Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

19. fejezet - Fiume

19. fejezet - Fiume

Kenedi Gézától

Az Osztrák-Magyar Monarchia térképe.

Fiume és kerülete.

Fiume. Háry Gyulától

Magyarországból Horvátországon át az Adria felé érkező útas a magyar államvasút Lics nevű állomásán túl, közel 800 méter magasságból látja meg először a kék guarnerói tengeröblöt s annak partján messze lent, egy pillanatra felötlő Fiume kikötővárosát, miután a hegységben kigyózó vasútvonal egész vidéke már órákkal előbb oly változatos tájképekkel gyönyörködtette. Ez a hegység a horvátországi tengermellék (primorje) s Fiume földrajzi háttere.

A vasútépítés remekelt, mikor 1868-ban régi kivánságunkhoz képest síneit e bérczvilág számos hegylánczának áttörésével egészen a tengerig vezette s Fiumét így az anyaországgal összekapcsolta. A két Kapella és a Vellebich gerinczével koronázott magas hegyöv, melynek éjszaki oldalát lombos és tűlevelű fák rengetege lepi el, déli oldalát pedig a tengermelléki sivár Karszt sziklái födik, voltaképen vízválasztó vonal az épen alattunk kéklő Adria és a távol eső Fekete-tenger között. Egyik oldalán a bújkáló sekély patakok, meg a Recsina (Fiumara) folyó igen rövid futás után már az Adriával egyesűlnek; másik oldalán pedig a bő vizű folyók, köztük a Kulpa és Unna a Szávába és ezzel a Dunába hömpölygetik tiszta hullámaikat. Egyike ez a legritkább földrajzi alakúlásoknak.

A vasútvonal legmagasabb hágóját a Szleme-alagútban, 836 méter magasságban éri el; azon túl, a licsi magas fensíknál már a horvátországi Karszt sajátságos világa kezdődik. Ez már némileg Fiume környéke, melynek lakosságából sokan nyaralnak a magas fekvésű Fuzsine hűvösebb éghajlata alatt. A hegységgel itt ismerkedünk meg közelebbről.

A tengermelléki Karszt (horvátországi, vagy liburni Karszt) összefoglaló neve azon átmeneti hegységnek, mely a Juli és Dinari alpesek hegyrendszerét köti össze a lépcsőzetes és párkányszerű soraival Fiume fölött áthuzódván, az egész Quarnerót óriási hosszú koszorú gyanánt foglalja be. A tenger felől nagyszerű képpé idomúló, hamuszínű, kopár és fönsíkszerű hegyalakúlás, melyből itt-ott erdővel födött csúcsok emelkednek ki. Legmagasabb bércze a két-csúcsú Risznyák (1528 m.), mely Fiume mögött mered ki a hegységből s a tenger felől nézve, tetőpontja a gyönyörű tájképnek.

A Karszt jellemző sajátságai a keretes fensíkok, barlangok, föld alatt bújkáló, itt-ott föl-fölbukkanó s megint elvesző patakok; továbbá a rendetlen állású, bizarr kőtuskók, sivár kőmezők, teknők, odvak, kisebb-nagyobb mélyedések és horpadások (dolinák), melyek földalatti üregek beszakadása következtében képződtek s fenekükben némi növényzetet rejtenek.

Sokat emlegetett réme a Karsztvidéknek a bóraszél, mely az olasz közmondás szerint itt születik (à Fiume la nasce) a horvát fensíkokon s hideg, fagyasztó fuvalommal csap le a melegebb tengeröbölre egész Dalmáczia hosszában. Rohamai és lökései a fáknak is görbe növést adnak. Némelykor oly erővel dühöng, hogy kisebb köveket is maga előtt görget s embert és állatot lever a lábáról. A vasútat úgy nevezett bórafalakkal védik ellene; mivel volt eset rá, legutóbb 1889-ben Meja állomásnál, hogy a vasúti vonatnak nehány kocsiját is lesodorta a sínekről.

A hideg bóra és a melegebb tengeri levegő összejátszása okozza főképen, hogy a tengermellék párkányszerű hegyvonalai tenyészet tekintetében három övre oszlanak.

A fiumei vashíd és alagút. Háry Gyulától

A felső, magas öv, a fensík és hegylánczai. Ez fenyvesekkel és lombos erdőkkel van borítva s alpesi jellegű. Itt a hó gyakran áprilisig megmarad. A középső öv a tengerre néző kopár hegyoldalakból áll s míg az elsőben a triasz-mész, itt a kréta-mészkő uralkodik. Ez az öv a bóra hatása alatt áll, csupasz és kietlen, tiszta Karszt-vidék. A szabálytalan sziklatömegek közt gyér, sárgás fű és holmi kóró tengődik. Uralkodó füve a kövi borsfű (satureja variegata), a sertéstövis (xanthium spinosum) és a mezei zsálya (salvia pratensis). Cserjései jobbára boróka (juniperus oxycedrus) és kövi szeder (rubus spinosa) bokrokból állanak. Egykori erdőit állítólag a hajóépítés pusztította ki. Forrásai kiasztak. Hőmérséklete gyorsan változik. Kövei a nap tűzése folytán gyakran 50 C. fokig fölmelegszenek s a viperák kedvelt tartózkodó helyei. A mi kevés földmívelése van, az a védett dolinákban húzza meg magát s földje ott is csak sovány vöröses agyagból (terre rossa) áll. Végűl az alsó öv a tenger partján vonúl el s a bórától védett helyeken 30–50 méter magasságig terjed. Ez már Fiume szelídebb éghajlata, dús szőlőültetvényekkel és campagnákkal (kis mezei birtokok), melyeket sűrű lombos fák, valamint gesztenye-, füge-, babér-, olaj-, sőt nem ritkán gránátligetek vesznek körűl. Talaja lemosott földből áll, mely kagylómész alapon halmozódott föl.

A vasúti vonat Plasse állomást elhagyva, nagy eséssel és gyorsan ereszkedik le Fiume felé a sivár Karsztlejtőn. Csakhamar délszaki tenyészet közé jutunk, a mi különösen tavaszszal rendkivűl meglepi az útast. Balról a zöldes-kék tenger bronzszínű vagy sárgálló szigetekkel, melyek közűl legközelebb van a parthoz Veglia szigete és a pyramis-szerű S.-Marco szirt; majd ismét fjordszerű buccarii öböl alkot kedves ellentétet a szomorú Karsztba szorúlva. Azon túl Hreljin (Piket) romja tűnik föl, majd odább egy pillanatra a porto-réi régi Frangepáni-kastély, Buccai (Bakar) kis horvát-olasz város és utána a kellemes Draga-völgy, a hol számos fiumei birtokosnak van campagnája s olasz ízlésben épűlt kies nyári lakása. Smaragd-színű, virágos oáz ez a Karsztban. A gőzkocsi a völgy peremén fut végig; egy pillanatra feltűnik Martinschizza behajló tengeröble s mellette a fiumei állami veszteglő intézet (lazaretto), s már a Fiumével tőszomszéd horvát Susak fölött a tenger felé fordúlunk, a hol hirtelen föltárúlnak szemeink előtt Fiume palotái, kupolái és tornyai. Előttünk ragyog „a magyar korona legszebb gyöngye” .

Egészen Fiume alatt jobbról egy hatalmas hegyszakadék tárúl föl egy pillanatra, a Fiumara folyó völgye, mely a Karsztpárkányon tör át s két ágra oszolva megy a tengerbe; csöndesebb ágában, a Fiumara-csatornában a partszéli hajók vannak két oldalt kikötve. Fölöttünk Tersatto (Trsat) régi váromladéka csipkés kőszegélyzetével. A látványt egy utolsó alagút nyeli el, mely a fiumei házak alatt van fúrva. Ebből már a tengerpartra bukkanunk. Az útnak vége van, s szemeink előtt rakodó hajók ringanak a hullámokon. Mindenfelé nyüzsgés, munka. A levegőben a tenger nyers illata s könnyű kátrányszag, előttünk pedig a tiszta, gyönyörűen épűlt kikötőváros.

A Fiumara-csatorna. Háry Gyulától

***

Fiume város és kerülete neve alatt az 1868. évi törvényhozási rendezés óta azt a kis földrajzi területet kell érteni, mely Modrus-Fiume horvátországi vármegye délnyugati szögletében a Fiumara folyócska és az isztriai határ közé van ékelve s 19.75 négyzetkilométernyi területet foglal el a tengerre néző alsó Karsztpárkányból. A kis terület szürkés kővidék s alig terjed valamivel túl az első hegyvonalon. Alsó szélét, a hol számos, kútnak használt forrás fakad, Fiume város szép, jobbára olaszos építésű palotasorai, nagyszerű kikötőművei, raktárai és nagy ipartelepei foglalják el. Tengerpartja ötödfél kilométer hosszaságú s a Fiumara régi torkolatától a vegyészeti gyáron kevéssel túl, a cantridai hűvös ligetig terjed nyugat felé, a hol a Volosca felé vezető úton a határjelző kő áll: Limites Regni Hungariae. A tengerpartnak legnagyobb része be van építve szilárd kikötőművekkel, kőpartokkal, mólókkal, közraktárakkal és vasúti rakodóhelyekkel.

Ez a kis terület, bár földrajzilag különálló, de államjogilag az anyaországgal szorosan összefüggő test „Separatum Sacrae Regni Coronae adnexum corpus”, mely kormányzatilag „a fiumei és magyar-horvát tengerparti kir. kormányzó” czím alatt Ő felsége a király által kinevezett magyar állami méltóság felügyelete és vezetése alatt áll, helyi önkormányzatát pedig Fiume szab. kir. város törvényhatósága, e régi és különálló municipium látja el. A municipium hivatalos nyelve az olasz, az állami hatóságoké pedig a magyar és olasz.

Fiume város és a hozzá tartozó három kis hegyi község: Plasse, Cosala, Drenova lakosságának száma, a mióta a kikötő építését a magyar kormány 1872-ben nagyszerű arányokban kezdte folytatni, rohamosan emelkedett. A hivatalos népszámlálások adatai szerint a polgári lakosság száma a következő volt:

1850-ben 10.568,

1869-ben 17.888,

1880 végével 20.981,

1890 végével 29.494.

Az utolsó 10 év alatt tehát, mely időszak a nagyobb mértékű építések és az általános föllendűlés kora volt, Fiume lakossága közel egy-harmadrészszel emelkedett, a mi a szép kikötőváros rohamos épülését és elevenségét vonta maga után. Ebbe az időbe esik a szomszédos isztriai Abbaziának éghajlati gyógyhelylyé való berendezése is, mely sokat nyert Fiume közelsége által, de kedvezőleg hatott vissza Fiume életviszonyaira is.

Vallásra nézve Fiume népe legnagyobb részt (96.6%) római katholikus. A zsidó vallású lakosság számaránya 1.7%, míg a többi hitfelekezetek apróbb töredékeket tesznek.

