háznál uralkodó rendről és tisztaságról tesz tanúságot. Újabban némely házi és gyáripari termék gyors terjedése folytán, nemkülönben az élénk idegenforgalom következtében nem egy divatosabb és városias dolog is behatolt már ez óriáshegységi tanyákba. A felső Elbe és az Aupa völgyeiben mind sűrűbbek e telepek, a divatos kőépületek és a villaszerű építkezés mind jobban terjed s mindinkább kiszorítja a régi parasztos faházakat, a melyek helyébe az újabb idők ipari tevékenységének és változott életkörűlményeinek szolgáló korszerűbb épületek kerűlnek, e vidéknek is egészben átmeneti színezetet kölcsönözve. Említésre méltó még az az elmés eljárás, a melylyel több helyütt a házak előtt elfolyó víz eleven erejét nagy ügyesen mindenféle munka végzésére, így példáúl köszörűkövek, hajtó kerekek, sőt bölcsők mozgatására is föl tudják használni.

A nép lakóhelyeinek ez általános áttekintése és azok újabb átalakúlása a következő megjegyzésekre adnak végűl alkalmat. Azt tapasztaltuk, hogy Csehország németségének főbb vidékein mindenütt a helyi körűlményekkel és a nép öröklött jellemével egyező hagyományos építésmód fejlődött, a melytől újabban mindinkább eltérnek. E jelenség oka az új közlekedési eszközök és az ipar nagy lendűlete, mely Ausztriában a birodalmi főváros után mindjárt a cseh földnek épen a német vidékein volt a legrohamosabb és legnagyobb. A középnagyságú városok polgárházai ma általában nagyobbak, világosabbak, szellősebbek s ezért részben egészségesebbek és nem egy tekintetben kényelmesebbek is, de többnyire józanabbak, kevesebb egyéni ízlést mutatók s mintegy gyári kaptafára szabottabbak a régieknél. Itt-ott ugyan e részben már némi javúlás is mutatkozik megint. Ellenben a csehországi német parasztház stilusa ez idő szerint épen nem kielégítő átmeneti vajúdásban van. A kisvárosi átlagos építésmódot sok helyütt hirtelenében átvítték a falukra is, elhagyván a helyi körűlményekkel sok tekintetben egyezőbb hagyományost, és ez a helytelenség kivált az Elbe és Eger mentén fekvő termékenyebb s így jobb módú vidékeken, de részben az éjszakkeleti iparűző kerületekben is lábra kapott. A kinek mélyebb belátása van, ezt a vaktában való városias építkezést a más-másféle természetű vidékeken sehogy sem tarthatja helyesnek, sem czélszerűnek; de meg a jellemző sajátszerűségek eltűnését is fájlalhatja. Az ily újabb divatú házak felső emeleti helységei aztán többnyire üresen is állnak, vagy a szükség szerint magtárakúl is használják szobáik egy részét, minthogy alúl a kellő és czélszerű helyiségek hiányzanak. E részben sürgősen szükséges a helyesb útra való áttérés. A parasztházat és udvart nem szabad elhamarkodottan városiassá átalakítani, hanem meg kell tartani annak a maga czéljához mért, természetes szabását. A kor haladásához alkalmas átmeneti alakot nem is lesz olyan nehéz megtalálni, ha ez irányban tanúlt építőmesterek veszik a dolgot a kezükbe.

Népszokások. Csehország sok más tartománynál gazdagabb népszokásokban, hagyományokban és dalokban, minthogy a főbb germán törzsekkel való közeli rokonság és sűrű érintkezés folytán, melyet Németország szomszédsága megkönnyített, az általánosan elterjedt német szokások is meghonosodtak itt, de hozzájuk idő haladtával számos helyi és csakis a csehországi németség sajátjáúl tekinthető hagyomány is járúlt. A rendkivűl sok szokás közűl itt csak a legnevezetesebbekről nyújthatunk áttekintést. Sorra veszszük tehát a családi élettel, azután a természeti évkörrel kapcsolatos ünnepi szokásokat és hagyományokat, végűl pedig azokat, a melyeknek történelmi vagy műveltségtörténeti eredetük és alapjuk van.

A családi ünnepek középpontja a dolog természeténél fogva ősidők óta a házasságkötés nagy családi eseménye, a mely köré az eleven képzelmű nép mély érzésű lelkületének szinte kimeríthetetlen forrásából annyi jelképes díszt s költői szép szokást fűzött s egészséges humorának annyi gyöngyét, ősi vallásos képzeteinek oly sok emlékét csoportosította, a mennyi csak a természeti és az egyházi év két főünnepére, a karácsonyra és husvétra jutott még. A lakodalmi szokások a legteljesebb épségben és egész a legújabb időkig a felső Eger-vidéken maradtak fönn. Az egerlandi parasztlakodalom régibb, teljesebb alakjában hosszú időn át messze földön híres látnivalóként volt ismeretes és akkora nevezetességnek örvendett, hogy a cseh föld német részének világhírű fürdőhelyeire gyakrabban ellátogató uralkodók tiszteletére is rendeztek olykor egy-egy ilyen látványosságot, Ferdinánd császár koronázásakor pedig Prágában mutatott be egy ily mennyegzőt az egeri városi tanács a fejedelemnek, a ki teljes elismerését fejezte ki érte a rendezőknek. A lakodalmat úgy itt, mint a csehországi németség más vidékeinek legtöbbjén is, a megkérés („Anrede”, „Aariding”, a. m. megszólítás) után következő kölcsönös megállapodás („Leihkauf”) előzi meg, a melynek alkudozásait a vőlegény megbizásából rendesen valami erre kiválóan alkalmas és a tréfához is értő közbenjáró („Procurator”) vezeti. Néha nyolcz-tíz óráig is eltart, míg a felek a hozományt s egyebeket illetőleg teljes megegyezésre jutnak. Erre az „ügyvivő”-nek többnyire meglehetős hosszú és ékes szózatú, gyakran rimes beszéde következik, utána pedig zenével és tánczczal járó vig lakoma zárja be az eljegyzés napját. A tachaui, daubai és saazi vidéken ezt az ünnepet „Versprechniss”-nek, keleti Csehországban „Zusohging”-nak (eligérkezésnek) hívják. Ennek utána a menyasszony anyjának a fő gondja, hogy a kelengyés kocsi (Saaz vidékén „Kommawogn”, a felső Egerlandban „Plunnawogn”, az alsó Elbe-vidéken „Brautfuder”, Dauba környékén „’s Gerille”) fölszerelése („firting”) mentűl dúsabb legyen. Segítségére vannak ebben a komaasszonyai („Tuatn”), a kik az úgynevezett keresztanya-vánkossal („Tuatn”-Polster) járúlnak a kelengyéhez.

A leitmeritzi Ring-tér. Bernt Rudolftól

A lakodalmat lehetőleg kedden („Irda”) tartják. A menyasszonyt a vőfély vagy maga a vőlegény vezeti ki a szobájából. Régebben ez alkalommal öt-tíz tallérnyi váltságdíjat („Haftelgeld”, a régi germán menyasszonyvásárló pénzt) kellett letennie. A menyasszony legfőbb dísze az Egerlandban az úgy nevezett „Glockenbändel”, egy rézcsillagokkal kivert szíj, a melyről szabadon függő érczpitykék lógnak le, továbbá a művirágokból és aranyfüstből készített arakorona (Plan környékén „Nest”-nek is hívják). Újabban kivált a síkföldön már a városias nászkoszorú a legtöbb helyütt kiszorította a régi hagyományos menyasszonyi fejdíszt. Miután a menyasszonyt szüléi megáldották, megindúl a menet a templom felé. Elől pisztolyokat durrogtató legények közt a zenészek haladnak, nyomukban megy a vőlegény. Hajdan e napon, bármely évszakban egyaránt rókaprémes keztyűt („Fükksahandschka”), vidraprémes sapkát és rozmaring-bokrétát viselt. A vőlegény mellett haladnak a férfi rokonai, kik piros szalaggal díszítik a kalapjukat és botjukat (így Teplben, Planban és Tachauban). Erre a szószóló s a menyasszonyt vezető vőfély következik a menyasszonynyal. Ennek egy ezüstpénz van a czipőjében s egy darab kenyér a zsebében. A koszorúlányok s a menyasszony nőrokonai zárják be a menetet. A menyasszonynak és a vőlegénynek templomba menet nem szabad visszanézniök, hogy megtartsák a hitvesi hűséget. Esős idő az esküvésre menetkor szerencsét, gyarapodást, a szél ellenben, a melytől az ágak is mozognak, házsártos életet, sőt verést is jelent. Sok helyütt már a templomból kijövet megállítják a menetet és zsineget, szalmafonatot húznak előtte az úton keresztbe (az Eger-vidéken „Fürziehen”, Aussigban „Schnurhalten”, Hohenelbében „Verschnüren”), hogy az új férjtől vámot vegyenek. A váltság egy kis szétszórt aprópénzből áll. A vőlegény házánál ennek egy nőrokona fogadja üdvözlő serleggel a menyasszonyt. A menyasszony a poharat, miután kiitta, úgy dobja a háta mögé, hogy összetörjék. Ezzel azt jelzi, hogy leánykorának immár vége. (A szokás különben ősi pogány italáldozat emléke.) Ha a pohár nem törik darabokra, a legközelebb állónak azonnal rá kell taposnia, különben nem lesz a menyasszonynak szerencséje. Benn a házban az új asszony első dolga egy egész rozskenyeret megszegni, a mi a gabonatisztelés jelképe. Ezt a leszelt kenyérdarabot (Egerlandban „Oberrampftel”, a Saaz-vidéken és az Érczhegységben „aufschnittl”) a házasok szerencséjük zálogáúl megőrzik. E körjárat alatt gereblyéken, kaszákon s más gazdasági eszközökön kell átlépkednie, a mivel a földmívelést áldja és tiszteli. Régebben a lakodalom ezen első részét a szérűn való táncz fejezte be.

Természetes, hogy a nászünnep legfontosabb részei közé tartozik a lakoma. A szószólónak itt akad még csak dolga. (Az Eger vidéken „Procurator”, Aussig, Leitmeritz és az alsó Elbe táján „Altvater” vagy „Dariswart”, Planban és Tachauban „Plampatsch”, „Plumpatsch”, Reichenbergben „Huckstbietner”, Hohenelbe, Trautenau és az Óriás-hegység vidékén „Plaudermann”, „Plampatsch” a neve.) Ő a szertartásmester, asztalnok és az egész ünnepség főrendezője, a kinek e mellé még mindenféle tréfáról, mókáról is kell gondoskodnia, minők példáúl a kemencze ünnepélyes felköszöntése, a házasságról szóló prédikáczió és sok más; szóval ő az egész lakodalmi mulatság lelke. Az Elbe- és Egermenti alföldön segítőtársa az úgy nevezett „alzmäste”, vagyis afféle udvarmesternő, ki őt a lakodalom rendezésében és a lakomára való felügyeletben támogatja. Elmaradhatatlan a lakodalmi eledelek (kivált az egerlandiak) közűl a rizsleves és a köleskása, a mely mézzel bőven meg van édesítve s e mellé még czukordarabkákkal, mézeskalácscsal és egyéb nyalánksággal van a tetején dúsan megrakva. Ezért szokás a mindenben kotnyeles emberről mondani, hogy „olyan, mint lakodalmon a köleskása”. A tál tartalmának egy jó részét a kéregető („aufgeibend”) szegény gyermekek és a falu inségesei közt szokás kiosztani. A lakomára hivatalosak már többnyire megelőzőleg magukkal viszik a házhoz az eledelbeli járulékukat, baromfit s más egyebet. Némely helyütt (példáúl Reichenbergben s keleti Csehországban) a lakoma után ajándékozzák meg a menyasszonyt. A lakodalmi asztalt kivált régebben nagyon is dúsan meghordták, a miért is az egeri városi hatóság 1360-ban és 1614-ben újból eljegyzési, lakodalmi és keresztelő ünnepségi rendtartást volt kénytelek a túlkapások ellen kibocsátani. Ezekben mindössze három asztalt engedélyez a tanács, melyek mindegyikénél csupán tizenkét vendég számára legyen teritve, s összesen legfölebb nyolcz akó sört szabad csak elfogyasztani.

A lakomával járó mindenféle tréfás szokások közé tartozik a menyasszony ellopása és kiváltása, továbbá egyik czipőjének a lábáról való elcsenése, a miért szintén váltságdíjat kap az, a kinek sikerűl, meg a czukorgolyócskákkal való dobálás és más efféle. A lakoma ételeinek fölöslegéből az otthon maradottaknak is jut. („Bescheidgeben”, vagy a felső Eger-vidéken „B’schaai”, Saaz-környékén „Hochzattsbrockn”, az Elbe-menti alföldön és Aussigban „Mitgebringe”, Reichenbergben és az Iser-vidéken „Hickeln-Schicken”).

A lakoma után a nászünnep első napját a táncz fejezi be, melyet a vőfély nyit meg a menyasszonynyal. Az Egerland felső vidékein a legkedveltebb tánczok közé tartozik az ú. n. „Trischlag”, melyet fölváltva kétnegyedes és háromnegyedes ütemben járnak. A saazi síkvidéken, az Eger középtáján, a Duppaui- és az Érczhegységben ilyenkor legjobban szerették a „Schleifer”-t (keringő) és a „Hopser”-t (galopp) tánczolni, mely utóbbi név a tánczot általában is jelenti. Reichenberg környékén megint a „Hoppich”-ot (keringőt) járják leginkább. Az Óriás-hegységben a tiszteleti táncz, melyet a „Plumpatsch” (szószóló) fölkérésére a társaság legtekintélyesb vendégével jár el a menyasszony, a „Buschkarante” nevű menuette-féle táncz volt. Egyébként itt is a német keringő (az ú. n. „Deutschtanzen”) volt a legkedveltebb. Néhol már a lakodalom előtti napon, rendesen azonban ennek az első, vagy a másoik napján szállítják a menyasszonyt új otthonába. Alt-Reichenbergben ez a „menyasszonyágy vetése” („Brautbetten”) többnyire már a lakodalom előtti este történt, a mikor a menyasszony barátnői ünnepi menetben áthordták az edényfélét, ruhákat és a hófehér ágyneműt a vőlegény házába, s e közben arra ügyeltek, hogy valamit el ne ejtsenek, mert ez szerencsétlen előjel lett volna. Hasonló szokás dívott Plan város környékén az Egerlandban is.

Gót fatemplom a braunaui temetőben. Charlemont Húgótól

Minden igazi Eger- és Elbe-vidéki parasztlakodalom egyik nevezetes tartozéka a kelengyés kocsi (Plunnawogn, az Elbe alvidékén „Brautfuder”). Rakományának főrésze ősidők óta a többé-kevésbbé tarka festésű nyoszolyák, a díszes bölcső, a sütőteknő és a rokka, a melyen menet közben rendesen a menyasszony keresztanyja vagy a nyoszolyólányok egyike font; továbbá a vaskos, tarka virágokkal ékes és sokszor szépmívű érczkapcsokkal kivert ládák és almáriomok a ruha- és fehérneművel. Egy kosár szappannak és a lábbelinek sem szabad volt a fölszerelésből hiányoznia. Mindennek a legtetejében pedig a kelengye legfontosabb része, a menyasszony anyjának büszkesége: a selyemszalagokkal és csokrokkal ünnepi díszben pompázó dús ágynemű. A duzzadó vánkosok és dunnák hegyében fekszik a keresztanya-vánkos („Tuatkissen”, vagy „Zöllerl”), a mely szalagokkal van fölczifrázva és amuletekkel teli aggatva. A kocsi tetején ülnek a komaasszonyok (a menyasszony kereszt- és bérmaanyja) s onnan süteményt és aprópénzt szórnak. A felső Eger-vidéken takaros ökrös szekéren, vagyonosabbaknál rendesen négyfogatún viszik a kelengyét, s a pántlikákkal, csengőkkel és csörgőkkel fölczifrázott fogat zeneszóval és a legények újjongása közben vonúl be a menyasszony új otthonába. Az alsó Eger- és az Elbe-vidéken szépen fölszerszámoztot derék lovak vannak a kocsiba fogva, s útközben a tetején a vőfély vagy a „Salzmäste” (az ünneprendezőnő) szorgalmasan köpűl a nagy vajas köpűben. A kelengyés kocsi útját is szokás kötéllel elzárni, hogy valami kis váltságdíjat csikarjanak ki az elhaladó násznéptől. Gazdagabb lakodalmaknál az első kocsi után többnyire még két kisebb kocsi megy, a mely faedénynyel és gazdasági eszközökkel van megrakva. Rendesen a menyasszony hozományához tartozó tehenek, borjak és juhok is követik a menetet. A tachaui vidéken valaha egy fekete tyúkot vittek a kelengyés kocsi után a hitvesi hűség zálogáúl. Említendő még a régebben minden vidéken általános „fölkontyolás” („Brauthauben”) szokása. Néhol a menyegző első napjának éjfelén, másutt, pl. Daubában és környékén csak a második napon, az ú. n. „asszonytánczoltatón”, a menyasszony barátnői leveszik fejéről a nászkoszorút („Nest” vagy „Hochzeitskränzl”) s ünnepélyesen ráteszik az asszonyfőkötőt. Mint sajátszerű szokás jegyezhető még föl, hogy Altreichenbergben a menyasszony az esküvő utáni első éjszakát még a szüléi házában s az ő oltalmuk alatt töltötte és csak másnap, reggeli templomba menés után történt a vőlegény házában az új rokonokkal való testvérpohár-ürítés, mire az új pár ekkor már megkezdhette házaséletét.

A születés és a halál is már ősidők óta sokféle népszokásra nézve különös fontosságúvá lett Csehország minden német vidékein. A legáltalánosabb és legtovább fönn maradt, mint könnyen érthető is, a keresztelőlakoma szokása, melyen megvendégelik a keresztelőről visszatérő komákat (újabban némely helyütt már csak egyet választanak) s az ünnepi étkekből a szomszédság gyermekseregének is juttatnak. Ezek a koledáló („uff de Geibe”, „auf den Stopfer”, vagy „aufzugeiben” megjelenő) gyerekek rendesen vajas zsemlyét, mézet, pereczet, kalácsot, stb. kapnak. Az Elbe mentén, Aussig körűl s részben az Eger alsó és közép tájain a komavendégséget gyakran csak a gyermekágy utolsó napjaiban tartják s hagyományos eledel benne az erős sörleves. Újabban, mióta a falusi nép, sajnos, mind jobban elszokik már régi, erőt adó s olcsó hagyományos házi eledeleitől és italaitól, s inkább csak az izgató, mint a tápláló ételekhez és italokhoz fordúl: azóta a keresztelő lakomákról sem igen hiányzik, kivált Saaz környékén és az Aubach-völgyben, a városias kávé a hozzá való kalácscsal és egyéb süteménynyel. Kisebb komaajándékokat is szokás volt jóformán mindenfelé a megkereszteltnek későbbi emlékeztetőűl („Pathenbrief”) adni. A gyermekágyas asszonynak 8–14 napon át fölváltva a rokonai és a szomszédai küldtek ebédet. Alt-Reichenbergben szokás volt, hogy az anya az egyházkelés („Kirchengang”) után csecsemőjével a keresztszülőknél tette első látogatását („Tatschen”, a gyermeket takaró kendő nevétől).

A halálozással járó hagyományos szokásokhoz is híven ragaszkodik még a nép. A haldokló ágya körűl csendesen imádkoznak s meggyújtják a szentelt gyertyát. A halál beállta után rögtön kitárják az ablakot, hogy az elhúnyt lelke az égbe szállhasson. A ravataldeszka megőrzése, mely ősi szokás az osztrák Alpesek közt is honos, Csehország német vidékein (kivált a Cseh-erdőben) szintén megvan s még mostanában is dívik. A míg a holttest a házban van, rendesen virrasztanak mellette. A halott mellé egy imakönyvet (Éjszak-Csehország protestánsainál bibliát) és ollót tesznek a koporsóba, a mi az elhúnytakkal régebben együtt eltemetett számosabb tárgyak emléke. Mikor a koporsót a szobából kiviszik, a halottvivők, kik az Eger-vidéken rozmaringszálat viselnek, háromszor leteszik, mielőtt a küszöböt átlépnék vele. Mögöttük fölfordítják a székeket és parasztházakban az istállók barmait fölzavarják fekvőhelyükből, meg a méhkasokat is megrázzák, hogy a háziállatok is tudják meg, mikor viszik a volt gazdájukat utolsó útjára. A temetés után tor („Leichentrunk”, az Elbe-vidékeken „Leichenbrot”) következik, a melyen azonban többnyire csendes komolysággal viselkednek, s a beszéd leginkább a halott jó tulajdonainak kegyeletes emlegetése („die gute Nachrede”) körűl forog.

A családi ünnepek mellett kiváló figyelemre méltók a természeti és a nagyobb részt ehhez alkalmazkodó egyházi évkör főbb ünnepei, melyek három csoportba oszolnak: a karácsonyi, a tavaszi (húsvét, pünkösd, május elseje és Szent Iván napja) és az őszi búcsú-ünnepkörre. A téli napfordúlat ősgermán Jul-ünnepének hagyományaiban gyökeredző, mély jelentésű karácsony a kereszténység erkölcsnemesítő hatása alatt, mely az ősi pogány népszokásokat bölcsen a saját tanai keretébe tudta illeszteni, Csehország német vidékein is a természeti és egyházi évkör legnevezetesb ünnepeképen maradt meg mind máig. A földmívelő és a kisiparos nép egész mostanáig egyszersmind a gazdasági év kezdetéűl is tekinti. Karácsony táján szokta volt a legtöbb vidéken a gazda az új munkaév előkészületeit megtenni, marhaállományát és gazdasági eszközeit a szükséghez képest megújítani, stb. Karácsonykor volt rendesen a cselédség szegődési ideje („Ziehzeit”) is. Az új cselédek karácsony másodnapján léptek az új szolgálati évbe, e napon számoltak le az előző évről a mesteremberekkel, egyenlítették ki a különféle évi számadásokat, stb. a tulajdonképeni naptári újév a népéletben csak mellékes szerepű volt. A karácsonynak, mint évnyitó ünnepnek, nagy fontosságához képest a köréje csoportosúló népszokások is fölötte számosak és változatosak.

A karácsony körűli hat titokzatos hét küszöbén áll András napja (november 30). Ez az ú. n. sorsvető vagy jóséjek („Loosnächte”) elseje s mintegy bevezet a főünnep szentséges titkaiba. Az év utolsó heteinek borongó napjaiban és hosszú éjszakáin a nép lelkülete s kivált a képzelme fokozott élénkségre izgúl s fölébred benne a jövő, a közelgő új év titkai földerítésének sóvárgása. Általánosan elterjedt szokás a csehországi németségnél az András-napi czipődobás és ólomöntés, melynél az Érczhegység szélén lévő komotaui kerületben ezt a mondókát hallani: „Czipő ki, czipő be, vaj’ hol leszek a jövő évbe’?” A legsűrűbben gyakorlott szokás azonban ez éjjel a jövő kihallgatása („Loosen”, „Horchen”) és az ú. n. „kikopogtatás” („Anklopfen”), a melynek az a czélja, hogy megtudják, lesz-e az illetőnek a jövő évben szerencséje, házasságra fog-e lépni, avagy mi egyéb sors vár rá: költözködés, halál, jó lesz-e vagy rosz a termése?

Az év utolsó heteiben napközben is, de főleg esténként körűljárnak az ú. n. „Zember”-ek. (E név a „Zimber”, „Zimberich” szótól ered s erőszakos, félelmetes embert jelent.) A Zember, kit az egész Eger-vidéken, az Érczhegységben és az Elbe partvidékein „Rupprich-” vagy „Rupprecht”-nek is hívnak (a Mikulással járó Rupprecht nevű csatlós után), fürtös bundába, olykor medvének, vagy „fekete ember”-nek öltözve is, csörömpölő lánczokkal és nagy zsákkal jelenik meg, gyakran pedig a jámbor Miklós püspök kiséretében jár házról-házra s megbünteti vagy jutalmazza a gyermekeket, intvén őket, hogy jók és szófogadók legyenek, ha azt akarják, hogy a kis Jézus („Born-Kinl”, a. m. „újszülött gyermek”), a ki az ő jelentésére vár, sok szép ajándékot hozzon nekik. Némely ilyen Zember a szeretőjét megy ijeszteni, vagy azzal ingerkedik, a kire szemet vetett, s így a Zember-járás a parasztház összes lakóinak sok kedves mulatságot szerez drámai elevenségű szokásával. Az Érczhegységben (Eisenberg) gyakran Szent Péter is kiséri a „Rupprich”-ot. Reichenbergben és környékén a jó Miklós püspök már András estéjén megérkezik s almával, dióval tölti meg a gyermekeknek az ablakba kiakasztott harisnyáit, meg az „András-koszorú”-val ajándékozza meg őket. (E szokás Saaz környékén is dívik helyenként.) Figyelemre méltó, hogy a zártabb braunaui vidéken (keleti Csehországban) a Rupprich helyett az ú. n. „bősz menyasszony” (az ősgermán Berchta istennő) jár. Karácsonyi játékok és bethlehemek egyszerűbb, házi és családias alakjukban, legfölebb a szomszédság, mint nézőközönség előtt, mindenha szokások valának Csehország német tájain. Éjszaki Csehország határvidékein (Warnsdorf, Rumburg, Schluckenau körűl) 10–14 éves gyermekek kis csapatokká egyesűlve járnak ilyen bethlehemes játékok előadására házról-házra s köztük az egyik a kis Jézus, a többi Szent Miklós, Szent Péter, az angyal és a Rupprecht szerepét játszsza. Ez a darab komikusa, ki rendesen botorkálva támolyog be az ajtón, mikor „Rupperus,Rupperus, jőjj be!” kiáltással beszólítják. E szokás a Leipán túl is honos. A karácsonyi játékokat rendesen felnőttek adták elő, a kik egész vidékeket is bejártak s mindenféle adományt gyűjtöttek egybe; így e játékok a faluk szegényebb emberei számára jóformán mellékkeresetűl voltak tekinthetők.

Egerlandi parasztház az Eger melletti Schlada faluban. Charlemont Húgótól

A legteljesb kifejlődésig ott jutottak a karácsonyi játékok, a hol bizonyos házaknál mintegy állandó színpadjuk volt, mint pl. hajdan a jezsuiták kollégiumában, a hol a tanúlók világi tárgyú darabokat is játszottak; továbbá Alt-Reichenbergben, hol a bethlehemi jászol állításának éjszaknyugati Csehországban dívó szokása igen kedvelt volt; legfőkép azonban Alt-Egerben, hol a közeli Nürnberg példájára karácsonyban, húsvét- és pünkösdkor a vásártéren, egy magas deszkabódéban tartották a karácsonyi színjátékot, melyre az előadó legények egy „Praecursor” (hírnök) vezetése alatt hívták meg a városbeli családokat. E kezdetben tisztán vallási színjátékokból fejlődött Egerben lassanként a világi népies színjáték. A nyilvános karácsonyi színpadok különben már rég eltűntek s a karácsonyi játékok utolsó maradványaképen ma Egerben már csak az a szokás él, hogy a templomi karénekes fiúk a karácsony előtti estéken egy díszes kosárban fekvő kisded Jézust visznek a polgári házakhoz s ott karácsonyi énekeket zengenek, a miért aztán némi ajándékot kapnak.

Ilyféle bevezetés után kerűl sor a nép legnagyobb téli ünnepére, a szent karácsonyra. Ennek legkiválóbb része a karácsonyest. Ez a varázserejű „tizenkét éj” (karácsonytól vízkeresztig) ú. n. „anya-éjszakája” s a többi ehhez képest csak másod rendű („Unternächte”). E tizenkét szent éjjelen az ősgermán pogány hit szerint megnyilt az ég, s az istenek, a fehér lován nyargaló Wuotan vezetése alatt végig száguldoztak a földön. Ezért a sorsvető éjek rejtelmes sötétsége a nép lelkében évenként újra meg újra fölébreszti a titkos és természetfölötti hatalmak sejtelmét, a melyek e malasztos időben hite szerint közelebb lépnek az emberhez, mint egyébkor. Ez idő alatt majdnem minden jelenség a természetfölöttinek, a kisértetiesnek tolmácsává, eszközlőjévé válik a nép képzeletében. A ház és környéke, a föld, levegő, tűz és víz, mind telve van a fölszabadúlt titokzatos erőkkel, s valamint a homeroszi költemények görögjei az egész természetet istenekkel népesítették be s emberiesen érzőnek és cselekvőnek hitték: úgy a german népszellem is költői alakító erővel ruházta föl a természeti és családi élet minden nyilvánúlását, főleg a téli és a nyári napfordúlat két legnevezetesb éjszakájának, mint a föl- és leszálló évkör két válságos határpontjának idejére. Az ősgermán ünnep két fő jellemvonása, a világosság- (nap) tisztelet és a lakomákkal járó áldozatok, mind máig fönmaradtak a gyertyácskákkal ékes karácsonyfában, a mely Csehország összes néme vidékein honos, és a hagyományos ételekből álló karácsonyi ünnepi lakomában. Amaz ősi német szokás, hogy ez ünnep ideje tájára fiatal kant vagy kövér emsét öltek, még sok helyütt dívik; ellenben az Angliában még járatos gyakorlat, a mely szerint a vaddisznó-fő a karácsonyi asztal legkiválóbb dísze (a „Froo” tavaszi-istenségnek szóló hajdani áldozat emléke), ma már megszűnt. Rég óta már az ú. n. „fekete hal” (édeskés-keserű mártással elkészített ponty) a fő étele a karácsonyi vacsorának, kivált éjszaknyugati Csehországban, melyhez rendesen gombócz, karácsonyi kalács (Stolle) és a búzalisztből sütött „karácsonyi koszorú”, a hajdan hegytetőről alágurított tűzkerék utolsó emléke járúl. Ugyancsak régi hagyományos eledelek még ez alkalommal a halleves, Saaz környékén a zsemlyés tej, Reichenbergben a mákos tej („Mou-Melch”), aszalt gyümölcs, alma, dió, némely tájon pedig a sós hering. Éjszaki és keleti Csehországban, példáúl Daubában, az Óriás-hegységben és a hozzá közel eső erdős tájakon a savanyú gombának sem szabad e napon hiányoznia az asztalról, melyet ilyenkor hétféle eledellel kell megrakni.

