Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A Bihar-hegységtől a radnai havasokig.

A Bihar-hegységtől a radnai havasokig.

A czikói szoros. Cserna Károlytól

Szilágymegye. Kincs Gyulától

Délkeleti Magyarország tájrajzi áttekintésére legalkalmasabb kiindúló pontúl Szilágymegye kinálkozik; mely ez országrész éjszaknyugati szélén fekszik a Szamos és Sebes-Körös folyók közén s természetes átmenetűl szolgál egy részről Felső-Magyarország tiszai hegyvidéke; más részről a nagy Alföld felső lapályai felől Erdély belsejéhez.

Szilágymegye Szatmármegyétől délre és Biharmegyétől keletre terjed; hegyes-völgyes vidéke déli részén a Bihar-hegységgel kapcsolatos.

A megyerendező törvény az egykori Közép-Szolnok- és Krasznamegyéből, továbbá Zilah városából és Dobokamegye egy részéből 1876-ban alkotta 3628.69 négyzetkilométernyi terjedelemmel, s a hajdan Szilágy vagy Szilágyság név alatt ismert és jelenleg e megye magvát és zömét tevő vidékről nevezte el.

Maga a természet nyitott itt útat az erdélyi hegyvidékről a nagy Alföldre a népvándorlásnak, a mely keletről nyugatra századokon át hömpölygött e földön, és a melynek terjeszkedése előtt nem volt elég erős korlát az a több helyütt meg megszakadó hegység, a mely határt vont Erdély és az Alföld között.

E hegység részei között legnevezetesebb főkép történelmi szempontból a Meszes-hegység. A mint a költő a Névtelen, Jegyző által megőrzött hagyományra támaszkodva mondja, Tuhutum itt jegyzé ki a magyar hazát a határszélen épített nagy kő kapukkal és fa korláttal s csak később tört át Árpád engedelmével a meszesi kapun, hogy az erdőn túli földet megszerezze magának és maradékainak. A Meszes a múlt korszakaiban legtöbbször két ország határa, s környéke sokszor véres csaták színtere volt. Hogy már a rómaiak mennyire ismerték a Meszes hadászati fontosságát, maig is mutatja a kolozsmegyei Kis-Sebestől Tihóig mindenütt a Meszes ormán húzódó vallum, mely határtöltésűl szolgált a római birodalom és Dacia közt.

Ez a hegytest Szilágy- és Kolozsmegyéhez tartozik. Lábait éjszakon a Szamos, délen a Sebes-Körös öntözi. Tagozatai igen szépek s érdekes változatokat tárnak lépten-nyomon szemeink elé. Itt mély, szinte járhatatlan völgyekre bukkanunk, amott megmászhatatlan sziklafalak állják útunkat. Néhol terjedelmes hegyi legelők, kaszálók illatos gyepszőnyege terűl, más helyen kopár gipsz- és mészképződmények fehér tömege csillámlik. A Meszes lánczolata éjszakkeletről délnyugatnak húzódik 40–56 kilométer hosszúságban. A Szamos völgyétől kiindúlva szelid emelkedésű dombokkal kezdődik; legmagasabb csúcsa a perjei Magas (Magura) 989 méter. Itt ered nehány hegyi forrásból a Kraszna folyó.

A hegység, mely ágazatait a Kraszna, Egregy és Almás vizek vidékére is szétterjeszti, aránylag kevés folyónak, pataknak ad létet s azok nagyobb része is a hegység keleti oldalából ered. Apróbb, igen egészséges vizű erek, források gyakoriak az erdőség völgyeiben, de legnagyobb részük nem fejlődik patakká, hanem elszivárog a völgy fenekén.

A hegység geologiai alakúlását tekintve elég változatos. Fő gerincze a legrégibb üledékes kőzetekből (csillámpala, fillit, stb.) áll, a melyekhez ó-harmadkori képződmények (homokkő, mészkő, stb.) csatlakoznak. Bővelkedik építésre alkalmas kitűnő kőanyagokkal, sok gipszszel, mészkővel, melyeket azonban mindeddig kevéssé értékesítettek; van benne majolika-gyártásra alkalmas agyag és van kőszén is.

A Meszes ma már nem politikai határ. A megyerendezéskor Szilágymegye kikerekítése szükségessé tette, hogy az Egregy és Almás melléke is ide csatoltassék, s így ezen a részen a régi értelemben vett Magyarország benyúlik a már csak földrajzi terűletté lett Erdélybe. Mert a Szilágyság, noha földjének alakúlásánál s egyéb természeti állapotainál fogva inkább Erdélyhez számítható, államjogi tekintetben úgy az 1538. évi nagyváradi békekötés előtti időkben, mint az 1848. évi VI. törvényczikk erejénél fogva a tulajdonkép Magyarországhoz tartozott, bár e két időpont között, mint a Partium egy darabja, hol Erdélyé, hol Magyarországé volt, a szerint, a mint az erdélyi fejededelmek, vagy a Habsburg királyok felé fordúlt a harczi szerencse.

A Meszessel kapcsolatos, fő irányában délkeletről éjszaknyugatra huzódó Réz-hegység gerincze azonban nemcsak természetes, hanem politikai határa is a megyének Biharmegye felől. E hegység és a Meszes elválasztó határáúl a Perje és Csucsa közötti Plopis hágót tekintik. A Rézhegy lábait délről a Sebes-Körös, éjszak felől a Berettyó öntözi. Minden tekintetben szebb és érdekesebb, mint a Meszes. Nincsenek ugyan olyan hatalmas tetői, de sokkal változatosabb tagozatokkal, völgyalakúlásokkal, sziklás bérczekkel dicsekedhetik. A hegygerincz kréta-korú sziklás kiszökellései gyakoriabbak, völgyeinek vízhálózata gazdagabb és növényzete általában dúsabb.

Magasabb, pontjai délen a tuszai erdőség két messze tekintő csúcsa az Oszoj 520, és a Ponor 790 méternyi magas tetőikkel. A Ponor-tetőn hatalmas, mély barlang tátong. E barlang járhatatlan sziklafalai miatt részleteiben ismeretlen. A tető alatt gyönyőrű, sziklás völgyben buzog föl a Berettyó gazdag forrása, melynek vize köves kéreggel vonja be a bele dobott tárgyakat.

A Meszestől éjszakra alacsony hegysorok ágaznak szét minden irányban. Ezeken túl, a megye éjszakkeleti részén mintegy 30–35 kilométer hosszúságban a tisztán kristályos őspalákból álló Bükk-hegység emelkedik, természetes határt alkotva Szatmár- és Szilágymegye között. Keleti végnyúlványai a Szamos folyó völgyére hajlanak; onnan a hegység az előhegyek magasságában délnek, majd nyugatnak vonúl a Mázsa patakig. Széles hegytest, mely néhol 8–10 kilométernyire kiterjeszkedik s egészen a Szilágy patak völgyéig kinyújtja karjait. A Bükknek szintén sok kies részlete van. Hegyrajzi tekintetben a Meszessel összefügg, de geologiailag önálló hegység és vízben amannál is szegényebb. Sok apró ér csörgedezik ugyan sziklás völgyeiben, de azok alig képesek vízzel táplálni a Szilágy patakot.

A megye legszebb hegyvidékének a Szamos-völgy környezete mondható. A Szamosnak Benedekfalva és Czikó falu közti szorosa ritka szépségű. Magas hegyek közé ékelve, három kilométernyi, szűk, csillámpalába vájt sziklakapu ez, melyen túl a folyó völgye széles síksággá tágúl. A folyó baloldali hegyei fölnyúlnak egészen a Meszesig s tulajdonképen abból ágaznak ki. Magasabb csúcsaik az említett szoros fölött az Ördöghegy és a Ficzigó, melyből a vízmosásokon záporesők után leömlő áradat természetes gránátszemeket sodor alá, míg föntebb, Szamos-Goroszló környékén kőszén és kátrány mutatkozik.

A Szamos jobb oldala melletti hegyek is igen változatosak. Az itt elvonúló hegytest, a kelenczei Bükk, le Köődig határt von Szilágy és Szatmár, föntebb Zsibóig pedig Szilágymegye és Szolnok-Dobokamegye között. Zsibónál emelkedik a 423 méter magas Rákóczy-hegy, melynek tetejéről nézte II. Rákóczy Ferencz 1705 november 5-én seregének szétveretését.

A megye belsejében mindenütt erdős halmok és hegyek váltakoznak, de mint önálló hegytest csak a Kraszna partján, Szilágy-Somlyó fölött emelkedő Magura érdemel külön említést az 596 méter Keselyűs csúcscsal. A somlyai Magura egyike a legérdekesebb előhegységeknek, regényes, szép részletekkel. Tetejét erdők koszorúzzák; déli és keleti lejtőinek meszes összetételű földjén kitűnő bor terem. E hegység épen Szilágy-Somlyó fölött emelkedik, s hogy mily lakott hely volt már a rómaiak és a népvándorlás idejében, mutatják az e korszakbál származó s 1797-ben és 1889-ben itt talált híres kincsleletek, melyekről föntebb régészeti czikkünk szól. (L. 34. lap.)

A Kraszna-menti s az ezzel egyközű Berettyó-menti alacsony hegyek szétszórt csoportokat alkotva szanaszét ágaznak a folyók irányától s a megye éjszak-nyugati szögletében leszállanak a nagy részt még szintén e megyéhez tartozó érmelléki síkságba, a hol csak apróbb erdőségek vannak:

A Szilágyság folyóvizei a Berettyó és Ér kivételével éjszakra folynak, a Tisza folyamrendszeréhez tartoznak s általában a megye hegyeiből erednek, kivéve a megye keleti oldalát öntöző Szamost, mely Szolnok-Dobokából lép ide, és ennek mellékfolyóját, az Almást, mely Kolozsmegyéből érkezik. Nagyságra nézve második folyója a Szilágyságnak a Kraszna, mely a perjei Magurából ered, a megyét csaknem két egyenlő részre szeli és Szatmármegye terűletén, közel a Tiszához, szintén a Szamosba ömlik. Harmadik nagyobbacska folyó a Berettyó, mely a megye délnyugati részén félkörben folyva nyugaton Biharba fut át, a hol Pocsajnál a Szilágymegye éjszaknyugati határáúl szolgáló Ér folyó egyesűl vele.

A hegységeket borító erdőkben az előhegységek mindennemű fája dúsan tenyészik, sőt, mint a zilahi Éjszak-hegyen és Erzsébet-ligetben tett kisérletezések bizonyítják, a tűlevelű fák is gyorsan és szépen fejlődnek. A három hegylánczolat erdőségei legnagyobb részt bükkösök, melyek fatermését ez ideig pusztán tüzelő anyagúl használták. A hegységek lankásabb részein és az apróbb dombsorokon a tölgy- és cser-erdők az uralkodók. Bár építési czélokra, különösen pedig vasúti talpfáknak és cserkéregnek gyönyörű erdőket taroltak le, a megmaradottak a sok erdőpazarlás után is valóságos kincset érnek. Dúsan tenyésznek még a gyertyán-, nyír-, hárs- és szilfák is. A völgyekben, folyók, patakok mentén egész éger-, nyár-, jegenye- és fűzfaerdők díszlenek ékességéűl az amúgy is szép és változatos vidéknek ott is, a hol a rengetegek már megszakadnak s a rétségeknek adnak helyet.

Az erdős hegyeknek állatvilága is szép és gazdag. A Közép-Európában honos vadak közűl még a ritkábbak is, mint a vadmacska, borz, s vizeiben a halpusztító vidra is elég gyakran előfordúlnak. A hasznos erdei és mezei vadak is elég bőven tenyésznek. Van vaddisznó, őz, nyúl. Hajdan a nemes szarvas is otthonos volt az akkor sokkal nagyobb kiterjedésű erdőségekben. Egyedűli nemes vad szárnyasa a császármadár.

A Szilágyság éghajlata általában szelíd; a tavasz elég korán, a tél későn köszönt be. Legzordonabb idő és legtöbb eső jár a Meszes magaslatain.

A megye lakossága leginkább őstermeléssel foglalkozik. Erre indítják földjének természeti tulajdonságai, éghajlata s általában úgy földrajzi helyzete, mint földtani alakúlása. Hegyi legelőin kitűnő fű terem, tág völgyeiben dús kalászok hullámzanak. Dombos dűlőin, kisebb-nagyobb térségein igen jó termőföld mozdítja elő a mezőgazdaság minden ágát és folytonos fejlődését.

A Szilágyság szőlője és bora kapós volt, míg gyönyörű szőlőültetvényeit a fillokszera tönkre nem tette. Ma már ismét kezd föllendűlni a szőlőmívelés. Szőlőtermesztésre (a legmagasabb hegyeket kivéve) az egész megye terűlete alkalmas; a legjobb bort azonban az Érmelléken szűrik. Az érmelléki, nevezetesen a tasnádi bakator világhírre emelkedett. Asztali bora kiváló, jó a megye minden részének. A szőlőtermesztés mellett nagy a gyümölcstermesztés is. Zamatosabb, színre, alakra nézve szebb, egészségesebb alma, körte nem igen terem az országban. Szilágymegye a nemesebb faj-gyümölcsökön kivűl nagymennyiségű szilvát termeszt. A terjedelmes szilvások egész vidékeknek adnak jó jövedelmet. Kiváló jó és szép beszterczei, vagy más néven berczenezei szilvája, a melyet aszalvány vagy szilvaíz alakjában országszerte ismernek. Különféle szilváiból évente nagy mennyiségű szeszt főznek. Terem továbbá sok és kitűnő diója, zamatos és szép cseresznyéje. De bármily kedvezők is a gazdasági állapotok, a kivitel csekély. Nagyobb kivitele a megyének csak a gyümölcsfélékből lehetne. Most félmillió forintot vesz be gyümölcsből évenként.

A szarvasmarha-, juh- és sertéstenyésztés itt igen nagy fontosságú. A megye kövér legelői, dús makktermő erdei a gazdasági állatok tenyésztésére önként kínálkoznak. Gyönyörűen fejlődő szarvasmarháiért az ország minden vidékéről járnak a kereskedők híres baromvásáraira (Szilágy-Cseh, Zsibó, Nagyfalu, Kraszna, Zilah, Égerhát). – A mi lótenyésztését illeti, a Wesselényi-féle zsibói és görcsöni híres istállókat kivéve, alig van e tekintetben más említésre méltó tenyésztő telep.

Vizeiben bőven van hal és rák. Hegyi patakjaiban, különösen a Berettyó forrásvizeiben sok a pisztráng, a Szamosban a harcsa és sokszor, főleg ívás idején, a kecsege is.

Mindebből azt lehetne következtetni, hogy e megye őstermeléssel foglalkozó lakossága legalább is tűrhető megélhetési állapotnak örvend; de nem úgy van. A mezőgazdasággal foglalkozó nép szegényedik. Különösen szegényes élete van a Meszes, Réz és Bükk aljában rendetlenűl szétszórt, szalmás viskókban lakó oláh népnek, mely nem is nagyon munkás. Tápláléka egész éven át a tengeriből sütött málé, a hűvelyes veteményekből legtöbbször napraforgóolajjal készített sovány főzelék és a hagyma; a csekély számú tehetősebb rész, sok juhot és kecskét tartván, tejjel, túróval és sajttal él.

A magyar ajkú lakosság lélekszáma 67.225, a románoké 117.711. A románság nagy elszaporodása újabb kelétű itt. Voltak ugyan oláhtelepítések e terűleten már az Anjouk alatt, de annyi helyét, a mennyit jelenleg elfoglalnak; csak az a majd két évszázadon keresztűl folyton tartó néppusztítás adhatott nekik, a mely akkor kezdődött; a midőn a Szilágyság Partiummá lett. Ettől kezdve a lakosság állandóan adózott Magyarországnak is, Erdélynek is, azonkivűl közvetve a Portának is, miután 1661-ben török hódoltsággá lett. E mellett a váradi pasa martalóczai folytonosan rabolták, pusztították s fogságra hurczolták a magyarságot. Ehhez járúltak nem sokára a kurucz és labancz seregek pusztításai. A nemesek odahagyták birtokaikat, a föld népe pedig csapatostól elbujdosott. E szomorú időkben a mai Szilágymegyének csak a közép-szolnoki részében negyven magyar falu maradt lakatlanúl. Erre következett az a telepítés, a mely az oláhság itteni elszaporodásának az alapját megvetette azonkivűl, hogy a Szamos, Szilágy, Kraszna és Berettyó vidékén egykor virágzó magyar községek lakosságának jó nagy részét is magába olvasztotta. A magyarsággal való folytonos érintkezésének tulajdonítható, hogy e nép nyelvében nagyon sok a magyarból átvett szó; s hogy a magyarság szokásait és öltözetét is rendesen átveszik ott, a hol ők vannak kisebbségben. A Kraszna és Berettyó mentén sem öltözetükről, sem beszédjükről nem lehet nemzetiségükre ráismerni, a hol (mint Krasznán és Nagyfaluban) magyar többség közt élnek; az Érmelléken pedig már-már elmagyarosodtak.