Anyanyelvre nézve a város határozottan olasz jellegű. Ez a történelmi fejlődés, a helyi közigazgatás, részben az állami hatóságok, a kereskedés, a műveltség és legtöbbnyire a köznép nyelve is, bár az olaszság csak viszonylagos többségben van a városban. Az 1890-diki népszámlálás adatai az anyanyelv tekintetében a következő arányokat mutatják: olasz 13.318 (ebben a számban a 2–300 főre menő külföldi: angol, franczia, görög stb.. anyanyelvüek is bent foglaltatnak; horvát 10.770; vend-szlovén 2.780; német 1.495; magyar 1.062, stb.

A magyar anyanyelvű lakosság jobbára a közhivatalok s a nagyobb kereskedelmi és ipari vállalatok hivatáskörében él; száma évről-évre szaporodik. A letelepűlő magyarok, mint általában a beszármazó lakosok az uralkodó olasz nyelvet gyorsan elsajátítják. A vend-szlovén köznép nyelve az isztriai nyelvjárással rokon, mely szláv alapjellegét bőven vegyítette az olasz nyelv szólásformáival s itt sajátszerű vegyes nyelvjárást képez.

A fiumei olasz nyelv egyébként közel rokon a felső velenczeivel, a mi megerősíti azt a hagyományt, hogy Fiume középkori népessége kereskedés útján az egykori fényes velenczei köztársaságból telepűlt át a Quarnero partjaira. Az építkezési mód s a népszokások is arra vallanak. A fiumei népies nyelv föltűnő sajátsága, hogy az il névmást el-nek s az sz és z mássalhangókat úgy ejtik ki, mint a magyarban az s-et. Példáúl la casa: lá kásá, il soldato: el soldáto. Eredeti olasz lakossága idők folytán sűrűn vegyűlt főképen a horvát családokkal s a név maga már rég nem mutatja a család igazi eredetét. Az egykori patriciusi és olasz családi nevei (Ciotta, Scarpa, Catinelli, Celebrini, Catti, Benzoni) mellett legnagyobb a horvát nevű olasz családok (Adamich, Gelletich, Francovich, Barcich, Minach, Giacich) száma. Némileg eligazító külső jel az írásmód, mivel az olasz családok nevük utolsó cs-jét ch, a horvát családok pedig æ jegygyel írják. Egyébként a kikötőváros természetével együtt jár, hogy a családnevek közt lépten-nyomon találkozunk angol, franczia, spanyol, német és magyar származású nevekkel is.

A város külső képe s a tiszta, fővárosias útczákon és tereken, valamint a kikötőben soha meg nem szűnő mozgalmas élet rendkivűl érdekes és vonzó, különösen az anyaországból valóra nézve, a ki előtt itt minden újnak és sajátszerűnek tűnik föl.

A minden ízében olaszos régi város keleti zömének középvonala a Via del Corso, Fiume legszebb és legszélesebb útczája. Épületei jobbára korábbi keletűek; csak itt-ott találkozik soraiban egy-egy újabb, palotaszerű épület, a milyen a magyar kir. állami hatóságok palotája. A nagy karsztkövekkel és sima czementburkolattal ellátott útcza esténként kedvelt sétahelye a fiumei közönségnek. Szegény és gazdag örömest tölti itt a tikkasztó nyári nap után a hűvös estét szórakozva, élénk társalgással, a mi gyakran éjfélen túl is eltart, a mint ez rendes szokása a délszaki városok népének. A Carneval bohókás víg napja is itt szokott lezajlani kocsikázással s élénk confettidobálással. A ki Fiume érdekes népét együtt akarja látni, az menjen el a Corso-ra az esti órákban. Az olasz város lakossága nem zárkózik úgy el egymástól, mint más városoké. A Corsón egymást nem zavarva együtt sétál és szórakozik a becsülettudó köznép az előkelőkkel. A régi patricius család sarja mellett vidáman fecseg a maga sorsabeli nőkkel a gyors nyelvű facchino (teherhordó munkás), a mint hogy a fínom úrhölgy mellett is szépen megfér a csínos hajadon sartorella, a hogy itt a köznép munkás és derék leányait nevezik. Gyakran idegen országok hajóinak tisztjei és matrózai is tarkítják a szórakozó tömeget, s a figyelő fül pár percz alatt 8–10-féle nyelven hall maga körűl udvarolni és tréfálkozni. A közönséget este felé itt, vagy a közeli Adamich-téren katonai zene, vagy a banda cittadina (városi zenekar) mulattatja, emez nem ritkán zajos lampion-menettel.

A Corso, a melyen ma esténként Fiume egész úri népsége sétál, egykor a régi vár bástyavonala volt s csak 1780-tól kezdve engedett helyet az új építéseknek a tengerparton. Ennek maradványa a szép út közepe táján álló torre della città, vagyis a város tornya, a mely megőrzötte a régi vár boltozatos főkapúját is.

A torony 36 méter magas, és sisakján 1890-ig Fiume város czímere állott. Az a czímer ez, mely a magyar birodalmi czímerpajzsnak harmadik és negyedik mezeje közé van beillesztve: vörös mezőben balra tekintő fekete kétfejű sas, feje fölött szalagos herczegi korona. A sas szirten áll s bal lábával feldöntött urnára lép, melyből víz özönlik ki. A czímer jeligéje alúl egy szalagon: „Indeficienter”, s az egészet Fiume két védszentje tartja. A szirt és a vizet ontó edény a Karszt és Fiumara jelképe; a sas és korona a Habsburg-ház jelvényeiből van véve s az egész czímert 1659-ben I. Lipót adományozta Fiume városának, mely már Miksa császár óta a „fidelissima” melléknévvel dicsekedett. A két védszentet Ő felsége I. Ferencz József csatolta a czímerhez. A tornyot újabban restaurálták.

A torre della città. (A város tornya.) Nádler Róberttől

Számos, kőtáblákra vésett fölírat szól a régi tornyon, a csillagászati óra alatt, a város történetének egy-egy nevezetesebb mozzanatáról. A homlokzaton I. Lipót és III. Károly királyok régi domborképei láthatók, amaz 1654-ből, emez pedig 1728-ból való latin fölíratokkal. A kapuboltozat alatt szintén egész sor emléktábla van. Az egyiken az 1750. évi nagy földrengés emlékét örökítette meg Fiume tanácsa és népe (S. P. Qu. F.), a másikon pedig gr. Szapáry János Péter, a harmadik fiumei magyar kormányzó érdemeit, 1790-ből, a kit a fölírat többi közt „patronus liberalissimus”-nak nevez. Az újabbkori fölíratok közt van a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1869. évi emlékköve latin nyelvű szöveggel. Történelmileg azonban legérdekesebb az a tábla, mely azt a helyet jelöli, a honnan Fiume városa Ő felsége I. Ferencz József király koronázása dombjához a maga maroknyi földjét, a Magyarországhoz való tartozás és a hódolat jelképét, elküldötte. Ez a fölírat a következő:

Qui il giorno 10 Maggio 1867 secondo di Cesare Vicario Edvardo Cseh de Szent Katolna un pugno di terra si estraeva a formarsi il colle della incoronazione su cui Francesco Giuseppe I. di serbare integri i diretti ï Ungheria a di 8 seguente Giugno in Budapest solennemente permetteva. (Erről a helyről 1867 május 10-én Szentkatolnai Cseh Ede császári helytartó rendeletére egy marok föld vétetett a koronázási domb emeléséhez, a melyen I. Ferencz József a következő június 8-án Budapesten Magyarország jogainak épségben tartását ünnepélyesen megigérte.)

A torony alatt áthaladva Fiume legrégibb városrészében vagyunk, az úgy nevezett Gomilában, mely a négy régi városrész (Gomila, Sloghin, S.-Vito, ¾ Orologgio) közűl nemcsak neve, de ősi jellege szerint is megmaradt. A Gomila vagyis az ó-város, két hosszú, de alig 3 méter szélességű, valamint nehány igen szűk kereszt-útczácskából áll, melyekben épen úgy tolong a zsibongó nép, mint Velencze régi szűk sikátoraiban. Ugyanolyan bennök a szörnyű vegyes bűz is, melyből itt a virágok és narancsok illata, amott avas sajt, sült tengeri halak, puhányok és mindenféle olajok émelyítő szaga érezhető ki.

A Gomila egy itt feledett darab a régi Levantéból, telve a bűzön kivűl bódító lármával, czitrom-, fagylalt- és czukorárúló gyermekek hangos kiabálásával, kádárok, lakatosok, rézmívesek iszonyú kopácsolásával, pőrén járó asszonyok pergő karatyolásával, apró, de hangos házi perpatvarral, a kövezeten csúszós gyümölcshéjakkal, fönt pedig a szűk ablakokból száradni kiaggatott fehérneműekkel. A tisztaság természetesen nem tartozik e szűk s nyáron mindenesetre hűvös közök jellemző sajátságai közé.

A Gomilában azonban mégis minden idegen megfordúl, mivel csak itt látni egész elevenségében a délszakias népéletet, az eredeti embertypusokat, a népies kereskedést és ipart, melynek készítményei, különösen a népnek szánt arany és ezüst ékszerek, fölötte érdekesek. Az apró kirakatokban a fiumei és környékbeli szláv és olasz nép hagyományos ízlése van kiállítva. Itt tűnnek föl a széltében jól ismert zománczozott, turbános szerecsenfej-melltűk, fülönfüggők és más efféle ékszerek is, melyek moretti név alatt csaknem az egész Európában elterjedtek. Ez sajátszerű fíumei iparczikk, a régi velenczei ötvös-művészet maradványa s olcsóságánál és csinosságánál fogva ma kelendőbb, mint bármikor ezelőtt. A Gomilában egy Gigante nevű ötvös-család egy kis műhelyben, de rendkivűli ügyességgel tömegesen gyártja e kedvelt ékszert mindenféle összetételben.

A régi castello. – A római kapu. – A municipium udvara. Háry Gyulától

A Gomila bejárásánál, a régi kapuval átellenben egy fölfelé vezető szűk közben van az arco romano (porta romana), vagyis a régi római kapu, a kikötőváros legrégibb műemléke. A kapuíven némi faragás nyomai láthatók, s megbarnúlt kövei észrevehető ragaszték nélkűl vannak összeillesztve; két oszlopát a két szemközt álló ház falával építették be. E műemlék kétségkivűl római eredetű, bár semmi megbízható adat nem támogatja nehány író azon föltevését (Marbourg, Marsillii, stb.), hogy a kapu II. Claudius római császár diadalkapuja lett volna, a ki a keleti gótokat Isztriából kivervén (269 Kr. u.), ezen a kapun át tartotta volna diadalmas bevonúlását. Valószínű csak annyi, hogy ez a kapu is alkatrésze volt annak a hosszú római kőfalnak (muro romano), melynek düledékei nem messze Fiume fölött éjszaknyugati irányban egészen a krajnai határig – mintegy 35 kilométer hosszaságban – húzódnak el s mely, alkotása után itélve, erődítvény lehetett a barbárok ellen.

Nem messze e kaputól a kupolás székesegyház mellett, bár beépítések által elfödve, ma is megvan a régi fiumei erőd fellegvára (castello), mely egykor tanácsház volt. Kapuja fölött egy 1691-ből származó fölírás szerint a XIV. századból származik; a nép ma is campana dei patrizii névvel nevezi, mivel csakis akkor húzzák meg, ha a régi patricius családok tagjai közűl hal meg valaki. A castellóban ma a kir. ügyészség és annak fogháza van elhelyezve. Felső erős bástyái még megvannak s 1706-ból és 1708-ból származó latin írásos emléktáblákkal vannak megjelölve.