Parasztház Kaaden vidékén. Charlemont Húgótól

A rendesen egész napi bőjtre következő ünnepi vacsora alatt és után számos híven megőrzött ősi népszokás gyakorlására nyílik alkalom. Bőjtölése jutalmáúl az, a ki magát az egész napon át minden eledeltől megtartóztatta, éjfélkor meglátja az arany tengeri malaczot a felhők közt szaladgálni, a miben Froo arany vadkanjára való emlékezés rejlik. A kinek a karácsonyesti vacsora alatt nem látszik a falon az árnyéka, az a jövő évben meghal; ép így az is, a kinek az alma fölmetszésénél annak magvai nem mutatnak ép „csillag”-ot (Eger-vidék, Érczhegység, Reichenberg, keleti Csehország). A gazdasszony gondosan egybegyűjti a halszálkákat s a vacsora egyéb hulladékait, a melyeket aztán a gazda a kertben és a szántóföldön ás el, mint az Eger-vidéken tartják, a „Zemba” (Zember) számára, ami nyilván hajdani áldozatok emléke. Rosenthalban és Ruppersdorfban s másutt ugyanez okból egy frissen fölszelt kenyeret hagynak „a mennyei vendégek” számára az asztalon. Némely házban hasonló okból nem takarítják le az ünnepi asztalt. Az így tisztelt természeti erők és egyéb szellemek aztán viszonzásúl föltárják a jövő titkait. A gazda karácsony éjjelén megrázogatja a gyümölcsfáit, hogy bő termésűek legyenek. A leányok is megrázzák a fákat s aztán hallgatódznak, hogy merről jön a szél, vagy honnan hallatszik az első hang, mert arról a tájról jő a vőlegényük. Ha vasat hallanak csörömpölni, kovács, ha fát roppanni, ács lesz, stb. Idősb emberek megfigyelik az eget s azt tartják róla, hogy fényes karácsonyéj sötét (vagyis teli) csűrt, sötét pedig világos (üres) pajtát jelent. A házi állatok is kapnak a karácsonyi kenyérből, sőt még a kútba is dobnak belőlük, hogy a vize ki ne apadjon. Az egész természetnek legyen része a nagy ünnepben! Így éjszakkeleti Csehországban a fák rázogatása közben e mondókával hívják meg őket az ünnepi lakomához: „Ihr Bäumlein, kummt olle rein, asst olle mit, asst, dosst’r strutt, trot, dossr biegt!” (Fácskák, jertek be mind, egyetek mind velünk, egyetek, igyatok, a mennyi belétek fér!) A legszámosabbak és a legtöbbfélék az asszonyok és leányok karácsonyéji szokásai. Az Elbe s részben az Eger és a Biela mentén is gyakorolják a „kulcsok zörgetése” szokását, amely abban áll, hogy a leány kimegy egy határkőhöz, ott megzörgeti az ú. n. „örökség”-kulcsait s e közben így szól: „Kulcsocska, kulcsocska, zörögj; kutyuska, kutyuska ugass; mondd meg, hol lakik a szeretőm?” (Aussig vidéke.) Általánosan elterjedt a tyúkok megkérdezésének szokása is. (Saaz környékén „Hühnerstochern”). Ha a kérdezésre a kakas szólal meg, vőlegényt jelent. Hasonló szándékkal gyakorolják a hasábfa-hordást is („Scheitholen”, „Steckenzählen”, „Knüppeltragen”). A sötétben egy fogással fölnyalábolt fadarabok száma és minősége jelenti a jövőt: páros számúak szerencsét, görbék púpos férjet jelentenek. Nagyon kedvelt a vízbe, kútba nézés, a rőzsetörés, éjfélkor való tűznézés, meg a gyertyaúsztatás is („Lichtelschwimmen”), a melynél a dióhéjon megúsztatott gyertyácskák közűl kettőnek a víz színén való találkozása szerencsés házasságot, a gyertyák valamelyikének kialvása hirtelen halált jósol. Háború vagy béke, élet vagy halál, jó vagy rosz termés felől a sorsot úgy is meg lehet kérdezni, hogy a kiváncsi a jászolba fekszik s ott kihallgatja a karácsonyest éjjelén megszólaló lovak beszédét. De ezzel már nem egy paraszt megjárta, mert olyan roszat hallott, hogy ijedtében szörnyet halt, a mint a nép mondja. A karácsony és vízkereszt közti éjszakákon végezik az úgy nevezett kenyér- és késpróbát, hogy megtudják, nedves vagy száraz lesz-e a következő nyár; továbbá a gabnapróbát, hogy megkérdjék, vajjon a tavaszi vagy az őszi vetés fog-e jól fizetni. Dauba kerületében sűrű csillagos karácsonyéj jó komlótermést jelent. Reichenbergben és környékén régóta dívott az úgy nevezett „Hadertöppeln” (rongyos fazék) és a „szerencseugrás” szokása. Három egészen egyenlő fazék közűl az egyikbe kenyeret, a másikba valami pénzdarabot, a harmadikba meg egy rongyot dugnak titkon, s aztán a melyiket a jövőjére kiváncsi választja, az mutatja meg a sorsát: eleségben, pénzben való bőséget, vagy nyomorúságot. Még regényesb babonák is járatosak. Így éjfélkor általútnál meg lehet mindazokat látni, a kik a jövő évben meghalnak, kivált ha a szemlélő koporsódeszkának a görcshelyén át néz, mint délnyugati Csehországban tartják. Kincsásók ez éjjel áldozzák a fekete macskát vagy fekete kakast a hegyvidéken és az érczbányák kerületeiben.

Efféle borzalmasabb titokzatosságú szokások azonban ma már inkább csak szóbeszéd, mint gyakorlat tárgyai. Alapjában véve a karácsony az öröm és a szeretet ünnepe, s az csak a csehországi németség lelkűletének jámbor indúlatára vall, hogy e főünnepen gyermeteg naivságú hálás örömérzettel terjeszti ki szerető gondoskodását még halottaira, sőt még a néma természetre is. Önként érthető, hogy ebből a túláradó szívbeli szeretetből és bensőségből kiváltképen a gyermekek veszik ki a részüket, a kiket karácsonykor minden mások előtt igyekeznek megörvendeztetni. A Zember, a Rupprich s a többiek mind csak előpostái voltak a karácsonyi kis Jézusnak (Born-Kinl), a ki most maga hozza el ajándékait. Lefekvés előtt a gyermekek kendőt terítenek az ablak közelében álló asztalra a várva-várt ajándékok elébe. Az éjféli mise alatt vagy után négy fehér lovas arany kocsiján (Wuotan is fehéres szürke paripán nyargalt) átvonúl a kis Jézus a városon vagy falun. A házak gerendái megroppannak, ezüstszavú harangocskák csendűlnek meg, halk zárcsikordúlást és ablakzörrenést hallanak a reménykedő gyermekek álmukban, s reggelre kelve ott a sok drágaszép ajándék előttük! A fenyűfácskáról (az ősgermán emlékfa utódjáról, melyet minden nevezetes ünnepen állítgatni szoktak hajdanta) ragyogó gyertyafényben csillog a sok aranyos dió, alma, meg egyéb holmi, amivel a háznép apraját-nagyját megörvendeztetik.

Szilveszter (ó-év) estéjét, melyet a nép második vagy „öreg’” karácsonyestének is nevez, majdnem ugyanazon a módon, de mégis kevésbbé kiválóképen ülik meg, mint a nagy karácsony bőjtjét, melynek emez csak halványabb mása és utóünnepe. A következő évre szóló sorsintézés szándéka rejlik abban a népszokásban, a melylyel ki-ki lehetőleg valami örvendetes és jó cselekedetet igyekszik az új-év reggelén legelső tettűl végrehajtani, valamint abban a törekvésben is, hogy e napon a „szerencsét hozó” ifjúsággal óhajt mindenki legelőször találkozni. Mint sajátszerű szokás említendő az egerlandi szépségáldomás („Schöntrinken”), melyet a falu legényei új-év délutánján a leányokkal ezek szépségére isznak. Viszonzásúl a vízkeresztnapi erő-áldomást („Starktrinken”), a melyet az ifjak erejük épségben maradására ürítenek, a leányok fizetik.

Az új-év énekszóval köszöntésének hajdan általános szokását ma már mind kevésbbé gyakorolják. Hasonlót mondhatunk a három királyjárásról is, mely azelőtt vízkereszt napján kivált a kisebb városokban divott. Ez a karácsonyi ünnepkör utolsó napja, s éjszakája az utolsó a sorsleső éjek sodrában. Mint a titokzatos varázszsal és malaszttal teljes szent idő záradékát, hajdan kiváltképen arra használták föl, hogy ez éjjel még egyszer alaposan megáldják az ember testét-lelkét, minden javát és jószágát s ezzel a gonosz szellemek ártalma ellen hosszabb időre mególtalmazzák. A szobákat és az istállókat, az egész udvart és a külsőségeket is szenteltvízzel hintették meg, a szobák ajtaira, meg főkép az ágyakra szentelt krétával ráírták a bűvös erejű ötszögű csillagot, a „Trudenfuss” (boszorkányláb vagy boszorkányszög) nevű pentagrammát, a mely a lidércznyomás és mindenféle boszorkányok („Truden”) ellen oltalmat nyújt. (E szokás is az ősgermán néphit maradványa, mert „Thrudr” egy ó-német walkyre neve volt.)

Háromemeletes parasztház, a Leipa melletti Neuschlossban. Charlemont Húgótól

A farsanggal már a nagy húsvéti vagy tavaszi ünnepkör kezdődik olyaténképpen, mint a hogyan a novemberi és deczemberi előünnepek a karácsonyinak a bevezetései. Az az igazi tél, – úgy tartja a néphit, – a melynek jó, csikorgó hideg a farsangja. A „fehér” farsangot szeretik, mert a szokásmondás szerint „zöld húsvét”-ot, tehát korai tavaszt jelent. Régibb időben a farsangot, kivált a pezsgő életkedvű és mulatni szerető Egerlandban és az Eger középtájának dús gabona- és komlótermésű vidékein, a Saaz környéki Aubach és Goldbach völgyében, a szorgos érczhegységieknél, az alsó Elbe áldott partjain, valamint Leipa és a Jeschken-Iser vidékén mindenféle dévaj játékra és álorczás bohóskodásra használták föl. Ily czélra szövetkezett társaságok esténként álorczásan ismerőseik fonóházi gyülekezeteibe („rocken”- és „Hutzen”-Stuben) látogattak el. De az újabb időben a parasztságra mind jobban rá nehezedő s a legtermékenyebb vidékeken is érezhető terhek, a melyeket a gazdasági élet átmeneti állapotai rónak rá, az ősi patriarchalis gazdálkodás megszűnte s a divatos és számítóbb szellemet teremtő közlekedési eszközöknek immár a falvakba is bejutása, szóval a nép hagyományos, jellemző életének egyáltalán nem kedvező egész újabbkori művelődési mozgalom, a mely az üde természetes fogékonyságot, a törzsgyökeres egyszerű mulatókedvet is csökkentette, a régi farsangi játékoknak is majdnem mindenütt véget vetett.

Ősidők óta az álorczás bohóskodás, a táncz és a jó eszem-iszom volt a farsang három főbb jellemvonása Csehország német vidékein. A gazda idejekorán gondoskodott ez időre a füstölt húsról és kolbászról, a gazdasszony meg a jó vajas fánkról, hogy legyen mivel a házról-házra járó maskarásokat („Maschkara” a nevűk az Eger-vidéken) megvendégelni. Az Óriás-hegységben (így Nieder- és Ober-Hohenelbében és tovább befelé a hegységben) még mindig járnak az úgy nevezett „Plumpa-Männer”, a kiknek szalmával körűl kötözött, szalagokkal s egyéb effélével fölczifrázott csapatát a bádog kolompjaikról (Plumpa-Glocken) nevezik így, a melyekkel házról-házra járva, ott zenekiséret mellett tánczolnak s ezért aztán ajándékokat kéregetnek, sőt csennek is, a hol tehetik, mindenféle enni-inni valót. Az Eger középtája melletti Kaadenben ez álorczás meneteket „Gossotnen”-nek („útczázás”-nak) hívják. A gazdasszonyoknak ugyancsak résen kell állniok, hogy nyársastúl el ne vigyék e ficzkók a pecsenyét a tűzről, mely zsákmányukon aztán nagy diadalújongással osztoznak. A házról-házra járó maskarás csapatok egyik fő alakja majdnem mindenütt, de kivált a gabnatermő vidékeken a jellemzetes „szalmás medve” (a megfékezett tél jelképe s ebben már czélzás van a húsvéti ünnepkörre), a kit egy vezető vonszol szalmából vagy kenderből sodrott kötelen udvarról udvarra. A gazdasszony egy marék borsószalmát igyekszik a szalmaburkolatából megkaparítani, hogy tyúkjainak a fészkébe tegye, a melyek ettől szorgalmasabban tojnak. (Vonatkozás a tavasz kezdetével ébredező természetéletre.) Az ősi nyers pojácza („Hanswurst”), az eredeti „Schnappesel”, mely azonban csak a Zemberek járásának szokásával együtt jött divatba, továbbá a „házaló zsidó”, meg a Hamupipőke („Aschenbraut”, keleti Csehország) szintén a farsangi menet alakjai közé tartoztak. A korcsmában a farsangi táncznál a leányoknak és asszonyoknak jó magasra kell szökniök, hogy az árpa, zab, kender és komló stb. szép magasra nőjjenek. Az Egerlandban farsang keddjén kezdődik az ú. n. „Schlägeln” (vesszőzés), a miért a lányoknak váltságdíjat („Schlägelgeld”) kell fizetniök. A közepes nagyságú városokban az utóbbi évtizedek alatt az álarczos farsangi bohóskodások itt-ott nagyobb szabású, néhol művésziesen is rendezett menetekké és szán-korzókká is fejlődtek, mint pl. Töplitzben, melynek ez ünnepségei nagy hírre is vergődtek.

Említendő még a legtöbb vidéken szokásos „farsang-temetés” is. Kiválóan nevezetes pedig a Schluckenauban (éjszaki Csehország) dívó „vadember-hajtás”, a melyet szintén farsang-temetésnek tartanak, jóllehet mélyebb műveltségtörténelmi és természet-jelképi vonatkozású és eredetű. Az útczahosszat üldözött „vadember” elfogása és egy erre kirendelt hóhértól való színleges kivégzése akkép történik, hogy az álorczás alakon függő, vérrel telt hólyagot szúr át az, a ki a hóhér szerepét játszsza, a mivel egy részt a tél legyőzését, más részt a művelődési munka ama diadalát jelzi e hagyományos szokás, melyet a német gyarmatosok e hajdan oly rengetegen zord és mostoha termésű erdővidéken derék szorgalmuk árán arattak, a hol bizony nem egy valóságos „vadembert” és féktelen természeti erőt kellett megzabolázniok. (Erre czéloz a sok sárkányrege, minő a trautenaui s az óriáshegységi, stb.)

A „télkihordás” („Wintertödten”) ősi német népszokása Csehország egész német lakosságú területén ismeretes és gyakorlatban van. A nép költői lelkülete a nyárnak a téllel való küzdelmét, mely rendesen márczius hóban válik legszembetűnőbbé, annyi sok és gyakran oly mély értelmű s drámai elevenségű ábrázolattal, játékkal, ünnepi szokással és ilyeneket kisérő dallal szerelte föl, hogy ezekből akár egy egész irodalomra való is telnék. A húsvétig, tehát a kikelet feltámadási és diadalünnepéig sorra kerülő tavaszi népszokásoknak majdnem mindenike erre a természeti jelenségre vonatkozik, melynek a mezei munkából élő falusi népre nézve bizonynyal igen nagy is a fontossága. Az Érczhegységben és a komotaui síkföldön egész az Eger középtájáig a „nyár- és télénekesek” jártak a falvakon és városokon végig, a kiknek egyike „tél”-nek, a másika „nyár”-nak öltözve, a helyzetre vonatkozó párbeszédekben és dalokban jelenítették meg drámailag a természetben lefolyó harczot. Mások meg a „koporsóban fekvő kígyó”-t („Särglein und Schlange”), vagyis a koporsóba zárt telet és halált hordták körűl. A legáltalánosabb elterjedtségű szokás mégis a „halálkihordás” az úgy nevezett halálvasárnap előtt vagy után. A fiúk, vagy a legények póznára tűznek egy szalmabábot (hasonlót, a „Tödin” nevű nőnemű „halál’”-t, a leányok is visznek ki) s kiviszik a mezőkre, a hol végűl énekszóval és újjongással elégetik vagy a vízbe dobják. Egy lépéssel közelebb visz már bennünket a tavaszünnephez a „nyári báb-járás” („Sommerdockengehen”) szokása, melylyel fiatal leányok szépen földíszített s egy fenyűgalyra feltűzött bábut visznek házról-házra s e közben a nyarat dicsérő éneket zengenek.

A húsvét-ünnep köré szintén számos általános és különösebb népszokás fűződik. Zöldcsütörtökön a reggeli előtt a Saaz vidéki gazda kertjében és földjén a tavaszi vetésért imádkozik. Keleti Csehországban (Reichenberg) napfölkelte előtt egy mézes kenyérdarabot dobnak a kútba és a zsenge vetésbe engesztelő és szelleműző áldozatúl. A Leipa vidékén a kutyáknak egy darab mézes zsemlyét adnak, hogy azzal a veszettség ellen biztosítsák őket. A Reichenbergi tájon, de a szász határvidéken és egyebütt is már nagycsütörtökön eléneklik a „Május, kedves május, adj nekünk sajtot és tojást” kezdetű dalt s ezzel a zöldcsütörtöki körjáratot („ründonnerstaggeln”) mintegy májusi körmenetté avatják. A legélénkebb alakjában gyakorolták régóta e szokást Braunau táján, a hol e napon az egész ifjúság, ki gyalog, ki kocsin, kirándúlt nagyobb részt az egész vidéken szanaszét lakó keresztszüléihez. Nagypénteken némely helyütt, így Zwickauban, passió-játékokat tartottak. Nagyszombat reggelén a komotaui, saazi, kaadeni, leipai és más kerületekben a folyóvízben való mosakodás szokásos, mely széppé tesz és betegség ellen óv. Este pedig az Eger középtáján és az Aubach-völgyben a szolgáló leányok zsenge rozsot szednek, zöld „húsvéti vetést”, melylyel másnap reggel meghintik az ágyban fekvő házbelieket s a lovaknak és a szarvasmarhának is kóstolót adnak a tavasz ébredő életének ez első üdvözletéből. A gazdák húsvét éjszakáján éjféltől hajnalig földeik körűl a „húsvéti nyargalás”-ra mennek, hogy jó termést biztosítsanak. Napkeltekor aztán meglátják a nap három örömszökését. A szász határon, de az Elbe alvidékén (Aussig, Leitmeritz, stb.) e húsvéti nyargalás csapatokban, kiváló ünnepiességgel és trombitaszó mellett történt s a templom háromszoros megkerülésével járt. Reichenbergben hajdan szintén ének- és zeneszóval vonúltak ki a vetés körűllovaglására. Később már csak gyalogosan gyakorolták e szokást. Újabb időben pedig e lovascsapatokból emberbaráti egyesűlet fejlődött. A húsvéti ünnepeket mindenfelé üdvlövésekkel köszöntötték, húsvét hétfőjén pedig az ifjúság körjárataival, a húsvéti vesszőzéssel („Osterpeitschen” az Eger-vidéken, „Osterpritschen”, „Eierpritschen” Teplitzben és mögötte fekvő tájon, „Schmeckostern” keleti Csehországban, az Óriás-hegységben) fejeződött be az ünneplés. Az iskolás gyermekek többnyire aranysárga, szalagokkal ékes, hosszú fűzfavesszőkkel (az Ércz-hegységben „Osterpritschen”, az Óriás-hegységben „Strembeln” a nevük) és az ajándékok egybegyűjtésére szánt kendővel fölszerelve házról-házra járnak, hogy a nagyhéten át nagy buzgalommal végzett kerepelésért, kivált rokonaiktól és ismerőseiktől ajándékokat szedjenek. Az Eger középtáján e közben ez a mondóka járja: „Hollá, hollá, jó reggelt egy piros tojásért, ha pedig a tyúkocska nem tojt, adjátok ide tojásostúl”. Vagy pedig ez: „Elő a piros tojással, mert kikorbácsolom a leányokat!”

Fatornáczos polgárházak Reichenbergben. Charlemont Húgótól

Húsvét, mint a tavasz főünnepe után a legrégibb idők óta a nyári napfordúlat a természetes évkör legnevezetesb időpontja. Mint az előzőknek, ennek is megvan az előünnepe. A Walpurgis-éjszakája (április 30) ép olyan kisérteties éj, mint karácsony előtt a Szent Andrásé. Ezen a boszorkányok éjjelén is oda irányúl ősidők óta a nép törekvése, hogy a szellemvilágot kiengesztelje, ártó hatását a nyár évadjára elhárítsa. E törekvést árúlja el a „boszorkányok kiostorozásá”-nak („Hexenabendausplatzen”, „Hexenknallen”) általánosan elterjedt szokása, mikor a falu pásztorának vezetése alatt fütyöléssel, kiabálással, lövöldözéssel, kerepléssel, lánczzörgetéssel, kürtöléssel, és ostorpattogtatással űzik ki a faluból a boszorkányokat. Déli, nyugati és éjszaki Csehországban ugyanily jelentésű a „boszorkányégetés” („Hesenbrennen”, a Cseh-erdőben „Häxnostuschn”) szokása. Keleti Csehországban, kivált Reichenberg táján szintén már régóta nagy zajjal, lármával tartják meg a „Woalper”-estén (Walpurgis) a boszorkánykiűzést, melynek itt „Hexenplatschen” a neve, azon papirosból és fából készűlt kerepelő eszközökkel, a melyeket e czélra használnak. A háznak, az udvarnak és az istállóknak kilenczféle gyógyítóerejű fűvel való kifüstölése és szentelt vízzel meghintése, az istállók ajtainak gyepdarabkákkal és a trágyadombnak tüskékkel, szeges boronákkal való bekerítése is mindenféle dívó szokás még mostanában is. Ennek is a boszorkányok elleni védekezés a czélja.

A gonosz hatalmak elleni oltalom után itt is az örömünnep következik. A kisérteties boszorkányéj zajos hajtóvadászatára a költői szépséggel mosolygó májusfa ünnepe virrad. A sudár fényűfát majdnem a csúcsáig lehántják s ősi szokás szerint a kedvesük ablaka felé ültetik a legények, de rendesen egy közös, az egész falunak szólót is állítanak a község terére. E körűl a szalagokkal s mindenféle enni-innivalóval, meg csecsebecsével fölczifrázott nagyobb jelfa (Malbaum) körűl aztán harmonika-, duda-, vagy sipládaszó mellett víg körtánczot lejt a falu ifjúsága. A legügyesebb mászó pedig a sima pózna tetejéről lehozza a fa zöldelő csúcsbokrétáját, a melyet a korcsma mennyezetére függesztenek s a következő évi május elsejéig az alatt tánczolnak.

Ez évszak egyházi ünnepei, mint a pünkösd, stb., nem igen szólgálnak nevezetesb népszokások alkalmaiúl, s kevés említeni való van rúluk. Csakis a Felső-Ausztriából Dél-Csehországon (a Cseh-erdőn) át föl az ország éjszaknyugati részeig szokásos pünkösdi lófuttatás érdemel szót, mely a Pilsen körűli német vidékeken is dívik. E népies mulatságnál kiválóbb szerepe van a hagyományos ünneprend szerint a „bíró”-nak, „kikiáltó”-nak, „sörlovas”-nak, „hóhér”-nak, vagy „békanyúzó”-nak, a ki a játék bohókás személye. Valamennyien rímes mondókákban szavalják el mondani valójukat. Ugyancsak a pünkösdi időre esik a felső Eger-vidéken az ú. n. keselyűakasztás („Henkengeih”, a. m. akasztani menés) szokása is. Tíz-húsz suhanczból álló társaság énekszóval és újjongással jár körűl, s köztük egyik egy fiatal fenyűfácskát visz házról-házra, melyen egy keresztbe feszített léczről négy, vagy öt varjúfi lóg. Ez a „keselyű” („Gaia”), melynek vivője mellett egy bekormozott képű és bő szoknyát viselő, meg egy csörgettyűs szalmafonattal övezett legény halad. A házakban ezt éneklik: „Akaszszuk, akaszszuk föl a keselyűt; zsír és tojás drága, az akasztásnak addig nincs vége, míg a keselyűt a nyakánál fogva föl nem kötik”. Mindenféle kötekedés után némi ajándékot kapnak s az így egybegyűjtött adományokat aztán a korcsmában zene és táncz mellett költik el. E szokásban is nyilván a nyárelő hajdani germán körmeneteinek és állatáldozatainak halvány emléke él.

A nyári napfordúlatnak, mint a népies és természetes évkör harmadik fő ünnepidejének is megvan a maga hagyományos kultusza. Mint hajdanában, úgy mai napság is föllángolnak a napfordúlat éjszakáján az Ércz-, a Közép- és az Óriás-hegység és a Cseh-erdő ormain és csúcsain az ünnepi máglyák. Éjszakkeleti Csehországban ma „Konnes-Feuer” (Szent Iván-tüzek) a nevük, az ország keleti részében pedig (Hohenelbe, stb.) „Gehonnsfeuerln”, a mi ugyanazt jelenti. Legények és leányok körűltánczolják és át meg át szökdösik a tüzet, koszorúkat dobálnak a máglyákon keresztűl, a melyekről azt tartják, hogy szerencsét hoznak a szerelemben, stb. A nyár legrövidebb éjszakája ősidők óta szintén a szellemek járásának és mindenféle bűbájosságnak kedvező idő. Ilyenkor szedik a kilenczféle varázsfüvet; ez éjjel föltárulnak az elrejtett kincsek; ekkor lehet a kincsekhez vezető és zárnyitó füvet találni, a forráskutató vesszőt vágni stb. Régibb időben ez éjszakán még az ősi állatáldozatok hagyománya is gyakorlatban volt. Legalább századunk elejéig még elég gyakran megtörtént, később azonban mind ritkábban fordúlt elő, hogy keleti Csehországból, az Elbe, Iser és Adler vidékéről s máshonnan is egész zarándoklatok mentek az Óriás-hegységbe, a melyek részvevői közűl a férfiak fekete kakasokat, a nők fekete tyúkokat vittek magukkal s azokat a Schneeberg alatti hét forrásnál föláldozták. A kakasokat szabadjukra eresztették az erdőben, a tyúkokat pedig a vízbe fojtották, s aztán az ú. n. „Rübezahl kertjé”-ből gyógyító füveket és csodatévő vizet vittek magukkal haza. A nyári napfordúlat idején nyílik az elbűvölteknek is alkalmuk arra, hogy a varázslat alól föloldódjanak, mint ezt egyebek közt a Tetschen melletti Tichlowitzi völgy ú. n. „eprész leányká”-járól szóló rege is tanúsítja.

A természetes és a népéleti évkör utolsó ünnepszakára esnek az arató és szüreti ünnepek, a keresztény egyház hatása alatt búcsúkkal és misézéssel kapcsolatos őszi népünnepek. Legfőbb ezek közt az általános és misézéssel kapcsolatos őszi népünnepek. Legfőbb ezek közt az általános vagy országos búcsú („Landkirchweih”, Kaiser- „Kermst” az Elbe alvidékén, Aussigban s másutt; „Kerms” a Saaz-vidéken, „Kerwa” a felső Eger-vidéken), a mely köré a kisebb búcsúk és az utó-búcsúk sorakoznak. Az igazi búcsúünnep egyik jellemző kelléke az alkalmi kalács, mely az Eger- és Elbe-vidéken „Schiwagga” nevet visel és öt-hat ágú fonatból áll s mindenféle nyalánksággal van fölczifrázva. Bőségesebb húseledelen és a búcsúkalácson kivűl tetemes sörfogyasztás is jár minden valamirevaló búcsúval, kivált az Eger és az Elbe mentén, a hol a dús komlótermesztés és malátakészítés folytán ez az ital ép oly jó, a mily olcsó. De az ünnep koronája mégis a tánczmulatság, a melynél az Eger- és Elbe-menti bő termésű tájak némely módosabb falujában még csak néhány évtizeddel ezelőtt is ugyancsak széles kedvvel mulatott a nép; csak úgy röpűlt a bankó és gurúlt a tallér, s nem egy takaros parasztleány egynél több pár czipőt is elnyűtt a búcsú két-három napja alatt.