Szilágysági népviselet Deésházán. Cserna Károlytól

A magyar lakosság is elszórt csoportokban él, melyek úgy nyelvjárásukban, mint öltözetben és szokásokban is többé-kevésbbé különböznek egymástól. Viselete nagyobb részt az alföldi magyarságéhoz hasonlit, de külön helyi sajátságai is vannak. A férfiak kurta, elől, hátúl ránczos, bő gatyát, elől redőzött, gyöngyházgombbal kivarrt kézelős vagy lobogós újjú inget, pörge, tollas vagy bokrétás kalapot, szürke daróczot, szürke, fehér vagy fekete gubát, újabb időben kék posztóból varrt újjast, fekete, színes szélű nyakkendőt, czifrán kivarrt zsebkendőt s magas sarkú csizmát viselnek. A Berettyó-mentiek fehér, galléros, a perecseniek fekete galléros darócza feltűnően elüt ettől. Az Érmelléken már teljesen az alföldi öltözködés divatozik. A nők kurta, bokor-ugró szoknyában, nyalka, magas sarkú csizmában, virítós fejkendővel és színes köntösben, újjasban járnak a Kraszna, Szilágy és Szamos mentén és az Érmelléken; a Berettyó völgyben, Nagyfaluban, a sötét színeket kedvelik s még a menyasszony is feketében, fehér gubával, nagy fehér kendővel pompázik. (A kendőt a szertartás alatt a koszorú pótolja). A Tövishát (a Szilágy-menti régi nemes falvak) ismét más változattal teszi érdekessé öltözetét. Itt laknak a kiék (kék) sipkások (Vérvölgy, Kis- és Nagy-Doba), bőr-kozsókosok. Az újj nélküli, barna színű, színes selyemmel kivarrt bőrbundákat, az úgy nevezett cseres bundákat, téli időszakban a zilahi és krasznai asszonyok viselik, jobban mondva: viselték; ma már csak elvétve látható.

Székelyek már igen-igen régen laknak e megye terűletén. Némelyek szerint határőrökűl telepíttettek ide a sóútak védelmére, a melyek itt haladtak keresztűl.

A magyarokon, románokon kivűl vannak Szilágymegyének itt-ott szász, sváb, tót és czigány lakói is. A szászokat a múlt század elején elpusztúlt lakosság helyére Hadadba telepítették le a Wesselényiek. Itt átvéve a magyarság öltözetét, alkalmazkodva annak szokásaihoz, részben még nyelvüket is fölcserélve a magyarral, mint földmívesek élnek és szorgalmukkal elég jó helyzetet teremtettek maguknak. Mostanában már össze is házasodnak a magyarokkal. A svábok Tasnád vidékén telepűltek le s ott jobbára el is magyarosodtak. A tótok a megye déli részén a Réz-hegység egy pár községében ősi szokásaikat, nyelvüket, vallásukat (róm. kath.) megőrizve szűkös körűlmények közt élnek. A czigányok leginkább faluvégéken, sár-kunyhókban tanyáznak s hol orsó-, fakanál-, teknő-, sarló-, fejsze-, patkó-készítéssel, hol mint zenészek keresik kenyeröket.

A megye lakossága általában őstermelő lévén, az ipar terén feltűnőbb eredményekkel nem találkozunk. Az iparosok nagy része az úgy nevezett „magyar” mesterségekkel foglalkozik: varga vagy timár, csizmadia, szűr-szabó, szűcs és gubás. S valójában az ilyen iparos mind magyar. Ezek, ha iparuk révén egy kis pénzre teszek szert, földbirtokot, főleg szőlőt vásárolnak s idősebb korukban iparukkal fölhagyva, földmívelőkké lesznek. Az iparosok nagyobb része Zilahon, ezen kivűl Szilágy-Somlyón, Tasnádon, Szilágy-Csehben, Zsibón, Krasznán, vagyis a magyarság lakta nagyobb helyeken található. Zilahon rég idők óta foglalkoznak az agyagiparral, edény- és kályhakészítéssel is; de van a megyének egy tiszta magyar községe is, Deésháza, melynek egész lakossága ez iparággal foglalkozik s híres készítményeivel messze földre eljár. Mázos edényeik igen tetszetősek s régi magyar motivumok tünedeznek föl kezdetleges rajzaikban.

A gyáripar jóformán csak a szeszgyártásra szorítkozik. Van ezen kivűl gőztéglagyár, több cserép- és tégla-égető kemencze s meglehetős sok gőzmalom. Fölemlíthetők még a Szamoson álló hajó-malmok; a Kraszna és Berettyópartjain jegenyések, fűzesek árnyában és a hegyi patakokon épűlt felűl- és alúlcsapó kisebb malmok, guba- és darócz-szumánykallók s egy pár fűrészmalom a Réz-hegység szilaj kis patakjai mentén.

Figyelemre méltóbb a házi ipar. A hegyvidéki oláh majd mind mesterember. Maga készíti szekerét, ekéjét és gazdasági szerszámait, sőt egyszerű házi bútorait is: asztalát, padját, székét, hombárját, ládáját. Más mesteremberre alig van szüksége, mint a falu czigány kovácsára. A nők megyeszerte kitűnő szövők, s különösen az oláh asszonyok összes fehérneműiket maguk fonják, szövik, szabják és varrják. Gyönyörű mintás ingeket, zsákokat, tarisznyákat, párnatokokat, kendőket szőnek, melyekkel lakóházaik belsejét díszítik, minden szent kép fölé akasztva egy-egy kék, vörös és fekete fejtővel, dús rajzú mintázattal tele szőtt vászonkendőt. Szekereket, házi eszközöket, sőt hordókat is házi iparszerűleg készítenek a magyarok is Szeérben, Bogdándon, meg más falvakban is, valamint fonnak, szőnek a magyar nők is; de a magyar lakosság általában mégis inkább csak a földmívelés mellett marad.

A három fő hegylánczolat mentén iparszerűleg foglalkozik a hegyi lakosság a mész- és szénégetéssel, a zsindely-faragással, itt-ott a kőfejtéssel is.

A nép művelődése tekintetében örvendetes haladás tapasztalható. A népiskolákon kivűl polgári fiú- és leányiskola van Zilahon, felső leányiskola, Szilágy Somlyón, iparos tanoncz-iskolák minden nagyobb helyen; róm. kath. püspöki algymnasium van a minorita rendiek vezetése alatt Szilágy-Somlyón, a reformátusoknak régi főgymnasiuma Zilahon. E középiskola egy idős a reformácziónak Zilahon való meghonosúlásával. Azokat az adatokat, a melyek ez iskola régibb multjára vonatkoztak, elsöpörték az idők zivatarai; meglevő följegyzések szerint 1646-ban kezdődik s azóta a háborús időket kivéve megszakadás nélkül foly benne a tanítás és nevelés munkája. Az iskola jó ideig a zilahi ref. egyházé volt, az fizette a rektorait, később tanárait. 1816-ban az erdélyi református egyházkerűlet fönhatósága alá került. A század 30-as éveiben a helybeli egyház és az iskola elűljárósága közt összeütközés támadt. Ekkor a nagy Wesselényi Miklós vette védelmébe és támogatásába. Ő és családja fizették tanárait. Az absolutizmus alatt csak a város és vidék áldozatkészsége menté meg az elenyészéstől; 1888 óta állami segélyben részesűl; az ezredévi ünnepléskor Szilágymegye 40.000 forintos alapítványnyal vetette meg konviktusának az alapját.

A gazdasági fejlődés terjesztésére van e megyének gazdasági egyesűlete; számos jótékonysági és társadalmi egyesűleten kivűl Zilahon tisztán a megye közmívelődésének elősegítésére alakúlt a Wesselényi-Egyesűlet.

Ezek után térjünk át a megye részletes áttekintésére.

Mikor az útas a szilágysági vasúttal Nagy-Károly felől jőve átkel a kevés vizű Ér folyón, a mely Szilágymegyét éjszaknyugaton Szatmármegyétől választja el, a szilágysági Érmellékre, hazánk egyik legjobb bortermő vidékére érkezik és csakhamar Tasnád alá kanyarodik.

Tasnád a megye éjszaknyugati dombsorának lejtőjén, az érmelléki síkságnak a szélén, de a szilágysági egész Érmelléknek a közepe táján fekszik. A megyének a két rendezett tanácsú városa után legnagyobb községe. 1879-ig ez is rendezett tanácsú város volt s a régi Közép-Szolnok közéletében olyan szerepet vitt, mint Zilah. 1848-ig Tasnád vidékének, az Érmelléknek, külön alispánja is volt. Tasnád csínos község. Kiváló nevezetessége középkori eredetű, szép magaslaton álló református temploma. E templomot 1476-ban építtette, vagy fejeztette be Mátyás király rokona, Vingárdi Geréb László, erdélyi püspök, kinek Meszesen túli vicariusa itt székelt. Az évszám a csúcsíves templom szentélyének gyámköveit takaró paizsok egyikén maradt fönn.

A templom-dombról s még inkább az 1820-ban épűlt toronyból körben hatalmas kilátás nyílik az Érmellék éjszaki, sík felének minden községére s a déli, dombos, szőlőtermesztéséről ismeretes területnek több falujára.

Nyugatra esik innen Szeődemeter falu, Kölcsey Ferencznek, a „Hymnus” költőjének szülőházával, melyet születésének századik évfordulóján, 1890-ben a Szilágymegyei Wesselényi-Egyesűlet emléktáblával jelölt meg. Szeődemeteren túl nyugatra van a bakator boráról híres Peér község, Budai Ézsaiás jeles történetíró születéshelye. Tasnádtól éjszak-keletre a megye síkságának szélén fekszik. Ákos község, az Árpádok korából való, ma is teljes épségben levő, kettős tornyú, román-ízlésű templommal, mely ma a reformátusoké.

Az ákosi templom. Cserna Károlytól

Tasnádtól a szilágysági vasút éjszakkeleti irányban s többnyire a sík és dombos vidék határán megy Ákos felé. Ákosnál a vasút bekanyarodik a Kraszna völgyébe s ott Sarmaság alá érkezik, a hol a Kraszna folyó és a Zilah patak völgye találkozik. Sarmaság alatt a szilágysági vasút két ágra szakad; rövidebb mellék ága Szilágy-Somlyó felé tart s elhagyva a dombokat a Meszes előhegyei közé fut be. A vasúttól nyugatra marad a kisebb községek között Zálnok (régi nevén Zónuk, Zolnuk) s az Ursoi nevű hegy alatt, egy mély völgyben, erdős vidéken Zónuk várnak és egy régi kolostornak a romjait láthatjuk. Zálnoknak fürdője is van, mely négy savanyú forrásból nyeri vizét. Lakossága legnagyobb részt oláh, görög-katholikus fatemploma 200 éves.

A Zálnokkal dél felől szomszédos Kémer tiszta magyar nagyközség, jó módú, református lakossággal. A szomszédes falvak közűl Somlyó- (vagy Suta-) Újlak szép tornyú templomáról híres.

A vasút Sarmaságtól délre a Kraszna völgyén haladva csakhamar eléri a Báthoryak ősi városát, a hajdani Krasznamegye székhelyét, az 5000 lakosú Szilágy-Somlyót. E csínos külsejű, rendezett tanácsú város kiterjedésénél és lakosai számánál fogva második helyen áll Szilágymegyében. A Magura déli tövében, gyönyörű vidéken, mintegy gyümölcsös kertben fekszik. Közepén ezüstszalagként húzódik végig a gyakran rakonczátlan Kraszna folyó. Hegyek környezik, melyek közűl a Púpos fenyővel van beültetve. A Púposnak egyik nevezetessége a „sárkánylyuk” nevű barlang. A rege szerint egy hét fejű sárkány tanyázott ez üregben s a város hajadonaiból koronként egyet-egyet elragadott, míg vég-e a Báthoryak egyik őse megölte. Ennek emlékére vették föl aztán a Báthoryak czímerükbe a három sárkányfogat. Mert a Báthoryaknak e város az ősi fészkök. Itt született Báthory István fejedelem, később hatalmas lengyel király. A Báthoryak idejéből sok érdekes emlék maradt fönn a városban.

Szilágy-Somlyó annak idejében mint erődített hely is nevezetes volt. Máig is fennáll, de már csak romjaiban, a város közepén, a gymnasium épűlete mellett a Báthoryak által újjá épített lovagvár, melynek kapuja fölött Báthory Zsigmond nevének kezdő betűi (S. B.) és az 1597. évszám vannak bevésve. Különben ezt a várat Báthory István még erdélyi fejedelem korában építtette, II. Rákóczy Györgyné Gyerőffy Györgynek adta, ettől pedig Bánffy Dénes vette meg. Újabb időben a Bánffy családtól a város vásárolta meg s kertjét sétahelyűl használja.

A közeli Magura oldalán, a Várhegyen bástya volt, melyet az említett várral alagút kötött össze. Ez a magurai vár oklevéli bizonyság szerint 1351-ben már megvolt. 1660-ban Szejdi Amhát pasa Barcsay Ákos fejedelem érdekében a szultán parancsára ostrom alá vette Somlyó várát, s minthogy az hősileg ellenállt, üszköket dobatott a vár épűleteire, melyek meggyúlván, a város maga is elhamvadt. Ekkor pusztúltak el a Krasznamegyére vonatkozó régibb írott történelmi adatok. A veszedelmet és a róm. kath. templom elhamvadását s helyrehozatalát máig is hirdeti a szentély fölött lévő gerenda fölírata. 1703-ban azok a császári hadak dúlták föl ismét a várost, a melyek Somlyó határán a Rákóczy kuruczaival vívtak véres ütközetet. Említést érdemel a minoriták kolostora, a melyet 1731-ben építtetett b. Andrássy Ferencz, és algymnasiuma, melyben a minorita-rendiek végzik a tanári teendőket. Somlyó ipara és kereskedelme főleg a szilágysági és a somlyó-margittai vasút kiépítése következtében örvendetesen föllendűlt. Élénkíti a várost a benne levő több állami és megyei hivatal, továbbá három pénzintézet, köztük az oláh nemzetiségi Silvania.

Szilágy-Somlyó. Cserna Károlytól

Elhagyva e várost a szilágysomlyó–margittai vasút vonalán, átkelünk a Krasznán s egy szép völgykatlanba érünk, melyen túl előttünk áll lomhán elnyíló tömkelegével a tekintélyes Réz-hegység. Egyik magaslatának a tetején fényes torony látszik, a tót lakosságú Magyar-Patak templomának tornya. E szép fekvésű kőzségtől éjszaknyugatra esik a szintén tót Hármas-Patak. A Réz rengetege ezt úgy körűlöleli, hogy szétszórt lakóházait csak akkor látja az ember, mikor ajtaik előtt áll. Éjszakra van innen Halmosd község egy szomszédos gyönyörű völgyben, melyen a pisztráng-termő Halmosd patak fut végig. Ettől keletre egy másik völgyben Gyümölcsényes falu rejtőzködött el.

A Réz éjszaki végnyúlványának szerteszórt ágazatai között, szép hegyi tájak erdős környezetében csupa apró faluk feküsznek; ezek közűl Jaáz a határában levő tóról nevezetes, melynek kénes vizét a nép gyógyfürdőűl használja. Tusza község határában ered a Berettyó, mely alább Magyar-Valkó várának romba dőlt, mohával befedett falai alatt fut el. Itt a középkori vár romjai 422 méter magasságban, festői környezetben ma is láthatók. A valkói vár uradalma nagy kiterjedésű birtok volt, melyhez a Réz-aljai községek egész sora tartozott. A valkói vár a körűlötte elterjedő erdőségekkel együtt Bánffy család ősi birtoka. A vár egykori ura a lázadásairól ismeretes. Kopasz nádor volt, a ki a XIII–XIV. század fordúlóján történelmi nevet szerzett Valkónak. Mikor aztán a nádor Róbert Károly ellen föllázadt, a király hívei Valkót elvették családjától. A török háborúk idején 1665-ben a váradi pasa csapatai bevették s teljesen lerombolták.

Magyar-Valkótól éjszaknyugatra, a Berettyó jobb partján fekszik Bagos, magyar lakosságú község a Bánffyak lakatlan kastélyával s régi templommal. A Berettyó völgyében legnagyobb s egyik legrégibb község Szilágy-Nagyfalu rendezett ház-soraival, széles útczáival, újabban épűlt szép református templomával. A községtől keletre egykor kolostor emelkedett, melynek romjai ma is láthattók. Ez a kolostor már a XIII. században fönnállott. A Berettyó a község éjszaki felét mossa s partján emelkednek a Bánffyak kastélyai szép parkokkal.

Nagyfalutól délkeletre, a Lapis erdő mellett emelkednek a híres hunhalmok, azok a hatalmas sírdombok, melyek közűl egy párt Pulszky Ferenc fölbontatott, s belőlük hun-avar kori csattok, ló-szerszámdíszítések és fibulák kerűltek fölszínre.

Odább a vasút a Berettyó alsó völgyébe kanyarodik, hol először Zoványt, e megye és messze vidék egyik legrendezettebb magyar kisközségét érintjük. A falutól éjszakra, a vasút-állomástól félórányi távolságra van a zoványi fürdő női bajokban nagy hatású timsós, kénes vizével.