A Gomila nyugati végén a fiumei municipium háza áll, közhivatalaival s régiséggyűjteményével, mely jobbára a városban és környékén talált római régiségekből áll. Az előtte levő téren (piazza municipale) álló zászlótartó oszlop, melyen a város vörös-sárga-kék lobogója leng, karszti kőből faragott emléke a velenczei köztársaság itteni rövid uralmának. A kő 1508-ból való s egykor a szárnyas-oroszlán faragott képével büszkélkedett, mely alá Velencze vésette a következő türelmes distichont:

Numine sub nostro tutae requiescite gentes, Arbitrii vestri quidquid habetis erit.

A vers ma is megvan, de a velenczei állam már száz éve eltűnt; czímerét a visszaszerzés után lefaragtatta róla az osztrák kormány; csak Szent Vidnek (S. Vito), Fiume védszentjének, képe maradt meg rajta. Az oszlop alsó részén levő fölírás a történelmi emlék sorsát s 1765-ben történt helyreállítását írja le. Ez a kődarab különben az egyedűli, mely az itt rövid ideig tartott velenczei uralom emlékét őrzi.

Az ó-város környékének felső része a Szent Vid templomának környéke, a hol a magyar kir. állami gimnasium az egykori jezsuita-zárda helyiségében van igen szépen berendezve. Természetrajzi gyűjteménye igen figyelemre méltó s a Quarnero állatvilágát elég teljesen tükrözi vissza. Mellette áll a magyar kir. kereskedelmi akadémia; kitűnő gyakorlati iskola, melynek növendékeit a külföld is szívesen alkalmazza.

Ez a két intézet Fiume első polgári közoktatási intézete, a hol olasz tanítási nyelv mellett mód van arra, hogy a tanúló ifjúság az életpályájához szükséges magyar nyelvet is elsajátíthassa. Ezeken kivűl Fiuménak még magyar állami polgári fiú- és leányiskolája is van. A többi népoktatási intézetet Fiume város tartja fenn, még pedig igen bőkezűleg és jó berendezéssel. A kikötőváros lakossága általában véve kitűnően el van látva közoktatási intézetekkel, melyekben az olasz tanítási nyelv mellett a magyar nyelvet is tanítják s híven ápolják a kikötővárosnak történelmi hírű hazafias szellemét.

Fölötte érdekes része a régi városnak a Via della Fiumara útczája is, a hol a horvát gymnasium van elhelyezve, mely szintén kiváló s egészen horvát jellegű intézet. Itt van a Canale, vagyis a Fiumara folyó egykori torkolata, mely elrekesztetvén és erős kőpartokkal láttatván el, a partszéli hajózás biztos kikötőhelyéűl szolgál.

A lombos fasorral árnyazott s csurgó forrás-kútakkal bőven ellátott kikötőhely népélete egyike Fiume legeredetibb látványosságainak. A barna isztriai, a szikár dalmát, a mozgékony olasz, sőt az elég gyakran látható görög hajósnép teherszállító vitorlás hajói is hosszan lepik el a biztos csatornát s egész kis árbocz-erdőt képeznek. A gyapjú-sapkás chioggiai halász a maga fürge halászbárkájával s a hímzett piros sapkát (beretta) viselő dalmata a maga borszállító vagy téglahordó traghettójával szépen megférnek itt egymás mellett. Kint a parton a vásárosnép látja el őket élelemmel, borral, szeszszel, edényekkel, bocskorral, szíjakkal, ruhával s már a mire szüksége van a hajósnak. Este felé azután a kis hajók népessége összetelepszik a födélzet tűzhelye körűl; megfőzi szerény vacsoráját és el is költi a parton járókelők szemei előtt. A chiozzota halászok mellől elmaradhatatlan a kis, sárga-szőrű, hegyes fülű, szerfölött okos kutyácska, ugyanaz a „puli-kutya”, a melyet a magyar juhászok annyira szeretnek, s mely a hajót egymaga is híven megőrzi, ha a gazda bent van a városban.

Ez a sokféle szegény hajósnép, a milyen marczona és erős, épen olyan jámbor és kevés követelésű. Részegeskedni nem szokott s ha benéz is egy kis „vino mostrano” végett az ó-város korcsmáiba (osteria), nem issza le magát és nem veszekszik. Hajócskáik többnyire szentek nevéről vannak elkeresztelve s alig hiányzik egyről is valami szent-kép vagy ereklye, valamint a hajós nyakában is ott lóg elrejtve a tersattói Madonna del mare képmása, vagy valamely más amulett, mely őt és hajóját, hite szerint, a tengeren minden baj ellen védelmezi. S e hitre a legtöbbnek szüksége is van, mivel kicsiny és régi hajóján sokszor a Közép-tengerre is ki kell vitorláznia az Adriából.

A Canale végső részét a magyar államvasút rakodó-vágánya egy mesteri forgó-hídon át metszi s ott megy át a Baross-kikötőhöz és az úgy nevezett Delta rakodóhelyre. Ez egy háromszögletű, terjedelmes fövényterület a Fiumara régi és új torkolata közt. Itt van az államvasút nagy faraktára. Ez azonban már nem Fiume város, hanem a szomszédos horvátországi Susak hatósága alá tartozik.

Ennél a pontnál áll a városi színház is, melyet 1884-ben Fellner bécsi építész épített. Kivűl is szép, új-barok épület, melynek nézőtere egészen nagyvárosias berendezésű. Rendesen olasz társaság játszik benne; kivételesen magyar vagy német is. Ez az épület is egyik dísze Fiuménak.

A színház közelében van a szépen parkozott s üde forrásvízzel kínálkozó Ürményi-tér, oldalain palotaszerű házakkal szegélyezve; ugyanebből a házcsoportból három födött árúcsarnok (mercerie) vezet a tengerpartra. E csarnokokban mozog a piaczi élet, némelykor óriási zsivaj közepette. Különösen érdekes köztük a hal-csarnok (pescaria), melynek átható bűze már messziről elárúlja, hogy mit árúlnak benne.

Ha az ó-városban a fiumei köznépet s a Canalenál az adriai hajósnép egész egyvelegét láttuk: itt a merceriában az egész környék paraszt és halász népét találjuk együtt. A környék nemcsak Horvátországból és Isztriából, hanem Veglia, Cherso, sőt Arbe szigetéről is ide jár kisebb termesztményeit jó áron eladni. Olykor a Quarnero összes nyelvjárásait és összes népviseletét meg lehet itt látni nehány percz alatt. Legérdekesebb a vegliaiak tiszta fekete darócz ruházata, melyet a férfiaknál lebbentyűs, fekete süveg egészít ki. Meglepő viselet, mely igen régi, úgy látszik, velenczei származású, a borotvált ábrázattal együtt, a mi a szikár vegliai népnek sajátszerű méla külsőt ad. Asszonyaik is feketében járnak. A hagyomány szerint egykori uraikat, a Frangepánokat gyászolják vele. De legszegényebbek, szinte nyomorúságosak a mercerie vásáros népe közt a csicsek. Ez egy román nyelvű, elfajzott néptöredék (riminyi néven is nevezik őket); Felső-Isztriában lakik, a honnan fagallyakat és faszenet hord le a fiumei piaczra silány lovai s a teherhordástól elcsenevészett asszonyai hátán.

A fiumei városi színház. Nádler Róberttől

Különösen tarka és gazdag a mercerie élete őszszel, mikor a chioggiai halászok is megérkeznek Olaszországból és színes, czímeres vitorlájú trabaccolóikkal a bőséges tengeri zsákmányt (frutta di mare) mindennap ide hordják. Ilyenkor a pescaria egész tengeri múzeummá válik. A kék hátú sgombri, a nagy szájú és ízletes branzino, orada, tonhal százféle apróbb fajták társaságában, polypokkal, tintahalakkal, kagylókkal, óriási és törpe rákokkal, mindenféle puhány és héjas tengeri állatokkal vegyest nyújtózkodik az asztalokon. A rákok közt különösen becses a scampi nevű vörös színű quarnerói rák (nephrops norvegicus), mely Norvegián kivűl csak itt található s a fiumei piacznak egyik különössége. A halcsarnok látványosságaihoz különben jó gyomor és erős természet kell. A finnyásabb néző nem sokáig állja ki a tengeri állatok erős szagát s a tekergődző nyálkás, sokszor útálatos külsejű puhányállatok vergődését.

A régi város felső részének nevezetes helye még az úgy nevezett scoglietto, mely a Susakra átvezető Fiumara-hídon fölűl a folyó hoszszában, Tersattóval szemben húzódik végig. Ez Fiuménak régi, árnyékos sétahelye, a hol most is szívesen tartja közünnepélyeit, jóllehet a mai Fiuménak a város nyugati végén 1876 óta már gyönyörű babérligetekből alkotott új közkertje van, az úgy nevezett giardino pubblico. A scogliettón túl már a Fiumara szakadéka nyílik meg.

***

A kikötőváros régi templomait s egyházi vonatkozású műemlékeit szintén a régi város területén lehet föltalálni. Különösen három temploma érdemel figyelmet akár a régiség, akár a művészet szempontjából.

Az első a plebánia-templom, vagyis a chiesa del duomo a Gomila keleti végében. A templomnak külön álló négyszögletes harangtornya (campanile) van, melynek velenczei jellege azonnal föltűnik már a távolról szemlélőnek is. A kúpos födelű torony a kikötőváros legrégibb középkori műemléke. A templom maga gyönyörű új-renaissance ízlésben, a velenczei S. Maria della Salute egyház mintája szerinti homlokzattal épűlt. A campanile kettős ablaka alatt tisztán ki lehet venni az 1377 építési évszámot; maga a templom valószínűleg még régibb. Szentségtartóján latin fölírás van, mely azt bizonyítja, hogy özvegy Bolz Borbála nemes úrhölgy 1489-ban készíttette. Oltárképe Tiziano Madonna Assuntájának igen jó másolata Simonetti néhai fiumei festőművész kezéből. A templom oldalfalaiba Fiuméban talált fölíratos római kövek vannak beillesztve.

A duomo valamikor a polai püspök vikáriusának székesegyháza volt; 1787 óta a zengg-modrusi püspöki megye plebániája, melynek plebánosa rendesen apát, vagy prépost, a ki mellé kisebb káptalan van rendelve. Ez a templom az építési ízlés tekintetében Fiume legszabatosabb és legszebb temploma; kár, hogy művészi építésű homlokzatát az előtte álló igen kis térségről csak részletekben lehet látni. A duomó melletti rácsos ablakú épület a Benedek-rendű apáczák zárdája és leánynevelő intézete, csínos velenczei ízlésű toronynyal. Bejárása fölött egy tábla Chnezich Ferenczet nevezi meg az intézet alapítója gyanánt 1654-ből.

Kevéssel fölebb áll Fiume régi védszentjeinek, Szent Vid és Modestusnak temploma, a chiesa di SS. Vito e Modesto. Kivűlről kevésbbé díszes kerek épület ez, minden torony nélkűl; egyedűl fő bejárásának renaissance ízlésű boltozata és kapuja dicsérhető. A kapu mellett egy bomba van a falba erősítve ezzel a fölírással:

Ista Dabat gaLLos pVLsVra hInC ang Lla poMa.

