Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Csehország története.

Csehország története.

Trenkwald József Mátyástól

Ó-kor és a Pøemyslek kora. Jireèek Hermengildtől, fordította Acsády Ignácz

Ó-kor. – Szárazföldünk közepén, Európa szívében egy teljesen kivirított százlevelű rózsához hasonlít s élesen kidomborodó földrajzi alakúlatával tökéletes egészet alkotva fekszik Csehország, melynek változatos története már kétezer esztendős.

A múltak homályából először Krisztus előtt a IV. században emelkedik ki a hercyni hegység. Már Aristoteles Arkyniának nevezi azt a közép-európai hegyvonúlatot, mely éjszakra a Dunától nyugatról keletnek tart. Ebbe az erdős hegységbe helyezi Strabo a Caesartól is jól ismert Bujämum országot, mely névben Vellejus és Tacitus Bojhämuma, a későbbi Böheim, a mai Böhmen (Csehország) visszhangzik. A hegységet, mely gyűrű alakban környezi az országot, a rómaiak idejében és egész a késő középkorig őserdők borították, melyek széles övet alkotva, fölötte járatlanok voltak s csaknem áthatolhatatlanoknak látszottak úgy, hogy Arminus teljes joggal nevezhette e földet „hercyni buvóhely”-nek.

Világosan ismerte az ország földrajzi alkatát Cosmas, Csehország első történetírója. A terjedelmes földet, írja ez a XI. században, körös-körűl hegyek övezik s az ország azt a látványt nyújtja, mintha szakadatlan hegysáncz venné körűl. És hogy milyen magas a fekvése, kitűnik abból a figyelemre méltó körűlményből, hogy külföldi folyó nem jut az országba, hanem az összes vizeket, kicsinyeket és nagyokat, melyek mind a különböző határhegyekben fakadnak, az Elbe mint főfolyam veszi föl s vezeti le az Éjszaki tengerbe.

A terület pontosan megfelelt az Elbe felső folyamterületének, mert még a VIII. században cseh szlávok lakták az Egermelléket az Eger folyó forrásaiig s a Lužnitz felső forrásterülete Witoraz várával Csehországhoz tartozott. Ellenben a reichenbergi Neisse területe az ország határain kivűl esett. Így Csehország vízrajzi tekintetben is egységes képződmény volt. A folyamterület határvonalával szabatosan összeesett az ország határa. Azt mondották, az ország a „vízválasztó”-ig, vagy minthogy a határhegységet ki- és befelé erdőség borította és a vizek választó vonala a határsáncz nyergén haladva úgy szólván ketté osztotta a határerdőt, „az erdő közepéig” terjed.

A határt – bármily különösnek gondoljuk is ma – egy kapuszerű átmetszés (pøeseka, intercisio) jelezte ahhoz az úthoz hasonlóan, mely még ma is látható a Thüringiai Erdőben. Az erdős határhegységen csak nehány kevés ponton lehetett átjutni; ezek voltak a határútak, gyalogösvények, melyek nyomait mind a mai napig láthatni a passaui és nachodi hágón a messze szétfutó árokszerű bevágásban, a melyben a gyalogjárók tévedezés nélkűl haladhattak teherhordó lovaikkal. Az aránylag leginkább járható s bizonyára legrégibb ösvény a chambi volt Taus felé nyugaton, a linzi ösvény Hohenfurt felé délen, a chlumetzi (Kulmi) hágó éjszakon, a nachodi vagy terstenitzi keleten. A többiek csak a későbbi közép-korban keletkeztek.

A terület ilyen sajátszerű alakúlatainak ismerete nélkűl érthetetlen mard az országnak nem egy történeti eseménye, minő a cimberek visszaverése, a Marbod ellen intézett római támadás meghiusúlása, Samo hatalma, sőt a közép-kori történetnek egész lefolyása.

Csehországnak legrégibb, történetileg kimutatható lakosai kelták voltak. Valószínűleg már jóval a galliai kelták nagymozgalma (Kr. e. IV. század) előtt bírták ez országot épen úgy, mint a bojok a Duna felső vidékét. Őket is bojoknak nevezték, ha ugyan e név nem bojmi-nak hangzott (mint trokmi, remi, osismi), miből az ország nevét: Bujäm-um, Bojhäm-um könnyebben le lehetne származtatni. Ezek a kelták déli Galliából szaporodtak, midőn Caesar tanúsága szerint a volcä tektosagok a hercyni erdőnek jó lakóhelyet kináló területére költöztek. Ez a mozgalom bizonyára összefügg Sigovesnek a hercyni erdős hegységbe való vonúlásával. Ha feltűnnék, hogy a volcäk gyönyörű, a Pyrenaeusok s a kemmeniai hegyvonúlat közti hazájokat Hercyniával cserélték föl, ennek magyarázatát abban kell keresnünk, hogy született ügyes aranyásók levén, a déli Csehország aranymezőiről keringő hírek és jelentések vonzhatták őket; a cseh bányászat alapos ismerői csakugyan azt állítják, hogy a Cseh Erdőben a bányászatnak maig látható nagyszerű nyomai igen régi, történet előtti aranybányászatra mutatnak.

A határsánczon, mely a cseh kelta-országot éjszakon körűlvette, Kr. e. 120 körűl megtörtek a roppant tömegekben előnyomúló cimberek hullámai. Minthogy a Csehországon való átkelést a bojok önkéntesen meg nem engedték, a cimberek pedig erőhatalommal kieszközölni nem bírták, a néptömegek keletnek fordúltak s Csehországot megkerülve a luzsiczai, sziléziai és morva síkságon át jutottak a középső Dunához.

A volcäk, kiknek neve a walch, wälsch, vlaši alakban maig fenmaradt, hercyni lakóhelyeiket még Caesar idejében (Kr. e. 50 körűl) is megtartották, ki becsületes és vitéz embereknek mondja őket. De ép oly szegények voltak, mint a germánok, kiktől ez időben sem az életmód, sem a viselet tekintetében nem különböztek, s így a németségbe való beolvadásuk már ekkor elő volt készítve.

A Kr. e. utolsó század derekán Csehország keltái ismeretlen okokból mozgolódni kezdettek. Talán a Börebistas dák fejedelem részéről fenyegetett pannoniai bojoknak mentek segítségükre s velök együtt megsemmisíttettek. A nép nagy részének mindenesetre el kellett az országból távoznia, mert Kr. e. 18 körűl Marbod foglalta el nyugatról jövő markommanjaival. De a kelták nem tűntek el teljesen Csehországból, mely ezután is megtartotta a Bujämum vagy Bojhämum nevet, a hegyek kelta elnevezései (Hercynia, Gabreta-erdő, Sudeta-erdő) Ptolemaeusig (Kr. u. II. század) fenmaradtak, valamint a fő telepek nevei is, sőt a mai szláv helynevek közűl sok szembetűnően kelte eredetre vall.

A markomannok germán nép voltak, mely már Kr. e 72-ben részt vett a rajnai germánokkal Ariovistus alatt a gallai háborúban. Vezérök Marbod, ki ifjú korában Rómában a nagy Augustus színe előtt neveltetett, eleinte a római politika eszközének látszott, mely politika oda irányúlt, hogy a birodalomnak a Dunáig előre tolt határát a germánok közötti hatalmas jó barátokkal védesse meg. Marbod az újonnan megszállt várszerű országból részint szép szóval, részint erőszakkal magához fűzte az alsó Elbe és az Odera mellett lakó törzseket, főleg a svév semnonokat, a longobardokat, a gótokat és a lugiaiakat. 70.000 gyalogból és 4.000 lovasból álló, római mintára kiképzett hadserege volt s szívesen fogadta a római kereskedőket és szökevényeket országában. Állása végűl oly tiszteletgerjesztővé lett, hogy a rómaiak, kik eleinte barátjoknak tekintették, félni kezdtek hatalmától. Hogy Marbodot megtörje, Tiberius Kr. u. 6-ban nagyszerűnek tervezett hadjáratot kezdett Bojhämum ellen. Maga Carnuntumból a Dunától éjszaknak nyomúlt előre, a Majna vize mentén pedig egy második hadsereg próbálta meg a betörést. De a hadjárat balúl végződött s Tiberius hasztalan állított sikra 12 legiót, vagyis 75.000 embernél többet. A terület nehézségei, melyeket a rómaiak vagy nem ismertek, vagy nem eléggé vettek számba, sokkal nagyobbak voltak, semhogy a két hadsereg az ország szívében egyesűlhetett volna.

Marbod ekkor hatalmának delelőjén állott s talán inkább mint valaha gondolt reá, hogy az összes germán népeket egyesítse fő hatósága alatt, hogy germán birodalmat alapítson. De a váratlan győzelem, melyet Arminius a 9. évben a rómaiakon a teutoburgi erdőben aratott, inkább gátolta, mint elősegítette ebbeli terveit. Ez okozhatta, hogy Tiberius boszúló hadjárata idején, a 14–16. évben, a germánok e legveszélyesebb napjaiban hatalma daczára tartózkodva tétlen maradt. Épen ez okozta vesztét. Arminius nyiltan ellene, a hazaárúló ellen fordúlt s a hatalmas semnonok és longobardok elszakadtak tőle. Nem sokat használt neki, hogy Arminiusnak agg nagybátyja övéivel együtt híven megmaradt mellette. Egy félig elvesztett csata után visszahúzódott országába, vagy mint Arminius gúnyosan mondá, „hercyni buvóhely”-ébe, hogy a rómaiaknál keressen segítséget. De a római segély elmaradt, sőt épen a rómaiak tudtával, kik elérkezettnek látták a pillanatot Marbod teljes megsemmisítésére, lázadt fel ellene Katwald, az ifjú gót, s nagy haderővel betört Bojhämumba. Az ország hatalmasait megnyerte magának s nagyobb fáradság nélkűl kezébe kerítette Marbod királyi városát, a közelében lévő várral, valamint a benne fölhalmozott kincsekkel együtt. Marbod a határerdőn át a római Noricumba menekűlt s Ravennába belebbeztetett, hol még 18 évig élt s mintegy 70 éves korában hunyt el. Milyen ellenséget vesztettek benne a rómaiak, kitűnik Tacitus következő szavaiból: „Fülöp az atheneiekre, Pyrrhus vagy Antiochus a rómaiakra nézve nem volt oly veszedelmes, mint Marbod, ki hatalmas tehetségű ember és számtalan nép ura levén, a római birodalmat épen a szomszédságból fenyegette.”

De Katwald uralma sem volt tartós Bojhämumban. Alig 12 évi uralkodás után a rómaiak felbujtására elűzte Vibilius, hermundur fejedelem, s ő is, mint Marbod, római kegyelmet volt kénytelen kérni. Ezt megkapta olyképen, hogy Forum Julii városát a távoli narbonne-i Galliában jelölték ki tartózkodó helyéűl. A két fejedelem nagy számú kiséretét a rómaiak a Morva (Marus) és a Vág (Cusus) folyók közt Vannius, quád fejedelem területén telepítették meg, hol még Ptolemaeus korában „bäm”-eknek neveztettek.

Ez időtől kezdve Bojhämum Vibilius hermundur fejedelem alatt állt, míg a szomszéd morva földön s a tót lakosságú Magyarországban Vannius quád fejedelem uralkodott; mindkettő barátságban élt a rómaiakkal. De végre köztük is viszály támadt s Vannius 51 körűl elűzetett. Mint egykor Marbod és Katwald, ő is római területre kényszerűlt menekűlni s kiséretével Pannoniába fogadtatott be. Még az I. század végén hermundur uralom alatt állt Tacitus tanúsága szerint a markomannok országa; de hogy egész ez ideig a saját népéből és pedig Marbod nemes nemzetségéből származó királyok uralkodtak volna benne, az Tacitus további állítása mellett is valószínűtlen.

A II. század második felében kitört a nagy markomann háború; a felső és a közép Duna mentén lakó összes népségek, a hermundurok, longobardok, nariskok, markomannok, jazygok fegyveres kézzel átkeltek a dunai határon s római területen követeltek lakhelyet. Háromszor (167, 170 és 174) kellett Marcus Aurelius császárnak a Dunához nyomúlnia, hogy visszaverje a rohamot, melyet kétség kivül a szlávoknak keletről nyugatra való hatolása okozott.

Ettől kezdve a Bojhämum név századokra eltűnik a történetből, míg a markomannok neve még sokáig visszhangzik. E nép teljes eltűnése előtt még egy megnyerő alak lép elő: Fritigild királyné, ki 396-ban követeket küldött Ambrus milanói püspökhöz s a keresztény vallásban tanítást kért tőle.

A markomannokat az ország birtokában szláv származású népek követik, melyeket a nyugati népek vendeknek neveztek. Az V. századnak a VI-ikba való fordúlásakor lakhelyeik az Elbéig terjedtek. Ez időben kaphatta Morvaország első szláv telepeseit, s nyílt meg a régi Bojhämum a szláv törzsek előtt. A régi népesség maradéka az új lakosságba olvadt.

A VI. század végén jelennek meg a hatalmas avarok a történelem színpadán. Fő székhelyök a magyar Dunavidék volt. Védelmök alatt terjeszkedtek a szlovének a keleti Alpesek környékén egész a bajorokig, a Dunától éjszakra pedig Cseh- és Morvaországok szlávjai csatlakoztak hozzájok. Mind e népségek sokat szenvedtek az avarok nyomasztó uralma alatt, míg végre 600 körűl ütött szabadúlásuk órája.

A szlávok olyan férfiú vezetése alatt rázták le az avar rabigát, ki meteorként tűnik föl a történet egén. Samo nevű egyszerű kalmár-ember a sennoni gallok által híressé lett Sennonae-grófságból (ma Sens Fontainebleau mellett), ki sok esztendőt töltvén a nyugati szláv országokban, e népek nyelvével, szokásaival és vágyaival megismerkedett, indította meg a fölszabadító háborút, s mikor a vállalat sikerűlt, a hálás népek reá ruházták a királyi méltóságot. Samo hatalma csakhamar nem is képzelt kiterjedést nyert. Egyik szláv törzs a másik után csatlakozott hozzá, így délen a karantán vindusok, éjszakon a szorbok a thüringiai Saale vize mentén. Az új népszövetség magva Csehország volt. De I. Dagobert frank királyban aggodalmakat keltett, hogy az avarok helyén hirtelen új hatalom támadt, mi megzavarta abbeli terveit, hogy birodalma Byzánczhoz közeledjék. Samo ugyanis urok volt a Közép-Duna mindkét partján lévő országoknak s a frank birodalom ellen foglalt állást. Csakhamar háborúra kerűlt a dolog. Dagobert hatalmas haderőt állított síkra s három osztályban nyomúlt Samo ellen, mert a frankok segítségére dél felől a longobardok is megjelentek. Nagyszerű volt a harcztér; a julii Alpesektől a Fichtel- és Érczhegységig terjedt. Az alamannok kétség kivűl a Duna mentén nyomúltak előre, míg a longobardok a karantán vindusokat foglalkoztatták. Az austrasiai fő erő Mainzból indúlt Csehországnak, hol Samo serege Wogastis-várnál (valószínűleg Togastis-vár, Taugst-vár, Tugošè, Taus a Cseh Erdőben) várta a támadást. Három napi harcz után Dagobert hada meg volt verve s egész táborának föláldozásával menekűlt (630).

Samo 658-ig, összesen 35 évig uralkodott; a monda szerint 12 szláv asszonynyal 22 fiú és 25 leánygyermeket nemzett. De halálával eltűnt az újonnan emelt hatalom, s ismét elmúlt másfél század, míg Csehországot a történetben említik.

Csehország szláv népessége több törzsből állott, melyek ugyanazon nemzethez tartozók voltak ugyan, de számra és hatalomra, szokásra és nyelvjárásra nézve több-kevésbbé különböztek egymástól. A csehek, kiknek neve az idők folyamán az egész népre (Èechové) és az egész országra (Èechy) átment, eredetileg csak a törzsek egyikét tették. Kivűlök még említtetnek: a szedliczek és luèánok az Eger, a bìlina-törzs a Biela, a pšovok törzse Pšov várával (Melnik), a lutomíriciek és deèanok hasonnevű várakkal (Leitmeritz és Tetschen) az Alsó-Elbe, a lémuzok törzse a Polzen, a chrovátok nagy kettős törzse az Elbe felső folyása mentén. Délen a dudlebek és netolicek laktak, míg éjszakon, a Watawa, Radbuza és Mies mentén élők külön törzsnevet nem viseltek.

Kezdőbetű Szent Venczel képével. A prágai cs. kir. egyetemi könyvtárban levő vyšehradi codexből (XI. század), Schmoranz Gusztávtól.

A törzs több nemzetségből állt, melyek szövetkezetekképen falusi községekben éltek s közös családi, vagy más gyűjtő nevet viseltek. Minden törzsnek egy közös, nagyobb törzseknek több vár szolgált békében központúl, veszély idején menedékhelyűl.

A Samo óta először említett fejedelem, Krok, a csehek törzsfejedelme, kinek három leánya: Kazí, Téta és Ljuboša (Libussa) volt. Halálával ez utóbbit választották fejedelemnővé. Székhelye többé nem atyai vára Krakov, hanem Chrasten vára volt, mely ettől kezdve Vyšegradnak (magas vár) neveztetett s szláv szokás szerint az országban lévő összes várak anyjának tartatott. Férjéűl Ljuboša a bìlina-törzs egy sarját. Pøemyslt választotta, a ki őse lett annak a fejedelmi és királyi családnak, mely tőle a Pøemyslek nevet nyerte a XIV. század elejéig vezette Csehország sorsát.

A Pøemyslek kora. – Az uralkodóházhoz való ragaszkodásában a nép korán a mondaszerű költészet ragyogó színeibe öltöztette a staditzi szántóvetőnek az eke szarva mellől a fejedelmi székbe történt ültetését. Azt a szántóföldet, melyen Pøemysl szántott, midőn a fejedelemnő követei megérkeztek, a mogyorófát, mely a földbe szúrt ösztökéből kinőtt, századok múltán is tisztelték s IV. Károly császár a Pøemysl-mező birtokosát nevezetes kiváltságokkal ruházta föl. A cseh törzsfejedelemség kezdő évei különben is telidestele vannak történeti mondákkal, s Csehország legrégibb története a legregényesebbek egyike.

Nagy Károlylyal ismét mozgalom indúlt az országban. Az avar háború befejeztével kezdődnek a frankok támadásai Csehország ellen. Károly legidősebb fia alatt 805-ben három hadsereg tört az országba; a mondaszerű Øip-hegy alján, ott, hol a három folyó, az Eger, Elbe és Moldva egyesűlnek, találkoztak e hadoszlopok. De eleséghiány miatt távozniok kellett az országból, melynek lakói kerűlték a nyílt mezőn való csatát. Ez időbe eshetik Csehország hűbéradó-fizetésének kezdete, s a mint a „Kaiser” nevet Caesarból, akképen származtatják a „Karl”-ból a „kral” szót, mely a cseh szlávoknál keletkezett s „király” értelemben a kelet összes népeinél elterjedt. Hogy az ország egyébiránt mily kevéssé volt meghódítva, kitűnik abból, hogy a frank hatalommal az egész IX. századon át folytak a küzdelmek, melyeknek még az sem vetett véget, hogy a nép e században megkeresztelkedett.

A kereszténység kezdetét a 845. évre teszik, midőn 14 főúr vette föl Regensburgban a keresztséget. De a kereszténység tulajdonképeni megalapítása 874-be esik, mikor Methód érsek Boøivoj fejedelmet s hitvesét, Ludmillát, Szvatopluk morva fejedelem udvarában megkeresztelte. E mellett szól a cseh egyház szilárd alapon nyugvó hagyománya, az országba átültetett Szent Kelemen-tisztelet, a szláv liturgia, valamint Cosmas krónikás tanúsága. Boøivoj ezzel függési viszonyba jutott az emelkedő Mojmarida-uradalom iránt, de ennek összeomlása után a cseh fejedelmek a frankokhoz kezdtek hajlani s ez időtől fogva az ország és művelődése a nyugatra szorúlt.

Az Altbunzlaui al-templom belseje (Szent Cosmas-Damián) Szent Venczel sírboltjával. Gurk Edének Bécsben a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtárban levő vízfestménye után.

Boøivojnak, az első keresztény fejedelemnek unokája, Venczel, kit nagyanyja Ludmilla gondos felügyelete alatt neveltek, atyja, Vratislav, halála után 928-ban lépett trónra. Békeszerető uralkodó volt. Mikor I. Henrik német király befejezve a magyarokkal folyó kilencz évi háborút, a Közép-Elbe menti szlávokat legyőzte, Csehországba betört s egészen Prága vára közelébe nyomúlt, Venczel is hűséget esküdött neki. Venczel a regensburgi püspökkel szintén személyes barátságban állt; dicséretére fölhozták, hogy a szláv egyházi nyelvben ép oly járatos, mint a latinban s műveltsége olyan, akár egy püspöké. Németbarát politikájáért sulyosan kellett lakolnia; testvérének, Boleszlónak hasonnevű várában (Altbunzlau) megölték; de a nép s a Pøemysl-család csakhamar szentjének, védőjének és patronusának nevezte.

I. Boleszló, kit e gonosztette miatt kegyetlennek neveztek, alig hogy trónra jutott, megkezdte a harczot I. Ottó császárral. A háború teljes 14 évig tartott; végre Boleszló ismét elismerte országának a birodalomtól való függését s ettől kezdve (950) Ottó híve maradt. A lechmezei csatában (955) a cseh segélyhad a császári sereg utóhada volt.

Fia és utóda, II. Boleszló, megszerzé Morvaországot s az Odera és Visztula mentén kiterjedt lengyel területet. Az alatta 973-ban újjáalapított s a mainzi érseki tartományhoz foglalt prágai püspökség Csehország mellett az új szerzeményekre is kiterjedt. A püspöki széknek ragyogó dísze volt Vojtìch (német nevén Adalbert), Szlavnik chrovát törzsfejdedelem fia, ki nagyobb hévvel, mint sikerrel, dolgozott a cseh egyház kifejlesztésén. Apostoli buzgalma végűl meghozta neki a kívánt vértanúi halált a pogány poroszok távoli földjén (997). Adalbertben nem csupán a csehek, hanem a lengyelek és magyarok is a kereszténység előharczosát, az egyház hősét tisztelték.

Az új évezredbe Csehország gyönge, de nagyratörő államúl lépett be. A nép nemzetiségbelileg egyesítve volt, mert a törzskülönbségek már kiegyenlítődtek. A nemzeti uralkodóház szilárdsága s a szigorúan monarchikus kormányforma az egyház egyesítő hatásával befejezték az ország politikai egységét.

A fejedelmi méltóság örökös volt a Pøemyslek családjában. Míg az örökösödés az idősebbség (senioratus) alapján nem rendeztetett, az uralkodó maga jelölte ki utódát s ajánlotta az ország gyűlésének fejedelműl (knez). De a senioratus az idők folyamán nagyon ártalmasnak bizonyúlt. Soha sem tudták, ki lesz az uralkodó fejedelem utóda, ha meghal; az uralkodó érezte, hogy legkevésbbé lesz az valamelyik gyermeke, mert mindig akadtak idősebb családtagok. Megtörtént, hogy a család olyan tagja jutott trónra, ki szűk viszonyok közt nőtt fel, s nem értett az ország dolgához. Az ebből támadt zavarokban az ország főurai hatalmukat öregbíteni törekedtek; míg a császárok, kiket a megerősítés joga illetett, ebből annál inkább hasznot igyekeztek húzni, mert a trónkövetelők első sorban ő náluk kerestek védelmet és támogatást. Hosszú küzdelmek után a XII. század végén az első szülöttségi örökösödés emelkedett érvényre.

A fejedelmet nagy ünnepélyekkel iktatták be székébe, egy kőszékbe, mely a prágai várban a Szent Vida templom előtti szabad téren a fejedelmi palota udvarán állt. A megerősítés joga a császárt illette, ki a már beiktatott fejedelemnek, midőn az ebből a czélból személyesen megjelen tudvarában, a zászlót ünnepélyesen átadta.

I. Pøemysl Ottokár síremléke a prágai St. Vitus templomban. Siegl Károlytól

A német népeknél sajátos királyság először (a XI. és XII. században) mint személyes, a XIII. századtól kezdve mint állandó méltóság jutott el Csehországba, de már abban az alakban, melyet a kereszténység hatása alatt nyert. A XI. században két fejedelem kapta a pápától a kitűntetést, hogy mitrát viselhet; ezek II. Spytignev és II. Vratislav voltak. De Vratislavot a császár és a birodalom iránti érdemeiért (1086) a korona adományozásával is kitűntették. Második király a XII. században II. Ulászló volt, ki hasonló okból kapta (1158) a császártól a királyi koronát. A királyi méltóságot végleg és ünnepélyesen az apostoli szék adományozta (1204) a Pøemysl családbeli uralkodóknak, s ettől kezdve az ország mindig királyság maradt.

A fejedelmi család tagjai, ha vagy nem lettek uralkodók, vagy a meddig trónra nem jutottak, bizonyos országrészek fejedelmi haszonvételeinek részökre való átengedéséből nyertek ellátást. Kivált Morvaország, mely Csehországgal egy egészet alkotott, szolgált ily adományúl, míg őrgrófsággá nem lett. De a fejedelem mindenkor feje maradt nem csupán az uralkodó családnak, hanem az egész országnak is, és épen a morva részek fejedelmeinek állt legfőbb érdekökben, hogy fentartsák Csehországgal az összeköttetést, mert az idősebbségi trónöröklés mindig megadta nekik a cseh trónra való jutás lehetőségét.

Míg a kereszténység előtti korszakban a fejedelem a népnek nemcsak uralkodója, hanem legfőbb papja is volt, ez a viszony a kereszténység elfogadásával oda módosúlt, hogy a fejedelmi hatalom az egyháztól nyerte fölavatását, viselői pedig az egyház védnökei lettek.

A törvényhozó hatalom, valamint a hadüzenet és a békekötés joga is a fejedelmet a nép képviselőivel egyetemben illette. A fejedelem bírói hatalma kevésbbé a törvénytételben és itélésben, melyek a rendes biróságok jogköréhez tartoztak, mint inkább általában a jogállapot védelmében, a közbéke fentartásában, az itéletek végrehajtásában, a kegyelem gyakorlásában nyilvánúlt.

Az ország egyeteme az országos képviseletben találta megtestesűlését. A meddig a történeti emlékek visszanyúlnak, mindig ott van a fejedelem mellett az országgyűlés (snìm) mint időnként összegyűlő testület. Az országgyűlésnek fentartott legkiválóbb ügyek közé tartoztak a fejedelem beiktatása, az országos püspök választása, a határon túl terjedő hadi vállalatok jóváhagyása, köztörvények alkotása, fekvő birtok iránti perek elintézése, a felség- vagy hazaárúlás bűntényeiben való itélethozatal. A gyűlés helye rendszerint Prága vára vagy Vyšegrád, néha a fejedelem valamelyik vidéki várkastélya volt.

Az országgyűlésen nyilvánúlt a rangkülönbség a nemesség közt, mely ketté oszlott; volt fő (lachové, páni) és alsó (vládyky) nemesség. Az országgyűlésben való részvétel joga a földbirtoktól függött. A fejedelem első és legelőkelőbb tanácsosai az országos kmétek bizonyára a régibb korszak törzsfőnökeinek ivadékai voltak, de nem alkottak külön testületet.

Állami okíratok hitelességéhez csupán az országos pecsétre volt szükség, melyre Szent Venczelnek, az ország védszentjének képe volt vésve. A XIII. századi pecsét a védszentet trónszerű széken ülve, jobbjában lobogó zászlócskával ellátott dárdát tartva, balját sasos paizsra támasztva tűnteti föl. Az országos pecséttől különbözött a fejedelemszemélyes pecsétje; ámbár azon is ott volt a védszent képe és körírása. Az ország czímere eredetileg, talán már Venczel kora óta, ezüst mezőben emelkedő fekete sast mutatott. Az ezüst, két farkú oroszlánt vörös mezőben csak II. Pøemysl Ottokár kezdte használni, ki e képet először mint morva őrgróf saját pecsétjébe vetet föl. Az ország zászlajában is kifejezést nyert a Szent Venczel iránti tisztelet; a szentnek egyszerű dárdáját palladiumúl talán már a XI. században magukkal vitték a háborúba, de 1126 óta e dárdán volt Szent Adalbert zászlócskája is. E hadi zászlót abban a hadcsapatban vitték, melynek parancsnoka a prágai vár grófja volt.

Az ország jövedelmei a fejedelem jószágainak bevételeiből, az úgy nevezett békeadóból (mír), a határvámból, az útvámból, a vásár- és erdőilletékből, az arany- és ezüstbányászat dús jövedelméből, a zsidó-adóból, a pénzverésből, birságokból, elkobzott javakból s végűl a lengyel-adóból állt. Ezekből fedezték a fejedelem és az ország kiadásait s a birodalmi hűbéradót. Az országos közterhek közé tartoztak a hadi szolgálat az ország határain belől, a várak építése, fentartása és őrzése, a hídépítés, az ország kapuinak és ösvényeinek őrzése; udvari szolgálat volt a fuvar, a szállásra való kiséret, élelmi szerek szállítása.

Állandó udvari tisztségek voltak a kamarás, asztalnok, kapitány, pohárnok, kardhozó, vadászmester, udvarmester (vladaø) és udvarbíró (sudí), kanczellár, udvari íródeák (pisaø) méltóságai. A nádorság Csehországban nem gyökerezhetett meg; mindössze két nádor említtetik a XI. században.

Az ország župákra (vármegyékre) oszlott, melyek a régi törzs-kerületekből alakúltak. Minden župának megvolt a fő helye, a župa-vár (grad) külső várral (podgradie), melyben a várhoz tartozók, a kézművesek és kereskedők laktak. Őseredetileg Vyšegrad volt az ország fő vára, az összes többi várak anyja; de később Prága vára rangban megelőzte. Prága külső vára a Poøiè-ig terjedt, hol a német telep volt. A fővárat elfoglalni annyi volt, mint Csehországot elfoglalni; Prágát birni, annyi, mint Csehországot birni; azért folyt annyi harcz e vár birtokáért. Minden župa lakossága külön közállomány volt. A közigazgatást a fejedelem vártisztjei végezték, kik nagyobb részt a župa nemességéhez tartoztak. Minden vár egy főesperesnek, vagy legalább egy főbb papnak székhelye is volt. Prága fő vára fontosságának emelkedésével az itteni župa-tisztségek országos tisztségekké lettek; ilyen tisztség négy volt: a kamarási, a bírói, a jegyzői s a várnagyi állás, melyek közűl a három első szoros kapcsolatba jutott a törvényszékekkel és az országos telekkönyvvel.

II. Pøemysl Ottokár pecsétje. Wachsmann Frigyestől

II. Pøemysl Ottokár pecsétje. Wachsmann Frigyestől

Az igazságszolgáltatást, mint rendes bíróságok, az udvari, a minden egyes župában lévő župai törvényszékek, és az országgyűlés intézték. Külön bíróság volt a határbíróság, mely a hely színén intézte el a határvillongásokat. Ki voltak véve a rendes bíróságok illetősége alól az I. Bøetislav alatt Nagy-Lengyelországból bevándorolt és a Litava folyónál megtelepedett gedèánok, a zsidók, kik ember-emlékezet előtti idők óta szanaszét éltek az országban, a vendégek vagy külföldi kereskedők, kiknek árúháza, a híres týn, Prága külső várában állt, a prágai németek, kik már II. Vratislav (1061–1092) alatt álló lakhelyűl bírták a külső vár egy külön részét, az egyházi és zárdai emberek, kiknek száma az egyházi és kolostori élet virágzásával egyre növekedett. A lakosság ez osztályai a fejedelem személyes bíráskodása, az udvarbíróság alatt álltak.

A bírói eljárás egyszerű, részben ősrégi formákban mozgott. Bírói próbák voltak: a vízpróba forró és hideg vízzel, a tüzes vas próbája. Kétféle volt a bírói párbaj is: a nemesek karddal, a nem-nemesek bottal vívták. Nagyon szigorú, néha kegyetlen volt a főben járó ítélet végrehajtása; ehhez járúlt a jószágelkobzás, mely vagy szabadságvesztéssel, mi az egész családot sújtotta, vagy száműzetéssel járt.

A szláv vagyonjog a családközösségen alapúlt, mely vérrokonság, vagy befogadás álta egymással kapcsolatban lévő egyének egyesűlése volt. A fekvő birtok (dìdina) mívelhető telkekből és legelőből (obèina) állt. A család- vagy faluközösség föloszlásával a legelő maradt azután is a lakosok, vagy szomszédok közös tulajdona.

Az ingatlan jószágok kezdettől fogva a család tagjainak ellátására voltak rendelve; szegény nem volt, szegény csak a bűntény miatt kitaszított volt. Örökösödés útján való átszállás nem fordúlt elő, de a saját birtoknak felosztásai meg voltak engedve. Ezek voltak a vagyonközösségek (spolky), melyek sok nemesi családban egészen az újkorig fenmaradtak s biztos védelmet nyújtottak az elszegényedés vagy a háramlás ellen.

A Pøemyslek a kereszténység terjesztése, templomok építése, kolostorok alapítása és javadalmazása körűl rendkivűli buzgalmat fejtettek ki. Példájokat követte a nemesség és a nép, melynél azonban sok pogány eredetű szokás még jó ideig fönmaradt.

A prágai püspökség Cseh- és Morvaországra egyaránt kiterjedt egész a XI. század második feléig, mikor Morvaország részére az olmützi püspökség alapíttatott. Eredetileg a prágai püspököt a fejedelem szokta javaslatba hozni, s jelöltjét a papság és az országgyűlés együtt vagy elfogadta, vagy nem. A választottat a fejedelem a császár udvarába küldötte, kinek kezéből átvette az investiturát, mire a mainzi érsek fölszentelte. Haza térve, a legünnepélyesebb módon kisérték a prágai várban lévő püspöki székesegyházba, hol beiktatták. A püspöki tized gabonaadóból állt, melyet a főesperesek hajtottak be. Egyházi tekintetben az ország főesperességekre oszlott, az egyes templomoknál pedig plebánosok végezték az egyházi teendőket. A decanatusok csak a XIII. században keletkeztek.

A szláv liturgia Csehországban, noha a morva érsekség megszűnt, a prágai püspökség pedig teljesen latin módra volt szervezve, sokáig nem ment feledésbe, sőt új támaszt nyert az 1031 körűl Sázawában alapított benczés kolostorban, melynek első apátja a vyšegradi szláv egyházi iskola növendéke, Prokop volt.

A német birodalomhoz való viszonyt illetőleg már említettük, hogy a cseh fejedelem megerősítésének s az országos püspök investiturájának joga a császárt illette, ki azonban magában az országban nem gyakorolt semmiféle hatalmat. A cseh hűbéradó eredetileg 120 válogatott ökörből s 150 márka ezüstből állt; tényleg e fizetés akkor, mikor II. Vratislav a királyi méltóságot kapta (1086), alakilag II. Frigyes császár alatt szűnt meg (1212). E helyett az ország 300 zsoldost küldött a császárnak római útja alkalmával. A cseh fejedelem köteles volt a császár hívására ennek udvari gyűlésein megjelenni, mikor azok Csehország közelében tartattak. Közvetetlen befolyásra a birodalomban a csehuralkodók csak azóta tettek szert, mióta a birodalmi főpohárnoki tisztet nyerték s a választó fejedelmek testületébe léptek. Ennek kezdete II. Ulászló királyságának idejébe esik.

A cseh történet legnépszerűbb alakja a XI. században Bøetislav fejedelem, Udalrich fejedelem és a szép Božena, a køeseyni falusi leány fia. Mint a morvaországi rész fejedelme egy német nőt vett el, Juditot, kit a schweinfurti apáczazárdából regényes módon szöktetett meg. Csakhamar trónra jutása után ép oly regényes hadjáratot intézett Nagy-Lengyelországba, hogy a vértanú Vojtìch-Adalbert testét Gnesenből elhozza. Szerencsésen el is szállította a szentnek földi maradványait nagy zsákmányolt kincscsel együtt Prágába, de ez önhatalmú tettével a pápa és a német király kegyét egyaránt eljátszotta. Ez utóbbi fegyvert fogott, de a tausi határerdőkben sulyos vereséget szenvedett. Újra megkezdve a háborút, a német király egész Prága váráig nyomúlt, mire Bøetislav meghódolt s azután híve maradt a királynak. Ez időben a lengyel Szilézia Csehországra szállt.