A vonat Zoványt elhagyva a Berettyó-völgyben még Ipp magyar községet érinti s aztán a porczi „Nyakon” áthaladva Biharmegyébe robog át.

A szilágysági vasút fő vonala Sarmaság alatt a Zilah patak völgyébe fordúl be s azon megy föl egészen Zilahig. Az éjszakkeletre elmaradó dombos vidék szűk völgyeinek helységei közűl megemlítjük Kusalyt (régi nevén Kusalkő), a hol Ilosvai Selymes Péter régi költőnk 1570-ben „Ptolomeus királynak historiája” czímű művét írta. E község volt a fő birtoka a kusalyi Jakcsoknak, hazánk egyik igen régi családjának. Váruk a néphagyomány szerint a Kusaly nyugati oldalán emelkedő Várhegy-tetőn állt, mely alatt egy fensíkon van a reformátusok érdekes, még a XV. század elején épűlt temploma. Ugyanazon a fensíkon klastromuk volt egykor a klarisszáknak.

Zilah. Cserna Károlytól

Délre van Magyar-Goroszló, mely régebben a Zilah patak völgyében feküdt, de 1601 után, a mikor Básta Székely Mózest itt megverte s a községet szétromboltatta, a lakosság beljebb költözött, a falu mai helyére, ebbe a mellékvölgybe. Odább a Zilah völgyében, Haraklányon túl a vasút érezhetőleg emelkedve halad Zilah felé, melyből az állomáson még alig látszik valami. A város zömét eltakarja a Deák-domb, a Meszesnek egy haránt nyúlványa.

Zilahról a Névtelen Jegyző azt jegyzi föl, hogy Tuhutum idáig hatolva, nagy áldomást ivott annak örömére, hogy Szabolcscsal és Tassal az új ország keleti határait, mint még akkor hívé, itt kijelölhette, de csakhamar elkészűl Erdély meghódításának tervével és Zilahról elindúlva, azt végre is hajtja. Hajdan Zilahot az erdélyi róm. kath. püspök bírta 1542-ig, mikor a marosvásárhelyi országgyűlés Statileo J. püspök halála után az erdélyi püspökség javait egyelőre csak ideiglenesen világi czélokra lefoglalta, s így Zilah az erdélyi kincstár birtokába ment át, majd 1617-ben földesurak birtokába jutott s ott marad 1806-ig, mikor a város utolsó földesuraitól, báró Wesselényi Miklóstól és feleségétől, Cserey Helenától, nyolczvanezer bankóforintért megváltja magát. Ettől kezdve szabad város, politikai, törvénykezési és adózási tekintetben a megyétől független. Különben mint püspöki birtok Kun László királynak egy szabadalomlevele értelmében törvény- és igazságszolgáltatási tekintetben már 1282 óta ki volt véve a megyei ispán törvényhatósága alól. E mellett idők folytán több oly kiváltságot kapott, a melyek bizonyos önállást biztosítottak számára. Így nyerte 1496-ban II. Ulászlótól a jus gladiit, ugyanazon évben a szabad kereskedés olyan biztosítását, hogy lakosai ellen még máshol elkövetett vétség esetén is csak a zilahi főbíró előtt lehetett keresetet indítani. Ez önállóságának és kiváltságainak tulajdonítható részben, hogy kebelében már a régibb időkben erős polgári rend fejlődött ki. Minthogy azonban lakott a városban nemesség is és ennek kiváltságai miatt a polgárságot a közterhek erősen nyomták: hosszas, több izben megújúló versengés, sőt tettleges összetűzés is támadt a két osztály között főleg a XVIII. század elején. 1737-ben valóságos szerződéssel, az úgy nevezett harmonialis contractussal kötöttek békét, melynek értelmében a városi 12 esküdtet attól kezdve nemcsak a polgárok közűl választották, hanem felerészben a nemesek közűl. E tizenkettőből választották aztán fölváltva egyik esztendőben a nemes, a másikban a polgár főbírát.

Egyébiránt a Zilah régibb történelmére vonatkozó adatok megsemmisűltek azon sok pusztúlás közben, mely ez „ország kapujá”-t annyiszor sújtotta. A többek közt fölperzselték a tatárok 1241-ben, a Básta zsoldosai 1601-ben, a Rabutin ráczai 1703-ban. E miatt régi épűletei sincsenek, kivéve a református templomot, illetőleg annak csúcsíves szentélyzáradékát, és kivéve azt a ma már egyszerű lakóházat, a hol XII. Károly svéd király 1714-ben Benderből haza tértében szállva volt.

Kiválóbb köz- és magánépűletei mind az utolsó pár évtized s különösen az utolsó nehány év alatt keletkeztek. E miatt Zilah ősrégisége mellett is újonnan épűlt város és abban a festői kettős keretben, melynek egyikét a Meszes hegyláncz dús erdőségei, másikát ezen belűl az ismét virágzásnak indúlt kies szőlősdombok alkotják, igen kellemesen hat a szemlélőre, főleg tavasz és nyár idején, mikor épűletei a virágos, lombos gyümölcsfák százezrei között mind nyaralóknak tűnnek föl. Útczái egy középpontba futnak össze s e középpont, a város főtere, mely rendezés és építkezés következtében napról-napra méltóbbá válik arra, hogy a közepét Fadrusz szép alkotása, Wesselényi Miklós szobra foglalja el. Hadd hirdesse majd az a szobor a késő utódoknak, hogy Wesselényi az egyenlőség, szabadság és testvériség általános nagy eszméitől vezetve mennyit tett a jobbágyság fölszabadítására! A szobor az egyenlőség eszméjét fejezi ki, úgy ábrázolván a hatalmas főurat, a mint magához emeli az elnyomott parasztot. Ez a szobor a lángoló lelkű és vasakaratú hazafinak Erdély uniója érdekében vívott nagy küzdelmét is hirdeti. 1848 május 17-én, mint királyi biztos, a Partium visszacsatolását itt hajtotta végre; a Partiummal, mint valami kapocscsal, Erdélyt Magyarországhoz fűzte s a mire lelke vágyott, beteljesűlt: „lett az egységes nemzetnek egy hazája!”

Wesselényi Miklós szobra. Háry Gyulától

Zilah lakossága igen korán, több régi író állítása szerint már 1527–1530 közt egyszerre és összesen vette föl a reformácziót úgy, hogy a régi katholikus egyházközség teljesen megszűnt benne; az új csak 1751-ben létesűlt ismét. Ama korban keletkezett egy sajátságos, maig is fönnálló intézménye, a kalandosok: a városnak négy kerűletre való fölosztása. Ez önkormányzattal bíró kerűletek első sorban az egyházi közigazgatás szervei voltak, másod sorban pedig, minthogy az egész város kálvinista volt s így egyház és község egyet jelentett, a községi közigazgatás terén is szerepök volt. Élükön az útczaatyák és az öregség (választmány) állottak s állanak, kiket az útczanegyedek választanak az útczagyűlésekben. A városban más vallásúak ma is igen kevesen vannak, s ma sincs több, csak egy református és egy római katholikus templom. Tiszta magyar lakosainak száma 7000-nél több.

Most, mint a megye székhelye, egyesíti magában Zilah majd mindazt, a mi egy megyei fő helyet megillet. Van törvényszéke, járásbírósága, pénzügyigazgatósága, honvéd-zászlóalja, melynek számára közelebbről szép új kaszárnyát építtetett: a báró Fejérváry-laktanyát; van csendőr-szárnyparancsnoksága, tanfelügyelősége, államépítészeti hivatala; megyei közkórháza, állami erdőhivatala; s egész sereg iskolája, stb.

Lakossága többnyire kisiparos, egyszersmind gazdálkodó is, különösen pedig szőlőmívelő. A szőlőtermesztés ősrégi foglalkozása lehet a zilahi embernek: e mellett szól az 1246-ban épűlt templomszentély déli ablakának külső ívén látható szőlőfürtös venyige-dísz is.

Ez ősi városból távozva a Meszes alatt Egrespatak községet találjuk, mely a megyében kelet felé végső telepe a magyarságnak. Innen nyugatra a Kraszna gyönyörű völgyébe jutunk, hol említendő Perecsen község, egykor a Báthoryak tulajdona. Itt volt a sírboltjuk is; de ennek falai később összeomlottak s köveiből templomot építettek. A templom, mely 1429-ben épűlt, egy Báthorynak féldomborművű síremlékét is, noha már csonka állapotban, őrzi bejárata falában.

Fölebb Kraszna nagyközséget találjuk, mely szorgalmas magyar s kis részben oláh lakosságával valódi központja e vidéknek. Piros tornyú egyháza a XV. században épűlt; a csúcsíves építészet már teljes kifejlődésében látható rajta, s egyetlen a megyében, melynek fő tornyán kivűl négy fióktornya is van. A templom mennyezetét érdekes régi, bibliai tárgyú festmények ékesítik. Itt volt a történelmi nevezetességű Cserey család ősi birtoka s a Cserey-féle híres könyvtár, melyet az 1848/49-diki háborús idők megsemmisítettek. A bibliotheka-épűlet (ma is így nevezik) most magtárúl szolgál. Kraszna gyönyörű völgyben fekszik. Sok gyümölcsöt termeszt. Híres állatvásárai vannak.

A zsibói kastély. Cserna Károlytól

Innen déli irányban megyünk föl a Kraszna völgyén, kitűnő állami úton, a mint hogy Szilágymegye útjai általában igen jók. A folyó partjain sötétzöld levelű égerfák, egész fűzes-erdők díszlenek.

A Kraszna-völgyet hatalmas vízválasztó zárja el az Oláhpatak völgyétől, a melyben fekszik: Pecsely, Alsó-, Felső-Bán és Felső-Szék.

Ha útunkat tovább folytatjuk, a Meszes-tetőre érünk. Onnan leereszkedve a megye határától mintegy másfél kilométer távolságra balról egy úttorkolatot találunk. Ez az út Szilágymegyének a Meszesen túl fekvő részébe vezet, melyet a megyék kikerekítésekor a szoros értelemben vett Erdélyből csatoltak a Szilágysághoz.

Térjünk erre az útra, mely hatalmas erdőségek fölségesen szép lombsátora alatt kanyarog át a Meszes ormán. Ez a rész a Meszes déli lejtőjén. az Egregy folyó és Almás patak völgyén, a Limes Dacicuson belűl, a régi Daciában terűl el, telve római emlékekkel. Erdőben gazdag vidék, földje azonban, kivéve az Egregy és Almás keskeny síkjait, inkább szegény. Éghajlata is zordonabb, mint a megye többi részeié. Sokszor megesik tavasz felé, hogy a ki innen szánúton indúl Zilah irányában, a Meszestetőn túl már poros útra bukkan. Lakossága legnagyobb részt oláh; magyar csak elszórtan találkozik. Magyarok legnagyobb számban élnek Ördögkúton és Vármezőn.

Tihón alúl az Almás elhagyja a hegyeket s vele együtt mi is a Szamos szép völgyébe érkezünk s a hol a Szamos az Egregyet is fölveszi, a torkolattal és a Rákóczy-hegygyel szemközt ott áll Zsibó a báró Wesselényiek XVIII. századi kastélyával. Zsibó a nagy Wesselényi Miklósnak szülőföldje, porainak nyugvóhelye. A Wesselényiek itteni szereplése révén közéletünknek, irodalmi mozgalmainknak számos emléke fűződik a zsibói kastélyhoz. Történetünkben is nevezetes események emlékei jegyezvék föl Zsibóról; itt vesztett csatát a császári hadsereg ellenében II. Rákóczy Ferencz 1705-ben s itt rakta le a fegyvert a honvédség utolsó csapata 1849-ben.

A rendezett és szépen fejlődő magyar községnek újabban nagy lendűletet e adott a Szamosvölgyi vasút, melynek itt van a tulajdonképi gócza, honnan három irányban nyújtja ki ágait: Zilah felé, Deés, illetőleg Besztercze felé és éjszaki irányban, a Szamos alsó folyásának mentén Nagy-Bánya felé.

A kanyargó Szamos Benedekfalváig gyönyörű völgyet öntöz a megye e részén, melyet a folyó balpartján haladó vasút is élénkít. Ez áldott és igazi szép vidéken hajdan virágzó magyar községek álltak. Most csak apró, rendezetlen, legnagyobb részt oláh népességű falvak vannak helyükön.

Széplaktól és Köődtől kezdve a völgy keskenyedni kezd s ez utóbbin alúl, a Szamos jobb partján elvonúló hegyek oldalában, csak éjszakról megközelíthető meredek tetőn föltűnnek a köődi romok, egykori tekintélyes egyháznak maradványai. E romok fölött, ugyanennek a hegynek a tetején, pár száz méterrel magasabban, egy fensíkon régi épűletek széthúllott kövei találhatók; mondják, régi vár romjai, valószínű azonban, hogy ezek a Szent Margitról nevezett és oklevelekből ismert meszesi apátság monostorának kövei a XII. századból. Az átellenben fekvő Benedekfalva nevéből következtetni lehet, hogy ez a monostor a hasonnevű szerzetes rend birtoka és székhelye volt.

Benedekfalvánál a völgy záró hegyei már annyira összeszorúlnak, hogy a Szamos mellett a jobb parton csak egy mezei út, a balon csak a megyei út fér el; a vasútnak már a sziklába vágtak helyet.

A festői szépségű szorosból Czikónál kezd kibontakozni a Szamos; a vasúti vonattal csakhamar Sülelmeden, e vidék legnagyobb forgalmú helyén és egyidejűleg már azon a síkságon vagyunk, a mely, mint a nagy Alföld széle, Szatmármegyéből nyúlik át a Szilágyba. A vasút Sülelmed alatt kétfelé ágazik. A jobb ág a Szamos vashídján keresztűl Nagy-Somkút felé haladva azonnal elhagyja a megyét; a másik az éjszaki határszél felé fut Gardánfalváig.Balról elmarad Ardó község, melynek református temploma a Hunyadiak korából való.

Gardánfalvától vissza, Szilágy-Cseh felé út vezet a Szilágy patak völgyén. Ezen a völgyön halad a szamosvölgyi vasútnak Sülelmedről kiindúló mellékága is. Az úttól és pataktól nyugatra feküsznek a Bükkalja szegényes oláh falvai.

A Bükkalja déli határa a Korondi, Mázsa és Kusalyi patakok völgyében Alsó-Szoportól Szilágy-Csehig vezető út. Ez út mentén fekszik Hadad magyar község, a Wesselényiek ősi fészke, melyben ma is két kastélyuk van. Hadad várának már csak omladékai láthatók. Mellette ásványos forrás van.

Innen az út Szilágy-Csehbe, e vidék rohamosan fejlődő nagy magyar községébe visz. Itt hajdan vár állott, mely oklevelekben már a XIV. század elején említtetik. Később a Drágfyak birtokába jutott, kik közűl talán épen János, a mohácsi ütközetben az ország zászlajával együtt elesett országbíró, építtette 1519-ben a heraldikai szempontból is annyira nevezetes református templomot. A vár később a Gyulafyaké, még később a Thökölyeké lett. A nép ma is Thököly-várnak nevezi, noha falainak romjai is alig láthatók; csak régi kútja van épségben.

Szilágy-Csehtől a Szilágy völgyén fölfelé a hajdan tiszta magyar falvak közűl ma már sokban az oláh lakosság van többségben, de mégis több az olyan, a melyikben a magyarság erősebb, vagy ép magyar az egész lakosság.

Amazok közt van Szilágy-Szeg, melytől nem messze emelkedett hajdan Szilágyi Mihály vára, és Menyő régi egyházával; ezek közt Deésháza, Nagy-Mon, Vérvölgy, Kis- és Nagy-Doba, Diósad, Keresztúr, stb. A különböző nemzetiségű falvak azonban keverve feküsznek egymás mellett. Míg példáúl Szilágy-Szentkirály tiszta magyar maradt, addig a vele csaknem egy községet alkotó Debren egészen eloláhosodott.

Szilágyfő-Keresztúrnál elhagyjuk a Szilágy patak hegyes-völgyes, de föltűnőbb szépségek nélküli tájékát, hogy a fölötte emelkedő vízválasztó tetejére érve, egy tekintettel átpillantsuk azt a tájképet, melynek szegélyét a Meszes, a Réz és Bükk egybeszögellő ágai alkotják. Jobbra lent látjuk Görcsönt a báró Wesselényiek kastélyával; előttünk egy mély vögyben van Czigányi, melyen túl egy jó óra alatt ismét Zilahon vagyunk.

A ki régebben Zilahról Erdélybe akart menni, a nehezen járható völgyeken-hegyeken fárasztó útat kellett tennie. Ma akár azon a párját ritkító szép megyei úton, mely kígyóvonalban kanyarog át a Meszesen, akár a zilah-deési vasúton 1–2 óra alatt könnyen czélját érheti. A régi, történelmi nevezetességű út ma már csak kevéssé járt mellékúttá lett. Ez Zilahról indúl ki s Vártelken keresztűl Bréd felé halad. Vártelken túl, az úttól balra, a Pogujor hegy ormán egykor római castellum állott. Ez őrtorony egyik erődítménye volt az innen és Mojgrádtól délkeletre eső Pomet nevű hegyen épűlt Porolissum római városnak, s védelműl szolgált az alatta lévő meszesi kapunak azon az útvonalon, a mely később, a honfoglalás idején, a középkorban, sőt az erdélyi fejedelmek alatt is egyetlen átjáró volt Erdély éjszaknyugati részéből az anyaországba.