A golyót az angol hajóraj 1813-ban (MDCLLLLVVIII) lőtte be e várost hatalmukban tartó francziákra, a mikor Fiume a teljes fölégetés veszedelmében forgott.

Szent Vid templomának keletkezését a XIV. századra teszik és külön legenda fűződik hozzá. Valamikor ezen a helyen egy kőkereszt állott a fölfeszített Üdvözítő képével. Bizonyos Lonzarich Péter nevű iszákos ember egy alkalommal valami vesztesége miatt feldühödve, követ dobott a feszűletre. A kő a Megváltó oldalát találta s helyén vér szivárgott ki. Ez a csoda indította Fiume városát a templom építésére. A főoltár fölött ma is ott van a feszűlet és a kő a következő fölírással: Ex hoc crucifixo hujus lapidis ictus excussit sanguinem. A főoltár fölött a város egykori hűbérurainak, a Tybein (Duino) és Walsee családoknak a czímerpaizsai láthatók.

A templom kupoláját belűlről 8 erős toscanai márványoszlop tartja. Építése szintén a velenczei Maria della Salute egyház utánzására vall. Arányai szépek s oltárai dúsan márványozvák, képei pedig igen szép utánzatok. Figyelemre méltó a baloldali mellékoltárán a fájdalmas Szűznek szép, carrarai márvány szobra, mely újabbkori s a velenczei Benvenuti A. vésője alól kerűlt ki. Jobboldali mellékoltárának ereklyetartójában Szent Victor vértanú egész csontvázát őrzik. Ebben a templomban szokták időnként a magyar hitszónoklatokat is tartani; általában véve pedig a fiumei előkelő közönség sűrűn látogatja olasz nyelvű isteni tiszteleteit. A templom mellett az úgy nevezett jezsuita-kapun áthaladva, egy kis kápolnába érünk, a hol az egykori jezusita szerzetesek régi templomi ékességeit őrzik.

A történelmi emlékekben azonban a leggazdagabb egyháza Fiuménak a municipium épülete mellett fekvő s kivűlről fölötte egyszerű szentegyház. Ez Szent Jeromos temploma, a chiesa di S. Girolamo, vagy régi nevén chiesa dei frati Agostiniani. A templom egykor a Szent Ágoston-rendű convent temploma volt; maga a convent 1785-ben szűnt meg.

A régi templom építését 1315-ben Tybein (Duino) Húgó, a város örökös hűbéres ura kezdette meg s utódja, Walsee Raimbert gróf fejezte be 1408-ban. A város kapitányai s a legelőkelőbb patriciusok jobbára ebben a templomban temetkeztek. Sekrestyéje, mely egykor a szentháromság kápolnája volt, telve van nevezetes régi fölíratos kövekkel, melyek közt az egyik a templomalapító két hűbéres úr nevét örökíti meg. A bold. Szűz kápolnájában Rauber Miklós várkapitány sírhelyét a következő német fölírás jelzi:

Hie . Leit . Begrawen . der Edel . Und . Vest . Nicolaus . Rauber . Der . Gestorbe . XXX . Tag . Jenvari . Ano Dni MCCCCLXXXII . IAI

Vannak továbbá sírkövek a XVI. és XVII. századból, többi közt a Spingaroli, Paradisi és Troyer családok sírkövei, részben latin, részben német nyelvű fölíratokkal. A külső falakon itt is, mint a duomo udvarán, az építés alkalmával a földből kiásott római eredetű fogadalmi és sírkövek vannak befalazva s rajtuk a legiók jelbetűi láthatók.

A régi városban figyelemre méltó emlék még Szent Fábián és Sebestyénfogadalmi kápolnája, mely 1291-ben az akkori pestis után épűlt s nem régiben újíttatott meg. Az oltár Madonna-szobra és az oszlopok itt is művészi faragásúak. Fiume többi templomában, köztük a Szent Ferencz-rendű templomban (alapíttatott 1610-ben), nevezetesebb történeti emlékek nem igen vannak, s mint műemlékek sem bírnak nevezetességgel.

A kikötőváros régi egyházait és műemlékeit végig tekintve, a szemlélőt különös kiváncsiság fogja el Fiume változatos története iránt, melynek annyiféle emlékével találkozott. A város múltjával irodalmilag már igen sok kiváló író foglalkozott, egyik-másik behatólag is; mindazáltal eddig csak adatok gyűjtéséről és földerítéséről lehet szó. A város történetét teljes és kimerítő részletességgel előadandó munka még várja megíróját.

***

Fiume ó-koráról, bár bizonytalan vonásokban, több római író szól. Ptolomeus, Strabo, Livius, Plinius, Appianus és Justinus nyomán meg lehet állapítani, hogy a római foglalás előtt a Quarnero őslakói a japydok voltak, a kik közé Trója pusztúlása után liburn s talán még görög gyarmatosok is telepedtek le. Innen az öböl környéke és szigetei Liburnia név alatt fordúlnak elő. A liburnok gyors hajóiról (Liburnae naves) Horatius is megemlékezik. Valószínű, hogy a japydok és liburnok egyaránt feniciai származású nép voltak. Livius (Hist. lib. 4.) szerint Liburnia az isztriai Arsia (ma Arsa) folyótól a Titius (mai Kerka) folyóig terjedt, s közbe esett a Oeneus folyó és városa, oppidum Oeneum, mely Fiume és a Fiumara legrégibb ismert neve. Azon népes liburn területet pedig, mely az Arsától az Oeneusig terjedt, „civitates flanates” néven ismerték. Ezeket a városokat C. Ptolomeus (lib. 8) így sorolja föl: Flanona (ma Fianone), Alvona (ma Albona), Tarsatica, Oeneus folyó torkolata, Velcera (Buccari) és Senia (Zengg).

A névsorban előfordúló Tarsatica nagyon valószínűleg Fiumének (Oeneum) későbbi kelta neve. Ez a név a római időkben a fiumei erőd s úgy látszik, a folyó mindkét oldalán levő polgári telep megjelölésére szolgált s a mai Tersatto nevében maradt meg, mivel a régi Tarsatica (Fiume) neve a IX. században átváltozott. Ezt a tényállást megerősíti az is, hogy a római fölíratos kövek mind a mai Fiume területén találtatnak és semmi nyoma annak, hogy a mostani Tersatto (Trsat) helyén római vár állott volna. A Fiume fölött húzódó római kőfal és a fiumei római kapuív szinte kétségtelenné teszi, hogy Tarsatica név alatt a mai Fiume helyén római erőd állott.

Liburnia ugyanis C. Marcius Figulus (Kr. e. 156) és P. Scipio Nasica (Kr. e. 155) illyr háborúja útján kerűlt a rómaiak birtokába s évszázadokon át szakadatlan nyugtalanságok és hadjáratok színhelye volt.

A népvándorlás zivatarai alatt nyoma van a múlólagos longobard uralomnak; a hunok és Attila átvonúlásának emlékét pedig egy érdekes monda és népszokás tartotta fönn. A köznép Fiume környékén és Felső-Isztriában szájhagyomány gyanánt tartja, hogy Attila hadai erre vonúlván át Aquileja alá, a hun király óriási kincseit a Karsztban, egy száraz kútban temettette el s azután az abban közreműködött szolgákat leölette. A kincsek a köznép szerint ma is ott vannak s azért, ha a paraszt eladja telkét, vagy szőlejét, még ma is úgy készítteti az adásvételi szerződést, hogy mindent elad vele, „kivéve Attila kútját” s természetesen az abban levő kincseket.

A római birodalom fölbomlása után legtovább az avarok voltak urai a felső Quarnerónak. Nagy Károly császár vezérei itt hosszas háborút viseltek ellenük, melyben Erik friauli herczeget, a frank császár egyik legkitűnőbb tábornokát, a lovranai nyert ütközet után 796-ban az avarok közűl valaki egy kővel agyonütötte. A háborút a császár 799-ben Tarsatica (Fiume) teljes feldúlásával maga fejezte be s a várost a régi Flanates területtel együtt nem sokára az aquilejai patriarchának adta hűbérbe.

Innét kezdve a kelta Tarsatica név eltűnik, s Fiume keresztény szokás szerint védszentje után Vitopolis, majd a folyó után Flumen Sancti Viti, németesen Sanct Veit am Phlaumb, később olaszosan egyszerűen Fiume s szlávosan Rieka név alatt fordúl elő, mely utóbbi két neve maig járatos.

Az aquilejai hűbérből a város Randeck Maccardo patriarcha rendelkezése folytán kerűlt ki, a ki Vitopolist a carsiai területtel együtt egészen az Isonzo folyóig hűbérbirtokúl adta a Duino (Tybein) családnak, melynek tagjai e várost Castuával, Veprináccal, Lovránával és Moschienizzével egy kerületbe osztva 1139–1399-ig bírták és várkapitányok által kormányozták. Fiume régi templomai jobbára ebből az időből származnak.

Ugyanebbe a korba esik a híres vegliai grófok, a mint később mondák, a római Anitius családból származó Frangepánok urasága Fiume tőszomszédságában. III. Béla 1193-ban Modrust, II. Endre 1223-ban Vinodolt adományozta nekik, IV. Béla pedig a tatárjárás után a vegliai Bertalan és Frigyes testvérek birtokát 1260-ban a Recsináig kiterjesztette s a fönmaradt adománylevélben a határokat is pontosan megjelölte. Nevezetes, hogy ebben az okíratban Tersatto mai vára még elő nem fordúl s így annak építését a tersattói szentház legendájának idejére (1291–1294) kell tenni.

A Frangepánok Fiumét csak rövid ideig 1338-tól 1365-ig bírták, akkor is csak zálogban. Az 1365 április 1-én kelt visszaváltási okírat fönmaradt s tanúságot tesz arról, hogy a lovagias Frangepán István és János Fiumét, melyet Frangepán Bertalan zálogba kapott, a viszálykodások megszűntetése végett Duino Húgó birtokába visszabocsátotta.

A Duino család azonban 1399-ben már kihalt. Utolsó férfi tagjának, Ugolinnak, Katalin nevű leányát Walsee Raimbert őrgróf vette nőül s ezek gyermeke, Walsee Rudolf gróf, Vilmos ausztriai főherczeg udvarmestere, 1400-ban megkapta az investiturát Fiuméra s egész kapitánysági kerületére nézve.

A Walsee-hűbér korában (1400–1465) Fiume városias emelkedése tovább folyt; a Walsee csalát két férfitestvére, Farkas és Raimbert azonban 1464-ben megosztozott s ez alkalommal Walsee Farkas styriai helytartó kapta Fiumét, melyet kerületével együtt már 1465-ben magának III. Frigyes császárnak engedett át. Fiumét ettől fogva külön tartomány gyanánt az ausztriai főherczegek kormányozták.