Az Eger középtáján, főleg az Aubach-völgyben akkortájt még az „arany órácska” szép szokása is dívott. A búcsú vasárnapján t. i. már a délelőtti isteni tisztelet után összegyűlt a falu ifjúsága a legjobb vendéglőben egy órai tánczra, s rendesen ott választotta ki magának a legény a párját, a kit aztán nem ritkán már a következő farsangon „arany főkötő” alá is juttatott. A ki csak tehette, egy-egy tánczot húzatott magának, hogy azt a kedvesével, vagy az életepárjával a sor élén járja el. A búcsúk tánczvigalmai különben még ma is kivilágos kivirradatig tartanak, s olykor egy kis parázs verekedés is vegyűl az ünnepi mulatság széles jókedvébe. Hajnaltájt aztán az utolsóknak maradt mulatók a zenészekkel haza muzsikáltatják („heimgeigen”, „heimblasen”) magukat.

A búcsú hétfőjén, kivált az Eger középvidékén, megint templomba s aztán a temetőbe mennek. E szokás igen szépen jellemzi a csehországi németség lelkületét, a melyben, akár csak a gyermekében, hirtelen váltakoznak sokszor egymással a merő ellentétek. Ennek a vonásnak a tanújele, hogy híven megtartják még ma is azt az ősi német szokást, a melylyel minden nagyobb ünnep alkalmával meg illik emlékezni az elhúnytak lelkéről. E kegyeletnek részben a halott hűségesen ápolt emléke, részben pedig az a jámbor félelem is az oka, a melylyel a túlvilág lakóit tisztelik s azon igyekeznek, hogy őket, ha már testileg nem vehetnek részt az ünnepi örömben, legalább e megemlékezéssel engeszteljék és elégítsék ki. S így aztán megtörténik, hogy ugyanazok a zenészek, legények és leányok, a kik vasárnap a templomból egyenest a korcsmába siettek, hogy ott tüstént víg tánczra perdűljenek, hétfőn a tarka ünneplő ruháikban a korcsmából megint egyenest a templomba, onnan pedig a temetőbe mennek s ott halottaik sírjaira borúlva, bánatos áhítattal imádkoznak.+

Tanyai ház (Baude) az Óriás-hegységben. Charlemont Húgótól

Azok a nyilvános népjátékok, a melyek ezelőtt a búcsú hétfőjén délután szokásban voltak, mint a „vén menyasszony” lakodalmas menete, a kakasütés (a mely az ősgermán kakas-áldozat emléke), a „macskadobás” és egyéb hasonlók, ma már kiveszőfélen vannak. Az Elbe vidékén (az ú. n. Alföldön a koslevetés („Bockstürzen”) is divott, mely szokás a határos szláv környékről kerűlt az ottani németséghez. Reichenbergben július 25-én tartották és a hajdani vallásháborúkra, a pogányok ledobására való visszaemlékezést véltek benne látni. Végűl még a búcsúnapi „útczázás”-t („Kirmessgossotnen”) kell említenünk, mely az Eger középtáján, főleg Kaaden város környékén a búcsú keddjén volt szokásban és abban állott, hogy a legénytársaságok zenével, vagy a nélkűl s egy pojáczát, meg egy vénasszonyt fogva közre, a ki háti kasában vitte az urát, végigjárták a falu útczáit és mindenféle bohóságot vittek végbe, utoljára pedig a körútjukon összeszedett adományokat a korcsmában elköltötték és eltánczolták.

Szép kifejlődésre jutottak a tulajdonképeni gazdasági népszokások is Csehország német vidékein, a melyek a földmívelés számára mindenkor hálás talajjal kinálkoztak. Valamint benső családi életében, úgy a gazdasági munkák fontosabbjainál és a gazdasági évkör minden nevezetesb időpontján szívesen gyakorolja a csehországi német földmívelő nép atyáinak ősi szokásait. A mikor az ekével először mennek ki tavasz elején a földekre, egy tojást (a termékenység jelképét), meg egy darab kenyeret tesznek az eke tengelye alá (felső Eger-vidék), hazatéréskor pedig az ekét hajtó bérest vízzel öntik le, hogy a vetés ne legyen az éven át termékenyítő eső híjjával (Saaz környéke). Általánosan elterjedt szokás, hogy az előbbi aratás idejéről félre tett s megőrzött kalászt dugnak tavaszszal a földbe, hogy annak kicsírázásából megtudják, korán, később, vagy nagyon későn lesz-e tanácsos a vetést megkezdeni. Vetésnél a második barázdasort kell előbb bevetni, különben eljő a „Büllmatzschnitter” („Billmesschneider”) nevű arató-démon, a mely arany sarlójával (Donar jelképe) bizonyos napokon keresztűl-kasúl jár a gabona- és lenföldeken és megvagdalja a növényeket. A ki egy-egy barázdát kihágy a vetésnél, az még abban az évben meghal. A marha első kihajtásának napja Csehország legtöbb német vidékén ősi idők óta sajátszerű szokásokkal járó ünnep; kiválóan pedig a Cseh-erdőben és az Óriás-hegységben, a hol a zordonabb tájakon csak június 24-én lehet a marhát a nyári legelőkre fölhajtani, a mely nap aztán ünneppé lett. Ősrégi német mezőgazdasági ünnep a Tachau vidékén (nyugati Csehországan) még ma is szokásos jégeső-ünnep („Schar-” vagy „Schoafeier”), mely azonban csak a kereszténység hatása alatt lett valami ősi ekeáldó vagy napfordúlati ünnepből ilyenné, s ma abban áll, hogy a környék összes faluinak lakói égő gyertyákkal körmenetben megkerűlik a vetéseket. A szerencsésen betakarított termés miatti öröm nyilvánúlásai a sarlóakasztás („Schellege”, „Schelhenke”, Schönbach táján „Flona”) és a komlókoszorú (Saaz környéke). ünnepe. A mint az utolsó vitel gabona vagy az utolsó kosár komló föl van rakva a szekérre, az öregbéres szekerét és lovait virágokkal és szalagokkal díszíti föl s a munkások dalolása és újjongása közt hajt haza. A leányok és legények közűl némelyek botokra vagy gereblyéikre tűzött virágbokrétákat tartanak a szekér tetején ülve, mások meg dalolva kisérik a kocsit, vagy mellette mennek. Miután a szekér otthon födél alá kerűlt, a háznép apraja-nagyja a nagy szobába gyűl össze, a hol az arató munkásnők elseje vagy az öregbéresné egy gabona-kalászokból és virágból font koszorút nyújt át a gazdának s ugyanolyan bokrétát a feleségének és hozzá a Saaz körűli dús termésű vidéken így szól: „Gabonakoszorút hozunk, a mely tövis és bogács közt, hó alatt, esőben, szélben termett, s kivánjuk, hogy az Isten bőséggel áldja meg kendet!” Némely helyütt a fejére is teszik a gazdának a koszorút. Másnap reggel a koszorút és bokrétát a szoba szenteltvíz-tartós szögletébe akasztják s azon a tisztes helyen hagyják egészen a következő aratásig. A koszorú átadását víg lakoma követi, melyről a minden nevezetesb ünnephez tartozó zsemlyés tejlevesnek és mézes köleskásának nem szabad hiányoznia. Ének és zeneszó mellett tánczmulatság fejezi be az aratóünnepet.

Igen festői s néhol valóban hangúlatos idylli jelenség a híres komlótermő vidéken, kivált annak legnevezetesb részén, a Saaz-környéken a komlószüret („Hopfenpflückerfest”). A komlószedők („Hopfenweiner”) kihúzgálják a földből a karókat, levagdalják a termést; aztán a hosszúkás, vagy kerek lugasok alá telepedve s alattuk napsütés és eső ellen jól megvédve ül ürege-ifja s nagy, kerek lapos kosarakba szedik az aranyos-zöld, illatos komló-bugákat. Közben dalolgatnak és mesélgetnek, s ha munkájuk véget ért, a legszebb komló-indákat és a legnagyobb bugákat kerti virágokkal, meg illatos füvekkel vegyes és tarka szalagokkal ékített nagy koszorúba kötözik, a kocsit és a lovakat is virággal díszítik s dalolva, újjongva mennek haza felé a komló-koszorú ünnepére, melynek további része egészen olyan, mint az arató-ünnepé. Újabban, mióta a mezőgazdaságnak nem igen kedvező nagyobb szabású ipari és közlekedési élet a gazda és segédmunkásai közötti, hajdani patriarchalis viszonyt nagyon megváltoztatta, egyéb népszokásokkal együtt a parasztságnak hagyományos arató és szüreti ünnepeiben telt egykori kedve is megcsappant. A legutóbbi években aztán a műveltebb körökből indúlt ki mozgalom arra nézve, hogy a régi mezőgazdasági népszokások megint fölelevenedjenek; így pl. 1891 őszén (okt. 20) Pomeisel környékén (Saaz vidékén) a gazdasági kölcsön-egyesűlet rendezett nagyobb aratóünnepet.

A cséplőknek, kiket mostanában már egyre szűkebb térre szorít a gőzcséplőgép, szintén megvannak az ő régi szokásaik, csakhogy a kevésbbé költőies jelenkor ezekből is sokat kiirtott már. A cséplés befejezte („Ausdrusch”) után a cséplő-ünnep („Drischellegfest”) következett. A ki az utolsó csapást ütötte az „utolsó szalmá”-ra, annak jutott az ú. n. „öreg”, a kivel őt aztán bosszantották. A szomszédot, a ki egy kissé megkésett a csépléssel, szalmabábbal lepték meg s a feleségének is egy kis zsúpszalmát csempésztek be a konyhájába, a tűzhely mögé, hogy legyen mivel tűzet gyújtania s megfőznie a cséplők lakomáját.

A mezőgazdasági jogszokások némelyike is fönmaradt még egészen a legutóbbi évtizedekig. Ilyen pl. a „törvénykéz” (Gerichtshand) és a „helység kalapácsa” (Gemeindehammer), a melyet az Eger-vidék s az Érczhegység némely községében még ma is házról-házra körűlhordoznak. A kerületi székvárosokban is fejlődtek a csehországi németség hagyományos szokásaiból egyes népünnepek, minők a czéllövők egyesűleteinek ünnepei Egerben, Karlsbadban, Saazban, Kaadenben, Komotauban, Aussigban, Leitmeritzben, Reichenbergben, Trautenauban s egyebütt; továbbá az ijászoké éjszaki és keleti Csehországban, példáúl Rumburgban s Leipában, legújabban pedig Komotauban is, valamint az Eger mellett Schlackenwerthben a legények czéllövő napja („Gesellenschiessen”).

Egerlandi parasztlakodalom. Ottenfeld Rudolftól

Sajátszerű különösségeért messze földön híres a saazi uborka- és zöldségkertészek uborka-király ünnepe, melyet a reá következő uborkabállal együtt ma is megtartanak minden télen, sőt a Saaz környékéről Prágába származottak ottani egyesűletei is utánoznak minden farsangban.

Csehország népességének rendkivűl gazdag fejlettségű népéletéről nem adnánk teljes képet, ha legalább igen röviden nem szólnánk a nagy számú történelmi emlék-ünnepekről. Majdnem minden nagyobb városnak van egy s más ilyen történelmileg nevezetes emléknapja. A legismertebb és legjelesebbek közé tartozik az egeri mészárosok zászlócsóváló-ünnepe („Fahnenschwingerfest”) annak emlékére, hogy 1412-ben az egeri mészárosok, posztószövők és városi katonák a nehezen bevehető Grasslitz rablólovagvárat elfoglalták. A város a két vitéz czéh iránti hálája jeléűl megengedte nekik, hogy évenként farsang keddjén kiakaszthatják és trombitaszó mellett a piaczon kilenczszer megcsóválhatják a zászlójukat s egyúttal háromnapi tánczmulatságot is tarthatnak. A zászlótartó a csóválásnál 26–30 lépést tesz előre és hátra s e közben ide-oda lengeti a szalagokkal teli aggatott nehéz czéhzászlót. E régi tisztes szokást még ma is föl-fölújítják minden ötödik évben. Ép ilyen általános és nem kevésbbé kitűntető népi és városi ünnep századok óta a Biela melletti Brüxben az augusztusi ú. n. hóünnep, a brüxi polgároknak a Žižka huszitáin aratott győzelme emlékeűl, a kik elfoglalással fenyegették már a várost, de 1420 augusztus 5-én (Havi Boldogasszony napján) visszaverettek, amiben a monda szerint nagy része volt az Ércz-hegység felől hirtelen kerekedett nagy hózivatarnak. Kiváltképen említendő még a reichenbergi ú. n. lengyel-ünnep („Polakenfest”). Ezt 1813 augusztus 20-án alapította Wolf, akkori főesperes, a reichenbergi határnak Napoleon 20.000 emberétől való szerencsés megszabadúlása emlékére. A Schulbergen, a hol a franczia csapatok megerősített tábora állott, azóta e napon minden évben nagy örömtüzet gyújtanak. A kulmi győzelem évfordúlóját (1813 aug. 29) is sokáig megünnepelte a telplitzi vidék népe. Hasonló történelmi és fogadalmi emléknapokat régebben (többnyire templomi ünneppel kapcsolatban) az Elbe melletti Aussigban, az Eger melletti Elbogenben, Prágában (svéd-ünnep) és egyebütt is tartottak. Említsük meg még a forrásföllelő ünnepet, a melyet Teplitz fürdővárosban évenként augusztus végén vannak az örömére ülnek meg kiváló díszszel, hogy a 762. év e napján fedezték föl az ottani hévvizeket. Karlsbadban és más gyógyhelyeken is ünnepiesen (kútszenteléssel) történik az évenkénti fürdőző időszak megnyitása.

Népdalok és mondák. A népdal és monda fejlődésének a cseh föld németségénél mindenkor igen kedveztek az életkörűlmények. A lakosság nagyobb része (legalább a déli, nyugati és éjszaknyugati országrészé) a legdalosabb kedvű német néptörzsekből eredt; rendkivűl változatos természeti körűlmények, dús tagozatú hegységek, bájos dombsorok, majd magánosan égnek meredő hegycsúcsok, regényes sziklák s egyéb természeti szépségek, közben kies völgyek, pompás erdők és mezők, sok élő víz, szép büszke folyók, terjedelmes tavak veszik körűl s változatos, de a főbb vidékeken egészben kedvező éghajlat alatt él, a mely nagyon is szembetűnő ellentéteivel s a természeti jelenségek nagy változatosságával észt és szívet sűrű nyilatkozásra s költői szemlélődésre indít. Mindehhez járúl még a szomszédos határvidékekkel való élénk szellemi közlekedés, továbbá a nagy és nevezetes történelmi emlékekben gazdag múlt, melyek mind hozzá járúltak ahhoz, hogy Csehország németségének főbb vidékein dús lyrai és epikus népköltés fejlődjék ki.

Komlókoszorú-ünnep Saazban. Ottenfeld Rudolftól

Az Eger és az Alsó-Elbe termékeny tájain az öröklött jó mód s az azzal együtt járó derűltebb életfölfogás, a kevésbbé áldott hegyvidékeken meg, kivált az Érczhegységben és a Cseh-erdőben a házi és a házon kivűli foglalkozás azon nemei (pásztorkodás, favágás, csipkeverés, fafaragás, kosárfonás, kendertilólás, fonás, stb.) kedveztek a dal dúsabb tenyészetének, a melyekkel munka közben is nagyon jól megfér a szórakoztató énekelgetés. A népdal történelmi nyomai a messze múltba vezetnek vissza. Az ország legrégibb történetírója (Cosmas) említi, hogy Prága első püspökének ünnepélyes bevonúlásakor 973-ban egy német „Leich”-et (dalt) is énekeltek. A népies német elbeszélő költészetnek is igen régi nyomait látjuk. A német irodalomban fönmaradt legrégibb bányászdal is csehországi (kuttenbergi) eredetű s egy 1413–14 körűli eseményre vonatkozik. Egy más, szintén régi (a XVI.századból való) népdal pedig egy sörivó-versenyről szól, a melynek Joachimsthal érczhegységi bányaváros volt a színtere.

A csehországi németek népdala általában és igazi mivolta szerint a főbb német törzsek népdalcsoportjaihoz illeszkedik, a melyekkel mindenkor oly közeli és élénk közlekedésben álltak úgy a kereskedelmi, jogi és irodalmi élet terén, mint a sok háborúskodás, a diákok és vándorlegények idestova járás-kelése útján. Egyesekben azonban a csehországi németség népélete önállót is alkotott, vagy legalább számos német dalt a maga körűlményeihez és a saját szellemében idomított át, a minőkből jókora gyűjtemény telnék ki. Ilyen gyüjtemény azonban mindeddig nem jöhetett kivánatos alakban létre, minthogy a hozzá kellő nyilvános támogatás és buzdítás nem volt meg.

Csehország német népdalainak tág körre terjedő vidékei, a melyek déli Csehország által összefüggnek belső Ausztria német népdalaival, a széles határgyűrű minden táját magukba foglalják. De azért a dal nem mindenütt ugyanazt a dús fejlődést mutatja. A német népdal fő vidéke mégis az ország nyugati fele. Ott virágzik a Cseh-erdőtől kezdve föl a legtávolabbi éjszaknyugati tájakig, föl az Érczhegység ormaiig s az Eger és Elbe mentén régóta a legdúsabban. Nyugat Csehországban különben is erősebb a népnek zenére, énekre s költészetre való hajlama; míg ellenben kelet felé e föltűnően csökkenő tehetséget a képzőművészetek s kivált a festői iránt való fejlettebb érzék pótolja. A népdal legegyszerűbb, legősibb és leggyakoribb alakja, a „négysoros”, melyet tágabb körben régibb idő óta a „Schnadahüpfl” nevén ismernek és sokáig csupán az alpesi vidékek sajátosságának tartottak, Csehország németségénél is dúsan virágzik. Délen és nyugaton (a Cseherdőben és a felső Eger-vidéken) mint „Stückla”, Saaz környékén mint „Gesätzl”, az Érczhegységben a thüringiai-szász „Schlumperliedl” és az Óriás-hegységben (de itt már jóval gyérebben) a sziléziai „Zenscherliedla” néven ismeretes. Éjszaki és keleti Csehországban ugyan ritkábbak, de azért a dalban szegényebb Óriás-hegységben sem hiányzanak teljesen. Nagyobb részükön azonban könnyen fölismerszik, hogy nyugati Csehországból erednek s itt csak úgy fölkapták őket. Érdekes különben megfigyelni, hogy keleti Csehorszában is azokon a nyelvszigeteken találkozni még valamivel sűrűbben a négysoros szakokkal, a melyeknek első lakói a nyugati országrészből kerűltek bevándorlókúl s az ő frank és bajuvár tájszólásukkal együtt dalaikat is átültették ide régibb lakhelyeikről.

A legtöbb ilyen „négysoros” versszak eredetileg tánczdalocska (tánczszó) volt. De azért más alkalommal, így a fonóban, a pásztorkodás és a mezei munka közben is támadtak egyes, még pedig sajátságos természetű szakocskák. Külön csoportot alkotnak köztük a pásztordalok és a kisebb gyermekek bogyószedő dalocskái. Igen nagy számúak és kedveltek a gúnyolódó, ingerkedő és fitymáló versikék („Fopp”- és „Aufzieh”-Vierzeiligen), a melyek közűl a legváltozatosabbak és a legszámosabbak az egyes mesterségekre vonatkozók. Valamennyi közt a szabókat szerette régóta a népdal mindenféle ártatlan gúnyolódás tárgyaivá tenni, de azért a kovácsoknak és a „kormos” szénégetőknek, a sütőknek és a „lisztes” molnároknak, meg a vargáknak és ácsoknak is kijut ez ingerkedő verses kifigurázásokból. A favágó legény maga énekli el a saját sorsát hol dicsérő, hol panaszló versikét:

Bin ih su a saubera Bursch Und muss ins Holzhaua furt! Häst mi g’numma, wärst ma Wei, Währ ih vun Holzhaufa fr[115]*

(Milyen nyalka legény vagyok, S mégis fát kell vágni mennem! Hogyha hozzám jöttél volna, Nem kék favágónak lennem!)

A parasztokra is rájuk jár természetesen némely csúfolódó versnek a rúdja, pl.:

Allwal san dö Bauan lustö, Allwal san se toll und voll; Wann se solln a Steua gebm, Hul da Teufl s Bauanlö[116]*

(A parasztok vígan élnek, Csak mulatnak, isznak, esznek; De mikor az adót hajtják, Ördög vigye paraszt dolgát!)

Igen sok az egyes helységekre vonatkozó csufondáros versike is, a minőkben némely városok, vagy falvak furcsaságai, de néha a jellemző sajátságai is benfoglaltatnak. Ilyen pl. ez:

Kumetauer Madeln, Kästen und Nüsse, Koodner Durschen schneeweiss und süsse, Soozer Hoppn, Gorkn und Zwiebl, Sei bekonnt über siebenHü[117]*

(Komotaui leány, gesztenye, dió, Kaadeni répa, hófehér és édes, Saazi uborka, hagyma, meg komló Hetedhét határon híres!)

Ennek a párjaképen álljon itt Teplitz környékéről egy másik ilyenféle négysoros:

Wer in Teplitz is und badt nich, Wer in Mariaschein is und batt nich, Wer in Aussich is und trinkt kein Wein, Dos muss a rechter Norre sein!

(A ki Teplitzen van s meg nem fürdik, A ki Mariascheinban nem imádkozik, A ki Aussigban van s bort nem iszik, Azt joggal bolondnak nézik.)

A legszámosabbak és a legváltozatosabbak, egyúttal pedig költői érték dolgában is a legkiválóbbak nyugati Csehországban, nevezetesen a Cseh-erdőben, a felső és a középső Eger-vidéken meg az Érczhegységben a tulajdonképeni táncz- és szerelmi dalok („Liebesstückl”), a melyek közűl a következő példákat mutatjuk be:

Mei Schotz hasst net Toffl, Net Jockl, net Hons, Und wers möcht dalfrog’n, Der führt mich zan To[118]*

(A rózsám nem Kristóf, Nem Jakab, nem Jancsi, A ki tudni akarja a nevét, Az vigyen tánczolni!)

Keleti Csehországban is meglehetősen elterjedtek e tánczdalok, de a dologhoz értő azonnal fölismeri az Eger-vidékről, vagy az Érczhegységből való eredetüket. Ilyen pl.:

Seff bleib dou, Mer wejss ja ne, wies Watter word, Seff bleib dou, Mer wejss ja ne, wies wo[119]*

(Jóska, maradj itt, Nem tudni, milyen idő lesz, Jóska, maradj itt, Nem tudni, minő lesz.)

Kifejlődése és költői értéke legmagasb fokát a négysoros népdal a tulajdonképeni szerelmi szakokban éri el, a melyek azonban elég gyakran s kezdet óta szintén tánczdalokúl is szolgáltak. A jellemzőbbek közűl ezeket idézzük:

Ma Wöiwl leisss ö nöd, Leiwa ma Löm; Und so deaft ma ma Voda Koa Häratsguat g[120]*

Da Guggu is gschäckat, Hot awal bloo Feiss, Und wai is den dö himmlischö Liaschoft so sei[121]*

Ih bi vo Asch, Mai Maidl is va da Hamamüll, Und wen ih af sie lach’, Sa wois sie, wos ih wü[122]*

Da Adl und d’Äiwa Hobms Löibm afbrocht; U ih u man Maidl Hobms – a – ra sua gmoc[123]*

Zwischen mir und zwischen dir, Gehts Wasser so trüb; Wens g’friert, kommt der Winter, Du hast mich nimmer li[124]*

Wos hob ich ’n gheiret, Jetz hob ich ’s davo, A Stubm voll Kinner, An trutzinga [125]*

Inkább adom az élem, Mintsem a babám, Azt se bánom, ha érte Kitagad az apám!

Tarka a kakuk, Kék a lába, Hej, de édes a szerelem Boldogsága!

A szeretőm hammermühli, Én meg Aschból való vagyok, Hogyha csak reá mosolygok, Tudja már, hogy mit akarok.

Ádám és Éva Találták fel a szerelmet, Én, meg a rózsám Csak utánoztuk őket.

Zavarosan folyik a víz, Köztem és közötted; Mire tél lesz s befagy a víz, Kihűl a szerelmed.

Miért lettem a felesége, Hogy ezt kelle megérnem? Van gyerekem egy szobával, S mindig zsémbes a férjem.

Az egeri mészárosczéh farsangkeddi zászlócsóvávlása. Ottenfeld Rudolftól

A négysoros szakok gazdag és változatos tartalmú tömegéből egészben az tűnik ki, hogy a csehországi németség e dalocskáiban az érzés- és gondolatbeli tartalmat tekinti a fődolognak, a zenei kifejezésre azonban nem sok ügyet vet. E szakocskák dallamai többnyire nagyon egyszerűek és művészietlenek, habár olykor elég bensőség árad belőlük és tetszetősek. Az alpesi tartományokat annyira jellemző „Jodler”-ek és „Jauchzer”-ek a cseh föld német lakóinál kevésbbé honosak és csak déli, meg délkeleti Csehországban, a hol már valódi, ú. n. „stájer” dalokat is énekelnek, hallani a pásztorfiúktól és leányoktól legeltetés közben ilyenféléket. E szöveg nélkűli dallamok ősi hagyományos alakja itt „Troudie” nevet visel, de elég jellemzőn „almen”-nek is nevezik ezt a szavak nélkűli éneklést. A csehországi német népdalnak és magának a népnek is egyik feltűnő vonása, hogy annyi költői szépségű, részben meg nyers természetességű és tősgyökeres erejű szerelmi és helyzetdal mellett (minők a paraszt-dalok, bányász-dalok, katona-dalok, egyházi és más alkalmi dalok), nemkülönben a számos és nagyobb részt igen találó tréfás, ingerkedő, meg gúnyolódó dalhoz képest aránylag csak igen kevés bor-dal és tivornyázó-dal, verekedő-dal meg vadorzó-dal akad, a minők más vidékeken oly gyakoriak. Eredeti katona- és csatadalokban már e jeles bátorságú nép, a melynek lakhelyeit az elmúlt századok során annyi háborús viszontagság érte, épen nem szegény s néhány igen jellemző is akad közöttük. A harminczéves háború s kivált a svéd berohanás sulyos csapásaira emlékeztet egy még ma is nagyon járatos gyermekijesztő versike, a melyben Oxenstiernával fenyegetik meg az imádkozni nem akaró apró népet. A hétéves háborúról is emlékezik egy imaszerű csatadal, a mely Mária Terézia fegyvereire kéri az ég áldását. Gúnyosan veti az egykor kevély Bonaparte szemére egy másik ilyen katona-dal, hogy hajdani dicsőségéből mily csúfos végre jutott.

Az 1859., 1864. és 1866. évi hadjáratok is sok népdalt termettek. A vitéz honi csapatok hőstetteit dicsőítik a 10. vadászzászlóaljról, a magentai ütközetről, a trautenaui csatáról és másokról szóló dalok. Messze földön ismeretes Csehországban s kivált az Eger középtáján kedvelt, a „Santa-luciai sír” és a „Csehországban van egy város” czímű két dal, a melyek a 10. vadászzászlóalj olaszországi hőstetteit éneklik meg.

Igen számosak a szerelmi dalok és balladák. A főbb német néptörzseknél általánosan elterjedteken kivűl van köztük sok olyan is, a melynek a csehországi német nyelvterület a szülőföldje s közűlök nem egy mélyebb költői érzésével és gyöngédebb kifejezésmódjával tűnik ki. A legnépszerűbbek közé tartozik a „Da schmol Rai” (A keskeny megye) czímű, a mely a kedvesétől hűtlenűl elhagyott leány megható panasza után a visszatért szerető vigasztaló szavaival ekként végződik:

Fains Maidl, stäih af, fain ne g’schwind, Daina Kaiwla laffn all in Stall üm, S’ Goldringl how ih dia kaft, dia kaft, Zwa Turkltäuwala san draf; Döi Turkltäuwala san schäi, san schäi U kaa – r – annara schöll za dia gaih, Kaa – r – annara schöll di niat kröign, Schöll mia ma Heazl betreibn.[126]*

Szép leányka, kelj fel, kelj s nézz szaporán Az istállóban a borjak után. Aranygyűrűt vettem az újjadra, lám, Két gerlegalamb van a szép karikán. Oly kedves, oly szép a két gerlemadár, – Ne félj, hogy az enyém nem léssz, ne már, Nem lesz soha más, mint én, az urad, S ne búsítsa senki az angyalomat!

A Saaz-környék és az Érczhegység legkedveltebb népdalainak egyike a „Herzigs Katterl”, a mely így hangzik:

Herzigs Katterl, geh mit mir, Geh mit mir in d’ Schleha. Ko net sei, ko net sei, Hob a böse Zeha.

*

Herzigs Katterl geh mit mir, Ih wass a Kräutl imWolde, Kumm mit mir, kumm mit mir, Dort halt dirs Harzl bolde!