E szoroson átlépve elhagyjuk a Szilágyságot, mely éjszaknyugat felől Erdélynek mintegy előcsarnokáúl tekinthető.

A Bihar-hegység. György Aladártól

Szilágymegyén alúl Délkeleti Magyarországnak az Alfölddel érintkező nyugati szegélyén hatalmas bástya a Sebes- és Fehér-Körös folyók között emelkedő Bihar-hegység, melynek fő gerinczét a Sebes-Körös kelet-nyugati irányban töri keresztűl s ezzel az egész hegységet két részre osztja. Az éjszaki, vagyis a vlegyászai tömeget „Muntye” névvel is nevezik, s ez éjszakkeletről délnyugat felé vonúl. A déli rész a tulajdonképi Bihar-hegység, s ennek fő gerincze éjszaknyugatról délkeleti irányban húzódik. Belsejének nagyobb része vadon és néhol alig járható s kevéssé ismert hegyvilág.

A Bihar-hegységhez voltaképen odaszámíthatók a Szamos és Maros közötti összes hegyek, nevezetesen Éjszakon a Vlegyásza, a Réz-hegység, Meszes-hegység, Bükk-hegység, sőt az Érmellék dombvidéke is kapcsolatos vele, úgyszintén délen a Kódru-Móma és a Hegyes-Drócsa. Keletre a Kolozsvár–almási hegység, a Gyalui havasok és a nagy kiterjedésű erdélyi Érczhegység ugyanennek a hegyrendszernek folytatása. De a tulajdonképi Bihar-hegység csak a Sebes-Köröstől a Gajna csúcsáig elhúzódó hatalmas hegyláncz, mely mintegy 80 kilométer hosszúságú és körűlbelűl 3000–3500 négyszögkilométer terűletet foglal el. Legmagasabb csúcsai a Vlegyásza vagy Vigyázó (1838 méter), a Nagy-Bihar (azelőtt Kukurbéta, 1849 méter); a Bihar (1657 méter), a háromfejű Bocsásza (1792 méter), szomszédja Bricczi (1758 méter), a Kornu nunczilor (1693 méter) és a Kis-Kuburbeta (1769 méter). És ne kerűlje el figyelmünket a Királyhágó (582 méter), mely a Sebes-Körös bucsai, kelet-nyugati irányú részlete fölött, a folyó jobbpartján emelkedik az 557 méter magas Királytető mellett. A Bihar-hegység legtöbb csúcsa kerekded kúp, vagy épen szelid hajlású gömbölyded hát, melyek, mivel az erdő többnyire nem ér föl a hegység főgerinczéig, kitűnő havasi legelő helyek. A szurdokok és harántvölgyek a hegység oldalain többnyire mélyen bevágódva vonúlnak el s viszik a hegy vizeit a patakokba és folyókba.

Kristályos őspalák, gránitok és egyéb palaeozói tömegek alkotják a hegység zömét, azonban derekán és a délnyugati lejtőn nagy terjedelmű diasz-, triasz- és jura-mészkövek, palák és homokkövek telepednek, míg a Vlegyásza tömegét különféle porfir-kőzetek, daczitok és trachitok alkotják. Nyugat felé a hegység alsó lejtőit vegyes lomberdők, legnagyobb részt bükkösök borítják s azontúl fenyvesek kezdődnek, melyek azonban a nyugati oldalon ritkán ereszkednek le 1200 méter magasságig. Mindez többnyire őserdő, melynek belsejében csak olykor fordúl meg egy-egy erdőkerűlő, vagy pásztorember is; járt útja kevés van s az is csak lovasok vagy gyalogok számára az egymástól messze fekvő pásztorkunyhók között. Éjszakon és éjszaknyugaton, hol a Jád völgyében több fűrészmalom és iparvasút is van, az erdők már megritkúltak; s ép így keleten a topánfalvi járásban is, a hol az ú. n. mócz-oláh lakosságnak, mondhatni, egyedűli keresetforrása a paraszt fa-ipar: a deszka-, zsindely-, cseber-, abroncs- és szitakéreg-készítés.

Ligetek, völgyek és patakmedrek magasra emelkedő fái között a pompás Telekia speciosa díszlik illatos virágaival. Legnagyobb nevezetességei a Biharhegységnek nagyszámú barlangjai, valamint számos és remek vízesései.

Az egész hegységben, de különösen a nyugati lejtőn, Rézbánya és Vaskóh vidékén fordúlnak elő ércztelepek is, arany- és ezüsttartalmúak, valamint réz és ólom, vas és magnetit. A bányászatot Rézbányán a kincstár szakszerűen folytatja. Számos ásványfordúl itt elő s több, egyedűl a Biharban található faj (szájbélyit, biharit), valamint számos érdekes kövűlet.

Kevéssé értékesítik e hegységnek állatokban való gazdagságát. Vadállatainak királya, a medve, alig háborgatva éli itt világát; hajtó-vadászatokat csak az utóbbi években rendeztek, pedig medvén és farkason kivűl rókát, vaddisznót, borzot, vadmacskát és számos ritka szárnyast, sasokat, császármadarat, stb. találhat itt a vadász, s igen érdekes, hogy még a gerincz környékén levő tócsákat is látogatják vonúlás alkalmával a vadkacsák, vadludak és más vízi madarak. A pásztorok, aránylag kevés vadat pusztítanak el, bár a farkasokkal néha elég bajuk van. A havasi, szinte jéghideg patakokban a pisztráng dúsan tenyészik. A szarvast ellenben a környékbéli orvvadászok már régen kipusztították az egész Bihar-hegységből. Némely barlang élő állatvilágában több sajátos fajú vak bogarat és egyéb rovart fedeztek föl.

A hegység éjszaki részét a Sebes-Körös völgye szegélyezi, melyen az országút és egyszersmind a nagyvárad–kolozsvári fő vasútvonal halad. A völgy nyugati része még elég tágas és egy pár nagyobb magyar község is van benne, ú. m. Élesd, a vidék legélénkebb helye, és Mező-Telegd, melynek régi templomában van eltemetve Bocskay István fejedelem neje és a paraszt lázadás korában (1514) szerepelt Telegdy István kincstárnok. Beljebb a Királyhágó alatt a Sebes-Körös vize már egymáshoz oly közelre nyomúló sziklás hegyek közé szorúl, hogy partján a vaspályának három helyütt alagúton kell átmennie. Ebbe a szorosba torkollik bele a Jád patak, mely dél felől sziklás hegyoldalak között, kavicsos mederben fut idáig, s mellékét egy-egy zakatoló vízi-malom, meg a völgyben és hegyoldalakon festőileg szétszórt szalmakunyhók élénkítik meg. Beljebb, Remecz felé, hova a Zichy-féle grófi uradalom főkép fafélék szállítására 16 kilométer hosszú iparvasútat építtetett, festőibb és erdősebb a vidék, melynek szépségét pár fűrészmalom és vadászkastély is emeli.

A Sebes-Körös völgye Vár-Sonkolyos és Rév között. Cserna Károlytól

A Jád balpartján számos barlang van. A Sebes-Körös balpartján nevezetes Pestere falu határában az Igricz barlang, honnan régebben nagy számú ős-állatcsont kerűlt a budapesti Nemzeti Múzeumba, de ma már teljesen ki van rabolva. Még távolabb, már a Király-erdőben rejtőzik, a remek szép vidaréti cseppkőbarlang, melynek oszlopokkal gazdagon megrakott üregeit, különösen a csilláros és a dísztermet ma már a turisták is meg-meglátogatják.

A Bihar-hegységnek és a vele szomszédos, nagy kiterjedésű hegyvidéknek a megszemlélésére legjobb kiindúló hely a Fekete-Körös mellett fekvő Belényes város negyedfélezer lakossal és főképen Bihar-Füred (Sztina de Válye) klimatikus üdülő telep. Belényes a Bihar nyugati alján, kies völgylapályon fekszik. Kimagasló tornyai messzire ellátszanak; csinos épűletei között nevezetes a nagyváradi görög-katholikus püspök nyári laka, a görög-katholikus főgymnázium, fiú- és leány-internatus és a reformátusok kőkerítésű temploma. A városból nézve pompás képben tárúl elénk a Bihar-hegység erdős lánczolata fő csúcsaival, melyek legtöbbnyire még késő tavaszszal is hóval borítvák.

Belényestől mintegy 15 kilométernyire van a Meziádi barlang, melynek 16 méter magas s ugyanannyi méter széles száda olyan, mint valamely alagútnak mesteri szabályossággal alkotott bejárata. Igazi remek természetes portalé! A hatalmas szikla-kapu 30 méter hosszú s 25 méter széles előcsarnokba nyílik, mely befelé, a barlangnak 15–20 méter széles és 10–25 méter magas boltozatú fő csarnokába torkollik. Ebből a vízszintes fő csarnokból ágaznak ki a barlang többi csarnokai és folyosói, együttvéve oly nagyszerű és nagy kiterjedésű föld alatti labirintot alkotva, melynek teljes bejárására 6–8 órai idő sem elegendő. A falakon tömérdek denevér tanyázik, melynek guanóját már ki is bányászták. E roppant kiterjedésű barlang legnagyobb részét eddig a közönség nem ismeri s mesés szépségű. hófehér alakzatainak sokaságát nem is sejti. A barlang architektúrájának merészsége talán egyetlen a maga nemében. Szertenyúló ágai és menetei ugyanis nem egy színtájban vannak, hanem különböző emeletekben egymás fölé és alá helyezkedve keresztűl-kasúl. A barlangnak három, sőt a legújabb kutatások szerint alighanem négy ily különböző színtájú emelete van. A csarnokok pazarúl bővölködnek cseppkő-képződményekben, s bámúlatos változatossággal, sok helyt káprázatos pompával vannak a brilliánt csillogású mészpátkristályokkal földíszítve. Legutóbbi kutatásaik alkalmával Czárán Gyula és Pethő Gyula a barlangnak egy eddig nem ismert rejtekében ősvilági állatcsontok gazdag telepét fedezték föl. Az aggteleki barlang után kétségtelenül ez a legelső, legnagyobb, legszebb és legérdekesebb barlangja Magyarországnak s méltán megérdemli a „Bihar gyöngye” nevet. Közelében a Gyálu Boilor mezőn még két kisebb cseppkőbarlang látható.

Belényestől egyenesen keleti irányban jó karban tartott kígyódzó hegyi út visz Bihar-Füredre, mely az 1627 méter magas Pojéni csúcs alján, fenyvesek közt levő klimatikus hely és nyaralótelep s a nagyváradi görög-katholikus püspökség tulajdona. Főforrása a néptől elnevezett Csoda forrás (5.5 C. fok). Leghidegebb vizű az Árva forrás 4.8 C. fokkal. Bihar-Füred környékének fő díszei a festői szép vízesések: a Jád medenczéjében a Lája-esés, Diána berke, Szerenád-esés, s a Jád-szoros alsó végén a Jadolina; a Dragán-medenczében az Ördögmalom, hol egy félkörben elhelyezkedett sziklatornyokból álló hatalmas bástyázatot szakít középen ketté a pataknak 25–30 méter magasságból lezuhogó vize; a 80–l00 méter magasról aláömlő Phaëthon-esés a Fekete-Körös forrásvidékén, és több más vízesés.

Bihar-Füred nyaralótelep. Dörre Tivadartól

Bihar-Füred a lehető legalkalmasabb kiindúló pont a hegység legmagasabb, úgy nevezett „havas” részeinek meglátogatására. Legczélszerűbb ezt az ottani kis hegyi fajta, „mokány” lovakon megtenni. E kirándúlás első állomása a fő gerinczen fakadó, 5 C. fokos vizű Hideg kút vagy Funtina récse, a honnét a Dragán patak ered. A fölötte emelkedő Kornu Munczilor csúcs tág körű kilátást nyújt, honnan tiszta időben a Retyezát szakgatott gerincze, a fogarasi havasok, a moldovai és bukovinai határokon elnyúló Kelemen-havas és a radnai havasok is jól látszanak. A fő gerincz túlsó, keleti oldalából erednek a Meleg-Szamos forrásai. Ennek forrásvidéke rendkivűl gazdag a legkülönfélébb természeti jelenségekben, melyeket az Erdélyi Kárpát-Egyesűlet Szamos-bazár névvel könnyen bejárható körúttá csoportosított. Egyik eredő-ága egy útjában álló sziklafalnak, az Áragyászának neki rontva, ebben 15–20 méter magas ellipsis alakú sziklakaput vágott, s a hegy belsejében vájta magának azt az alagútat, melyben habjait tovább hömpölygeti, míg végre kétszáz méter hosszúságú alvilági bujdosás után a hegy túlsó oldalán egy hatalmas kapun kilépve, ismét napvilágra bukkan s festői szép sziklaszorosban zuhog alá. A látogató a barlang mennyezetének ablakszerű természetes nyílásain beözönlő napfény világánál, úgy szólván, fáklya nélkül teheti meg a patak társaságában a beömléstől a kiömlésig az egész földalatti útat.

Egy másik nem kevésbbé érdekes csoportja a rendkivűli természeti szépségeknek a ponori Csetátye. Ez egy titáni nagyságú labirint: az 50–60 méter magas sziklakapuknak, a 100–150 méter magasságú falaknak és bástyáknak, az óriási boltozatú alagútaknak, búvó patakoknak, föl- és alvilági csodaképződményeknek egy egészszé csoportosúlt kiállítása.

Méltóan sorakozik ehhez hegy- és vízrajzi kiegészítésűl a Fekete-Körös medenczéjében, a Galbina eredeténél, az őserdőik homályában rejtőző Kolosszeum, egy 100–150 méter magas sziklafalaktól várszerűleg körűlbástyázott roppant csarnok, melyet a Galbina patak választott ki szeszélyes bujkálására, hogy ott majd a barlangba beömlő, majd belőle kiömlő vízeséseket alkosson. Egyáltalában bámúlatos a Bihar-hegység gazdagsága a legkülönfélébb természeti alakzatokban. Völgyei, szakadékai több mint negyven vízesést rejtenek, melyek közűl a már említetteken kivűl a vidrai, a galbinai, a bulz-völgyi s a retyiczeli vizesések tűnnek ki a többi közűl. Nyakszerűleg összeszűkűlő völgyszakadékok, zordon, vad, sötét sziklafolyosók, festői szép sziklatorkok (ú. n. gugyorok, klammok) állítják meg haladásában a völgyi útast: a Schmidltől fölfedezett sziklatorok a József főherczeg-barlang alatt, a Válé-Száka, az előbb említett Kolosszeumhoz vezető Galbina-torok és a Moloch-torka a Szamos-bazárban.

A minden rendű s mindenféle nagyságú barlangoknak se szeri, se száma a kicsiny üregektől kezdve a meziádi barlang óriási kiterjedésű útvesztőjéig. Ez utóbbin kivűl a cseppkő-barlangok közűl legnagyobbak és legszebbek Rézbánya környékén a szegyestyeli József főherczeg-barlang számos csarnokával, pazar pompájú cseppkő-képződményeivel, kápráztató szép alakúlataival, melyek közűl a Sphynx, a Kaktusz, a Keresztelő-medencze, a Tündérkert, a Szökőkút, az Oltár, a Sas, a Góliáth, a Trónmennyezet ejtik különösen bámúlatba a nézőt; és ugyancsak Rézbányához közel a fonáczai barlang; azután a Galbina-barlang, a Boga-barlang, a fericsei és az Alun-barlang.

A csontbarlangok közűl, melyek kihalt fajú ősvilági állatok csontmaradványait rejtik iszapos fenekükbe temetve, legnevezetesebb az Oncsánszai barlang, melynek valaha nagy mennyiségű csontmaradványaiból két barlangi medve teljes csontvázát is sikerűlt összeállítani. Efféle medvecsontok egyebütt is fordúlnak elő, így a fonáczai, a fericsei és több más barlangban.

Részlet a József főherczeg-barlangból. Paur Gézától

Érdekes jelenség a Biharban a jégbarlangok feltűnő sokasága. Idáig kilencz jégbarlang ismeretes. Legnagyobbak és legszebbek a szkerisórai Gyeczár az Aranyos mentén és az Eszkimó-barlang a Galbina-medenczében. Ez utóbbi közelében a Zapogye-jégbarlangban szép cseppkőképződmények is találhatók.

A pataknyelő barlangok között legismeretesebb a Vaskóh közelében nyíló szohodoli üreg, népnyelven Kimpanyászka, hol egy kis patak a vízkatlanok (dolinák vagy töbörök) sorozatából keletkezett hosszanti völgyben az útjában álló sziklafalnak neki rontva, benne 20 méter magas és 24 méter széles, óriás páholyhoz hasonló üreget tört ki, melyen által habjai a hegy sötét gyomrának ismeretlen mélységeibe zuhognak alá. De a vaskóh-szohodolinál sokkal nagyobbszerű a fönt említett ponori Csetátye pataknyelő barlang. E bővizű patak 70–80 méter magas, csúcsíves alakúlású kapun rohan be alvilági útjára; és hasonlóképen az Aragyászának ellipszis alakú víznyelő kapuja a Szamos-bazárban.