Fiume az ausztriai ház kormányzása alatt 1465-től 1779-ig, tehát több mint 300 évig maradt, s ezen kor elején fejlett ki városi jellege és széles körrel, csaknem állami jogokkal bírt önkormányzata, jóllehet az uralkodóház a városban állandóan várkapitányokat vagy helytartókat tartott. Ezek sorában találkozunk 1530-ban Jurisich Miklóssal, két évvel később Kőszeg várának hősies védelmezőjével is.

A mi a történelmi eseményeket illet, Fiume, épen akkori államjogi helyzeténél fogva, abban a csodálatos szerencsében részesűlt, hogy a véres török háborúk idejében soha sem volt sem ostrom alatt, sem török kézen.

Annál több baja volt a velenczei hódítással. A hódító köztársaság az I. Miksa császár ellen folytatott háborúban Isztriát, a szigeteket és a megréműlt Fiumét 1508 aug. 10-én Contarini tengernagyja által hódolásra kényszerítette, s mivel Fiume újra a császárnak hódolt, 1509 okt. 2-án Trevisano új hajóhaddal jelent meg a város előtt. A velenczei tengernagy, mint fönmaradt jelentésében leírja, Veglia szigetéről Castel-Muschióból hajnalban 15 hajóval és 2.500 harczossal érkezett Fiume alá s a partra szállott csapattal nyomban támadott. A velenczeiek létrákon másztak át a falakon a készűletlen városba, melyet a lakosság puskalövésekkel védelmezett. A város és fellegvár nehány óra alatt be volt véve. Trevisano erre a város főbbjei közűl 40-et vasra verve, túszokúl vitetett hajóira s 12 ezer arany értékű zsákmánynyal Pola felé eltávozott, előbb 5 hajót küldvén Buccari megfenyítésére, a hol szerinte magyarok vannak („el qual locho son de hungari”). A város azonban csak 1512 április 6-ig maradt Velencze birtokában; az ekkor megkötött fegyverszünet útján visszakerűlt az ausztriai ház birtokába s jutalmúl 1515 január 2-án Miksa császártól a „fidelissima” czímet kapta. A város régi municipális szerkezetét 1527-ben a Trieszt városától kölcsön kért jogszabályok (statutumok) szerint rendezték. A fölterjesztett statutumokat I. Ferdinánd 1530 július 19-én megerősítette s változatlanúl meghagyta a respublica czímet is, a melyet a tanács Raguzával egy értelemben használt. Az új önkormányzat Fiumét részbeli törvényalkotási joggal is ellátva, egész kis állammá tette, melynek később konzulai is voltak Anconában, Messinában, Civitavecchiában és Manfredoniában.

A XVI. század végét és a XVII. elejét a Quarneróban a híres uszkók-zavarok töltik be, melyeknek fő fészke Zeng volt. A törökök elől mindenünnek ide menekűlt birtoktalan s kalandokra kész szláv martalóczok ellen Velencze egy darabig nyilt háborút viselt, s ez alkalommal Fiume közel állott ahhoz, hogy 1596 január havában Paradeiser uszkók parancsnok Tersattóból egy katonája megsebesítése miatt halomra lőjje. A hosszas és véres eseményekkel teljes zavarokat különben az 1618. évi madridi béke fejezte be.

I. Lipót a város iránt sok jó indúlatot tanúsított; 1659-ben június 6-diki diplomájával czímert és pecsétet adott neki s Fiume tengerészeti fontosságával több ízben foglalkozott.

A spanyol örökösödési háborúnak egy kis epizódját teszi Fiume rövid ostroma 1702 szept. 11-én. Ezen a napon Forbin Claudius gróf franczia hajóraja jelent meg Fiume előtt s 40.000 arany scudit követelt a várostól hadisarcz fejében; de Terzy várparancsnok elűzte a hajórajt.

VI. Károly császár (III. Károly király) uralkodása Fiuméra nézve új korszaknak mutatkozott. Az uralkodó azzal a tervvel foglalkozott, hogy Fiuméból nagy kereskedelmi kikötőt alkot s Portorében rendezi be hadi kikötőjét is. Mint külön tartományi terület, Fiume 1720-ban elfogadván s 1725-ben kihirdetvén a Habsburg-ház öröklési törvényét, az úgy nevezett pragmatica sanctiót, 1725 nov. 19-én szabad kikötővé nyilváníttatott az uralkodó által, a ki 1728 nov. 15-től 18-ig maga is lent volt Fiuméban, hogy a Portorében épűlő hadi kikötőt, hajógyárat és raktárakat megtekintse.

A kikötőváros sorsának állandó jobbrafordúlását II. Józsefnek köszöni, a ki még mint trónörökös tisztán belátta, hogy Fiume a magyar korona országaira nézve ép oly nagy tengeri hivatással bir, mint Trieszt az ausztriai örökös tartományokra nézve. A trónörökös 1775 tavaszán maga is lent járt Fiuméban s az ő tanácsára történt, hogy Mária Terézia 1776 augusztus 9-én Fiumét a buccarii és vinodoli kerülettel együtt, mint Trieszttel egyenrangú kikötő-várost, Magyarországhoz csatolta s Majláth Józsefet rendelte ki a szervezés keresztűlvitelére.

Ezzel a rendelettel kezdődik Fiume államjogi viszonya Magyarországhoz. A kapcsolat létre hozása mindazáltal sok viszontagságon ment keresztűl. Majláth az új kerületet némely horvátországi részekkel együtt, bár külön szervezettel, Szeverin megye név alatt foglalta össze, de mivel ez minden részen aggodalmakat ébresztett, a nagy királyné 1779 április 23-án kelt diplomájával a várost és kikötőjét, mint külön testet (corpus separatum) szorosan oda kapcsolta a magyar szent koronához, most és ezután is jól megkülönböztetvén a hozzá tartozó kerülettől, mely a vinodoli, hreljini és buccarii járásokból állva, Fiuméval egy kormányzóság alatt a Littorale Hungaricum kerületét alkotta.

Az így szervezett kerület első kormányzója székhelyi Majláth József volt, a kit 1783-ban gróf Almássy Pál váltott föl. Gróf Almássy székét 1788-ban gróf Szapáry János Péternek adta át s 1791-ben Pászthory Sándor, 1801-ben pedig Klobusitzky József neveztetett ki kormányzóvá.

A magyar országgyűlés ezután Fiume és kerülete törvénybe iktatásával több ízben foglalkozott, mígnem az 1807. IV. törvényczikk a bekebelezést törvényesen is kijelentette s a fiumei kormányzónak a főrendeknél, Fiume város követeinek pedig a karok és rendek tábláján (alsó ház) ülést és szavazatot adott.

Fiume azonban csakhamar a hódító francziák kezébe kerűlt. Bonaparte tábornok hadai Velencze elfoglalása után már 1797-ben bevonúltak Fiuméba s akkor a város tanácsa csak nehezen menthette meg Fiumét a nagyobb veszedelemtől. A franczia csapatokat ekkor gyorsan kiverték.

A fiumei kikötő. Háry Gyulától

A francziák azonban 1809-ben a schönbrunni béke következtében Fiumét az egész tengerparttal együtt a Száváig elfoglalták s I. Napoleon ezeket a részeket is a múlékony „illyr királyság”-hoz csatolta. A franczia uralom alatt, 1813 júliusában a Napoleonnal háborút viselő Anglia adriai hajóraja Freemantl ellentengernagy parancsa alatt a francia Fiumét lövetni kezdte s helyőrségét Tersattóra kiverte. Most már a francziák Tersattóról kezdték lőni a Fiuméban fészkelt angolokat, mire az angolok Fiumét fosztogatni kezdték s roppant károkat okoztak a köz- és magánvagyonban. A Fiumara kikötőjében az olajos hajók fölgyújtatván, a város tűzveszedelemben forgott. Mint Fiume történetének egyik szép vonása van följegyezve ezekből a napokból Bellenich Carolina fiatal fiumei hölgy vállalkozása, a ki fekete ruhába öltözve, kisérőjével az angol hajóraj-parancsnok hadi szállásán megjelent s Fiume városáért könyörgött. Freemantl csakugyan kiadta a parancsot, s az angol hajóraj harmadnap a buccarii öbölbe vitorlázott, a hol pusztításait folytatta.

A következő hónapban, 1813 augusztus 26-án, végre az akkori kedvező események meghozták Fiume fölszabadúlását. Nugent tábornok csapatai kiszorították Fiuméból a francziákat, a kik hosszas csatározás után a tengermellékről elvonúltak s a rövid életű „illyr királyság” is elenyészett. 1816-ban maga I. Ferencz is megfordúlt a visszanyert Fiumében. Látogatását Ferdinánd trónörökösnek látogatása követte 1818-ban.

Fiuma és kerülete mindazáltal csak a királynak 1822 július 5-iki rendeletével kapcsoltatott vissza Magyarországhoz, ezúttal ismét Majláth József kir. biztos, mint kormányzó által, a ki a magyar tengerparti kerületet újjászervezvén, azt 1823 május 7-én Ürményi Ferencz kir. kormányzónak adta át.

Fiume most már ismét a béke és fejlődés derűltebb napjait élte. Magyarországon élénken foglalkoztak a fiumei tengeri kikötő s az oda vezető közlekedési útak ügyeivel. A várost 1826-ban a nagy nevű József főherczeg, Magyarország nádora, majd 1845-ben a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István gróf látogatta meg, 1847-ben pedig István főherczeg nádor, ki a Mária-Terézia kőgát alapkövét tette le. Tervbe vétetett egy nagyszerű csatorna létesítési is a Duna és az Adria közt, a Kulpa és Száva fölhasználásával, majd ismét egy vasútvonal. A csatorna végképen elmaradt; a vasút is csak 1868-ban valósúlhatott meg.

Fiume 1837-ben nemeskéri Kiss Pál, majd 1848-ban gróf Erdődy János személyében új kormányzót kapott s az 1848. évi törvényeket örömmel fogadván, nemzetőr csapatait is megalkotta. A bekövetkezett zavarok azonban csakhamar elszakították Fiumét a távol eső anyaországtól. Bunyevác József zágrábmegyei alispán 1848 augusztus 30-án csekély számú rendes katonasággal, de sok horvát fölkelővel megjelent Fiume előtt s a várost fegyveres erőszakkal elfoglalta.

A kikötőváros 1848–1867-ig, mint a horvát-szlavon koronatartomány külön kerülete kormányoztatott tovább. Ő felsége I. Ferencz József, 1852 október 11-én látogatta meg Fiumét, mely az uralkodót nagy fénynyel fogadta. E látogatást enyhébb kormányzás és számos hasznos alkotás követte.

A hazafias fiumei lakosság azonban az anyaországgal együtt törhetetlenűl a törvényes állapot visszaállítását óhajtotta. E végből 1861 elején két fölírattal fordúlt Ő felségéhez, majd kitűzte a magyar nemzeti színeket s élénk részt vett a magyar nemzet akkori alkotmányos mozgalmaiban.