Bøetislavot tartják a senioratus megalkotójának Csehországban; követte a trónon fia, II. Spytignev, kinek utóda az idősebbség jogán II. Vratislav lett. Ez az investitura-viszályban IV. Henrikkel tartott, ki ezért a királyi méltósággal tűntette ki (1086). Kormányzása idején Csehország nagy virágzásnak indúlt; az ország gazdag volt nemes érczekben; Prága és Vyšegrád külső várai élénk kereskedelmökkel tűntek ki;a prágai Pošiè-on lévő német község leginkább kereskedőkből állt; gazdag zsidó mindkét külső várban sok akadt; a kereskedők árúháza (týn, laeta curia) a jobbparti külső várban gyűlőhelyök volt a külföldi kalmároknak.

A másik fejedelem, ki a királyi méltóságot viselte, II. Ulászló volt, vakmerő, harczias, de ép oly okos, mint tetterős és politikus ember. Részt vett a második keresztes háborúban s visszatértekor meglátogatta Konstantinápolyt, Kievet és Krakót. Fontosabb következményei voltak Frigyes császárhoz való csatlakozásának, midőn a császár Milánó ellen nyomúlt. Még a hadjárat kezdete előtt kapta a császártól a királyi méltóságot, mire bátor csapatával a tiroli Alpeseken át Lombárdia rónáira vonúlt. A csehek leleményessége és vitézsége nagyban elősegítette a vállalat sikerét. A milanói táborban tartott ünnepélyes hálaistentisztelet közben a császár drága koronát tett a király fejére s kegyének másnemű bizonyítékaival is elhalmozta. 1164-ben Ulászló haddal ment Magyarországba, hogy a magyar királyt a byzáncziak ellen segítse.

A XIII. századdal kezdődött a Pøemyslek uralmának legfényesebb korszaka Csehországban. Jót igért már a XII. század vége, mikor a két testvér, I. Pøemysl Ottokár és Ulászló Henrik a haza javára véget vetettek viszálykodásaiknak s abban egyeztek meg, hogy Pøemysl legyen Csehország fejedelme s az uralkodó család feje, Ulászló pedig megtartja Morvaországot. I. Pøemysl Ottokár örökre megszerzé családjának a királyi méltóságot, a mely addig csak személyi volt, mert 1204-ben az egyház feje is elismerte a cseh királyságot, II. Frigyes pedig 1212-ben a későbbi időkre is jóváhagyta. Ekkor Csehországnak a birodalom iránti kötelezettségei más, az új királyságnak nagyobb önállóságot biztosító alakot öltöttek; de az ország választotta király megerősítésének joga továbbra is a császáré maradt. Az idősebbségi trónöröklés végleg eltöröltetett s azt az első szülöttség alapján szabályozták.

De mennél függetlenebbé lett Csehország a birodalomtól, annál élénkebbé vált közöttük az érintkezés, mire az uralkodóházak rokonsági viszonyai nem csekély hatással voltak. A XIII. század elejével kezdődik a német elem bevándorlása Cseh- és Morvaországba; a német városi élet érvényesűlni kezd, a királyi udvar, a nemesség, a világi papság mindinkább a német szokásokat vette föl, főleg mivel I. Venczel király, Pøemysl legidősebb fia és utóda, kinek anyja Hohenstauf-leány volt, a németséget határozottan előmozdította. E mellett az ország a háborítatlan béke, dús természeti kincsei s az élénken űzött kereskedés által nagyszerű virágzásnak indúlt.

Az egeri vár. Bernt Rudolftól

Ekkor, a legmélyebb béke idején tört reá a tatár zivatar. Batu, Dsingiszkán egyik unokája alatt özönlöttek a kegyetlen tatárok számlálhatatlan tömegei az orosz földre s onnan nyugatra. A fő sereg 1241-ben haladt át a Kárpátokon s elárasztotta Magyarországot, míg a második sereg Urdinj, Baidar és Bediaj vezetése alatt Lengyelországra rontott. Venczel király Nyugat-Európa azon kevés uralkodóinak egyike volt, kik a fenyegető veszélyt ideje korán egész nagyságában fölfogták s ezt nemcsak a maguk országairól, hanem az egész kereszténységről elhárítani próbálták. Hogy a tatárok az akkor oly gazdag és a közép-európai kereskedelem útjai mentén fekvő Csehországra is gondoltak, az kitűnik abból, hogy mongol kémek mint zarándokok vagy koldusok járták be az országot. Venczel király azzal biztosította magát, hogy a keleti határútakat és bejárókat eltorlaszoltatta, Prága várában és más helyeken erődítéseket emelt, mely munkában a közmunkától különben fölmentett papoknak és barátoknak is részt kellett venniök. Legközelebbi szomszédjaitól, a bajor herczegtől és a thüringiai tartománygróftól segítséget kért s fölvéve a keresztes háború jelvényét, hatalmas sereggel vonúlt Königsteinon és Budisszinon át Liegnitz felé, hol azonban sziléziai Henrik be nem várva a cseh segélyhadat, a tatárokkal csatát vívott s azt el is vesztette.

A tatárok maguk előtt látván a friss csehhadat, hirtelen az Óriás- és a Szudeta-hegység mentén oldalt Morvaországnak fordultak. De a király a lengyel határon maradt s nem bízott a tatárok e gyors távozásában, mert hadi cselfogásaik közé tartozott eltűnni, hogy váratlanúl, mint a villám, ismét megjelenjenek. Morvaországból, melyet szörnyen elpusztítottak, s aztán a magyar-bródi országos kapun át gyorsan Magyarországba húzódtak. Venczel király maga ment Morvaországba s ott Harczos Frigyes osztrák herczeggel egyesűlt, hogy megtámadják a közös ellenséget, mely úgy tett, mintha állandóan meg akarna magyar földön telepedni. De szerencsére 1242-ben eltávozott, s Nyugat-Európa egy szörnyű gondtól szabadúlt meg.

II. Pøemysl Ottokár csillaga még atyja életében fényleni kezdett. Mint Morvaország őrgrófja és Csehország ifjabbik királya békés úton megszerzé (1251) Ausztria herczegséget s a Babenbergek örökségére azzal biztosította jogát, hogy Margit herczegnőt vette hitvesűl (1252). Mint Csehország királya csakhamar Stiria részbirtokosa lett s 1254-ben keresztes háborúra indúlt a még mindig pogány poroszok földjére. 1260-ban Kroissenbrunnál, Ausztriában a Morva vizénél megverte a magyarokat s azzal egész Stiriát megszerzé. E diadal s a nagy fény, melyet a pompakedvelő király űzött, csakhamar birodalma határán túl is messze terjedő hírnévre juttatták; gazdagsága miatt a nyugat „arany-”, a tatárság pedig, melynek khánja Oroszország belsejéből követeket küldött hozzá Prágába, „vas-király”-nak nevezte.

Ottokár teljes boldogságához csak fiörökös hiányzott; e szempontból bontotta fel babenbergi Margit osztrák herczegnővel kötött házasságát s 1261-ben Kunigunda orosz herczegnővel kelt egybe. 1267-ben a pogány poroszok ellen második keresztes hadat indított, de csekély sikerrel. Kevéssel ezután megszerzé Karinthia, 1268-ban Krajna herczegségeket, Isztria őrgrófságot s Friaul egy részét Pordenonával. Eger is Ottokár kezébe kerűlt mint birodalmi zálog. Így Ottokár birtokai a Fichtel- és az Érczhegységtől s a Szudetáktól egészen az Adriáig terjedtek.

II. Pøemysl Ottokár síremléke. Siegl Károlytól

Az Eger-vidék, melyen eredetileg szlávok laktak s mely Csehországhoz tartozott, a IX. század derekán Német Lajos idején német földdé lett s alkotórészét tette a Csehország ellen alakított őrgrófságnak, valamint a regensburgi egyházmegyének. A XI. század elején a Felső-Eger mentén a Vohburg őrgrófoknak voltak jószágaik, kiket Eger vára (csehűl Cheb) alapítóinak mondanak. Mint helységet, Egert először 1061-ben említik.

Adelhaiddal, az utolsó Vohburggal való házassága utján Frigyes sváb herczeg a Vohburg-féle jószágok egyik birtokosa lett s azokat királylyá és császárrá való választása és házasságának 1153-ban történt fölbontása után is megtartotta. Rőtszakállú (I.) Frigyes császár Eger várát nagyobbszerű, császári várlakhoz méltó módon átalakíttatá. Ezzel s mivel fontos kereskedelmi út mentén feküdt, lendűletet vett a várhoz tartozó város is, mely a nürnbergi városi joggal élt. II. Frigyes császár szintén kedvelte a várost, melyet több ízben meglátogatott.

Ottokár hatalmának és szerencséjének tetőpontján állt. Alatta Csehország belső állapotaiban tökéletes átalakúlás ment végbe. Számos város alapításával, melyekben tisztán, vagy legnagyobb részt az I. Venczel, vagy Ottokár által behívott németek laktak s mint királyi városok egyenesen a korona alatt álltak, teljesen megdöntötte az ó-szláv megyei szervezetet; a polgárság iparosságával és gazdagságával nagy fontosságra vergődött s a királyi városok, melyek leginkább a nagy kereskedelmi utak mentén alapíttattak, csakhamar hatalmas tényezőkké lettek a politikai életben. A városok egy része a szász, a másik, köztük Prága ó-városa, a sváb joggal élt; német jog szerint számos falu alapíttatott szerződésszerű kötelezettségekkel; a klastromok, melyekben nagyobb részt német szerzetesek voltak, jószágaik benépesítésére törzsrokonaikat hívták az országba.

A cseh királyra azonban csakhamar veszélyessé vált az a fordúlat, mely a német birodalomban Habsburgi Rudolfnak királylyá választásával (1273) állt be. Már „a nem igen hatalmas gróf” megválasztása is mély hatást tett Ottokárra, ki bizonyára maga is a német koronára áhítozhatott. Mikor egy év és nap lefolyása alatt nem kérte az új királytól az adományozást, 1275-ben a birodalmi törvényszék elé idézték s mivel meg nem jelent, birodalmi átokkal sújtották. Ez megadta a jelt az összes elégedetlen elemeknek, hogy föllázadjanak Ottokár ellen; a belső osztrák tartományokban sok eddigi hive nyílt ellensége lett, magában Csehországban pedig épen a hatalmas nemesi családok, kivált a Rosenbergek éreztették vele elégedetlenségöket. 1276-ban Ottokár kénytelen volt Csehországon kivűli összes szerzeményeiről lemondani. Csehországot pedig hűbérűl venni a birodalomtól.

Ottokár még egyszer szerencsét próbált, ezúttal szláv segítséggel. Ezzel akarta megszerezni azt, a mit előbb német érzelmei mellett sem birt elérni, 1278-ban támadt az új háború, mely a király vereségével és halálával végződött. Ausztriában, a Morva vizénél dőlt el a nagy király sorsa. Rudolf királyt egész mélyében megindította, midőn a puszta földön maga előtt látta ellenfelének vérbe borúlt holttestét.

Csehország történetének ez volt legválságosabb pillanata. Az országnak nem volt feje, mert a korona örököse még gyermek volt, s a győztes fél örökre véget vethetett Csehország önállóságának. De a bölcs Rudolf nem ezt tette; ellenkezőleg ő volt az, a ki Csehországot sulyos megaláztatásából fölemelni igyekezett. Ottokár fia, II. Venczel számára a saját leányát, Gutát, jelölte ki hitvesűl s ezzel kimutatta, hogy nincs szándékában Csehországot megsemmisíteni.

Az ország csakugyan hamar magához tért, mikor II. Venczel király trónra lépett, sőt új hatalomra vergődött, mikor ugyanez a II. Venczel 1300-ban a lengyel királyságot megszerzé, míg utóda, III. Venczel, a magyar királyi czímet is megszerzette s ezzel oly hatalomra jutott, mely II. Ottokár fénykorán is túltett. E lendűletet azonban a hirtelen bukás követte, midőn III. Venczel királyt az olmützi várlakban orgyilkos tőr megölte (1306). A Pøemyslek nemzetsége azzal a dicsőséggel tűnt el a történelem színpadáról, hogy utolsó sarjának fejét három korona fénye övezte!

Csehország a Luxemburgok alatt (1306–1437). Werunsky Emiltől, fordította Acsády Ignácz

A Pøemysl család kihaltával a cseh főurak és nemesek, kik (bizonyára II. Frigyes királynak 1212 szeptember 26-iki kiváltságlevele alapján) a királyválasztásra jogot tartottak, nem bírtak a megválasztandóra nézve megegyezni. A többség Henrik, karinthiai herczeg és tiroli gróf mellett döntött, kinek házastársa, Anna, az utolsó Pøemyslnek, III. Venczelnek legidősebb nővére volt. A kisebbség ellenben Habsburgi Rudolfot, Ausztria herczegét, Albert római király legidősebb fiát választotta királylyá. Midőn erre Albert és Rudolf haddal nyomúltak Prága felé, Henrik, ügyét elveszettnek tartván, Tirolba menekűlt, míg Albert király Rudolfnak és testvéreinek adományozta Csehországot tartozékaival együtt s a főuraktól különféle kiváltságok árán azt az írásbeli igéretet vette, hogy, ha Rudolf fiörökös nélkűl halna meg, legidősebb fitestvérét és örököseit ismerik el utódjainak. Noha Rudolf sokak kivánságára a lengyel Erzsébetet, II. Venczel király özvegyét, vette nőűl s a királyság zavaros pénzügyeit rendezni igyekezett, midőn a királyi jövedelmekből hetenként 1000 márkát fordított a kincstár adósságainak törlesztésére, Henrik hívei az ország délnyugati részeinek nemessége sorában folyton ellenálltak neki. A csak 26 éves Rudolf Horaždiovitz, strakonitzi Bavor egy várának ostroma közben vérhasban halt meg (1307 július 4).

Kevéssel később Karinthiai Henrik hívei meggyilkolták Bechin Tóbiás főkapitányt, a Habsburg-párt vezérét, mely párt az elhúnyt királynak legidősebb testvérét, Frigyes osztrák herczeget akarta királynak elismerni; de a gyilkosság annyira megfélemlítette az egész pártot, hogy Henriket királylyá lehetett választani (1307 aug. 15). Albert német király birodalmi átokkal sújtotta ugyan Henriket, de erőhatalmat már nem alkalmazhatott ellene, mert Albertet saját unokaöcscse, János 1308 május 1-én megölte.

Noha Henrik nem olyan ember volt, hogy tetterejével bátorítsa hiveit s megijeszsze ellenségeit, a prágai és kuttenbergi német polgárok többsége egész határozottan hozzá szegődött s így elfogathatta a nemesség néhány vezérét, a többek közt Lipa Henrik főkapitányt (1309 február), kik el akarták árúlni, s csak oly föltétellel bocsáttattak szabadon, hogy az ország közdolgai tárgyalásánál jövőre a polgárok hozzájárúlását is kikérik. De Lipa Henrik és hívei hatalmukba kerítették Prágát, elűzték ellenségeiket és sikerrel harczoltak Henrik király hadai ellen. 1310 július havában Henrik ellenségeinek egy követsége, mely három cziszterczi apátból, három nemes úrból s hat prágai és kuttenbergi polgárból állt, Erzsébettel, a néhai II. Venczel király ifjabbik leányával egyetértve, a Luxemburg-családból származó VII. Henrik római királyhoz ment Frankfurtba, hogy fiának, Jánosnak ajánlja föl a cseh koronát s Erzsébet herczegnő kezét. VII. Henrik 1310 augusztus 31-én Speierben csakugyan tizennégy éves fiának adományozta Csehországot; ugyanekkor ünnepelték János egybekelését a 18 éves Erzsébettel. Péter mainzi érsek kiséretében, ki mint egykori cseh kanczellár ismerte az ország dolgait, János haddal vonúlt Prága ellen, mely Henrik kezén volt. Prága bevételét az tette lehetővé, hogy János hivei titkon megnyitották az egyik kaput, mire Henrik visszatért országába, Tirolba, Jánost pedig a mainzi érsek megkoronázta (1311 február 7); ugyancsak az érsek rávette Frigyes osztrák herczeget, hogy a nála elzálogosított Morvaországot kiadja János királynak.

Uralkodása első éveiben Jánost csak német tanácsosok környezték, mi a benszülött főuraknak nem volt ínyükre. 1315 áprilisban az ifjú király el is bocsátotta a németeket s Lipa Henrikre bízta a pénzügyi kormányzatot. Mivel azonban ez a kuttenbergi királyi ezüstbányák jövedelmét a maga gazdagodására fordította, a király még októberben fogságra vetteté. Ennek az volt a következménye, hogy Henrik hívei ismét föllázadtak, sőt midőn János a jogtalanúl elfoglalt koronajavak visszaadását követelte, a mozgalom az egész nemességnek a király elleni elkeseredett küzdelmévé fajúlt. IV. (bajor) Lajos német király közbenjárására János 1318 ápril 23-án Tausban békét kötött a nemességgel s megigérte, hogy külföldinek hivatalt, vagy hűbért többé nem ad, a koronajavakat pedig meghagyja a nemességnél.

János király. A prágai székesegyház oszlopos karzatán levő mellszobra után. Siegl Károlytól

János király uralkodásának jelentősége a maradandó sikerekben fekszik, melyeket a külpolitikában ért el. Az Askaniai nemzetségből való utolsó brandenburgi őrgróf elhunytával (1319) János visszaszerzé Baudiszin, Kamentz és Löbau városokat, melyeket egykor II. Ottokár nővére kapott hozámányúl. 1322-ben IV. Lajos királytól a hadi segítségért, melyet neki a mühldorfi csatában nyújtott, 20.000 márka értékben zálogúl megkapta Egert és vidékét, 1327-ben és 1329-ben a legtöbb sziléziai herczeggel elismertette hűbér-uraságát, 1329-ben megszerzé Görlitzet, 1335-ben Boroszló herczegséget, 1346-ban Laubant és Zittaut. ellenben múlékonyak voltak Felső-Olaszországban tett szerzeményei, hol 1331-ben a belviszályba merűlt városok egész sora reá ruházta a fő hatalmat. Ép így csakhamar elveszett Tirol, melyet János hasonnevű fia házasság utján 1335-ben szerzett, de már 1341-ben elvesztett. János király VI. Kelemen pápa támogatásával kivitte, hogy nem sokára, 1346 július 11-én a német választó fejedelmek többsége legidősebb fiát, IV. Károlyt választotta római királylyá. Kevéssel később János, ki IV. Fülöp franczia királynak segítségére ment III. Eduárd angol király ellen, a crecyi véres csatában vaksága daczára a küzdők legsűrűbb tömegébe vezettette magát s ott mint „a lovagság koronája” (így nevezte III. Eduárd király) elesett. Csehországban János sohasem érezte magát igazán otthonosan; sokkal szívesebben időzött grófságában, Luxemburgban, vagy a franczia udvarban s részt vett a lotharingiai és rajnai fejedelmek küzdelmeiben. Csehországot csak pénzforrásúl tekinté dinasztikus terveihez, háborúihoz és mulatságaihoz; ezek közé a kiválóan fényes lovagi tornák tartoztak, melyeket messze földön fölkeresett és saját költségén is rendezett.

A cseh trónt fia, Károly örökölte, a ki mint római király e néven negyedik. 1316-ban született Prágában, 1323–30 közt a fényes franczia udvarban neveltetett még pedig nem csupán nemes lovagi módon, hanem a tudományokban, sőt a hittudományban is. Tanítói közt volt az eszes Pierre de Rosiers, fécampi apát, a ki később mint VI. Kelemen a pápai székre jutott s Károlynak római királylyá való választását kivitte. 1334-ben és 1335-ben Károly, kit atyja Morvaország őrgrófjának nevezett ki, mint főkapitány először vezette Csehország legfőbb közigazgatását. Már akkor tisztán állt előtte a czél, hogy a cseh királyi hatalmat, melyet a Pøemyslek kihalta óta a nemesség sokszorosan korlátolt és csorbított, ismét erőssé és tiszteletet parancsolóvá kell tenni. Ezt úgy vélte a legbiztosabban elérhetni, ha a koronának nagyon megapadt anyagi segélyforrásait szaporítja; először is az egészen elveszett koronajavakat visszaváltja a főurak kezéből, kikről Károly önéletrajzában azt mondja, „hogy zsarnokokká lettek s a királyt semmibe sem vették, mert magok közt osztották föl az országot”. 1338 óta Károly atyja mellett társuralkodó volt Csehországban s a pápánál való közbenjárásával megszerzé az országnak az egyházi önállóságot, mert VI. Kelemen a prágai püspökséget kihasította a mainzi érseki tartományból s önálló érsekséggé emelte, melynek az olmützi és az újonnan alapított leitomischli püspökségek rendeltettek alá.

IV. Károly császár. A prágai székesegyház oszlopos karzatán levő mellszobra után. Siegl Károlytól

Atyjának halála után 1347 szeptember 2-án a franczia mintára maga megállapította szertartás szerint Prága első érseke, Ernő, királylyá kornázta. A pazarló János király idejében a cseh koronát is alighanem eladták, mert Károly a maga koronázásához új koronát készíttetett, mely máig a prágai székesegyház Szent Venczel kápolnája feletti kamarában őriztetik. Egyelőre azonban Károly keveset foglalkozhatott a cseh ügyekkel, mert oda kellett hatnia, hogy római királylyá való elismertetését az összes birodalmi rendeknél kieszközölje. Lajos császár halálával (1347) fiai egymás után léptették föl az ellenkirályokat. Károly végűl akkép ugrasztotta szét a tömör wittelsbachi többséget (1343 márczius), hogy nőűl vette pfalzi Rudolf választónak leányát, Annát, mire májusban Günther, az utolsó ellenkirály és a wittelsbachok is meghódoltak.

Római útja közben a birodalmi Olaszország összes urai és községei meghódoltak Károlynak, ki Milanóban 1355 január 6-án a lombard „vas” nemzeti egység egyik korai apostolának, Cola di Rienzónak ott e komoly szavakat mondotta: „Hortamur te, ut dimittas phantastica”; Petrarcának, a klasszikus ó-kor iránt lángoló költőnek pedig, ki minden áron római csatákat szeretett volna látni, mosolyogva e politikai éretlenség fölött, a közmondással felelt: „Omnia prius temptanda quam ferrum, et medici volunt et caesares didicerunt”.

Haza térte után Károly írott országos törvénykönyv alkotásának jótéteményében akarta Csehországot részesíteni; de erre vonatkozó törvényjavaslata sehogysem tetszett a cseh nemességnek. Ez ugyanis attól tartott, hogy törvényhozói jogát korlátolná az a kötelezettség, hogy írott törvénykönyv alapján szolgáltassa az igazságot. Még kevésbbé volt ínyére a javaslatnak az a határozata, mely a büntető hatalmat teljesen a koronának tartotta fönn és szigorú szabályokkal akarta meghiúsítani a nemességnek arra irányzott törekvéseit, hogy az elzálogosított koronajavakat a saját gazdagodásának eszközeiűl használhassa. Minthogy pedig a javaslat a nemesség fegyveres szövetségeit és magánharczait is tiltotta, a rendek nem fogadták el a munkálatot. Károly kitért az erős nemességgel való nyílt küzdelem elől, mert attól félt, hogy az örökös országa lakóival való viszály csorbíthatná tekintélyét a német birodalomban. 1355 október 6-án visszavonta tehát a törvénykönyv-tervezetet, melyet róla Majestas Carolina-nak neveznek.

Sikeresebb volt Károly működése a német birodalomban, melynek az 1356-ban Nürnbergben és Metzben hozott birodalmi végzésekben megadta az első nagyobb alkotmánytörvényt. Ez érvényre emelte a német királyválasztásnál azt az elvet, hogy a választófejedelmi szavazatok végleg megállapított számának többsége dönt; ezzel eltörölte a régi, helytelen elvet, hogy csak az egyhangú választás törvényszerű. A kiváltságok, melyeket e törvény a választófejedelmeknek adott, Csehországnak is hasznára váltak. Még a legtávolabbi nyugaton, a birodalomtól leginkább elidegenedett arelati királyságban is érvényre emelte Károly a maga hűbérúri jogait; 1365-ben fejére tétette, mint ötödik, az arelati koronát, melyet császár már 200 év óta nem viselt.

De a legnagyobb sikereket Károly családi hatalmának kiterjesztése körűl aratta, még pedig leginkább fegyver alkalmazása nélkűl, diplomácziai alkudozással, házassággal, örökösödési szerződéssel. Még 1353-ban egy kölcsön fejében számos várat és várost szerzett Bajorországnak Csehországgal határos részeiben a rajnai pfalzgróftól s azóta Csehország Nürnberg és Regensburg városok határáig terjedt. Harmadik neje, Anna, Schweidnitz és Jauer még független herczegségek örököse útján e herczegségek megszerzését készítette elő, melyeket Bolko herczeg halálával (1368) csakugyan Károly és Anna fia, Venczel (született 1361) örökölt. 1367-ben Károly vétel útján megszerzé Luzatia őrgrófságot; 1373-ban arra kényszeríté Ottó választófejedelmet, hogy 500.000 arany forintnyi díjért engedje át a brandenburgi őrgrófságot. Végűl uralkodása folyamán mindig szerzett egyes várakat és helységeket Meissen őrgrófságban, valamint Frankoniában és Svábországban s vagy tulajdonúl, vagy úgy, hogy rá vette birtokosaikat, ajánlják föl neki azokat a cseh korona hűbéréűl. Politikai vívmányait azzal tetőzte be, hogy másodszülöttjét, Zsigmondot (született 1368) eljegyzé Máriával, Lajos magyar és lengyel király leányával, 1376-ban pedig kivitte idősebbik fiának, Venczelnek, római királylyá való választását.

Ernő, prágai érsek. A prágai székesegyház oszlopos karzatán levő mellszobra után. Siegl Károlytól

Károly belső politikáját sokban új szellem hatotta át. Míg ugyanis a közép-kori állam csak jogi és katonai intézmény volt, s a legtöbb középkori fejedelem csupán a belső és külső béke fentartásával törődött, Károly sokoldalú szellemének teljes erejével fejlesztette örökös országai lakóinak anyagi és szellemi jóllétét s fáradhatatlan buzgalmával Csehország egyetemes gazdasági, művészeti és tudományos életét addig nem is remélt magasságra emelte.

Mint okos államgazda, Károly először az őstermelést mozdította elő szőlők és komlókertek alapításával, az erdő- és tógazdaság javításával. Az iparos élet sok irányban föllendűlt; a cseh posztógyártás, műszövés, papirgyártás, ötvösség sokat köszöntek neki, a czéh-alapítás előmozdítójának. Messze külföldről hívott be iparban járatos embereket, keletről szőnyegszövőket, Dél-Olaszországból fínomabb timárokat az országba. Az útak bizonytalanságának s a kereskedők útonállók és rablólovagok általi kifosztásának Károly a rablófészkek lerombolásával vetett véget; nagyobbította Csehország úthálózatát, szabályozta a nagyobb folyókat s mint császár a cseh városok kereskedőit minden harminczad és vám alól fölmenté a római birodalomban. Csehország kereskedelmi forgalma nagyot lendűlt Károly alatt; egy részt Német- és Olaszország, más részt Magyar- és Lengyelország felé igen megélénkűlt a forgalom, melynek fő fészke Prága Ó-városa volt, hol olyan német patricius-családok éltek, kiknek dúsgazdagsága nem maradt el a későbbi idők augsburgi Fuggereié mögött. Prága virágzását mindenképen elősegíteni, a várost nagyobbítani s az akkori Európa legelső városai közé emelni fő-fő óhajtása volt Károlynak; ez okból alapította 1348-ban a prágai Új-várost.

De Károly nem csupán a közgazdaságot virágoztatta föl; bőséges támogatásával hatalmas lendűletnek indúlt a művészet is, melynek varázsa iránt mozgékony szelleme annyira fogékony volt, s a legnagyobbszerűen építészeti emlékekben örökíté meg magát. Prága stilszerű építményei: a prágai várpalota, a fenséges dom, a karlshofi templom gót kupolája, a Thein-templom, a hatalmas Károlyhíd az ó-városi tekintélyes hídtoronynyal, Karlstein sziklavára, mely akkor a művészet és a fényűzés legszebb díszében pompázott és sok más építmény büszke tanúi ama napoknak, melyek csak nem mind a Károly által fölfedezett, s Schwäbisch-Gmündből származó lángeszű Péter dicsőségét hirdetik. Nagy virágzásra jutott Károly alatt a képzőművészet, a fal-, fa-, üveg- és könyvfestés.

Csehország koronázó jelvényei IV. Károly alatt. Boch Ferencznek „Kroninsignien Böhmens” czímű munkája után, Charlemont Húgótól.

Végűl elévűlhetetlen érdemet szerzett Károly a tudomány körűl a prágai egyetem alapításával, mely a legelső volt Közép-Európában. Károly, Petrarca barátja, a ki öt nyelven tudott írni és beszélni, a ki –sajnos csak töredékes – önéletrajzot és egyebet írt s kinek műveltségét még a szabad művészetek mesterei is bámúlták, a különféle tudományágak, valamint a költészet iránt is érzéket s élénk érdeklődést táplált. Kivált a történetírásra fordított nagy figyelmet s nem egy krónikást buzdított és támogatott.

1378 november 29-én húnyt el „Csehország atyja”, ki alatt ez ország középkori művelődése arany korát élte. Legidősebb fia, Venczel, kapta Csehországot, Boroszló és Bautzen tartományokat s a cseh korona összes hűbérei feletti főuraságot; második fiának, Zsigmondnak, Brandenburg őrgrófság, legifjabb fiának, Jánosnak (született 1370), Görlitz tartományból, Luzatia keleti s a brandenburgi őrgrófságnak az Oderán túli részéből alakított Görlitz herczegség jutott.

Venczel mint cseh király e néven negyedik, meg sem közelítette atyjának buzgalmát és komolyságát, hanem szeszélye és önkénye szerint uralkodott. Fáradozásai, hogy az 1378-ban Rómában és Avignonban választott két pápa által támasztott egyházi szakadást megszűntesse s a római VI. Orbán pápát általánosan elismertesse, ép oly meddők maradtak, mint a viszálkodó német fejedelmek és birodalmi városok kibékítésére irányúló kisérletei; csak mikor a fejedelmek 1388-ban kétszer egymás után megverték a városokat, tudta az egeri birodalmi gyűlésen a birodalmi városokat szövetségeik föloszlatására s az általános békeszövetségbe való belépésre bírni. Gonosz ellensége volt Venczelnek nagybátyja, Jodok, Morvaország őrgrófja (IV. Károly testvérének, Jánosnak legidősebb fia), ki a német és cseh koronára áhítozott s e czélból III. Albert osztrák herczeggel szövetkezett. Venczel maga dolgozott ellenségei kezére, mert épen ez időben léptek mind inkább előtérbe jellemének árnyoldalai, a hirtelen harag és az iszákosság. Főleg a köznemességből és polgárságból választotta bizalmas tanácsosait, s ezzel a cseh urakat is magára haragította. De még mielőtt velök szakításra kerűlt volna a dolog, összeveszett II. (Jenzenstein) János prágai érsekkel. Az érsek kiközösítette Huler alkamarást, Venczel kegyenczét, a ki az ő joghatóságába avatkozott; ezen kivűl az érsek a király azon tervét is ellenezte, hogy a kladraui apátságból az ottani apát halálával püspökség alakíttassék s élére a király egyik udvari papja állíttassék. EzenVenczel annyira felbőszült, hogy az érsek három tanácsosát kínpadra vonatta, sőt egyiköket, Nepomuki János generalis vicariust, a Moldva vizébe fojtatta (1393 márcz. 20). Az érsek Rómába ment s panaszt emelt IX. Bonifacius pápánál, ki azonban nem hallgatott rá, hogy Venczelt az ellenpápa táborába ne hajtsa. Ekkor a cseh urak egy része arról kezdett gondoskodni, hogy a király akkori tanácsosait megbuktassa s ismét a főurakat juttassa az ország legfőbb méltóságainak kizárólagos birtokába. Az urak 1394 május havában szövetkeztek Jodokkal; Venczelt Beraunban elfogták, a prágai várba szállították s kierőszakolták tőle, hogy Jodokot nevezze ki Csehország főkapitányává. De mikor Venczel hívására legifjabb öcscse, János, görliczi herczeg haddal jelent meg Prága előtt, az összeesküvők Wildbergbe, a Starhembergek felső-ausztriai kastélyába vitték a királyt. Csak augusztusban, mikor a német fejedelmek fegyverrel készűltek kiszabadítására, nyerte vissza Venczel szabadságát s Jodok megfosztatott a főkapitányságtól. 1395-ben Jodok és az urak újra fegyvert fogtak; hozzájuk csatlakozott III. Albert osztrák herczeg, a ki csapatokat küldött, melyek az urakkal együtt dúlták Csehország déli részeit. Albert arra akarta Venczelt kényszeríteni, hogy a német birodalomban helyettesévé nevezze ki, de már augusztusban meghalt.

Karlstein vára. Mocker Józseftől

Venczel és a cseh urak közt a Zsigmond magyar király által 1396 áprilisban hozott választott bírói ítélet után sem jött létre tartós kiengesztelődés. Ez ítélet szerint az ország kormányzatát az urak szövetségének tagjaiból alakított tanácsra kellett volna bízni. De Venczel, mint addig, úgy azután is kegyenczeivel vitte a kormányt; az urak bosszúja nem késett s a kegyenczek közűl négyet Karlsteinban megölettek (1397 június). Kevéssel az előtt a rajnamelléki választófejedelmek a frankfurti gyűlésen fölszólították Venczel királyt, a ki tíz esztendő óta nem volt a birodalomban, hogy oda főkapitányt nevezzen ki a királyi jogok gyakorlására. Erre Venczel a birodalomba ment s ekkor Jodok testvérét, Prokopot nevezte ki Csehország főkapitányává; de Jodok és a cseh urak 1398 nyarán hadat indítottak Prokop ellen, kinek megsemmisítésére 1400 januárban Zsigmond király is szövetkezett velök. Mikur azután kitűnt, hogy Venczel még örökös tartományaiban is teljesen tehetetlen, a rajnamelléki választófejedelmek 1400 augusztus 20-án megfosztották a tróntól s Ruprecht rajnai pfalzgrófot választották római királylyá, kivel Jodok és a cseh urak szövetsége, sőt maga Prokop is összeköttetésbe lépett. A hitszegő Zsigmond király Venczel sanyarú helyzetét arra használta, hogy 1402 januárban általa a német birodalomban helyettesévé s Csehország főkapitányává neveztesse ki magát, mire Prágában elfogta s ez év augusztus havában kiadta IV. Albert osztrák herczegnek, kinek azt is megigérte, hogy ha fiörökös nélkűl halna meg, reá hagyja a magyar királyságot. De 1403 novemberben Venczel bécsi fogságából megszökött s Csehországba menekűlt, hol Zsigmondot megfosztotta a neki adományozott méltóságoktól. A háború, melyet Zsigmond IV. Alberttel Venczel ellen 1404 nyarán Morvaországban és Felső-Sziléziában folytatott, sikertelen maradt. IV. Albert szeptemberben meghalt s kiskorú fiának, V. Albertnek gyámja, Vilmos herczeg, 1405. februárban békét kötött Venczellel.