*

Ih ko net fort, ih mog net geh’, Der Weg is mir zuwida, Bis ih meine Brautschuh kriegh, Halts vo selwa wie[127]*

Kati, lelkem, jer velem, Jer ki a pagonyba, Nem mehetek, nem, nem, nem, Fáj a lábam újja.

*

Kati, lelkem, jőjj velem, Tudok olyan füvet, A mitől, csak jer velem, Meggyógyúl a szived!

*

Nem megyek ki, nem, nem, nem Véled a pagonyba, Nászczipőért fáj szívem S attól gyógyúl nyomba’.

Jellemző a csipkeverő érczhegységi leány és asszony keserves életét festő dalocska, valamint „A takács leánykérő dala”, a melynek már enyelgőn tréfás a hangja. Éjszaki Csehország népének hangúlatát jellemzi az Óriás-hegységben is ismeretes „Szegény emberek lakodalma” czímű szatirikus dal. A csehországi németségnél ritkább jodleres dalok egyike a „Favágó dala” (Holzknechtlied). Igen dallamos és nagyon elterjedt, egyúttal pedig egy messze földön ismeretes népéleti alakot is jellemez a „Szénégető dala” (Das Lied vom Roussbuttnboum), a mely szakról-szakra növekvő ismétléssel végződik, továbbá a „Házaló dala” (Bandelkramerlied).

Kiválóan érdekesek s az Érczhegység hajdan híres bányáira való tekintettel hely- és néprajzi szempontból is nevezetesek a bányászdalok. Köztük a legjelesebbek és legelterjedtebbek egyike a régi „Joachimsthali nóta” („Schonwieder tönt vom Schachte her”), a melyet éjszaknyugati Csehország szénbányáinak munkásai is énekelnek, s az ugyanott ismeretes, szintén régi „Érczhegységi bányászdal” („Glück auf, Glück auf, der Steiger kommt”). A Saaz-környékről való, de egyebütt is el van terjedve a „Seprőkötő dala”. Záradékúl pedig álljon itt az „Érczhegységi leány dala” (Das gebarcherische Madl), a mely eleven lüktetésű rövid szakaiban híven festi a csipkeverő munkásnő szerény örömét és szenvedéseit:

Bin ih net a schies gebarcherisch Madl? Bin alleweil lustich und fruh; Ih kalippel su a mannich Stück Fadl Un a mannich Stück Bordel dazu.

*

Am Sunntich, do thu ih mich schin putz’n, Un hör’ mer de Predicht schie a, Nachert gieh ’ch ze mein Wanzela hutzn, Do sah m’r anonner schie a!

*

Un hammer a nischt meh ze brenna, In d’r Finst’r, do ko m’r net sei, Do thu m’r des Bergl n’auf renna Un schtirln dan Mundn schie rei.

*

Un hamm’r a nischt meh ze labm, Su leidt m’r a Finkela Nuth Gruss thun, des is holt mei Labm, Starbn, des is holt mei T[128]*

Nem én vagyok tán a szép hegységi lány, A ki mindig, de mindig vidám? Sok czérna-csipkét szövök meg szaporán, Meg rojtot is nap-nap után.

*

Vasárnap felöltöm az ünneplőm, S templomba, misére megyek; Utána tánczolni visz a szeretőm S megforgat a helyre gyerek.

*

S ha szobánkban a gyertyavilág kifogyott, S nem látunk már a sötétben, Karöltve a hegyre futunk és ott Bámúljuk a holdat az égen.

*

S ha nincs mibűl élnünk, jól van úgy is, Szenvedjük a bajt, a szükséget; Míg élünk, nem hagyjuk magunk, hisz úgy is, Halál az életünk vége.

A hosszabb terjedelmű népdalköltemények közűl úgy tartalmuk, mint szélesebb körű elterjedtségük és népszerűségük miatt kiváló említést érdemelnek a „Reischdorfi ló-mennyország” (Érczhegység és Saaz-vidék), a „Madarászdal” („Kinder, wos mach’n mer de heut?”) és a „Mei Höll” (Az én poklom, Érczhegység és Közép-Eger-vidék), valamint a már említett „Tetscheni hajós” (Elbe alvidéke), meg a már száz esztendősnél régibb „Der Zippelpelz” (A prémes sipka), a melyet az előtt egy menuette-féle dallamra énekeltek.

Érczhegységi csipkeverő munkásnő. Liebscher Adolftól

A csehországi német népdalok egész összegének áttekintése alapján elmondható, hogy abban is könnyen föltetszik Csehország németsége különböző vidékeinek és főbb törzseinek más-más árnyalatú jelleme. Elég legyen itt csak annyit megjegyezni, hogy déli és délnyugati Csehországban, a melynek lakossága a belső-ausztriai bajuvár népességgel közelebbi érintkezésben és törzsrokonságban áll, a többieknél számosabbak és jobban kiemelkednek a mélyebb érzésű s e mellett hevesebb szenvedelmű, igazán lyrai és természetes kedvességű szerelmi dalok; ellenben éjszakon és éjszakkeleten már a szemlélődő, fontolva itélő, meg a szatirikus és húmoros, könnyedén csipkelődő, gúnyra s élczre hajló, tartalomban és alakban élesebb kinyomatú és magvasabb népköltés az uralkodó. Éjszaknyugati Csehország népdala végűl, kivált az Eger-vidéké a két előbbi közt mintegy középhelyen áll mind a kettő felé hajló irányával és a két ellentétet szép összhangzattá egyesíti. Hazai írók közűl számosan gondoskodtak már évtizedek során arról, hogy a tájszólási népköltés ne kallódjék el és ápolásban részesűljön; főképen éjszaknyugati Csehországban történt ez így, a hol a népdal barátai és egyes népies írók, mint Öttel plebános (meghalt Reischdorfban), a leipai dr. Jarisch Antal esperes (megh. Komotauban), a „Heimatsklänge” kiadója, dr. Stocklöw József (Pürsteinből, ez idő szerint cs. kir. járásbíró Auschában), Lorenz orvos (megh.1860 decz.1-jén Egerben) és Urban Mihály orvos Planban (Nyugat-Csehország) szereztek e téren érdemeket. Ő velök egy sorban említendők még Düml J. egeri varga és népköltő, keleti Csehországban az Adler-vidéken Brinke Jeromos, az 1880 szept. 7-én Tanndorfban (Rokitnitz-kerület) elhalt takács, kisgazda és húmorosan szatirikus népköltemények szerzője. Újabb időben a tájszólási költészet mind buzgóbb ápolásban részesűl Csehország németségénél, úgy, hogy egy közelebbi hasonló áttekintés keretében a törekvő ifjabb nemzedékből nem egy újabb név lesz e téren említendő.

Népmondák. A csehországi németség gazdag lelki életének bizonysága nagy és tartalmas mondakincse is. Ennek nagy része ugyan szintén a közös germán mondakörből származik; más, alighanem nagyobb részük azonban a honi talajon termett. Közös germán eredetűek mindenek előtt a csehországi németségnek legfelső rendű, istenről és természetről szóló mondái. A legnevezetesb népmondák, mint majdnem mindenütt, itt is azok, a melyek a természet istenítésében tetőznek. A népszellem által emberfölötti, isteni (tündéri) magasságba emelt, jó és ártalmas hatású természeti erők teszik a fő tartalmát ezeknek a mondáknak, melyeknek összesége a hajdankor emberénél istenekben való hivessé fejlődött. A nagy természeti hatalmak, mint nap, villám és mennydörgés, tűz és víz a német törzseknél is főbb istenekké személyesűltek, az erdőn s mezőn, bozótban és tavakban lakó kisebb erők pedig alsóbb rendű szellemekké lettek, minők a tüzes, meg a vízi emberek, manók s törpék, le egészen a legártatlanabb máknyimák emberekékig. Az emberi művelődés további fejlődése újabb mondai alakokat termett a régiek mellé a keresztény legendák, a templomi, kolostori és lovagélet köréből, a melyekhez még a középkori híd- és várépítő, bányász- és kincsásó-mondák, valamint az aranycsinálásról, a bölcseség kövéről és az élet vizéről stb. szóló babonák és bűbájosság regéi járúltak.

A Rübezahl-monda. Schwaiger Jánostól

A csehországi németség jellemzőbb mondái, melyek itt első sorban figyelemre méltatandók, határozott s erősen kidomborodó alakok körűl és világosan megkülönböztethető csoportokba sorakoznak az ország egyes főbb vidékei és törzsei szerint. A legegyszerűbb mondai alakzatok, melyek azonban a nép magasb művelődésre való hajlama folytán elég költőiek, természetesen a sík- és dombvidéken találhatók. A csehországi németség gabna-, komló- és gyümölcstermő vidéken, Saaz környékén, az Eger és az alsó Elbe mentén honos a hullámzó rozsföldekben bukdácsolva futkosó és a gyomláló fiúkat s leányokat ijesztgető „Kornmännl” (rozs-emberke). Más ily démonok a „komló-ember” („Hopfenmännchen”„Hopfenherrl”), az erdei ember („Busch- und Waldmann”), a vízi ember, a „fakó emberke” („’s fohle Männl”), a „tüzes kutya” (kincsőrző szellem, a mely az elvarázsolt Ratschin lovag képében is kisért a willomitzi plébánia tava körűl), a lidércztűz („Irrwisch”) a törpék és más effélék. Ugyanily alapon keletkezett, csakhogy valamivel jellemzőbben ki van domborítva a felső Eger-vidék legnevezetesb mezőgazdasági mondája, a „Büllmatzschnitter”-ről (Billmesschneider) szóló, mely néven egy arany sarlóval járó arató-démont jelölnek s azt tartják róla, hogy kikezdi a sarlójával a kalászos növényeket és kárt tesz bennük, ha a gazdák a vetésnél nem alkalmazkodnak bizonyos ősi szabályokhoz. A törpék közűl nevezetesebbek e tájon a kammerbühli fekete emberkék; kincsásó-mondákban sincs hiány. Változatosabbak és démonibb erejűek az erdőkben és vizekben bővelkedőbb tájak mondai alakjai. Déli Csehországban (kivált a Cseh-erdőben), a hol erdők és vizek ősidők óta uralkodók a természetben, legszámosabbak az erdei és vízi mondák, minők a hosterschlagi erdei nőkről, a Cseh-erdőbeli mohos nőkről és a tavi asszonyról, a víziemberről és a három tómelléki tüzes kutyáról (Budweis), a Krumau melletti Hessenbrunn és a Dreisesselberg közelében (Cseh-erdő) lévő elvarázsolt tóról való mondák, stb. De az Elbe és Eger partjain is termettek vízi emberekről szóló mondák. Déli Csehország egyik jellemző s messze földön ismeretes mondája továbbá a krumaui „fehér asszony”-ról szóló. Ez az alak különben a legtöbb más vidéken, így Saaz környékén is előkerűl, mint a weitentrebetitschi kastély fehér asszonya, keleti Csehországban meg mint az Iser-parti fehér asszony, másutt mint a Harfenstein, vagy a Ringelkoppe, stb., kisértete. Még dúsabb fejlődésűek az érczhegységi mondák, hol az erdők és vizek, a mocsarak és hegyek természeti élete mellett az itt hajdan igen élénk bányászat is nagy hatással volt rájuk. Az Érczhegységben a „Hehmann”-t ismerik oly ingerkedő, ijesztő erdei szellemnek, a mely „He! He!” kiáltozásával rémítgeti az erdőn járókat. Leginkább a Pressnitz és Sonnenberg közti hegyi erdőkben tartózkodik, de Grasslitzban sem ismeretlen. Ehhez sorolható a grasslitzi erdei vadász („Waldschütz”), a ki a fákon kopácsol és éjente a vadat, meg az embereket hajszolja, továbbá a „Marzebilla” nevű asszony-manó (Pressnitz). Nagy számúak voltak kivált régebben az Érczhegység bányász-regéi és bányaszellemekről szóló mondái. Ezek többnyire szürke emberkék (törpék) voltak és gyakran szerencsét s áldást hoztak az erdők és bányák munkásainak, de néha mindenféle büntetést is mértek rájuk, így a brüxi hálás törpe, a Kupferhübel és az Aussig melletti Marienberg törpéi, a wtelni szőrös emberkék, a saazi és egyéb törpék. Mocsári, vízi és varázsló mondái is vannak az Érczhegységnek, minő a Satzung-Sebastiansberg melletti bolond tó, az Alaun-Hüttense (Komotau) és az érczhegységi Hammer melletti Todtenheide mondája, mely szerint ott a svéd hadseregnek egy egész osztálya sülyedt el az ingoványban; továbbá a reischdorfi szekeresről szóló, a ki Nürnberg felé hajtván, varázsitalos üvegcsét kapott egy jóságos szellemtől. Ide tartoznak az aranyat és ékköveket kutató velenczések, vagyis felső-olaszországi bányászok mondái (kik a közép-korban gyakran eljártak az Érczhegységbe is), meg a sokféle lidércz-mondák, végűl a számos kincsásó, építési, lovagvárakhoz és templomokhoz fűződő, állat- és ördögmondák. Az ország éjszaki és keleti vidékei felé, kivált éjszakról keletnek menve az Óriás-hegységben, a mondaalkotás mindinkább arra irányúl, hogy egy mindenek fölött uralkodó erdei és hegyi szellem alakját domborítsa ki. Éjszaki Csehországban (Rumburg, Warnsdorf) a „Buschweibl” nevű erdei nő és a „Bandietrich” nevű zord vadász, (másként „das Buschjähala”, Schluckenauban a történelmi szerepű „vad ember” a természet-életi népmonda fő alakjai.

Mindezen mondai alkotások, valamint a Jeschken-Iser-vidék és az Adler-hegység „Jerlapfeif” nevű ingerkedő vadásza és a trautenaui sárkány helyi mondája, meg a braunaui zord vadásznő (ugyanott a Berchta is honos, mint Hamupipőke), mind közös talajon termettek: az illető országrész erdős, hegyes természetének az embert fenyegető, rémítő, hatalmasb környezetén. Ez az oka annak, hogy a dalokban szegényebb keleti országrész oly gazdag mondákban, s hogy legmagasb emelkedésén, az Óriás-hegységben olyan mondai alak termett, a mely költői emelkedettség, mély értelem és érdekes változatosság dolgában az egész ország legnevezetesb, legnépszerűbb és leghíresb ilynemű alkotásává lett. Ez Rübezahl, az Óriás-hegység nagy hatalmú hegyi szelleme, a ki a Schneckoppe jég- és hólepte ormán lakik; „mulató kertje” a Brunnbergen van, az Elbe-források közelében, a honnan szélvészes förgetegben szokott a Riesengrund völgyébe lezúdúlni (a hólavina személyesítése); ő ennek az egész zord fönségű hegyvidéknek a korlátlan ura s benne látjuk az alacsonyabb fekvésű országrészek összes erdei és hegyi szellemeiről szóló mondáinak a betetőzését. A Rübezahl-monda költői és művészi fejlettség tekintetében is koronája az egész csehországi német mondavilágnak.

Már az újabb kori művelődés talaján termett a Leipa-vidéknek egy sajátszerű mondája, a „sandaui dr. Kittel”-ről szóló, a kit éjszaki Csehország Faustjának nevezhetünk. Nagy nevű elődjéhez hasonlóan dr. Kittel is mindenféle bűbájossággal tette magát híressé.

A Cseh-erdő németjeinek népélete. Rank Józseftől, fordította Katona Lajos

A nép jelleme. Egy negyedmillióra tehető Csehország nyugati határa középső és déli részének gyönyörű hegy- és dombvidékén az a tősgyökeres német népség, a mely csekélyebb helyi eltéréseket nem számítva, falun, városon s egész területén életmódjában, jellemében és nyelvében is tökéletesen mása bajorországi és felső-ausztriai német szomszédainak. A férfiak a középtermetnél valamivel magasabbak, izmosak, az arczvonásaik éles, jellemző kinyomatúak. Ma már ritkább köztük a szőke haj és a kék szem, mint hajdan, mikor egy-egy fekete hajú ember még olyan ritkaság volt, hogy a tanyáját „zum Schwoarzschädel”-nek csúfolták. Hogy valamikor valóságos óriástermetűek is akadtak a Cseh-erdő németsége soraiban, arról az öregebbek még tanúságot tehetnek, és e sorok írója is egyike ezeknek az öregeknek. Ez óriások virágkorában a nép verekedő kedve még nagy és általános volt. Akkoriban ritkán esett meg egy-egy tánczmulatság vagy vásár a nélkűl, hogy egy vagy több falu legényei vad dulakodásba ne elegyedtek volna. Ma e verekedő hajlam, habár még mindig elég gyakori, már alábbhagyott, s legalább a kés, melyet a legények a többi evőeszközeikkel együtt a jobb csípőjükön egy tokban hordanak, már alig kerül elő ily alkalommal. A verekedő kedv csökkenésével együtt tűnőfélben van a hajdan oly hírhedt vadorzók és csempészek garázdálkodása is, a mire ma már csak kevés vakmerő ficzkó szánja el magát. Ma tehát körűlbelűl így lehetne e nép jellemét meghatározni: természettől vidám és erős lévén, úgy komoly, mint derűlt kedvében kissé nyers, a mi voltakép zordonabb hegyes és erdős lakhelye hatásának tulajdonítandó. A régebben nagyon elterjedt s igazán megrögzött makacsságú pörlekedési viszketeg ma már csak kivételesen fordúl elő, s helyébe a lélek- és szívjóság egy nemes vonása: a kölcsönös segítségadás lépett, melylyel szükségben és csapások alkalmával úgy egyesek, mint egész faluk támogatják egymást. Tűzvészkor, jégverés vagy más elemi csapások miatt tönkre ment aratás esetén igazán fényes tanújeleit adja e nép jószívűségnek. Ha egy-egy szegényebb gazda, minthogy kevés a vonó marhája és a cselédsége, hátramarad a mezei munkájában, mindenfelől segítségére sietnek. Nemritkán éjjel titokban mennek ki a falu legényei egy-egy szekérrel a földjére, maguk állnak a rúd mellé s úgy takarítják be a termését, hogy mikorra másnap reggel a gazda fölkel, a termésének egy része már benn van a pajtában, a másik meg künn áll a kapu előtt.

Szép vonása a Cseh-erdő lakói jellemének a szülőföldjük szeretete. Ha már válniok kell tőle, akkor legszívesebben Alsó-Ausztriába, nevezetesen Bécsbe mennek; de hosszabb, vagy rövidebb távollét után megint csak nagysokára tudott köztük lábra kapni, kivált a Cseh-erdő éjszaki részében, a hol 1827-ben egy a Temesi bánságba való tömegesb áttelepitési kisérlet valóságos kudarczot vallott. Ma már e részben is mások az állapotok, és sem egyesek, sem családok nem igen állnak többé ellent az Éjszak-Amerikába való kivándorlás áramlatának, s némelyek közűlök ott jobb sorsba jutván, rokonaikat és ismerőseiket is maguk után csábították. Az újabb kivándorlók igen okosan oly vidékekre költöznek, a hol már megtelepedett földieikben legalább az első nehéz időkre támaszt találnak. Nevezetes kiviteli czikke volt régebben, kivált a Cseh-erdő éjszaki részének, az ágytoll. Sokat szállítottak kiskereskedők és házalók részben egyenesen innen, részben Magyar- és Morvaországból, meg Galicziából ide összehordott tollat Németországba, Svájczba, Németalföldre, Franczia-, sőt Svédországba is. E kereskedelmi útazások a lakosságnak nemcsak anyagi hasznot hajtottak, hanem a külföld becses ismeretét is gyarapították nála, s nem egy család üdvös újításokat vitt be a háztartásába az idegenben szerzett tanúlságok alapján. Az oly vidékeken, a hol a tollkereskedés virágzott, egy kedélyes népszokás is járt vele: a téli estéken való tollfosztás, melynél danolgattak, mesélgettek s más olyféle mulatságokkal szórakoztak, mint egyebütt a fonóházakban. Ha a nagybirtokosok némelyike egy-egy hírnevesb gazdasági szakértőt hí meg jószágaira, hogy annak tanácsára javításokat tegyen a földmívelés, vagy a baromtenyésztés erén, élnek az alkalommal a parasztgazdák is, maguk körében gyűjtött pénzzel egy ideig ők fizetik a tanácsadót, hogy így ők is hasznos újításokat foganatosíthassanak a saját birtokaikon. De ez jobbára csak a Cseh-erdő éjszaki és középső vidékeiről mondható, a hol a paraszt mint szabad és nagyobb birtokos vagyonosabb.

A Cseh-erdő lakosságának ezen általános jellemvonásai mellett két typust kell kiemelnünk, a melyek mindenike sajátszerű testi és lelki képességeivel is kiválik. Ezek Wallern városának és környékének a lakói, meg az ú. n. „künisch”, vagyis királyi szabad parasztok. Ez utóbbiak a déli Innergefild s az éjszaki Neuern közt laknak és azon németországi telepedők utódai, a kiket a Cseh-erdő határvidékének őreiűl honosítottak itt meg, a minek fejében több rendbeli kiváltságot és szabadalmat élveztek. Területükön nyolcz szabad törvényszékük volt; maguk választották az esküdtjeiket, s a főbirájuk ítélt mindenféle peres ügyeikben, valamint az kezelte az adó és katonaállítás ügyeit is. E gyarmatosok büszke parasztnéppé fejlődtek, a kik német hűséggel ragaszkodnak hagyományaikhoz és nagy önérzettel becsülik kiváltságos helyzetük emlékét. E királyi parasztokkal az ú. n. „walling”-oknak, vagyis a Kuschwardától Prachatitzba vezető országút mellett fekvő Wallern városka lakóinak közös sajátságuk a szilárd jellemerő és a függetlenségi érzés. E derék népességről is azt tartják, hogy külföldi gyarmat, még pedig alighanem svájczi bevándorlók ivadéka. E föltevés azonban ép oly kevés bizonyítékon alapúl, mint az a még gyöngébb valószínűségű másik, mely szerint a „walling”-ok római gyarmatosok utódai volnának, csupán azért, mert köztük elég gyakran akadni ú. n. római fejekre, vagyis fekete hajú, barna arczbőrű és sasorrú egyénekre. Egy harmadik nézet szerint, a melynek számos híve van, e népesség a tartomány ősi germán lakóitól, a markomannoktól származnék, míg a svájczi eredet vitatói leginkább a „walling”-ok erős függetlenségi érzületére és arra alapítják e föltevésüket, hogy e kis néptöredék már 300 esztendővel ez előtt ki tudta magát a hűbérurától, Rosenberg Pétertől váltani a jobbágyi kötelezettségek alól.

Wallern városka felső részebeli faházak. Charlemont Húgótól

Lakóhelyek. A Cseh-erdő népies építkezése a szomszédos Bajor-erdőnek a Passauig, meg tovább Felső-Ausztriáig nyúló területével egy és ugyanazonos. Megvan különben ez építésmód Tirolban és a többi alpesi országban is, csupán azzal a különbséggel, hogy míg itt a faházak gerendáit egészen simára faragják, addig a Cseh-erdőben többnyire csak durván és nagyjában ácsolják ki. A Cseh-erdőn keresztűl-kasúl jártunkban még sok helyütt látni falukon, sőt kisebb városokban is ez építésmódnak eredeti csoportokban álló példáit; a legfestőibbek azonban Wallern városkában vannak, a hol az 1856 és 1882 közt nyolczszor ismétlődött nagy tűzvészek daczára még egész csoport ilyen havasi ház áll együtt a felső helységben. A város fölötti hegytetőről, vagy a Gizella-sétányról e városrész igen festői látvány. Ha e házak tűzveszélyes volta és az építőfa hirtelen megfogyatkozása mind jobban nem tanácsolná, hogy ez ősi építésmódtól eltérjenek, szinte sajnálni lehetne annak kivesztét, minthogy, nem is szólván e faházikók festőiségéről, az a jó tulajdonságuk is megvan, hogy télen melegebbek, nyáron meg hűvösebbek a kőházaknál, kővel lenyomtatott lapos födelük pedig négyszer olyan soká tart, mint a mostanában kedvelt meredek zsindelytetők. A királyi parasztok területén a faházak majdnem mindenütt külön-külön, mindenik teleknek a közepén állanak s kis tornyocskák emelkednek a tetőiken, melyeknek harangocskája a messze terjedő földeken munkáló háznépet ebédre szólítja, zivatar idején pedig a villámcsapás ellen szól, halálesetkor meg lélekharangként csendűl meg, továbbá nagy szerencsétlenség, pl. tűzvész, jégverés, stb. alkalmával segítségre hívja a somszédságot.

A népviselet a Cseh-erdő vidékén évekkel ezelőtt még nagyon hasonló volt a bajor, tiroli és stájer felföld lakóiéhoz. A férfiak, kivált a Cseh-erdő éjszaki részén, fekete bőrből való, térdig érő nadrágot viseltek, melynek bal zsebében ki-ki magával hordta az evőeszközeit. Ehhez fekete vagy violaszínű posztó vagy bársony zekét, kiválóbb ünnepeken piros selyem mellényt is öltöttek, a melyen két sor ezüst pityke fénylett, a nyakukra pedig könnyeden kötött piros selyemkendőt csavartak. Az ünneplő harisnyáik fehérek voltak s rövid bőrszíjakkal szorították meg a térdük alatt. Köznap a férfiak kék harisnyában s térdig érő szárú csizmában jártak, melyeknek alúl ránczos szára azonban rendesen csak a lábikra közepéig ért föl. Télen a nagy hóban, vagy az egyébként is nehezen járhatókká vált útak miatt jóval hosszabb szárú s egész a czombjuk közepéig érő csizmát húztak. Viselték még az elől nagy csattal ékes tüszőt is, melyben a pénzüket, kivált a nagyobb mennyiségű ezüst pénzt tartották. A kalapok régebben magasabbak voltak, mint ma, s kikanyarítottabbak; ékességűl egy kis művirág-bokréta volt rajtuk. A kalap körűli fekete szalag hátúl két véggel s aranyrojttal ékesen csüngött le a kalap széléről egészen a vállukig. Templomba menvén, vagy hivatalos járatban a paraszt bokáig érő s fölálló gallérú posztó kabátot, télen pedig kettős gallérú nehéz köpönyeget viselt. A térdig érő bőrnadrágon és az övön kivűl az öltözék többi részei csekély változással még ma is szokásosak, a rövid bőrnadrág helyett azonban ma sarkig érő posztó nadrágot viselnek. A vőlegény kalapját itt-ott még ma is rozmaring bokrétával díszítik, melynek az ágacskáin aranyszálak, kis madáralakok, arany-lemezkék és csinos művirágocskák ékeskednek.

A férfiak viseletéhez hasonlóan a nőké is több átalakúlást szenvedett az újabb időben. Azonban, mint hajdan, még ma is viselik a fekete, vagy sötétvörös fejkendőt, melyet laza csombókra kötnek a tarkójukon s a két végét hátúl szabadon fityegtetik. A halántékukon göndör fürtjeik, vagy símára fésűlt hajuk egy kis része kikandikál alóla. A nyakukon vasárnap könnyeden kötött piros selyemkendőt hordanak, mely alól kilátszik a kis aranyozott kereszt jámbor ékessége. A leányok és asszonyok posztó zekéje nem ér egészen a csipőjükig s csak szűken van a mellükön kivágva. Ellenben a leányoknak e kabát alatt viselt fűzője szélesebb kivágású, hátúl pedig csak a hátuk közepéig ér s a szélein és a varrásai mentén gazdagon van aranyrojttal díszítve. A szoknya régebben rövid, csupán a lábikrán alúlig érő volt s színes fonalból szőtték; ma sarkig ér s többnyire városias mintázatú színes kartonból van. Mikor még rövidebb szoknyát viseltek, sokáig dívott az asszonynépnél az a szokás, hogy több ilyen szoknyát öltöttek egymás fölé, a miből afféle gúnynevek is keletkeztek, mint pl. a mi szomszéd falunkban a „hétszoknyás asszonyok”. A menyasszonyok még ma is hajadon fővel mennek a templomba s a fejük búbjára kontyolják a hajukat, mely ott hálóba van szorítva, bokrétákkal s üde zölddel ékes, a min mindenféle csillogó arany és ezüst csecsebecse ragyog. Vasárnap fehér harisnyát és bőrczipőt, hétköznap durvább kötésű kék harisnyát és faczipőt viselnek.

Faház a királyi („künisch” = königlich) szabad parasztok vidékén. Charlemont Húgótól

Népszokások. Munkájánál kell a népet látnunk, ha jelleméről és műveltségi fokáról ítéletet akarunk mondani, – ezt tartja egy régi s tekintélyes embertől származó mondás. És igaza is van, de egy kis kiegészítésre szorúl. Valamely nép jellemének rajzához a színeket hagyományos szokásaiban kell keresnünk. Ezekben fejeződik ki teljesen és mutatkozik kellő világításban a nép egész lelkűlete. A ki tehát a nép lelkét annak egész sajátszerűségében meg akarja ismerni, az azt ne csak munkája közben, hanem örömében, bánatában és szerelmi életében is figyelje meg. Mindezekben része van a költészetnek, a vallásnak, a művelődésnek ép úgy, mint a babonának, tévedésnek és a sok részt szerencsés korlátoltságnak; ezekben is a nép tősgyökeres jelleme nyilvánúl; az előttünk lévő esetben pedig egyúttal világosan kitűnik belőlük az is, a mit a Cseh-erdő németségének származásáról és jellemvonásairól föntebb általánosságban mondottunk. Még csak annyit jegyzünk meg az itt leírandó szokásokról, hogy azok részben az egész Cseh-erdő területén, részben pedig kiváltképen annak Bischof-Teinitztől az Osser- és Arberig terjedő vidékén éltek régebben, vagy élnek még ma is általánosan.