Részlet a Szapáry-partról. Háry Gyulától

Újra éledtek mindezek a hazafias mozgalmak, midőn Ő felsége 1865 december 14-ére a magyar országgyűlést ismét egybehívta. A fiumei polgárság azonnal sürgette a visszakapcsolást s mivel ez késett, a város és környéke élénken kezdett tűntetni az 1867 elején újból kinevezett m. kir. kormány és visszaállított alkotmány mellett. A tűntetés csakhamar a nyugtalanság jellegét öltötte föl, mígnem Ő felsége Cseh Edét küldte le Fiuméba kir. biztosnak b. Zmaych kormányzó-főispán helyére. Az új kir. biztost ápril. 23-án rendkivűli lelkesedéssel fogadta Fiume város és népe. Fiume sietett Ő felsége I. Ferencz József ausztriai császárnak 1867 június 8-án Magyarország apostoli királyává történt megkoronáztatásához a maga hódoló küldöttségét s a koronázási dombhoz a maga maroknyi földjét elküldeni. Ezt ismét Fiume új meg új sürgetései követték, mígnem törvényszerű kivánságai 1868. XXX. t.-cz. 66. §-ában nyertek államjogi elintézést.

Ez a törvény-szakasz Fiume városát, kikötőjét és kerületét Horvát-Szlavon-Dalmátországtól világosan megkülönböztetve, „a magyar koronához csatolt külön test”-nek (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus) nevezi s elrendeli, hogy annak külön autonomiája s erre vonatkozó törvényhozási és kormányzati viszonyai Magyarország országgyűlése, Horvát-Szlavon-Dalmátországok tartománygyűlése és Fiume városa közt küldöttségi tárgyalások útján, közös egyetértéssel állapíttasanak meg, a mi egyébként véglegesen mindeddig nem történt meg.

Fiume államjogi helyzetét ezen az alapon Ő felsége a király 1870 július 28-án kelt leírata hozta rendbe egy ideiglenes közigazgatás berendezésével. Ezt egy másik kir. kézírat követte szintén július 28-ról, melyben a király Cseh Ede kir. biztosságát megszűntetvén, Zichy József grófot nevezte ki „fiumei és magyar-horvát tengerparti kormányzóvá”, mely czímnek második része azt jelenti, hogy a kormányzó tengerészeti hatósága a horvátországi partokra is kiterjed. Zichy József grófot 1872-ben Szapáry Géza gróf, őt pedig 1883-ban Zichy Ágost gróf váltotta föl a fiumei kormányzói széken, a melyet 1892 márczius hava óta Batthyány Lajos gróf, sor szerint Fiume tizenharmadik magyar kormányzója, foglal el.

Az uralkodóház tagjai közűl Ő felsége I. Ferencz József apostoli királyunk 1875 május 13-án (épen II. József látogatásának évszázados fordúlóján), továbbá boldog emlékű Rudolf trónörökösünk 1877-ben, majd ismét ugyanő fenséges nejével, Stefánia főherczegnővel együtt 1885 márczius végén, s végűl Erzsébet királyné ő felsége 1886-ban látogatta meg a szép kikötővárost, mely ma már beváltotta a jövőjéhez és hivatásához 200 évvel ezelőtt fűzött reményeket és Szent István ősi koronájának valóban „legszebb gyöngye”, mint a hogyan a kikötővárost régóta nevezik.

***

Fiume újabbkori fölvirágzásának képe a tengerpart hosszában a kikötőművek mögött tűnik szembe; különösen pedig a város nyugati részén, a hol a magyar államvasút és az ausztriai déli vasút sínei találkoznak s az ipar, kereskedés, forgalom és állami érdek karöltve építkezett.

Az üzleti és munkás-élet a belső kikötő partjain legelevenebb. A Corsótól a partokig terjedő városrész már az újkori Fiume, hatalmas háromemeletes palotasorokkal, melyek a színháznál kezdődnek s nyugati irányban lepik el a tengerpartot. Ez a város legszebb része, vendégfogadókkal, kávéházakkal, kereskedelmi, hajózási intézetekkel és közhivatalokkal bőven ellátva. Itt van a régi hazafias olvasókör (casino patriottico) és a városi takarékpénztár új palotája, az élénk Adamich-tér régi, mozgalmas mólójával s a piazza Elisabetta parkos hátterében a királyi kormányzó palotája.

A magyar királyi kormányzói palota. Háry Gyulától

A kormányzói palota egyemeletes épület, melyet a város a század elején emelt a magyar kormányzóság számára. Itt szoktak végbemenni időnként a hivatalos állami ünnepélyességek is, melyekre a kormányzó rendesen meghívja Fiume előkelőit. Ezen régi kormányzói palota helyett azonban Hausner tanár tervei szerint egy új és alkalmasabb kormányzói palotát építenek a város felső részén, József főherczeg villája közelében.

Nem messze innen, de már a kikötő területén áll a m. kir. tengerészeti hatóság épülete, melyet 1886-ban emeltek a közkeletű fiumei építési stíl szerint. A kir. tengerészeti hatóság hivatalán kivűl a kir. révkapitányság s a kereskedelmi tengerészeti akadémia van ez épületben elhelyezve. Ebben a kiváló, olasz nyelvű főiskolában képezik a kereskedelmi hajózás tengerésztisztjeit három éves tanfolyamon. Az intézetet évenként mintegy 30–35 növendék látogatja, a kiknek legnagyobb része az anyaországból való. A végzett növendékek a kereskedelmi gőzhajókon többnyire hadnagyi ranggal kezdik meg tengerész-pályájokat.

Az intézettel és révkapitánysággal kapcsolatosan ugyanebben az intézetben egy tengerészeti múzeum van, mely Fiume legérdekesebb látnivalói közé tartozik. A gyűjteményben a tengerészet tudományos eszközei (oceonografia) vannak elhelyezve. Mélységmérők, apály- és dagálymérők, fenékhőmérők, iránytű-készűlékek, aztán a legkülönbözőbb vitorláshajók apró mintái, hajóátmetszetek, az Adrián divatos halászati eszközök, horgok és hálók nagy változatosságban, továbbá kikötőeszközök, világítótorony-minták, tengerészeti térképek, köztük az Quarnero domborművű térképe, s azonkivűl egy kisebb növény- és állatgyűjtemény.

A város nyugati részében a tágas vasúti állomáson túl egész sor nevezetes épület következik a Volosca felé vezető Corsia Deák nevű úton.

Nehány vendégfogadó előtt a szép platán-fasor alatt elhaladva, legközelebb érjük a magyar kir. dohánygyár épületét. Ez Magyarország legnagyobb dohánygyára, melynek Fiume és környéke népére különös fontossága van. A hatalmas épületben 2.500 munkás nyer napi foglalkozást, s köztük rendesen 2.300 leány. A köznép fiatal leányai csoportonként még Buccari környékéről is bejárnak a dohánygyárba s este felé, a munka után sokszor látni és hallani, a mint a Draga-völgyön dalolva, nevetgélve vonúlnak haza. A leány-munkások átlagos napi keresménye 75–80 krajczár, a férfimunkásoké 120–130 krajczár.

A dohánygyárat követi egy messze földön híres állami intézet, az osztrák-magyar monarchia egyetlen haditengerészeti tisztképző intézete: a fiumei cs. és kir. haditengerészeti akadémia, mely szép fekvésénél s dús tenyészetű parkjánál fogva is egyik nevezetessége Fiumének. A nagy épületű intézet bejárata előtt tengerészkatonai őrség áll. Udvarában különféle minta-ágyúkból van egy üteg fölállítva egész hajófödél-berendezéssel. Parkja, tornázó és gyakorló tere mintaszerű. Épületében tornacsarnok, billard- és vívóterem, múzeum, zeneterem s a növendékek tanúló- és hálótermei, valamint a parancsok és a tiszt-tanárok lakásai vannak elhelyezve.

A kitűnő, ebben a nemben egyedűli nevelő-intézetet, mely monarchiánk nagy műveltségű tengerésztiszti karát egészíti ki fiatal erőkkel, 1856-ban alapították. Alapkövét Miksa főherczeg, a később gyászos véget ért mexikói császár tette le. Mostani rendeltetésének Velencze elszakadása után, 1868-ban adatott át. Négy éves tanfolyama van német tanítási nyelvvel, de e mellett a magyar, horvát, angol, olasz és franczia nyelvnek is állandó tanszéke van. A növendékek legnagyobb száma 130; ezek közűl az első három osztály szünet idején hosszabb-rövidebb tengeri útakat tesz, a végzett növendékek pedig egy-két évi nagy tengeri tanúlmány-út végeztével mint tengerész-hadapródok kerűlnek a hajóhadhoz.

A magyar királyi tengerészeti hatóság épülete. Háry Gyulától

A tengerészeti akadémia után következik a giardino pubblico nevű, gyönyörű babérligetes sétahely, szép kilátással a tengerre, s azután két nagy ipartelep, mely összefügg a tengeri forgalommal.

Az egyik a magas rizshántoló- és keményítő-gyár, rizsportól fehérlő födelével, sok emeletével s a tetőig érő vízvezetéki csöveivel. A gyár 1881-ban épűlt s jobbára burmahi, kokin-chinai és japáni rizst hámoz a belföld és külföld számára. Itt hántják le a magyar földön termelt rizs héját is. Naponként 3–400 munkás dolgozik benne. Munkaeredménye évenként 450–500 ezer métermázsa rizs és 28–30 ezer métermázsa rizskeményítő, mely a fehér elefánt jelvénye alatt kitűnő minőségénél fogva távol országokban is elterjedt.

A másik nagy ipartelep a budapesti Magyar Általános Hitelbank által alapított kőolajfínomító-gyár, melyet a petroleumszag s az egymásra halmozott hordók kazlai már messziről elárúlnak. A gyártelepnek 12 holdnyi telkét 1883-ban történt építése alkalmával úgy kellett elhódítani a Karszttól. A hatalmas ipartelep saját, „Etelka” nevű tartálygőzösén és más hajókon behozott orosz és amerikai petroleumot dolgozik föl lepárolás és tisztítás útján. Vasból készűlt vörös és kék tartányok egész útczasorai vannak benne, s itt szintén 300–500 munkás talál foglalkozást. Évenként 325–350 ezer hordó (baril = 150 kilogramm) nyers petroleumot fínomít s a magyar kincstárnak mintegy ötödfél millió forint évi vámot és adót szolgáltat be. Az óriási ipartelepet sínek kötik össze az előtte fekvő erős petroleum-kikötővel, melynek a tűzveszélyre való tekintettel külön medenczéje van s elég bő térrel bír a petroleumos tengeri hajók befogadására.

Ezen túl a város nyugati végének két utolsó gyára következik. Az egyik a Withehead-féle torpedógyár. Ezt az egész világ haditengerészete ismeri híres haltorpedóiról, a melyek légnyomásra járnak s visszatérő készűlékekkel vannak ellátva. A Withehead-féle torpedók kedveért gyakran horgonyoznak a gyár előtt idegen hatalmasságok, némelykor pedig dél-amerikai államok hadihajói is, a melyek itt látják el magukat a romboló készűlékkel.

A másik gyár a vegyszerek gyára Cantridánál, egy bő vizű patak fölé építve. A gyár gőz- és vízerővel dolgozik s 60 munkást foglalkoztat. Különösen savas készítményekből van nagy kivitele.

A kikötőváros nyugati, hosszas kinyúlása ezzel záródik be. Kisebb gyárai, főképen a fa- és tésztaneműek földolgozásával foglalkozó gyárak a város különböző részeiben vannak szétszórva. Egykori híres hajógyárát, mely még 1856-ban is 41 kitűnő vitorláshajót bocsátott tengerre, a gőz uralkodása tönkretette. A vitorlák kora lejárt.