Bethlehem-tér Prágában, Huss János lakóházával. Lewý Antaltól

Az egyházi szakadás is tovább tartott, mert Rómában IX. Bonifaciust 1404-ben VII. Incze, ezt meg 1406-ban XII. Gergely, Avignonban viszont VII. Kelement 1394-ben XIII. Benedek követte. Minthogy egyik pápa sem akart leköszönni, a két bibornoktestület 1409 márczius 25-ére Pisába zsinatot hirdetett, hogy az egyedűl törvényes pápát megválaszsza. Venczel, kit a bibornokok hajlandók voltak római királynak elismerni, míg ellenben a Ruprecht királylyal szövetkezett XII. Gergelytől nem várhatott támaszt, országainak főpapjaitól s a prágai egyetemtől a két pápával szemben teljes semlegességet kívánt. Hasenburg Zajic Zbynìk prágai érsek azonban híve maradt XII. Gergelynek és az egyetemen a négy nemzet közűl csupán a cseh nyilatkozott a semlegesség mellett; míg a szintén a római pápához ragaszkodó három más nemzet, a bajor, a szász és a lengyel ellentmondott s így határozat nem hozatott. A cseh nemzet szószólójaképen ez alkalommal lépett föl Husinec, röviden Huss János, ki 1396 óta a szabad művészetek mestere, 1402 óta a prágai Bethlehem-kápolna prédikátora volt, mely minőségben, mint már az előbbi prágai hitszónokok (Waldhauser Konrád, Kremsier Miliè, stb.), az egyházi visszaéléseket, valamint a papság erkölcstelenségét néha a leghevesebben ostorozta s e mellett az angol Wicliff János tanait hirdette. Huss és a cseh nemzetnek leginkább szintén wicliffita érzelmű magisterei az előttök mint Wicliff ellenfelei is gyűlöletes német magisterek ellen Venczel király bosszankodását arra használták, hogy Lobkovitz Miklós, a király kegyencze által olyan rendelet kibocsátására birják, mely a nemzetek eddigi szavazat-arányát az egyetemen fölforgatta s a cseh nemzetnek három, a többi három nemzetnek pedig együtt véve csupán egy szavazatot adott. A németek erre azt ajánlották, hogy az egyetem két részre osztassék, melyek egyikét a németek három nemzete, a másikát a csehek alkossák. Mikor ez nem fogadtatott el, s Lobkovitz Miklós fegyveres kisérettel a király nevében elvette az akkori rektortól az egyetem pecsétjét, anyakönyveit és kulcsait: a német tanárok és tanulók 1409 nyarán eltávoztak Prágából, mire a magára maradt prágai érsek kénytelen volt papságával együtt a pisai zsinaton választott V. Sándort elismerni. Ellenben Hussra, ki azon érseki tilalmat, hogy többé ne prédikáljon, nem vette számba s a pápához folyamodott, az érsek Venczel közbenjárása daczára kimondotta a kiközösítést (1410 június). Ugyanezt tette 1411 februárban V. Sándor utóda, XXIII. János, mert Huss idézésre sem jelent meg a pápai udvarban. Mikor 1412 májusában XXIII. János bulláját, mely keresztes hadat hirdetett László nápolyi király, XII. Gergely fő támasza ellen s mindazoknak, kik a háborúra pénzt adnak, búcsút engedett, Prágában kihirdették, Huss nyilvános vitában kijelenté, hogy búcsút pénzért soha sem szabad engedni, s hogy a pápa egyátalán nem adhat búcsút, hanem csak maga az Isten. Venczel király egyik kegyencze a búcsúbullát nyilvánosan megégette. Huss, kinek 1412 végén az interdictummal sújtott Prágából távoznia kellett, Wicliff tanait német és cseh nyelven írt vitairatokban terjesztette. Mint Wicliff, akképen Huss is a bibliát mondotta a hit egyedűli kútfejének; tagadta a pápa elsőbbségét, a püspöki és papi hatalom közti különbséget, a gyónás szükségét; azt ajánlotta, hogy a világi javak, ha azokkal a papok visszaélnek, vétessenek el az egyházaktól; s azt hirdette, hogy nem kell olyan főpapnak, vagy világi úrnak engedelmeskedni, a kit halálos vétek terhe nyom. Zsigmond király, az 1400-ban elhúnyt Ruprecht király utóda által Huss rávétette magát, hogy 1414 októberben megjelenjék a constanzi zsinaton s ott az eretnekség vádja ellen védekezzék. Itt néhány iránta ellenséges prágai egyetemi cseh tanártársa ösztönzésére, kik szintén elmentek Constanzba, a Zsigmondtól nyert menedék-levél megsértésével előbb a prédikátorok rendjének kolostorában, azután Gottlieben püspöki várban fogságra vetették. A nyilvános kihallgatáson kijelentette, hogy nincs tudatában annak, hogy valamely tévtant tanított volna s csak az esetre vonja vissza tanait, ha a szentírásból s a legrégibb egyházi atyákból vett idézetekkel megczáfolják; mire a zsinat mint megátalkodott eretneket tűzhalálra kiszolgáltatta (1415 július 6). Az említett cseh tanárok sürgetésére Huss barátját, Prágai Jeromost is perbe fogták s 1416 május 30-án megégették.

Huss tűzhalálának híre Csehországban a köznépben, valamint a nemességben óriási elkeseredést keltett. Elűzték a katholikus papokat és huszitákkal pótolták, a nemesség pedig elvette a főpapok jószágait. 1415 szeptemberben 69 cseh és morva úr Prágában gyűlést tartott s szenvedélyes levelet intézett a zsinathoz, melyet azzal vádolt, hogy Husst igazságtalanúl itélte el; a levélre 452 nemes úr tette pecsétjét csatlakozása jeléűl. A prágai nemesi gyűlés tagjai továbbá kötelezték magukat, hogy a pápa és a püspökök hatalmának csak akkor engedelmeskednek, ha a szentírással egyezőleg járnak el, máskülönben pedig a prágai egyetem döntvényeihez tartják magokat. E huszita urak szövetsége ellen csakhamar katholikus is alakúlt, melyhez azonban csupán 14 nemes úr tartozott. Minthogy Venczel király közömbösen viselte magát, a 452 nemes úrnak eretnekség miatt a constanzi zsinat elé való idézése egészen hatástalan maradt. Csak 1419-ben rendelte el Venczel a zsinat választotta V. Márton sürgetésére az elűzött katholikus papok visszahelyezését s Prága Új-városának tanácsosaivá katholikusokat tétetett. De többet közűlök 1419 július 30-án a fölizgatott néptömeg, melyet János, a selaui premontrei kolostor egykori kanonoka és a félszemű trocnovi Žižka János lovag vezettek, kegyetlenűl meggyilkolt; kidobták őket a városház ablakaiból, lent pedig lándzsával fogták föl testöket. Venczelt bosszúságában megütötte a guta, s augusztus 16-án meghalt.

Zsimond király, ki mint Venczel örököse, jogot tartott a cseh koronára, a kormányt Zsófia özvegy királynéra s Hartenberg Èenìk prágai várgrófra ruházta; de ez utóbbi elpártolt Zsigmondtól s a prágai huszitákhoz csatlakozott. 1420 májusban Zsigmond erős haddal Kuttenbergig nyomúlt s a prágaiaktól föltétlen meghódolást kívánt, mit azok megtagadtak. Júliusban Zsigmond, minthogy V. Márton a husziták ellen keresztes háborút hirdetett, a hozzá castlakozó keresztesekkel s több német fejedelemmel – veje, V. Albert osztrák herczeg, a meisseni őrgróffal és a bajor herczegekkel – ostrom alá vette Prágát, melyet Žižka védett. A Vitkov-, ma Žižka-hegy ellen rohamot intéző meissenieket a husziták visszaverték s november 1-én Zsigmond maga is vereséget szenvedett Vyšehrad falai alatt, midőn azt az ostrom alól föl akarta szabadítani. Erre Žižka a kolostoroknak már 1419-ben megkezdett elpusztítását kegyetlen szigorral folytatta országszerte s meghódoltatta és elcsehesítette a legtöbb királyi várost, hol addig katholikus németek uralkodtak. Prágában a csehesítés a németek futása után még 1420-ban megtörtént, s a németek házai és birtokai a husziták tulajdonába mentek át. Csehország városaiban nem volt meg az a szilárd, nagyszerű testületi szellem, mely a délnémet birodalmi s az éjszaknémet Hansa városok szövetségeit megteremté. Csehország legtöbb királyi városát még 1421-ben elfoglalták a husziták s a katholikus polgárokat tűzzel-vassal irtották, vízbe fojtották, vagy cséppel verték agyon. Ámbár a városok ekkor a husziták kizárólagos uralmába kerűltek, a régi német városi jogok tovább is fenmaradtak bennök, habár a német szó eltűnt, s a jogkönyvek cseh nyelvre fordíttattak. Egyedűl Eger, Elbogen, Brüx, Pilsen és Budweis nem estek zsákmányúl a huszitáknak.

E sikerek teljes tudatában a cseh és morva nemesség által tartott országgyűlés 1421 júniusban Zsigmondot „a cseh nemzet halálos ellenségének” és trónvesztettnek nyilvánította és az urak, lovagok, városok, a radicalis husziták vagy táboriták képviselőiből húsz tagú ideiglenes kormányt alakított, melyben Harbenberg Èenìk és Žižka is helyt nyert. Ellenben a prágai zsinaton a különböző huszita pártok vallásos egyesítésére tett kisérlet meghiúsúlt. A táboriták (így nevezték őket gyűlőhelyükről, Táborról, hol hasonnevű várost alapítottak) s a katholikusoktól kevéssé különböző kelyhesek közt, kiket azért neveztek így, mert az úrvacsoránál kelyhet is használtak, igen nagy volt a különbség, mert nemcsak egyházi, hanem politikai és társadalmi természetű volt. A táboriták, kiknek felekezetéhez szegény nemesek, kézművesek és parasztok, valamint Dél-Csehországnak néhány meghódoltatott városa tartoztak, a communismushos hajlottak, általában minden felsőbbségnek ellenségei voltak s csaknem mindazon hitczikkelyeket elvetették, melyek nem a bibliában gyökereztek. Viszont a kelyhesek (calixtinusok), kikhez a prágaiak s Közép- és Éjszak-Csehországnak általok meghódoltatott városai, valamint az úri rend legnagyobb része tartoztak, megelégedtek a papok világi javainak elvételével, valamint a németeknek minden köztisztségből való kizárásával, s máskülönben csak azt tartották fontosnak, hogy az úrvacsora mindkét szín alatt szolgáltassék ki, miért különösen utraquistáknak is nevezték őket. Mikor a rajnai választó fejedelmek szeptemberben nagy sereggel Csehországba törtek és Saazot ostromolták, az összes huszita pártok egyesűltek s az ekkor már egészen megvakúlt Žižka vezetése alatt visszavonúlásra kényszerítették őket. Ugyanígy végződött a második hadjárat, melyet Zsigmond indított, kinek hada a németbródi csatában (1422 január 8) megveretett és csúfosan megfutott. De e sikerek után a táboriták és mérsékelt utraquisták közt is még inkább elmérgesedtek a régi ellentétek. Márczius 9-én János selaui volt szerzetesnek, ki Prágában urat játszott, valamint tizenkét hívének, a mérsékelt utraquista tanács fejöket vétette, miért azután a táboriták véres bosszút álltak. 1423 és 1424-ben elkeseredett harczok folytak Žižka és a mérsékelt utraquisták közt, kik Zsigmond pártjával is alkudozni kezdtek. De Žižka a molešovi csatában (1424 június 7) megverte őket; csakhogy a vezér már október 11-én meghalt.

Cseh zsoldosok 1529-ből. Meldemann Miklósnak a bécsi cs. kir. udvari könyvtárban levő fametszete után.

Žižka főleg gyalogsággal és tűzérséggel viselte háborúit s különös ügyességgel használta föl az úgy nevezett szekérvárat kitűnő védelmi eszközűl. Diadalait azonban mégis leginkább a vallási és nemzeti vakbuzgóságnak köszönte, melyet a nép nagy tömegeiben föl tudott kelteni. Halála után a belső tusák egy részt a nemesek és prágaiak, más részt a táboriták és Žižka hívei közt, kik „árvák”-nak nevezték magokat, tovább folytak s csak 1425 októberben végződtek egyezséggel. Erre a husziták Prokop, az egykori szerzetes vezetése alatt újra nagy diadalt arattak Frigyes szász választó nagy seregén (1426 június). Prokop újra hatalomra juttatta a táboritákat Prágában, mert a mérsékelt utraquisták által még 1422-ben Csehország helytartójává kinevezett Korybut Zsigmondot, a litván nagyfejedelem unokaöcscsét a pápával folytatott titkos tárgyalások miatt elfogta s híveit elűzte (1427 ápril). Propok aztán több ízben rabló betörést tett a szomszéd országokba, a többi közt 1428 és 1430-ban Magyarországba is.

A Compactaták jóváhagyását megörökítő emléktábla 1437-ből. A prágai cseh múzeumban levő eredeti után. Siegl Károlytól

E betörések folytán Frigyes brandenburgi választó két ízben vezetett nagy német zsoldos hadat Csehország ellen. Az egyik 1427-ben Miesig, a másik 1431-ben Tachauig nyomúlt, de a gyáva zsoldosok Prokop közeledtének hírére mind kétszer futásnak eredtek. Mikor a fegyverhatalommal való győzelem reménye eltűnt, a baseli zsinat kénytelen volt a huszitákat fölhívni, küldjék el követeiket Baselbe, hogy ott fegyverszünet s egyházi követeléseik tárgyában alkudozzanak. Fegyverszünet azonban nem kellett a cseh országgyűlésnek, mert a táboriták és árvák a szomszéd országokba való betöréseiket nem akarták abba hagyni, sőt azokat 1431–33-ban még tovább – egy részt a Szepességig, más részt a Keleti tengerig – kiterjesztették. Az egyházi kivánságok tárgyában Prága és Basel közt ismételve jártak követségek, míg a prágai cseh-morva országgyűlés többsége a „Compactaták”-nak nevezett megállapodásokat elfogadta (1433 november). Ezekben tulajdonképen csak egy igazi engedmény volt, az úrvacsorának két szín alatt való kiszolgáltatása. Ez is azon föltételhez volt kötve, hogy a pap a két szín alatt áldozót figyelmeztesse, hogy épen úgy egy szín alatt is fölveheti az úrvacsorát. Mivel azonban a táboriták sem a compactatákat elfogadni, sem hadcsapataikat föloszlatni nem akarták, a nemesség, melynek tekintélyét és hatalmát a demokrata pártok nagyban csorbították, 1434 tavaszán a táboriták megtörésére Prága Ó-városával szövetkezett. Május elején a szövetségesek megvívták a táborita Prága Új-várost, május 30-án pedig Lipan falunál (Cseh-Bród közelében) tökéletesen megverték a táboritákat és sokezeret lekaszaboltak közűlök.

Mindazonáltal a nyugalom nem állt helyre. Több országgyűlés alkudozott a végleges béke tárgyában a zsinattal és Zsigmonddal, de az utraquisták a Thein-templom tekintélyes papja, Rokycana János mester ösztönzésére a zsinathoz egyre újabb követeléseket intéztek, melyeket ez nem teljesített s Rokycanának prágai érsekké való választását sem hagyta helyben. Csak mikor Zsigmond megigérte, hogy mindent elkövet Rokycana megerősítésére, hogy a történtekért teljes büntetlenséget enged, a compactatákat megtartja, az elűzött szerzeteseket, apáczákat és németeket vissza nem viszi, a rablott javak visszaadására senkit sem kényszerít s csupán cseheket nevez ki a közhivatalokba, tettek esküt az iglaui országgyűlésen (1436 július 5) a compactatákra s mentettek föl az utraquisták az egyházi átok alól. A táboriták legnagyobb részével novemberben szintén szerződés létesűlt, mely szerint a vallás kérdéseiben alávetik magukat négy magister és pap itéletének; a többi, még nyakaskodó táborita akasztófára kerűlt. Végre 1437 ápril 12-én Prága Új-városának Krisztus teste-kápolnájában ünnepélyesen kihirdették, hogy „az úrvacsorában két szín alatt részesűlő csehek és morvák igaz fiai az egyháznak”, mint az a kápolnából származó, most a cseh múzeumban lévő két fölírat (az egyik latin, a másik cseh nyelven) mondja, melyek elseje így szól:

Zsigmond hamar megszegte az elvállalt kötelezettségeket. Kétszínű volt Rokycana irányában, mert nyiltan mellette, titokban pedig ellene dolgozott s érsekké való megerősítése el is maradt; az elűzött szerzeteseknek és apáczáknak megengedte a klastromaikba való visszatérést, a tisztségek betöltésénél a katholikusoknak s az utraquisták katholizáló töredékeinek kedvezett, kiknek vezére Pøíbram János mester volt. Újra nagy forrongás támadt az utraquisták és táboriták közt. Ekkor meghalt Zsigmond 1437 decz. 9-én Znaimban. Egy leánya maradt, Erzsébet, V. Albert osztrák herczeg neje, ki IV. Károly 1348-diki törvénye szerint a cseh koronát örökölte.

A huszita forradalom következményei részint nemzetiségi, részint társadalmi és politikai természetűek voltak. Amazok csaknem teljesen kiirtották a németséget, emezeket pedig magok a cseh nép nagy tömegei századokon át megsínylették. A nemesség hatalma még inkább fokozódott; rideg nemesi oligarchia alakúlt, mely nemcsak a törvényhozó, hanem nagyobb részt a végrehajtó hatalmat is magához ragadta s csak gyönge koronát akart maga mellett tűrni. A polgárság és a papság megsemmisítésével a parasztság a nemességnek a malmára hajtotta a vizet; politikai és társadalmi tekintetben mindenhatóvá tette, jutalmúl pedig azt nyerte, hogy maga mindinkább a jog és védelem nélkűli jobbágyságba sülyedt.

Csehország története 1438-tól 1526-ig. Rezek Antaltól, fordította Acsády Ignácz

A tizenhat esztendei nagy forradalom után nem igen volt remény, hogy a csehek V. Albert osztrák herczeget föltétel nélkűl elfogadják királyúl. Az ide vonatkozó kisérlet csakugyan meddő maradt. Egyedűl a katholikus párt, melynek vezére a hatalmas Rosenberg Ulrik volt s a mérsékelt kelyhesek pártja, kiknek feje Neuhaus Meinhard volt, ismerték el Albertet. De ők is nyilatkozatot kivántak tőle, hogy megtartja a compactatákat. Ez alapon Albertet csakugyan megválasztották s Prágában megkoronázták (1438 június 29).

A szélsőbb utraquisták pártja, melynek vezetője akkor pirksteini Ptáèek Hynce nemes úr volt, eredetileg nem foglalt ellenséges állást Albert iránt, csak határozottabb igéreteket és biztosításokat kívánt tőle. De, mivel a katholikusok és a mérsékelt utraquisták kevesebbel is megelégedtek, Ptáèek elvált tőlük, a táborita párt maradványaival szövetkezett s Lengyelországra vetette szemét, hol Kázmér, III. Ulászló király testvére, személyében keresett és talált cseh királyt.

Új polgárháború volt várható, Ptaèek és Stražnich Bedøich táborita vezér egyesítették hadaikat az erős Táborban, hová Albert király is tetemes haddal nyomúlt. De mivel e közben a lengyelek Sziléziába törtek, Albert abba hagyta Tábor ostromát és Boroszlóhoz sietett. IV. Jenő pápa s a baseli zsinat mindent elkövettek a küzdő felek kibékítésére, mert akkor már török részről kezdte komoly veszély fenyegetni az egész kereszténységet. Egyelőre fegyverszünet létesűlt Albert és Ulászló királyok, valamint a csehországi hadakozó felek közt. Ekkor Albert Magyarországba ment, hol sulyosan megbetegedett s 1439 október 27-én meghalt.

Csehország ezután tizenhárom esztendőn át kormány nélkűl maradt. Albertnek csupán két leánya volt, s csak négy hónappal halála után szült özvegye fiúgyermeket, árván született Lászlót (1440 február 22). A magyar rendek nem akartak addig várni, míg László megnő; az időközben kibékűlt cseh rendek is királyválasztásra gyűltek össze s Albert bajor herczeget választották meg főleg azért, mert ismerte Csehország állapotát és csehűl is tudott. Albert azonban nem fogadta el a választást.

Csehország ekkor újra a legvészesebb belviszályok és háborúk színhelye lett. Fő hatalom nem volt. Albert király halála után a rendek mindjárt intézkedéseket tettek ugyan a közbéke fentartására, s minden kerület egy-egy kapitányt választott, kinek a rendek által melléje adott tanácsosokkal föladata volt a zsiványokat kiirtani, a viszályokat elintézni s a küzdelmeknek elejét venni. Csehországban akkor 13 kerület volt; néhányban a Rosenberg Ulrik és Neuhaus Meinhard, néhányban meg Ptáèek pártja volt többségben. ennek megfelelően választották a kerületi kapitányt s ez alkalommal kitűnt, hogy a határozott utraquisták pártja a négy keleti, a kouøimi, èaszlaui, chrudimi és königgrätzi kerületben tömör többséget képez. Ezek nem csupán határozott embereket választottak kapitányokká, hanem magok közt szűkebb szövetkezetet is alkottak s Ptáèeket tették főkapitányukká. Prága Neuhaus Meinhard, mint várgróf kezén maradt, ez az általa kinevezett tanács önkényesen és erőszakosan vitte a hatalmat.

Ez a szervezet nem elégíthette ki az országot, mert a gyöngébbnek alig nyújtott védelmet. de még kevésbbé volt kielégítő a vallás tekintetében. Rokycanát, Prága utraquista érsekét, az említett négy kerület elismerte ugyan, s az érsek a papi fegyelem tárgyában és a táborita tanok szélsőségei ellen rendeleteket is adott ki. Csakhogy nem volt végrehajtó hatalom, mely a papokat és a híveket e rendelete követésére kényszeríthette volna. A compactaták megerősítése s Rokycana elismerése iránt a pápai székkel folyó tárgyalások nem vezettek eredményre, mert IV. Jenő és utódai az egymás közt egyenetlenkedő cseheket föltétlen engedelmességre akarták kényszeríteni.

Az általános nyugtalanság és bizonytalanság ez állapotának az 1448-ik év vetett véget. Ptáèek, a szélső utraquista párt feje, 1444-ben meghalt s a négy keleti kerület helyette Podìbrad-Kunstadt Györgyöt, ki akkor még csak 24 éves volt, de személyes tulajdonságaival és fontos tárgyalások vezetéséhez szükséges képességeivel hívei körében már nagy hírnévnek örvendett, választotta főkapitánynyá. Podìbrad György óvatosan és erélyesen vette kezébe pártja vezetését. Négy év folyamán minden szükséges előkészületet megtett s 1448 szeptember 1-én nyíltan megkezdte a harczot a Rosenbergek és Neuhausok pártjával. Czélja Prága volt, melyet annyira készűletlenűl talált, hogy egy csapással kezébe kerítette (szeptember 3); Neuhaus Meinhard elfogatott, a tanács letétetett, s a főváros kormányzata a győző szilárd kezébe ment át. Védelme alatt Rokycana érsek visszatért Prágába; az utraquista, még Zsigmond idején alakított consistorium elismerte az érseki megye fejének.

Mindez tisztázta ugyan a helyzetet, de a pártviszály békés kiegyenlítésének reménye eltűnt, mert a Rosenbergek és Neuhausok nyomban hadat üzentek Podìbradnak. Csakhogy a harczmezőn nem sokra mentek, miért is Wildstein várában (1450 június 10) tárgyalásokat indítottak, melyek első sorban a Podìbrad és Neuhaus Meinhard fia, Ulrik közti viszálynak vetett véget.

Árván született László pecsétje. Prágában a városi levéltárban levő eredeti után. Siegl Károlytól

Nem sokára III. Frigyes római királylyal kezdődtek tárgyalások; azt kivánták tőle, küldje Csehországba az ifjú, árván született Lászlót, hol nagykorúságáig maradjon, akkor pedig trónra lépjen; mert abban minden párt egyetértett, hogy Albert király árván született fiát királyúl el kell ismerni s meg kell koronázni. De mivel Frigyes húzta-halasztotta az ügy eldöntését, az 1452-ki Szent György napi országgyűlés Podìbrad Györgyöt egyhangúlag az ország helytartójává vagy kormányzójává választotta.

Az új kormányzó mellé 12 tagú tanács adatott; neki magának átengedték a korona összes jövedelmeinek élvezését, hogy a birósági és országos tisztségeket ellássa s az igazságszolgáltatás menetéről, valamint rendes közigazgatásról gondoskodjék. Csehország egész lakossága engedelmességet fogadott a kormányzónak, kivéve Rosenberg Ulrikot s néhány párthívét, továbbá a katholikus Pilsen és Budweis városokat, valamint Tábor városát, hol a táborita párt szélső iránya még többségben volt.

Az ország mindazonáltal lassanként visszanyerte hőn óhajtott belső békéjét. Mikor III. Frigyes összeveszett alattvalóival Ausztriában, Rosenberg Ulrik ezekkel szövetkezett a császár ellen, míg Podìbrad a császárnak igért segítséget. 1452 július végén nagy sereggel indúlt Prágából, meghódoltatta Tábort s Budweisnál Rosenberg Ulrikot békére és mindannak elismerésére kényszerítette, a mit a Szent György napi országgyűlés végzett. De még mielőtt Budweisból Ausztria felé indúlhatott, hírét vette, hogy III. Frigyes már kibékűlt alattvalóival s árván született Lászlót kiadta nekik.

Hogy az ifjú király a koronát megnyerhesse, Podìbraddal megegyezésre kellett lépnie. Ez ügyben sokáig alkudoztak. Végre (1453 ápril 30) László király Bécsben személyesen találkozott Podìbraddal s mindjárt másnap kiadta az okíratot, melyben az ország szabadságait megerősítette és a compactatákat mindennel, a mi velök összefügg, fentartotta. Egyúttal meghagyta Podìbrad Györgyöt a kormányzóságban. De öt hónap telt el, míg László király Prágába indúlt. Titokban lebeszélték a csehországi útról s azzal ámították, hogy baj érheti a csehek közt. A cseh rendek Iglauig eléje mentek s az ország határán a korona és a rendek szabadságainak megtartására föleskettették. 1453 október 28-án (vasárnap) koronázták meg a legünnepélyesebben a prágai Szent Vida székesegyházban a cseh, morva, sziléziai és lusatiai rendek jelenlétében. Csak a boroszlóiak vonakodtak az „eretnek” Prágában megjelenni; később (1454) maga a király ment Boroszlóba. Az egykorú krónikás a még nem is tizennégy éves királyt „csinos és göndörhajú ifjú”-nak mondja, ki azonnal megnyerte a köznép szeretetét.

Az új uralkodó első gondja az volt, hogy az útonállóktól megszabadítsa az országot, a személy- és vagyonbiztonságot helyreállítsa s az elzálogosított koronajavakat kiváltsa. Podìbrad György, ki a koronázás után is a király mellett maradt s főudvarmestere és első tanácsosa volt, mindenképen támogatta László ebbeli törekvéseit. Ennek következtében az ifjú király s az idősebb, tapasztalt és szakavatott Podìbrad közt nagyon barátságos és benső viszony keletkezett. Csakhogy nem volt tartós; eltérő nézetek, főleg a külügyekben, időnként nagyon hideggé tették kölcsönös érintkezésöket.

Csehország ismét virágzásnak kezdett indúlni. A királyi városokban, kivált Prágában lendűletet vet az építés; a romok helyén a vagyonos polgárság és nemesség új, nagyobb részt pompás épületei emelkedtek. Ipar és kereskedés is örvendetesen fejlődött, s csupán csak az hiányzott még, hogy a compactaták elismerése iránt végleges megegyezés létesűljön a pápai székkel. Egy ideig erre nézve is jó reményt tápláltak.

De nem sokára nagy fordúlat állt be. Konstantinápoly elfoglalása hatalmas mozgalmat keltett, s az egész kereszténység keresztes háborúra készűlt a közös ellenség ellen. A háborúban Csehország szintén részt akart venni. De mielőtt ez megtörténhetett, László Magyarországba ment, hol a török részről fenyegető veszély szükségessé tette jelenlétét. 1457-ben László visszaért Prágába. Menyasszonyúl Magdolnát, VII. Károly franczia király leányát, szemelték ki számára. Fényes cseh követség indúlt érte Párisba s Prágában nagyszerű előkészületeket tettek a már rég nem látott királyi násznapra. De László pestisben megbetegedett s három napi betegség után élete 18-ik évében 1457 november 23-án meghalt.

Podìbrad György király állampecsétje. Bécsben a cs. és kir. állami levéltárban levő, 1459-diki keletű oklevél után. Siegl Károlytól

Sokáig tartott, míg az emberek az előre nem látott és nehéz csapásból felocsúdtak. A cseh trón ismét elárvúlt, örökös nélkűl maradt. Annál több volt a jelölt. Elsőnek III. Frigyes császár jelentkezett s jogát régi családi szerződésekből származtatta. Kivűle László két nővérének férje, Vilmos szász herczeg és Kázmér, lengyel király pályázott; végűl VII. Károly franczia király nagy kedvezményekkel kecsegtette a cseheket, ha ifjabbik fiát, Károlyt, királyukká választják. De a választó országgyűlés máskép határozott. Mint kevéssel az előtt Magyarországban tették, hol minden idegen jelölt mellőzésével egy hazai főnemesi család sarját, Hunyadi Mátyást ültették a trónra: akképen a csehek is 1458 márczius 2-án Prága Ó-városának városházán egyhangúlag Podìbrad Györgyöt, az eddigi kormányzót, választották királylyá. A katholikus Sternberg Zdenko volt az első, a ki azt kiáltotta: „Éljen György, Csehország királya!”

Csehországban ez a választás általános lelkesedést keltett, ellenben Brünn, Olmütz, Iglau és Znaim morva városok vonakodtak azt elismerni; de a legnagyobb ellenállás az „eretnek” király ellen Sziléziában, kivált Boroszlóban támadt. Ez ellenállás nem csupán vallási, hanem politikai okokban is gyökerezett, s a boroszlóiak annyira belehevűltek az ellenzékiségbe, hogy a józan megfontolás teljes lehetetlenséggé vált. Györgyöt „második Nerónak, ragadozó farkasnak, a nagy sárkánynak” nevezték s leginkább e szenvedélyes kitörések okozták, hogy György királylyá választásából csakhamar új vallás- és polgárháború támadt. Egy pillanatig úgy látszott ugyan, hogy békésen végződik el minden. 1458 május 7-én Ágoston győri püspök Györgyöt ünnepélyesen megkoronázta; koronázás előtt azonban esküt kellett tennie, melynek tartalma olyan volt, hogy megengedte a föltevést, mintha György szakított volna a huszitasággal. De lehetséges egy másik magyarázat is, sőt kétségtelennek látszik, hogy az esküminta mindkét párt szándékával egyezően nyert olyan fogalmazást, hogy valamint Morvaország katholikus püspökei, kik elfogadták, akképen a huszita György is, ki a szerint tett esküt, azt a szükséglethez képest értelmezhessék.

Kevéssel a koronázás után III. Frigyes császár is elismerte Györgyöt s Brünnben a hagyományos módon beiktatta a cseh hűbérbe és a választófejedelmi méltóságba; még az újonnan választott II. Pius pápa is egyetértésben élt Györgygyel s intette a sziléziaikat, hagyják abba az ellenállást.

Uralkodásának ez első, nyugodt időszakában Csehország beldolgait illetőleg György király elvitázhatatlan érdemet szerzett, még pedig oly mértékben, hogy már kortársai úgy dicsőítették, mint IV. Károly után első fölvirágoztatóját az országnak. Az teljes jogbiztonság mellett, melyet a bíróságok és közigazgatási hivatalnokok tekintélyének újabb megszilárdulásával alkotott, kereskedés és ipar fejlődésnek indúlt, tudományos és művészeti törekvések megint föllendűltek, s a prágai egyetem, mely a huszita bonyodalmak alatt nagyot hanyatlott, új életre ébredt.

György király kormányzatában főleg a kis nemességre s a polgárságra támaszkodott; az urak irányában a legnagyobb óvatossággal és igazsággal járt ugyan el, de legkevésbbé sem tűrte a királyi hatalom további korlátozását, mihez a főúri nemzetségek fejeinek nagy kedvök lett volna. György akkor azon általánosan elismert alapon állt, hogy az állam üdvös fejlődése az uralkodói hatalomnak az oligarchák törekvéseivel szemben való megszilárdításától függ. Nagyon elősegítette reformjait az, hogy a vallás dolgában a nép nagy többsége vele tartott. Ő maga talán nem vonakodott volna az utraquismussal szakítani. De ha ezt teszi, megdőlt volna a támasz, melyen hatalma nyugodott, és még sem érte volna el azt, a mire Róma törekedett: az egész nép föltétlen meghódolását a pápaság hatalma alá. Erre sem Podìbrad György, sem senki más nem tudta volna a XV. században rá bírni a cseh népet.

Felekezeti tekintetben György pontosan követte a compactatákat, ragaszkodott az utraquismushoz, egyszersmind azonban a legnagyobb jóindulatot tanúsította az egy szín alatt áldozók, ezeknek egyházaik, intézményeik s általában minden iránt, a mi szent volt előttök. Ellenben nem tűrt országában semmiféle olyan irányt, mely nem a compactatákban gyökerezett. Még mint kormányzó fenyegetőleg lépett föl a táborita tan vallásos újításai ellen s nagyon ellenséges állást foglalt el a szegény és apró emberek ama kezdetben jelentéktelen társasága ellen, mely a később oly híres testvér-egységet alkotta. Az egység az 1454–67. években határozottan Róma-ellenes alapon támadt s nem is szándékozott a compactaták útján a pápától elismertetését kérni; ellenkezőleg a maga útján haladt, mely pedig különbözött attól, melyen az utraquisták jártak. Ez okból György király határozott ellenségök is volt.

Prága Ó-városa czímere 1475-ből. A prágai országos levéltárban levő okírat után. Siegl Károlytól

A közjó iránti minden gondoskodás, erélye, józansága, pártatlansága sem sokat használt György királynak; eretneknek tartották, s II. Piussal a compactaták elismerése iránti tárgyalások 1462-ig elhúzódtak. Ez évben a pápa a compactatákat érvényteleneknek s eltörölteknek nyilvánította, s azt kivánta Györgytől, mondjon le maga is az utraquismusról, királyi hatalma egész sulyát pedig arra használja, hogy minden országában kiirtsa az eretnekséget. De mivel György vonakodott ezt tenni, a pápai legatus, a ki Boroszlóba ment, fölhívta György összes alattvalóit, tagadják meg tőle az engedelmességet és csatlakozzanak a boroszlóiakhoz az eretnekek elleni háborúra.

De a vallásháború nem tört ki nyomban. Ugyanakkor III. Frigyes császárt az osztrák rendek és a bécsi polgárság lázadása nagy veszélybe sodorta. György király készségesen és bőségesen segítette a császárt 1462 november havában, ki meg Csehországnak adott nagy kiváltságokat; György fiai birodalmi fejedelmi rangot, a prágai városok pedig tetemes kereskedelmi szabadalmakat nyertek. Ugyanez alkalommal Frigyes megigérte, hogy latba veti egész befolyását, hogy György király és a pápa közt megegyezést hozzon létre. De mikor II. Pius (1464 aug. 15) meghalt, utóda II. Pál nem gondolt további kiméletre. 1464 augusztus 2-án György királyhoz idézést küldött, mely szerint 180 nap alatt jelenjék meg a pápai szék előtt s igazolja magát az eretnekség vádja ellen. Negyednapra a pápa fölhatalmazta legatusát, Rudolfot, sujtsa György összes szövetségesit a legkeményebb büntetéssel s nyilvánítson semmisnek minden vele kötött szerződést. Kevéssel később a pápa föloldotta György alattvalóit a hűség-eskű alól. Már a bullák szövege és alakja engesztelhetetlen ellenségeskedést jelzett; a királyt mindig „a kárhozat fiának, útálatos szörnyetegnek és rühes juhnak” nevezik.

A veszély talán még ekkor sem válik oly fenyegetővé, ha magában a királyságban nem áll be aggasztó szakadás. György király régóta nem igen jó viszonyban élt a főbb nemességgel. Ennek oka politikai természetű volt. A dölyfös urak a rendi hatalom kierjesztésére s a királyi tekintély gyöngítésére törekedtek; ebben pedig György király nem akart engedni s nem is engedett. Az urak ismételve gyűléseket tartottak s panaszt emeltek a király ellen, de sikertelenűl. Kapóra jött tehát nekik a király s a pápai szék közti viszály; a cseh főurak, kiknek többsége katholikus volt, köztük Sternberg Zdenko is, a vallást használták ürügyűl, s 1465 november 28-án Grünberg kastélyban szövetségre léptek királyuk ellen, miről a pápát s György királynak Morvaországban és Sziléziában levő ellenségeit is azonnal értesítették. Erre kitört a háború, és pedig egyidejűleg Csehországban, Morvában és Sziléziában, Boroszló volt a legszenvedélyesebb ellenségeskedés és lázadás tűzhelye.

A míg azonban György király ellen valamelyik szomszéd uralkodót harczba vinni nem sikerűlt, a lázadástól keveset lehetett várni, mert a nép nagy része a király mellett maradt, s még a katholikusok sem mind csatlakoztak a grünbergi szövetséghez, mert, a mint mondották, György sohasem vétett a kath. vallásnak. A pápa a cseh koronát először Kázmér lengyel királynak, azután Frigyes brandenburgi választónak s több más fejedelemnek ajánlotta föl, de senki sem vágyott György királylyal megmérkőzni. Végre a pápa Mátyás magyar királyhoz fordúlt, ki elfogadta a cseh koronát. Hunyadi Mátyás csakhamar (1468 márczius 31) hadat üzent Györgynek s kitűnő és nagy számú seregével „mint a katholikus vallásnak a cseh eretnekség elleni védője” Morvaországba tört. Ugyanakkor a sziléziaiak és huzatiaiak Csehországban egész Turnauig nyomúltak, míg Sternberg Zdenko fia, János, Iglauból Csehország déli részén keltett mozgalmat s György ottani híveit fenyegette. Mindazonáltal Csehországban György hatalma egészen csonkítatlan maradt; de Sziléziában érzékeny veszteségeket szenvedett, Morvaországban pedig csaknem egészen Mátyás kezébe kerűlt.