Lássuk legelőször is a népet, kivált az ifjúságát a legáltalánosabb s mégis mindenik népnek a saját jellemét tükröző mulatságánál, a táncznál, melynek a Cseh-erdőben Toz a neve. Vasárnap délután egy óra tájt vagyunk. A korcsma nagy szobájában már együtt vannak a muzsikusok. Az ünneplőbe öltözött legények, ha melegebb az időjárás, panyókára vetett zekével érkeznek közelből s távolabbról a földek és rétek között a korcsma felé. Valamivel szégyenlősebb és félősebb tartózkodással sompolyognak, kerűlő útakon és a házak mögűl előbukkanva a leányok. A korcsma pitvarában megállnak s egyikük sem mer elsőűl belépni. Nevetkőzve s vinczározva tolonganak ott künn az ajtó előtt, míg a legények benn rá nem húzatják a zenét, melynek első, élesen sikoltó hangjai belekapnak a leányok idegeibe s egy kis bátorságot öntenek beléjük. A legmerészebb rá teszi a kezét a kilincsre, egy másik rá csap a kezére s azzal föltárúl az ajtó, a háta mögött tolongó leánysereg betódúl utána a szobába, majd megint visszahökken egy kissé, de csakhamar véget vet a nevetgélve tolongók színlelt habozásának a tánczoló kedvű legénysereg, melyből ki-ki oda inti, vagy füttyenti magához a leányok közűl a választottját. Erre a hívott sebtében oda perdűl eléje, s íziben megered a táncz az egész szobában. A legnépszerűbb táncz a lassú keringő (Ländler), melyet stájer módra lejtenek azok, a kik az egész szoba kerületét körűl járhatják. De e körön belűl is forog annyi pár, a hány benne megperdűlhet. E körbenforgás ütem szerint történik, úgy, hogy egy ütem elég egy fordulóra. Az ütem végét dobbanás és egyidejűleg a tánczoló pár lezökkenése jelzi. Ezt a sajátszerű tánczolásmódot „egy helyben” („af oan Eartl”) tánczolásnak nevezik s rendesen vele jár a tánczosnő gyakori föllendítése. Érdekes és eredeti a keringő zenéjének itt dívó előadás-módja. Az első és fő részét kétszer játszszák el s ennél a klarinét viszi a fő szerepet, melyhez a fuvola szekundál, míg a hegedűk, a czimbalom és a bőgő halkan kisérik. Ha az első rész kétszer le van játszva, mintegy megfordúl a tétel s megint kétszer ismétlődik. Erre a hegedű veszi át a vezérszerepet s új hangnemben (pl. C-dur-ból G-dur-ba menve át) sajátszerűen változatja az első tételt. Az első hegedűvel egy menetben halad a czimbalom pengése és kiséretűl erősen dolgozik a második hegedű, meg a bőgő, melyekhez a trombita harsogása járúl, míg a klarinét és a fuvola most pihennek. E második tétel alatt, melyet szintén kétszer játszanak végig, a körben tánczoló párok lassan és nem valami nagy élénkséggel lépdelnek köröskörűl, vagy pedig beszélgetve félre is állanak. Az „egy helyben” tánczolók pedig csupán az egyik lábukról a másikra zökögve, ütemben ringatódznak, tánczosnőjüknek fölváltva hol az egyik, hol a másik kezét vonva magukhoz, majd meg eltolva maguktól, mi miatt a leány félfordúlatot tesz. A második rész utolsó hangjai után azonban, a mint a klarinét és a kisérő fuvola megint szóhoz jutnak, valóságos tomboló elragadtatás szállja meg hirtelen a tánczolókat; újjongás és általános ugrándozás támad, sokan nagy jókedvükben élesen visító füttyöket hallatnak, mások meg a keringő dallamát éneklik a zenéhez. Ki-ki mentűl szilajabbúl igyekszik a túláradó kedvét kimutatni. Ilyenkor, ha a szoba jó tele van, a táncz valóságos dulakodássá válik. Az egyik pár a másikat ki igyekszik a sorból szorítani. Egy-egy pár mintegy boldog önfeledtségben ki is áll a sorból s az „egy helyben” forgók közé szegődik. A nyomában tánczolók erre megtorlódnak s hogy a keringő zenéjének a java részét el ne szalaszszák, szintén az előbbiek példáját követik, minek következtében egyszerre az egész szoba csupa alá s fel bukdácsoló párral telik meg. A tánczosnők gyakran a tánczosok feje fölött lebegnek egy-egy pillanatra, úgy, hogy az egész nyüzsgő tömegnek majdnem olyan a képe, mint a hirtelen megeredt s kövér csöppekben eső záportól fölkavart vízforgatagé, melynek örvénylő gyűrűi fölszínén a rájuk erősen lecsapkodó csöppek ugráló buborékokat alkotnak. Négyszer kell az egész keringőt így végig játszania a zenekarnak, míg egy szakasz teljesen be nincs fejezve, mely alatt a tánczosnőjét senki le nem teszi vagy föl nem váltja. A szakasz utolsó hangjaira aztán ki-ki a másik szobába vezeti át a párját, a hol az ivó vendégek ülnek az asztaloknál, megkinálja egy itallal s ha tovább nem törődik vele, szélnek ereszti, ha ellenben közelebb áll a szívéhez, leülteti maga mellé az asztalhoz. A tánczteremben pedig ezalatt a dalos kedvű legények csoportokba verődnek a zenészek körűl, átkarolják egymást és a legfölkapottabb nótákat éneklik, új meg új szövegeket alkalmazva rájuk. A leányok pedig párosával a szoba közepén sorakoznak s az énekszóhoz vagy zenéhez magukban tánczolnak. Egy-egy szerelmes pár ilyenkor félre is vonúl és a fal melletti padon ülve, dévajkodik. A többiek tánczoló kedve rovására azonban az éneklésnek nem szabad túlságosan sokáig tartania, s minekutána mindenik daloló legény megfizette a nótáját, rendesen a következő szakkal ér az énekszó végett:

Spielleut spielts umatum, Doss i zu man Deandla kum, Sitzt af der Ofenbonk, D’ Zät wiad ia long!

Hej! huzzátok rá, zenészek, Hogy a rózsámhoz kerűljek! Ott ül szegény a padkán, Unatkozik is talán.

Beesteledvén, a tánczterem kiürűl. A béresek etetni, a cselédlányok fejni mennek. A gazdák fiai és leányai ilyenkor szabadok a munkától s ha nem akarnak odahaza vacsorálni, a táncznál maradhatnak. Azért azonban épen nem koplalnak, mert ifjabb testvéreik visznek nekik hazulról enni valót. Az öreg asszonyok is szívósan helyt ülnek a kályhapadkán és éles bírálattal szapúlják a mulatozókat. Éjjelre a családanyák a kisebb gyermekeiket és az egész házat egy-egy idősb nőcseléd vagy lakóné őrizetére bízzák s ők is együtt maradnak a férjeikkel a korcsmában, a hol nagy hévvel vesznek részt a társalgásban, sőt a poharat is föl-fölhajtogatják. Mikor egy-egy módosabb legény haza megy, a banda felét magával viszi, s egy darabig muzsikáltatja magát vele.

Ádám és Éva-játék. A Cseh-erdő népének a jámbor, vallásos érzület is egyik legjellemzőbb vonása. A vallás tanai és a bibliai történetek, meg személyek emléke mélyen bevésődnek a nép szívébe s képzeletének oly szokások gyakorlatára adnak alkalmat, a melyek az egyháztól valaha annyira fölkarolt népies színjáték maradványai. Egyike ezeknek az Ádám és Éva-játék, melyet az alábbi leírás szerzőjének gyermekkorában elégszer volt alkalma látni. Legelőször húsvét táján ismerkedett meg vele, mindjárt a reggeli utáni időben.

Az apám a sarokasztalnál ült s annak nagy tölgyfa lapján krétával számítgatott; az anyám a kisebbik szoba ajtaja mellett az ebédfőzéshez való készűlődéssel foglalatoskodott, míg én, a ki akkor úgy öt éves lehettem, a fal melletti padra álltam föl s onnan nézgéltem ki az udvarra, ha nem látnék-e ott valamit, a mi érdekelhetne. Alig kapaszkodtam föl, már is kevés híjja volt, hogy a réműlettől le nem fordúltam a padról! De nem is csoda, mikor az eleven ördögöt kellett az udvaron megpillantanom, a kinek szarvas, fekete ábrázatú, vérvörös szemű alakját két furcsán kiöltözött ember követte. Egyenesen a szobánk ajtajának tartottak, mire én ijedten a tésztát gyúrni készűlő anyám köténye alá rejtém a fejemet s ijedten az ajtó felé intve, csak annyit tudtam mondani: „Az ördög!” Anyám nyugtatólag simogatta meg a fejemet s épen kérdezősködni akart réműletem okáról, melynek mivoltát illetőleg csakhamar felvilágosították őt az ajtóban megjelent alakok. Elől egy hosszú, ing forma ruhába öltözött férfi lépett be, a kinek a köntöse bőrövvel volt a derekához szorítva. Bozontos szakáll födte az arczát és állát, a bal kezében pedig csinált almafát tartott. Nyomában egy hozzá hasonlóan öltözött nő jelent meg, kinek a csepű-parókájáról hosszan a nyakába lóggtak a fürtei. Anyám erre lehajolt hozzám, s a tenyerével megveregetvén az arczomat, halkan bíztatva így szólt: „Ne félj, fiacskám, hisz ez csak az Ádám és Éva-játék!”. A férfi és a nő most az ajtó mellé álltak s maguk közé állították az almafát. Ádám erre énekelve szavaló hangon elkezdte a bűnbeesés történetét, közben az almafa mögött lévő forgattyút hajtotta, mely egy a fa ágain függő kígyót mozgatott. Ez mérges pillantásokat lövelve hajlongott ide s tova és szűntelen egy alma fölé bökdösött a fejével, mintha csak azt akarta volna mondani: „Ez az, majd ez megtanít benneteket!” Ádám az Úr parancsára emlékeztette a párját s óva intette őt az alma élvezésétől; Éva azonban elég gyarló volt s addig énekelte az alma dicséretét, míg végre Ádám minden vonakodása mellett is leszakított a fáról egy almát s Évának is adott belőle ízelítőt. Erre Ádámot hirtelen kábúlás fogja el, s minden elváltozik a szemei előtt. „Ó szerencsétlen nap”, – így kiált – „az ördög végképen rászedett bennünket!”. E szókra fölpattant a pitvarajtó, s berontott rajta a sátán, gúnyolta a szerencsétleneket és egy vörösre festett kardot suhogtatva előttük, ezt énekelte:

„Most pediglen reszkessetek, sáppadozzatok, Az édenből a halálba takarodjatok!”

Ádám és Éva erre összekushadtak és végezetűl egy kesergő dalt zendítettek rá, a mely bűnbánatról szólt s elsorolta mindazokat a keserves viszontagságokat, a melyek közt ezentúl élniök s a kenyerüket keresniök kell. Ennek utána aztán hirtelen kiesve a szerepükből, Ádám is, Éva is, meg az ördög is egész alázattal így könyörögtek: „Most pedig kérnénk ám valamit!”

Neumarkti és környékbeli régibb viseletek. Wahle Frigyestől

Anyám már össze is készítette, a mit nekik szánt, apám meg az asztaltól feléjük fordúlva, kérdezte tőlük, hogy hová valók? Az ős emberpár egy felső-pfalzi helységet nevezett meg szülőföldjükül. „Vettem észre”, mondá az apám, „derék emberek laknak arra felé, lutheránusok is vannak köztük!” „De mi katholikusok volnánk”, jelenté ki Ádám és Éva, sőt az ördög is jámbor őszinteséggel. Apám erre jót nevetett s a sátánt azzal vigasztalta meg, hogy ilyen formán valamikor a kürtőn keresztűl még ő is az örök üdvösségbe juthat.

A höritzi passio-játék. Az imént leírt bibliai jelenet csak szerény kisérlet az ember bűnbeesésének és Jézus ezzel összefüggő magasztos tragédiájának ama nagyobb szabású színrehozatalához képest, a mely a höritzi passio-játékban átdolgozott szöveggel és teljes színpadi fölszereléssel csak 1893-ban kerűlt először előadásra. Pedig eredetileg már jóval régibb időből származik. Szövegének alapvető részét 1816-ban szerkesztette egy egyszerű takács, a höritzi Gröllhesl Pál, Cochems páternek akkoriban igen népszerű könyve, a „Krisztus nagy élete” nyomán. 1816-tól 1840-ig Höritz mezőváros lakói e darabot jelmezek nélkűl, csupán az ünneplő ruháikban játszották. Idővel azonban e több évi szünet után újra meg újra ismétlődő előadások mind kerekdedebbek és színszerűebbek lettek, kivált mióta egy műkedvelő-társaság vette kezébe a rendezésüket. E társúlatot Tahedl Venczel alapította; a játék szövegét pedig, a mint az a mostani előadások alapjáúl szolgál, Ammann J. J. tanár dolgozta át a Cseh-erdő-szövetség megbízásából. Ennek az egyesűletnek az elnöke, a budweisi Taschek József vezette az 1893. évi nyáron tartott nagy előadások további előkészűleteit. A darabba szőtt énekeket és a zenei kiséretet újonnan hangszerelték; az előadások számára villamos világítású és 1.500 néző befogadására elég téres színházat építtettek, kellő díszletekről és a zenekarban egy nagy orgona fölállításáról is gondoskodtak s állandó színigazgatót neveztek ki. Minden költséget a Cseh-erdő-szövetség fedezett Az így kibővített és fölszerelt passio-játékot aztán kiválogatott höritzi lakókkal betaníttatták és szép sikerrel elő is adták. Az előadásokra számos bel- és külföldi néző sereglett össze, s a színre kerűlt bibliai képek, úgy a Krisztus életét és halálát megelőzők, mint a kínszenvedés történetté ábrázolók hatása mélyen megindító volt. A Cseh-erdő német vidéke e nagyobbszerű és sikerélt nyilvános színi előadásokban újabb érdekességre és maradandó vonzóerőre tett szert.

Mária-tisztelet. A Cseh-erdő lakosságának jámbor vallásos érzűlete még számos jelenségben nyilvánúl. Ilyenek a buzgó templomlátogatás, a házi ájtatosságok, a mezei kápolnák állítása, valamint a határjelekűl, vagy útszélen ékeskedő aranyozott keresztek. Még a legfélreesőbb erdőzugokban is Krisztus- és Mária-képek láthatók egyes fák derekán, csaknem benőve a mohától és galyaktól. Nagy számmal vannak olyan szent képek is, a melyek valami szerencsétlen eset emlékjelei. A Mária-tisztelet különösen igen mélyen belé van a nép lelkűletébe gyökeresedve és sokféle templomi, meg házi ájtatosságban, valamint körmenetben és búcsújárásban nyilvánúl.

A legéjszakibb kerületekben a cseh „szent hegy”-re való búcsújárás a legkiválóbb. Ez évenként kevéssel a pünkösdi ünnepek előtt kerűl sorra s három napig tart. Fogadalmakat e búcsújárás megtételére nagyobb szorongattatás eseteiben, sulyos betegségekben, nehéz szüléseknél tesznek. A fogadalom rendesen így hangzik: „Szentséges, vörös arany fényű Istenanyácska, segíts rajtunk szükségünkben! Gyógyíts meg bennünket (vagy gyógyítsd meg az uramat, gyermekemet), s elzarándoklok hozzád az Isten parancsa szerint!” Búcsúfiáúl rendesen rikító színezetű szentképeket (Bilgla), színes ólomból öntött szobrocskákat (Halän), kelyheket, szentségtartókat s egyéb oltárdíszt, szentelt gyűrűket visznek magukkal haza, s ez ajándékokat öreg s ifjú egyaránt nagy tiszteletben tartja. A szenthegyi Boldogságos Szűzön kivűl a nép még egyéb kedvelt Mária-templomokhoz is nagy bizalommal el-elzarándokol. Ennek a tanújele egy ráimádkozó versike, a melyet szemfájás ellen használnak, közben (Krisztusnak egy vak gyógyításánál követett eljárását utánozva) nyállal nedvesítik meg a fájos szem héját, aztán a jobb kéz mutatóújjának a hegyét rajta lassan körűljártatva, mondják a következő áldást:

Liebe Frau vom HohenBogen,[129]* Ist mir was ins Aug’ geflogen; Liebe Frau in Passau’s, Thu’ mir’s gütig wieder heraus; Liebe Frau vom Heiligen B,[130]* Mach’ du mir mein Aug’ wieder gut!

(Hoher Bogen Szent Szűze, Baj esett a szemembe; Passaui Szent Szűzanya, Segíts meg e bajomba’, Klattaui Szűz, hozzád esdek, A szememet orvosold meg!)

Boszorkányűzés, kisértetek, pünkösdi futtatás. A nép lelkében igen jól megfér a mély vallásos érzülettel a babona, a mely az év bizonyos szakaiban, nevezetesen a pünkösdöt megelőző napokban nyilvánúl erősebben. Ilyen a pünkösd szombatjának estéjén szokásos boszorkányűzés („Hexentusch”) és egyéb bűbájosság. A boszorkányűzésre a faluból férfiak, legények és fiúk csapata sereglik össze, kik valamennyien kisebb-nagyobb ostorral fölfegyverkezve, napszállta után sorra járják a házakat s éktelen ostorpattogtatást visznek végbe kivált azok előtt, a melyekben a boszorkányság rosz hírében álló asszonyok laknak. E pattogtatás néha valóságos puskaropogásként hangzik, s azt tartják róla, hogy megtisztítja a falut és környékét a gonosz szellemektől. A házak belsejét meg azzal óltalmazzák a boszorkányok és kisértetek ártalmától, hogy pünkösd szombatján este bizonyos áldás-mondókák kiséretében friss gyepet raknak az ajtó elé. – Pünkösd örvendetes ünnepét csak kevés helyütt ülik meg sajátszerűbb szokással. Csupán a pünkösd hétfőjén némely vidéken még dívó lófuttatást említhetjük, melyet külön e czélra kiválogatott és gondosan ápolt lovakon tartanak. Hetekig tartanak ez ünnep előkészűletei, a lovak ápolása, a próba-nyargalások, s a gazdalegényeknek jóformán az egész idejét a sok előleges értekezni és rendezni való foglalja el. Csak az értheti meg e készűletek nagy buzgalmát és a versenyben résztvevő egész vidék lázas izgatottságát, a ki egy ily futtatáson jelen volt. Mindazok a szenvedélyek, a melyeket egy nagy, fényes és érdekfeszítő ünnep a nép lelkében felébreszthet, forrongásba jönnek e pünkösdi versenyeknél. Zajos újjongás, a versenyzőkre fogadók lármája, veszekedés és minden legkisebb okra harsogó hahota tölti be a levegőt. Ennek az élesztéséről bőségesen gondoskodik az ünnep bohócza, egy nyomorúságos gebén lovagló, szalmába burkolt alak, a ki fordítva látszik a lovon ülni. Tér szűke miatt nem írhatjuk le itt részletesebben e tarka élénkségű falusi ünnepet, a melyről igen szemléltető verses leírást is költött a népmúzsa.

Neumarkti és környékebeli újabb viseletek. Wahle Frigyestől

A hagyományos szokások alakúlására azonban semminek sincs a nép lelkébe oly mélyen bevésődő hatása, mint az évszakok váltakozásának, mely még a tőlük nem függő s minden időben előfordúló családi ünnepekre is rányomja a maga bélyegét. S e részben figyelemre méltó, hogy épen a tél, tehát azon évszak, a mely az embereket a lakásaik szűkebb falai közé tereli össze, a leggazdagabb az életet földerítő s dermedt zsibbadtságából mintegy fölengesztelő ünnepi szokásokban. Télen át népesek a fonóházak, a hol esténként dalolással, mesélgetéssel és gyakran elég dévaj mulatozással telik el az idő. Ilyenkor van a tollfosztás házi mulatsága, mely vigasság tekintetében nem igen marad a fonóházi esték mulatságai mögött. S végtére eljő a farsang bohókás maskaráival, lármás körmeneteivel és tréfásan ijesztgető meglepetéseivel. Mindjárt a tél elején van a Miklós-este gyermekijesztő és ajándékozó körjárata, nemkülönben a szépség- és erőáldomás, melyet a gazdák adnak felnőtt gyermekeiknek és a cselédségüknek. Ne felejtsük a cséplők lakomáját sem, mely rendesen deczemberre esik, annak a napnak az estéjén, a melyen az aratás utolsó kévéit kicséplik. Látjuk tehát, hogy a tél igen gazdag társas örömekben, melyeknek fűszerezéséhez járúlnak azok a rablókalandok és háborús történetek, kisértetekről szóló mondák s más ilyféle elbeszélések, a milyenekkel az ily összejöveteleknél annál kellemesebb hátborzongást keltenek az elmesélőik, mentűl jobban örűl a hallgatóság, hogy ő vele efféle még nem történt. De a tél idejére esik az év legkedvesebb ünnepe, a karácsony is, melyet a nép mindazzal a szeretettel és tisztelettel s mindazon boldogító álmodozással ül meg, a mit ez üdvöt és áldást adó nap jelentése lelkében fakaszt. Már a kis Jézus érkezéséről is oly gyöngéd és kedves képet fest a nép a gyermeklélek elé, hogy érdemes megemlítenünk. A karácsonyest szürkűletének beálltakor érkezik két tejfehér ló vonta arany kocsiján a megdicsőűlt kisdednek képzelt újszülött Megváltó az egekből. Jámbor életű s vasárnapon született, vagy egyéb kiváltságos malasztnak örvendő emberek oly boldogok, hogy meg is láthatják. A gyermek Jézus tekintetének isteni kegyessége leírhatatlan. a lovacskái, melyeknek nemes termete minden képzeletet meghaladóan gyönyörű, olyan értelmesek, akár az ember, s a mint a levegőn át vágtatnak, kedvesen csevegnek egymással úgy, hogy a ki elég szerencsés volt őket ilyenkor hallani, még eltűntük után is hallani véli a hangjukat, a melyhez képest sokáig fülsértő s kellemetlen zörejnek fog itélni minden földi zenét. A mennyei lovacskák zablája színarany, a gyeplőik két napsugár, patkójuk arany, a kocsi kerekeinek hangja lágyan összhangzó zeneként szeli át a levegőt, melyet érintésük megszentel. A kocsiban almát, körtét, diót s déli gyümölcsöket, fügét, mandulát, mazsolaszőlőt, stb., meg süteményeket hord magával a kis Jézus jó gyermeknek karácsonyi ajándékúl; de hord ám a roszak és engedetlenek számára vesszőt, fekete kenyeret s nyírfa virgácsot is! A karácsonyest beálltával minden házban csendnek, békének és áhítatnak kell honolnia s lehetőleg az egész háznép legyen együtt a nagy szobában. Az ünneplőbe öltöztetett gyermekek hangosan mondogatják az imádságaikat, ki-ki a mennyit tud; a nagyobbak térden állva, az apróbbak a szüléik ölében ülve. A kicsikéket oktatva, megmondják nekik, hogy a kis Jézus érkezte elől minden gonosz és ártó szellem elmenekűl a házból, bárhol rejtőzzék is benne; miért is ilyenkor, ha néma csendben figyel mindenki, a szobában a bútorokat halkan megroppanni, a gyertyát serczegni hallja és fényét lobogni látja, mintha valami szellő söpörné ki a gonosz szellemeket a ház nyílásain és repedésein keresztűl. Az ablakokra hirtelen párafüggöny csapódik le, s a kiváltságos lelkek csodálatos búgást, suhogást, énekszót és zenét hallanak megcsendűlni, melynek folyton erősbödő hangjai végre a már mindenkitől hallható csengettyű hivó szavába olvadnak. Ez azt jelenti, hogy a kis Jézus most leszáll a kocsijáról, pihenőt tart a lovacskáival és az éjfélkor kiosztandó ajándékokat rendezgeti a gyermekek számára. Ennek a jámbor regének a nevében vásárolnak az anyák az ünnep előtt mindenféle ajándékot, a melyeket gondosan rejtegetnek a gyermekek elől s aztán megbíznak valakit, a kinek a távollétét a család ifjabb sarjai nem igen veszik észre, hogy a kellő pillanatban rázza meg künn az ajtó előtt kétszer-háromszor a csengetyüt s az ajtót kissé felnyitva, aranyfüsttel bevont kezét nyújtsa be rajta és szórja vele a kis Jézus ajándékait a szobába. A mint a gyermekek a csengő szavát meghallják, fokozódó áhítattal s mind hangosabban kezdenek imádkozni. A kis Jézusnak hitök szerint közelükben léte, valamint az ajtón benyúló aranykéz látásának hő vágya, meg az ajándékokért való sovárgás valóságos szent elragadtatássá izgúl ártatlan szívecskéikben. Az arany kéz csakugyan megjelenik és újra meg újra benyúl az ajtóhasadékán s szórja befelé a sok gyümölcsöt, meg egyéb jóféle holmit, a mit a gyermekek újjongással fogadnak és ki-ki annyit igyekszik belőle felmarkolni, a mennyit csak tud. Ez azonban még csak a bejelentője a kis Jézusnak; a valódi ajándékozás csak éjfélkor történik.

Szláv öltözetek: női viselet a Blata-vidéken és férfi viselet Taus (Domažlic) vidékén. Ženišek Ferencztől

A tavasz elérkeztével az újra kivirúló erdők s mezők, lombosodó fák és nyiló virágok a népélet terén is az évszakhoz mért újabb szokásokat teremnek. Ilyenkor állítják a május-fákat; ágaiktól a tető-koronáig megnyesett és lehántott fenyűfákat tűznek nagy ügyesen a háztetők ormára, hol e tarka szalagokkal, füzérekkel és művirágokkal ékes jelek hetekig hirdetik, hogy a házban eladó leány van, a kinek ime így, az egész világ szemeláttára hódol a szeretője. – A májusfák állításának idejére esik a szarvreszelés („Hornfeile”) szokása is. Ilyenkor hajtják ki ugyanis először a barmokat a közlegelőre, mikor a szarvasmarhák közt nagy dulakodások, öklelődzések történnek. Hogy e közben egymásban nagyobb kárt ne tegyenek, az első kihajtás előtt a falu pásztora házról-házra jár és lereszeli az állatok szarvainak télen át nagyon kihegyesedett végeit, a mi hagyományos áldásmondókák kiséretében történik. A pásztor az istállóba lépve s kalapját leemelve, így szól:

Pfeit’s Gott! ös Kalwla, Öxla, Rössla ollö, Öss Haissla, Schaffla, wei’s do san, Wenn Öbba scho’n wolt, strof den Lollö, Mia wissn o, dass Leit’ gean nödö san!

(Isten óvd e borjakat, ökröket, lovakat, kecskéket, juhokat mind, a mint itt vannak. Ha valaki ártani akarna nekik, büntesd meg a gonoszt. Hisz tudjuk, hogy vannak irígy és ártani szerető emberek!)

Május elsején a marha első kihajtása az egész falu nagy lármával járó, ünnepélyes mozgalma mellett történik. A levegőt kolompolás és csörgettyűk zaja tölti be, a melybe a kiszabadúlt állatok vidám bőgése, mekegése és bégetése vegyűl. Köztük mennek egy darabon a gazdák, gazdasszonyok és cselédek is, hogy addig maguk ügyeljenek barmaikra. Kezükben szentelt nyírfavesszőt s hozzá kötött virágvasárnapi pálmagalyat visznek; az azokkal való legyintgetés, hitük szerint, az egész évre védi az állatot minden sérüléstől. Rendesen már május 1-én megmérkőzik egymással a falu két hatalmas bikája (Bummel), a melyek viaskodását nagy érdeklődéssel nézik a falubeliek s addig nem tágítanak a küzdelem színteréről, míg az egyik győztes nem marad. Ez aztán nagy újjongással üdvözlik, az a gazda pedig, a ki a község e bikájának abban az évben az eltartására köteles, aznap a falu legbüszkébb embere.