Nehány ipartelepe van még a kikötővárosnak a keleti részén, a Fiumara szakadékában. Nevezetesen Smith és Meynier papírgyára, melyet még 1827-ben alapítottak, s mely gőz- és vízerővel dolgozik. Híres és nagy méretekben dolgozó gyár, melyet azonban csak előleges engedély mellett lehet megszemlélni; fínom papírkészítményeiről kevésbbé ismerik a belföldön, mint a távol Keleten, Chinában, Indiában, sőt Angliában is, a hová kiviteli útja van. A szorosban fönt a zakalji gőzmalom kéményfüstje látszik, a hol a magyar búzát kivitelre szánt lisztté őrlik.

A papírgyár közelében van az úgy nevezett Zwir-forrás is. Ez voltaképen a rövid folyású, de bő vizű Fiumara forrása. Egyike a Karszt csodáinak; állítólag 90 méternyi mélységű. Némelyek szerint a távol eső zirknitzi tó elbújt vize tör benne elő. Egész legendák kapcsolódnak a meredek sziklafal alatt előbukkanó földalatti folyóhoz, mely állandóan 10.5 C. fokú hőmérsékletű. Bőséges és tiszta vize, a mint előbukkan, azonnal malmokat hajt s csakhamar a magasabbról érkező és nyaranta sokszor kiapadó Recsinába szakad. Voltaképen csak ennek a vize viseli a Fiumara nevet. Nem sokára ez fogja ellátni jó vízzel a tervezett fiumei vízvezetéket is.

A cs. és kir. haditengerészeti akadémia. Háry Gyulától

A Zwir forrásától a hegyi úton visszatérve, Fiume külső, köves területén vagyunk. Itt van a temető is (camposanto) szépen faragott sírköveivel, valamint a Kálvária. Ezeket messze elhagyva, az egykori fellegvár (castello) irányában érkezünk vissza, s itt egy új, elbájoló látvány tárul egyszerre szemeink elé.

Ezt a helyet Villa Giuseppe néven nevezi mindenki Fiuméban. Ez a két szó van fölírva a bejáró kapu két kőoszlopára is, a hol két honvéd áll díszőrséget, valahányszor a bájos nyári lakóhely tulajdonosa, József főherczeg fenséges családjával együtt itt időzik. A Villa Giuseppe Alcsúth után legkedvesebb tartózkodó helye az itt is nagy népszerűségű főherczegnek. Nem csoda, mivel a Karszt sivár kővilágából 1882 óta évek fáradsága, gondja és tömérdek áldozat árán ő hódította el magának ezt a földdarabot és ő ápolja itt kertészkedő kezével a délszaki növényzetet, mely árnyas útakra boruló sűrű ligetté alakúlt a különben egyszerű nyárilak körűl. A Quarnero dús babérfái mellé a távol Afrikából pálmafák, kókusz- és datolya-pálmák, kámforfák és ausztráliai fügefák kerűltek s a kamélia, gránátalma, azalea, czitromfa is szépen meghonosodott a meleg földövi növénytársaságban. A fenséges házi úr nemcsak Afrika és Ázsia, hanem Amerika, sőt Új-Zeeland növényvilágából is meghozatta azokat a díszes példányokat, a melyek meghonosítására reménye volt, s fáradozásai legtöbbször sikert arattak. Van melegvízzel egyenletesen fűtött üvegháza a kényesebb növények számára s a szabadban egy kis narancsligete is, mely a lecsapó bóra ellen ponyvafödéllel védhető. Magyarországon József főherczeg az egyetlen gazda, a kinek módjában áll, hogy asztalára saját termésű narancsot adasson föl.

A kertet hatalmas kőfal védi a hideg szél ellen; itt-ott mesterséges romok és terraszok emelkednek, a honnan nagyszerű kilátás nyílik Tersattóra, a Fiumara szakadékára, az egész kikötővárosra, meg a kék Quarneróra. Az óriási látványt nyugat felé az Abbazia sötét ligetei fölött kiemelkedő Monte-Maggióre zárja el. A legszebb terraszon egy magyar, horvát, olasz nyelvű fölírattal ellátott emlékkő örökíti meg Ő felsége, Erzsébet királyné, 1886. február 14-iki látogatását.

A rendkivűl dús tenyészet okát a vendégszerető házigazda maga magyarázza meg látogatóinak. A kertben egy mély kút van fúrva a Karszt kemény sziklarétegeibe s ez egy öblös medencze segélyével táplálja az öntözésre szolgáló kerti vízvezetéket.

Lépcső a kertben. A nyaraló kapuja. Pálma-liget. József főherczeg nyári lakása (Villa Giuseppe). Cserna Károlytól

A kiváncsi útazók alig tudnak megválni a sziklák közé varázsolt délszaki paradicsomtól, melynek árnyas útjai közt szívesen pihen, különösen tavaszszal és őszszel a magyar honvédség főparancsnoka, a kinek háztartása itt is épen olyan egyszerű és magyaros, mint Alcsúthon.

***

A nagyszerű kikötőművek biztos hullámtörő gát által védve, mólókkal, raktárakkal, kőpartokkal, emelőgépekkel, vasúti sínekkel és minden segédművel dúsan fölszerelve, Fiume város egész tengerpartját ellepik s keletről nyugati irányban sorakoznak.

A magyar kormány 1870-ben, bár nem értéktelen, de a mostaniakhoz képest szegényes műveket vett át, alig többet, mint a Mária Terézia királynő nevéről nevezett rövid hullámtörő gátat (diga) a kis Adamich-mólóval és a belső kikötővel. A politikai rendezés után azonnal, már 1872-ben megindúlt a fiumei kikötő nagyszerű kiépítése, mely óriási munkát és költségáldozatokat követelt, de nagy méreteinél fogva, még ma sincs egészen befejezve.

Az elkészített alaptervet Pasqual hírneves franczia mérnök a magyar kormány megbízásából fölűlvizsgálván, a 13,120.000 forint költségelőirányzatot kivánó tervet a törvényhozás az 1871. évi XIX. törvényczikkben elfogadta s a rá következő évben a munkát is megkezdette. Azóta az eredeti terv a forgalom rohamos emelkedése miatt kibővíttetett, s a magyar törvényhozás évről-évre nagy áldozókészséggel adja meg az óriási mű létesítéséhez szükséges eszközöket. Az építést maga az állam vezeti szakemberei által, a kiknek élén Hajnal Antal műszaki tanácsos áll. A munkákat kezdetben egy franczia társaság, 1879 óta azonban egy fiumei tőkepénzesekből alakúlt vállalat végezteti, melynek a környéken, nevezetesen Prelucánál (Isztria) s Martinschizzánál (Horvátország) nagyszerű kőfejtő telepei vannak.

A szakadatlanúl folyó munka eredményei ma már megvannak s rövid idő múlva teljesen készen fog állani a kikötő. A Mária Terézia nevéről nevezett hullámtörő gát (diga) mostani hoszsza 1.319.7 méter. A hosszú kőgát belső partja beton-alapokon nyugszik, külső oldalán pedig véges-végig nehéz szikladarabok vannak fölhalmozva, a melyeken tajtékozva és magasra csapkodva törnek meg a tenger hullámai. A gát még 400 méter meghosszabbítást kiván s a csúcsán azután világító torony (fanale) fog állni. Tövénél a déljelző ágyú áll, melyet a hajósok számára – kiknek pontos időre van szükségük a délkörméréseknél – a haditengerészeti akadémiából pont 12 órakor villamszikrával sütnek el.

A kikötő belső részei, a rivák és mólók, faragott kőből szilárd alapon épűltek. A sorrend következő. A belső kikötőt követi a régi Adamich-móló – a helyi hajók indúlási helye – , a Szapáry- és Sanità-riva, a Zichy-móló, a Stefania-riva, a Rudolf-móló, a Ferencz-Salvator-riva és a Mária-Valéria-móló. Valamennyi szilárd, új építés. Végül lejebb a petroleum-kikötő van.

Az összes kőpartok hoszsza, a szintén kibővített Fiumara-kikötő beleértésével, 5.647 méter; ily hosszú vonalon helyezkedhetnek el a kikötött hajók. Az építésnél 502.591 négyszögméter területet kellett feltölteni; a kikötőbeli víz fölszíne 369.303 négyszögméter.

A mólókon és a rakodó partokon tíz, szilárdan épített, jobbára víznyomású gépekkel ellátott raktár áll 2.635 vasúti kocsi rakományára való helylyel. A raktárak az újkori technika magas színvonalán állanak. Van azonkivűl 23 vasúti raktár, 3625 vasúti kocsi rakomány számára. Végűl a Deltán a nagy fa-rakodó hely, a hova szintén vasúti sínek vezetnek.

A kőolaj-fínomító gyár és rizshántoló gyár Fiumében. Háry Gyulától

A kikötőbe és raktárakba a magyar állam húsz év alatt, 1872-től 1892-ig, az eredeti előirányzatot jóval meghaladva, 17,251.000 forintot épített be. Azonfelűl a vasúti pályaudvar közelében áll s a magyar államvasútak kezelésébe van átadva a nagy Elevator-épület, a kikötő óriási raktára, melyet a budapesti „Leszámítoló- és pénzváltóbank” 1891-ben épített, s mely 1.000 vasúti kocsi tartalmát fogadhatja be. Az elevátor a kikötő legnagyobb épülete.

Mindezek különös kereskedelmi fontossággal birnak, a mióta az 1891. évi XVII. törvényczikk ezen év július 1-től kezdve Fiume szabadkikötőjétmegszűntette (ugyanakkor szűnt meg Trieszt szabadkikötője is) és ezzel föloldotta a kereskedés kötelékeit, a melyek különben másfél száz éven át Fiume fölvirágzását nagyban előmozdították, de utóbb a kereskedést túlságosan nyűgözték. Fiume már rég túl van a kiskorúságon s izmos, erős kikötőváros lett. Forgalmának gyors emelkedését a következő számok szembetűnő módon mutatják.

Fiume kikötőjének teljes forgalma volt:

a bevitelnél: a kivitelnél:

tonna: érték: tonna: érték:

1875-ben 73.834, 8.0 millió forint 114.206, 8.6 millió forint.

1882-ben 111.290, 14.8 millió forint 329.675, 29.2 millió forint.

1891-ben 277.289, 34.3 millió forint 586.570, 59,0 millió forint.

A hajózás első intézménye a magyar Adria tengeri hajózási részvénytársaság, mely egy angol társaságból 1882-ben alakúlt s mióta a Lloyd egészen ausztriai társasággá lett, évenként 570.000 forint segélyben részesűl a magyar államtól. Alaptőkéje 2.5 millió forint s már 21 gőzhajója van, melyekkel jobbára nyugati járatokat végez Italiába, Tuniszba, Spanyolországba, Francziaországba, Angliába, sőt Braziliába, némelykor Görögországba is, már a merre az anyaország gabona-, fa-, bor- és egyéb terményei útjukat veszik. Legnagyobb hajói a Báthory, Deák és Szent István nevű gőzhajók 3.460 tonna térfogattal. Hajói összesen 6.4 millió forintot érnek.