1469 januárban maga a magyar király is Csehországba nyomúlt s Leitomischlen és Hohenmauthon át igyekezett Prága felé. Eleinte jól ment minden; de február 27-én Wilemovnál a èaslaui kerületben nagyon veszélyes terepen és gyilkos hidegben György serege körűl kerítette. Mátyás alkudozni kezdett, még pedig sikerrel. A két király Ouhrov falu egy nyomorúságos viskójában személyesen találkozott egymással s négy órai tárgyalás után ápril 7-ig terjedő fegyverszünetet kötött. Ugyanekkor abban állapodtak meg, hogy még márczius 24-én békealkudozásokat kezdenek a pápai legatussal a compactaták alapján Olmützben. Máyás Wilemovból visszavonúlt Morvaországba; azonban az olmützi tárgyalások nem vezettek eredményre, mert itt olyan követeléseket intéztek György királyhoz, melyeket ő nem teljesíthetett. Alig hogy György Olmützből távozott, Mátyás király május 3-án ünnepélyesen Csehország királyává kiáltatott ki.

György király saját nagy kárán okúlva, most már belátta, hogy diplomácziai úton czélhoz nem érhet; ezért nagyon erélyes föllépésre határozta el magát. Hogy szövetségeseket szerezzen, lemondott szívének azon hő vágyáról, hogy a cseh trónt övéinek hagyhassa örökűl. A cseh országgyűlés beleegyezésével azt az ajánlatot tette Kázmér lengyel királynak, hogy az ő legidősebb fia, Ulászló legyen a cseh trón örököse. Ez ajánlatot Lengyelországban nagy örömmel elfogadták. E közben György a háborút teljes erővel megindította minden irányban, főleg Morvaországban és Sziléziában s mindenütt szerencsésen folytatta. Mátyás király visszatért Magyarországba, hogy ott új hadat gyűjtsön; ezzel 1470 januárban Morvaországba sietett, honnan Csehországba törve, egész Kolinig és Kuttenbergig nyomúlt. Onnan azonban nagy veszteséggel vissza kellett vonúlnia s Morvaországban őrségeket hagyván, haza tért Magyarországba.

György sokat szenvedett, de legyőzetlen maradt s leghevesebb ellenségei, a boroszlóiak is békére kezdtek gondolni, sőt béketárgyalásokat ajánlott Mátyás király is, kit III. Frigyes császár fenyegetett. Több német fejedelem a pápai széknél járt közbe György érdekében. II. Pál pápa belátta, hogy a harcz már évek óta döntő eredmény nélkűl folyik; ő sem ellenezte tehát a békét s Rómából már elküldték a legatust, midőn György király hosszú betegség után 1471 márczius 22-én vízkórban meghalt. Balvégzetes halálát igen találóan jellemezte Huber Alfonz ezen szavakkal: „Hogy György az életből kiszólíttatott, a legnagyobb szerencsétlenség volt, a mely Csehországot az akkori körűlmények közt érhette”.

A cseh rendek a kuttenbergi országgyűlésen a régibb megállapodások értelmében 1471 május 27-én Kázmér lengyel király fiát, a 15 éves Ulászlót választották királyukká. Szerencsétlen egy választás volt ez. A király szokatlanúl erőtlen és gyönge volt. Senkitől sem tudott megtagadni semmit s önállóan sem birt határozni semmiben. Mindenre az a válasza volt: „jó, jó,” s azért „kral dobøe”-nek nevezték. A cseh nemesség, mely annak előtte elégedetlen volt Podìbrad Györgygyel, mert önkénykedéseiben fékezte, a gyönge Ulászló alatt mutatta ki, mik az igazi czéljai. Olyan királyt akart, a kire álljon az az egykori mondás, hogy: „Te királyunk vagy, de mi uraid vagyunk”. Ezt a nemesség immár teljes mértékben elérte.

Máyás magyar király Ulászló ellen is folytatta a háborút, mely azonban mindkét részen a kellő eszközök hiánya s egyéb bajok miatt lanyhán ment. Több ízben fegyverszünet köttetett s 1478-ban Olmützben létrejött a béke, Ulászló megtartotta a cseh királyságot. Mátyás pedig Morvát, Sziléziát és Lusatiát, de elhunytával ez országoknak 400.000 magyar arany forint kártérítés mellett vissza kellett a cseh koronára szállaniok.

II. Ulászló pecsétje 1513-ból. A prágai országos levéltárban levő okírat után. Siegl Károlytól

Ezzel vége volt a háborúnak, de a vallási szakadás Csehországban nem ért véget, mert a hosszadalmas küzdelmek még inkább elmérgesítették. Katholikusok és utraquisták közt napi renden volt a pörpatvar, s minthogy a király a katholikusokkal tartott, ezek ellen többször heves mozgalom támadt; így különösen 1483-ban Prágában, hol a csőcselék mind a három város tanácsházába berontott s a gyűlölt tanács tagjait nyomban agyon verte. Az utraquista párt e közben egyre mélyebbre sülyedt. A római egyház nem ismerte el, maga pedig György király halála óta szilárd intézmények hiányában mindinkább elsatnyúlt. A csehek, kik nem találták meg többé e felekezetnél törekvéseik kielégítését, csapatonként jelentkeztek a testvér-egységnél, mely szerény kezdetből alakúlt ugyan, de erős szervezetével s az erkölcsös élet iránti buzgalmával töméntelen hívet szerzett, úgy, hogy már Ulászló korában több száz községe alakúlt. Az egység fő széke Jungbunzlau volt s ez időben vallásos buzgalmával, valamint tudományosságával Lukács testvér volt legtekintélyesebb embere. Katholikusok és kelyhesek közt 1485-ben Kuttenbergben megegyezés létesűlt ugyan, melyben mindkét fél arra kötelezte magát, hogy egymást nem gyalázza s el nem nyomja, hanem mindenben a compactatákhoz tartja magát; de az utraquistákon ez nem segített, mert az egyházi hanyatlással megromlott az erkölcsösség s hanyatlott a műveltség is. A mint a testvérek (a testvér-egység tagjai) megvetéssel nézték az utraquismus szervezetének megbomlását, épen úgy megbotránkoztak a humanista műveltségű katholikusok az utraquista papság tudatlanságán. A cseh vitézség, mely egykor az egész világon nagy hírre tett szert. Ulászló alatt szintén tűnő félben volt s helyébe közöny, önzés élvhajhászat lépett. Nem hiányoztak ugyan jeles jogászok (Všehrd Victorin Kornél), humanisták (Lobkowitz Bohuszláv), építészek és más művészek, de a nép általában satnyúlásnak indúlt.

A legroszabbra akkor fordúlt a helyzet, mikor 1490-ben Ulászló Magyarország királyának választatott s oda költözött át. A kormányhatalom ekkor teljesen a rendek, vagyis nehány hatalmas főúri nemzetség kezébe jutott. A király a legfőbb országos tisztviselők kinevezésénél megkötni, a koronajavak kezelésében korlátoltatni engedte magát s e javak lassanként elkallódtak a rendek közt. Az ország közszükségleteire szolgáló országgyűlési adót vagy meg sem szavazták, vagy rendetlenűl hajtották be. Mikor a nemesség a királyi hatalmat ekkép megrövidítette, egyszersmind a parasztnép urbéri viszonyát addig hallatlan és soha sem tapasztalt módon kezdte megrontani. A paraszt épen a rendi szabadságok legfőbb fejlődése korában elvesztette személyes szabadságát s a röghöz köttetett, a melyen élt, sőt ura ellen a közbíróságnál panaszoskép sem léphetett többé föl.

A két felsőbb, az úri és nemesi rend, a harmadik, a polgári rend ellen is harczot kezdett s azon közjogokra akarta azt korlátolni, melyeket a huszita háborúk előtt élvezett. Az urak és nemesek megsértették a polgárság azon szabadalmait, melyek bizonyos iparágak űzésének, főleg a sörfőzésnek kizárólagos jogára vonatkoztak; megtiltották a városoknak vidéki jószágok szerzését s azok bejegyzését az országos telekkönyvbe; a polgárokat az országos jog szerint perelték még oly pörökben is, melyek a városi jog alá tartoztak, s még azt is megpróbálták, hogy az országgyűlésen a városokat a harmadik szavazattól megfoszszák.

Hogy mindezt mennél könnyebben elérjék, a rendek az 1497-ki országgyűlésen elhatározták, hogy a régi végzések alapján országos rendtartást állíttatnak össze; a munkálat 1500-ban nyomtatásban tétetett közzé. Ebbe az urak és nemesek jog szerint fennállónak vettek be mindent, a mit a polgári rendtől még csak azután akartak megvonni. A polgárok panaszt emeltek az urak és nemesek ellen, s midőn a király 1502-ben a polgári rendre nagyon kedvezőtlen ítéletet hozott, hosszú zavar, perpatvar, viszály támadt és csak 1517-ben a Szent Venczel-féle szerződéssel ért nagy nehezen véget. De a kölcsönös bizalmatlanság ez után is fenmaradt a nemesek és városok közt.

A bajok oka nagy részt a királyban, annak képtelenségében és tudatlanságában rejlett. Egyik kortársa azt mondja róla, hogy, mint a galamb, fölkapdos mindent, a mit eléje szórnak. A rendek viszályaiban teljesen a nemesség pártján állt s minden itélete a városok ellen szólt, ámbár később meg a városokkal szövetkezett a nemesség ellen.

Ulászló király még e küzdelmek befejezte előtt meghalt 1516 márczius 13-án Budán. Két kiskorú gyermeke maradt, egy leánya, Anna és egy fia, Lajos, kiknek jövőjéről halála előtt gondoskodott. 1515-ben Bécsben Ulászló cseh és magyar, Zsigmond lengyel királyok és Miksa császár nagy kongresszust tartottak. A három uralkodó szövetségre lépett a török ellen, s Lajos cseh trónörökös Habsburgi Máriával, Miksa császár egyik unokájával jegyeztetett el, míg Ulászló leányát, Annát, Ferdinánd főherczeg, Miksának másik unokája vette nőűl. Ez a kettős házasság örök időkre emlékezetessé vált.

A gyermek Lajos uralkodása alatt Csehország közállapotai napról-napra rosszabbúltak. A hatalmat néhány főúr gyakorolta, a kik állásukat meggazdagodásra használták s a koronát nagy adósságokba döntötték. Gyakran megesett, hogy Lajos király a legszükségesebb dolgokban is hiányt szenvedett, míg a cseh oligarchák nagy pompát és fényt űztek. E mindenható cseh főurak élén Rožmitál Zdenko Leo (Lev) prágai várgróf állt; eredetileg szegény nemes ember volt, de utóbb dús vagyonra tett szert, s mivel a saját hivatali hatalma mellett barátjának, Rosenberg Péternek csaknem kimeríthetetlen segédeszközeire is támaszkodhatott, tényleg ő volt a királyság legfőbb ura s a dölyfös oligarcha mintaképe. Az egykorú szatira nem kimélte Leo urat s telhetetlen pénzszomját. A krónikás azt mondja: „Egykor a prágai zsidók egy oroszlánpárt tartottak egy ketreczben s jól gondját viselték, most azonban egész Csehország nem elég arra, hogy egyetlen oroszlánt (Leo) eltartson.”

A sok bajhoz egy új vallásos mozgalom járúlt. Az ország vallásilag három fő pártra szakadt. A nép legnagyobb része a hanyatlásnak indúlt utraquismushoz ragaszkodott, a lakosság egy csekélyebb, de befolyásos töredéke, kivált a főbb nemesség katholikus maradt. E két vallásos irány mellett az országban és lassanként a cseh nemességben is egyre nagyobb tért hódított a testvér-egység. Egyszerre híre terjedt Németországból a Luther Márton föllépésének. Tana Csehországban, melyet századok óta vallásos kérdések tartottak izgatottságban, barátságos fogadtatásra talált, s alapelvei termékeny talajba hullottak. A katholikus nemesség egészben híve maradt ugyan vallásának, de a katholikus városok, kettőnek kivételével, s a Csehország éjszaki határán élő német lakosság majdnem egészen Lutherhez csatlakoztak. Ugyanezt tette rövid időben csaknem az egész utraquismus, ámbár régi nevét megtartotta. Ez időtől kezdve megkülönböztetendők az ó-utraquisták, vagyis azon kelyhesek, kik még mindig a compactatákhoz ragaszkodtak és az új-utraquisták vagy egyszerűen utraquisták, kik megtartották ugyan a régi nevet, de hitelvileg már teljesen lutheri alapon álltak. A testvéregység is keresett és talált érintkezési pontokat Lutherrel, de nem lépett vele közösségre, habár egy ideig a hitelvek tekintetében nem messze állt tőle.

Így az egész ország politikailag és vallásilag szokatlanúl izgatott és zűrzavaros állapotba jutott. E mellett tapasztalatlan ifjú ült a trónon s nem is Csehországban, hanem a budai várban székelt. Ez szertelen sokat járúlt a viszonyok megromlásához. Mindazonáltal fölötte lassan alakúlt olyan párt, melynek czélja volt változást előidézni s véget vetni annak, hogy a koronát meglopják s az állami fő tisztségeket alávalóságokra használják. Palacky hazafiasnak nevezi e pártot. Vezérei, kik közé még Rožmitál Leo veje, Neuhaus Ádám is tartozott, érintkeztek az udvarral, főleg az ifjú Mária királynéval, kivel Lajos 1521-ben kelt egybe. Ki is vitték, hogy a királyi pár 1522-ben Prágába útazott. Ott a király saját szemével győződhetett meg az akkori legfőbb tisztviselők üzelmeiről. Ezeknek véget vetett; kevéssel elútazása előtt (1523) letette az összes fő tisztviselőket s helyökre főleg a hazafias párt embereit nevezte ki. Fő várgróf Wartenberg János, főkanczellár Neuhaus Ádám lett. A prágai városokban, melyek rövid idő óta egy községgé olvadtak össze, szintén új tanács-urakat nevezett ki a hazafias párt köréből.

1510-ből való kehely: az utraquismus jelvénye. A prágai Loretto-templomban levő eredeti után. Siegl Károlytól

Ez nagy haladás volt. Csak ezen az úton javúlhattak volna a politikai viszonyok. De, fájdalom, nem javúltak. A hazafias párt többsége vallási tekintetben Luthernek ekkor fölmerűlt új tanaihoz hajlott. Ezt a körűlményt a párt ellen zsákmányolták ki. Előbb a prágai városokban élesztették az ellenállást az újhitűek ellen, s mikor 1524-ben a városi tanács új választás alá kerűlt, a király által 1523-ban kinevezett tanácsurakat nem választották meg. Primássá Wrati Pašek János mester lett, az ó-utraquisták híve és Zdenìk Leo, politikai barátja. Pašek csakhamar rémuralmat kezdett Prágában gyakorolni. Elfogatással, számüzetéssel, vagyonelkobzással sújtotta összes politikai, de személyes ellenségeit is és mindezt a vallás ürügye alatt tette. Lajos király nem látott át e cselszövényen, helyben hagyta az erőszakos rendszabályokat, sőt meghallgatta az eretnekséggel vádolt legfőbb tisztviselők elleni titkos följelentéseket s végűl el is mozdította őket (1525 február). Rožmitál Zdenìk Leo barátaival együtt újra elfoglalta a legfőbb méltóságokat s más alakban ugyanúgy kezdett működni, mint Pašek Prágában. A hitbuzgóság takarója alatt mint eretnekeket üldözte mindazokat, kik reá nézve politikai tekintetben veszedelmesek voltak.

Lajos király csakhamar belátta, hogy a vallás pusztán ürügyűl használtatik, hogy a Prágából elűzött polgárokon jogtalanság esett, s hogy épen azokra bízta az államhatalmat, kik legtöbbet tettek a korona jogainak csorbítására. Parancsot küldött tehát Prágába, hogy a városból elűzött polgároknak engedjék meg a hazatérést. De Pašek bízva Leo barátságában, nem engedelmeskedett királya parancsának. Ép oly kevéssé vette figyelembe Leo ura és királya akaratát.

A hatalmas és gazdag Rosenberg Péter 1523 október 9-én halt meg s összes javait testvére, Vok, fiainak mellőzésével politikai barátainak, főleg Zdenìk Leónak hagyta. Ez attól sem riadt vissza, hogy hivatalos hatalmával visszaéljen a gazdag zsákmány birtokba kerítésére. Ezzel azonban betelt bűneinek száma. Az egész ország két pártra, a Rosenbergek és a Rožmitálok pártjára szakadt s azt lehetett hinni, hogy ez örökösödési viszályt s vele mindazokat a nagy politikai és vallási elveket, melyek az országot régóta izgalomban tartották, a kard fogja eldönteni.

De míg a viszonyok Csehországban ilyen alakúlatot vettek, II. Szulejmán török szultán nagy hadjáratra készűlt Magyarország ellen. Lajos király mindenfelől segítséget kért s levélben Csehországhoz is fordúlt, hogy az országos fölkelés mozgósíttassék. A Rosenbergek pártja nyomban kész is volt rá, de Zdenìk Leo, a fő várgróf kétszínűen viselte magát. Úgy tett, mintha hajlandó lenne a királyt segíteni, tényleg azonban elkövetett mindent, hogy a király segítségére menő sereg elindúljon ugyan Magyarországba, de idejében meg ne érkezzék oda. E közben Szulejmán megkezdte a hadjáratot s Lajos király Mohácsnál megütközött vele. 1526 augusztus 29-én elvesztette a csatát s vele életét is, alighogy huszadik évét elérte. Ő a harmadik cseh király, ki a csatatéren halt meg.

Csehország története 1526-tól 1612-ig. Tupets Tivadartól, fordította Acsády Ignácz

II. Lajos király halálával a cseh rendek nagy része választás útján akarta a megüresedett trónt betölteni, mint ez már két ízben, árván született László és Podìbrad György halálakor történt. Más részt Ferdinánd osztrák főherczeg, mint Lajos király nővérének, Anna herczegnőnek férje, örökösödési követeléseket támasztott mind Magyar-, mind Csehországra nézve. De e követeléséhez nem ragaszkodott mereven. Mikor észrevette, hogy a rendeket nem lehet neje örökösödési jogának elismerésére rá bírni, belenyugodott, hogy a rendek szabadon válaszszanak, föltéve természetesen, hogy ez a választás ő reá, nem pedig a cseh koronára szintén pályázó bajor herczegek valamelyikére fog esni. Ez a föltevés, Ferdinándnak és Prágában időző követeinek ügyessége folytán csakugyan teljesűlt. A rendek előbb nyolcztagú kijelölő bizottságot választottak, főleg oly férfiakat, kik legfőbb tisztségeket viseltek.

A bizottság, melynek tagjai már meg voltak Ferdinánd részére nyerve, az országgyűlésnek azt ajánlotta, hogy fogadja el királyúl azt, a kire nézve a bizottság egyhangú megegyezésre jut. Az országgyűlés ebbe beleegyezett, s így történt 1526 október 23-án a székesegyház Szent Venczel kápolnájában a tulajdonképeni választás, mely alkalommal Ferdinándot csakugyan egyhangúlag meg is választották. Az eredményt csak másnap kellett volna a rendekkel s egyszersmind az egész néppel is közölni, s így egyelőre még titokban tartották. Csakhogy a választók egyike, Rožmitál Leo egy előre megállapított jellel, melyet a kápolnában várakozó riesenbergi Šwilhowský Vilmosnak adott, gondoskodott róla, hogy Ferdinánd, kit a dolog legközelebbről érdekelt, az eredményről mennél hamarább értesűljön.

Másnap az egész országgyűlés, mihelyt vele a választás eredményét közölték, az ősrégi Szent Venczel-hymnust énekelve, ünnepélyes hálaadó isteni tiszteletre vonúlt a székesegyházba. Az ágyúk dörgése és a harangok zúgása mindenfelé hirdette, hogy az országnak új királya van; Prága lakói is megünnepelték a nagy napot. Még ugyanaz nap követség indúlt Ferdinándhoz, hogy megvigye neki az örömhírt s tudtára adja a föltételeket, melyek mellett megválasztatott s melyek megerősítését kivánták tőle. Ferdinánd az eléje terjesztett óhajok némelyikét teljesítette s kiváltságlevelében világosan elismerte, hogy őt a rendek szabad akaratukból választották királylyá, egy másikban pedig kötelezete magát, hogy oda fog hatni, hogy a pápától kieszközölje a kehely használatának jóvá hagyását. A rendek egyéb kivánságaira nézve Prágába érkezte utánra halasztotta a döntést.

1527 január havában Ferdinánd és Anna fényes kisérettel Iglaun át, hol a cseh rendek követsége üdvözölte őket, Csehországba érkezett. A menet egyre nagyobbodott, a mint a fővároshoz közelebb-közelebb jutott, mert az egyes pihenő állomásokon, különösen Kuttenbergben és Cseh-Brodban a rendek tömegesen csatlakoztak hozzá. Február 5-én Prágából az ottani nemesség, a tanács-úrak, más városok küldöttségei végtelen néptömegtől kisérve indúltak a király elé. Néhány kocsin díszbe öltözve a legszebb polgárnők ültek. Mikor a király elé jutottak, minden egyes rend külön fejezte ki üdvözletét.

Magát a koronázást február 24-én a Vida-egyházban az olmützi érsek hagyományos pompával végezte; másnap a királynét is megkoronázták.

Ferdinánd a majdnem szakadatlan német háborúskodás miatt, melyet a törökkel viselt, valamint családjának német politikájában való részvétele következtében sem nagyon gyakran, sem huzamosabban nem időzhetett Csehországban. De, mikor ez mégis megtörtént, szívesen biráskodott személyesen, ámbár nem értvén a cseh nyelvet, tolmácsot kellett használnia, ki a kihallgatottak vallomásait neki latin nyelvre fordította, a saját itéletét pedig, mely latin nyelven adatott, csehűl tudatta az érdekeltekkel.

A legtöbb nehézsége az új királynak, valamint elődeinek is, a vallás ügyeiből támadt. Már uralkodása első éveiben nagy változás állt be e tekintetben, mert az utraquisták a nélkűl, hogy eddigi nevöket, mely alatt törvényes védelmet élveztek, letették volna, csaknem mind a Luther tanait, a testvérek viszont Calvin tanait fogadták el. Ferdinánd ez ellen annál kevesebbet tehetett, mert folyton pénzt és csapatokat volt kénytelen kérni a nagyobb részt utraquista rendektől, kiket tehát már saját érdekében kimélnie kellett. Mindazonáltal még uralkodása első éveiben sikerűlt neki a királyi hatalmat, mely elődei alatt nagyon aláhanyatlott, ismét tekintélyesebbé tenni. Alkalmat erre a többek közt egy sajnos esemény, a Hradsinon lévő királyi várnak 1541-ben történt leégése adott, mikor az országos levéltár nagy része elhamvadt. A megégett okíratok közt volt néhány azon, reá nézve megalázó okíratok közűl is, melyeket Ferdinánd királylyá választásakor volt kénytelen aláírni. Ezeknek szükségessé vált megújításakor Ferdinánd gondoskodott róla, hogy nejének örökösödési joga utólag okíratilag is elismertessék.

A Szent Venczel kápolna a prágai Szent Vida székesegyházban. Siegl Károlytól

A katholikus király és az utraquista érzelmű rendek közt eddig csak lappangva folyó küzdelemben a döntést a Németországra is olyan fontos „schmalkaldeni háború” hozta meg. Ferdinánd, ki elhatározta, hogy császári bátyját egész hatalmával támogatja a schmalkaldeni szövetség fejei ellen, általános fegyverkezést kívánt a országgyűléstől, bár egyelőre az alatt az ürügy alatt, hogy a törökök ellen készűl. Szándékát véghez is vitte; de, mikor a cseh hadnak, mely Kaadennél gyűlt össze, át kellett volna szász határt lépnie, a nagy rész megtagadta az engedelmességet. Ferdinánd belátván, hogy az ily megbízhatatlan seregnek úgy sem sok hasznát venné, és nem akarván a dolgot a végletekig vinni, megparancsolta, hogy ne gátolják az engedetleneket a távozásban. A háború második évében, 1547-ben, mikor a döntésnek meg kellett volna történnie, Ferdinánd még merészebb lépést tett. A helyett, hogy a hagyomány követelése szerint országgyűlést hívott volna össze, azt a parancsot intézte az összes rendekhez, hogy bizonyos kiszabott időben hadi népökkel együtt Leitmeritzben gyűljenek össze; s azzal fenyegette a késedelmeskedőket és engedetleneket, hogy különben vagyonukkal és életükkel fognak lakolni. Utraquisták és testvérek, kik mindinkább belátták, hogy a császár és a schmalkaldeniek közti küzdelemben fog eldőlni az ő ügyük is, rendkivűl fölháborodtak e lépés miatt, melyet az alkotmány megszegésének vettek. Mindazonáltal a rendek Leitmeritzben elég nagy számmal jelentek meg, hogy országgyűlés összehívását követeljék, mert egyedűl az jogosúlt a közfelkelést elrendelni. Az a beszéd, melyet Ferdinánd a rendekhez intézett s melynek végén állítólag sírt is az izgatottságtól, nem volt képes az ellenzék érzelmeit megváltoztatni. Prágában utraquisták és testvérek csakhamar szövetségre léptek, melynek azon világos kijelentés mellett is, hogy ne a király ellen legyen irányúlva, más czélja nem lehetett, mint hogy a király hatalmát korlátozza, a rendekét viszont fokozza. Ezt bizonyították azok az indítványok, melyeket elfogadásra akartak terjeszteni az országgyűlés elé, melynek azonnali összehívását sürgették. Minthogy Ferdinánd csak későbbre akarta az országgyűlést összehívni, a rendek önhatalmúlag összegyűltek, ideiglenes kormányfélét alakítottak és elhatározták, hogy hadat állítanak, melynek vezérévé rabsteini Pflug Gáspárt nevezték ki.

Így álltak a dolgok, mikor V. Károly császár és Ferdinánd király hadaikkal Egerben megjelentek, míg más felől a szász választó Joachimsthalt és Falkenaut szállta meg. A rendek serege, mely Elbogennél gyülekezett, a szerint, a mint Ferdinánd mellett, vagy ellen harczolt, könnyen döntő szerepet vihetett volna. De határozott állásfoglalásra a rendek nem tudták magukat elszánni. Míg egy részt királyuk seregének az erdőkben emelt torlaszokkal s az eleségszállítás megnehezítésével sok bajt okoztak, más részt még mindig azon erőködtek, hogy magaviseletüket s főleg a saját seregük fölállítását a király előtt mentegessék. Csakhogy ezek a kifogások ki nem békítették Ferdinándot s tovább is úgy személyesen, mint Prágába küldött emberei által e törvényellenesen gyűjtött sereg elbocsátását követelte. A rendek azonban a helyett, hogy engedelmeskedtek volna, az ország szabadságainak védelmére új szövetséget kötöttek, mely már határozottabban maga a király ellen is volt intézve s melyhez 1738 nemes és több város csatlakozott aláírásával és pecsétjével. De még mielőtt a rendek valamihez foghattak volna, megérkezett a hír, hogy a császár Mühlbergnél győzött s a schmalkaldeniek feje, a szász választó, foglyúl esett (1547 ápril 24).

Riesenbergi Šwihowský Vilmos. A bécsi cs. kir. udvari műtörténelmi múzeumban levő emlékérem után. Siegl Károlytól

E hírre a rendek közűl a félénkebbek eltávoztak Prágából; de az ott maradók sem tehettek mást, mint üdvözölni királyukat a reájok nézve oly kelletlen győzelem alkalmából. Midőn kevéssel utóbb Ferdinánd Csehország egész nemességét Leitmeritzbe rendelte s a fő izgatók kivételével mindenkinek kegyelmet biztosított, a ki e parancsának engedelmeskedik, csak kevesen mertek távol maradni. A városok, főleg a prágaiak irányában, kiket az egész mozgalom fölbújtóinak tekintett, Ferdinánd nem volt oly elnéző, mint a nemesség iránt. Mikor Prága előtt megjelent, megtiltotta, hogy a kulcsok hagyományos átnyújtásával fogadják. A Kleinseitei hídtoronynál Ferdinánd parancsára ágyúkat állítottak fel, melyek az ó-várost fenyegették; más részt a prágaiak is katonai készűlődéseket tettek. Úgy látszott, mintha Prágában komoly harczra kerűlne a dolog; de végűl a prágaiak föltétlenűl megadták magukat, a mint a király kivánta. Külön bíróság szabta meg a föltételeket, melyek mellett Prága városa újra megnyerhette a királyi kegelmet. Ki kellett szolgáltatnia minden hadi szerét, le kellett mondania kiváltságairól, jószágairól, jövedelmeiről és vámjairól. Csaknem hasonló szigorral büntettettek a többi városok is, melyek a zendűlésben részt vettek, a legszigorúbban Saaz, de Leitmeritz, Tabor, Königgrätz, Klattau és a többi is.

A nemesek közűl a legbűnösebbek elmenekűltek. Halálra itélték őket s jószágaikat elkobozták. A többi nemesek, a mennyiben nem teljes kegyelmet kaptak, leginkább csak vagyonuk elvesztésével bűnhődtek. De Ferdinánd gondoskodott róla, hogy az országgyűlés, melyet összehívott, vérbírósággal kezdődjék, mert ugyanakkor három, különben kevéssé ismert egyént lefejeztetett.

Az országgyűlés, melyet ez okból „véres”-nek neveznek, mint előre lehetett látni, nagyon elősegítette a királyi hatalom öregbedését s Ferdinándnak minden kivánságát ellenkezés nélkűl teljesítette. A király győzelmének különösen fontos következménye volt az, hogy valamivel később úgy nevezett „királybirák” rendeltettek a királyi városokba, Prágában pedig fölebbviteli bíróság állíttatott, s azon túl a városi törvényszékektől ahhoz intéztettek a fölebbezések, míg addig az ilyen fölebbezés a leitmeritzi, vagy prágai városi, sőt gyakran külföldi, még pedig protestáns törvényszékekhez ment.

A vallás dolgában Ferdinánd magatartása annyiban módosúlt a győzelem után, hogy legalább a testvérközségeket, melyeket különösen gyűlölt és melyek a zendűlésben is kiváló részt vettek, most szigorúbban üldözte, mint az előtt. Egyebek közt fogságra vetteté a testvérek akkori fejét, Augusta Jánost és sokáig nehéz rabságban tartotta. De a testvérek teljes kiirtása Ferdinándnak sem sikerűlt. Fontos volt továbbá, hogy Ferdinánd az utraquista consistorium tagjainak kinevezését elvette a rendektől s azóta maga nevezte ki a tagokat. Ezzel elérte ugyan, hogy a consistorium mindinkább közeledett a katholicismushoz, de más részt azt is, hogy e testület majdnem minden tekintélyét elveszté az utraquistáknál, főleg azoknál, kik Luther tanaihoz hajtottak.

Anna királyné. Seisenegger J.-nek (1544) a bécsi cs. kir. udvari műtörténelmi múzeumban levő olajfestménye után, König Frigyestől.

Élete vége felé Ferdinánd, ki 1556-ban német császárra is lett, s a cseh ügyeknek most még kevésbbé szentelhette magát, mint annak előtte, hasonnevű fiát, Ferdinánd főherczeget tette Csehország helytartójává. Csehországban folyt le annak a szerelmi regénynek nagyobb része is, mely ezt a főherczeget oly ismertté tette; a szép Welser Filippina ugyanis tíz évig volt vendége nagynénjének, Lokšan Katalinnak Breznitz kastélyban, s ez a kastély volt a szép augsburgi nő és a főherczeg titkos találkáinak helye, míg végre 1557-ben a papi áldás örökre nem egyesíté az ifjú párt s valamivel később Ferdinánd császár is bele nem egyezett a házasságba.

Ferdinánd főherczeg különben szigorúan katholikus volt és a vallás dolgában egészen atyja szellemében működött. A művészet iránti érzéket, melyet a főherczeg később mint Tirol kormányzója tanúsított, már cseh helytartó korában is kimutatta, mint az általa Prága közelében épített „Stern” nevű kéjlak bizonyítja.

Ferdinánd császár hosszú, dicsőséges és sok tekintetben sikeres uralkodás után 1564-ben húnyt el. Holttestét Prágába szállították és még 1547-ben meghalt neje, Anna mellé temették a Vida-egyházban. Most is ott nyugszik, még pedig pompás márvány síremlék alatt, melyen a császár, neje, meg fia és utóda, II. Miksa, alakjai láthatók.

II. Miksa trónra lépte elé összes országaiban feszűlt várakozással néztek, mert abban a hírben állt, hogy titokban protestáns. Ez okból a cseh protestánsok is nagy reményeket tápláltak; de Ferdinánd császár halálával az egyházi ügyekben már azért sem állt be nyomban változás, mert néhány évig Miksa is meghagyta fivérét, Ferdinánd főherczeget, a cseh helytartói állásban. Mikor azonban II. Miksa személyesen átvette az ország kormányzatát, a protestánsok elérkezettnek látták az időt helyzetük gyökeres és állandó javítására. Az ősi „utraquista” név alatt tényleg teljes vallásszabadságnak örvendtek ugyan, de tudatában voltak annak, hogy hitvallásuk egyáltalán nem az ó-utraquista többé s így folyton attól kellett félniök, hogy valamely, irántuk rosz indulatú kormány e körűlmény fölhasználásával elvonja tőlük az eddig élvezett védelmet. Oda törekedtek tehát, hogy a vallásszabadságot, melyet addig a régi utraquista hitvallás alapján élveztek, új, lutheránus, sőt kálvinista színezetű hitvallásuknak is biztosítsák.

Ehhez járúlt, hogy, mint föntebb említettük, Ferdinánd uralkodása végső éveiben megvonta a rendektől az utraquista consistorium tagjai kinevezésének jogát. Ezzel elvonta a rendektől azt a lehetőséget, hogy ezen egyházi főhatóságukat a maguk szellemében, vagyis lutheránus érzelmű emberekkel töltsék be. E kinevezési jognak a visszaszerzése volt tehát törekvéseik további czélja.

Az eldöntés az emlékezetes 1575-iki országgyűlésen történt, mely a császár szakadatlan jelenlétében, három folytatásban összesen hét hónapig tartott. Az utraquisták már az országgyűlés elején azt kivánták, hogy a rendek az ágostai hitvallás befogadását kérjék a császártól. Jellemző, hogy a gyűlés utraquista tagjai közűl immár csak egyetlen egy, Waldstein János, kelt az utraquisták régi tanának, Huss János nemzeti hitvallásának védelmére az új tan ellen.

Lokšan Katalin. A prágai múzeumban levő eredeti után.

Több bajt okoztak a „cseh testvérek”. A mint az uralkodó utraquista párt a huszita mozgalomból keletkezett, akképen a testvérek is lassanként a legutóbbi évtizedek folyamán módosították hitvallásukat, csakhogy nem Luther, hanem Calvin tanai szerint. Az utraquisták azt óhajtották, hogy az ágostai hitvallás befogadására irányúló kérésüket a testvérek is támogassák, mert jól tudták, hogy a császárnak épen az nem tetszik, hogy a protestáns táborban annyi sokféle felekezet van, s hogy e sokféleség volt azon okok egyike, melyek II. Miksának a protestantismura nézve eleinte oly kedvező véleményét módosították. Hogy azonban tervüknek az utraquistákat megnyerjék, engedményeket kellett részökre tenniök. Ez okból még sem egyszerűen az ágostai hitvallást hozták javaslatba, hanem e hitvallás fölolvasása után bizottságot küldtek ki, melynek föladata volt oly hitvallást szerkeszteni, melyet a testvérek is a magukénak ismerhessenek el. Sok kilátása a sikerre az ily kisérletnek elejétől fogva sem lehetett; a testvérek ugyanis régi, kipróbált egyházi alkotmányuk birtokában sehogy sem akarták, hogy az utraquistákkal egy vallásközösséggé olvasztassanak össze s az utraquistáknak saját hitvallásuk befogadása iránti kérését csak oly föltétellel akarták támogatni, ha ugyanakkor határozottan, vagy legalább hallgatag elismerik a testvérközségek addigi önállóságát is.