A vízkiöntő barlangok között legnagyobbszerűek a Körös eredete Rézbánya mellett, hol a Fekete-Körös vize oly nagy bőséggel rohan elő egy cseppkő-díszítményű sötét csarnokból, mintha 50–60 közönséges forrás összebeszélt volna oda bent a hegy gyomrában, hogy egyesűlt erővel törjék át a szikla keblét s egyszerre rohanjanak ki a napvilágra. Megkapó szép képződmény a rézbányai szikla-kapu, az úgy nevezett Bihar-kapu is, de sokkal nagyobb szabású a kevésbbé ismert Porta Juoneli az Aranyos mentén: egy 30 méter magas, 15 méter széles, szabályos alakú óriási kapu; nemkülönben a Galbina legalsó kiömlése a Kolosszeumban; úgyszintén az Aragyásza üregeinek kiömlesztő kapuja a Szamos-bazárban; valamint ugyancsak a Meleg-Szamos forrásvidékén a herdetói Izbuk szép tojásdad barlangszáda és a Szamos kútjának vízokádó nagy barlangürege.

Imitt-amott hatalmas kőszálak (monolithek), magánosan fölmeredő hatalmas sziklatornyok s bástyák válnak ki magasan a hegy sziklatömegéből. A legmerészebb alakúlásúak és legnagyobb szabásúak ezek közt a Mahomed (a nép nyelvén Kukurucz) a meziádi barlang környékén; a Vadon temploma, a Góliát és Dávid Bihar-Füreden; a Cukorsüveg aSzamos-bazárban és a Sikó-torony a retyiczeli vízesés fölött.

Nem lehet a Bihar-hegység remek visszhangjait sem említés nélkül hagyni, melyekkel szintén gazdagon meg van áldva. Hogy csak néhányat említsünk: a Visszhangos bércz (Tyátra greitóre) a Tolvajvártól (Tyátra talharulni) nem messze, a főgerincznek Bricczi nevű orma alatt, három szótagot ismételve más-más pontokról ad vissza; továbbá a biharfüredi Jupiter-visszhang és Ciklofon, végre az Izbuk-ponori erdei laktól szólítható Glavója-visszhang, melyek a havasi kürtnek vagy a lövésnek hangját mind 8–10-szeresen megsokszorozva, sőt részben meg sem számlálható ismétléssel zengik vissza, míg végre a hang fokozatosan gyengűlő rezgéssel enyészik el a távolban.

Végűl a Bihar-hegység még két oly ritka természeti tüneménynyel dicsekedhetik, a milyen csak kevés helyen fordúl elő. Ez két időszakos forrás.

Az egyik, a Dagadó forrás, Vaskóh környékén, Kaluger határában van, a miért kalugeri izbuknak is nevezik. Tavaszszal 8–10 perczenként kitör; később ritkúlnak kitörései, s nyáron már csak 1/2–1 óránként, ősz felé, augusztus közepén 2–3 órában egyszer önti ki 10–12 hektoliternyi vízét, melynek azonban csak egy része folyik le az előtte levő sziklamedenczébe, míg másik része ismét visszasülyed a forrás üregébe. Ősztől tavaszig a nép megfigyelése szerint a forrás teljesen szűnetel. A nép arról is meg van győződve, hogy a víz nem bukkan elő, ha a forrásnál olyan ember van, a kinek lelkiismerete nem tiszta, s ezzel magyarázza a forrás működésében néha-néha mutatkozó rendetlenségeket, midőn t. i. a kitörés kivételesen órákig, sőt napokig is hiába várat magára. A víz kitörését az üreg belsejéből fölhangzó sistergő-sziszegő és kortyogó hangok szokták megelőzni. Egyszerű, jó hideg (augusztus közepén 10–12 C. fokú) forrásvizének a nép csoda-gyógyító erőt tulajdonít, s ez okból százával zarándokolnak oda még a távolibb megyékből is mindenféle betegek, hogy habjaiban gyógyúlást keressenek, várva, míg a kitörés rendje rájuk kerűl.

A vaskóh-szohodoli barlang. Paur Gézától

A másik ilynemű időszakos forrás, mely még nem igen ismeretes, Alsó-Girdán van, a Válé Szkarpa torkolatán felűli malom közelében, az úgy nevezett Kotyej-en, épen az Aranyos jobb partján. Az előbbihez egészen hasonló, de vízjátéka kisebb arányokban működik.

A Bihar-hegység egész nagy terűletét, néhány belényesvidéki magyar falu kivételével, csupa oláh nép lakja. A hegység nyugati részén lakókat gugulán-oknak vagy krizsán-oknak; a keleti oldalán, az erdélyi részekben lakókat pedig mócz-oknak nevezik, s e két táj-faj közt jellemző néprajzi eltérések találhatók. De úgy emezeknél, mint amazoknál öltözetükben, lakásukban és szokásaikban sok jel mutat arra, hogy itt hajdan székelyek is laktak, sőt a Belényessel szomszédos Tárkány község magyar ajkú lakosai székely jellemvonásaik nagy részét mind máig megőrizték, bár e környéken a többi székely utód már mind eloláhosodott.

Végezetűl még a Bihar-hegységből egy egészen sajátságosan jellemző népszokást kell fölemlítenünk a havasi leányvásárokat. Ilyet kettőt tartanak minden évben július hónapban: az egyiket a Kalinyásza havasi mezején, hol Bihar, Kolozs és Torda-Aranyos megyék határai találkoznak; a másikat pedig a főgerincz végső déli oromnyergén, az 1486 méter magas Gajna csúcs tövében, Bihar, Hunyad és Torda-Aranyos megyék összeszögellő pontján. Az utóbbi sokkal nagyobb hírnek örvend és nagyon élénk s igen népes sokadalom szokott lenni, Régebben megfelelt nevének és valóságos leányvásár volt: ide gyűlt mindenfelől a Bihar-hegységben szétszórtan lakó oláh nép, mely a magas, fő gerincztől kétfelé választva, egymástól elzárva, ezenkivűl nem, igen érintkezett egymással; a leányok ilyenkor hozományukat is fölvitték magukkal s kiállították, hogy a legények azok mérlegelésével válogathassanak közűlök feleségnek valót. Pap is lévén mindig jelen: az rögtön össze is eskette őket. Ez azonban most már el van tiltva; a vásár elvesztette eredeti sajátosságát, s most nem más, mint érdekes, nagy havasi népünnep, melyen a móczok és krizsánok találkoznak, s melyet a havasi népélet tanúlmányozása végett távoli vidékekről most is sok vendég látogat évenként. A Gajna-csúcsát (1486 méter), mint a hegység egyik legszebb kilátó pontját, Ferencz József királyunk is meglátogatta, s hosszan merengett ott a Bihar panorámáját szemlélve. Valóban királyi hegység is ez; ritka szépségekben gazdag; természeti kincsekben kifogyhatatlan, kimeríthetetlen.

Kolozsvár. Dörre Tivadartól

Kolozsvár. Többek közreműködésével

A Bihar-hegység éjszaki részét a Sebes-Körös völgye szegi be, melyen egy országút s a nagyvárad-kolozsvár-brassói fő vasútvonal halad az egykori Erdély fővárosa, Kolozsvár felé. A szakgatott gerinczű mészszirtek változatos alakzatai, a szűk völgy fenekén meredek sziklafalak közt rohanó Sebes-Körös zúgása, a minden pillanatban változó tájképek sorozata meglepően hatnak az Alföld felől étkező útasra, a ki egyre jobban érzi, hogy immár az anyaország erdőn túli részébe, a bérczes Erdélybe jutott.

Csucsánál áll meg először a régi Erdély földjén a vasúti vonat. Itt, a kissé kiszélesedő völgy ölén fekszik a község, melynek a vasúti állomás mellett füstölgő fűrészmalma a környező havasok fáját dolgozza föl, keleti végén pedig egy kis hegyi várhoz hasonló díszes nyári lak hívja föl figyelmünket arra, hogy az élénk forgalmú hely egyúttal fejlődő nyaraló telep is. Csucsát elhagyva, Kis-Sebes mellett haladunk el, melynek kőbányáiból fejtik a kitűnő útczaburkoló anyagúl szolgáló dáczit nevű követ. Kis-Sebestől délkelet felé már messziről föltűnik a Sebes patak balpartján egy magaslaton Sebesvár festői romja, melylyel átellenben egy régi római castrumnak nyomai láthatók. E történelmi emlékek között rohan alá a Sebes pataka, mely aztán a Körössel egyesűlve, mint Sebes-Körös folyik tovább nyugat felé. Ezentúl a völgy kitágúl s Bánffy-Hunyadot elérve, Kalotaszeg szelidebb vidékére érünk. Innen kezdve ismét magasabb hegyek következnek, hol az út megint emelkedik s följutva a Körös és Szamos közti vízválasztóra, Sztána állomáshoz érünk, a hol olykor nagyobb földcsuszamlások zavarják a közlekedést. E vízválasztónak csaknem a tetején, szép árnyas erdőség közepett nem régiben csínos nyaraló-telep keletkezett, honnan gyönyörű kilátás nyílik éjszak felé a mélységben kanyargó Almás völgyére s a nagy-almási úgy nevezett „Dezső-vár” festői romjaira. Sztánától nyugatra egy völgyöbölben fekszik Zsobok falu, a melyet „zsoboki márvány”-nak nevezett gipszes kőzete tesz nevezetessé; dísztárgyaknak dolgozzák föl ezt a szép kőzetet, melyet igen jól lehet esztergályozni és politurozni. A sztánai vízválasztón túl, a Nádas patak völgyében Egeres környékén gipsz- és barnaszén-telepet találunk, nagyobb szabású gipsz-gyárral és szénbányával. A faluban levő régi kastély egykor Bocskay István fejedelemé volt. Egerestől nyugatra s nem messze van Jegenye falu mellett a jegenyei fürdő hideg forrás- és vasláp-fürdőkkel; melyekhez a szükséges vaslápot a közeli Vásártelkéről hordják. A Nádas völgyében még egy pár kisebb-nagyobb községet elhagyva, csakhamar a Kis-Szamos völgyében fekvő Kolozsvárra jutunk.

Kolozsvár a Kis-Szamos két partján terűl el. Déli része a Felek hegy lankájára is fölhúzódik, míg a szemben fekvő éjszaki oldalon a Hója, Rákóczy-hegy és a Kőmál nevű szőlőhegyek választják el a Nádas völgyétől, mely e dombsor legkeletibb pontjának, a Fellegvár dombjának lábánál egyesűl a tágasabb Szamos-völgygyel. Éjszakra, túl a Nádas patakán a Brétfő, Csillag és Szent-György hegyek szőlős, gyümölcsös kertjeinek zöldelő lombjai zárják el a kilátást, míg kelet felé, a Szamos-völgyétől jobbra a Mezőség dombos vidéke terjed.

Kolozsvár főtere a Bánffy-házzal és a Szent Mihály-templommal. Háry Gyulától

A mai Kolozsvár helyén a Kr. u. II. században Napoca municipium állott, mely, mint a római leletekből következtetni lehet, nemcsak Kolozsvár mai belvárosának egész terűletére kiterjeszkedett, hanem a Szamoson túl is egészen a Kőmál nevű szőlőhegyig elhúzódott. Mikor a rómaiak a mind nagyobb erővel ismétlődő barbár betörések elől a III. század vége felé Dáciából elvonúltak: Napoca is elpusztúlt.

A magyarok bejövetele után a római telep helyén, mindjárt a királyság első századában ismét vár keletkezett Kolozsvár, s ez adott nevet a megyének is, melyet legrégibb vármegyéink közé kell számítanunk, bár ispánjával oklevélben csak III. Béla korában, 1175 körűl találkozunk. 1263–1272 közt V. István e vár mellé „vendégeket” vagyis jövevényeket telepített és megajándékozta őket némi kiváltságokkal, hogy csak bizonyos meghatározott módon adózzanak és katonáskodjanak, önálló törvénykezéssel bírjanak és papjukat szabadon választhassák. E jogokat, melyek az utolsó Árpádok uralkodásának zavargós idejében sokszor megcsorbúltak, 1316-ban megerősíté V. István szépunokája, Róbert Károly. Zsigmond királynak is sokat köszönhet Kolozsvár. Ő részesíté polgárait a budaiak kiváltságaiban, ő mentette föl kereskedőit minden vám és adó alól még az ország határain túl is, ő tette szabad királyi „kulcsos” várossá és alatta kezdették meg a régi Ó-vár befoglalásával egy sokkalta nagyobb vár épitését. Egy század telt bele, míg ennek falai kiépűltek. Hosszaságuk két kilométer volt, majdnem négyszöget alkottak, s a XV. században három kapu vezetett át rajtuk: a középkapu (ez volt a főkapu), a monostori kapu és a hídkapu; továbbá négy ajtó; a kapuk és ajtók fölött pedig huszonegy torony és bástya volt. Mindezekből, ma már nagyobb részt átalakítva, csak hat bástya áll fönn s ezek között legépebb az ötszögű Bethlen-bástya, melynek fala alúl 3 méter vastag, s fülkéi 16 ágyú elhelyezésére voltak alkalmasak.

A Hunyadiak is nagy pártfogói voltak a városnak. Hunyadi János élte utolsó évében (1455) az ó-vári Domonkos-, most Ferencz-rendi templom föntartására alapítványt tett. A templom idő folytán átalakúlt, de fönmaradt a csúcsíves sekrestye és a kolostorban a folyosók egy része, továbbá a refectorium, melynek mennyezete egyetlen pilléren nyugszik. Kolozsvárt született Hunyadi János második fia, Mátyás király, 1440 február 23-án az Ó-várban Kolb István nevű polgár házában, hol anyja, Szilágyi Erzsébet akkoriban szállva volt. A ház ma is fönnáll; két oldali és hátsó része renaissance-korbeli építményekkel van kiegészítve. Ezt a házat Mátyás király, – ki szerette emlegetni, hogy kolozsvári születésű, – 1467-ben tartozékaival együtt minden közteher és adó alól fölmentette; utóbb pedig I. Rákóczy György a városnak ajándékozta, mely 1900-ban helyreállíttatta. A nagy király emlékéhez fűződik e korból a ferenczieknek farkas-útczai, torony nélküli, csúcsíves temploma is, melyhez helyet a király akaratára a város 1486-ban adott.

A Hunyadiak korában kezd a város kormányzásában a magyar lakosság is részt venni. Sok viszálkodás után a magyar és szász lakosok 1458-ban megegyeztek, és Budán Szilágyi Mihály kormányzó előtt nehány nappal utóbb, a mint Mátyást királylyá választották, megállapodtak, hogy ezentúl magyar és szász egyformán vegyen részt a város kormányzásában. Ettől kezdve évenként. fölváltva magyar és szász a bíró. A tanács hat magyar és hat szász esküdtből alakúl meg; a külső százas tanács is fele részben magyar, fele részben szász. Ezt az egyezséget aztán 1468-ban Mátyás király is megerősítette.

Mátyás király szobra. Háry Gyulától

A sok kiváltság, melyet a XIV. és XV. század folyamán királyainktól kapott, népes és jómódú várossá tette Kolozsvárt. Ekkor már 16 czéh volt itt; később jóval több lett. Úgy látszik, hogy a mészárosok czéhe volt a leghatalmasabb, mert az övék volt a templom főoltára, s ők őrizték a város főkapuját, a középkaput, a mint hogy középkori szokás szerint minden kapu, minden bástya egy-egy külön, vagy több egyesített kisebb czéh őrizetére volt bizva, s azok gondoskodtak saját költségükön – mint példáúl a Bethlen-bástyánál a szabók – a védelmi eszközökről.

Legelőkelőbb czéh kétségkivűl az ötvösöké lehetett. A történetkutatók 1453-tól a XVII. század végeig több mint 400 kolozsvári arany- és ezüstműves nevét állították össze, mely neveknek több mint fele magyar, a mi azt bizonyítja, hogy a régi Kolozsvár nagy fejlettségű kéz- és műiparában kiváló rész jutott a magyar elemnek. A kolozsvári ötvösök még külföldről is kaptak megrendeléseket s a fejedelmek idejében azokat a drága ajándékokat, melyekkel az erdélyi fejedelmek a szultánnak és más idegen uralkodóknak kedveskedtek, majdnem kivétel nélkül ők készítették.

Kolozsvárott a XIV. század második felében a festészet és a szobrászat is szépen virágzott. Ez időben élt itt Miklós mester, képíró, kinek fiai, Márton és György, elsőrangú bronzöntő szobrászok voltak. Az ő kezök alól kerűlt ki Szent Györgynek az a bronz lovas szobra, mely ma Prágában a hradsini várpalota egyik udvarának kútját díszíti. (Rajza e munkában „Csehország” II. részének 349. lapján van közölve). Ők készítették 1370-ben Szent István, Szent Imre és Szent László bronz szobrát is, melyek a nagyváradi székesegyház előtt állottak, majd 1390-ben ugyancsak, Nagy-Váradra Szent László lovas szobrát szintén aranyozott bronzból.