A második vállalat a horvát-magyar hajóstársaság évi 110.000 forint államsegélylyel és 14 hajóval. Ez a társaság a partszéli hajózást látja el s Fiumét Isztriával, a szigetekkel, Horvátországgal és Dalmácziával köti össze.

Továbbá a Kelet czímű társaság, 2 millió forint alaptőkével s 14.000 forint államsegélylyel „Orient” nevű gőzhajóját járatja; egy zágrábi vállalkozó pedig két személyszállító hajóval látja el a Fiuméból Velenczébe és Anconába irányúló személy- és kisebb árúforgalmat.

A fiumei tengerészeti hatóságnál lajstromozott hajók száma a következő. Hosszújáratú hajó: 87, ebből gőzhajó 16. Nagy parti-járatú: 1 vitorlás. Kis parti-járatú: 144, ebből 30 gőzhajó. Az összes hajók száma 222, köztük 46 gőzös; továbbá van 240 halászbárka. Ebbe természetesen nemcsak Fiume, hanem a horvátországi partok hajói is bele vannak értve. Mindezek (a trieszti Lloyd-társaságnak itt szintén gyakran megfordúló hajóival együtt) a törvényszerű osztrák-magyar kettős tengerészeti lobogó védelme alatt járnak az Adrián és a világtengereken.

***

Mielőtt búcsút vennénk a szép kikötővárostól, könnyen érthető érdeklődéssel vetünk nehány tájékoztató pillantást az előttünk fekvő tenger természeti állapotaira.

A Quarnero ősrégi neve alatt nem egyedűl a fiumei öblöt kell érteni, hanem mindazokat a partokat, öblöket, szigeteket, szirteket (scoglio), szorosokat és csatornákat is, a melyek az isztriai és magyar-horvát tengerpartok közé foglalva, az Adriának tájképi szépségekben oly gazdag felső beszögellésébe esnek. Ide tartozik tehát a fiumei öböl s az előtte fekvő két nagy sziget: Veglia és Cherso; a Portoré előtt fekvő kopár S. Marco szirt, e mellett a Canale di maltempo tengerszoros, mely a bórás rosz időjárásról van elnevezve; továbbá a horvátországi part hoszszában a Canale della morlacca; a két nagy sziget közt a Canale di mezzo; Isztria és Cherso közt a nagy hajók útjáúl szolgáló széles Canale di Farasina.

Az öbölnek csak dél felé eső szabad része mondható határozottan tropikus természetűnek. Fiume környéke félig összefügg a szárazföld éghajlatával. Természeti állapotait főképen azon nagyobb mértékű kutatásokból ismerjük, a melyeket Lorenz József tanár 1856-ban Fiume költségén végzett a Quarneróban, továbbá azon vizsgálatokból, a melyeket a fiumei cs. és kir. haditengerészeti akadémia a kir. tengerészeti hatóság közreműködésével újabban végzett, a miről 1875. és 1878-ban jelentések is készűltek.

Fiume éghajlata fölötte enyhe s nagyon elüt a szárazföld éghajlatától. A haditengerészeti akadémia 1868–1884. évi mérései szerint évi középhőmérséklete 14.1 C. fok, tehát a magyar birodalomban legmagasabb. Aránylag leghidegebb hónapja januárius, 5.6 C°, legmelegebb pedig július, 24 C° középhőmérsékkel. A megfigyelési idő alatt a legnagyobb hőmérsék 33, a legkisebb pedig –2,4 C° volt. Fagyos napja Fiuménak ritkán van, s a hó, mely a hegyoldalakat és csúcsokat sokszor hetekig födi, itt soha sem maradandó.

A tenger itt számos sajátszerűséggel bír. A fiumei öböl tiszta, mély medencze, a melynek fenekén szirt sehol nincsen. Mélysége tetemes; Fiume előtt a fonál 30–50 méter mélységben éri a feneket; az öböl közepén 65–70 méter mélységet is találtak. Az öböl legnagyobb szélessége Malinsca és Volosca közt keletnyugati irányban 17,5 tengeri mérföld (1 teng. mfd. = 1.855 méter) s Fiume és a Cherso előfoka közt 10.5 teng. mfd. A tengerfenék horgonyvetésre fölötte alkalmas hordalékos, szívós agyag-iszap-rétegből áll.

A széljárás a sok part miatt szintén elég eleven. Az öbölnek két uralkodó szele van: a bóra (ÉK = greco), mely a szelek számának évi 28%-át s a szelek kimért évi erejének 62%-át teszi.

A másik nagy szél a scirocco. Ez délkeleti szél s hatalmas hullámokat tol maga előtt az Adrián. Száma is, ereje is 8%. A scirocco rendesen sok nedvességgel telíti meg a levegőt, mely megszürkűl, némelykor opálszínt vesz föl, s vagy égiháborúban tör ki, vagy gyorsan eltakarodik az első kis borino elől, mely üde és száraz levegőt hoz s a tenger hullámait sajátszerű zöld színre festi. A scirocco a növényi és állati szervezetre, az emberre is nyomasztólag, álmosítólag hat; ellenben a borino mindent gyorsan fölüdít.

A hullámverés a Quarneróban eltér a nyílt Adria hullámzásától, a mit a szigetek okoznak. Legnagyobb hullámai a fiumei öbölben scirocco-fúváskor vannak. Ezek 2–3 méter magasak s mivel szélességük 8–9 m., igen tompák és nehezek. A legnagyobb hullámok hoszsza 30–32 m. s 5–6 m. mélységig hatnak. Ennél mélyebben már a kisebb kövek sem mozdúlnak a tenger fenekén, holott scirocco-fúváskor a fiumei hullámtörő gát külső, sziklaköves részén hatalmas hullámfodrok locscsannak magasba. Az ilyen hullámzás különben a Quarnerónak teljesen sziklás, kiszaggatott partjain mindenütt nagyon szép látványosság, melynek érdekességét a hullámverés harsogó morajlása és dübörgése is fokozza. A szél csillapúltával a sziklapartok mindig szépen le vannak mosva. A tengeráram a besodort állati és növényi hulladékokat magával viszi s ez az oka, hogy az öbölnek ritka tisztaságú és rothadást nem ismerő egészséges partjai vannak.

A tenger áramlása elég erős. A főáram Dalmáczia felől a két keleti csatornán át halad, az öböl közepén húzódik végig s a Farasinán, Isztria hoszszában megy ki a nyílt Adriára. Legerősebb októberben, mikor sodra perczenként 5 méter útat is megtesz.

A víz sótartalma nem túlságos. A hol édes víz nem zavarja, a legnagyobb sótartalom 3.79%. Csakhogy a fiumei öbölben, különösen az isztriai partokon, számos vízalatti forrás fakad, mely sokszor a tenger színén is meglátható. Az isztriai Karszt rétegei még ferdébb állásúak, mint a liburni Karsztéi s a magas hegységben felgyűlt víz itt csak a tenger színe alatt tud rést találni. A tengervíz máskülönben olyan átlátszó, hogy 8–10 méternyi mélységben is meg lehet látni a fenék egész növény- és állatvilágát. Színe a rendesnél is sokkal kékebb, föltéve, hogy a fenék sárgás színhatása, vagy a borino okozta apró hullámverés nem játszsza át a zöldbe. Mély helyeken borúltas ég s nyugati szél mellett a hullám oldalain át nézve, a víznek egészen ultramarin színe van; szinte csodálkozik az ember, hogy a vízbe mártott keze nem kékűl meg tőle.

Az apály és dagály a fiumei öbölben szintén nem követi az Adria rendes szokását. Naponként csak egy dagálya és apálya van s a kettő közt az eltérés nem nagyobb 40–60 centiméternél, a mit a fiumei kőpartoknál mindig lehet észlelni. A szökőár 1.5–2.5 méterig emelkedik. Az apály-dagály általában havonként két órát megy visszafelé s így egy év alatt újból ugyanarra az időpontra esik.

A mi végűl a tenger állatvilágát illeti, az egészen rokon az Adriáéval, melynek 320 halfaja közűl alig 100 faj ehető. Eltérések a Quarneróben csak annyiban vannak, hogy a kagyló- és csigafélék szórványosabban fordúlnak elő, ellenben annál több a rákféle és puhatestű állat, melyek a sziklamenedéket, vagy az édes vizet szeretik. A rákfélék közé tartozik a norvég rák, az öböl különlegessége. Halfajai közt számos vándorhala van s azok közt tavaszszal elsőnek érkezik a szárdella (clupea sardina), utána az ízletes sgombro (scomber scombrus), a tengermellék mindennapi asztali hala. A tinhalak (tonno, Thynnus vulgaris) rendesen nagy csoportokban érkeznek s a kis öblökben már útjukba van állítva a háló, az úgy nevezett tonnara a fölötte álló megfigyelő létrával. Az összefogott halcsoport ilyen helyeken némelykor oly nagy számú s oly nagy példányokból áll, hogy botokkal kell őket agyonverni, hogy kárt ne okozzanak a fogó készülékben.

A tenger két legnagyobb állatja itt is a delfin és a czápa. Delfin elég van az öbölben; a halászok nemcsak megkimélik, de tiszteletben is tartják a hullámokon játszó, nehézkes emlős állatot. Az emberevő czápa (pesce cane, Charcharodon Rondelettii) csak nyári vendég s csak 1869, vagyis a suezi csatorna létesítése óta jön fel gyakrabban idáig. E falánk, veszedelmes tengeri szörnyeteget, a mint fölmerűl, azonnal üldözni kezdik; a ki elejti, szép jutalmat kap a fiumei tengerészeti hatóságtól.

A halászat azonban nem igen nagy a fiumei öbölben. A partszéli halászok, bár jó halászeszközeik vannak, jobbára a fölötte ügyes olasz chioggiai halászoknak engedik át a halfogás java részét, a kik – nemzetközileg szabad levén a halászat, – bőven is élnek ez alkalommal s őszszel egész bragozzo-rajokkal jelennek meg a Quarneróban. Évenként a magyar-horvát tengermelléken mintegy 300 ezer kilogram tengeri halneműeket fognak, de ebből a belföldre igen kevés jut el a vasúton.

Leirásunkat a fiumei öböl tájképi szépségeinek megemlítésével fejezzük be. Az öböl s általában az egész Quarnero az Adria legbájosabb partvidékei közé tartozik. Még a sokat látott angol hajósnép is megcsodálja, ha ide vetődik. A tenger és a végig bérczes partok változatos, de mégis szelíd idomzata, a reggel és este uralkodó kék és aranyszínek játéka minden nézőben a legmélyebb bámúlatot ébreszti föl a természet hatalma iránt, mely itt a partokat is tele szórta a mérsékelt és a délszaki égöv legszebb növényzetével.

Mindez szinte áhítatos érzéssé fokozódik, ha a pihenni vágyó kedély este, valamely emelkedettebb helyről, talán egy babérfáktól környezett partszéli osteria szőlőlugasából tekint végig a csodaszép öblön, a melynek szépségeit egykor Petrarca lantja is lelkes énekben magasztalta.

Osteria Fiuméban. Cserna Károlytól