Az Ádám- és Éva-játék. Wahle Frigyestől

A nyárral is egész sor olyan szokás kerűl elő, melyek az ifjúság életkedvének köszönik eredetüket s épségben és gyakorlatban maradnak a sok fárasztó munka mellett is, melylyel ez évszak jár. Az ablakra járás („Fensterln”) szokásának nagyon kedveznek a meleg éjszakák; a szép szerdai és szombati éjeket pedig a faluhosszat való dalolás, és kurjongatásra használja a mulató legénysereg, meg-megállva egy-egy oly ház előtt, a hol eljegyzés, vagy lakodalom van készülőben. Aratás idején a legények hol ebben, hol abban az udvarban gyűlnek egybe s víg dalolás és tréfálkozás közben szalmakötelet fonnak a kévekötéshez. Ezeken az éjszakákon terem a legtöbb népdal. Az aratás vége felé meg a gabona behordása körűl fejlődik mulatságos versengés a gazdák közt, a kiknek egyike sem akar utolsónak maradni a hordással. Mindenki annyi munkást fogad, a mennyi csak tőle telik s még kölcsön is kér lovakat és szekereket, sörrel és egyéb igérettel bíztatva szorgalomra az embereit. A szekerek majd leroskadnak a rájuk rakott nagy teher alatt, melyet a nagy sietségben csak a csűr előtt hánynak le, hogy mentűl előbb új vitelért fordúljanak vissza. Az utolsó téréssel valóságos versenyfutásban hajtatnak haza, mit az egész falu kiáll nézni. Mindenfelől hangos nevetés, újjongás, nógatás hallatszik. De jaj! mi könnyen megesik a nagy igyekezet közben, hogy egy-egy szekér föl is fordúl, s az ilyen aztán elesett a bejutás elsőségétől, míg a másik, mely most könnyen elébe kerűl, diadalmasan vonúl be az illető gazda munkásainak örömrivalgása közt az udvarba. A legyőzött gazdát a legények mindenféle tréfával boszantják. A következő éjjel annyi szalmát hordanak össze, a mennyit csak előkeríthetnek, óriási kecskét alakítanak belőle, s ezt a bábot lopva a gazda házának a tetejére állítják. A tető egyik végétől a másikig érő kecskére egy idomtalan nagy emberalakot ültetnek, mely szintén szalmából van s az egyik kezében ostort, a másikban furkós botot tart. E szörnyetegnek „Howagoas” (zabi kecske) a neve. Mikor elkészűltek vele, egy legény fönmarad mellette, hogy éjszakán át őrizze, a többiek pedig napkeltekor gúnyverset énekelve ébresztik föl a falu lakóit. Ennek hallatára mindenki oda csődűl, kaczagva és gajdolva körűlveszi a házat, a melynek ormán a furcsa báb éktelenkedik, mígnem a ház gazdája a nézők nagy mulatságára a béreseivel hozzálát a szalmakecske és lovasa elpusztításához. E közben az alúl állók ezt a versikét kiáltozzák:

Wea nöd afsteiht und oarbat und gogt, De wird, mirk da’s, mit da Howagoas plogt!

(A ki korán nem kel, nem dolgozik és iparkodik, jegyezd meg magadnak, azt a zabkecskével boszantják meg!)

A mit a május-fák tavaszszal oly vígan hirdetnek, annak az előbb titkolt, majd az eljegyzésben nyilvánossá váló szerelmi frigynek az egész életre való megpecsétlése a lakodalomban következik be.

Az eljegyzést rendesen este tartják meg. Előtte való este a jegyváltásra készűlő legény három, vagy több rokona kiséretében a jövendőbeli menyasszonya házához megy, egyik kisérőjét beküldi a választottja atyjához s megkérdezteti tőle: „szabad-e bemennie?”, „jókor érkezik-e?”, meg hogy „mit gondolnak odabenn a szándékáról?” A dologra már elkészűlt apa nyájasan azt feleli, hogy „csak jőjjenek bátran; ilyen vendégektől csak jót várnak; látogatásuk megtiszteli a házat”. Erre belép a legény a násznagyaival. A szobában csakhamar megjelennek a megkérendő leány részéről való násznagyság tisztére fölkért szomszédok is. A két fél kölcsönös üdvözlés után két külön asztalnál foglal helyet. A leány és anyja még nem láthatók. Az ablakoknál azonban künn kiváncsiak tömege tolong, s apraja-nagyja mindenkép igyekszik a szobába bekukucskálni. A tárgyaló feleknek egymás közt folytatott értekezlete után a ház gazdája így szól: „Mindez nagyon szép, de a családalapításnál az a kérdés, miből élnek majd a házasok, s ép azért szeretném tudni, mije és mennyije van a legénynek?” A násznagyok egyike megmondja a vőlegény értékét. Erre a menyasszony képviselői részén megfontolás, innen s túlról való alkudozás következik, míg végre megegyeznek. Most aztán a menyasszony atyjától tudakolják, hogy hát ő mit ád a leányával? A menyasszony egyik násznagya részletesen elsorolja az ara hozományát. Újabb megfontolás a vőlegény emberei részéről, majd a dolog alapos meghányása-vetése után e pontban is létre jő a megegyezés. Erre a két asztalt egymáshoz tolják, s a menyasszony anyja, a ki addig a konyhában sürgött-forgott, most már szintén bemegy a szobába, hogy a vendégek üdvözlése után megterítse az asztalt. Betoppannak a zenészek is és rázendítenek egy nótát, a mi nagy tolongást kelt az ablak előtt leselkedők közt. Csapra ütik a sörös hordót, a melyet a vőlegény már előtte való nap küldött a menyasszony házába, s mindkét részről derekasan hozzá látnak az iváshoz. Az ételek fölhordásakor kérdezősködnek a menyasszonyról, vajjon még soká kell-e az ünnep legszebbjére s a legjavára várni? Fölharsan a zene, s belép a mellékszobából – egy öreg anyóka, a kit vezetője azzal a kérdéssel mutat be a vőlegénynek, vajjon ez-e az, a kit olyan türelmetlenűl vár? A vőlegény erre azt feleli, hogy a leányka nem is olyan csúnya s korosnak is elég koros, de az, a kit ő választott, mégis csak fiatalabb és csinosabb is valamivel. Az anyóka erre sértettnek mutatja magát s elégtételt követel. A vőlegény igérete s az asztalhoz való meghívás teljesen kiengeszteli. Most újra megszólal a zene, s az igazi menyasszony lép be a legszebbik ruhájában. Annál a kérdésnél, vajjon ez-e az, a kit várt és gondol? a vőlegény fölkel, kezét nyújtja a menyasszonynak és így üdvözli. „Igen, ő és csakis ő!” E közben két ezüst pénzt (ú. n. menyasszony-tallért) ád a kezébe. A míg a menyasszony ezeket vissza nem adja, addig az eljegyzés érvényben van. A násznagyok szép keszkenőket kapnak ajándékúl a tányérjukra, s miután a jegyesek az asztalnál egymás mellett helyet foglaltak, zeneszónál hozzá látnak a dús lakomához. Ez alatt egész csapat legény és leány gyűlik egybe a ház előtt, a kiket a lakoma után bebocsátanak a házba, a hol késő éjszakáig tánczolnak. A haza menő vőlegényt a legények bekerítik és elfogják s csupán váltságdíjért bocsátják szabadon.

A höritzi vásártér. Russ Róberttől

Az eljegyzés megállapodásait írásba is foglalják. A jegyesek a vallástanból vizsgálatot tesznek a plebános előtt, a mi után a hatóságtól házassági engedélyt kérnek és csak ennek alapján hirdetik ki őket három egymásra következő vasárnapon a templomban. A harmadik hirdetés után egy héttel már rendesen megtartják a lakodalmat is. Ennek a hírnöke a hivogató vőfély. Ünneplő ruhában, csinált virágbokrétával díszített kalapban bejárja a falut, egyik kezében tarkára festett botot tart, a melyet sajátszerűen megcsóvál, mikor egy-egy házba belépve, a szoba ajtajában elmondja az üdvözlő és a lakodalomra (nevezetesen a vendégségre) meghívó beszédét. A mondókája után krétát vesz elő a zsebéből és koszorút rajzol vele a szoba ajtajára, a melyből rozmaring-ág nyúlik ki. A koszorúba pedig bele írja a lakoma egy-egy terítékének az árát (rendesen 1 frt 50 kr). A lakodalom napján már korán reggel mozsár- és pisztolydurrogás hirdeti az ünnepet, a mely kivált a nászmenetnek a templomba vonúlása és onnan visszatérte alatt szól szakadatlanúl és csupán az ünnep két legmagasztosabb pillanata alatt szünetel, t. i. a míg a nászpár a mindkét részről való szülők áldását fogadja és míg az oltár előtt az esketés véghez megy. Az apa rövid, szívreható és vallásos szellemű beszéd kiséretében adja a szülői áldást a vőlegényre és a menyasszonyra, kik azt a ház szebbik szobájában s a családtagok jelenlétében fogadják. A sok könyhullatással járó szertartás után az egybegyűlt násznépet a vőlegény házánál villás reggelivel („Gackelhenn”) vendéglik meg, melynek végeztével innen a menyasszony házához, majd pedig a templomba indúl zeneszó és szüntelen pisztolydurrogás közben a menet. Az esküvő megtörténtét egy mozsárlövés hirdeti s után a megint ünnepi menetben térnek vissza a menyasszonyi házhoz, a hol dúsan megrakott asztalok várják a vendégeket. Mielőtt azonban ehhez telepednének, a legények és ifjabb férfiak versenyfutását („Ofaschüsselrenna”) nézik végig, melynek győztese négy-öt forintot kap a nászasszonytól jutalmúl, a miért aztán addig, a míg ez a lakomán jelen van, szolgálatára kell neki lennie, s egyébként is a társaság mulattatásáról tartozik gondoskodni. Első dolga rendesen az, hogy a menyasszonyt a maga külön asztaláról leemelje, a mi így történik. A zene megszólal; erre a díj nyertese megkérdi a nászasszonyt, mily föltétellel engedi meg neki, hogy a menyasszonynyal tánczoljon. A föltételek ilyenfélék: „Hozz egy abroncs nélkűli hordót”. A legény újjongva s a zene fölharsanó hangjai közben visz egy tojást és kérdi, jó lesz-e? „Jó”, felel a kérdezett, de mindjárt újabb föladatot szab eléje. Pl. ezt a kérdést teszi: „Mi az asszonyok legjobb órája?” Felelet: „A kakas”. Vagy azt: „Melyik gyümölcs érik három évig?” „A boróka-bogyó”. Végűl olyan pépet kell a legénynek vinnie, a melynek főzéséhez nem kell se liszt, se tűz. A legény mézet visz. Ha pedig azt kivánják tőle, hogy olyan kereket mutasson, a melyet nem bognár és nem fából gyártott, akkor kerék alakú csörege fánkot visz. Az utolsó föltétel az, hogy építsen ezüst hidat a menyasszony számára. A legény kettős sorban ezüst pénzt rak az asztalon keresztűl, melyen a menyasszony végig megy, míg a hídépítőhöz nem ér, ki erre karjaiba kapja a zeneharsogás mellett leemeli, hogy tánczoljon vele. De előbb még meg kell a menyasszony egyik czipőjét keríteni, a melyet valaki ügyesen lecsent a lábáról. A versenydíj nyertese után a menyasszony az apjával, majd a fitestvéreivel és a legközelebbi rokonaival lejt el egy-egy tánczot. Ez után a vőlegény a menyasszony anyjával, majd a saját édes anyjával tánczol, s csak ekkor kerűl ifjú feleségéhez. Ennek utána már minden meghatározott sorrend nélkűl foly a táncz tovább, s ki-ki a kedve és szabad választása szerint járhatja.

A höritzi passió-színház. Russ Róberttől

A lakodalom után az új pár három hétig még ki-ki a maga szüleinél lakik. Ez idő alatt szerzik be a kelengye nagyobb részét. Ennek egybeállítása után napot tűznek ki az átköltözésre. A kelengyés kocsiba (Kammerwagen) a vidék legszebb négy lovát fogják; csupa új almáriom, asztal, ágy s egyéb kisebb-nagyobb házi bútor van rá bizonyos hagyományos sorrend szerint fölrakva. Az almáriomok és ládák telvék a fehérneműivel és kisebb házi holmijaival. A törékeny edényfélét külön viszik kosarakba. E szolgálatra a fiatal asszony hajadon barátnéit és volt iskola-társait kéri föl, a kik szívesen vállalkoznak is. A menetet a kelengyés kocsi nyitja meg, melynek lovai virágokkal, biborpiros posztódarabkákkal ékesek és sárgaréz pitykékkel meg csörgőkkel megrakott szerszám van a fejükön és nyakukon. A fiatal asszony sűrű könyhullatás mellett búcsúzik el az anyjától, minek utána a kocsisúl szereplő legény, kinek kalapjához bokréta, ostornyelére selyem pántlika van tűzve, felszökik a nyergesre, s az újjongó tömeg kiséretében megindúl a menet. A kocsi után a menyasszony kosarakat czipelő barátnői mennek; mindenki kosár tetején egy főzőkanál van, mely a menyasszonynak azt az óhajtását jelenti, hogy majd az ő házában mindig „nagy kanállal” egyenek. Némelyek kenderrel, gabnakévékkel és a fiatal asszony fonta fonállal, meg az ő általa sütött kenyérrel teli kosarakat visznek, melyeknek részint dús aratással bővelkedő évek kivánása, részint pedig az a jelentésük, hogy a menyasszony kötelességtudásának és a hivatásával járó teendőkhöz értésének bizonyítékai legyenek. A menet végén a fiatal asszony maga megy a nászasszony és a koszorúlányai kiséretében. Utánuk hajtja a béres a hozományhoz tartozó tehenet.

A menyasszony szülői csak jóval később követik a menetet, mely az egész faluból egybecsődűlt néző sereg közt halad. A menyasszony legénykortársai annak jeléűl, hogy mily nehéz szívvel válnak meg tőle, a község végén mindenféle halomba rakott holmiból gátat vetnek az útjába. A kelengyés szekér kocsisának némi pénzzel kell a szabad átjárást megváltania, a mit a menyasszony tetemes pótlékkal gyarapít. Erre a legények még egy darabra elkisérik a távozó barátnét.

Az úton még egyéb hagyományos szokásokra is figyelemmel kell lenni. Ha véletlenűl kakukszó hallatszik, mindenki a zsebébe nyúl s megcsörgeti a benne lévő pénzt annak jeléűl, hogy mennyire óhajtja a fiatal gazdasszony vagyonának gyarapodását. Ha fürjszót hallanak, megolvassák, hogy hányszor pitypalattyol, s annyi gyermeket jósolnak az ifjú párnak. A gabonának az a faja, a melyben a fürj szól, egész életükön át bő aratást fog az új házasoknak teremni. Ellenben, ha mesgye szélén szól a fürj, a rosz termésű éveket és a gyermekeikre váró baleseteket jelent. Ha az új menyecske először hall abban az évben égzengést, a legközelebb keze ügyébe eső sulyos tárgyat kapja és emelje fel, hogy erőben és egészségben gyarapodjék.

A férj falujának elején az odavaló leányok zárják el a menet útját, mintegy a miatt színlelt haragból, hogy a vőlegény saját falujabeli leány helyett idegent választott feleségeűl. Itt is egy kis váltságdíj nyitja meg a vámsorompót. Az új asszony erre az összes leányokat meghíjja az ura házához, mire ezek is a menethez csatlakoznak. Néhány száz lépésnyire a háza előtt várja a fiatal férj az érkezőket. Nejét csókkal fogadja s a kapuig vezeti. Ott zeneszó üdvözli, a férj szülői pedig szenteltvízzel hintik meg őket s bevezetik a szobába. A kiséret leány és legény népsége erre rövid ideig tartó tánczra perdűl, melyet zeneszó mellett a késő éjszakába benyúló dús lakoma követ.

A népszokások ez átnézetét az emberi élet végéhez fűződő hagyományos szertartások elsorolásával zárjuk be. –A haldokló ágya mellett egy kis csöngettyűt szólaltatnak meg, hogy az elköltöző lelke ennek tovaszálló hangjaira figyelve, még egy-két pillanatig a megmerevedő teste közelében maradjon. Körötte imádkozva állanak a rokonai és szomszédjai, míg a legközelebbi hozzátartozók zokogva siratják el. Mikor a halála már határozottan megállapítható, a csöngettyűvel kimennek a szobából s egyszer körűljárják vele az egész házat, hogy még legalább néhány lépésnyire elkisérjék a halottnak távozó lelkét. Csak ennek utána küldenek valakit a templomba, hogy ott a lélekharangot meghúzassa. A halottat megmossák és vászoningbe öltöztetve alkalmas hosszuságú, símára gyalúlt deszkára (Toudnbröd) terítik ki és egy nagy, fínom gyolcsleplet takarnak rá. A feje felől egy széken olajmécs, meg egy pohárban szenteltvíz áll, melybe hat-hét rozskalászból összekötött hintőt mártanak. A lélekharang kongása közben a halott ágya szalmáját nem messze a háztól elégetik. A ki a harangot hallja, vagy e tüzet látja, imádkozik az elhúnyt lelki üdveért. Lassanként érkeznek a halottlátogatók, kik mind csendes léptekkel közelednek feléje, meghintik a szenteltvízbe mártott kalászcsomóval a fejétől a lábáig, aztán letérdelnek, egy-két perczig imádkoznak s csak ennek utána emelik föl fölűlről egész a melléig a rajta lévő leplet. Az ifjú halottakat telidesteli hintik virággal és szentképekkel; az idősebbek csupán a mellükön keresztbe font kezükben tartanak egy kis feszűletet. Női halottak elhúnytáról a környéken a helység legszegényebb asszonyai adnak hírt házról-házra, tudatván egyúttal a temetés idejét is; férfiak halálát pedig a falu legszegényebb öreg emberei teszik közhírré. Az ilyen halottjelentőket mindenütt bőven megajándékozzák. A míg a halott a házban ki van terítve, addig éjszakánként fölváltva virrasztanak mellette a falu lakói, vigasztalják a hátramaradottakat, koszorúkat kötnek s egyéb végzendők után látnak. A fő teendőjük azonban a gyászolók vigasztalása, miközben néha elég vidám történeteket is mesélnek, sőt egy-egy kis tréfát is űznek.

A temetések, mint egyebütt, a Cseh-erdőben is nagyon népesek. A koporsót többnyire gyalog viszik a templomba és a temetőbe, jóllehet a távolság gyakran elég nagy. Nőtlenek és hajadonok koporsóit legények, házasokéit meglettebb férfiak viszik. Jobbmódú gazdák koporsóját, kivált ha a halott szekeret és lovat is hagyott az örököseire, s ha nagyon távol van a háztól a templom és a temető, szekeren is viszik. Ilyenkor több pap is végzi a temetést, a mely különben is nagyobb pompával jár.

Az elhúnyt emlékének megőrzésére a Cseh-erdőben a ravataldeszka szolgál, melyen a halott a koporsóba tételéig feküdt. A szegényebbek e deszkába csupán három keresztet rovatnak s aztán valamely mezei út jobb- vagy baloldalára állítják föl. A deszka egyszerű fölirata ez: „Imádkozzatok szegény lelkeért”. A módosabbak már jobban fölczifráztatják ez emlékdeszkákat s néha igen naív föliratokat vésetnek rájuk, sőt a nagyon buzgók be is festetik. Még a legegyszerűbb díszítés csupán egy halálfej a három kereszt fölött, alatta pedig a halott neve, kora és halálának napja. Előkelőbb az olyan, a melyen egy egész család van ábrázolva a nagyság szerinti sorban térdeplő családtagok összetett kezekkel és égnek emelt szemekkel imádkoznak. A deszka tetején két keresztbe tett csont látható s ez alatt van a kép, ennek alatta pedig a fölírás, a melynek egyik példája ez:

RISSVOGEL WOLFGANG, a mi boldogúlt atyánk, született…, meghalt…, örök álma első óráit e deszkán pihente, azután keservesen megsiratva sírba tettük. Imádkozzatok érte mindnyájan, a kik ezt olvassátok. Az Úr elvitte egy jobb hazába, Hol a föltámadás vár reája!

Olyan ravataldeszkák is vannak, amelyeken lobogó lángok közepette mezítelen szenvedők láthatók, kik jajveszékelve emelik karjaikat az ég felé. A kép alatt ily felírat olvasható:

A legjobb is részes ily szenvedésbe’, A míg be nem jut az ég örömébe.

A menyasszony kelengyés kocsija. Wahle Frigyestől

Másokon meg egy kürtölő angyal hirdeti a föltámadást, melynek boldogító reményét hosszú verses fölírat mondja el.

A takarosabb, ékesebben kifestett ravataldeszkákat feltűnőbb helyeken állítják föl, így kivált a megboldogúlt háza közelében, a csűr szögletén, a kertkerítés mellett s eső elleni védernyőt is szögeznek a tetejére. Legjobban szeretik azonban ily czélra az útszéli keresztek és mezei kápolnák környékét, vagy a sokaktól járt általútakat.

Mondák és babonák. Könnyen érthető, hogy akkora hegy-völgyes vidék, mint a Cseh-erdő, a hol annyi kastély, vár, rom, tó, sziklahasadék és rengeteg erdőség van, az ilyekről szívesen mesélgető nép képzelmét e környezet mindenkor foglalkoztatta s ma is alkalmat ád neki mindenféle monda alkotására. De a regélő néphez kell számítanunk a régibb idők krónikásait is, a kik mesés történeteik kigondolásában és kiszínezésében semmivel sem maradtak el a nép mögött s olyan tetszést arattak, kivált egyes történelmi személyekre és helyekre vonatkozó mondáikkal, hogy még komoly történetíróknak is számba kellett azokat venniök, a mi által egyes regeszerű hagyományok, melyeknek különben legfölebb egy-egy emberöltőre számítható fönmaradást tulajdonítana az ember, évszázadokon át megmaradtak az utókor dédelgető emlékezetében. E jelesb regényes mondák közűl való s több százados életű a

fehér asszony mondája, mely nemcsak a Cseh-erdőnek, hanem egész Csehországnak legkiválóbb várába vezet bennünket. Ez a krumaui herczegek várkastélya, mely a prágai Hradsin után az első az országban s annak valamennyi úri kastélyát nagyon fölűlmúlja úgy fényével és korával, mint festői fekvése tekintetében. E várról a következő mondát olvassuk annak krónikájában: 1449. esztendőben, a Szent Márton napja előtti vasárnapon trombita- és dobszó hangzott s vidám újjongás hirdette a krumaui várnak ékes lovagokkal és nemes hölgyekkel teli fényes termeiből az egész környéknek, hogy a vár ura, Rosenbergi II. Ulrik, a másodszülött leányának, Bertának, menyegzőjét lakja a magával egyenrangú főurak társaságában, kiknek ragyogó pompája vetélkedett a nagy hatalmú háziúréval. A vőlegény Liechtenstein János volt, Nikolsburg ura, ki akkori főúri szokás szerint csupán az apjától kérte meg a menyasszony kezét, nem sokat törődve a választottjának beleegyezésével és szíve hajlandóságával. Pedig Berta már a derék s vitéz Sternberg Péternek adta a szívét, ki boldogító viszontszerelemmel égett iránta. De Berta sorsát megpecsételte a kor rideg társadalmi szokása s oltár elé erőltették a leányt, ki ez emlékezetes napon ki is mondotta ott a végzetes „igen” szót. Nem is lett a dolognak jó vége. Mindjárt a lakodalom alatt, míg a vendégek a dúsan megrakott asztaloknál ülve vigadtak a fényes ünnepélyen, oly jelenet fordúlt elő, a mely hirtelen félbe szakította a díszes mulatságot. A vőlegény ugyanis azon érte imént vele összeesketett aráját, hogy egy szobácskában – egyébiránt egész tisztességgel – búcsúzott a szíve választottjától, kit örökre el kelle hagynia. A durvaságáról hírhedt férj dühös féltékenységre lobbanva s amúgy is bortól hevűlt indúlatban a vetélytársát az ablakból a vár alatt folyó Moldavába akarta lökni, a miben csak a dulakodásra elősiető vendégsereg gátolta meg; a nagy zaj és botrány azonnal véget vetett a lakodalmi vigalomnak, melyről szegett kedvvel lovagoltak haza váraikba a megzavart vendégek, míg a bosszúvágytól égő s a féltékenységtől kínzott Liechtenstein báró már másnap reggel magával vitte síró nejét, hogy azontúl morva- és stájerországi várkastélyaiban rejtegesse. Ott egészen a dőzsölésnek adta magát, ifjú nejét pedig kegyetlen sanyargatásokkal kínozta, a mi ellen a szerencsétlen nő hiában keresett védelmet rokonainál. Csak huszonöt évi kimondhatatlan szenvedés után szabadúlt meg férje halála következtében s egy távolabbi rokonának, Neuhaus-Telè VI. Henrik nevű urának oltalma alá kerűlt a neuhausi várba. Itt jóságos szelídsége és nyájas leereszkedése csakhamar mindenek szívét megnyerte s bölcs megfontolása a család orákulumává, mindenkin segíteni kész jótékonysága pedig a környéken a „vakok szemévé, a bénák kezévé, az árvák anyjává, a szegények kincstartójává” tette őt. Jámbor lelkű unokaöcscse ezért Berta sszonyra bízta egész háztartását s ő vele tanakodott minden ügyében, így kiváltképen egy újabb várnak szükségessé vált építésére nézve. Épen ebben a dologban tanácskozva ültek egyszer késő éjszakáig együtt s már mindent meghánytak-vetettek azon az egy kérdésen kivűl, vajon az új vár építése nem lesz-e kedvük ellen a törpéknek, kik a családi hagyomány szerint a régi kastélyban laktak s az építésnél esetleg sok galibát okozhattak. Alig kerűlt szóba ez a kérdés, mikor egyszerre andalító zene szólalt meg s mindenfelől megnyíltak a terem falai és padlója s belőlük egész sereg törpe rajzott elő, a kik szépen sorakoztak a várúr és Berta előtt. Egyikük, a ki valamivel nagyobb volt a többinél s aranyos köpenyt és ragyogó koronát viselt, a sereg vezéreként állt elő s mélyen meghajtva magát, kijelentette, hogy ő és alattvalói értesűltek az új vár építésének tervéről s alapos megfontolás után nincs ellene semmi kifogásuk, csak azt az egy föltételt kötik ki, hogy az új lakba is beköltözzék az ősök régi erénye! Erre fogadalmat tett a vár ura, mire a törpék elégülten távoztak. Ezzel elmúlván a vár építését még hátráltató utolsó aggodalom is, teljes erővel és nyugodtan hozzá láttak annak fölépítéséhez, miben a törpék is buzgón segédkeztek, éjjelenként szorgalmasan hordván egybe a követ és más építő-anyagot. Nőtt is az épület szemlátomást, s hogy a munka a kezdet igyekeztével haladjon tovább is, a nagy hatalmú Berta asszony megigérte, hogy a mű elkészűltekor a mestereket, legényeket és munkásokat édes kásával, vagyis dús lakomával vendégeli meg. Erre még jobb kedvvel folyt a munka, s a vár jóval előbb elkészűlt, mint várták. De Berta asszony is szavának állott ám, s a vár urával egyetértve nemcsak az építő munkásokat, hanem a falu lakóit s kivált a szegényeket is bőven megvendégelte az akkoriban fölötte kedvelt mézes kásával. Hogy a vendégeinek még nagyobb örömet szerezzen, Berta asszony tudtukra adta, hogy alapító oklevelet állított ki s iratott alá a várúrral, melynek értelmében a vár mostani és jövendőbeli örökösei kötelezik magukot Neuhaus népének évenként nagycsütörtökön hasonló lakomával való megvendégelésére úgy, hogy e kötelezettség megszegése reájuk nézve a legszomorúbb következményekkel járjon. Berta asszony még csak egyszer rendezhetett ily ünnepi vendégséget, mert a következő évben elérkezett megpróbáltatásokban gazdag és jámbor életének a végső órája… Jóltevőjét a nép szívből meggyászolta s emlékét híven megőrizte. Nem sokára azonban oly alkalom is fordúlt, a mely miatt nem csupán hálával és tisztelettel, hanem borzalommal is kellett a reá emlékezőknek Berta asszonyra gondolniok. Híre futott ugyanis, hogy kisértetként jelent meg és jár-kel az új várkastélyban, a hol éjente mindenkitől látható, a kinek ilyenkor a várban dolga akad. Fehér házi ruhában és kötényben, a fején fátyolos főkötőt s a nyakán fodros gallért viselve jár körűl, és a mit az arczából a fátyol el nem takar, az holthalavány. Övéről kucscsomó függ alá, melyet erősen rázogat, ha valami neki nem tetszőt lát. Ily módon le is festette egy bátor festő abban a teremben, a hol legtöbbször látták. Ugyanily ruhában és alakban látták nem sokkal később a neuhausi vásártéren az éheztető börtön düledező tornyának ablakában, fényes déli időben; majd a Rosenberg család és rokonsága legtöbb várában is meg-megjelent a „fehér asszony”, a mint ezentúl a ruhájáról nevezték. Ha a családban gyermek született, a fehér asszony örömének jelét adva járt-kelt az illető házban s szorgos háziasszony módjára sürgölődött és rázogatta a kulcscsomóját; ha pedig a dajka elaludt a gyermek mellett, ő vette át kezéből a gyermeket, ő ápolgatta és csicsígatta, halkan dúdolva neki, alá s föl járva véle a szobában. A Rosenbergek és atyafiságuk családjaiban bekövetkezendő haláleseteket is előre megjelentette az által, hogy ilyenkor szomorú ábrázatú volt s fekete fátyolt és keztyűt viselt. Nem szívesen látta, ha az ő korabeli házi bútorokon valami változtatást tettek a szobákban; ilyenkor izgatottan futkosott alá s föl, az ablakok pedig akkora robajjal pattantak föl, mintha szélvész csapta volna ki őket, ha pedig valaki mégis hozzá mert nyúlni az illető tárgyhoz, a fehér asszony hirtelen óriási nagyságúvá nőtt előtte… Káromkodást hallva elkomorúlt az arcza s követ dobott, vagy a mi épen a keze ügyébe esett, a szitkozódó után. A szegényeket és szűkölködőket holta után is csak úgy szerette, mint életében, s ha inséges vagy háborús időben a szegények „édes kásá”-ját elmulasztották kiosztani, vagy nagyon fukarúl mérték ki, akkor a következő éjjel nem volt nyugta a várkastélynak, a kisértet zsörtölődve járta körűl a szobákat, haragosan rázogatta a kulcsait, fölczibálta álmukból az alvókat, csapkodta az ajtókat s összetörte a tálakat, a melyek a lakománál üresen maradtak… Rosenberg Vok Péternek, a család utolsó sarjának születésekor, 1539-ben, majdnem naponként megjelent a fehér asszony a krumaui várban és nagy gondoskodást tanúsított picziny unokája iránt. Egy napon a gyermek dajkája kiment a szobából s mikor visszatért, a fehér asszony karjaiban találta a síró csecsemőt, a mint ezt csitítgatta. A dajka erre durva szóval támadt rá a szellemre s kikapta kezéből a kisdedet. Ekkor a fehér asszony haragos tekintetet vetett rá s halkan ugyan, de érthető szóval ezeket mondá: „Hálátlan! Az én közbenjárásomra kerűltél e házba s ime most ki akarsz engem őseim termeiből űzni? Jelentsd meg e fiúcska apjának, hogy soha sem fog többé látni, te pedig jól jegyezd meg magadnak, hogy hol lakom!” Ezzel eltűnt a szobának azon falában, a mely egy régi négyszögletes toronynyal volt szomszédos. A dajka elájúlt, mikor pedig megint magához tért, elmondta a történteket a várúrnak, Rosenberg Péternek. Ez kevéssel utóbb áttörette a falat, a melyben a kisértet eltűnt, s a mögötte lévő második fal eltávolítása után rábukkant a nagy családi kincsre, melylyel később a császárt a törökök elleni harczában segítette… Ezek után évek hosszú során át sem a krumaui ősi, sem a neuhausi újabb várban nem látták a fehér asszonyt, csak arról beszélt a kósza hír, hogy a család távolabbi rokonainak német- és csehországi váraiban jelenik meg időnként. De midőn később maguk a várurak, vagy a háborús évek alatt a kastélyba kerűlt idegen őrségek parancsnokai az „édes kásá”-ra vonatkozó alapító levél rendelkezését egészen figyelmen kivűl hagyták, szigorú boszúállóképen újra megjelent a fehér asszony s érzékeny büntetést mért a családi ígéret megszegőire. A legrosszabbúl járt e réven egyszer Malikaui Feyrar Stilfried lovag, a ki gúnyos megjegyzéseket mert tenni a fehér asszonyra s a vele egykorú várurat, Joachim Ulrichot, konokúl lebeszélte arról, hogy az édes kását kiosztassa. A fehér asszony és derék törpéi ezért kinzó és a lovag becsületébe vágó módon állottak bosszút, s a hitetlennek azzal kellett vezekelnie, hogy bátorságát bebizonyítandó, egy éjen át őrt állt a kisértet megjelenése miatt félelmes vár legrosszabb hírű termében (az ú. n. „tiloló szobában”)… Ez eset után is megjelent még néhányszor a fehér asszony, még pedig többnyire azért, hogy valami jót tegyen, nevezetesen, hogy a szegényeken és szerencsétleneken segítsen. Az édes kása jótéteményét azzal biztosította további időkre is, hogy a neuhausi várban nagy kincset födözött föl, a mely lehetővé tette a tulajdonosnak, Joachim Ulrichnak, hogy azontúl ez évenként ismétlődő lakomát többé ne a saját zsebéből kelljen fizetnie… Egyszer a Liechtensteinok nemzetségének egy papi rendű fiatal sarjadéka tért be a neuhausi kastélyba. Hálóhelyűl egy nagy termet jelöltek ki számára, a melynek falai tele voltak aggatva a család őseinek képeivel. Az ifjú vendég elalvás előtt mélyen elmerűlt e képek szemléletébe, s köztük kiváltképen az ragadta meg a figyelmét, a mely egy lassan haladó nászmenetet ábrázolt. A vőlegény daliás alakú volt, de arczán mintha titkolt boszúság kaján keserűsége látszott volna, ellenben a menyasszony karcsú liliomalakjána kedvességére mély szívfájdalom árnya borúlt. Egyszer csak úgy tetszett a képtől majdnem egészen elbűvölt vendégnek, mintha szelíd holdvilág fénye ömlenék el rajta, s ime hirtelen kigyuladtak a terem összes fali és függő csillárai. A vőlegény daczos vonásai erre valamivel engesztelékenyebb s halványabb színben tűntek föl, a menyasszony pedig, a ki nem volt más, mint Rosenberg Berta, teljesen kilépett a képből s követte őt a vőlegénye, Liechtenstein János is. Papi rendű dédunokája azon kérdésére, hogy mi a kivánsága, alig hallható hangon így szólt az ős: „Nincs nyugtom a sírban a feleségem miatt, a kiről életemben azt hittem, hogy sulyosan vétett házam becsülete ellen”. A pap közelebbi magyarázatokat kért s ezek után jámbor intelmeket intézett a panaszkodó lélekhez, föltárván előtte az alaptalan gyanúsítás bűnös méltatlanságát, majd csendes, buzgó imába merűlt, ennek végeztével pedig őseinek kezeit békéltetőn egymásba kulcsolta s rázendítette a „Téged, Isten dicsérünk” hálózsolozsmát, melybe a kiengesztelt házasfelek is belevegyűltek halk énekükkel. Aztán Berta így szólt unokájához: „Tettedért meg fogod kapni Istentől jutalmadat s nem sokára te is felünk léssz!” Ezzel a két haza járó lélek eltűnt, s azóta nem látták többé Bertát a „fehér asszony” képében kisérteni.