Az utraquisták a rábeszélés, sőt a csel minden eszközét megpróbálták, hogy a testvéreket álláspontjuk megmásítására bírják. De a testvérek ép oly kitartók, mint éberek voltak s az utraquistáknak végre is bele kellett nyugodniok, hogy a bizottság által készített hitvallást, mint csupán a magukét nyujtsák át a császárnak. Ez a hitvallás, mely a „cseh hitvallás” néven ismeretes, mint az előadottak után könnyen érthető, nagy részében lutheránus volt s csak az úrvacsora tanát illetőleg közeledett a testvérközségeknek inkább kálvinista nézetéhez. A hitvallás átnyújtásakor a rendek egyszersmind az utraquista consistorium kinevezési jogát kérték, valamint azt az engedélyt, hogy rendi bizottságot („Defensorok” bizottsága) alakíthassanak, melynek feladata legyen gondoskodni a consistorium határozatainak végrehajtásáról.

A császár sokáig habozott, míg e kéréseket teljesítette; sőt, hogy katholikus szövetségesei előtt ne láttassék nagyon is engedékenynek, a rendeknek, bár csak színleg, tagadó választ adott. Mikor később jobb indúlatot mutatott a rendek iránt, akkor sem akarta engedményeit írásba foglalni. De szóval kijelenté a rendeknek: „hogy lássátok, mennyire nincs szándékom vallásotokon valamit változtatni, hitemre igérem és császári szavammal megerősítem, hogy vallásotokban sem elnyomni, sem akadályozni nem foglak, sem azt nem engedem, hogy valaki háborgasson benneteket; gondoskodni akarok róla, hogy az utánam leendő királyt ezt ép oly kevéssé tehesse.” A consistorium kinevezésének jogát azonban II. Miksa nem adta meg a rendeknek, de megengedte a defensorok választását, hogy a lutheránus papok panaszaikkal mindenkor azokhoz fordúlhassanak, ha sérelmök lenne.

I. Ferdinánd, felesége Anna és II. Miksa síremléke a Szent Vida székesegyházban Prágában levő Collin-féle eredeti után. Siegl Károlytól

Ezzel a rendek nagy dolgot értek el, habár távolról sem mindent, a mit akartak; nem sokkal később meghalt az ifjúsága óta beteges császár, de nem a nélkűl, hogy halála előtt néhány olyan vallásügyi intézkedést ne tett volna, melyeket az utraquisták az 1575-ki országgyűlésen nyert engedményekbe ütközőknek tartottak.

II. Miksa fiában, II. Rudolfban, ki atyja után Csehország kormányzatát átvette, az ország olyan uralkodót kapott, ki reá nézve kivált tudományos és művészeti tekintetben nagy fontosságúvá lett. Igazi szenvedélylyel gyűjtött ez a császár drága festményt, szobrot, ékszert, dísztárgyakat, mozaikot s egyéb efféléket; minden felől Prágába özönlöttek tehát a műkereskedők s még a legsanyarúbb pénzszükség napjaiban is módját találta a császár, hogy gyűjtő buzgalmát kielégítse. Így keletkezett a maga korában méltán híres Rudolf-féle gyűjtemény, mely azonban kevéssel alapítójának halála után elpusztúlt a harmincz éves háború viharaiban. Maga a császár is szívesen foglalkozott festéssel és faragó munkákkal, s ügyessége az ilyenekben nem csekély volt.

Tudományos tekintetben nagy fényt vet Rudolf uralkodására, hogy egymás után két olyan híres csillagász, mint a dán Tycho Brahe és a sváb Kepler, a róla nevezett világtörvények fölfedezője, időztek udvarában. Ma is mutatják Prágában azt a helyet, hol e két híres tudós csillagvizsgálója állt. Igaz, hogy Rudolf Tychóban és Keplerben nem annyira azt becsűlte, a mint az utókor, mint inkább azt, a kor babonás hite által nekik tulajdonított tehetséget, hogy az ember sorsát a csillagok állásából előre meg tudják mondani s „horoskopot” (csillagjóslatot) tudnak neki belőlük kiolvasni. A császár osztozott kortársainak az „aranycsinálók” mesterségéről táplált hitében is, mit sok csaló és kalandor kizsákmányolt. Az ilyen szerencsevadászok, minthogy a várakozásoknak végre sem tudtak eleget tenni, Prágában a legtöbbször gyászos véget értek. E kor cseh nemessége egyébiránt szintén osztozott császárjának e kedvteléseiben; főleg Rosenbergi Vok Péterről mondhatni ezt, egy híres nemzetség utolsó sarjáról, ki keleti fényűzéstől övezve, hol Krumauban, hol Wittingauban lakott s ott egész sereg alchymistát s más efféle kalandorokat tartott zsoldjában.

A mi a II. Rudolf korabeli vallási állapotokat illeti, a protestánsok nem aggódás nélkűl néztek az ő trónra lépte elé, mert II. Fülöp spanyol király udvarában neveltetett és szigorú katholikus hírében állt. De ez aggodalmak ép oly túlzottnak bizonyúltak, mint azok a magas röptű remények, melyeket a legtöbb utraquista annak idején Miksa trónra léptéhez fűzött. Gyökeres változások II. Rudolf alatt első sorban azért maradtak el, mert a császár, ki flegmatikus természetű volt s ki inkább foglalkozott tudós és művészi kedvteléseivel, mint államügyekkel, általában nem a merész elhatározások és a politikai tusák embere volt. Mindazonáltal Rudolfnak már első tíz évi uralkodása után, mint másutt, úgy Csehországban is észre lehetett venni, hogy a katholikus párt, noha számra nézve csekély, tekintély és serény tevékenység dolgában gyarapszik.

Tycho Brahe síremléke a prágai Thein-templomban. Siegl Károlytól

Csehország belügyeiben külső hatás, az ismét kiütött török háború okozott döntő változásokat. Már I. Ferdinánd és II. Miksa alatt sem vonhatta ki magát Csehország, melynek ugyanazon uralkodója volt, mint Magyarországnak, azon kötelesség alól, hogy pénzzel és sereggel ne járúljon Magyarországnak a keresztény vallás örökös ellenségével vívott önvédelmi harczához. A cseh rendek ilyenkor mindig kijelentették, hogy segélyezéseik nem tekintendők kötelességből származóknak, és Magyarország elméletileg mindig külföld volt a csehekre nézve.

De II. Rudolf alatt nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar ügyek döntő fontosságúak lehetnek Csehország sorsára nézve is. Eleinte a császár seregeinek kedvezett a török ellen a hadi szerencse; a többek közt ez időbe esik Győr várának dicsőséges visszavétele. Erdély rövid időre szintén a császár kezére kerűlt, kinek hatalmi területe ekképen három felől fogta közre Magyarországon a törökét. Ekkor azonban balfordúlat állt be; Bocskay István fegyvert fogott s a törökkel szövetkezett. Mindezt a császár szerencsétlen politikája okozta, mely politikának végoka viszont Rudolf egészségi állapotában keresendő.

1600 óta egyre aggasztóbb lett Rudolf búskomor hangúlata, mely már régebben is tapasztalható volt rajta. Attól való félelmében, hogy meggyilkolják, kerűlt a nyilvánosság előtti minden megjelenést, sőt prágai várpalotájában sem érezte magát biztonságban. Midőn kedélybaja fokozódott, egyes világos pillanataiban maga is érezhette, hogy az államügyek vezetésére többé nem képes; a meggyilkoltatástól való félelem mellett az a gondolat is gyötörte, hogy leteszik a trónról.

Minthogy ez irányban környezetének kivált előkelőbb tagjait gyanúsította, ettől kezdve a legszívesebben csak egészen alárendelt egyénekkel, komornikokkal s már effélékkel érintkezett, kik ekképen végzetes befolyást nyertek a császár elhatározásaira. Államügyekkel, melyeket az előtt sem kedvelt, ettől fogva Rudolf alig foglalkozott többé. Az ebből származott bajok orvoslására fölmerűlt az a terv, hogy a császár, kinek letételére ekkor még nem is gondoltak, minthogy gyermekei sincsenek, testvérét Mátyás főherczeget nevezze ki utódává s ez római király czímmel vigye a kormányt, a nélkűl azonban, hogy más tekintetben a császár tekintélye, vagy jövedelmei csorbát szenvednének. De az ide irányúló törekvések csak fokozták a császár beteges félelmét; elbocsátotta mindegyik tanácsosát, ki ezt a dolgot szóba merte előtte hozni.

Ilyen volt Rudolf lelki állapota, mikor közzétette azt a rendeletet, hogy Kassán az addig protestáns Erzsébet-templomot az egri káptalannak adják át és mikor a pozsonyi országgyűlés által hozott 21. törvényczikket kormánya önhatalmúlag egy 22-dikkel toldotta meg, melyben a magyar királyoknak a katholikus egyház védelmére vonatkozó összes törvényeit megerősíté s a legsulyosabb büntetésssel fenyegetett mindenkit, a ki jövőre bármely ürügy alatt vallási dolgokat merészel bevonni az országgyűlésen a nyilvános tárgyalásokba.

Erre a magyarok általános fölkeléssel feleltek, melynek elfojtására Rudolfnak sem a kellő tettereje, sem eszközei nem voltak. Beteges elvakúltságában azonban hallani sem akart a fölkelők iránti engedékenységről. Ez arra kényszeríté családja herczegeit, hogy ők maguk vegyék kezökbe az ügyek vezetését; mert még 1608-ban szerződést kötöttek, mely szerint, mivel a császár beteg s e miatt képtelen az uralkodásra, Mátyás főherczeget választották az uralkodóház fejévé. Mátyás most Rudolf helyett csakugyan békét kötött a fölkelt magyarokkal, utóbb pedig a törökkel is, még pedig aránylag csekély áldozat árán.

Rudolf azonban a nélküle kötött egyezményeket nem akarta megerősíteni. Így Magyarországon új fölkelés volt készülőben, melyhez az osztrák tartományok protestáns nemessége is csatlakozni szándékozott. Ekkor Mátyás főherczeg, hogy megmentse, a mi még menthető, maga állt az elégedetlenek élére s megindította a háborút a szerencsétlen, rosz tanácsokra hallgató testvére ellen. Az eredményben kételkedni sem lehetett, mert Rudolf, ki akkor betegebb volt, mint valaha, intézkedést is alig tett a támadás visszaverésére. Mátyás tehát ellenállás nélkűl nyomúlt seregével előbb Morva-, azután Csehországba. Morvaországban, valamint már előbb Ausztriában és Magyarországon is egy értelemmel hozzá csatlakoztak a lutheránus rendek s Mátyás méltán ugyanezt várhatta Csehországban az utraquistáktól. De, mikor Èaslauba érkezett, hová a cseh rendeket összehívta, azt tapasztalta, hogy meghívására senki sem jelent meg. E helyett a rendek Rudolf szavára, kit tehát még mindig törvényes uroknak tekintettek, Prágában sereglettek össze országgyűlésre. Mátyás, ki e közben Kolinon át Böhmisch-Bródba s végűl Prága kapuiig nyomúlt, meent közben szakadatlanúl, de hasztalan alkudozott császári bátyjával, hogy őt lemondásra bírja. Ily körűlmények közt a cseh országgyűlés magatartása döntő fontosságot nyert. Rudolf a tanácsadóinak rábeszélésére elhatározta, hogy személyesen nyitja meg az országgyűlést s ez által természetesen annál nyilvánvalóbbá lett, hogy hosszú visszavonúltságában mennyire megromlott az egészségi állapota. Sápadtan, reszketve, szemét lesütve haladt a kard után, melyet lovászmestere, Waldstein, vitt előtte; alakja annyira meggörnyedt, hogy púposnak látszott, haja egészen megőszűlt s egész külsejében olyan aggastyánnak tűnt föl, ki sírja felé botorkál. Láttára sokan sirásra fakadtak.

A részvét, melyet a császár keltett, nem gátolta azt, hogy az országgyűlésen a leghevesebb panaszok ne hangozzanak eddigi kormányzata ellen. Más részt azonban Mátyás főherczeg követei sem boldogúltak, kik azért jelentek meg Prágában, hogy a rendeket Rudolftól eltérítsék. Ennek az volt a következménye, hogy a liebeni szerződésben Mátyásnak meg kellett a cseh korona melléktartományaival elégednie, maga Csehország pedig a császáré maradt.

Azonban a cseh rendeknek Rudolf iránt való ragaszkodása, mely ez eseményekben nyilvánúlni látszott, épen nem volt föltétlen. Rudolf mellett nyilatkoztak, de csak azon föltevésben, hogy szorongatott helyzetében nem késik a rendek minden panaszát orvosolni s kivánságaikat a jövendőben teljesíteni. E tekintetben az 1609-iki országgyűlés volt a döntő. Ekkor a rendek az 1575-iki, úgynevezett „cseh” hitvallás újabb megerősítését, mindenek előtt pedig azt kivánták, hogy a consistorium és az egyetem az ő kezükbe adassék.

De Rudolf nem oly könnyen engedett, mint a rendek várták s az országgyűlés minden eredmény nélkűl oszlott el. Négy hét múlva azonban a rendek a császár tilalma ellenére ismét összesereglettek; minthogy nem engedték meg nekik, hogy a királyi palotában tanácskozzanak, nagy számú és fegyveres szolgáiktól követve az új-városi városházába mentek s ott folytatták tanácskozásaikat. A lakosok nagy izgatottsága közt, kik minden pillanatban várták a császár és a rendek közti küzdelem kitörését, onnan alkudoztak Rudolffal, ki végre mégis megengedte, hogy visszatérjenek a prágai várpalotába, az országgyűlés rendes tanácskozó helyére. A többi ügyekben azonban még mindig nem akart engedni; de végre mégis csak meg kellett tennie, hogy az utraquista rendek által szövegezett kiváltsági okíratot, a később úgy nevezett „felséglevelet” úgy szólván változatlanúl aláírja (1609 július 9). Néhány nappal később az okíratot a lakosság roppant lelkesedése mellett az ó-város városházára vitték. Mindenki saját szemével akarta a drága íratot látni; némelyek újjongtak, mások sírtak az örömtől; sokaknak nem volt nyugtok, míg e kincset meg nem tapintották, vagy meg nem csókolták. Ép oly fontos volt, mint ez a felséglevél, a protestáns és katholikus rendek közt ugyanekkor kötött egyezmény, mely különösen azt engedte meg, hogy a protestánsok a királyi jószágokon is építhessenek templomot.

A protestánsok végre tetszésök szerint alakíthatták meg a consistoriumot; a defensorokat, kik már régóta működtek, ekkor nagy jogkörrel ruházták föl, a nekik szintén átadott egyetem által pedig az egész protestáns iskolaügy hatalmukba kerűlt; így a protestáns rendek mintegy államot alkottak az államban.

Rudolf kedvetlenűl gondolt az engedményekre, melyeket tennie kellett, s minden vágya az volt, hogy ismét visszavonhassa azokat; csakhogy Rudolf nem az az ember volt, a ki erővel vissza tudta volna venni a protestánsoktól azt, a mit oly nehezen csikartak ki tőle. Hogy mégis megpróbálta, épen az okozta vesztét.

Rosenbergi Vok Péter. A Schwarzenberg herczegi család birtokában levő olajfestmény után. Hecht Vilmostól

Alkalmat erre családjának egyik ifjabb tagja, a stiriai ágból származó Lipót főherczeg, akkor passaui püspök, szolgáltatott. A főherczeg Passauban zsoldos hadat gyűjtött, mely azon ürügy alatt, hogy zsoldját nem fizetik, föllázadt s betört előbb Felső-Ausztriába, azután Csehországba, s valami Ramée nevű ember vezetése alatt hamarosan elfoglalta Krumau, Budweis és Tabor városokat. A „passauiak” Beraunon át Prága alá vonúltak, hol a Kleinseitét éjjeli megrohanással hatalmukba kerítették. A császárt, ki már azt hitte, hogy megnyerte a játékot s a passauiakkal leverheti a rendeket, hosszú idő óta akkor látták először mosolyogni.

De az a kisérlet, hogy Prágának a Moldva jobbpartján fekvő részeit is hatalmukba kerítsék, megtört a lakosság ellenállásán és a rendek által hamarjában összegyűjtött hadak éberségén. Egy csapat passauit, kiknek az első rohamban a Károly-hídon át mégis sikerűlt az ó-városba jutniok, a fő seregtől elvágtak, szétvertek és lekaszaboltak.

Prága csőcselékét a történtek nagyon felbőszítették, s minthogy híre járt, hogy a katholikus papság a passauiakkal egyetért, a tömeg betört a katholikus templomokba és klastromokba, hogy ott gyilkolni és rabolni kezdjen. A legrosszabbúl az új-városi Mária Schnee-klastrom barátai jártak, kik közűl néhányan a háztetőre menekűltek, honnan, mint valami madarakat egyenként lődözték le őket.

Minthogy a passauiak azután sem boldogúltak, a rendek pedig kiherevén az első meglepetést, egyre-másra küldték az új hadat Prágába: a császár s az általa oda vont zsoldosok helyzete folyton rosszabbra fordúlt, főleg mivel Mátyás főherczeg, kit a passauiaknak Felső-Ausztriába való betörése személyesen bántott, ezúttal is élökre állt az elégedetleneknek. A passauiaknak végre is el kellett takarodniok, ha nem akartak lemészároltatni. Éjjel is titokban, mint a hogy érkeztek, viszont el is tűntek.

Ezzel Rudolf a cseh koronát is elvesztette. Némi vonakodás után lemondott az ország kormányáról Mátyás főherczeg javára, ki maga is Prágába érkezett. A szerencsétlen Rudolf, ki élete végén különben is csak a rendek foglya volt, ezután nem sokára (1612) meghalt. Ő volt a Habsburg-házbeli uralkodók közt az utolsó, ki Prágában, az ősi királyvárosban temettetett el.

Csehország története 1612-től 1648-ig. Gindely Antaltól, fordította Acsády Ignácz

Mátyásra Csehország kormányzatával szertelenűl nehéz föladat hárúlt. Míg a rendek ki nem erőszakolták elődjétől a felséglevelet, az országban a katholikusokon kivűl csak az ó-utraquistáknak voltak jogaik, s ezek 1594-ben a katholikus egyházzal tökéletesen kiegyeztek, mely a kehely megengedésével hű fiainak ismerte el őket. A lakosság többsége hallani sem akart ugyan e kiegyezésről, mert elidegenedett a római egyháztól, de egyelőre meg kellett nyugodnia. Mikor tehát a Habsburg-családban támadt viszály Rudolfot a felséglevél kiadására kényszeríté; melyben a cseh hitvallás követőit az utraquisták régi, habár többé nem helyes neve alatt szabad vallásgyakorlatot nyertek, egyszerre áthidalhatatlan szakadás állt be az egyházi ügyekben. A katholikusok és az utraquisták nyiltan összetűztek, s ellenségeskedésök a királyra is kiterjedt.

Thurn Mátyás Henrik gróf. Kilian Farkas rézmetszete után, Hecht Vilmostól.

Ez okból az utraquista rendek azon az országgyűlésen, melyet Mátyás császár 1615-ben Prágába hívott össze, nemcsak szövetséget akartak kötni, az összes többi osztrák tartományokkal kölcsönös szabadságaik közös védelmére, mely szövetség tulajdonképen csak a császár ellen lett volna irányozva, hanem azt a jogot is meg akarták nyerni, hogy saját hatalmuk alapján kerületi gyűléseket tarthassanak ügyeik tárgyalására. Az első ponttal megbuktak, mert a többi tartományok különféle, nagy részt önző okokból nem voltak hajlandók Csehországgal szövetkezni; a második ellen pedig a katholikusok keltek ki. A kettős vereség annál inkább fájt az utraquistáknak, mert Mátyás vitás vallási dolgokban is ellenük döntött. A felséglevél szerint csak a három rend: az urak, nemesek és királyi városok, nem pedig az egyházi jószágok többi lakosai voltak följogosítva, hogy földesurak birtokain templomokat építsenek. De az ugyanakkor katholikusok és utraquisták közt Rudolf császár jóváhagyásával kötött egyezmény a királyi javak összes lakóinak megadta e jogot; az alkotmány értelmében pedig az egyházi javakat is ezek közé sorozták.

Azonban a prágai érsek nem akarta megengedni, hogy az ő klostergrabi jószágán az utraquisták templomot építsenek, s minthogy tilalmával nem törődtek, az időközben emelt épületet lerontatta. A braunaui apát meg a városi templomot nem akarta az ottani polgároknál utraquista isteni tiszteletre meghagyni s a kulcsok átadását követelte. Mikor az utraquisták az egyezség e kettős megsértése miatt a császárnál panaszt tettek, ez elútasította őket és kijelenté, hogy a maga birtokain ép olyan úr akar lenni, mint a nemesek a magukéin. Ha a nemesek megtilthatják birtokaikon a más vallásúaknak a templomépítést, a maga jószágain (akár királyiak, akár egyháziak legyenek azok) ő is hasonló jogokkal akar élni.

Mikor Mátyás két év múlva összehívta az országgyűlést, hogy a rendek, mivel neki gyermeke nem volt, testvérei pedig az öröklésről önként lemondtak, unokatestvérét, a gráczi Ferdinándot „fogadják el” (tehát ne „válaszszák”) a Habsburgokat illető örökjog alapján Csehország királyává: az utraquisták fejei, gróf Thurn Mátyás, gróf Schlick András, Ruppa Venczel Vilmos és Fels Colonna ez „elfogadást” meg akarták hiúsítani s a választás jogát követelték.

De Lobkowitz Zdenìk kanczellár I. Ferdinánd megválasztása körűlményeiből s IV. Károly császár arany bullájából kimutatta, hogy a trónöröklés joga akkor az uralkodóház valamennyi férfi és női ágára kiterjesztetett; ezzel elérte, hogy mikor az elfogadás, vagy választás kérdése az országgyűlésen szavazásra kerűlt, csak Thurn meg Fels ragaszkodtak nézetükhöz. Az ellenzék fölötti diadalát a császár kétségkivűl főminisztere, Klesl bibornok tanácsára, részleges ellenreformáczióra akarta fölhasználni. A felséglevelet s az azzal kapcsolatos rendi egyezményt nem nyilvánította ugyan érvénytelennek, de a királyi városoktól meg akarta a szabad vallásgyakorlatot vonni. A királyi városokban alkalmazott királybírákkal akarta megvizsgáltatni, hogy minden alapítvány az eredeti alapító rendelkezése szerint kezeltetik-e, s ha nem, a királybíró gondoskodjék, hogy ez megtörténjék. Csakhogy a városi templomok majdnem mind a huszitaság előtti időben épűltek s nyerték javadalmukat. Ha tehát e templomokat eredeti czéljukra akarták fordítani, vissza kellett volna azokat jövedelmeikkel együtt a katholikusoknak adni. És ha katholikus papok léptek volna az utraquisták helyére, alapos remény volt, hogy idővel megnyerik maguknak a polgárokat, a mi fontos lépés lett volna az ellenreformáczió elé.

Az utraquista nemesség érezte, hogy ő rá kerűl a sor, mihelyt a városok elleni támadás sikerűl. Ez okból a defensorok összehívták a hitfeleket, a mihez az 1609-ki törvények szerint joguk volt. Ez az utraquista rendi gyűlés 1618 márczius 5-én tartatott s nem csupán azt határozta, hogy panaszlevelet intéz a császárhoz, hanem közbenjárásra kérte föl a cseh korona melléktartományait is, hogy kiváltságaiban és szabadságaiban az ország többé ne háborgattassék. A legközelebbi gyűlést május 21-re tűzték ki a várt válaszok tudomásúl vételére. A császár lelete még márcziusban megérkezett; nem igérte, hanem azon fenyegetés volt benne, hogy ha a gyűlés a kitűzött napon megtartanék, rendezői törvényszék elé állíttatnak. De a defensorok e fenyegetésre nem engedtek még akkor sem, mikor Bécsből egy második, sokkal szelídebb levél érkezett, mely a császár megérkeztét és a viszály békés elintézését engedte remélni.

Slavata Vilmos gróf. Wideman Illés rézmetszete után\� Hecht Vilmostól.

Az utraquista rendek tehát május 21-én a prágai egyetem-épület, a „Carolinum” helyiségeiben újra összegyűltek. A helytartóság részéről két hivatalnok jelent meg körükben, kik tudtokra adták, hogy a császártól új irat érkezett; egyszersmind fölszólították az egybegyűlteket, hogy menjenek föl a várpalotába, hol a helytartó közölni fogja velök az irat tartalmát. A rendek engedtek a fölszólításnak s ott arról értesűltek, hogy a császár ismét megtiltja gyűlésezésöket. Míg ők másnap az adandó válaszról tanácskoztak, Thurn gróf, az egész mozgalom lelke, az uralkodó családdal való teljes szakításra akarta ez alkalmat fölhasználni. Ezt úgy vélte legbiztosabban elérhetőnek, ha az összegyűlteket olyan cselekedetre indítja, a melyet a császár boszúlatlan nem hagyhat és a mely épen ez okból a rendeket s az egész országot szükségképen szövetségre egyesíti a várható boszú ellen. Hadd döntsön azután a kard!

Ilyen kihívó és többé meg nem másítható cselekedetnek tartotta Thurn, ha a távol levő király helyett kormányzó helytartókat meggyilkolják. Meddig tépelődött e terven, nem tudni. De május 22-én először néhány emberrel közölte s még ugyanaz nap Smiøický Alberttel, Budovec Venczellel és több másokkal tanácskozott a végrehajtásról. Elhatározták, hogy a helytartókat kidobják az ablakon, mely bűntetést a csehek régebben is alkalmazni szokták olyan fő tisztviselőkre, a kikre haragudtak. Más nap néhány más tekintélyes embert is megnyertek a tervnek, s így Thurn biztos lehetett a felől, hogy ha a királyi kanczelláriában a rendek és a helytartók közt czivakodást támaszt, az általa tervezett gyilkos merénylet komoly ellenzés nélkűl végrehajtatik.

Mikor a rendek május 23-án a várpalotába mentek, nem vittek választ a császár iratára, hanem csak egy előterjesztést a helytartókhoz, melyben tiltakoztak gyűléseik tervezett betiltása ellen, s azt kérdezték, hogy ki tanácsolta a császárnak az első irat kiállítását, s vajon nem a helytartóktól származik-e az? A helytartóság tagjai a legfőbb országos tisztek voltak, kik közűl azonban ekkor csak Sernberg Ádám fő várgróf, Martinitz karlsteini várgróf, Salvata országbíró és Lobkowitz Dìpold, a máltai rend nagyperjele, voltak jelen a kanczelláriában. Ide a rendek behatoltak s fölolvasván az említett és még egy más iratot, mi közben heves kifakadások hangzottak Slavata és Martinitz ellen, kik minden nem katholikus iránynak esküdt ellenségei voltak: megtörtént az a jelenet, mely világtörténelmi fontosságúvá lett, s melyet a cseh hazafiak később nagyon megbántak, t. i. az ablakon való kidobás. Sternberget és Lobkowitzot, kikre nem haragudtak, kituszkolták a teremből; erre a gyilkosság tervébe avatottak megragadták Slavatát és Martinitzot, az ablakok felé taszigálták s onnan a huszonkét rőf mélységű várárokba dobták le őket. Fabricius titkárt, ki egyik sarokban állt s intette a körűlötte levőket, hogy ne bántsák a helytartókat, szintén megragadták és kidobták az ablakon. Csodával határos, hogy a ledobottak közűl egy sem szenvedett komoly sérűlést, noha még utánuk is lövöldöztek.

Martinitz Jaroszláv Boøita gróf. Leonart J. F. rézmetszete után, Hecht Vilmostól.

Thurn helyesen számított. ezzel a tettel a rendek elzárták visszavonúlásuk útját s engesztelhetetlenűl meghasonlottak uralkodójukkal. Most tehát ideiglenes kormány alakításához fogtak s hadsereget gyűjtöttek. A háború, mely ezzel kitört, és sok országra kiterjedvén, a történetben a 30 éves háború nevét viseli, a csehekre nézve nem kedvezőtlen kilátások közt indúlt meg, mert nagy haderővel rendelkeztek; a császár iránti hűségben csak Pilsen és Budweis városok maradtak meg.

A háború kezdetén, 1619 május 20-án meghalt Mátyás császár. Ekkor Morvaország, Szilézia, Lusatia, Felső- és Alsó-Ausztria is a csehekhez csatlakozott; Magyarország nagy részét Bethlen Gábor erdélyi fejedelem foglalta el s szintén szövetkezett a fölkelőkkel, kiket ezen kivűl a szavojai herczeg és a német unió is támogatott úgy, hogy erejök tudatában letették Ferdinándot és pfalzi Frigyest választották királylyá.

De a katholikusok is mozogni kezdtek mindenütt Ferdinánd érdekében, ki Stiriában követett eljárásával meggyőzte őket arról, hogy a protestánsok kiirtásában nem riad vissza semmi akadálytól. A pápa, a spanyol király, a német liga, a lengyel király, a toscanai nagyherczeg segélyben részesítette, a franczia király, ha nem adott is, legalább igért neki segélyt, sőt még a lutheránus szász választó is támogatta, mert attól félt, hogy a kálvinisták találnak győzni Csehországban. Mindez csakhamar nagyon javára változtatta meg a helyzetet Ferdinándnak, ki 1619 augusztus 28-án császárrá is megválasztatott.

A küzdelmet Csehországban 1620 november 8-án a fehérhegyi csata fejezte be, melyben gróf Buquoy, a császár és gróf Tilly, a liga hadainak parancsnokai, megverték az anhalti herczeg által vezetett cseh hadat és a magyar segélysereget. Ezzel a fölkelésnek vége volt; pfalzi Frigyes, mint az egykorú magyarok mondották, a „hókirály”, a lázadás fejeivel külföldre menekűlt.

A győztes hadak arra használták a diadalt, hogy mindenféle sarczolással és fosztogatással szörnyen zsarolják a föld népét. A császár viszont 1621 június 21-én 28 embert halállal, néhányat fogsággal, vagy száműzéssel büntetett, az összes megbüntetett, vagy külföldre menekűlt fölkelők egész vagyonát pedig elkoboztatta. A menekűltek közt volt Thurn és Ruppa is, kik futással mentették meg életöket. 1622 február 3-án a császár közbocsánatot hirdetett, mely szerint a fölkelésben való részessége miatt jövőre senki se veszítse többé életét, vagy szabadságát; ellenben mindenki vagyonával lakoljon az okozott kárért. Ennek következtében az úgy nevezett konfiskáló bíróság pört indított az egész hazai nemesség s a királyi városok ellen; néhány száz nemes urat egész vagyonának, vagy legalább egy nagy részének elvesztésére itélt s aránylag igen keveset mentett föl. A városoktól – a hű Pilsen és Budweis kivételével – elvették a községi vagyont és ezen kivűl egyes polgárokat nagy számmal itélték egész vagyonunk elvesztésére. 1628-ban kegyelemből egyes városoknak visszaadták ugyan a közbirtokot, de a nemesek végleg elvesztették mindazt, a mit tőlük elvettek. Azonban, a kiknek csak javaik egy részét vették el, azok sem jártak jobban azoknál, kiktől mindent elvettek. Mert senki sem hagyatott meg jószága legalább egy részének tényleges birtokában, hanem az őt illető részért készpénzt igértek neki. Csakhogy a kormány, hogy a roppant nagy hadi költséget fedezze, mely a fölkelés leverése után sem csökkent, pénzrontáshoz folyamodott, mely a pénzverés bérlőinek csalárdsága miatt oly nagy mértéket öltött, hogy a pénz nagy részét hatszorta könnyebbre verték, mint a milyen a névértéke volt. A kinek tehát meghagyták példáúl javai egy negyedét, annak tényleg nem az érték negyedét, hanem csak huszonnegyed részét, tehát elenyészően csekély összeget fizettek ki, ha ugyan ezt is kifizették, mert a jogosúltak legtöbbje épen semmit sem kaphatott a kincstár örökös pénztelensége miatt. Az ország nagy földbirtoka ekkor a császári család katholikus híveinek s néhány spanyol, olasz és vallon katonatisztnek a kezére kerűlt, kik megtakarított zsoldjukat, vagy hadi zsákmányukat jószágvásárlásra fordították.

A földbirtoklásban beállt változás nem az egyedűli büntetés volt, mely az országot sujtá; immár vallásos meggyőződését is föl kellett áldoznia. Megdönthetetlen igazságnak tartották akkor, hogy két vallási párt nem élhet békésen egymás mellett egy államban. A fölkelés idején az utraquisták mindenfélekép elnyomták a katholikusokat; most tehát ezek megtorlással akartak élni. A császár rendeletet adott ki, hogy a cseh hitvallás minden papja takarodjék ki az országból még 1621-ben; egy évvel később a lutheránus papokat is kiútasították s megkezdték a világiak erőszakos térítését; előbb a polgárokat a városokban s a parasztokat a falukban kényszerítették a katholikus isteni tisztelet látogatására; azután a nemességre kerűlt a sor, melyet kiútasítással fenyegettek, ha nem engedelmeskedik. 1627-ben rendelet adatott ki, mely a katholikus hitvallást nyilvánította az egyedűl megengedettnek; a ki nem volt katholikus, az földbirtokot nem szerezhetett, polgárjogot nem nyerhetett s az olyat általában nem volt szabad az országban megtűrni.

Egy harmadik büntetés is érte az országot, mely már nem csupán a fölkelőket, hanem a hűségben megmaradt lakosságot is sújtotta; ez a régi alkotmány eltörlés volt. Ez alkotmány a legnagyobb szabadságokat adta a rendeknek. A király az országgyűlés nélkűl törvényt nem hozhatott, a legfőbb tisztviselőket szabadon ki nem nevezhette, hanem véleményt kellett kérnie hivatalnokaitól, trónváltozás esetén pedig az országgyűléstől; sem el nem bocsáthatta, sem el nem mozdíthatta őket, kivéve bűntény esetén. Az ország közadóiról és véderejéről a király szintén csak a rendek akarata szerint rendelkezhetett; szóval keze még inkább meg volt kötve, mint a jelenkori alkotmányos uralkodóé. Mihelyt II. Ferdinánd a fölkelést leverte, meghagyta, hogy az országos rendtartás akként módosíttassék, hogy nemzetségének örökjoga, saját királyi hatalma és tekintélye, valamint a katholikus vallás minden támadás ellenére védve legyen. Az e föladattal megbízottak teljesítették a parancsot és az uralkodó háznak már eddig is érvényes örökjogát még világosabban és határozottabban kifejezték, a törvényhozás jogát kizárólag a királyra ruházták, a fő tisztviselők elmozdíthatatlanságának véget vetettek, s kinevezésöket a király tetszésére bizták, a katholikus vallást nyilvánították egyedűl törvényesnek s a papságnak, mely addig az országgyűlésen képviselve nem volt, az ott való megjelenés jogát megadták s őt nyilvánították az ország első rendjének. A rendek jogai ettől kezdve csaknem pusztán az adómegajánlásra korlátozódtak. Mindezen újításokat az 1627-ben kihirdetett „új országos rendtartás” szentesítette.

Az országnak nem hozta meg nyugalmát az az óriási változás sem, melyet a győztes hadak fosztogatásai, a jószágelkobzások, a pénzrontás, a régi alkotmány eltörlése, az utraquisták s a hitvallásban velök egyesűlt cseh testvérek üldözése okozott. A lakosság egyre vándorolt ki, hogy egy részt vallásának üldözése elől menekűljön, más részt pedig másutt gondoskodjék életfentartásáról, minthogy szülőföldjén nem talált módot a megélhetésre. A helyzet még inkább rosszabbodott, mikor a háború folyvást nagyobb arányokat öltött Német- és Magyarországon, s Csehországot örökös csapat-átvonúlások, toborzások és a köz elszegényedés daczára nagy adóemelések sujtották. Ehhez 1626-ban parasztlázadás járúlt az ország több kerületében s ez még inkább fokozta a pusztúlást.

Az ország egy részében, az éjszakkeletiben, mégis némi javúlás állt be. Ott Waldstein (Wallenstein) Albert Özséb ezredes, ősrégi cseh család sarja, ki a fölkelés idején mint hű és elszánt ember a császári pártban előkelő szerepet vitt, vétel és részben a Smiøický-féle nagy hagyaték megszerzése utján óriási földbirtokokat vásárolt össze, melyekhez a császár megadta neki a Friedland herczege czímet.

E jószágain Wallenstein Németalföldről és Olaszországból nagy számú ügyes kézműveseket telepített le, s ekképen, valamint a föld jobb művelésével, a bányászat előmozdításával, szóval minden úton-módon, mely dús vagyona és belátása mellett kinálkozott, gyarapította birtokait, és minthogy jobbágyairól a katonai terheket is el tudta hárítani, azok vagyonossága is növekedett. Prágában a herczeg palotát építtetett, melyet nemes formái nevezetes művészi alkotássá tesznek.