A XVI. századi szomorú idők sem akasztották meg Kolozsvár gyarapodását. E század utolsó tizedeiben Kolozsvár, szemtanúk elbeszélése szerint, nagy és gazdag kereskedő város volt, melyet három nagy külváros körített. Népén meglátszott a szorgalom és jómód. A belváros házai átlag kőből épűltek, útczái szépek voltak, „nem volt annál kellemesebb lakás Erdélyben”. „Falai – jegyzi meg folytatólagosan a történetíró Szamosközy – ellentállhatnak bármi ellenségnek, és polgárai, ha a szükség úgy kivánja, a védelemhez is értenek.”

A város polgárai mindinkább elmagyarosodtak. Elősegítette ezt a reformáczió itteni sajátságos fejlődése is. A magyar korona terűletén Luther első hívei az erdélyi szászok voltak. A míg János király élt, ki buzgó katholikus volt, s a míg Fráter György vezette a kormányt, az új hit a szász földön túl nem terjedt; Fráter György bukása után azonban rohamosan haladt előre Kolozsvárt a vallásújítás; élén Dávid Ferencz, a már magyarrá lett szász plebános állott. Eleinte Luther tanát vallá és vele együtt a város is; majd Kálvinhoz hajlott; végre áttért, magával ragadva polgártársait (1566), az olasz Socini tanához, mely mint a régi arianus hit, a Szentháromságot tagadta, s azért az ez alapon támadt felekezet mai napig az egy istent hívő, unitárius nevet viseli. E tannak megnyerte János király fiát, az ifjú János Zsigmond választott királyt; s a maros-vásárhelyi országgyűlés 1571 január 14-én kimondván, „hogy az Isten igéje mindenütt szabadon prédikáltassék, a confessióért senki ne bántassék, se prédikátor, se hallgatók”, törvénynyel megengedte e vallás gyakorlatát is. Ezzel a vallással azonban Kolozsvár teljesen elszakadt az orthodox lutheránus szászságtól. Alig száz év alatt egészen magyar várossá lett; sőt bizonyos fokig ez időben a magyar szellemi élet vezetője. Ennek a fejlődésnek egyik fő embere, az unitáriussá lett szász Helth Gáspár – ki magát magyarúl Heltainak nevezé, – nyomdájával valódi irodalmi tűzhelyet alakított Kolozsvárt. Itt jelent meg a század typikus irodalmi alakjának, Tinódi Sebestyénnek verses Krónikája; s később sem hanyatlott a kolozsvári nyomdászat, sőt a XVII. század végén Tótfalusi Kis Miklóssal még inkább emelkedett.

Mátyás király szülőháza Kolozsvárt. Háry Gyulától

János Zsigmond halála után a katholikus irányzat megint erősbödni kezdett; János Zsigmond utódja ugyanis Báthory István lett, a ki Erdélyben és a Részekben testvérével, Kristóffal, úgyszólván egyedűl maradt meg a főurak közűl a római katholikus hiten. Báthory István a katholikus egyház erősítésére jezsuitákat telepített Kolozsvárra, nekik adta a farkas-útczai elpusztúlt Ferencz-rendi kolostort és az ahhoz tartozó templomot, mely ma a reformátusoké; s azt akarván, hogy vezetésük alatt egyetem legyen, e czélra a Kolozsvár szomszédságában levő ősrégi kolozsmonostori apátságot adományozta nekik; 1653-ig bírták ezt, míg az Approbatákkal Erdélyből ki nem tiltották őket. Lényeges változást Kolozsvár vallási életében a jezsuiták működése nem okozott. A város vezető elemeinek többsége unitárius maradt; s e vallás mellett a XVII. század első felében, különösen I. Rákóczy György kora óta a helvét hitvallás emelkedett föl s nyert teljes egyenjogúságot a községi életben az unitáriusokkal.

A zavarok, melyeknek színhelyévé a XVI–XVII. század fordúlóján Erdély lőn, Kolozsvárt sem kimélték meg, de nagyobb kárt nem tettek benne. Erdély történetének több nevezetes eseménye itt folyt le. Számos országgyűlést tartottak falai közt, hol a piaczi Szent Mihály, hol a farkas-útczai református templomban. Mikor Bocskay István fejedelemnek, Kolozsvár szülöttének holttestét Kassáról Gyula-Fehérvárra vitték: útközben Kolozsvárt a Szent Mihály templomban állították föl ravatalát, e templomban választották fejedelemmé Rákóczy Zsigmondot, s itt tette le fejedelmi esküjét Bethlen Gábor.

A fejedelmek rendes székhelye ugyan Gyula-Fehérvár volt, de azért sokszor és örömest tartózkodtak Kolozsvárt, s ezzel nagyon előmozdították a város társadalmi és vagyoni emelkedését. De már II. Rákóczy György fejedelem idejében megakadt Kolozsvár békés fejlődése. 1658 szeptember havában törölik, tatár, oláh hadak sarczolták meg. 1660 május havában, mikor Szejdi Ahmed basa budai vezér II. Rákóczy György ellen ment, a megréműlt város a linczi eredetű Linczigh János szűcsmestert, a város bíráját küldte ki eléje harmadmagával, hogy megbékítse. Szejdi azt követelte, hogy a kolozsváriak ereszszék be a török sereget a városba, s Linczighet többször a Híd-kapuhoz küldte, hogy szólítsa föl a polgárokat, nyissák meg a kaput; de a derék Linczighnek volt annyi lelki ereje, hogy mindannyiszor, bár halállal fenyegették, ellenkezőre intetté az őrséget, s mikor negyedszer oda vitték, fölkiáltott: „Nekem meg kell halnom, de a várost meg ne adjátok! Gondoskodjatok ajándékról a vezérnek és engeszteljétek meg!” A török vezér engedékeny lett, s a kolozsvári követeket bántatlanúl bocsátotta haza. Ő maga Rákóczy ellen ment, kit Kolozsvár közelében Szász-Fenesnél meg is vert. Azután 75.000 tallér hadisarczot vetett ki a városra.

Erdély megsegítésére I. Lipót király Montecuccoli alatt sereget küldött. Ez a sereg 1661-ben Kolozsvárra szállt; azután német őrség maradt a városban, mely a rá következő évben visszaverte Kucsuk basa támadását; de, mivel zsoldját nem kapta meg, föllázadt és átadta Kolozsvárt 1664 január 25-én Apaffy Mihálynak, kit a török négy évvel azelőtt tett meg Erdély fejedelmévé.

E háborúskodás alatt, mint szintén a XVII. század folyamán s a következő század elején bekövetkezett viszontagságok közt a város kimondhatatlanúl sok kárt szenvedett, s a hajdan „kincses Kolozsvárból – mint Cserey Mihály mondja – koldus Kolozsvár lett.” Nagy csapás volt a városra; hogy 1660-ban a török Nagy-Váradot elfoglalván, Kolozsvár úgy szólván Erdély végvárává lett (1664), s így katonai kormányzat alá kerűlt, őrséget volt kénytelen befogadni, s bár lakói, mint végbeli őrök, nemeseknek tekintettek: rájuk szakadt a katonáskodás minden terhe. S ez így tartott 1709-ig; mikor I. József megint visszaállította a polgári kormányzatot; az őrség elhelyezésére pedig – hogy a beszállásolás a polgárokat ne terhelje – 1716-ban megépűlt a Szamoson túl, a Kőmál szőlőhegyen, az Ó-várral szemben a Fellegvár.

Az ó-vári templom és a kolostor régi refektoriuma Kolozsvárt. Dörre Tivadartól

Sokféle változást okozott Kolozsvárt, hogy Erdély 1690-ben ismét visszakerűlt a magyar korona alá s a nemzeti fejedelmek után a Habsburg-ház uralkodása következett. A katholikusok most teljes egyenjogúságot követeltek és nyertek. A jezsuiták visszatértek, s a katholikusok visszafoglalták a piaczi nagy templomot (1716), melyet a reformáczió kezdetekor tőlük elvettek. A városi kormányzatból a lutheránusok ez időben teljesen kiszorúltak; az unitáriusok csak a külső tanácsba és kisebb hivatalokra juthattak, s a katholikusok mellett csak a reformátusok tudták megtartani egyenlő jogukat.

Az egykori Híd-kapu Kolozsvárt. Dörre Tivadartól

A XVIII. század folyamán a város ipara és kereskedelme lehanyatlott. Az ország legfőbb kormányzó hatósága, mely rövid ideig (1717–1732) itt székelt; áttétetett Nagy-Szebenbe. A pénzforrások kiapadtak. A város jegyzőkönyvei csak szegénységről és nyomorúságról beszélnek majdnem egy teljes századon át. A század vége felé azonban már derengeni kezdenek Kolozsvár jobb napjai. A főkormányszék 1790-ben Szebenből visszaköltözik ide s a kormányzó gróf Bánffy György fényes udvartartása az erdélyi arisztokracziát legalább télire Kolozsvárra vonzza. A városban telelő mágnások, a kormány szék hivatalnokai és a katonaság meglehetős forgalmat idéznek elő. Némely iparág fölvirágzik és egyes polgárok újra meggazdagodnak. Újra föléled a nemzeti szellem. Írói hajlamú kormányszéki hivatalnokok a nyelv művelésére, az irodalom és a tudomány ápolására létesítendő akadémiáról ábrándoznak, sőt az 1791-ki kolozsvári országgyűlés egy „Magyar Nyelvművelő Társaság”-ról törvényczikket is terjesztett föl megerősítés végett a felséghez. Bánffy György kormányzó 1792-ben „Kézírások Társasága” czím alatt egy történettudományi társulat-félét alapít, de ez elégséges alap hiánya miatt két kötet történeti kútfő kiadása után megszűnt. Megalakúl a színészetünk fejlődésére nagy hatású erdélyi magyar színésztársaság, melynek szellemi vezére s egyszersmind bőkezű pártfogója idősb báró Wesselényi Miklós volt, és már ebben az első színésznemzedékben, mely 1792-ben megteremtette a kolozsvári színészetet, országos nevű művészek támadtak.

A farkas-útczai református templom és kollégium. Háry Gyulától

A múlt században alakúl át a kolozsvári társadalom és vesz új irányt a társadalmi élet is. A régebben kizárólag polgári társaság mellett a vezérszerepet a főnemesség veszi át. A XVIII. század elején Erdély minden előkelő családja már birtokos Kolozsvárt (a hol régebben, mint más városokban is nemes ember házat sem vehetett). A főúri családok palotákat építenek s lakásukat legalább télire Kolozsvárra teszik át. Ekkor válik igazi fővárossá Kolozsvár, a mivé a fejedelmi korban azért nem lehetett, mert a politikai központ (fejedelmi székhely) Gyula-Fehérvár volt s a főnemesség az udvar köré csoportosúlt.

A kormányszék átköltözése után Kolozsvár a színhelye az erdélyi országgyűléseknek is, melyeknek sorát az 1791-ki nyitotta meg. Az 1791-ki politikai és társadalmi föllendűlést azonban csakhamar bizonyos tespedés követte, mely károsan hatott a város fejlődésére is. 1811 után, mint Kemény Zsigmond írja egyik tanúlmányában, komor idők borúltak Erdélyre. „Lassanként elkopott az ősi intézmények gépe és megszűnt mozogni. A kerekek akadoztak. A törvényhozás terme bezáratott. A hivatalszobák lettek állammá.”

Az 1791-ben fölébredt irodalmi szellem azonban a tespedés ez éveiben sem szűnt meg hatni és serkenteni a haladásra. Döbrentey Gábor 1814-ben megindítja Kolozsvárott „Erdélyi Múzeum” czímmel Erdélyben az első magyar irodalmi és tudományos folyóíratot, hogy Kolozsvárt irodalmi és tudományos központtá tegye. E folyóírat nyomot hagyott az erdélyi magyarság szellemi fejlődésében, növelvén a nemzetiséghez váló ragaszkodást, a haladás vágyát és a művelődés szeretetét. Ez a folyton erősödő szellem karolta föl a magyar színészetet is és építette meg (1804–1821) a magyar színészet első állandó csarnokát, a kolozsvári nemzeti színházat. Szóval az a nemzeti ébredés, melynek eredménye az 1825-ki pozsonyi országgyűlés volt, jelentkezett Erdélyben is. A megyei gyűlések termeit egyre szorgalmasabban kezdették látogatni. Báró Kemény Dénes és idősb Szász Károly működésének hatása alatt a nemzeti szellem fölébresztésében Alsó-Fehérmegye volt ugyan a vezető, de azért Kolozsmegye sem maradt hátra. Gyűléstermében id. gróf Bethlen János és báró Wesselényi Miklós szervezték az alkotmányos és nemzeti ellenállást. A megindúlt reform-mozgalmak irodalmi székhelye Kolozsvár lesz. Itt jelenik meg az erdélyi szabadelvű ellenzék hírlapja, az „Erdélyi Híradó” Méhes Sámuel tanár szerkesztésében (1832-től 1848 május 30-ig). E hírlap megindúlása után kilencz évvel (1841) a szabadelvű reform-törekvések ellensulyozására s a konzervativ politika védelmére Szilágyi Ferencz szerkesztésében megindúl a konzervativ párt lapja, a „Múlt és Jelen” is. E két hírlap hasábjain zajlik le a korszak politikai küzdelmeinek irodalmi része.

A Bethlen-bástya Kolozsvárt. Háry Gyulától

1830 után nemcsak a politikai, hanem az ismeretterjesztő és szépirodalom terén is élénk tevékenység kezdődik Kolozsvárt. 1834-ben indította meg Brassai Sámuel a „Vasárnapi Újság” czímű néplapot, melyben a nép művelődését előmozdító kérdéseket fejtegetett világos és könnyen érthető előadásban. E nem csekély hatású irodalmi vállalatot csakhamar több más is követte. A megélénkűlt politikai és irodalmi élettel együtt fejlődik Kolozsvár társadalmi és közgazdasági élete is. Kaszinó, vivoda, zeneegylet alakúlnak. Megindúl a gyorskocsi-közlekedés Pest és Kolozsvár között, s rövid idő múlva kiterjed Nagy-Szeben és Brassó felé is. Ez intézmény nemcsak Kolozsvárt viszi közelebb a műveltebb nyugathoz, hanem egyúttal Erdély többi városait is Kolozsvárhoz, melynek fővárosi szerepe ezentúl egyre jobban kialakúl. A bástyák és körfalak lebontását megkezdik; az országos Karolina-kórház fölépűl; megalakítják az első takarékpénztárt, továbbá a negyvenes években divatossá lett „védegylet”-ben az első magyar iparpártoló egyesűletet s egyidejűleg a czukorgyárban az első nagyobb szabású erdélyi gyáripari telepet.

Általában 1790 óta Erdélyben minden hazafias törekvés Kolozsvárról indúlt ki. Ebben nagy része van iskoláinak is. A XVIII. században három főiskola fejlődőtt virágzóvá: a katholikus liceum jogi és sebészmesteri karral, a református kollégium jogi és theologiai, s az unitárius kollégiumok theologiai tanfolyammal. A három közt legrégibb a XVI. század közepén alapított református kollégium. Ezen iskolák Kolozsvárra gyűjtötték Erdély ifjúságának nagy részét, mely itt szívta magába az új eszméket s aztán széthordta az országban.

A negyvenes évek erdélyi országgyűléseit három kérdés foglalkoztatta: a magyar nyelvnek hivatalos nyelvvé tétele, a jobbágyság fölszabadítása és Erdélynek Magyarországgal való egyesítése. A Kolozsvárt tanúló érettebb ifjúság lelkét ez a három kérdés elemi erővel ragadta meg s az országgyűlések alkalmával a szabadelvű ellenzéket támogatva, azt a szerepet kezdette vinni, melyet a pozsonyi országgyűléseken az úgy nevezett országgyűlési ifjúság.

1848-ban ez az ifjúság ismételte meg öt nappal később a pesti márczius 15-ki eseményeket a városi közgyűlés alkalmával, követelve a jogegyenlőséget, a sajtó szabadságát és Erdélynek Magyarországgal való egyesítését, az uniót. Május 28-ra összehívják az erdélyi országgyűlést, melyet a Bel-Monostor-, most Unió-útczában levő városi redout nagy termében, mint királyi biztos, báró Puchner erdélyi főhadparancsnok nyitott meg május 29-én. A tanácskozás legelső tárgya az unió volt. A szászok és oláhok részéről fölhozott ellenvetések czáfolására és az unió kimondása érdekében előbb a volt ellenzék vezére, az ekkor már vak Wesselényi Miklós, utána Zeyk József, id. Szász Károly és Kemény Dénes, az előbbi országgyűlések ellenzéki vezérszónokai emelték föl szavukat. „Éljen és örökre létezzék az unió!” kiáltá az örömriadás zajától kisérve Wesselényi. S rövid szünet után Roth Illés brassói és Schmidt Konrád szebeni követek a szász nemzet nevében szintén készeknek nyilatkoztak az uniót elfogadni. Az unió mellett nyilatkozott az oláhok részéről az agg Lemény püspök is. Az országgyűlés május 30-án egyhangúlag kimondotta az uniót. Kolozsvár polgársága örömmámorban úszott, mikor az unió kimondásának híre kihatott az útczára is. Egy jobb jövő hajnalát vélte mindenki derengeni. Az öröm és lelkesedés napjai azonban meg voltak számlálva. Csakhamar bekövetkeztek a háborús viszontagságok és azokkal együtt a megpróbáltatások napjai.