Neuern melletti Deschenitz községbeli ravataldeszkák. Russ Róberttől

A „fehér asszony” (Rosenberg Berta). A Neuhaus-kastélyban lévő teltschi kép másolata után, Siegl Károlytól.

A kreuzbergi csodatevő kép. 1460-ban élt Krumau városában egy Hollenhammer nevű rézmíves, kinek a mesterségéhez sok ócska rézre lévén szüksége, ez érczből olykor nagyobb készletet szokott összevásárolni. Egyszer, a mint ily nagyobb bevásárlás után megint javában olvasztotta kohójában a rezet, s az ércz már jóformán mind megolvadt, azt vette észre, hogy a forró folyós ércz színén még mindig ott úszik egy szilárd rög, a mely sehogy sem akar megolvadni. Azt hivén, hogy ezúttal rászedték a vételnél, közelebbről meg akarta az érczröget vizsgálni s a fogóval kiemelvén, keményen kalapálni kezdte. S ime, a rög egyszerre csak széltében s hoszszában nyúlni, terjeszkedni kezd és az Üdvözítő megfeszített alakját ölti magára! Az ámúló mester most már csak addig ütött, kalapált rajta, a míg a Megváltó képe teljességében nem mutatkozott, aztán térdre borúlt előtte s áhítattal megcsókolta. A csodaképet nagy tisztelettel őrizte házában s drága kincs gyanánt hagyta utódaira, a kiknél évek hosszabb során át kézről-kézre jutván, végűl 1696-ban az utolsó birtokosa, valami Rinkné asszony, azzal a kérelemmel adta át a város Langer nevű akkori tanácsosának, hogy a szent képet valamely templomban közös áhítat tárgyáúl fügeszszék ki. Egy jámbor pap gondoskodott aztán róla, hogy a csodakeresztet a város melletti Kalvária-hegyen állítsák föl, a hol, hogy az idő viszontagságai ellen megóvják, 1714-ben kápolnát emeltettek föléje. Ehhez Jimin Veronika három, a krumaui herczeg pedig kilencz további stáczióból álló keresztjáró útat építtetett. A hegy azóta „Kreuzberg” nevet visel, s a jámbor hagyomány azt tartja, hogy a rajta álló csodatévő kereszt számos éven át megvédte a határt a fagy és jégeső pusztításaitól.

A hohenfurti barát. Krumautól éjszakra van Hohenfurt, a cisterciek várszerűen megerősített kolostora, melyet – azt hinnők – ép oly jól megvédtek a világ elől elzáró falai, jámbor hajlékai, a bennök folyó oktatás és példa a kétkedéstől, vagy a hitbeli ingadozástól, mint a hogy egykor bástyái és tornyai megoltalmazták az ellenséges hadaktól. S mégis épen itt találkozunk a lelki megesésről szóló azon mondával, mely egy több helyütt ismétlődő csodával fejeződött be. A monda szerint a kolostor egy szerzetese szűntelen a világ és az élet legmélyebb titkainak búvárlatába merűlvén el, végre is sok tévelygés után egyszer csak a hitetlenség sötét örvénye elé jutott; kételkedni kezdett a vallás több tanításában, többek közt az örökkévalóságról szólóban is. A természet búvárlása és szemlélése már több ízben rávezette a helyesb útra; egyszer tehát újra kiment az erdő csendes és csodás magányába, még pedig főleg azért, hogy madárdalt hallgasson. Óhajtása csakhamar teljesűlt is, sőt nemcsak egy madár hallatta elbájoló énekét, hanem hol egymásután, hol karban egyszerre szólalt meg a pinty, a kenderike s a rigó az ágak közt, a közeli rozsföldben meg a fürj csattogott, míg fönn a levegőben a pacsirták csicseregtek szállongva. Mindnyájan az Úr dicséretét zengték. Mélyen megilletődött a szerzetes lelke is; csak ült, ült és elmélkedett, – végre fölkelt, hogy haza térjen kolostori czellájába. Megerősödve, megvigasztalódva s minden gyötrő kételkedés ellen fölvértezve ért haza; de ime, a kolostorban ez alatt minden teljesen megváltozott; ő maga is mássá lett testben s lélekben; senki sem ismert rá a törődött aggastyánban, sőt a nyelvét sem értette senki; – – mert, míg a madárkák dalát hallgatat, egy egész évszázad suhant el fölötte.

A klenaui fellegvár Lucifer-mondája. A régi várakat és romokat szereti a nép borzalmas mondák színterévé tenni. Így van ez a Cseh-erdőben is, melynek ilyféle mondái közűl példaképen csak kettőt kivánunk fölemlíteni. Az egyik az a Lucifer-monda, a mely igen hozzáillik a klenaui vár borzalmas romjához, hol a vár kegyetlen ura a hét ölnyi mélységű várbörtön sötétjében éhhalállal vesztette el boszújának áldozatait. Valamennyi várúrnál kegyetlenebbűl garázdálkodott a szörnyű Pøibik. Egyszer három szomszédos fiatal lovagot, testvéreket, vettetett a tömlöczbe. Az ifjaknak a szörnyű helyzet borzalmától eleinte a szavuk is elállt; végre eszméletükkel a hangjuk is megtérvén, imádsághoz folyamodtak és segítségért rimánkodtak. Mind hasztalan. Emberi segítséget hiába vártak. Istené is távol volt még tőlük. Ekkor arra a kétségbeesett gondolatra vetemedtek, hogy az ördöghöz folyamodnak s általa szabadíttatják meg magukat. A sátán – természetesen illő haszonért – mindjárt kész is volt rajtuk segíteni. Halk dörrenés hallatszott, s megjelent a pokol nagy szarvú, tűz szemű fejedelme, így szólván hozzájuk: „Ha egyiketek a másik kettőért feláldozza magát s velem jő a pokolba, megszabadítlak benneteket!” A három testvér előbb meghökkent, de aztán a szörnyű hely s kivált az éhhalálnak reájuk váró kínjai megtörték habozásukat, s elfogadták a föltételt. Mindjárt sorsot is vetettek, hogy melyikük legyen a másik kettő szabadúlásának a díja. A sors a legifjabbra, János lovagra esett, a ki hamarosan elbúcsúzván bátyjaitól, a sátánnak át is engedte magát. „Jól van”, – szólt kajánúl nevetve a gonosz, – „s most hozzá láthatunk a dologhoz!” Egy intésébe kerűlt csak, s a tömlöcz falai megnyiltak, és ifjaink künn voltak a szabad ég alatt. Térdre borúltak, hogy hálát rebegjenek megszabadúlásukért, a sátán pedig fülön ragadta a maga zálogát s fölszállt vele a levegőbe. János lovag azonban ott hangosan jajveszékelve megemlékezett a választott védszentjéről, Szent Lénártról. S ime, nem is hiába, mert a szent csakugyan megjelent s hatalmas ostorával addig ütlegelte a gonoszt, míg az zsákmányát el nem eresztette. A kisértő mindössze azzal kártalanította magát veszteségeért, hogy jól pofon teremtette János lovagot, mielőtt a körmei közűl kiadta volna. A pofontól három zápfoga esett ki a lovagnak, s ő egy darabig eszméletlenűl hevert a földön. Mikor magához tért, fogadalmat tett, hogy azon helyen védszentje tiszteletére kápolnát építtet, a mit meg is tett. E kápolna Kelheim mellett áll. Neuerntől kissé nyugatnak s ma is Szent Lénárt nevét viseli.

Liechtenstein János, a „fehér asszony” férje. Siegl Károlytól

A baierecki nagy kincs. Figyelemre méltó jelenség, hogy a nép, mikor mondát költ, a bűvészek módjára mindenféle titokzatossággal és nehéz mesterkedéssel veszi körűl a rege magvát, hogy annál nehezebb legyen annak való, vagy legalább valószínű voltát kideríteni. Így van ez kivált a rejtett (s természetesen elbűvölteknek hitt) kincsekről szóló mondákban. Ugyancsak nehéz megtalálni már a helyet is, a hol a kincs rejlik; de még nehezebb a (többnyire vas) szekrényig eljutni, a melybe az zárva van. Neuern okos és derék népe, mely Baiereck várának romjai körűl lakik, az azok alatt rejlő kincs mondájába kedves előzékenységgel beleszőtte azt a kulcscsomót is, a melylyel csupa gyerekjáték e kincsre szert tenni. Csakhogy – és megint itt a bökkenő – ez a kulcscsomó a szomszédos Klenau várában, egy huszonkilencz ölnyi mélységű kút fenekén van, a honnan azt fölhozni majdnem még nehezebb és veszedelmesebb, mint a kincset nélkűle föllelni. Így 1805-ben akadt tizenhárom bátor, sőt vakmerő ember, a ki e kulcscsomó nélkűl is neki vágott a kincs megkeresésének. Csatlakozott hozzájuk egy nagyon bátor asszony is. Az idő éjfél felé járt; szakadt az eső, zúgott a vihar. A tizenhárom férfi az asszonnyal együtt belé állt a maguk vonta bűvös körbe. Elkezdik a kincsidéző imát rebegni, mire lidércztüzek futkároznak idestova a borzalmas romok között; gúnyos kaczagás hangzik a pinczelyukakból; sulyos tégladarabok omlanak le nagy robajjal a falak párkányairól, mintha boszús szellemek hajigálnák az idézőkre. Ezeknek se kellett több, hogy kereket oldjanak s lóhalálában fussanak le a hegyen; valamennyi előtt a bátor fehér személy szaladt, kinek szoknyájával, a mint mondják, furcsa játékot engedett meg magának a dévaj szél. Azóta nem igen bolygatják többé a baierecki kincset. A rom még ma is áll s holdvilágos, csöndes éjszakákon, azt tartja a nép, még ma is harsány kaczagás hallik belőle, mintha még mindig a vitéz kincskeresők futásán mulatnának a szellemek.

Már valamivel szerencsésebb a nép ott, a hol mondáiban nem kalandozik el a vár- és kolostorfalak romjai közé, hanem a saját megszokott otthona környékén marad. Az ilyen színterű mondák közűl példakép csak a mosónőcske („Waschweiberl”) regéjét iktatjuk ide:

Szénakaszálás idején évről-évre megjelentek az égerfáktól árnyékolt patak vizében a törpe asszonyok, a kik nem voltak nagyobbak az egyesztendős gyermeknél s nagy lármával paskoltak ott a vízben s mindenféle vászonrongyot és pelenkát aggattak a bokrokra szárítás végett. Nem bánták, ha némi távolságból megfigyelik is őket; de ha közelebb ment valaki hozzájuk, akkor éktelen lármát csaptak, fölkapták czók-mókjaikat s a víz alá buktak velök. Egy parasztlegény, a ki, mint madarász különben is ügyes volt mindenféle leleményes tőr és háló kivetésében, egyszer tőrével a patak mentén lévő bozótban megfogott egy vízi nőcskét. Ez ellenkezés nélkűl engedte magát vitetni a legközelebbi parasztházba. Alig kerűlt a szobába, hamarosan föltűrte az ingújjait, föltűzte a ruhája alját s neki látott a házi munkának; mosni, tisztogatni, súrolni kezdett, így tett-vett és sürgölődött reggeltől estig a nélkűl, hogy valakit a dolgába beleszólni engedett volna. Este felé rendesen megjelent az ura s fölkapaszkodván kivűl az ablakra, beszélgetni kezdett a kis feleségével, s mindig arra kérte, hogy ne fecsegjen ki semmit a titkaiból. Mikor a tél elközelgett, a házbeliek czipőt akartak a kis mosónőcskének csináltatni; de, minthogy vonakodott a lábát mértékvételre oda nyújtani, lisztet hintettek a szoba padlójára, s az asszonykának abban ott maradt lábnyomáról vettek mértéket. A czipő el is készűlt, s oda tették neki a padra. A mint azonban meglátta, sírva fakadt és zokogott, hogy a fáradozását meg akarják fizetni. Kapta is magát rögtön, letűrte az inge újját, leeresztette fölkorczolt ruháját s hangos jajgatással eliramodott a háztól a hol azóta se látták többé.

Babonák. Ha három nap és éjjel egyfolytában tombol a szélvész, azt tartják, hogy valaki a környéken fölakasztotta magát. – A tyúk kukorékolása nagy szerencsétlenséget von a házra, a miért is az ilyen tyúknak azonnal leütik a fejét. – Hisznek a halálmadárban („Stearvogel”), a mely este felé meg szokott jelenni a nagybetegek háza előtt s ott sajátszerű siránkozó hangon adja tudtúl a beteg közeli halálát. – Éjjel néha elfojtott, szivetrázó sírás hallatszik a házban, melyről azt tartják, hogy valamely családtag hazajáró lelke, a ki valami szerencsétlenséget jósol. „Panaszkodó anyóka” (’s Klomuaderl) a neve. – Ha élénken röpköd a szarka a ház körűl, ismerős vagy rokon közeli látogatását jelenti. – A ki a gabnavetésben egy-két barázdát ugaron hagy, avagy lóherével vet be, annak a családjában még azon évben meghal valaki. Az ily esetet „D’ Intasot”-nak (közbenső vetésnek) hívják. – Bizonyos varázslattal a vetésben két, egymást metsző keskeny sávon rozsdássá lehet tenni a gabonát. A cséplésnél ilyenkor minden harmadik szem annak a csűrébe száll, a ki a varázslatot „megtette”. A szolgáló szellemet, a mely e bűbájosságnál segítőként szerepel, „Pilmasschnidt”-nek nevezik. – Ha a legény vagy a leány húsvét vasárnapján napkelte előtt a fogaival vesz ki egy kavicsot a patakból s aztán a követ, kelet felé fordúlva, a fején áthajítja, megtudja, férjhez megy-e, illetőleg megnősűl-e még azon évben. – Húsvét hétfőjén szalmakötegeket fonnak a gyümölcsfák köré, hogy bőven teremjenek; mert valamint a nevenapján az illetőt, a kit köszöntenek, a nyaka köré csavart szalaggal („Drosseln”) kényszerítik ajándékadásra, úgy a fákat is dús termésre vélik e körűlfonással kötelezni. – A Cseh-erdő némely vidékén addig nem döntik le a fát, míg előbb a kérgébe keresztet nem vágnak; az ilyen fák előtt meg kell állapodnia a szellemek hajtóvadászatának s az előttük állónak nem lesz semmi bántódása, míg különben e száguldó csapat mindenkit magával ragad, a ki földre nem borúl előtte. – Évekkel ezelőtt, a mint mondják, élt e tájon egy ember, a ki bizonyos jelekről ráismert a boszorkányokra és elátkozottakra. Amazok – úgy látta – tejes sajtárokat hordtak a fejükön, emezek meg lánczra kötött izzó golyókat vonszoltak a sarkuk után. E miatt ez az ember sok zaklatásnak is volt kitéve, s mikor a dombon álló templomba ment, valóságos kínszenvedés volt az útja, úgy, hogy néha csak úgy tudott menekűlni a sok hátbabökés elől, hogy hanyatt kúszott föl a hegyre s keresztvetésekkel és imádkozással hárította el magától a nyomába iramodó boszorkányok seregét. – A gyermekek nyelvének a kipállása ellen a következő ráimádkozást használják:

Jób egykor vándorolni méne, Bot volt a kezébe; Az Úr találkozék véle S hozzá így beszéle: ”Jób, mért vagy oly szomorú?” Mire Jób ezt felelé:

”Hogyne volnék szomorú, Mikor a nyelvem majd lerothad?” Mondá neki most az Úr: ”Menj a völgybe, ott egy forrás, Meggyógyítja szádat, meglásd!”

E szavak közben háromszor belé lehelnek a gyermek szájába, keresztet vetnek rá, az anyja pedig meghinti egy-két csöp szenteltvízzel. Három nap egymás után reggel és este ismételve, azt tartják, ez a szertartás csalhatatlanúl segít.

A németek tájszólásai. Gradl Henriktől, fordította Katona Lajos

Változó kiterjedéssel, hol szélesebb, hol tágabb gyűrűben húzódik (néhány hézagot kivéve) egész Csehország körűl a németek lakta terület. Az ország középrésze felé a legmélyebben nyúlik be e nyelvterület az asch-manetini vonalon; e tájon és éjszakon van a legnagyobb terjedelmű német vidék. E határgyűrűnek egyetlen német nyelvjárása sem sajátszerűn csehországi német; valamennyi mögött ott az a nagyobb német nyelvterület a határon túl, a melynek Csehországba eső nyúlványa csak afféle néprajzi előörs. Ez az egy tény minden másnál erősebb bizonyítéka annak, hogy Csehország mai németsége nem egyenes származéka a markomannoknak s hogy a németség csak a szlávok térfoglalása után nyomúlt be megint – hol korábban, hol későbben – régi lakóhelyeire, még pedig műveltségterjesztő czéllal s különböző oldalról az ország középtája felé.

A német lakók legrégibb bevándorlása nyugat felől történt. A XI. században a német birodalomból új gyarmatosok árasztották el az Eger-vidéket s innen már a Hohenstaufok korában előre nyomúltak. Elbogen tája felé is. Délen részben ősrégi kereskedelmi útak, részben ideiglenes dynastikus kapcsolatok vezették át a határon a németeket. Éjszakon kivált a bányamívelés, meg az ipari szorgalom szerzett a németségnek mind több-több tért az országban; itt és éjszaknyugaton, sőt az egész keleti részen is még később is virágzó kereskedelem és nagyipar fejlődött a német bevándorlás nyomában. Csehország bölcs fejedelmei, köztük szláv fajúak is, jól fölismerték a német munkásságának az ország fölvirúlására való nagy fontosságát s mind több német gyarmatost édesgettek be a régibb telepek erősbítésére; de politikai események is okaivá lettek ily sűrűbb bevándorlásoknak, így a huszita háborúk és a cseh fölkelés utáni időkben. A hol az egy törzsből eredt s ugyanonnan beszármazott telepedők már régebben laktak együtt sűrűbb tömegben: ott a bárhonnan közéjük kerűlt újabb jövevények, a mennyiben csak szórványosan költöztek be, csakhamar hozzájuk simúltak; csakis ott őrizték meg ez újabb bevándorlók új lakóhelyükön is őseik szokásait és nyelvét, a hol nagyobb tömegben váltak ki másféle törzsből, mint a minő közé telepedtek, s ily helyeken a német vidéken belűl is egyes nyelvszigetek alakúltak, melyek még ma is fölismerhetők.

A németség határvonala ma az ország belseje felé a következő helyeken húzódik át: Eisenstein, Èachrau, Neuern, Neumark, Wassersuppen, Bischofteinitz, Mogolzen, Kapsch, Staab, Dobøan, Littitz, Nürschau,Malesitz, Tuschkau, Wscherau, Netschetin, Manetin, Scheles, Jechnitz, Kolleschowitz, Postelberg, Liebshausen, Trebnitz, Theresienstadt, Gastorf, Wegstädtl, Dauba, Hirschberg, Hühnerwasser, Oschlitz, Liebenau, Reichenau, Tannwald, Rochlitz, Hohenelbe, Arnau, Pilnikau, Gradlitz, Trautenau, Starkstadt és Braunau; itt a nyelvhatár átlépi az országhatárt; majd megint azon belűl kerűlve, Giesshübel, Rokitnitz, Wichstadtl, Grulich, Riedersdorf érintése után ismét kikanyarodik; odább Landskron, Lichwe, Michelsdorf, Schirmdorf, Strokele, Karlsbrunn, Dittersbach, Brünnlitz és az országhatár; aztán Schrittenz, Heiligenkreuz, Simmersdorf és megint az országhatár; majd Schamers, Neuhaus, Neubystritz s ismét az országhatár; végűl Julienhain, Gratzen, Beneschau, Kaplitz, Krummau, Groschum, Prachatitz, Sablat, Winterberg, Bergreichenstein, Hartmanitz és Eisenstein következik. Budweis, Böhmisch-Aicha, Paka és Sehndorf-Weska körűl német nyelvszigetek vannak, s itt meg kell még említenünk az ország belső részeiben lévő s néhol igen tetemes német kisebbségek területeit is, minők Prágában, Pilsenben és még sok más cseh városban vannak.

Majdnem egyenesen délkelet, délnyugat, éjszaknyugat és éjszak-éjszak-kelet felé irányúló vonalak e német nyelvterületet négy nyelvjárás-vidékre osztják. A Stecken és Neuhaus közötti cseh sáv, a Schützenhofen- és Eisensteintől az országhatárig húzódó vonal, továbbá egy hosszabb Jechnitz-Kolleschowitz, Lubenz-Rudig, Waltsch-Pomeisl, Duppau-Maschau, Warta-Klösterle, Schlackenwerth-Joachimsthal, Lichtenstadt-Abertham, Neudek-Bärringen, Schönlind-Frühbuss, Schönbach-Grasslitz között, nemkülönben az Oschitz-Liebenau, Wartenberg-Reichenberg, Grottau-Kratzau közötti harmadik vonal négy szeletre osztja a területet, melyek közűl a déli a bajor osztrák, a nyugati a keleti frank, az éjszaknyugati és részben az éjszaki is a felső szász, az éjszakon, keleten és délkeleten lévő szétdarabolt rész pedig a sziléziai nyelvjárásokhoz csatlakozik. Területre és a lakosság számára nézve is egymással majdnem egyenlő a keleti frank, meg a felső szász, ép így a sziléziai a bajor-osztrákkal; az egész német nyelvterületnek pedig mintegy két hatoda a keleti frankra, ugyanennyi a felső szászra, egy-egy hatoda pedig a sziléziaira és a bajor-osztrákra esik.

A felső szász terület Graslitztól az Érczhegység és a Lausitzi hegység hoszszában Grottau környékeig terjed s Klösterle táján hirtelen kiszélesedvén, az Eger és az Elbe csehországi alsó partvidékét, továbbá a Biela és a Polzen folyamvidékét foglalja magában. A sziléziai a Jeschken hegynél kezdődik; területe az Óriás- és az Adler-hegységen át húzódik s magába zárja még az imént körűlírt Landskron és Stecken melletti darabokat. (Az ú. n. „Schönhengstler Ländchen” csehországi felét és az iglaui nyelvsziget éjszaki részét.) A bajor-osztrák területre esik a neubystritzi vidék, az ország déli széle, a felső Moldava völgye, nemkülönben a Cseh-erdő keleti lejtője. Végűl a keleti frank (vagy „nordgaui”) hosszú, de keskeny sávban terjed Eisensteintől a Tscherchow hegyig, a klentschi nyelvszoros mögött pedig, a hol a cseh-szláv terület majdnem a határig nyomúl előre, még egy éjszaknak mind jobban tágúló vidéket, a Mies, Tepl és a középső Eger vidékét foglalja magába s fölhatol az Érczhegység mentén, a melyből csak keskeny szalagot hagy annak legmagasb gerinczén a sziléziai számára. E nyelvjárások ketteje határozottan a középnémet nyelvtörzshöz tartozik; ezek a felső szász és a sziléziai; a szóközépi és szóvégi p még az alnémet fokon van bennük, míg a felnémet nyelvjárásokban már pf lett belőle. A felnémet nyelvtörzshöz tartoznak ellenben a déli bajor-osztrák nyelvjárások; középnémet, de a tiszta felnémethez való közeledést mutat már végűl a keleti frank (nordgaui).