A császár, mikor a dán király támadással fenyegette, megbízta a herczeget, hogy fogadjon föl 20.000 főnyi hadat s egyszersmind őt nevezte ki azon sereg fővezérévé. Hogyan hajtotta végre Wallenstein ezt a föladatot, hogyan kényszeríté Németországot azon sereg eltartására, mely egyre számosabb lett, s hogyan munkálta saját gazdagodását, az világszerte ismeretes. A leigázott protestánsokban, valamint a hasonlókép kizsákmányolt katholikusokban határtalan gyűlölet támadt iránta. A legkalandosabb tervekkel gyanúsították, példáúl azzal, hogy Németországban uralkodásra törekszik az esetre, ha a császár meghal. Egy protestáns fejedelem sem érzé magát tőle biztosnak, minthogy szolgálatai jutalmáúl s előlegei törlesztése fejében Ferdinánd neki adta Mecklenburgot is, melynek urait, minthogy a dán király pártjára álltak, megfosztotta birtokaiktól.

Mikor a császár 1630-ban a választó fejedelmek gyűlését Regensburgba összehívta, hogy fiát utódjává választassa és seregének birodalmi költségén való eltartását kivigye, valamint a birodalmi fejedelmeket a Francziaország, Németalföld és Svédország elleni háborúban szorosabban magához fűzze: a választó fejedelmek, s első sorban Miksa bajor választó kijelentették, hogy e pontokra nézve még tárgyalásba sem bocsátkoznak mindaddig, míg a császár fővezérséget Wallensteintól el nem veszi s olyan emberre nem ruházza, a ki iránt bizalmuk lehet. A császár kénytelen volt engedni s Wallensteint azon pillanatban elbocsátani, melyben Gusztáv Adolf német földre lépett.

Wallenstein helyett Tilly vette át a fővezérséget; de, noha a liga hadainak szintén ő volt a parancsnoka, a svéd király, kihez néhány protestáns birodalmi fejedelem, így a szász és a brandenburgi választók is csatlakoztak, Breitenfeldnél (1631 szept. 17) keményen megverte. A győzelem után a szász választó Csehországba készűlt betörni; hadai november 15-én ellenállás nélkűl vonúltak be Prágába, honnan a császári őrség Taborba húzódott. A veszély a császárra nézve oly nagy lett, hogy Bécsben sem érzé magát biztonságban, mert Rákóczy György erdélyi fejedelem támadásától is félnie lehetett; környezetében tehát már arról beszéltek, hogy Olaszországba kell menekűlnie. A szászokkal együtt néhány ezer cseh száműzött is visszatért hazájába s önhatalmúlag visszavette egykori jószágait; ezekkel az elűzött papság egy része is visszatért, elfoglalta a prágai Thein-templomot s ott az isteni tiszteletet a cseh hitvallás szerint végezte. A haza tértek már arról ábrándoztak, hogy ütött a leszámolás órája s vége a császár uralmának. Az 1621 június 21-én kivégzettek koponyáit, melyek azóta az ó-városi híd tornyán voltak kitűzve, ünnepélyesen eltemették a Thein-templomban. Csak az zavarta a haza tértek örömét, hogy a szász választó a régi állapotok visszaállítása iránt nem tanúsított elég buzgalmat. A választó nem bízott a svéd királyban s nem akart a császárral, ki újra szaporította hadait, kiegyenlíthetetlen ellentétbe jutni. A választó valóban csakhamar kénytelen volt visszavonúlni, mire Csehországban új jószágelkobzási pöröket indítottak s nemcsak a haza tért száműzöttek vagyonát kobozták el, hanem azon polgárokét is, kik a szászokhoz csatlakoztak.

Az 1634 január 12-diki első pilseni szerződés aláírásai. A warmbrunni (Porosz-Szilézia) főnemesi majorátusi könyvtárban levő eredeti után.

Az 1634 január 12-diki első pilseni szerződés aláírásai. A warmbrunni (Porosz-Szilézia) főnemesi majorátusi könyvtárban levő eredeti után.

Wallenstein, ki elmozdítása miatt neheztelt a császárra, e vereségek hírére nem csekély kárörömet érezhetett. Sőt a breitenfeldi csata után tárgyalásokat kezdett a svéd királylyal, melyek csak azért nem vezettek eredményre, mert a király ajánlatai nagyon csekélyek voltak. De csakhamar más úton elégíthette ki sértett becsvágyát; a császár ujra fölajánlá neki a fővezérséget. Wallenstein eleinte nem fogadta ugyan el s csupán új sereg felfogadására akart vállalkozni, mely a szétforgácsolt császári csapatoknak ismét szilárd támaszt adjon. Ferdinánd ezt az ajánlatot is köszönettel vette, mindazáltal előbbi ajánlatához is ragaszkodott, mert az épen oly rettegett, mint nagyra becsűlt vezér nélkűl a lelke hiányzott volna a seregnek. Wallenstein bizonyára csak azért utasította vissza a fővezérséget, hogy a császártól nagyobb engedményeket csikarjon ki, mit végre el is ért.

Azon tárgyalások után, melyeket Eggenberg herczeggel 1632 aug. 13-án Göllersdorfban folytatott, átvette a fővezérséget; rendkivűli fölhatalmazásokat nyert s roppant jutalmat, a többek közt egy választó fejedelemséget igértek neki, melynek birtokosa birodalmi átokkal fog sújtatni. Wallenstein kiűzte a szászokat Csehországból, mire megkezdődtek a már említett jószágelkobzások; azután Egernél egyesűlt bajor Miksával s Gusztáv Adolf ellen megnyerte a nünbergi csatát (1632 szept. 4). A svéd királynak vissza kellett vonúlnia, de utána nyomúlt a győztes ellenségnek, mely Szászországban akart téli szállásra megszállni. Lützennél új csatára kerűlt a a dolog, melyben (1632 nov. 16) Gusztáv Adolf elesett, de csapataik győztek. Wallensteinnak Csehországba kellett visszavonúlnia, hol az 1632–33-ki tél folyamán veszteségeit új hadak toborzásával igyekezett pótolni s honnan tavaszszal Sziléziába az ott táborozó szászok, brandenburgiak és svédek ellen indúlt.

Ismeretes, hogy Wallenstein ott lanyhán folytatta a harczot, ellenfeleivel ismételten fegyverszünetre lépett; Aldringen tábornoknak, ki Miksa bajor választó támogatására volt Dél-Németországban, nem engedte meg, hogy a választót támadó föllépésében is segítse; hogy továbbá a spanyol segélyhadaknak Elzászba küldését, hol svédek és francziák ellen kellett volna küzdeniök, a leghevesebben gáncsolta. Ez a különös, a császári érdek szempontjából érthetetlen magaviselete azt a gyanút kelté iránta, hogy árúló terveket forral. A legújabb levéltári kutatások minden kétséget kizárólag bebizonyították ezt a gyanút. Arra a kérdésre, hogy mi indíthatta a császár elleni hűtlenségre, a legjobb fölvilágosítást Oñate adja, ki mint spanyol követ az 1633. és 1634. éveket Bécsben töltötte. Megjegyzi, hogy Wallenstein becsvágya olyan határtalan volt, hogy csak független uralom, a milyennel a választó fejedelemség megnyerése kecsegtette, elégíthette volna ki. Ezt a czélt a császár útján csak úgy érhette volna el, ha állandóan zászlajához bírja fűzni a diadalt. Minthogy azonban az egész protestáns Németország a svédekkel egyesűlt s Francziaország is hozzájok csatlakozott, Wallenstein nem gondolhatott többé Mecklenburg visszafoglalására, még kevésbbé pedig a választó fejedelemség megnyerésére, ha a császár híve marad. Oñate azt hiszi tehát, hogy Wallenstein a császár ellenségei útján remélte elérhetni azt, a mit a császár által többé el nem érhetett: a független uralmat, Wallenstein Franczia-, Szász- és Svédországokkal csakugyan alkudozásokba bocsátkozott, melyek az esetben,[113]* ha a császárt cserben hagyja, Csehország megszerzésére adtak neki reményt. Ez okból Pilsenben, hol 1633–34-ben téli szálláson volt, seregét szilárdabban igyekezett magához fűzni, de ebben Ferdinánd megelőzte, mert pénz és jószág igéretével megnyerte magának az egyes ezredeseket. Mikor tehát Wallenstein nyiltan a svédekhez akart átpártolni, serege elhagyta, s a császár barátai Egerben néhány előkelőbb hívével együtt meggyilkolták (1634 február). Javait legnagyobb részt a császári ezredesek közt osztották föl.

Az 1634 február 20-diki második pilseni szerződés aláírásai. A warmbrunni (Porosz-Szilézia) főnemesi majorátusi könyvtárban levő eredeti után.

Az 1634 február 20-diki második pilseni szerződés aláírásai. A warmbrunni (Porosz-Szilézia) főnemesi majorátusi könyvtárban levő eredeti után.

Wallensteinban olyan férfiú bukott el, a ki nem egyedűl rettenthetetlenségével, nagy képességével és katonai, valamint közigazgatási szervező tehetségével, hanem fínom műízlésével s nem közönséges műveltségével is kitűnt. Tettei alapján őt Richelieu bibornokkal hasonlíthatjuk össze. A bíbornok Francziaország valódi uralkodójává tette királyát, midőn megtörte az engedetlen vallási és politikai pártok hatalmát. Ellenben Wallenstein az 1627–30-ki években Németország urává tette ugyan a császárt s fölmenté a hadsereg eltartásával járó gondoktól; de míg Richelieu alkotásai maradandók voltak és állandó hasznot hajtottak, Wallenstein önzése, melyet már Csehországban a legrútabb módon érvényesített s mely Németországban egész féktelenűl nyilvánúlt, a császárnak a legelkeseredettebb ellenségeket szerzé, kik végre az ő hatalmát is megtörték.

Wallenstein halála után Ferdinánd komoly békeajánlatokkal igyekezett ellenségei számát apasztani, s ez okból Leitmeritzben tárgyalásokat indított a szász választóval. Ezeket a svédek akként akarták megzavarni, hogy Banér vezetése alatt Csehországba törtek s Prágáig nyomúltak; de a nördlingeni csata hírére ismét eltávoztak. A császár e közben Pirnában s később Prágában folytatta a tárgyalásokat, melyek 1635 májusában a prágai békére vezettek, mire csaknem minden protestáns fejedelem elvált Svédországtól. Mindazonáltal sikerűlt Oxenstierna svéd birodalmi kanczellár ügyességének, a svéd tábornokok jelességének és Francziaország gazdag pénzforrásainak, valamint fondorlatainak eredménynyel folytatni a háborút, s Ferdinánd (1637) a nélkűl halt meg, hogy a háború végét megérte volna.

Fia és a német trónok örököse, III. Ferdinánd még 1627-ben megszerzé a cseh koronát; atyja már akkor megkoronáztatta, hogy a Habsburgok föltétlen öröklési jogát biztosítsa. Az új uralkodó alatt Csehország ismételve háborús események színhelye volt. 1639-ben a svédek újra az országba nyomúltak, az Elbe mentén Melnikbe s onnan Prága alá vonúltak, hová május 29-én érkeztek. De Banér hasztalan próbálta meg az ostromot; vissza kellett húzódnia. Őszszel azonban megint megjelent Prága alatt. A száműzöttek szintén tömegesen tértek vele haza; de a császári uralom megdőltébe s javaik visszaszerzésébe vetett reményeikben ezúttal is csalatkoztak. Banérnek október 29-én a császár testvére, Lipót Vilmos főherczeg elől, ki a nyáron a császári hadak főparancsnoka lett, vissza kellett vonúlnia. A következő évben a főherczeg Banért egészen kiszorította Csehországból s az ország, mely csaknem egy egész évig az ellenség kezén volt, újra fölszabadúlt.

De a vereség, melyet a főherczeg 1642 nov. 2-án Breitenfeldnél szenvedett, megint veszélyeztette Csehországot, s ha a svédek nem mindjárt törtek be területére, ezt azon támadások okozták, melyeket a svédek iránt féltékeny Dánia indított ellenök. Mikor a dán háború a svédekre nézve kedvező fordúlatot vett, s Rákóczy György erdélyi fejedelem is megtámadta a császárt, a svédek betörésének mi sem állta többé útját. Vezérök, Torstenson, Götz császári tábornokot 1645 márcz. 6-án Jankaunál oly teljesen megverte, hogy a svédek Magyarországot is elárasztották, sőt rövid időre Alsó-Ausztriába is benyomúlhattak. 1645–46 telén Wrangel svéd tábornok 20.000 emberrel szállta meg Csehországot, de 1646 tavaszán kivonúlt belőle.

Ettől fogva 1648 tavaszáig nem bántotta az ellenség Csehországot. Ekkor azonban Königsmarck svéd tábornok újra betört, Prága alá nyomúlt s csellel és meglepetéssel június 26-án hatalmába keríté a Hradsint, mely alkalommal gróf Harrach érseket, Martinitz fő várgrófot és a város parancsnokát. Colloredo tábornagyot foglyúl ejtette. De a még idején figyelmeztetett ó- és új-városba be nem juthattak a svédek. A polgárok a tanulókkal, 200-nál több szerzetessel és a hamarjában szaporított őrséggel egyesűlten a legvitézebbűl védekeztek, s a svédek akkor sem boldogúltak, mikor október 30-án 4.000 főnyi segítséget kaptak. Október 25-én utolsó rohamukat is visszaverték a polgárok. Kevéssel később, november 3-án megérkezett Prágába is a westfáli béke megkötésének a híre. A háború, mely az ablakon való kidobás jelenetével itt kezdődött s harmincz éven át pusztította Csehországot és Európa annyi más országát, immár véget ért, s a város fölszabadúlt az ostrom alól.

A béketárgyalások közben, melyek Münster és Osnabrück városokban folytak, a protestáns birodalmi rendek azon fáradoztak, hogy kieszközöljék a cseh száműzötteknek a szülőföldjükre való visszatérését és vallásuk szabad gyakorlatát. A svédek még javaik visszaadását is sürgették. A császár a hazatérést csak oly föltétellel akarta megengedhi, ha az illetők katholikus hitre térnek; ellenben a jószágok visszaadásáról hallani sem akart, mert e kívánság teljesítése a birtokviszonyokban épen oly forradalmat idézett volna elő, minő az 1618-ki fölkelést követte. A svédek viszont becsületbeli kötelességüknek tartották a visszaadást követelni; ez igérettel biztatták sokáig a soraikban küzdő száműzötteket, kiknek száma nagy volt s kik közűl sokan fontos állásokra emelkedtek úgy, hogy a svéd ezredesek egy hatoda cseh nemzetiségű volt.

De a svéd megbizottnak minden igyekezete hasztalan volt, s a száműzöttek továbbra is hazátlanok maradtak. A régi nézeteikkel nem is érezték volna magukat jól szülőföldükön, mert Csehország lakosainak politikai, vallási és tudományos életében gyökeres változás állt be. A nemesség, mely főleg II. Ferdinánd kegyéből nyerte és szaporította jószágait, szó nélkűl alkalmazkodott a korlátlan uralomhoz s híven ragaszkodott az uralkodó házhoz, egyházi tekintetben pedig az ellenreformáczió teljes diadalát ülte. Számos klastrom és templom alapítása, új szerzetes rendek behívása, a jezsuita collégiumok szaporítása, melyek száma 1618 óta háromról a háború végéig tizenötre emelkedett, az oktatásügy tökéletes átalakítása, mely majdnem kizárólag a jezsuitákra bizatott, vagy tőlük függött, kik a IV. Károly-féle egyetemet saját, I. Ferdinánd alapította akadémiájukba kebelezték, a katholikus egyházat a lelkek fölött korlátlan úrrá tették. Ez uralmat biztosította még az is, hogy a belföldi nemességnek csupán katholikus része maradt az országban, az új pedig főleg olaszokból, spanyolokból, vallonokból állt s már bevándorlásakor buzgó katholikus volt. Maga a parasztság nem fejtett ki erősebb ellenállást a katholikus térítés ellen, a városokat pedig, melyektől tartós és nehezen megtörhető ellenállást lehetett volna várni, az 1620 utáni büntető pörök és a háború csapásai tönkre juttatták, nagyobb részt lakatlanokká tették. Egyedűl Prágának volt még némi fontossága; itt azonban a jezsuiták olyan erélyesen és sikerrel dolgoztak, hogy a tanuló ifjúság a városnak 1648-ki védelmében lelkesülten támogatta őket.

A kivándorlás és a jószág-elkobzások által a vagyoni állapotokban előidézett átalakúlások, az örökös sarczolások és a háború más csapásai Csehország lakosságát, mely 1618-ban valami harmadfél millióra ment, az 1650. évig mintegy 700.000 főre apasztották le. Erről pontos tájékozást nyújt az a részletes népszámlálás, mely a XVII-ik század ötvenes éveiben készűlt. Az egyes városok és falvak leírásából, a mennyiben egész terjedelmökben fönn maradtak, megtudjuk, hogy a régi lakhelyeknek legalább egy, két, sőt három negyed része üresen állt s pusztúlásnak indúlt.

A harmincz éves háború még több vészt hozott tehát Csehországra, mint a huszita háborúk.

Csehország története 1648-tól 1848-ig. Bachmann Adolftól, fordította Acsády Ignácz

A béke visszatérte még épen nem távolította el Csehországban a hosszú háború következményeit: az ezer sebből vérző ország anyagilag és szellemileg tökéletesen aláhanyatlott. De az ország természetes gazdagsága hamar pótolt mindent. Erdő és folyóvíz egyaránt kinálta adományait, a kövér szántóföld és a föld belseje csak szorgalmas kézre vártak, hogy bőven jutalmazzák a fáradságot. Az ország fekvése és összeköttetései, mint mindenkor, most is elősegítették az ipart és a kereskedelmet.

Előbb azonban a pusztán álló királyi és mezővárosoknak néppel kellett megtelniök, a leégett és üres falvakat föl kellett építeni, nagy puszta területeket újra be kellett telepíteni. Erre irányúlt III. Ferdinánd, valamint a világi és egyházi földesurak első és legfőbb törekvése.

A császár, ki egyes híveit szolgálataikért, 1648-ban Prága városát is, kivált a svédek elleni vitéz védelemért dúsan megjutalmazta, minden idegen telepesnek három esztendei adómentességet biztosított. Az adók igazságosabb megosztása czéljából alaposan összeíratta az ország összes adózható telkeit. A rablók ellen, kik a háború után nagyon elszaporodtak, szigorú intézkedések tétettek; a ki egy rablót elfogott, vagy megölt, az külön jutalomban részesűlt. Később pedig Lipót császár rendeletére az útak mentén két oldalt pisztolylövésnyi távolságig kivágatták az erdőt, hogy a forgalom és békés kereset biztonságát fokozzák.

Sikerűlt is az országba, kivált Németország déli, katholikus részeiből számos telepest behívni, kik a vadont újra benépesítették s alkalmas helyeken új falvakat alapítottak. Lassanként nagy területeket szálltak meg a német parasztok főleg a nyelvhatáron: a saazi, rakonitzi és leitmeritzi kerültekben, továbbá a Cseherdőben; újra német népszigetek keletkeztek Csehország belsejében s maga a nyelvhatár sok helyt állandóan a németek javára módosúlt.

A katholikus egyház végleges győzelmével – az ország nagy hasznára – megszűntek a vallási viszályok is, melyek évszázadokon át örökös zavarok és bajok kúforrásai voltak. Titokban lappangott ugyan itt-ott néhány lutheránus, kálvinista, cseh testvér és más felekezetek néhány híve, sőt idők folytán új felekezetek is támadtak; de csupán a katholikus egyházat tűrték meg, s hatalma annál inkább emelkedőben volt, mert a lakosság, mely eleinte csak külsőleg tért meg, lassanként szívvel-lélekkel csatlakozott a régi valláshoz.

Gróf Harrach Ernő Albert érsek hozzájárúlásával, kinek hatalma immár az egész országra kiterjedt, II. Ferdinánd terve értelmében 1656-ban Leitmeritzben, 1664-ben pedig Königgrätzben alapítottak püspökségeket, melyek azonban ekkor még csak az illető kerületekre terjedtek ki. De, noha az érsek Prágában már régebben papnevelő-intézetet állított föl, világi papokban sokáig nagy volt a hiány s ez a jezsuiták s más régi és új szerzetek (theatinusok, trinitariusok, kegyesrendiek, irgalmasok, stb.) elterjedését annyira elősegítette, hogy végűl csak maguknak a jezsuitáknak 13 conventjök és igen sok apró társházuk volt Prágában és a vidéken. Első sorban ők irányozták és vezették térítéseikkel és búcsújárásaikkal, a szószékből és a gyóntatószékből, valamint az ifjuság oktatásával a lakosságot s az úgy nevezett „Szent Venczel-örökséget” (1671 óta) kizárólag ily szellemben használták föl.

De legalább a prágai egyetemre nézve nem egészen teljesűltek a kivánságaik. A pápai székkel folytatott hosszú és nehézkes alkudozások után az 1638 óta újra különválasztott egyetemek császári rendelettel 1653 nov. 17-én ismét egyesíttettek ugyan, de III. Ferdinánd, ki különben bizonyára egyházi érzelmű volt, az egyetemeket mégis első sorban állami intézményeknek tekinté. Úgy intézkedett tehát, hogy a hittudományi és bölcsészeti tanszékek betöltése általában a jezsuitákra bizassék ugyan, de határozottan magának tartotta fönn a másik két kar tanárainak kivenezését, valamint az egyetem szervezetére s a tanításra vonatkozó rendszabályokat is. De így is csak csekély volt az eredmény. A jezsuiták tanításmódja több mint hiányos vala; a világi tanítók száma és fizetése, s ennek folytán buzgalmuk is csekély volt. Épen oly csekély volt azon férfiak száma is, kik akkor Csehországban szellemi téren valami kiválóbbat alkottak; Balbin jezsuitán, a tudós történetírón kivűl alig tette valamelyikök a nevét az ország határain túl is ismeretessé.

Gróf Harrach Ernő Albert, prágai bibornok-érsek. A Lajtha melletti Bruck kastélyban levő olajfestmény után, König Frigyestől.

Csehország a XVII. század második felében az anyagi jóllét tekintetében is csak nagyon lassan fejlődött. Fiai a német s magyar harcztéreken a régi vitézséggel küzdöttek és véreztek ugyan, a rendek pedig katonát, pénzt, eleséget egyre újabb áldozókészséggel szavaztak meg, de ellenség évtizedeken át nem tette a lábát cseh földre. Csak 1672-ben és 1673-ban gyülekeztek össze a császári hadak nagyobb tömegei az ország határain belűl, Egerben, hogy XIV. Lajos franczia király ellen indúljanak. Ellenben sok más Isten csapása, úgy mint pestis (1680/81) és gyakori pusztító tűzvészek (1689) sujtották az országot. Más részt a császári látogatások (III. Ferdinándé 1652-ben, hogy idősebb fiát, IV. Ferdinándot és nejét Eleonórát, 1656-ban, hogy ifjabb fiát, Lipótot megkoronáztassa, I. Lipóté 1658-ban s máskor is) igazi béke-ünnepekké lettek, melyek az uralkodónak az ország iránti érdeklődését és a lakosság hazafiságát juttatták kifejezésre s a főváros polgárainak anyagi hasznot is hajtottak.

Az adó azon időben nagy volt ugyan, de egyáltalán nem elviselhetetlen. Csehország fizetett rendes adót, mely Morvaországéval és Sziléziáéval együtt rendesen annyit tett, mint Felső-, Alsó- és Belső-Ausztriáé együtt véve; fizetett további hadi adót, melynek összege természetesen a szükséglethez képest nagyon változott, s végűl, mint annak előtte, ekkor is hozzá járúlt a magyar véghelyek fentartásához, sőt III. Ferdinánd óta az azokban lévő őrség fizetéséhez is.

De az adózásban az aránytalanság a régi maradt s máskülönben is sok mindenféle körűlmény a legnagyobb mértékben gátolta az összes néposztályok jóllétének egyenletes fokozását. Különösen elmondhatni ezt a parasztokról. Mióta a hatalmasoknak a XV. század végén sikerűlt Csehország szabad parasztját földesúri hatalom alá vetni, sőt jobbágygyá tenni, helyzete egyre szomorúbbá vált. A nagy háború befejeztével dolgai a lehető legrosszabbúl állottak. A szabad mozgás végső maradványai is megsemmisűltek; az úri szék lett minden bírói és közigazgatási ügyben az egyetlen hatóság. A földesúrnak joga volt jobbágya élete és halála fölött dönteni, s minden viszonyát a saját tetszése szerint szabályozni, míg a természetbeli szolgálmányok és robotok anyagilag rontották meg a parasztságot.

Minden férfi 18 éves korától 55-ig, minden nő 17 éves korától 50-ig hetenként sok esetben öt, sőt hat napig télen-nyáron robotolni volt köteles úgy, hogy csak vasárnap, vagy csak éjszakánként foglalkozhattak saját földjük és gazdaságuk megmunkálásával. Még a gyermekeket is pásztorkodásra, vagy más könnyen munkákra használták, míg a paraszt igás marhája elsőbb sorban a földesúr jószágain szükséges munka végzésére szolgált.

Schwarzenberg János Adolf herczeg. Rosetti Domenico metszete után, Hecht Vilmostól.

A nyomorúságosan mívelt szántóföld, rét és kert jövedelmét legnagyobb részt a tizedek s egész sereg más illeték emésztették föl. A földesúr szabta meg, milyen áron tartozik a paraszt a maga marháját és gabonáját ő neki átengedni, viszont pedig a földesúr beteg marháját és silány gabonáját méreg drágán átvenni. Csak a földesúr malmában őröltethetett, hol semmi sem védte a molnár csalárdsága ellen. Nem csoda tehát, ha övéivel együtt örökös inséggel küzdött, s minthogy minden engedetlenségét irgalmatlan pénzbirsággal és korbácscsal büntették, panaszai pedig csak arra szolgáltak okúl, hogy még embertelenebb bánásmódban részesűljön, a parasztság gyakran pusztán hagyta házát és telkét, sokan meg öngyilkosok lettek.

A nagy háború közben és után végbement óriási birtokváltozások nagy számú idegen nemességet vontak az országba; ilyenek az Eggenberg, Dietrichstein, Aldringen, Königsfeld, Hartig, Spork, Fürstenberg, Oettingen, Pötting, Desfours, Clam, Bredau, Morzin, Mannsfeld, Bouquoy, Gallas, Schaffgotsch, Lützow, Kaiserstein, Khuenburg, Fahrensbach, Adlersberg családok, János Adolffal (meghalt 1683) pedig a roppant jószágokat szerző Schwarzenbergek és sok mások, kik a lakosság iránt gyakran a legcsekélyebb jó indúlattal sem viseltettek. Sokszor nem is laktak Csehországban s birtokaik kezelését, jogaik intézését tisztjeikre bizták, kiknek önkénye és haszonlesése a jobbágyok nyomorúságos helyzetét még inkább fokozta.

Ez állapotokon kivűl franczia, német és magyar (Thököly-párti) ügynökök izgatásai, melyekkel e háborús időkben a császár ellenálló képességét bénítani próbálták, valamint az akkor Csehországban pusztító pestis alkalmából az udvar ellen terjesztett hallatlan rágalmak s a tömegek babonája okozták, hogy 1680-ban messze szétágazó parasztlázadás támadt, mely mérhetetlen anyagi kárt tokozott. A rosszúl tájékozott kormány eleinte szigorúságra gondolt és tömlöczbe vetteté a parasztok küldötteit, kik Gallas és Bredau grófok ellen panaszt akartak emelni. Mikor azonban erre nemcsak Csehország keleti részeiben sereglettek össze a parasztok, hanem a bunzlaui, leitmeritzi és elbogeni kerületekben is aggasztó mozgalom támadt, Piccolomini és Harant tábornokok haddal mentek ugyan a zendűlők ellen, de mégsem annyira fegyverrel, mint inkább a foglyok szabadon bocsátásával, teljes bűnbocsánat igérésével s mindenekfölött a robotmunka könnyítésével fejezték be a mozgalmat. E könnyítések azonban csekélységek voltak és – sajnos – csakhamar feledésbe mentek.

De nemcsak a parasztságért történt ily szertelenűl kevés, hanem a kereskedés és kézmű, bányászat és ipar is, melyekben a nagy háború után teljes volt a pangás, szintén a kellő támogatás nélkűl maradt. Az egykor oly fontos sókereskedés hanyatlásnak indúlt és az „arany út” elpusztúlt, minthogy a kormány 1692-ben vámot vetett a bajor só bevitelére. De honnan is vette volna a császár az ipar és kereskedés előmozdítására szükséges eszközöket, mikor nemcsak a béke első éveiben, hanem azután is állandóan oly nagy volt a pénz szűke, hogy még a hivatalnokok és tanárok fizetésének hátralékait sem birták kifizetni? Hogyan pótolhatta volna a háborús években elmulasztottakat, mikor mindúntalan új bonyodalmak támadtak s újra meg újra kitört a háború hol a törökkel, hol a francziával?

Mint másutt, úgy Csehországban sem voltak az államhatalomnak, noha a legmesszebb menő jogosítványokkal volt fölruházva, saját hivatalnokai, hogy akaratát gyorsan és biztosan érvényre emelje. A rendi kormányszervezet most is fennállt, mint annak előtte, de üdvöset alkotni nem tudott. Az országgyűlésnek alig volt valami fontossága és kezdeményező joga, melyet III. Ferdinánd 1640-ben a rendektől elvont, a legcsekélyebb színvonalra szállott volt. Ha a rendek a császár előterjesztéseit az ő akarata szerint intézték el, „csak akkor szabad s előbb nem – mondá a császár – apróbb ügyekben, melyek személyünket, felségünket, tekintélyünket és jogainkat nem érintik, egymás közt tanácskozniok”; de „mielőtt efféle tanácskozásokat megkezdenek, azt előbb nekünk, ha helyben vagyunk, vagy országgyűlési biztosainknak tartoznak bejelenteni.”

Ez időszakban csaknem teljesen üres formasággá satnyúlt az adómegszavazás joga is, sőt a rendektől elvileg megtagadták e jogot. Még III. Ferdinánd kötelezé a rendeket, hogy az általuk kezelt adókról szoros számadást tegyenek. I. Lipót császár pedig ismételten egyszerű „nyomtatott pátensekkel” vetette ki a csehországgyűlésre az adót, sőt alkalmilag a császár (1694 február 26) kereken kimondta, hogy mint uralkodó király „omni jure” föl van jogosítva, hogy cseh örökös országaira szükség esetén egyszerűen kivesse az adót, s hogy csupán kegyelemből történik, ha az adót a régi alkotmány értelmében az országgyűléstől kéri; felségjoga „in publicis tributis” korlátolva ezzel legkevésbbé sincs.

De hogy is kelhettek volna Csehország akkori rendei az ország jogainak védelmére, mikor a papság oly rendkivűl le volt a koronának kötelezve, a városok 1547 óta függő állapotban voltak, s csak a nemességnek volt némi szabadsága! Hanem ez a nemesség, mint minden, a kor és a körűlmények hatalmának hódolt; egész múltjánál fogva idegen volt az ország, annak története és lakossága iránt, mindenek előtt az uralkodó házra s az összállamra irányozta tekintetét, a melyeknek a nemesek közűl többen kiváló szolgálatokat tettek. Ezek közűl elég itt winterbergi Kapliø (Käppler), gróf Schlick és Lobkowitz Keresztély tábornokokra, az államférfiak és diplomaták sorából pedig Lobkowitz Venczel herczegre, Kinszky Ulrik, Wratislaw János, a Colloredo, Martinitz, Gallas grófokra hivatkozni.

A spanyol örökösödési háború arra kényszerítette a császárt, hogy örökös tartományaira új vér- és pénzáldozatokat rójjon, melyeket, mint a többiek, Csehország is készségesen viselt. 1702 és 1703 óta a nagyon fölcsigázott régi adókhoz „önkéntes” vagyonadó is vettetett ki, melyet sürgős szükségben és „ad conservationem universi” kivántak s nagy szigorral hajtottak be, s mely kivált a polgárságot sújtá érzékenyen. Minthogy a háború mindinkább terjedt s más részt I. József császár, Lipót császár utóda a kivívott nagy sikereket minden áron meg is akarta tartani, szó sem lehetett ez években az adók leszállításáról. Sőt 1708-ban a pénzhiány arra kényszeríté a császárt, hogy a lakosokra megint új adót vessen, az úgy nevezett fogyasztási adót, melyet élelmi szerek, italok s a háztartásban szükséges más czikkek után kellett fizetni, s mely, noha mérsékelt vala, sok keserű panaszra adott okot.

De legalább a háború színhelye nem Csehország volt. Csak egyszer (1706) féltették az ország biztonságát, mikor XII. Károly svéd király ellenfelét, II. Ágost szász választót és lengyel királyt üldözve, Csehország közelébe nyomúlt és a császár iránt is fenyegetően lépett föl. A király, mint a westfáli béke kezese s Francziaország szövetségese, nemcsak a sziléziai protestánsoknak kelt védelmökre, nemcsak a szövetséges hadaknak franczia területről való visszahívását követelte, hanem magyar és osztrák dolgokban is a döntő bíró szerepét akarta játszani. Csehországban akkor semmi katonaság nem volt s Prágán, Glatzon és Egeren kivűl egyetlen vár sem volt csak némileg sem védhető állapotban. Ez okból a császár, a ki különben nagyon féltékeny volt jogaira, s azokat mindenkor föltétlenűl el volt tökélve védeni, a svéd királyt békés tárgyalások útján, melyeket Wratislaw János gróf vezetett, igyekezett megnyerni, a mi szerencsésen sikerűlt is.

Habár I. Józsefet a nagy nemzetközi bonyodalmak teljesen elfoglalták, mint erélyes uralkodó elég számos nyomát hagyta országai javára irányúló tevékenységének. Az ifjú uralkodó szilárdan el volt tökélve, hogy a nagy országaiban szunnyadó dús erőket fölébreszti és kifejleszti s ezzel Ausztria hatalmi állását szilárdabb alapra fekteti. Éles eszét nem kerülte ki, minő kiváló fontossága van e tekintetben az uralkodó és az alattvalók közötti benső viszonynak. A mi Csehországot illeti, 1648-ban még III. Ferdinánd szigorúan megtiltá, hogy a prágaiaknak továbbra is szemökre vessék 1618-ki lázadásukat. Mint akkor Prága, azóta az egész ország folyton bebizonyította hűségét és áldozókészségét. Ez okból József császár 1709 szept. 26-án megtiltá „e rég elfeledett hiba minden emlegetését”; a mint a nem katholikus vallást a katholikus, azonképen szorították ki a forradalmi személyeket és nemzetségeket az olyanok, a kiknek a fölkeléshez semmi közük nem volt. Különben is egész testületek, a prágai székes káptalan, Pilsen, Pilgram városok és számos nemzetség semmi részt nem vettek a fölkelésben.

Az országgyűlés ülésterme Prágában. Weber Antaltól

Minthogy a megújított alkotmány nem felelt meg többé a helyzetnek s a forradalomra és annak véres leverésére való örökös hivatkozással készűlt: bizottság küldetett ki, hogy az országnak új alkotmányt készítsen, mely az uralkodó és az ország óhajtásait egyaránt számba vegye s minthogy mind a kettőnek részvételével jött létre, egyszersmind az uralkodó család és cseh alattvalóinak egykori fellázadt része teljes kibékűlésének is látható bizonyítéka legyen. A bizottság azonban csak jóval József halála után végezbe be munkálatait.

De, habár sok más művével együtt ezt sem fejezhette be a császár, más részt érvényesíteni tudta a cseh választó fejedelmi jogot, mit már atyja megpróbált. Az osztrák uralkodók mindig nagy gondot fordítottak, arra, hogy a császári méltóság megmaradjon családjuknál. Ez arra kényszeríté ugyan őket, hogy saját erejökkel védjék meg a birodalmat; de más részt azok a nyereségek, melyeket a német császárság nyújtott, szintén nagyon tetemesek voltak, mert a császárok örökös országaik szorongatásai alkalmával a német birodalomra támaszkodhattak. Minthogy a Habsburg uralkodók, kik I. Ferdinánd óta egyszersmind Csehország királyai is voltak, mindig iparkodtak a császári méltóságra: valahányszor a többi választó fejedelmek szavazatát javukra igyekeztek megnyerni, az általuk viselt cseh választó fejedelemség természetszerűen háttérbe szorúlt. Különben is Csehországot már I. Ferdinánd lehetőleg függetlenné tette a birodalomtól, hogy elejét vegye a cseh ügyekbe való beavatkozásnak, ámbár jogilag semmit sem változtatott az országnak a birodalomhoz való viszonyán.