A Ferencz József egyetem központi épűlete és az egyetem orvoskari épűleteinek csoportja. Dörre Tivadartól

Az 1848/49-ki harczok lezajlása után az új politikai rendszer sulyos csapásokat mért Kolozsvárra. Fővárosi jellegét elveszítette. Minden nagyobb és országos jellegű hivatal székhelye Nagy-Szeben lett. Az erdélyi magyar társadalom tűzhelye azonban Kolozsvár maradt továbbra is. Minden társadalmi tevékenység, melylyel a magyarság a politikai térről váló leszoríttatásáért igyekezett magát kárpótolni, innen indúlt ki. Nagy érdeme volt ebben gróf Mikó Imrének, ki első sorban is arra törekedett, hogy Kolozsvár, régi hagyományaihoz híven, az erdélyi részekben törzsfészkévé lehessen a magyar szellemi életnek. Először is egy erdélyi történeti adattárt indított meg (1854), maga köré gyűjtvén az erdélyi történetek iránt érdeklődő férfiak egész sorát. Palotája otthonúl szolgált minden tudományos, irodalmi és közművelődési törekvésnek. Ott tárgyalták és vitatták meg a tennivalók sorrendjét. A hírlapirodalom is föllendűlt. A színház újra megnyílt s a magyar színészet megifjodva támadt föl. Az elmúlt évtizedek alatt itt működött elsőrendű magyar színészeink Jancsó Pál, Kocsi Patkó János, Kocsiné, Dériné, Coelestin, stb. emléke buzdítóan hatott az újabb színész-nemzedékre, a melyből később nem egy szerzett országos hírnevet. A kolozsvári színház valóságos magasabb gyakorló iskolája lett a jelesebb magyar színművészeknek és e jellegét úgy szólván mind a mai napig megőrizte. Új életre kelt az „Erdélyi Gazdasági Egyesűlet” is. A társadalmi tevékenységnek azonban legnagyobb és legfontosabb eredménye az „Erdélyi Múzeum” megalapítása volt.

Az „Erdélyi Múzeum” alapításának gyökérszálai is visszanyúlnak az 1848 előtti időkbe. Még az 1841/43-ik évi kolozsvári országgyűlés hozott törvényt egy erdélyi múzeum alapításáról, s az akkor szereplő erdélyi hazafiak önkéntes adományokat is ajánlották föl e múzeum alapjára. Gróf Mikó Imre most társadalmi úton igyekezett fölállítani a múzeumot, mivel a politikai viszonyok lehetetlenné tették annak országos költségen való fölállítását. A múzeum helyiségéűl fölajánlotta szénútczai (most Mikó-útcza) nagy díszkertjét és abban épűlt nyaralóját; azonkivűl mindent elkövetett egy múzeumi egyesűlet és alap megteremtésére. A Múzeum-egylet 1859 november 23-án megtartotta első alakúló közgyűlését, a mely az erdélyi részek valóságos nemzeti ünnepe volt.

1861-ben, az absolut kormányrendszer bukása után, az erdélyi kormányszéket gróf Kemény Ferencz elnöksége alatt újra visszaállították s ezzel megint Kolozsvár lett Erdély fővárosa. Négy évvel később, 1865-ben, még egyszer összegyűlt falai között az erdélyi országgyűlés, hogy az 1848 május 30-án kimondott uniót megerősítse és az egyesűlés megvalósításának módozatairól tanácskozzék. Ez az utolsó erdélyi országgyűlés csakhamar elvégezte föladatát, s Erdély képviselői ezután a közös pesti országgyűlésen foglalták el helyeiket.

A felelős magyar miniszterium kineveztetése után, 1867-ben, az ideiglenes erdélyi kormányszék föloszlott és királyi biztosúl gróf Péchy Manó küldetett Kolozsvárra, hogy Erdélynek Magyarországgal való teljes egyesűlését végrehajtsa. E királyi biztosság 1872-ben befejezvén föladatát, megszűnt és vele együtt eltűnt Erdély hajdani különállásának utolsó jele is.

Kolozsvár csakhamar teljes mértékben magára vonja az alkotmányos magyar kormány figyelmét. Kiépűl a nagyvárad–kolozsvár–brassai vasútvonal s ily módon az erdélyi részekkel együtt Kolozsvárt is belevonják az ország nagy forgalmi hálózatába. Székhelye lesz a honvédkerűleti főparancsnokságnak, s az erdélyi részekre eső több főhivatalt (pénzügyigazgatóság, középponti kataszteri hivatal, vasúti űzletvezetőség, posta- és távirda-igazgatóság, stb.) Kolozsvárra telepítnek; legújabban a királyi táblák szétosztásakor királyi táblát is kapott a város. A népoktatás érdekében az állam tanító- és tanítónő-képzőintézetet állít föl; Kolozs-Monostoron pedig gazdasági tanintézetet alapít, melyben ma 16 tanár vezetése alatt évenként 60–70 növendéket képeznek ki 700 holdat meghaladó mintaszerű gazdaságban.

Gróf Mikó Imre emlékszobra a Múzeum-kertben Kolozsvárt. Dörre Tivadartól

Legnevezetesebb alkotás volt azonban az 1872-ben Pauler Tivadar közoktatásügyi miniszter idejében alapított „Ferencz József tudományegyetem”. Ennek közvetlen elődje volt az 1787 óta királyi liceum nevet viselő főiskola, mely jogi és sebész-mesteri tanfolyammal is el volt látva. Ily történelmi fejlődés betetőzéseűl rendelte el az 1872: XIX. és XX. törvényczikk, hogy Kolozsvárott egyetem állítandó. A kormány képviseletében gróf Mikó Imre nyitotta meg 1872 november 11-én az új egyetemet, mely a következő négy karból áll jogi; orvosi; bölcsészet-, nyelv- és történettudományi; természettudományi kar.

Az egyetem sikeres működését mindjárt kezdetben megkönnyítette az, hogy egyrészről az oktatáshoz aránylag gazdag eszközök tárházát találta az Erdélyi Múzeum különféle gyűjteményeiben, másrészről a helybeli országos Karolina-kórházat eléggé alkalmas segédeszközűl használhatta az orvosi kar czéljaira. Az állam mindjárt 1872-ben szerződést is kötött a Múzeum-Egyesűlettel, hogy könyvtárát, összes gyűjteményeit és kertjét 5000 forint évi bérfizetés mellett engedje át az egyetemnek 90 évi használatra. Az egyetem és múzeum egyesített könyvtárában most mintegy 140.000 kötet s különböző intézetekben s a régiségtárban sok becses anyag van az oktatás czéljaira összegyűjtve. Látni való, hogy e főiskola azonnal elég anyagi és szellemi erővel kezdhette meg munkálkodását; noha az állam akkori pénzügyi zavarai miatt egy egész évtizeden át érezhető volt a kezdet nehézségeivel való küzdés. Majd azonban örvendetesen megindúlhatott a szükségletek kielégítése. A fűvészkertté átalakított Múzeum-kertben a legújabb követelményeknek megfelelő vegytani intézet épűlt. A Múzeum-kerttel szomszédos terűleten a különféle egyetemi intézetek számára emelt épűletek hovatovább egész kis városrészszé szaporodnak. Hatalmas támasztó kőfal által elválasztott két terraszon pavillon-rendszerben épűltek föl az orvosi klinikák, és az új Országos Karolina-kórház, mely az előtt az Ó-várban volt. Ezen orvosi telep egyes épűletei a tudomány minden követelményének tökéletesen megfelelőleg vannak berendezve. Előadási termeik mintaszerűek. Az egyetem új központi épűlete hosszúkás négyszögalakú, renaissance-stylű, egyik felől két, másik felől három emeletes épűlet, mely egyetem-útczai részével a piaristák kéttornyú templomához csatlakozik. Eddig mintegy tíz millió koronát fordított az állam Kolozsvárt az egyetemi építkezésekre.

Az egyetem e külső fejlődésével lépést tartott a belső fejlődés is. Tanulóinak száma az első években alig haladta meg a 300-at. Ma már több mint 1300 tanuló hallgatja 60 tanár előadását. Az egyetemmel kapcsolatosan, vagy vele párhuzamosan több tudományos intézet munkálkodik az ifjúság felsőbb oktatásán. Így első sorban az 1873-ban fölállított tanárképző-intézet, melyben az egyetem tanárainak vezetése mellett számos ifjú készűl a középiskolai tanári pályára. Méltóan sorakozik az egyetemi intézetekhez a kegyes-rendi tanító szerzetes-rendnek tanárképző-internátusa, a Kalazantinum, és a reformátusok theologiai intézete, mely néhai Szász Domokos püspök buzgóságának köszönheti nemcsak fölállítását, hanem czélszerűen berendezett szép épűletét is. Az egyetem, a Múzeum-Egyesűlet a Kolozsvárt élő tanárokkal, tudományos férfiakkal és írókkal lehetővé tették, hogy e város a magyar szellemi életnek egyik előkelő és virágzó színterévé legyen s műveltség tekintetében mindjárt az ország fővárosa utáni helyre emelkedjék. Hozzájárúl ehhez már sok évtized óta az időszaki sajtó is, mely az erdélyi részekre nézve irányadó szerepet visz. Ez idő szerint is 17 hírlap (köztük négy napilap) és folyóírat jelenik meg Kolozsvárt.

A redout-épűlet az Unió-útczában Kolozsvárt. Dörre Tivadartól

A hazafias lelkesedés és buzgalom Kolozsvárott újabban is több közművelődési, társadalmi és jótékonysági egyesűletet alkotott. Ezek közűl csak az erdélyrészi magyar társadalomnak mintegy erőpróbájáúl tekinthető „Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesűlet”-et említjük föl. Ez egyesűlet 1885-ben alakúlt meg pár száz taggal s alig számbavehető tőkével; de ma már több mint tizenegyezer tagja és harmadfél millió korona vagyona van. Fölhasználható évi jövedelme mintegy 150 ezer korona, melylyel több kisdedóvót, elemi iskolát, népkönyvtárt tart fönn és még többet segélyez. A kolozsvári, illetőleg az erdélyrészi magyar társadalomnak másik jelentékeny alkotása az „Erdélyi Kárpát-Egyesűlet”, melynek mintegy 4000 tagja van s a mely arra törekszik, hogy ez országrész népét és természeti szépségeit tüzetesen és minél tágabb körben megismertesse. Az eddig hozzáférhetetlen természeti szépségekhez és ritkaságokhoz útakat, útjelzéseket készíttetett és több turista menedékházat építtetett. A Mátyás király szülőházában elhelyezendő erdélyi nép- és tájrajzi múzeumot, melynek berendezéséhez már szorgalmasan gyűjtik az anyagot, szintén ez az egyesűlet szervezi.

Kolozsvárt, mely immár 50.000 lakosú város, a társadalmi élet is igen élénk és mozgalmas. A régi erdélyi főnemesség társadalmi élete itt központosúl. Összekötő kapocsúl szolgál köztük a „Kolozsvári Kaszinó” s az újabb időben keletkezett Erdélyi Falka-vadász Társaság, a mely az ősz folyamán érdekes lóversenyeket szokott rendezni a közeli Alsó-Zsukon. A középosztály, a szellemi arisztokráczia, a régi nemesi családok tagjai, a hivatalnokok nagy száma, a tanúló ifjúság azonban még jelentékenyebb tényező napjainkban Kolozsvár város életében. A polgárság élete is élénk. Budapest után nincs az országban olyan város, a mely annyi egyesűletet, társúlatot tartana fönn, oly mozgalmas szellemi, társadalmi életet élne, mint Kolozsvár. Ősztől nyárig egymást érik a fölolvasások, a hangversenyek, jótékonyczélú bazárok, bálok, tánczestélyek, nyáron a kirándúlások; a színháznak is megvan a maga állandó lelkes közönsége. Az olvasó-egyletek és kaszinók is virágzanak. A középosztályé a „Kolozsvári Kör”-ből alakúlt „Nemzeti Kaszinó”; külön olvasó egylete van a kereskedőknek és az iparosoknak is.

Kolozsvár az utóbbi években külsőleg is nagy átalakúláson ment át. Vízvezetéket létesítettek, a város főterét és útczáit szabályozták, az Emke- és Karolina-tereket parkozták, stb. A kereskedelem inkább csak helyi természetű; a forgalom mindazáltal tekintélyes, mivel Kolozsvár, több megyére kiterjedő nagy vidéknek a piacza. Számos kisebb-nagyobb pénzintézet mellett képviselősége van itt az osztrák-magyar banknak, a nagyobb biztosító intézeteknek és fiókjai a fővárosi legnagyobb bankoknak. A kézműiparnak csak azon ágai virágzanak, a melyekben a szükségletet a nagyipar czikkeivel nem lehet kielégíteni. Iparosai között legnagyobb számmal vannak a csizmadiák, a szabók és a fazekasok, kik még mindig föntartják régi czéhszokásaikat; gyűléseiket ma is ősi módon, a czéh-tábla körűlhordozásával hívják össze, s a csizmadiáknak maig is megvan régi czéhházuk és nagy árucsarnokuk. A gyáripar még csekély terjedelmű. Legtekintélyesebb ipartelepek eddig az államvasúti javító-műhelyek és a dohánygyár. Ezek mellett nehány régibb szeszgyáron kivűl több téglagyár, pár műmalom, gazdasági gépgyár és a csak mostanában keletkezett gyufagyár érdemelnek említést.

Az egészben véve szabályosan épűlt s folyton szépűlő város hosszan nyílik el a Szamos mentén s legnagyobb részt annak jobb partján. Nyugati vége elkeskenyűlő, keleti vége pedig fokozatosan szélesbedik s átterjed a folyó balpartjára is, míg éjszaki és déli szélei jó magasra fölfutnak az egészet közrefogó lankás hegyoldalakra.

A Felek hegy oldalán fekszik a nyaralókkal beépített Házsongárd nevű városrész és a város nagy köztemetője, melynél szebb fekvésű aligha van az országban. Nyugaton a Szamos partján Kolozs-Monostor városrész fekszik. Ez régebben külön község volt, de pár évvel ezelőtt a városhoz csatolták. Monostor nyugati végén emelkedik a Kalvária, s mellette volt a hajdani kolozsmonostori benczés apátság temploma. Ez apátságot I. Béla alapította 1059–1063 között. Századokon át hiteles hely volt. 1581-ben Báthory István a jezsuitáknak, 1799-ben I. Ferencz az erdélyi katholikus tanulmányi alapnak adományozta. Templomának roskadazó hajóját 1818-ban szétszedték és belőle a katholikus liceum épűletét emelték; az elég épen fönmaradt szentély most kápolna, s 1898-ban restauráltatott.

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesűlet épűlete. – A kolozsvári Nemzeti színház. Háry Gyulától

A Monostor-útcza, a Szamos folyó és annak egy oldalága között fekszik a város 26 hold terűletű szép parkja; a „Sétatér”, a nyári színházzal és a Diana-fürdővel; a Sétatér közelében a volt Bánffy-kertben épűlt föl a legutóbbi években az állami felsőbb leányiskola szép új épűlete. A Szamoson túl, a Sétatér fölötti magaslaton emelkedik a Fellegvár. E magaslatnak délre néző, meglehetősen meredek oldalára kapaszkodik apró házikóival a Sáncz-alja nevű városrész, szőlővel beültetett keleti oldalára pedig újabb időben szép villákat építettek. E villacsoport és a Szamos között a Hidelve, a Szamoson túl a Szamos-árokig a Kétvízköz nevű városrész terjed. A Szamos-árkon túl, annak jobb partján van a Kül-Magyar, Kül-Közép és Kül-Farkas útczákból álló külváros, melyek közűl a két utóbbi legújabban Honvéd-útcza és Zápolya-útcza nevet nyert. E külső városrészeket együtt hagyományos elnevezéssel Hóstátnak hívják. Az ú. n. hóstátiak, ámbár régi lakosai a városnak, de azért elütnek a voltaképi polgárságtól úgy szokásaikra, mint viseletökre nézve. Önérzetes, bátor és lobbanékony természetű nép. Sajátos régi viseletét a kék mándlit, télen a kék posztó nadrágot és a gazdag virágdíszszel hímzett bundát, nyáron a bő gyolcs gatyát s a rövid derekú gyolcs inget, a pörge fekete kalapot s a magas sarkú patkós csizmát mind máig megtartotta. A hóstáti asszonyok szintén falusias viseletűek. Ők látják el régi idők óta a kolozsvári piaczot tejjel és zöldséggel. Érdekes társadalmi és jótékonyczélú egyesűlete a hóstáti népnek a 600 éves múltú „kalandos társaság”, mely nevét valószinűleg a latin calendae szótól vette, mivel tagjai rendesen a hónap elsején szoktak összegyülekezni; újabban ez már csupán temetkezési társúlat.