E tájszólásokat Csehországban csak bizonyos fentartással lehet szabatosan elhatárolni. A hol két nyelvjárás egymással érintkezik, mindenütt lassú átmenetet látunk az egyiktől a másikhoz s ilyen átmeneti tájszólások öve van köztük. Valamely nyelvjárás typusát különben is mindig annak a középtáján kell keresni. Így a nodrgauira nézve az egerlandi a legtörzsökösebb; a felső szásznak legtisztább alakját meg a Teplitz és Tetschen közti Adler-hegységben hallani, a bajor-osztrák területnek pedig Krumau környékétől Gratzenig van a legjellemzőbb vidéke.

A felső szász nyelvjárást a szűk ejtésű magánhangzók jellemzik. Kettős magánhangzója csak kevés van: ei, au s egy másodlagos ou, továbbá egy gyenge i-vel toldott e (éi); de ezek az egyszerű magánhangzók nagy többsége mögött feltűnően háttérbe szorúlnak. Az egyszerűek közt pedig az a, e és i, tehát a magas hangok az uralkodók. Ez által e nyelvjárás bizonyos élénkséget, fürgeséget nyer, a mi jól illik ez iparűző szorgalmas népesség eleven, serénykedő jelleméhez. Az épen maradt előtagok mellett lekopott szóvégek jambusi lejtést adnak e nyelvjárásnak. Az ei helyett ejtett hangok szerint, a mennyiben az t. i. régi ei-nek felel meg, e nyelvjárási terület három fő vidékre oszlik a szerint, a mint a, e, vagy éi pótolja. Az első hang a tulajdonképeni Érczhegységben Graslitztól Katharinabergig, innen pedig Brüxön át a nyelvhatárig s attól nyugatra otthonos. Ez a jellemző a hangú ejtés a frank, még pedig első sorban a vogtlandi nyelvjárástól a tulajdonképi (tiszta) felső szászhoz mintegy átmenetűl szolgál, miért is az imént körűlírt területet átmenetinek lehet venni. A felső Érczhegység mentén honos tájszólás, minthogy benne au, ä, e és gyakran r előtti o helyett is tiszta a hallható, valósággal dúskál az a hangban. A mint a hegységből a síkföldre szállunk alá, az a bősége is csökken, jóllehet még a saazi vidéken is elég az a hang.

Itt, kivált a félig városias beszédben a tájszólás már közelebb jár az irodalmi nyelvhez, mely különben maga sem egyéb a felső szásznak egy árnyalatánál. A hegységben hallható gieh~, schie~, gruss, stb. helyébe geh~, schee~, gross lép. Hangtanilag minden lényegesb eltérés nélkűl uralkodik Graslitztól Katharinabergig a hegyvidéki tájszólás, az utóbbi közelében azonban mély bevágás, valóságos néprajzi határvonal, szeli át a területet. Sebastiansbergtől, Kommotautól és Postelbergtől nyugatra a när (ner, nar, na, no = nur), Katharinabergtől és Brüxtől keletre pedig az ock ejtésű népesség lakik. Ez az ock, ocke az ismertető jele az igazi felső szásznak és sziléziainak; a meddig a när és ennek kopottabb alakjai hallhatók, ott még kissé a frank és bajor beszédmód felé hajlik a nyelvjárás.

Ha Görkau és Brüx felől Teplitz vidékére megyünk, többé már nem azt halljuk, hogy drhame bei d’n Klanen (otthon a kicsikéknél), hanem ezt: derheeme bei Kleenen. Ezzel az e-vel találkozunk innentől egész Aussigon, Bensenen át föl Schönlindéig. Böhmisch-Kamnitzig még az a is megáll régi au helyében. De az Elbe kilépésétől Kreibitzig már och, Oge, Trom hallható auch, Auge, Traum helyett. A Polzen folyó s ennek torkolatán túl az Elbe még néhány más hangra nézve is határúl tekinthető; nyugatra még nain naie hairigheFrainde,keletre ellenben már noin noie hoirighe Frainde (kilencz új, idei barát) járja. Amott a nyújtott e is tiszta marad, bárminő hang helyett áll is, emitt ellenben gyakran jár utána ejtett i-vel (ei, vagy ej), még régi ei helyén is, habár épen nem szabályszerűen.

Egyes, szűkebb területre szorítkozó tájszólások még e sokféleségen belűl is kiválnak sajátszerűségeikkel. Így Tetschen környékén d-t ejtenek g helyett, mint a hogyan a gyermekek selypíteni szokták. A fröjte, söjte alakok is csak itt hallhatók; egyebütt helyettük frote, sote, vagy Windisch-Kamnitzban és környékén frorte, sorte járja („fragte”, „sagte” helyett). Míg itt a g hang j, i és e átmeneti ejtéseken keresztűl r-ré lett, addig az utóbbi hang Peterswalde- és Alt-Ohlischban két magánhangzó közötti d-ből alakúlt, így pl.: niera, Klera, Lara = nieder, Kleider, Leder. Rosendorfban és környékén gyakori az a helyettu u: suat (sagte), wua (war), pua (paar); Schönlindében meg az i helyett ö: Böld (Bild), wöld (wild), stb. Gyakori és több tájszólásban előkerűl a szóközépi r kihagyása is: Pfad (Pferd).

A felső szász terület harmadik része, a Lobositztól Böhmisch-Leipán és Zwickaun át föl Rumburgig s keletre közel a Jeschkenig terjedő, majdnem szabályszerűen ei (ej)-t mond régi ei helyébe s a zwickau-hirschbergi vonaltól kezdve már a felső szászban különben élő nem fordúló ai hangot is hallatja nyújtott a (= irodalmi e = régi ë) helyett: raicht, schlaicht (recht, schlecht), stb. Ez az egész vonal tehát a sziléziai nyelvjáráshoz átmenetűl szolgáló tájszólások sorozatának vehető.

Nem valami fölöttébb eltérő a felső szásztól a sziléziai nyelvjárás. Még a legfelötlőbb különbség a kettős magánhangzók nagyobb számában, valamint abban mutatkozik, hogy gyakrabban használ ilyeneket más felnémet hangok helyén, mint az előbbi nyelvjárás. A sziléziai általában valamivel terpedtebb, kényelmesebb ejtésű, de másfelől mégis hirtelen, nyugtalan és serény lelkületre is vall. Ennek a Jeschken hegytől egész Iglau felé nyúló, de meglehetősen keskeny nyelvterületnek a két szélső szárnyán ismét átmeneti tájszólásokkal találkozunk. A Jeschken és Iser vidékébe még felső szász elemek keverednek a nyugati szomszédságból, míg az iglaui nyelvszigetnek Csehország felé eső része már észrevehetően közeledik déli szomszédjához, a bajor-osztrák nyelvjáráshoz. Az e két szélső vidék közt lakó népesség (két-három helyi tájszólást kivéve) a tiszta sziléziai nyelvjárást beszéli. Ez ismét több tájszólási csoportot foglal magába, úgy mint a tulajdonkénti Óriás-hegységét Rochlitztól Wekelsdorfig és Starkstadtig, a Falken- és Adler-hegységét Giesshübeltől Grulichig és a „Schönhengstler-Gau” csehországi felének tájszólását Lichwe-Landskrontól Dittersbach-Brünnlitzig. Az egész sziléziai nyelvjárás-területen belűl ilyenformán öt megkülönböztethető tájejtési változat van, melyek észrevehetőleg eltérnek egymástól a kicsinyítő alakjaikban. A Jeschken- és Iser-hegység vidékén e kicsinyítő képző egyes és többes számban –l, illetőleg –ln, a mi még felső szász örökség; az Óriás-, a Falken- és Adler-hegységben –la, a többesben –lan; a Schönhengstler Gau csehországi részében –la, a többesbenlich, az iglaui nyelvsziget éjszaki felében pedig –al,l, a többesben – la. Az Óriás-, Falken- és Adler-hegységben a szóvégi –en rendesen –a-vá válik, ami másutt szabályszerű –n (–en)-nél csak orrhangok után fordúl elő.A két középső-csoport megkülönböztetői ama hangok, melyek a régi i-ből származott e helyébe lépnek; az Óriás-hegység e helyett csak a-t és e-t ismer, a Falken- és Adler-hegység ellenben (nemkülönben a Jeschken- és Iser-hegység tájszólásainak csoportja is) még egy harmadik hangot is, az ai-t. Másfelől az éjszak-iglauiban ez a, a mely különben a sziléziaiban (és a felső szászban) közönséges, teljesen hiányzik, minthogy itt a délnémet e lép föl a maga különféle ejtései szerint. Mind az öt csoporton belűl a csekély különbségek jellemezte tájszólási változatok közűl egyesek ismét felötlőbb sajátszerű vonásokkal is bírnak. Így példáúl a Jeschken-Iser-vidék csoportjába tartozó Buschullersdorfban – igaz, már csak idősb emberek szájából – l helyett u hallható.

Reichenberg tájszólása elől j-sített magánhangzóival tűnik föl: ie (Ei), giälichn (jählings), stb. Mutatványúl álljon itt belőle e régi népdalocska, melyet az ú. n. halálkihordásnál énekelnek:

Mei, liewr Mei, Beschier uns Kas und Ei, Eine gude Bottrmecke, Dass mr könn de Kuchn kleckn! Schie Haus, schie Haus, Guckt eine schiene Jumpfr ’raus, Wörd sich wull bedenkn, Wörd uns wull wos schenkn, E1 Schouk, zwee Schouk, Hundert Göldn drönne. ’n Tud hàbm–mr ausgetriebn, ’n Summer brenge mr wieder; ’n Mei steckn mr ei de Aren, Dass mr reich und selig war’en.

(Május, édes május, Sajtot, tojást adj nekünk, S jó vajat hozzája, Hogy kalácsot süthessünk! Szép ház, szép a tája, De még szebb a lánya, Magát csak meggondolja, Ránk is lesz csak tán gondja: Egy czipőt, két czipőt, Benne vagy száz pengőt. A halált im kikergettük, A nyarat meg bevezettük; Májfát tűztünk a vetésbe, Hogy bő legyen a termése.)

A rochlitzi tájszólás az e terjedt ejtésével, a kicsinyítő képző kettős alakjával (–ch–l = chen és lein, v. ö. a windisch-kamnitzi és sernstadti tájszólások ugyanily képzésével) és a szókincsével is felső szász nyelvjárásnak mutatja magát, a mely, mint ilyen, tehát nyelvsziget a sziléziai terület közepette.

Rochlitztól délkelet felé kezdődik a valódi sziléziai nyelvjárás. Itt megint megkülönböztethető a magas hegység tájszólása a sík földétől. A Falken-hegységben Braunaunak, mint a legnevezetesb helynek a tájszólása az uralkodó.

A „Braunauer Ländchen”-ből, melyet némelyek már az alább következő tájszólás vidékéhez számítanak, a kiszögellő cseh terűlet miatt a nyelvhatár az országon kivűl vezet porosz Szilézián át az Adler-hegységhez, melynek nyelvjárásai gyakori ai hangjuk miatt a Jeschken-Iser-vidék tájszólás-csoportjaihoz állnak közelebb. Egyébiránt azonban egész Grulichig a nyelvjárás tiszta sziléziai. Pl.:

Summ’rkerwla, fliegh aus, Dei~ Hoisla briht aus! De Kendlan missa fasta, ’s Brud leit ei’m kàsta; ’s Blut loift aus d’r Renne Die Kendlan lieghez drenne – Flieghe weit ei’s Lànd!

(Cserebogár, szállj ki, Ég a házad, szállj ki! Bőjtölnek a fiaid; Fiókban van a kenyér; Csatornából foly a vér, Gyermekeid benne, – Szállj ki messze, messze!)

Az Adler-hegység tájszólásában, mint szülőfölde nyelvén, írta meg Brinke Jeromos (szül. a Rokitnitz melletti Tanndorfban, 1800-ban, megh. 1880-ban) költeményeit. Parasztszülők gyermeke volt s elemi iskolai ismereteit csupán magánszorgalommal egészítette ki a német remekírók olvasása által. Nyílt modorú határozott föllépése megszerezte neki földjeinek bizalmát, a kik közt 14 éven át viselte a községi előljáró tisztét, kis gazdasága kezelésén kivűl a takács mesterséget folytatva. Többnyire alkalmi költeményein kivűl említendők az „Alte und neue Zeit”, „Tanzunterhaltung im Stadtsalon”, „Ein Landbursch das erstemal im städtischen Theater”, „Ein Gebirgsmann in Prag” és „Brinkes Testament”.

Külön álló a Landskrontól nyugatra honos tájszólás. Ebben ugyanis nincs meg az age összevonása, melylyel már a felső szászban találkoztunk s a mi az egész sziléziai területen is előfordúl (soon, seen, sojn, vagy sejn = sagen; Hilbetenben: sogn), továbbá csakis itt kerűl elő a szókincsben egész sor sajátszerű bajor szólásmód, a mi azt engedi következtetni, hogy itt a bajor nyelvjárás behatása érvényesűlt.

A „Schönhengstler Gau” csehországi fele egyéb sziléziai tájszólásokhoz képest magánhangzóinak még túlzóbb csoportosításával válik ki, a mely tekintetben még a reichenbergi tájszóláson is túl lesz. Ilyenek: wei (wie), Huitla (Hütlein), Diörfla (Dörflein), Kiou (Kuh). E tájszólásnak már kisebb mutatványaiból is kitünik e sajátszerűsége, így pl. az alábbi dalocskákból, mely a Leitomischl melletti Johnsdorfból való:

Moadla, màch ’s Thürla ziou, ’s kumma Soldà’n, Hobm schwoa’za Kapplich off, Wej de Krowà’n. Moadla, schneid dich net, steich dich net, s Messerla eit geschliffn; – ’s Moadla hot Gald in’n Sàck Eich ho ’s drgriffm. Wenn–m’r war’n Soldàdn sei~, War’n m’r lustigh reitn, War’n m’r gruine Röcklich trogn Un Sabl a~ d~r Seitn.

(Lányka, tedd be az ajtót, Katonákat látok, Fekete sapkát viselnek, Akár a horvátok. Lányka, meg ne vágd magad, Éles a kés pengéje; Kitapintám, hogy pénz van A lánynak a zsebébe. Ha majd katonák leszünk, Hetykén, vigan nyargalunk, Zöld kabátot viselünk S kard veri az oldalunk.)

E német vidék déli végétől jó messzire esik a legközelebbi is, az iglaui nyelvsziget éjszaki része. Nem csoda tehát, ha itt egészen másféle beszédet hallunk, a mely már nem tiszta sziléziai, hanem világos jeleit mutatja a szomszédos déli tájszólás behatásának. Steckenben és környékén ugyanis a sziléziai nyelvjárás már nagyon közelít az osztrákhoz. A tékozló fiúról szóló példabeszéd Schlappenz falu tájszólásán így szólna: Da Voda sigt ’n schon von olla Weitn, sei~ Herz wiard so g’rührt vor Lad, er rennt eahm z’gegn, follt eahm um an Hols und busslt’n o’. Da Suh~ mant ejtzan: „Voda r ih hob me vagong wida ’n Himml und vor Enk, i bin net mehr werth, enka Suh~ z’ hass.” Olla~ da Voda losst’n gar net ausredn und sogt zu sein Knechtn: „G’schwind, breangts ma das beste Klad und zeagts eahm ’s à~, thout an Ring ànsei~ Hand und Schouch on seine Fuss, breingts ah ’s Mostkälbal her und steicht es o’, den d’r mei~ Suh~ wàr toud und is ejtzen wiada lebente wor’n, er wà valoua’n und is wieda g’funna wor’n….”

A Csehország szélével szomszédos terület német részén, Neubystritz vidékén már határozottan bajor-osztrák nyelvjárásban találunk, a mely innentől kezdve az ország egész déli részében föl Hartmanitzon túlig s még egy közeli nyelvszigeten (a budweisin) is uralkodik, kivéve a Platz-Suchenthal melletti kis hézagot, a hol a cseh-szláv nyelv keskeny nyúlványban Alsó-Ausztriába nyomúl be. A bajor-osztrák nyelvjárást az eddig tárgyalt kettővel szemben igen határozottan jellemezhetni. Fő typusában e nyelvjárás többnyire alászálló hangsulyú (’ ) kettős magánhangzókat mutat, melyek a „Jodler” megannyi csiráinak tekinthetők, s egyáltalán okai a beszéd bizonyos vontatottságának. Egyébiránt e kettős magánhangzók száma nem mondható sem soknak, sem kevésnek; úgy ezekben, mint az egyszerű magánhangzók terén jóformán teljes egyensulyra jutnak egymással a magas (nyilt) és a mély hangok. A szóvégi nyilt a a többi tájszólás félig elmosódott a-jával szemben, valamint az ea, ia, oa, és ua kettős hangok e nyelvjárásnak bizonyos derűltséget kölcsönöznek, a mi igen jól illik a vele élő néptörzs vidám lelkületéhez. Magánhangzókban való bősége és sok lágy mássalhangzója pedig dalolhatóságának kedvez. A bajor-osztrák nyelvjárás már inkább trochaeusi lejtésű.

Neubystritz körűli keleti szárnyán még némi sziléziai hatás (e helyett ej s más hasonló) érezhető rajta. A Neuhaus melletti dieblingi fiatal férj gúnyolódó dala még így hangzik: „Du olde Rumbumbl, – Du olde Lotern, – I hob di nur g’heirot – Zum Hejfa ausshern”(Te vén csoroszlya, te vén szatyor, csak azért vettelek el, hogy a fazekakat kisúrold).

Sajátszerű e csoportban a Königseck melletti Tieberschlag tájszólása. Ebben a tiszta osztrák ua helyett az ui s oa helyett gyakran oi, továbbá an helyében ou~ járja, pl. Schui’ (Schuh), zu (zu), Bui (Bube), hoiss (heiss), kloi~ (klein), woiss (ich weiss), Hou~ (Hahn), i kou~ (kann).

Egész tisztán Gratzentől kezdve lép föl a bajor-osztrák nyelvjárás, de mégis két fokozat különböztetendő meg benne. A városiak „fínomabban” akarnak beszélni s a régi ei helyében a bécsi (alsó-ausztriai) a hangot ejtik, még a falusi helyesebben oa-t mond. Amannál: want da klane Bua, emennél: da kloa~ Bua woant (a kis fiú sír). E terület átlagos beszédmódja azonban egészben olyan, mint az osztrák nyelvjárás széltében köröskörűl.

Határozottabban jellemezhetők e délnyugati vonalon a határszél egyes tájszólásai. Így Oberplanban orrhangok előtt az a hang o-, vagy àu~-vá, az e pedig ei~ (ai~)-vé változik.

A Prachatitz körűli tájszólásnak a kicsinyítő képző l-jének magánhangzóvá enyhítése rendkivűli lágyságot kölcsönöz. Pl.:

Ba mein Diarnei ihr’n Fensta Scheint neamals kàa~ Sunn, Geht kàa~ Landstràssn vüar, Nea~ r a Steigei in d’ Krumm;

Awa drinn in ihr’n Stübei Is ’s so hübsch und so fei~, Dass ’s mi~ ziemt, i möcht áll’ bei’, Jà, àllabei drinn sei~.

(A rózsám ablakára Soh’ se süt a napfény, Országút sem visz arra, Csak egy görbe ösvény.

De benn a szobájába’ Oly szép, oly jó lenni, Vajha soh’ se kellene Onnan el is menni.)

Winterbergtől Hartmanitzig a tájszólás alsó-bajor elemek (eu helyetti ui, szókezdő r helyett hr) mellett már olyan jelenségeket is mutat, a melyek a nordgaui nyelvjárásnak az erdőségen innenre és túlra való előnyomúlását árúlják el. E tájszólás tehát már átmenet eme nyelvjáráshoz. Itt már így üdvözlik az új esztendőt:

Brüadrl, nuis Gohr, nuis Gohr! ’s Christkindl liegt im g’röss’tn Hor. Longs Löbm, longs Löbm Und an Beidl vul Göld danöbm Und an schein Màu~ danöbm Und a hrächts Wei danöbm Und hübsch vül Schläg danöbm Und àll ma~ Liab danöbm!

(Testvér, boldog új évet, új évet! A kis Jézus kender-almon fekszik. Hosszú éltet, hosszú éltet S hozzá pénzt egy erszénynyel, Meg egy szép férjet, Meg egy szép feleséget, Meg jó sok ütleget S mindezekhez az én szeretetemet!)

Brinke Jeromos. Fénykép után, Hecht Vilmostól.

Hartmanitztől nem igen messze van Eisenstein, s már ott újabb tájszólással találkozunk, mely Csehország német nyelvterületének negyedik nyelvjárás-csoportjához, a nordgaui vagy keleti frankhoz vezet bennünket.

Ez a nordgaui terpedt, nehézkes, magánhangzókban bővelkedő s lágy nyelvjárás; mindenekelőtt a hangsulyos szótagoknak az irodalmi nyelvben szokott mértéken jóval túlmenő elnyújtását kedveli, ellenben a hangsulytalan szókat és szótagokat nagyon elharapja, sőt egészen el is ejti. A szóvégi n és r majdnem mindig tompa s mintegy félig ejtett magánhangzói végződésbe oldódik fel. Jellemző valamennyi régi hosszú magánhangzónak és diphthongusnak csupa kettőshangzóval való helyettesítése, minők az àu, äi; ài; ei, vagy öi; ou hosszú a és o, ä és e, régi ei, ie és üe, uo helyett. A hangsulytalan e-nek minden képző-szótagban való elejtése által e nyelvjárás igen sok sulyos szótagra tesz szert (a miben a terhes munkát végző földmíves nép jellemző beszédmódja nyilvánúl) s az imént használt rhythmikus jelzésmód mellett maradva, azt mondhatni, hogy spondaeusi méretű. Ezen a vontatott hangzású nyelven énekli az egerlandi legény e nyelvjárás góczpontjában a Da schmol’ Rài~ czímű kedvelt honi dalát. (L. az 555. lapon.)

Az egerlandi tájszólás részesűl valamennyi cseh-német nyelvjárás közűl a legtöbb irodalmi feldolgozásban. Legjobban behatolt szellemébe dr. Lorenz J. J. (1807–1860); újabban pedig Zedwitz-Liebenstein Kelemen gróf (szül. 1814.) adott ki néhány kis kötetnyi, ezzel a nyelvjárással írt költeményt

Általán véve e nyelvjárás csak a felső Eger-völgyben, le Elbogenig honos. Délkeletre és délre tőle oly tájszólások vannak, melyek az orrhangok és kapcsolt r előtti magánhangzók használatában eltérnek. Sandautól kezdve az egerlandi hangokat valamivel tompábban ejtik: ài~, àa~és ea~ helyett ui~, ua~ és ia~ hallható. Az egerlandi ah da Màa~ wàint, seahnt a si nàu dahàam (a férfi is sir, ha haza vágyódik) Tepl, Mies, Staab és Bischofteinitz környékén így hangzik: Da Mua~ wuint, siahnt a si’ nàu dahuam. Plantól le Hostauig az egerlandi Gearschtn-, Heraz-ból Garschtn és Harz lesz. Tepltől Neumarktig ir és ür helyett är az általános s dürre Birken (száraz nyirfák) helyett därr Bärkn-t ejtenek, de azért or helyett ar mellett mégis gyakoribb az or, mint a hogy Tuschkautól Staab és Bischoftenitzig is előfordúl. De már Plantól a Pfraumbergen át s tovább lefelé sorgt helyett sargt, moregn helyett margn, Korb helyett Karr hallható, mígSandautól Karlsbadige szavak ejtése surgt, murgn, Kuar’.E csoportokból egyes tájszólások még különösebben is eltérnek a velük tőszomszédosoktól. A Tachau körűli a magas au és kettőshangzókat kedveli, melyek helyett másutt àu, ou és äi hallhatók.

A ronsbergi tájszólás nem ismeri orrhangok előtt az àa~-t, csak az o~-t, pl.: Mo~, davo~, Bo~, holott általánosabb a Moa~, davoa~, Boa~ (Mann, davon, Bein). A chotieschaui uradalomban a hosszú és rövid magánhangzó közötti d ( irodalmi német d és t) r-ré lágyúl; e jelenséggel már a felső szász nelvjárásban is találkoztunk. A littitzi legény pl. így énekel:

Bàl gros’ i’ a’m Ácka, Bàl wiera a’m Rui~; Bàl how i a Màidrl, Bàl bin i alui~.

Wos hülft mia’ ma~ Gros’n, Wenn d’ Sichl necks schneid’t – Wos hülft mia r a Màidrl, Wenn ’s nea~t ba mia bleitt?

(Hol a réten kaszálok, Hol a mesgyét járom; Ha ma van is szeretőm, Holnap már nincs párom.

Nem jól megy a kaszálás, Ha a sarlóm tompa; Mit ér, hogy van szeretőm, Ha meg elhágy nyomba’?)

Az aschi tájszólást e helyetti terpedt ä hang jellemzi: Läbm, Läda, stb. Leben, Leder helyett.

E tájszólás-csoport területén két nyelvsziget van, a melyekbe érczhegységi bányászok révén felső-szász nyelvjárás kerűlt, mint ennek már alighanem kiveszőfélen lévő nyomai még világosan elárúlják. A Schlaggenwald körűli bányavárosok vidéke (kivált Lauerbach) és Mies városa a nordgaui ài (régi ei) helyett a-t s az előbbi szóközépi és szóvégi pf helyett részben pp-t is mutat, holott az utóbbi e pp-t már pf ellenében elvesztette, az a azonban itt még általánosabb, mint amott.

E két jellemző sajátságot még szívósabban őrzik a felső szász területtel tőszomszédos éjszaki és keleti határszélek, de azzal a különbséggel, hogy a külső öv (Neudecktől Schlackeuwerthig, Waltsch és Jechnitz) még mind a kettőt, a belső azonban (Bleistadt, Karlsbad, Petschau, Theusing, Manetin) már csak a pp-t mutatja (de ezt szabályszerűen), míg az a-t már nem. Az egyebütt hallható à és e, meg i és ü helyett pedig mind a két övben meglehetősen elterjedt az r előtt a nyilt (szinte rikácsoló) a,ä. Ez átmeneti vidékről való példaképen e pár sorocskát idézzük:

Ham soll i gäih~, Dàu soll i bleibm, Meina Mutta soll i d’ Erdäppl reibm. Ham gäih i net, Dàu bleiw i net, ’s sänn meine Ferud d’ Erdäppl net.

(Haza menjek? Itt lebzseljek? Anyámnak otthon krumplit reszeljek? Haza nem vágyom, Itt sincs maradásom, A krumplireszelésben kedvem nem találom.

Helyi jellegűek e nagyobb számú tájszólások sorában pl. a neudecki, melyben a felső szász a lép i-ből lett e helyébe s minden r elnémúl más mássalhangzó előtt, vagy a szó végén (pl. Duscht, Ha~z, wà’ = Durst, Harz, war), a jechnitzi, melyben a szókezdő pf-ből gf lesz (pl. Gfär, Gfund, Gfingstn = Pferd, Pfund, Pfingsten), és a waltschi, meg a schelesi, melyek e hangváltozást szintén ismerik s e mellett még a szókezdeten kivűl az l-t is i-vé, vagy majdnem i hangú e-vé változtatják (pl. Schui, Stui, Woid, koid, stb. Schule, Stuhl, Wald, kalt). Jechnitzben a nordgaui öi (= régi ie) helyébe is nyilt äi lép.

Mint éjszakon és éjszakkeleten, úgy délen is átmeneti tájszólás csatlakozik a nordgaui nyelvjárás területéhez a Wassersuppentól Eisensteinig terjedő szeleten, még pedig a bajor-osztrák nyelvjáráshoz vezető átmenet. Itt mentűl délebbre megyünk, annál sűrűbben hallható a nordgaui öi és ou (régi ie, üe – uo) kettőshangzók mellett, melyek némelyike azonban még megmarad, a bajorban helyettük használt ia és ua (Löid [Licht], wöi, Bou’, Groubm mellett már Diab, Lieb, Juada, Schual is), ép így a régi hosszú a, o és e, ä, ö helyett álló àu és äi mellett a bajor a, o– o– e, ä (a) és ö; továbbá megvan itt (a bajor tájszólásnál már említett) alsó-bajor iu (eu) és ie helyett ui is.

Ez átmeneti övben sajátszerűbb színezetűek a völlmaui, prenneti és neumarki tájszólások, melyekben egyebütt hallható ei (= régi î)ä-vé válik, ellenben az au részben megmarad, részben o-vá vonódik össze. Pl.:

Ma~ Hearzl is frisch, I leg ’s ossa r a’m Tisch Und làu tuif äne grobm, O mei~ Schatz, mogst me hobm?

(A szívemet íziben Az asztalra kiteszem S mélyen belé vágatom, Szeretsze-e, hejh, galambom?)

Gareis Frigyestől



[114] Az ù ejtése az u és o hangja közt ingadozik, úgy, hogy hol az egyik, hol a másik hangot véli az ember inkább hallani.

[115] Nyugat Csehország.

[116] Nyugat Csehország, Tachau, Eger.

[117] Közép-Eger vidék.

[118] Közép Eger-vidék.

[119] Jeschken-Iser-vidék.

[120] Cseh-erdő.

[121] Cseh-erdő.

[122] Nyugati Csehország, felső Eger-vidék.

[123] Eger-vidék.

[124] Középső Eger-vidék és Érczhegység.

[125] Középső Eger-vidék, Érczhegység.

[126] Felső-Eger-vidék.

[127] Középső Eger-vidék.

[128] Érczhegység.

[129] Hegyfal Bajorországban.

[130] Klattauban.