Épen erre támaszkodott I. Lipót és utóda, I. József, midőn azt kivánta, hogy a cseh választó fejedelmi szavazat a többiekkel teljesen egyenjogúvá tétessék. Erre azt felelték, hogy ennek útját állja a sok évi gyakorlat, s hogy Csehország nem viseli a többi választó fejedelemségek terheit és kötelezettségeit. Lipót császár csakugyan nem ért czélt. De, mikor József beleegyezett, hogy Csehország jövőre minden birodalmi adót és terhet viseljen s a kamara-törvényszék fentartásához évi 800 frttal járúljon, ez a kivánsága is teljesűlt, s választói joga teljesen elismertetett.

A békekötéseket, melyek a spanyol örökösödési háborút befejezték, Csehországban is örömmel üdvözölték, mert a fogyasztási adók rég kívánt megszűntetésére vezettek (1714). Ellenben még 1714 nyarán kitört az országban a pestis és minden ellene alkalmazott intézkedés daczára 1715 tavaszáig pusztított. Ezt a csapást megelőzőleg pedig pusztító marhavész támadta meg a marhaállományt, a földmíves e fő vagyonát, s okozott töméntelen károkat. Ez okból s mivel a szegény paraszt és mesterember javára a császár komoly jóakarata daczára a következő békekorszakban sem történt semmi, a beálló békés időszak, melyet csak az 1716–1719-ki török és spanyol küzdelmek szakítottak meg, anyagilag csupán Ausztria főbb nemességének vált hasznára, mely, mint egyebütt, Csehországban is fényűző építkezéseivel, nagy útazásaival, pazar és élvhajhászó életmódjával tett tanúságot gazdagságáról.

Mindazonáltal VI. Károly uralkodását tűntetik ki az első kisérletek, melyek arra nézve tétettek, hogy Ausztria külkereskedelme szerveztessék és a birodalom tengeren túli gyarmatok szerzése által lépjen versenyre Európa nyugati hatalmasságaival. Az a kitartás és buzgóság, melylyel a császár a belső forgalom élénkítését és ipar teremtését czéljáúl kitűzte s melylyel a parasztság helyzetének javítását (1738) megkezdé, teljes elismerést érdemel.

Már akkor kitűnt, hogy első sorban Csehország alkalmas az iparos tevékenységre. A százados külső és belső bajok közt is folyton emelkedett a posztógyártás Reichenbergben s a hegedű-készítés az Érczhegységben. A megindúlt üvegkereskedés fejlődni kezdett. A kedvezőbb kereskedelmi állapotokat első sorban a gyönyörű Elbemellék lakói használták föl, hogy gabonájokat és dús gyümölcstermésöket haszonnal szállítsák ki a német birodalomba. Ez a forgalom, mely egyre nagyobb lendületet vett s Csehországra nézve a gyarapodás egyik forrásává lőn, nemzetiségi tekintetben sem maradt következmény nélkűl. Egy részt Csehország elbementi városaiban sok német kereskedő telepedett meg, más részt a német nyelv a német éjszakkal való érintkezés által a csehek közt is egyre nagyobb elterjedést nyert.

De a császár folyton legfőbb fontosságú politikai okok, élete végén pedig szerencsétlen háborúk gátolták jóakaró szándékai valósításában. A spanyol örökség miatti hosszas háborúk nyilvánvalóvá tették, hogy a trónöröklés iránt világos megállapodást kell létre hozni. VI. Károly tehát 1713 ápril 19-én családi törvényt adott ki, mely nemcsak fi, hanem nőörököseinek is biztosítja az elsőszülöttség rendje szerint az örökösödést összes országaiban. E törvények föltétlen elfogadását igyekezett tehát immár összes alattvalóitól kieszközölni. Csehország és a még 1322-ben Csehországnak elzálogosított birodalmi birtok, az Egervidék, rendeinek is előterjesztetett az új törvény. Minthogy Csehországban még IV. Károly császár 1348 ápril 7-én kelt trónöröklési törvényével a nőágra is kiterjeszté az öröklés jogát, melyre a későbbi Jagello és Habsburg családok mindenkor (1510–1545) határozottan jogot tartottak: a rendek 1720 október 16-án kijelentették, hogy az új törvény, a „pragmatica sanctio”, összhangban áll a királyság régi alaptörvényével, s kimondták, hogy az előterjesztést, melyet ők parancsnak neveztek, a császár „tisztán vele született nagy kegyességéből” juttatta hozzájok.

Midőn magukat és utódaikat kötelezték, hogy e rendelkezést minden részletében a legpontosabban megtartják, csak azt kérték, hogy a császár a maga részéről a „legkegyesebben védeni kegyeskedjék” őket 1627 május 29-én jóváhagyott kiváltságaik, szabályzataik és szokásaik élvezetében. A cseh rendek által szerkesztett hódoló és hozzájárúló okíratot az Egermellékiek is elfogadták, de kiváltságaiknak és annak fentartásával, hogy az új törvény Eger zálogösszegére alkalmazható legyen.

Már ezen 1720 október 16-ki végzés is mutatja, minő állást foglalt el a cseh országgyűlés azon, egyházi és világi tekintetben egyaránt korlátlan felségjogok iránt, melyeket az utolsó Habsburgok a kor szellemében gyakoroltak. De még alaposabban mutatja ezt az új alkotmánytervezet, melyet a fent említett törvényhozó bizottság 1734 körűl fejezett be.

E szerint az egyetlen lényeges jog, mely a rendeké maradt, az volt, hogy a császár megigéri, hogy „közönséges, az egész országot illető ügyekben a mi legengedelmesebb rendeinket mindenkor meghallgatjuk, a pénzverés, az adózás és a királysághoz tartozó jószágok elidegenítése körűl nem másképen, mint közországgyűlésen járunk el”. Hogy mindez mit jelentett, megmutatta az addigi gyakorlat. Ha az országgyűlés a császártól bármit megtagadott volna, ez eljárását, mint Lipót császár fent idézett nyilatkozata mutatja, zendűlésnek és árúlásnak vették volna.

Egyébiránt a rendek a császár fölhívására még 1714-ben követséget küldtek Bécsbe s mindjárt tíz évre (1714 nov. 1-től 1724-ig) évi két millió forint hadi adót ajánlottak meg. A császár megigérte ugyan, hogy ez összeget nem emeli, de a következő években a rendeknek igen tetemes rendkivűli adókat is meg kellett ajánlaniok. Békés években ideiglenesen leszállították ugyan ez adókat, de egészen nem tűntek el azok soha. A 2,000.000 forint rendes adót 1724 után is egyszerűen tovább fizették. A rendek folyó pénzügyeinek kezelését előbb külön rendi képviselők, kiket az országgyűlés évenként választott, 1715 óta pedig külön országos választmányok végezték s ez utóbbiak a főpapok, főurak, nemesek és polgárok két-két képviselőjéből álltak.

A közigazgatás javítása érdekében Csehország még 1714-benúj területi beosztást nyert. Ekkor tizenkét kerület alakíttatott, és pedig a königgrätzi, bunzlaui, pilseni, prachini, bechini, èaslaui, chrudini, leitmeritzi, saazi, rakonitzi, berauni és kauøimi. Eger, Elbe-Falkenau és Elbogen környéke a saazi kerülethez, a schlani járás a rakonitzihoz tartozott, a régi moldaui és podbrdi kerület együtt pedig a berauni kerület nevét nyerte. Ugyanekkor a berauni kerület nehány faluja, melyek a kerületi fő helytől nagyon messzire estek, a bunzlauihoz csatoltatott.

Sem I. József, sem VI. Károly nem koronáztatták magukat cseh királylyá. De ez utóbbi 1723 júniusban nejével és két leányával, Mária Teréziával és Mária Annával Prágába érkezett, hogy nejével együtt megkoronáztassa magát, mi nagy fénynyel és a nemesség tömeges részvételével ment végbe. Az uralkodó megkoronázását illető ezen késői elhatározásának indító okait már az egykorúak sokat feszegették. Fő okúl azonban a császár azon hő óhaját lehet elfogadni, hogy el ne mulaszszon bármit is, a mi elősegíthette, hogy legidősebb trónutódlása örökös országaiban biztosíttassék.

Ismeretes, minő terhes áldozatokkal vásárolta meg VI. Károly az európai hatalmaktól a pragmatica elismerését, mennyire megrontották pénzügyeit a lengyel örökösödési s a török háborúk, melyekbe épen ez elismerés miatt keveredett, mennyire megtizedelték a hadsereget, különösen annak java részét, a német-szláv ezredeket. Mindezen csapások nagyon csorbították Ausztria külső tekintélyét s lehangoltságot és elégedetlenséget keltettek a lakosságban.

Ily körűlmények közt halt meg VI. Károly, dicsőséges családjának utolsó fitagja, váratlanúl rövid betegség után (1740 október 20). Osztatlan bámúlattal tekintették már a kortársak ama kiváló nő egyéniségét és tevékenységét, ki ekkor atyja halála után a monarchia kormányzatát átvette. Míg a bonyodalmak és csapások közt erős férfiak elvesztették a bátorságot, ez az asszony, noha Európa fejedelmei szavukat és szerződéseiket megszegve ellene támadtak, elő tudta teremteni a háború hathatós folytatásához szükséges eszközöket, s a hosszú harczban megtartotta magának és övéinek ősei örökét, mire azután megkezdé mint az osztrák államszervezet rendezője és reformátora ép oly mérsékletes, mint engesztelő tevékenységét.

Csakhogy, míg ez sikerűlt, viharos napok, a legmegfeszítettebb munka és gond évei múltak el az ifjú uralkodónő és kedvelt Ausztriája fölött. Mindezekből nem csekély áldozat és szenvedés, de öröm és lelkesedés is jutott Csehországnak. Mindjárt eleinte egy kiválóan cseh kérdés merűlt föl s fokozta a fenforgó bonyodalmakat. Arról volt ugyanis szó, ki gyakorolja a német királyválasztásnál a cseh választói szavazatot? Nemcsak Bajor- és Spanyolország, melyek Mária Teréziát egyáltalán el sem ismerték, hanem Szászország is Ausztria ellen foglalt e miatt állást.

A szász választó, ki egyszersmind lengyel király volt, nemcsak az ellen tiltakozott, hogy Mária Terézia férje és uralkodótársa gyakorolja a cseh szavazatot, hanem a királynőtől egyáltalán elvitatta a szavazati jogot, azt mondván, hogy Károly császár, mint cseh király, halálával őt, a legközelebbi rokont illeti a cseh választói szavazat. Ily körűlmények közt a mainzi választó, mint kanczellár, a császár haláláról való hivatalos értesítést s az új választásra vonatkozó meghívást Prágába, a csehrendekhez küldte.

De csakhamar maga az ország birtoka is kérdésessé vált Mária Teréziára nézve. Mikor II. Frigyes porosz királynak Sziléziába való váratlan betörése fölidézte a háborút s Ausztria többi ellenségeit is harczra bátorította, Frigyes mollwitzi győzelme (1741 ápril 10) után Bajor-, Franczia- és Spanyolország a porosz királylyal háborúra szövetkeztek Ausztria ellen. Egyszerre több felől megtámadtatván, az elgyöngűlt, asszony uralom alatt álló birodalom elveszettnek látszott. Csakhamar a szász választó is a szövetséghez csatlakozott, hogy, mint szomszéd, kivegye a maga részét az osztozkodásból. Morvaországot igérték neki, míg Csehország a bajoroké lett volna.

Az ellenség azonban egyelőre nem bántotta az országot, mely Szilézia érdekében tetemes áldozatot hozott, míg a nemesség az erődített helyek védelmére s a császári sereg szaporítására tett egyet-mást. A bajor-franczia betörés Felső-, utóbb Alsó-Ausztriát érte; egyenesen a birodalom szíve, Bécs ellen volt intézve. Franczia befolyás, de alkalmasint Szászország iránti féltékenysége hirtelen arra bírta a bajor Károly Albertet, hogy Csehország ellen fordúljon s azt elfoglalja. A három felől, Alsó- és Felső-Ausztriából s a Felső-Pfalzból Csehországba nyomúló 24.000 francziához és 12.000 bajorhoz, kik 1741 november 23-án Prága alatt egyesűltek, ugyanaz nap 18.000 szász csatlakozott, kik éjszak felől közeledtek.

Nagy számú ellenség fenyegette tehát a cseh fővárost, melynek kiterjedt s Eger váráéval egy időben (a század elején) épűlt erősségeit nem olyan őrség védte, a milyen, hozzá adva a fegyveres polgárokat és a tanúlókat, csak némileg is arányban állt volna föladatával. Mindazonáltal a királynő bizton számított rá, hogy Prága legalább rövid ideig mindenesetre tartja magát s ő a maga részéről meg is tett mindent, hogy ez megtörténhessék. Azzal a titkos fegyverszünettel, melyre a porosz királylyal Klein-Schellendorfban lépett, azt óhajtá megnyerni, hogy főerejét Csehországba indíthassa. De, míg az osztrákok Neuhaus bevétele után nagyon lassan nyomúltak előre Beneschauig, Prága előtt az eldöntés oly hamar megtörtént, hogy a fő seregtől Kolowrat tábornok vezetése alatt a prágai őrség szaporítására útnak indított csapatok sem érkezhettek oda idejében. Gróf Rutowsky szász tábornagy sürgetésére, a ki kijelenté, hogy esetleg szövetségesei nélkűl is megpróbálja a rohamot, a szövetséges hadak a november 25. és 26-ka közti éjjel csakugyan megindították a rohamot s csekély veszteséggel hatalmukba is kerítették Prágát. A helyőrség hadi fogságba kerűlt. A történtek hírére s Poroszország fenyegető magatartása miatt az osztrák hadsereg ismét Csehország délkeleti részébe húzódott vissza.

Egy nappal Prága megvétele után a bajor választó bevonúlt a városba és másnap a Hradsinon, a cseh királyok palotájában ütötte föl fényes székhelyét. A város parancsnokává a bajor gróf neveztetett ki. Károly Albert máskülönben is haladéktalanúl intézkedéseket tett a cseh királyi méltóság birtokba vételére; a főnemesség készségesen engedelmeskedett neki s nagy számmal jelent meg udvarában. Deczember 7-én a választó német és cseh nyelven Prága útczáin királylyá kiáltatott ki s 19-én a rendeknek ép oly számos, mint fényes gyülekezete fejezte ki előtte hódolatát.

Rautenstrauch István braunaui apát. Mansfeld J. E. metszete után.

A megjelentek közűl néhányan azt hozhatták föl mentségűl, hogy jószágaik az ellenség kezén levő országrészben vannak, s hogy mindenkit a jószág-elkobzás veszélye fenyeget, ki a hódolatra meg nem jelenik. A választó főleg a papság és főurak irányában mutatott rendkivűli kegyességet. A bajor, valamint a franczia hadak a legszigorúbb fegyelmet tanúsították, úgy hogy a kereskedelemben és forgalomban alig állt be fennakadás. Az ország új kormányába csupán belföldieket neveztek ki: gróf Kolowrat Fülöp elnöklete alatt Buquoy Ferencz, Chotek Rudolf, Czernin Hermann, Dohalitz János Keresztély grófokat és Lažani Bechyné Miksa, meg Audrèi Audrcký Venczel lovagokat, míg gróf Kaiserstein János Venczel cseh kanczellár lett az új király udvarán. Az ország alkotmányán semmiféle módosítás nem történt.

Az összes itt említettek a hivatalt nemcsak készségesen, hanem örömmel elvállalták, míg mások, az ország első családainak tagjai, egy Clary, Morzin, Wratislaw, Wrtby, Wrschowetz, Kuenburg, Lützow, Desfours, Lažansky a kamarási méltóságot kérték, sőt gróf Manderscheid-Blankenheim prágai érsek is tovább ment az idegen uralkodó iránti barátságos érzelmekben, mint épen szükséges lett volna. Érthető tehát, mennyire megbotránkoztatta Mária Teréziát a cseh főnemesség e hitszegő magaviselete. Néhány főúri család azonban mégis egészen távol maradt a bajor választótól és kormányától, sőt egy pár nemes úr hazafiúi hűségének fényes tanújelét adta. A városi polgárság s a jobbágyság pedig épen nem lelkesűlt az új uralom iránt, sőt Károly Albertnek még az az igérete sem ébresztett vonzalmat, hogy egészen eltörli a jobbágyságot. Egyes nyomorúltak természetesen akkor is akadtak, kik készségesen szolgálták az ellenséget.

Mária Teréziát mindezek a Csehországban történő dolgok rendkivűli keserűséggel töltötték el. El volt szánva „mindent koczkára tenni, hogy Csehországot magának megmentse” Ez azonban nem egy könnyen ment. Ismét az a férfiú, a ki kezdettől fogva legveszélyesebb ellensége volt, II. Frigyes porosz király, lépett útjába. Neisse várának megszerzése után egész Szilézia urává levén, még október végén csapatokat indított keleti Csehországba; november 4-én a bajor választóval újra szövetkezett s a maga hódításai biztosítása fejében megigérte neki, hogy a császári méltóság, Csehország. Alsó- és Felső-Ausztria és Tirol megszerzésében segítségére lesz. Mikor a választó bevette Prágát, a király, hogy a helyzetet jobban kiaknázhassa, Morvaországba nyomúlt s csaknem az egész tartományt megszállotta, míg hadai keleti és éjszaki Csehországban terjeszkedtek el.

De ezzel és Károly Albertnek császárrá való választásával (1742 január 24), mely alkalommal Ausztria követét, ki a választói jog gyakorlására kiküldetett, csakugyan kizárták a szavazásból, egyelőre megtelt Ausztria szenvedéseinek pohara. Míg az osztrák fősereg a poroszokat tartá szemmel s déli Csehország birtokát biztosította, gróf Khevenhüller Lajos András tábornagy benyomúlt Felső-Ausztriába s azt meghódította; azután az Olaszországból fölrendelt ezredek támogatásával csaknem egész Bajorországot hatalmába ejtette. Ausztria már-már támadólag lépett föl; végre ugyanezt tette a Csehországban álló fő sereg is, melynek Khevenhüller szintén segítségére ment. Ekkor a poroszok és szászok odahagyták Morvaországot.

Habár II. Frigyes utóbb Chotusitznál ismét győzött, éles esze belátta, hogy a szerencse Ausztria javára kezd fordúlni. Gyors békekötéssel biztosította tehát magának hódításai java részét, Alsó-Sziléziát, Glatzot, mely ekkor vált ki a cseh kötelékből és Felső-Szilézia legnagyobb részét. Két héttel a boroszlói béke (1742 június 11) után a szászok is elhagyták a cseh földet, mert a választó minden személyes haszon nélkűl hozzá járúlt a békéhez. A Poroszország javára tett terület-átengedést a cseh rendek utólag jóvá hagyták s minden jogról lemondtak, melyet a cseh korona e részek iránt támaszthatna.

Még a szászokkal való megbékélés idején kiverték az osztrákok a bajorokat és francziákat összes állásaikból s Prágába szorították őket, hol minden összeköttetésöktől elvágva, június végén ostrom alá vétettek. Kivülről 70.000 főnyi ellenség, oda benn a városban az ellenséges érzelmű – ámbár időközben lefegyverzett – lakosság, meg az éhség által fenyegetve, a francziák mégis csodás bátorsággal tartották magukat. De a Maillebois vezetése alatti franczia fölmentő sereg abbeli kisérlete, hogy a Prágában levő Broglie tábornagyot megsegítse, meghiúsúlt.

Mindazonáltal Maillebois és Broglie, kik Bajorországba vonúltak, az osztrákok fő erejét is oda vonták. Ez és az a körűlmény, hogy Lobkowitz tábornagy, ki 20.000 emberrel Prága alatt maradt, a város környékének teljes pusztúlása miatt csapatait nagyobb távolságban, a várostól keletre helyezte el, az elszánt francziákat arra bátorította, hogy a deczember 16. és 17. közti éjszakán Prágából nyugatnak kitörjenek, a mi nagy veszteséggel ugyan, de mégis sikerűlt. A francziák Egerbe huzódtak, hol csakhamar Festetics tábornok fogta őket ostrom alá, míg Prága deczember 26-án megadta magát.

A lakosság nagy lelkesedés közt vonúltak be az osztrákok a sulyosan megviselt városba. Csakhamar Eger is elesett s nem állt többé ellenség cseh földön. De nem tekintve a hat millió forintot, melyet Károly Albert mindjárt a hódolat után követelt adóban, a franczia megszállás az országnak, kivált a fővárosnak, roppant költséget okozott. Csaknem ugyanannyit tettek azon összegek, melyeket a porosz és szász hadak, sőt az osztrák csapatok is költségben és kárban okoztak a népnek.

Az osztrákok általi visszafoglalásnak egy más sérelmes következménye is lett Csehországra nézve. Mint már előbb Felső-Ausztriában, úgy itt is vizsgáló bizottságot küldtek ki azok ellen, kik az idegen uralom alatt gyáván, hazafiatlanúl, sőt árúló módon viselték magukat. De a királyné a legmesszebb menő kegyelmet gyakorolta; csak egyetlen egy ember itéltetett halálra s az utolsó pillanatban az is kegyelmet kapott. 1743-ban Mária Terézia személyesen jelent meg Csehországban s Prágában 1743 május 12-én fejére tétette a cseh koronát, mely azután Bécsbe szállíttatott.

Csehország visszatért ugyan a monarchiához való régi kötelékébe, de azért az örökösödési háború okozta megpróbáltatások még nem értek véget. Minthogy az osztrákok 1743-ban győzelmesen harczoltak Olaszországban a spanyolok ellen, Németországban meg a francziákkal, a porosz király újra fegyvert fogott, nem a saját haszna végett, hanem, mint kiáltványában kijelenté, azért, hogy „visszaadja a német birodalomnak a szabadságot, a császárnak a méltóságát, Európának a nyugalmát.”

Tényleg az az aggodalom volt reá nézve a döntő, hogy a nagyon megerősödő Ausztria ismét elragadhatná tőle Sziléziát; e mellett azonban nem feledkezett meg magáról sem; VII. Károly császárral titkos szerződésre lépett, melyben magának igértette azt a területet, a mely Sziléziából még Ausztriánál megmaradt, Csehországból pedig a königgrátzi, bunzlaui és leitmeritzi kerületeket.

Augusztusban a király 80.000 főnyi haddal Szászországon át és Glatzból Csehországba tört s már 30-án Prága alatt állt. A város ekkor jobban el volt ugyan készűlve, s 20.000 ember védte; csakhogy ezek nagyobb részt begyakorlatlan csapatok voltak; a parancsnok, Harsch tábornok pedig nem tudta, mitévő legyen. A mint a király nehéz ostromágyúival, melyeket az Elbén és a Moldaván szállíttatott, erősen lövetni kezdte a várost, ez megadta magát, s Frigyes király Csehország keleti részeibe messze kiterjeszté hadállásait.

Csakhogy a gyorsan előre siető osztrák hadsereg, melyhez a szász is csatlakozott, a poroszok hadállásainak közepébe nyomúlt és sulyos veszteséget okozott nekik, a nélkűl, hogy a maga részéről Frigyesnek nyereséges csatára adott volna alkalmat. A lakosság a király barátságos biztatásai daczára, melyeket azonban nem igen váltott be, kezdettől fogva határozottan ellenséges indúlattal volt iránta; ő tehát végre sem tehetett mást, mint hogy Prágát (november 21) és egész Csehországot elhagyja.

Kindermann Ferdinánd, schulsteini lovag, leitmeritzi püspök. Dewehrt kőrajza után.

Ellenben a következő évben Mária Teréziának azon reménye nem teljesűlt, hogy visszafoglalja Sziléziát; a hohenfriedbergi vesztett csata ezt lehetetlené tette, sőt a király újra betört keleti Csehországba és a soori ütközetben is győzött. A drezdai béke erre visszaállította a háború előtti birtokállapotot; de Frigyes király elismerte Ferencz István főherczeget, ki időközben császárrá választatott ebben a méltóságában.

Csehországot, mely ez években ismét sokat szenvedett (a braunaui monostor példáúl 1740, főleg 1744 óta 1746-ig szenvedett kárát 662.947 forintra becsűlte), az örökösödési háború további folyamán nem bántotta többé az ellenség. De a katonai terhek még tovább és még sulyosabban nehezedtek reá. Annál áldásosabb hatását érezte a császárné által ezután megindított reformtevékenységnek, mely mellőzte a régi elavúlt alkotmányos és közigazgatási formákat s számba vette az előre törekvő kor szükségleteit. A birodalom egységes szervezése érdekében Bécsben legfőbb birói hatóságot alakítottak s ugyanekkor az igazságszolgáltatást elválasztották a közigazgatástól. Ez utóbbi a cseh és osztrák udvari kanczellária helyébe lépő úgy nevezett „directorium in politicis et cameralibus”-ra ruháztatott át, míg az igazságszolgáltatás számára Bécsben legfőbb központi itélőszék alakíttatott. Bár nem elvileg és ridegen, de a czélszerűség és a szükség mérvéhez képest újjászervezték Csehország helyi közigazgatását is.

Az egykori helytartóságot ketté osztották. Csupán a jogszolgáltatás egy része (birtok-ügyek) maradt a rendek kezén, a közigazgatási és pénzügyi teendőket ellenben császári hatóságok, az úgy nevezett repraesentatio és kamara látták el. Ezek élén még a fő várgróf állt ugyan, de a többi tagokat és tisztviselőket a császárné nevezte ki. 1762-ben a repraesentatiót két tartományi hatósággá osztották: az országos kamarai hivatalra, mely a pénzügyeket kezelte s a bécsi legfőbb udvari kamara alá volt rendelve, továbbá az országos guberniumra, mely a közigazgatást vezette az „egyesített cseh és osztrák udvari kanczellária” alatt, s ez körűlbelűl a mai belügyminiszteriummal egyezett. A gubernium kebelében akkor alakított iskolaügyi bizottság a bécsi legfőbb udvari tanúlmányi bizottságnak rendeltetett alá.

Az országos hatóságok alatt viszont alantas hatóságképen a kerületi hivatalok álltak, melyek élére a kormány nevezte ki s látta el részletes utasítással a kerületi kapitányt. A rendek közigazgatási gépezetét annál könnyebben mellőzni lehetett, mert a királynő kivette a rendek kezéből a csapatok kiegészítésével, fölszerelésével és élelmezésével járó intézkedést, minek fejében az ország (1748) arra kötelezte magát, hogy tíz éven át magasabb katonai adót fizet. A kerületi hivatalok fölállításával egy időben az ország közigazgatási beosztása annyiban módosíttatott, hogy a bydschowi, klattaui, elbogeni és a bechyni helyett a tabori és budweisi kerületek alakíttattak, s ekképen a kerületek száma tizenhatra emeltetett.

A mint az „egyetemes kereskedelmi bizottság”, melynek élén a nagy tehetségű és fölötte tevékeny cseh főúr, gróf Chotek Rudolf állt, elejétől kezdve különös figyelmet fordított Csehországra, akképen keletkező ipara az 1753-ki cseh-morva vám-árszabályban nyert védelmet a porosz-sziléziai verseny ellen. De, mint minden igazán nagy uralkodó, Mária Terézia is belátta, hogy a nép műveltségének fokozása a legfontosabb eszköze az anyagi jóllét emelésének. Ez okból még az örökösödési háború utolsó évében (1747 október) a prágai, valamint bécsi egyetemek részére új tanúlmányi rend adatott ki, mely méltán nagy figyelmet fordított az addig szertelenűl elhanyagolt természettudományok ápolására.

Mivel azonban ez a rendtartás is hiányosnak bizonyúlt, a jezsuiták pedig keveset törődtek vele, a királynő erélyesebb lépésre szánta el magát. Új rendeletekkel (1752, 1754) tanúlmányi igazgatóságokat alakított az egyetem bölcsészeti, jogi és hittudományi karai – az orvosi karra ez csak később történt – és Csehország gymnasiumai számára. A prágai egyetem hittudományi karának átalakításánál a királynő Rautenstrauch braunaui apát tanácsával élt. Az igazgatók igen nagy fegyelmi hatalmat nyertek, különösen a föltétlen felügyeleti jogot az egész tanító személyzet fölött, a jezsuitákat sem véve ki. A Carolinum újjáépíttetett, az egyetemi könyvtár a bécsi udvari könyvtárból gyarapíttatott, a tanszékek száma szaporíttatott, a fizetés rendeztetett. A német-újhelyi katonai akadémiának, mint birodalmi intézetnek alapításához a cseh rendek évi 18.000 forinttal járúltak s ennek fejében 32 hely adományozása őket illette. Az 1754-ben Prágában nemes kisasszonyok számára alapított hölgy-intézet inkább ellátásra, mint tanításra szánt intézet volt.

A csöndes, de mindenre kiterjedő reformmunkát Ausztriában a béke nyolcz esztendeje után a Poroszországgal támadt új, véres háború szakította félbe, mely kivált első éveiben sulyosan nehezedett Csehországra. A háború elején itt gyűjtötte össze a királynő hadseregeit (Budinnál Browne tábornagy és Königgrätznél Piccolomini tábornok vezetése alatt) és itt kerűlt először (1756 október 1-én Lowositznél) nagyobb ütközetre a dolog. 1757 május elején az Érczhegységen át Kaaden és Komotau felé, azután a Kulm-peterswaldei hegyszorosokon át, Felső-Lusatiából Reichenbergnek, a glatzi területről Trautenaun és Nachodon át négy porosz hadtest nyomúlt az országba. Ezek közűl csupán kettő talált ellenállásra, míg az osztrák fő sereg harcz nélkűl húzódott vissza Prága felé. Itt vívatott május 6-án a döntő csata, melyben a körűlbelűl 75.000 főnyi osztrák seregnek végre is meg kellett az egyesűlt, mintegy 90.000 főnyi porosz hadak elől hátrálnia. Mindkét sereg fővezére, Schwerin és Browne tábornagyok a harcztéren vérzettek el; Schwerin elesett, Browne halálosan megsebesűlt s június 26-án meg is halt.

Erre a poroszok megkezdték Prága vívását, hová az osztrákok legnagyobb része (51.000 ember) beszoríttatott. De a fényes győzelem, melyet gróf Daun tábornagy június 28-án Kolinnál aratott, arra kényszeríté Frigyes porosz királyt, hogy ne csak Prága ostromával hagyjon föl, hanem egész Csehországot is oda hagyja. Az ország azonban még 1757 novemberében is sokat szenvedett a porosz portyázó csapatoktól, melyek egészen Prága közelébe nyomúltak elő. A következő évben a porosz sereg, mely Morvaországot szállta volt meg, de onnan újra távozni kényszerűlt, megint Csehországon át húzódott Sziléziába, s 1759 áprilisában és 1752 nyarán újra ellenséges hadak jelentek meg az országban.

Mindezek, valamint azon nagy terhek következtében, melyeket a császári hadak ellátása rótt reá, melyek 1761 és 1762 kivételével rendesen itt helyeztettek el téli szállásra, Csehország roppantúl szenvedett. Mindazáltal és noha a föld népének helyzetét alapos átalakítás nélkűl javítani nem lehetett, az ország az 1763-ki béke után gyorsan magához tért. Az 1770-ki népszámláláskor 244 várost, 307 mezővárost, 11.284 falut, 389.135 lakóházat írtak össze s a férfi lakosság 1,194.999 lelket tett. Ezek közt 218.277 találtatott katonai szolgálatra alkalmasnak, míg a lakosság összes száma 2,400.000, 1780-ban pedig már 2,563.527 lélekre ment.

A hét éves háború sem teljesen szüntette meg a királynő reformtevékenységét, mely a béke helyreállítása után kettőzött buzgalommal folytattatott. De épen abban, a mi a legsürgetőbb lett volna, a parasztság helyzetének javításában nem igen történhetett semmi, mert a választandó útakra és módokra nézve nagy nézetkülönbségek forogtak fönn. Az 1770 és 1771-ki rosz termések, az azokra következő nagy inség, melyet a kormány végűl a katonai raktárak készleteinek szétosztásával és előlegek nyújtásával igyekezett enyhíteni, nagy nyomort okozott, melyet József trónörökös (atyjának 1765-ben történt halála óta már német császár) sem birt megszüntetni, ámbár személyesen megjelent Csehországban s ott a szegények jóltevőjének bizonyúlt.

E bajok, továbbá az az embertelen bánásmód, melyben a parasztokat a sorozásnál (Csehország 1766 óta 14 kiegészítő kerületre volt osztva) részesítették, közöttük veszedelmes forrongást idéztek elő, melyet a földadó és a földesúri szolgálmányok mérséklésével, valamint a vadászat körűli némely visszaélés megszűntetésével sem lehetett lecsöndesíteni. Végűl az a körűlmény, hogy a rendek a királynő szándékai ellen makacs ellenállást tanúsítottak, a parasztság körében azt a nagyon elterjedt véleményt kelté, hogy a kormány számukra kedvezőbb pátenset adott ugyan ki, csakhogy azt a rendek visszatartották.

Ennek következtében 1775 elejétől kezdve több helyen, Braunau, a Felső-Elbe és az Iser vidékein, továbbá Leitmeritz, Saaz és az Eger melletti Falkenau környékén, a konopisti uradalomban s másutt a parasztoknál az a szándék kezdett nyilvánúlni, hogy megszerezzék az igazi pátenst s általában erőszakosan szabadítsák föl magukat kétségbe ejtő inségükből. Ebbe természetesen bele vesztettek. De a nyugalom csak akkor tért vissza, mikor ünnepélyesen új robotpátenst hirdettek ki, mely 1775 szeptember 4-én kelt s ismét némi könnyítést nyújtott. A királyi kamarai jószágokon akkor a robotot egészen eltörölték s földbért léptettek helyére; csakhogy az a remény, hogy e példa utánzásra talál, nem teljesedett.

Gyorsabban és alaposabban hajtották végre a többi reformokat előbb az osztrák-német tartományokban, azután Csehországban, Morvaországban és Sziléziában. Addig Csehországban 378 városi és földesúri bíróság volt, melyek a büntető igazságszolgáltatást is kezelték. Immár nagy többségüktől elvonták a büntető hatalmat, mely 24 fenyítő bíróságra ruháztatott (1765 június 22); ezeknek jogtudó bírákkal való betöltéséről a kormány gondoskodott. A bírák 1768 óta az újonnan alkotott büntető törvénykönyv szerint itéltek.

Csehország anyagi érdekeiről és kereskedelméről továbbá azzal gondoskodott a királynő, hogy Prágában országos kereskedelmi tanácsot szervezett, mely alatt az egyes kerületekben kereskedelmi biztosok állottak; ezenkivűl egységes suly- és ürmértéket hozott be, az útak javításáról gondoskodott s egyes iparágakat, példáúl a csipkeszövést az Érczhegységben, egyenes támogatásban részesíté. Különös figyelmet fordítottak a bányászatra, s Prágában még 1762–1763-ban bányászati akadémiát állítottak föl, melyet azonban a királynő 1762–1763-ban Selmeczre, Magyarországba, helyezett át.

A német-osztrák tartományokkal együtt Csehország is hamar megkapta az állami népiskolát, de már előbb is derék férfiak (Kindermann) működtek az alsóbb oktatás terén. Csehország népiskolái minta-, fő- és elemi iskolákra oszlottak, melyekben az utóbbiak kivételével csupán német nyelven tanítottak. A gymnasiumokra nézve ugyanezt még 1752-ben elrendelték. De a prágai főiskolához csak 1763-ban nevezték ki a sziléziai Seibt T. Károlyt az úgy nevezett széptudományok tanárává oly meghagyással, hogy német nyelven adjon elő. Erre a német irodalom ápolása a főiskolán, valamint Csehországban egyre nagyobb mértéket öltött.

Az egyetem tudományos életére, valamint Csehország egész iskolaügyére nézve a legfőbb fontosságú volt azután a jezsuita rend eltörlése (1773). Ennek vagyona, melyet Csehországban nyolcz millióra becsűltek, alkotta az egyház czéljaira s a közép és felső oktatásra szolgáló cseh tanúlmányi alap java részét. A jezsuiták helyét az egyetemen egyházi és világi tanárok kapták. a gymnasiumokban a kegyesrendiek voltak utódaik, kiknek számára a bécsi legfőbb iskolaügyi bizottság egyszersmind új tanítási rendtartást adott ki (1774).

Uralkodása végén a nagy császárné újra háborúba bonyolodott régi ellenségével, II. Frigyes porosz királylyal, mikor ez Bajorország iránt támasztott jogai ellen foglalt állást. Már Csehország földrajzi fekvése miatt is megint attól kellett tartani, hogy a háború pusztításai őt sem kimélik meg. Ausztria hadai, a fősereg József császár alatt Königgrätznél, egy másik Laudon alatt éjszaki Csehországban, csakugyan az ő területén gyűltek össze. De nem kerűlt a sor nagy küzdelemre, s már az 1779 május 13-án a tescheni béke, melyben Ausztria az Inn-negyedet szerzé meg Bajorországtól, véget vetett a bonyodalomnak.

Csehország 1778-ra 10.000, 1779-re 20.000 újonczot, igen nagy pénzbeli, valamint természetbeli szolgáltatásokat vállal magára. A nagy császári sereg fentartása s az ellenség betörései sulyos terheket és károkat okoztak, s azért annál élénkebb örömmel üdvözölték mindenütt a békét. József császár, hogy az országot a veszedelmes szomszéd ellen megvédje, két új vár építését kezdte meg; a Felső-Elbénél Glatz és Szilézia ellen Josefstadtot, az Eger és az Elbe összefolyásánál Leitmeritz mellett Theresienstadtot emeltette.

Még ezek befejezése előtt meghalt Mária Terézia és II. József császár immár átvette az osztrák örökös tartományok kormányzatát is, hogy tettvágyó lelkének egész hevével, azzal a buzgósággal és készséggel, mely a legbensőbb meggyőződésből származott, hazaszeretetének teljes melegével kifelé nagygyá, bent boldoggá tegye Ausztriáját.

Tudjuk, milyen támogatásra s egyszersmind milyen akadályokra talált József császár ebbeli törekvéseivel, s hogy tiszteletre méltó még az a legnagyobb tévedése is, hogy az állam jogairól táplált saját nézeteit alattvalóiba is át akarta ültetni, azt kivánván tőlök, hogy ép úgy alárendeljék magukat az állam érdekeinek, mint ő tette. Tudjuk, hogy czélja elérésére azt tartotta a legfontosabbnak, hogy az államjog elébe teendő a tartományi jognak, Ausztria népei egyetlen szilárd egységgé foglalandók össze úgy, hogy általában azonos joga és azonos kötelessége, egy nyelve és egy hazája legyen az összes polgároknak.

Dobner Gelazius. Egy egykorú kép és Valzer János metszetének fölhasználásával, Hecht Vilmostól.

Csehország, melynek lakossága a monarchia többi részei közötti régi előkelő rangjáról ezúttal sem mondott le, a császár azon országai közé tartozott, melyek az ő szándékai és törekvései iránt még meglehetős fogékonyságot mutattak, miért viszont a császár gondoskodását busásan élvezték.

A fölvilágosodás egykorú irodalma, az évtizedek óta meghonosúlt szabadkőmívesség és bizonyára a tudományos ismeret is, a melyet az egyetem terjesztett, II. József egyházi téren tett újításainak szélesebb alapot teremtett Csehországban, mint egyebütt. Az országnak már meghonosúlt nemessége legalább részben hajlandóságot mutatott a császár eszméi iránt s mint addig, azután is az államösszeségnek szentelte szolgálatait; s ha végűl ellenzéki állást foglalt el a császár iránt, erre nem annyira alkotmánykérdések, mint inkább anyagi és társadalmi érdekek, kivált pedig a mások példája ösztönözték.

De József császár reformjai ellen intézett cseh nemzeti mozgalomról egyáltalán szó sem lehet. Noha mint előbb, egyes hangok ekkor is emelkedtek az ország szláv nyelve érdekében, a csehek és a németek az országban ez időben egyaránt híján voltak a határozott nemzeti öntudatnak. Dobrovský József, ama korban Csehország legkiválóbb tudósa, főleg a szláv nyelvek kitűnő búvára, hidegen és idegenképen nézte a még későbbi törekvéseket is, melyek Csehországban a cseh nyelv érdekében tétettek, s Pelzel J. M. történettudós 1791-ben a cseh nyelvről azt jósolta, hogy nem sokára egészen kivész. Mint ő, úgy Csehország egész egykorú történetírása sem győzi eléggé dicsérni a császár emberbaráti, valamint politikai törekvéseit, sőt a német nyelv, mint állami nyelv iránti buzgólkodását is. Pelzel úgy vélekedik, hogy ha sikerűl a császárnak czéljait elérnie, akkor „az összes osztrák örökös tartományok ezen (politikai és nyelvi) egységéből olyan hatalom és erő támad, a milyen külön-külön sohasem fognak elérni.”

Csak a mennyiben a császárnak az állam egész területét minden fontosabb életnyilvánúlásában fölkaroló tevékenysége Csehországban külön állapotokat talált és más eredményeket okozott, mint a többi tartományokban, egy szóval csak az vehető itt tekintetbe, a mit József pusztán Csehország érdekében tett.

II. József idejében néhány alakiság kivételével Csehország régi önkormányzatának, alkotmányának és közigazgatásának a maradványai eltöröltettek, s a királyság a többi német-osztrák örökös tartományokkal teljesen és tényleg egyenlősíttetett. 1781 május havában a császár még összehívta a rendeket s eléjök terjesztette a jobbágyi földhöz kötöttség eltörlésére vonatkozó törvényjavaslatot. Hogy a rendek siettek a törvényhez hozzájárúlásukat megadni úgy, hogy azt már 1781 november elsején ki lehetett hirdetni, az nem menthette meg őket a császárnak maguk a rendek ellen irányúló gyökeres intézkedéseitől.

A szerint, a mint a császár az állampolgári egyenjogúságot fölfogta, a rendekben, mint összeségben az ország lakosságának sem megfelelő képviseletét nem láthatta, sem a saját munkája valósításában hasznos munkatársainak nem tarthatta őket. Még 1782-ben útasíttattak tehát, hogy jövőre minden kiadásnál, mely a rendi vagyonból, az úgy nevezett házi alapból történik, előbb a bécsi udvari kamara beleegyezését kérjék ki. A következő esztendőben (1783) megtörtént a rendi országos bizottság megszűntetése, melynek teendői az országos guberniumra ruháztattak. Ugyanekkor a rendi országos törvényszék, mely az országos telekkönyvbe bejegyzett jószágok és birtokosaik ügyében itélt, császári bírósággá alakíttatott át és természetesen vizsgálat alapján képesített bírákkal töltetett be. Ezt is, mint addig a városi törvényszékeket, a prágai fölebbviteli bíróságnak rendelték alá, de emettől viszont megvonták a morvaországi bíróságok fölötti joghatóságot.

Mindezek után végre rá kerűlt a sor a különben már addig is nagyon megszorított s kérdésessé tett adómegszavazási jognak, sőt a rendes országgyűlések tartásának eltörlésére is. Az adó-megajánlás joga magától elesett, mikor az ország újabb fölmérése és a mívelés alatti terület új becslése alapján egyszer mindenkorra törvényesen megszabták, hogy ezután évenként a jövedelemnek 12 1/2 százalék az államnak, 17 1/2 százaléka pedig (pontosan 12.14 és 17.86 százalék) a földesuraságnak fizetendő. Ezt egész Csehországra az 1789 február 10-ki pátens rendelte el.

A császár azonban már előbb tudatta a rendekkel (1788), hogy rendes gyűléseikre többé szükség nincs s hogy jövőre csupán csak a körűlményekhez képest fogja őket összehívni s akkor is mindig ő terjeszti eléjök azt, a mit tárgyalniok lehet.

E változások szellemével egyezőleg történt a közigazgatás és az igazságszolgáltatás részleteinek újjárendezése is. A földesúri jószágokon a hatalmat ezután csak képesített tisztviselők kezelhették, a bíróit az udvarbíró (justitiarius), a közigazgatásit a tiszttartó, vagy ispán, még pedig csak a kerületi hivatal bizonyítványa alapján. Az úri hatóságnak alárendelt városokban a választott polgármester és esküdtek mellé képesített tanácsosok rendeltettek kiterjedt jogkörrel. A királyi városok viszont teljesen elvesztették önkormányzatukat, mert a tanács képesített tisztviselőkkel töltetett be, kiket nemcsak a közigazgatási hatalom illetett meg, hanem 1784 óta a városi vagyon kezelése is. Ez történt még Prágában is, hol ezenfelűl ekkor az Ó-város, a Kleinseite, az Új-város és a Hradsin egy tanácsnak rendeltetett alá. Mindezen hatóságok fölött a felügyelet jogát, valamint a törvények végrehajtását is a kerületi kapitányokra ruházták, kiknek teendői ezzel oly annyira megszaporodtak, hogy számukat szaporítani kellett.

Az újonnan kiadott polgári perrendtartással (1781), melyet csakhamar a büntető perrend is követett, az 1781 november 1-én kelt új és korszerű illeték-szabályzattal, a bűntényekre kiterjedő 1787-ki büntető törvénykönyvvel, az 1788-ki javított büntető perrendtartással, végűl az általános polgári törvénykönyv első részével (1786) Csehországabn is alakilag eltöröltettek az addigi törvénykezési rendtartás és a régi városi jogok, anyagilag pedig leglényegesebb pontjaikban kiegészíttettek, vagy megváltoztattak. A bányászat ügyeinek intézésére és ellátására 1783 július 10-én Csehországban három külön bányabíróság alakíttatott, melyek székhelye Pribram, Joachimsthal és Kuttenberg volt.

Egészen különös fontosságra emelkedtek Csehországra nézve József császárnak egyházi téren eszközölt újításai. A türelmi parancs kibocsátásával nemcsak a zsidóknak, kik kivált Prágában szorgalmuk, a műveltség iránti érdeklődésük és vagyonosságuk révén évszázadokon át kiváló részét tették a lakosságnak, hanem a csekély számú protestánsoknak is, kik minden üldözés daczára az országban maradtak, lehetővé vált, hogy újra nyilvánosan vallhassák tanaikat.

A zsidók, kik hosszú időn át le voltak igázva s még nem régen az országból való kiútasítással fenyegettettek (1744), máskülönben is, kivált az iskolaügy terén, sokféleképen részesűltek a császár nemeslelkű gondoskodásában, melyet a legtermékenyebb téren alkalmazott.1781-ben jogot nyertek, hogy felsőbb tanúlmányokkal is foglalkozhassanak, 1790-ben megengedték nekik az egyetemi fokok megszerzését is.

Az ágostai és helvét hitvallású protestánsok számára, kiknek száma a német birodalomból való bevándorlással, meg az aschi terület bekebelezésével (1770–71) gyorsan fölszaporodott, Csehországban két superintendentiát alakítottak. Ellenben más felekezetek híveitől következetesen megtagadta a császár a türelmet. Ilyenek pedig főkép keleti Csehország egyes kerületeiben akadtak, sőt egyes új felekezetek is keletkeztek („izraeliták”, „ábrahámiták”, kiket különben „deisták”-nak neveztek). Ezeket megpróbálták rávenni, hogy a lakhelyökkel szomszédos evangélikus községekhez csatlakozzanak. De, mikor az e végre tett kisérletek meddőknek bizonyúltak, az illetőkre kimondták, hogy Erdélybe szállíttassanak át, vagy más szigorú büntetéssel sújtassanak.

De a legfontosabb változások Csehországban is magát a katholikus egyházat illették. 1777 óta a prágai érsek elvesztette az olmützi püspökség fölötti felsőbbségét, de később új suffraganeust kapott Csehországban: a budweisi püspököt. Ennek püspöki megyéje 1784-ben nyerte mai kiterjedését, s ugyanekkor a leitmeritzi és königgrätzi püspököké annyira megnagyobbíttatott, hogy a prágai érsekség már csak nyugaton ért az ország határáig, hol 1787-ben ismét gyarapodást nyert az Eger-vidék hozzáadásával, a mely akkor hasíttatott ki a regensburgi egyházmegyéből.

Csehország főpapjai, kik közt Hay János Lipót königgrätzi püspök az új intézmények buzgó barátjának bizonyúlt, míg a cseh Kressel báró, az egyházi ügyekben újonnan szervezett egyházi udvari bizottság elnöke, egyenesen jobb keze volt a császárnak, hatalmukat korlátolva látták az új házassági törvény által (1783 január 16), továbbá pedig József császárnak a papság nevelésére vonatkozó, meg egyéb efféle intézkedéseiben. Más részt azonban a római széktől való függetlenségök nagyban gyarapodott az által, hogy joghatóságuk a szerzetes papságra is kiterjesztetett s hogy az oktatás és a közjótékonyság szolgálatában új hivatást nyertek azon állami czélokhoz képest, melyekhez József császár Csehországban is föltétlenűl ragaszkodott.

Mint egyebütt, Csehországban is még 1782-ben megkezdték mindazon barát- és apácza-klastromok eltörlését, melyek nem a betegápolásnak, vagy a tanításnak voltak szentelve. A már kezdetben (1781) eltörölt tizenkét kolostoron kivűl 1788-ig további huszonhatnak megszűntetése rendeltetett el s vagyonukból az úgy nevezett vallásalap alakíttatott (már 1782), melynek jövedelmei a rendházak utolsó lakói részére szolgál és pontosan megállapított évjáradékokon kivűl, egyházi czélokra, főleg új vidéki plebániák alkotására és jobb javadalmazására fordíttattak. Hogy a lefoglalt papi vagyon értékesítésével megbízott egyének gyakran nem a kellő kimélettel és ismerettel jártak el s több esetben művészeti becsű épületeket és több helyütt műipari tárgyakat is megsemmisítettek, vagy elfecséreltek, annak oka részint a körűlményekben, részint pedig általában abban a szellemben rejlett, a mint az a kor az ilyen dolgokat fölfogta.

II. József a prágai egyetem iránti gondoskodásában is határozottan gyakorlati czélokat tartott szem előtt. Teljesen új szellem volt az, a mely az 1784-ki tanítási rendtartással a tudomány e régi ápoló helyére bevonúlását tartotta, s e szellem már az ügymenetben külsőleg is nyilvánúlt. Ekkor az összes karokban új tanszékeket állítottak, mindnyájokra, a hittudomány kivételével, mely továbbá is latinúl adatott elő, meg a szülészet kivételével, melyet csehűl is kellett tanítani, a német lett a tanítás hivatalos nyelve. Az egyetem vagyonának kezelése az államjószágokat kezelő hatóságra bízatott, míg ellenben a tanárok fizetését az állam adta s az egyetem joghatósága a prágai tanácsra ruháztatott át.

Ugyanekkor a tudományos czélok előmozdítására 1769–1770 óta fennálló magántársulatnak a császár kifejeztette elismerését s az egyetemen egy termet engedett át neki (1784),hogy azt használja működése rendes helyéűl.

Mindezeknek megvoltak üdvös hatásai. Ez időben Csehország büszkén hivatkozhatott tudósainak egész sorára, kik az egyetem körén belűl, vagy kivűl álltak. Ilyenek Dobrovský József, Dobner Gelazius, Voigt A., Pelzel F. M., Cornova Ignácz, Pubitschka Ferencz , Schaller J., Wydra István, Royko K., Butschek Ignácz s mások.

Gyakorlati czélok megvalósítására szolgált az az intézkedés, midőn a császár a mezőgazdasági ismeretek terjesztése érdekében fennálló magántársulatot nyilvánosan elismert egyesűletté emelte („a nemzeti gazdasági egyesűlet”), mely a mezőgazdasági pályára készűlők megvizsgálásával bízatott meg, és midőn Csehországban ipariskolák alapítását rendelte el, melyek száma 1787-ig összesen 232-re szaporodott; ugyancsak II. József Csehország iparát és kereskedelmét személyes pártolással és nagy bőkezűséggel is támogatta.

Első sorban az ő erélyes közbelépésének tulajdonítandó a gyolcsipar nagy fölvirágzása a felső Elbe vidékén (Trautenau, Hohenelbe, Braunau városokban), úgy Csehország éjszaki német részén a kézművességnek, különösen Reichenberg iparának hatalmas fejlődése. Hasonlóképen II. József mindent átölelő uralkodói gondoskodásának köszöni Csehország a legfontosabb emberbaráti intézeteket, így példáúl a prágai árvaházat (alapíttatott 1783-ban), az általános szegényházat (1784), az országos siketnéma-intézetet (1786), a prágai szülő-házat (1789), az elmebajosok ápoló és gyógyító intézetét, és a prágai közkórházat (1790).

De József császár legnagyobb tette mégis az úrbéri pátens és a jobbágyság eltörlése marad (1782 január 15). Ezek végre megoldották azokat a bilincseket, melyek a vidéki lakosságot nyűgözték. Csak ezután nyerhetett az ország gazdagsága s a lakosok szorgalma és munkássága teljes kifejlődést. Csak a tökéletes igazságot fejezi ki tehát egy elfogúlatlanúl szemlélő kortárs, midőn ezt mondja: „A sok jóból és hasznosból, mit ez a felejthetetlen uralkodó Csehországban, valamint összes örökös tartományaiban alkotott, elég megmarad arra, hogy cseh ember mindig a hála könyeivel ünnepelhesse emlékezetét”.

Sőt tovább mehetünk. A milyen bizonyos, hogy a József-féle állameszmény valósítása Ausztria kisebb néptörzseinek nyelvét komoly veszélylyel fenyegette: olyan bizonyosan távol állott úgy Mária Terézia, valamint József is attól, hogy e nyelveket egyszerűen háttérbe szorítsák ott, a hol gyakorlatilag hasznosak lehettek. A cseh nyelv tanításáról való gondoskodás a bécsi egyetemen, a Theresianumban, a német-újhelyi katonai akadémián ezt eléggé igazolja. Más részt a császárnak Csehország szellemi élete emelésére és anyagi erejének gyarapítására tett intézkedései a királyság területén lakó mindkét népfajnak javára váltak.

A cseh népre nézve a tizenkilenczedik században beállt újra ébredés csirái szintén a Mária Terézia és József korszakának törekvéseiben és eszméiben rejlenek. Számát és elterjedését illetőleg a cseh elem akkor csak az ország éjszaki részében szenvedett veszteséget, ellenben egyes német nyelvszigetek fokozatos elcsehesítésén kivűl az éjszakkeleti, déli és nyugati részein mind messzebbre terjesztette a cseh nyelv határait. Ezeknek a részeknek olyan mértékben szaporodtak az ország szláv belsejével való érintkezései, a mint a német külfölddel folytatott közlekedés és kereskedelmi forgalom hanyatlott.

Csehország német népére nézve azonban a haza nagyságának és dicsőségének legemelkedettebb érzelmei fűzvék össze a II. József nevével. József képe ezer alakban díszíti a kunyhókat és a palotákat, s a vas- és kőemlékek megszámlálhatatlan sora bizonyítja azt a gyermeki tiszteletet, azt az olthatatlan hálát, melyet a német lakosság iránta, az „egyetlen” iránt, szívében őriz.

Károly főherczeg legiójabeli katona 1800-ban. A bécsi cs. és kir. hadügyminiszteri levéltárban levő egykorú fölvételek után, Charlemont Húgótól.

Némely reformok gyors egymásutánja és némely kicsinyessége Csehország életére is zavarólag hatott; a lakosság éretlennek mutatkozott, a nemesség és a papság sokszor nem volt eléggé kész áldozni, a hivatalnoki kar pedig gyakran engedetlennek, vagy képtelennek bizonyúlt. Mások rosz példája, s a császár külpolitikájának sikertelenségei, vagy kellemetlenségei itt is fölbátorították az ellenzéket. Azon időben, mikor József, ki a Németországban és Közép-Európában vele versengő Poroszország ellen szilárdan ragaszkodott a Franczia- és Oroszországhoz való csatlakozáshoz, épen Oroszország miatt a portával háborúba bonyolódott, Poroszországgal pedig feszűlt viszonyba jutott s Csehországban a poroszok ellen egy hadsereg állíttatott föl, a cseh rendek egy része a császárhoz Bécsbe a régi alkotmány visszaállítása iránt kérvényt intézett, mely azonban József császárt már nem találta életben.

Majd azonban József testvére és utóda, II. Lipót, mint mindenütt, úgy Csehországban is mérséklettel és szilárdsággal igyekezett az izgatottságot csillapítani és az ingadozó rendet helyre állítani. Noha a császár az országgyűlést nyomban összehívta, mégis nagyon távol állt attól, hogy teljes mértékben teljesítse az urak kivánságait, kik nemcsak a József- és Mária Terézia-féle intézmények, hanem az egész addigi alkotmány eltörlését követelték.

A vidéki lakosság már-már aggódni kezdett, hogy az alig szerzett jogokat és könnyítéseket ismét elveszti. De a császár el volt határozva, hogy fentartja mindazt, a mi lényeges és a gyakorlatban hasznosnak bizonyúlt; ellenben az inkább alaki fontosságú ügyekben a lehetőséghez képest számba kivánta venni az ország szokásait és nyilvánított óhajtásait. Eltörölte tehát azokat az újításokat, melyeknek haszna még mindig kérdéses maradt. Így még az országgyűlés tárgyalásainak folyamán megtörtént II. József adópátensének eltörlése és a robot visszaállítása (1790 május 10). Ugyanekkor a prágai központi fő papnövelde megszűntetésével a püspököknek visszaadta azon régi jogukat, hogy egyházmegyei intézeteket állíthassanak. E mellett a császár a papságnak más engedményeket is tett.

A kulmi csta emlékének alapkő-letétele és beszentelése (1835 szeptember 29). Bécsben a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtárban levő s Gurk Edétől való vízfestmény után, Siegl Károlytól.

De, noha a császár az 1791 június 28-ki pátenssel nem csupán Csehországra, hanem összes öröklött országaira nézve (Magyarországot, mely visszakapta ősi alkotmányát, és Német-Alföldet kivéve) elrendelte a régi alkotmányok helyreállítását, és pedig oly módon, hogy az 1765. év előtti időből származó minden állami és közigazgatási intézmény egyformán fentartandó: Ausztria azonban mindezek daczára tényleg tovább is nem egyedűl katonai, pénzügyi és közigazgatási, hanem igazságszolgáltatási, kereskedelmi és művelődési tekintetben is általában egységes állam maradt azzal az irányzattal, hogy ez egységét folyton nagyobb mértékben fejleszsze.

Ahhoz a kivánsághoz, hogy a német legyen az állam nyelve, föltétlenűl ragaszkodtak az intézők és váltig hangoztatták, hogy épen ezzel jut a cseh királyságnak a német örökös tartományokkal való kapcsolat a leghathatósabban kifejezésre. A mi pedig a visszaállított rendi kiváltságokat, nevezetesen az adó megajánlásának és behajtásának jogát, a törvények előzetes tárgyalásában való részvételt, a rendek dolgainak vezetésére külön bizottság kiküldését s egyéb efféléket illeti, az, a mi ezekben igazán lényeges, vajmi csekély fontosságú volt, mert az ország fő adója, a hadi adó, még 1765 előtt állandóan rendeztetett. Hisz ekkor már az idő is olyan volt, hogy a régi rendeket nem népképviseletnek, hanem kasztoknak tekintették, melyeknek nincs nyomatékos erejök jogaik fentartására, még kevésbbé pedig azok gyarapítására. Arra, hogy korszerűen újjászervezze a rendeket, a mi II. Lipót császárnak kétségkivűl szándékában állt, fájdalom nem jutott ideje. A császárnak cseh királylyá való koronázásával (1791 szeptember 6) reá nézve le volt zárva az engedmények sora; a rendeknek 1790 februári kérvényre nem is válaszolt.

De nem csupán alkotmányjogi intézkedéseivel, hanem máskülönben is fontossá vált II. Lipót rövid uralkodása Csehországra nézve. A főiskola és az ország egész oktatásügye szabadabb szervezetet nyert. Élére a tanúlmányi bizottság állott, mely a négy tudományi karnak, Csehország gymnasiumainak és népiskoláinak egy-egy képviselőjéből alakúlt az egyetemi rektor elnöklete alatt. E bizottságnak egy felől a hatásköre, más felől a guberniumhoz és az udvari tanúlmányi bizottsághoz való viszonya szabatosan rendeztetett; egyes esetekben a császár magának tartotta fönn a döntést. A cseh államjog, továbbá a cseh nyelv és irodalom számára igért egyetemi tanszékeket azonban csak a császár halála után, vagyis amazt 1792-ben emezt 1793-ban állították föl.

Azon hatalmas zivatarok közepette, melyeket a forradalom Francziaországban támasztott és a milyenekkel immár Európa többi országait is fenyegette, II. Lipót császár meghalt (1792 márczius 1-én) s utódjává legidősebb fia, II. (illetőleg I.) Ferencz lett, ki április 20-ika óta háborúban állt Francziaországgal, de azért még 1792 augusztus 8-án Prágában megkoronáztatta magát a cseh királylyá. A Lipót császár halálakor együtt levő cseh országgyűlés elhatározta ugyan, hogy egykori jogainak visszaszerzésére az uralkodó-változás alkalmából újabb kisérletet tesz; de, valamint a kormánynak, mely már csak azért sem kedvezhetett e törekvéseknek, mert a folyamatban levő nagy háború lekötötte minden figyelmét: akképen a kormánynyal együtt a rendeknek is attól kellett félniök, hogy az országgyűlés az alkotmánykérdések és állampolgári jogok tárgyalásával esetleg, mint Francziaországban történt, a lakosság alsóbb osztályaiban veszedelmes törekvéseket támaszthat.

Gróf Chotek Károly. Kriehuber festménye (Mayer Károly rézmetszete) után, Hrnèiø Tivadartól.

Ez okból az egyetem abbeli kérését, hogy az országgyűlésen képviseletet nyerjen, a prágai városok kivánságát országgyűlési képviselőik szaporítása tárgyában, valamint a cseh nyelv érdekében tett indítványt az országgyűlés elvetette. Ellenben megtörtént a nyomtatványok vizsgálatának (censura) szigorítása, a rendőri intézkedések egész sora, s végűl maga a császár (Belgiumból, a táborból, 1794) egyenesen utasította a rendeket, hogy a háború folyama alatt alkotmánykérdések tárgyalásától egyáltalán tartózkodjanak.

Erre nem nyílt alkalom azon rövid időközben sem, mely a campo-formiói békétől a hatalmak második szövetsége által Francziaország ellen indított háborúig eltelt; később meg az óriási erőfeszítéssel folytatott küzdelem teljesen elfoglalt Ausztriában minden köztevékenységet. Az ellenség végűl az Alpesek déli és éjszaki vidékeiről közeledett a keleti örökös tartományok felé. Ez okból Károly főherczeg, ki 1798 óta Csehország kormányzója volt, elhatározta, hogy 20 önkéntes zászlóalj alakításával szaporítja a hadsereget, mely erre nagyon is rászorúlt.

A főherczeg fölhívására Cseh- és Morvaországban csakugyan valami 25.000 ember fogott fegyvert, köztük 638 prágai főiskolai tanúló, kik deáklegióvá egyesűlve, a főherczeg részéről különös kitűntetésben is („testőr-zászlóalj”) részesűltek. De a csakhamar megkötött béke (Lunevilleben,1801 február 9) „az annyi hazafias serénységgel, pénzáldozattal és erőfeszítésssel” fölállított legiót nélkülözhetővé tette, még mielőtt az ellenséggel szemben lehetett volna.

A béke megkötése után is csak arra irányúlhatott a császár első gondja, hogy Ausztria veszélyeztetett hatalmi állását biztosítsa s a túlságosan elhatalmasodott Francziaország ellen az új háborút előkészítse. Az idő most sem volt tehát a csehországgyűléssel való tárgyalásokra alkalmas. Mikor a rendek panaszt emeltek, hogy általában rendkivűli hadi adót és úgy nevezett osztályadót szednek az ő részükről való minden közreműködés nélkűl, a kormány egyszerűen azzal a kijelentéssel állott elő, hogy nem volt ideje őket is megkérdezni.

Mikor Bonaparte Napoleon a francziák örökös császárjává kiáltatott ki, a német birodalom pedig gyors föloszlásnak indúlt, Ferencz császár 1804 augusztus 1-én kelt rendeletével összes örökös országait örökös ausztriai császárságnak nyilvánította, de minden tartományának biztosította eddigi elnevezését és állapotát. Két évvel később Ausztria császárja lemondott a német császári méltóságról (1806 augusztus 6) s kijelentette, hogy az addit a német birodalomhoz tartozó tartományai, köztük Csehország, kiléptek Németország kötelékéből. Még a pozsonyi békében (1805 deczember 26) lemondott Ausztria Bajorország javára a Felső-Pfalzban és Frankoniában levő egykori cseh hűbérekről.

I. Ferdinánd koronázása Prágában. Bécsben a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtárban levő s Gurk Edétől való vízfestmény után, Siegl Károlytól.

1809-ben és 1813-ban azután új, kemény harczok következtek a francziákkal, s Ausztria úgy a saját, mint Európa szabadságáért óriási áldozatokat hozott. De, ámbár Csehország fiai egyik csatamezőről sem hiányoztak; ámbár 1809-ben az osztrák fő sereg az abensbergi és eckmühli ütközetek után Csehországba hátrált s onnan indította Schwarzenberg 1813 augusztus havában a támadást Napoleon ellen: mindazáltal ezen harczi viharok folyamán távol maradt az ellenség a cseh földtől és Vandamme betörése (1813 augusztus 29-től 30-ig) is nagy hirtelen azzal végződött, hogy Kulmnál Colloredo, Kleist és Ostermann teljesen megverték a francziákat.

Előbbi hatalmi állásába Ausztriát a bécsi kongresszus helyezte vissza (1815. évben). ennek Csehországra nézve annyiban különös fontossága is volt, a mennyiben Ausztriának többi, az előtt a német birodalomhoz tartozó területeivel együtt június 8-án belépett a német állam-szövetségbe s a császár június 9-én Lusatiának azon részeire nézve, melyek ekkor Szászországból Poroszországra szállottak, lemondott hűbérúri főhatóságáról és csak a ráháramlás jogát tartotta fönn magának arra az esetre, ha a porosz királyi család kihalna. Napoleon bukását a háborúk hosszú korszaka utána béke számos évei követték.

Gróf Wallis fő várgróf 1805 szeptember 9-én kijelenté a cseh rendeknek, hogy az ő egyetlen és legfőbb feladatuk abban áll, hogy az uralkodónak leghalkabban kifejezett óhajtását is teljesítsék, illetőleg megelőzzék. Ez a legrikítóbb világításba helyezi a rendek akkori tekintélyét és fontosságát. Hogy ez a hosszú békekorszakban sem változott, sőt a rendi bizottság épenséggel kormányhatósággá alakúlt át, azt nem igen sajnálhatni azok után, a miket a következő negyvenes évek (1842-től 1847-ig) korából a rendek belátásáról, érzületéről és vágyairól tudunk.

De a kormány szintén elmulasztotta, noha a körűlmények nagyon kedvezők lettek volna, a császári birodalom belső viszonyait átalakítani s a korhoz illő népképviselt közreműködésével művének erőt, biztosságot és állandóságot adni. Hiába! A kormány ép úgy ki volt merűlve és el volt lankadva, mint az alattvalók. Mindazonáltal nem mondhatni, hogy a békének e korszakában szellemi téren teljes szünet állt volna be. 1802-ben az egyetem minden karánál és a gymnasiumokban visszaállították ugyan az igazgatóságokat, s a tanúlmányi bizottság eltöröltetett, míg a népiskola a papság felügyelete alá kerűlt. De a körűlmények kedvezőtlen alakúlása közben is egyre nagyobb fontosságot vívott ki magának a prágai egyetem, főleg annak orvosi kara.

Az ország többi tudományos intézetei megmaradtak, sőt előbbre is haladtak s újak keletkeztek. Ilyenek a „hazafias műbarátok köre” (1796), melynek Prága művészeti iskolája alapítását köszöni, a zene-egyesűlet (1810), az ipar gyámolítására irányúló egyesűlet (1833) és különösen a cseh múzeum-társaság, mely kivált Sternberg Ferencz és Gáspár grófok buzgólkodásából 1818-ban alakúlt.

A császárnak egy műszaki (technikai) tanintézet alapítására vonatkozó óhajtását Csehország rendei előbb teljesítették, mint a többi tartományok, mert országos költségén még 1802-ben műegyetemet alapítottak Prágában. Az első reáliskola Csehországban 1833-ban nyittatott meg szintén Prágában. Ez időben keletkezett Csehország állami útjainak nagy terjedelmű hálózata, mely útak kiépítése körűl gróf Chotek Károly fő várgróf szerzett magának kiváló érdemeket.

Mindez azonban nem elégíté ki Csehországnak tehetséges, törekvő, a József császár korabeli eszméktől s a külföldről titokban becsempészett időszaki irodalmi termékek szellemétől áthatott lakosságát. De magukra levén hagyatva, németek és csehek ez időtől kezdve más-más úton haladtak. Azon, II. József kora óta folyton tartó törekvések, hogy a cseh hazafiak a cseh nyelvet új életre keltsék, mind több-több sikert arattak, mely czélból szókincsét összegyűjtötték, szabályait megállapították, irodalmi termékeit rendezték és szaporították s mindenek fölött a népnyelvhez való szeretetet igyekeztek a törzsrokonok közt terjeszteni. Mind e cseh nemzetiségű mozgalmak a külső akadályok mellett is széles alapra és folyton nagyobbodó számú követőre találtak.

Nyelvészek és költők, papok és hírlapírók lelkesedve, törhetetlen kitartással végezték a munkát. A „matice èeská”, mely 1831-ben a cseh múzeum mellett a nyelv tudományos művelésére keletkezett, s a Nepomuk-örökség, mely 1833-ban a népszerű és épületes irodalom fejlesztése érdekében alapíttatott, nagyban előmozdították a cseh nyelv föllendűlését, melynek terjesztése végett irodalomban és társadalomban, iskolában, egyházban és hivatalokban egyiránt serénykedtek. Ellenben a német-csehek, kiknek anyanyelvét az állam támogatta, kiket azonban máskülönben a német birodalombeli fajrokonaik szellemi élete nemigen érintet, irodalmi csöndéletet folytattak, melyből minden nemzeti szellem hiányzott. Minden versengés és irígység nélkűl nézték a csehek mozgalmait, örvendtek haladásuknak, sőt irodalmi termékek alkotásában egyenesen segedelmökre voltak nekik.

I. Ferdinánd császár uralkodása Csehországnak is meghozta a békés korszak folytatását s hozott más üdvöset is, de az addigi kormányrendszerben nem okozott változást. Csak az 1848-ki viharos esztendővel és a jelenleg uralkodó szeretett császár, I. Ferencz József trónra léptével viradt új időszak, valamint egész Ausztriára, úgy Csehországra is.

Csehország czímere. A prágai puskaportornyon levő kőfaragvány után, Mocker Józseftől.



[113] Ez a két, úgy nevezett pilseni szerződésben történt, melyek aláírásai hasonmásban itt mellékelvék. Az 1634 január 12-én kelt első pilseni szerződés aláírásai eredeti szövegökben a következők: Julius Heinrich, Herzog zu sachsen – Ch. v. Ilow – Hanss Vlrich Schaffgotsch – O. E. Piccolomini – Joan Ernst H. v. Scherffenberg – E. G. v. Sparr –Adam Trczka – – R. Fr. v. Morzin – Suys – Joan Lodouico Isolano – G. H. v Scherffenberg – Fr. Wilhelm Mohr vom Waldt, Obr. – Hans Rudolff von Bredav –W. Lamboy – Gonzaga –Johan Beck – .. v. Wolff – A. Waeuell, Obr. – Ih v. Wiltberg – Florent de la Fossa – John Henderson – Walter Butler, Col. – Montar v. noyrel – Julio diodati –Buryan Ladislaw von Waldstein – Hans Kharl von Pøjchowycz – la Tornett – J. G. Rauchhaupt – Petrus v. Lossy – Sebestyan Kosseczky – Marcus Corpesz – A. Gordon – Georg Friedrich von Milheim, Obl. – Johann Vlrich bissinger, O. L. – M. W. v. Teufel – de la mouilly – Siluio Piccolomini Johan Wangler, Oberstleutn. – J. Heinrich v. u. zu Schütz – Tobias von Gisenborg – Juan de Salazar – Hs. von Waldenfelsz – Lukas Notario – Don Felipi Corrasco dessineros – Carl Balbiano – Johan von Rodell zu Rodell – Felix von Altmanshaussen – Bernhart Hamerl – J. Christoph Peukher. Az 1634 február 20-án kelt második szerződés aláírásai ezek: A. H. z. M. – Julius Heinrich, Herzog zu Sachssen – Ch. v. Ilow – Adam Trczka – E. G. v. Sparr – F. v. Waldt – R. Fr. v. Morzin – W. Lamboy – G. H. v. Scherffenberg – Gonzaga – H. G. Breiner – pallant von Monriame – J. Beck – Florent de la Fosse – la Tornett – ….. go – Wylhellem Trczka – Petrus Lossy – Marcus Corpes – Hans Khorl von P. – Sebestyan Koszedsky – J. Heinrich v. u. zu Schütz – Johan Wangler Obristleut. – Nicola Millj Droghi – W. Adelshoun – Paul Pøichowitz – Carl Balbiano – Nikola Millj Droghi – Stephan Puttnick – Paul Pøichowitz – Bernhart Hamerl, Ob. Leutnandt.