A külvárosok között a Szamos-árok jobb partján fekszik 95 hold terűleten a belváros, az igazi Kolozsvár, közepén a négyszögletű tágas főtérrel, melyen a Szent Mihály plebánia-templom emelkedik. Innét négy irányban sugárzanak ki a város főbb útczái. Ezen a főtéren, melyet újabban Mátyás király-térnek neveztek el, állítják föl legközelebb Mátyás király lovas szobrát, Fadrusz János szép művét. A templom nyugati főkapujával szemben, a nyugati soron áll a plebánia háza, mely részben még a XV. századból származó épűlet. Ide szállt II. József, mikor Kolozsváron járt. Ezen a soron van a báró Jósika-féle ház is, mely jelenleg a királyi tábla helyiségéűl szolgál. A déli soron van a városháza, melyet a XIX. század derekán építettek. A keleti oldalon áll a Bánffy-palota, mely barokk ízlésű szép épűlet. E palota alapját 1674-ben Bánffy Dénes vetette meg, aztán egy másik Bánffy Dénes, Mária Terézia tanácsosa építtette föl, végleg azonban gróf Bánffy György kormányzó fejeztette be. Ennek a háznak többször volt királyi vendége. Itt volt szállva 1817-ben I. Ferencz király feleségével, Karolina Augusztával. Az ő látogatásuk emlékének megörökítésére épűlt az Ó-várban a Karolina-kórház és a főtéren egy emlékoszlop, a melyet utóbb, a főtér szabályozásakor, az Ó-várba szállítottak át. A Bánffy-palotában volt szállva Ferencz József Ő Felsége is, valahányszor Kolozsvárt meglátogatta. E palota során van a Szathmáry-féle ház, eredetileg a híres perzsiai utazó, Kakas István háza, melyet a közhiedelem azon háznak tart, a melynek ablakaiból nézte Báthory Zsigmond fejedelem 1594-ben az ellene összeesküdt Kendi Sándor és négy társa kivégeztetését. Ugyanitt van, a főtérre torkolló Szentegyház-útcza két sarkán a katholikus egyházközségnek a legutóbbi években épűlt két hatalmas bérháza.

A Wesselényi-útcza Kolozsvárt. Dörre Tivadartól

A városháztól délre nyílik a Farkas-útcza, mely legnagyobb részt középűletekből áll. Ennek derekán van a nemzeti színház épűlete. Az útcza keleti végén a Bethlen-bástya mellett emelkedik a reformátusok régi temploma, melyről, mint a Szent Mihály templomról is, már említés volt e kötetnek „Építészeti emlékek” czímű közleményében. E templommal szomszédos. a reformátusok régi kollegiuma, mely mai alakjában 1831-ben épűlt. E felsőbb iskola fönnállását és virágzását Bethlen Gábor és I. Rákóczy György fejedelmek gazdag adományai biztosították. Az útcza nyugati végén van a római katholikusoknak szintén régi liceuma internatusokkal összekötve; ezzel szemközt az egyetem nagy központi épűlete emelkedik. Ezek mellett van az Egyetem-útczára néző homlokzattal a piaristák két tornyú temploma. Az újabb épűletek egyik legszebbike a főtér és az Egyetem-útcza sarkát elfoglaló nagy szálló. Ettől nyugatra húzódik a Jókai-útcza, az ennek folytatását képező Mikó-útcza mentén pedig az új egyetemi orvoskari épűletek egész csoportja és a Karolina-kórház új pavillonjai emelkednek. Ez épűlet-csoportok mellett van a hegyoldalon a Múzeum-kert, most egyetemi fűvészkert is a Múzeum és a vegytani intézet épületeivel. A Múzeum-kertnek egy emelkedett pontján áll a Múzeum alapítójának, gróf Mikó Imrének 1889-ben fölállított mellszobra.

A Múzeum-útczán át a Monostor-útczába jutunk, a hol az új megyeház tornyos épűlete vonja magára figyelmünket. Innen a főtérre, a város egyik legelőkelőbb útczája, az Unió-útcza vezet; ebben van a redout-épűlet, az unió kimondását megörökítő emléktáblával. Az Unió-útcza és a főtér összeszögellésénél balra, egy kis útczán át az Ó-várba befordúlva, Mátyás király szülőháza ötlik szemünkbe. A Mátyás-útcza jobb sarkát elfoglaló emeletes épűlet Bocskay István fejedelem szülőháza, kapubejárata falában régi fölíratos emléktáblákkal. Az Ó-vár-téren áll a Ferencz-rendiek régi kolostora, melynek ma is meglevő termét a fejedelmek korában országgyűlési tanácskozó helyűl használták. Az Ó-vár újabb épűletei között említendő a kereskedelmi akadémia épűlete, melyet 1887-ben a Mária Terézia-féle erdélyi kereskedelmi alap segítségével építettek.

A Ferencz-rendűek temploma mellett, a régi pénzverde lerombolásával keletkezett Kornis-útczán át Kolozsvár legélénkebb forgalmú útczájába, a Wesselényi Miklós-útczába jutunk. Itt a Szamos-árkon átvezető híd sarkán a posta- és távirda-igazgatóság palotája emelkedik. Innen jobbra, a Széchenyi téren van a városi torna-csarnok, melynek egyik részében az 1848/49-ki történeti ereklye-múzeum gyűjteménye van elhelyezve. A közeli Malom-útczában szép új épűletben a községi polgári fiúiskola, a fa- és fémipari szakiskola és a technologiai múzeum van. A vasúti pályaudvarhoz vezető Ferencz József-út vashídja körűl szép magánpaloták sorakoznak. A Wesselényi- és a Magyar (most Kossuth-) útcza sarkán van az ágostai evangelikusok temploma s odább keletre az unitáriusok temploma és kétemeletes új gymnasiuma.

A Kossuth-útczának a közbe eső Emke-téren túl folytatása a széles Magyar-útcza a reformátusoknak a debreczeni nagy templom mintájára épűlt két tornyú templomával. Az útcza jobb során az új kaszárnyák csoportja tűnik föl. Az Emke-tér egyik sarkán áll a református theologiai intézet nagy épűlete, a másik sarkon az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesűlet díszes háza; ugyanezen a soron emelkednek az erdészeti hivatal és a pénzügyigazgatóság palotái. A Honvéd-útcza elején egy hatalmas kaszárnya-telep és két emberbaráti intézet: a Mária Valéria leány-árvaház és a siketnémák intézete érdemel említést, a baloldalon pedig az új honvéd-laktanya. A Hunyadi-tér keleti oldalán áll a régi nagy kaszárnya és mellette az új katonai csapatkórház: A széles Bel-Közép- (most Deák Ferencz-) útczáról; melyben a főúri kaszinó renaissance stilban átalakított homlokzata és a minoriták régi temploma tűnnek föl, ismét a főtérre jutunk vissza.

A Kis-Szamos völgye és a gyalui havasok a kolozsvári Fellegvárból nézve. Dörre Tivadartól

Bármily pontosan járjuk is be Kolozsvár útczáit, mégis csak hiányos képet alkothatunk a város egészéről, ha föl nem megyünk a Fellegvárba, hol a hegy legfelső fokán álló messzelátóból gyönyörű kilátás nyílik. Nyugatra a távolban kéklő gyalui havasok hatalmas lánczolata, idébb Szász-Fenes csillogó tornya, még közelebb a monostori Kalvária magános temploma és a gazdasági intézet épűlete tűnik szemünkbe. Ezzel majdnem egy irányban a Múzeum-kert és az új egyetemi épűletek palotáinak csoportja; szemben a villákkal behintett Házsongárd és a nagy temető, zöld lombok alól kicsillogó márvány és gránit síremlékeivel. Odább a Felek hegyre fölmenő országút kígyódzó vonala, balra a Szamos völgye tárúl föl előttünk Szamosfalva és Apahida községekkel s a völgy ölén ezüst szalagként tova futó Szamos vizével.

Kolozsmegye. Többek közreműködésével. (Kalotaszeg népe és A kalotaszegi varrottasok, Gyarmathy Zsigánétól)

A gyalui havasok vidéke.

Az erdélyi részeknek turista szempontból egyik legszebb és legérdekesebb vidéke a gyalui havasok, a melyek tulajdonképen a Bihar-hegységnek egyik keleti oldalszárnyát alkotják s Kolozsvártól délnyugati irányban a Hideg- és Meleg-Szamos partjain legyező alakban terjedve szét, nyugaton a Vlegyásza hegységhez, délen pedig az Aranyos fölötti Öreg-havashoz csatlakoznak. E havasoknak általában gyér népessége nehány szétszórt s egymástól többnyire jó távolra fekvő szegényes faluban él. Legkiválóbb helység e bérczek éjszakkeleti alján a Kolozsvártól délnyugatra, 17 kilométernyire fekvő Gyalu nagyközség mely a Kis-Szamos és a Kapus patakának összefolyásánál egy szélfuvásoktól teljesen védett kies völgykatlanban fekszik. E községnek nevezetessége. a várkastélya, melynek homlokzata és balszárnya még azon régi vár maradványa; a melyből I. Rákóczy György fejedelem építtette át mostani alakjára. Mária Terézia királyné 99 évre zálogos birtokúl gróf Bánffy György kormányzónak adományozta. A ma is lakott várkastélyt nagy, árnyas díszkert környezi.

Gyalutól délnyugatra egyesűl a havasokból csaknem egyközűleg lefutó Hideg- és Meleg-Szamos. E két patak egyesűlésén felűl Hideg-Szamos községet érjük a hasonló nevű patak jobb partján, honnan csekély távolságra esik a túlsó parton a hideg-szamosi aranybánya, mely a Csetátye (Várhegy) nevű hegy tövében van. E hegyen állott a helyi monda szerint a magyarok bejövetelekor Gelu (Gyalu) fejedelem vára, ki a magyaroktól legyőzetvén, e várban megölte magát. A Csetátye-hegyen felűl kitágúl az odáig szűk völgy. A hegyoldalakat sűrű lomberdő, a lankákat pedig dús pázsit födi. Itt megváltozik a sziklák anyaga is. Míg idáig finom, leveles, alig csillogó zöldes vagy fehéres palák vannak, ezentúl a csillámpala, a gnájsz és gránit az uralkodó kőzetek. De a völgy nem messzire összeszorúl s a sziklába vájt keskeny út mindenütt a Hideg-Szamos partján halad. A völgy a folyó minden egyes fordúlatánál újabb szépségekkel lepi meg az útast. Itt kopár hegyoldal fenyeget lavinaként leomlani készűlő kőgörgeteg-árral; amott a Szamos egyik kanyarúlatánál, a hegyoldaltól különválva, a meredek Bethlen-szikla csúcsa emelkedik. Helylyel-közzel egy-egy telep házikói csoportosúlnak olykor egy kis fatemplomocska körűl. Jó mélyen bent a havasok közt bal felől a Reketó patak völgye nyílik a Hideg-Szamos völgyére. Ezen felűl, a Nyágra patak beömlésénél a Béldi-szikla köti le figyelmünket, meg azok a duzzasztók, melyekkel a Hideg-Szamos vizét időnként el szokták rekeszteni, hogy így meggyülemlő vizének elég ereje legyen a bele dobált fahasábok tovább szállítására. E duzzasztókon felűl nyugatra a Bárányhegy (Dealu Mjelor) déli oldalába vágott úton az 1230 méter magas Magura hegy lapos tetejére érkezünk, a melyen Magura község kis faházai vannak egymástól igen nagy távolságokban elszórva. Útunk innen dombos vidéken, virúló rétek között viszen az 1339 méter magasan épűlt Bethlen villatelephez. Ezt a telepet gróf Bethlen András, volt földmívelésügyi miniszter, létesítette. A villák a magasan fekvő állami erdészlak körűl csoportosúlnak; körűlöttük az egész terűletét parkozták s a környező fenyvesben kanyargó sétaútakat vágtak. Van a telepen hidegvíz-fürdő is, de legnagyobb kincsei az üdítő források s a portól ment balzsamos havasi levegő.

Az erdészlak mellett elhúzódó út a Reketó völgyébe vezet. A rétek elmaradnak s árnyas fenyvesben ereszkedünk alá a 4 kilométer távolságra s 1158 méter magasan fekvő felső-dobrusi erdészházhoz. Távol délnyugatra zöld erdőség közepéből emelkedik ki kopasz fejével az 1670 méter magas csúcsok csúcsa, a Vêrfu Vêrfului, mely a vidék legmagasabb csúcsa s melyről a gyalui havasok egész tömegét be lehet látni. A Bethlen villatelepről a Reketó patak és a Meleg-Szamos között levő vízválasztóra fölkapaszkodván, éjszaki irányban csakhamar elérjük a Funtinella nevű havasi fensíkot, melyet délkeletről a Reketó, éjszaknyugatról pedig a Béles pataka határolnak. E fensíkon visz keresztül a havasi móczok fő közlekedési vonala, a marisel–albáki út. Nevezetessé e helyet az az oláh fölkelőkkel vívott csata tette, melyben 1849 július 6-án az 1848-iki márcziusi ifjúság egyik vezére, Vasvári Pál hősi halált halt. Nyugvó helyét ez előtt pár évvel kolozsvári turisták kereszttel jelölték meg.

A Funtinelláról bemehetünk Mariselre, mely egyike nemcsak a gyalui, hanem egyáltalán az erdélyi havasok legérdekesebb román községeinek. Marisel talán az összes havasi községek között a legnagyobb terűleten fekszik. A szanaszét szórt falu zöme a Reketó, Hideg-Szamos és Meleg-Szamos patakok völgyeit elkülönítő hegyhát nyugati részén terűl el. Itt van a templom s ide gyülekezik a nép vasár napokon és ünnepeken istenitiszteletre. Mariseltől éjszak-keleti irányban a Meleg-Szamos völgyében fekvő Lapistya községbe érünk. A Meleg-Szamos völgye természeti szépségekben épen olyan gazdag, mint a Hideg-Szamosé. Érdekes község a mély völgykatlanban épűlt Lapistya, hová csak gyalog vagy lóháton lehet jutni. A Szamos itt zegzugosan kanyarog a sziklafokok között. Az elszórt házacskákból álló község két nagyobb részre szakad az egyik, a voltaképi falu, a völgyben rejtőzik; a másik, mely hasonló nagyságú telep, fönt a Szamos baloldali vízválasztójának lapos hegyhátán csoportosúl, hol földmívelést űznek. E telepen csak nyáron, a mezei munka idején laknak. Termesztvényeiket innen járható út hiányában, seprőmódra összekötött zöld galyon csúsztatják le az 510 méternyi mélyen fekvő alsó községbe. A völgyoldal meredekségéről fogalmat nyújthat az, hogy alig két kilométer hosszaságban 500 métert emelkedik s a fölmászásra legalább is 5/4 óra szükséges. Lapistyától keletre Meleg-Szamos község fekszik, melyen alúl alig egy pár kilométernyire egyesűlnek a Meleg- és Hideg-Szamos folyók.

Ha a Funtinelláról éjszaknyugati irányban haladunk lefelé, a Béles patak és a Meleg-Szamos összefolyásánál Béles telepre érünk, mely még nem régiben is igazi erdei vadon volt, most azonban nagyobb szabású fűrésztelep és erdészeti hivatal székhelye csinos és kényelmes új házakkal.

Bélesről nyugatra a Meleg-Szamos forrásvidékére tehetünk kirándúlást, a hol az eddig bejárt vidékekhez képest is egészen új világ tárúl szemeink elé, mert lépten-nyomon páratlan szépségű szikla-alakzatokra, zuhatagokra, alagútformájú áttörésekre, katakombaszerű barlangokra akadunk; emberlakta hely azonban annál ritkábban kerűl szemünk elé. Ilyen a Meleg-Szamostól jobbra fekvő Gyurkuca község, melynek 800 főnél több lakossága pásztorkodásból és erdei munkákból él. Innen éjszakra egy 1185 méter magas vízválasztón túl Rekiczel községet találjuk, hol az erdélyi részeknek legnagyobb zuhataga, a rekiczeli vízesés van. Az Erdélyi Kárpát-Egyesűlet a rekczeli jegyzői irodától kezdve kényelmes útat csináltatott a szűk völgyön fölfelé, melynek jóformán egész fenekét a Székelyó pataka foglalja el. Útunk bükkerdővel koszorúzott hegyek lábainál halad, de csakhamar egy sziklakapuhoz érünk, honnan kezdve a bükkerdőt fenyves váltja föl s a hegyek két oldalt valóságos sziklafalakká válnak a patak két szélén úgy, hogy itt a völgy jó darabon csak a víz fölé hosszanti irányban czölöpökre rakott fa pallón járható. A patak tajtékot verve rohan a sziklák között. Egyszerre csak megszakad a meder feneke s meredek fallá alakúlva oly mélyre sülyed, hogy a patak mintegy 29 méter magasból ömlik alá szélesen özönlő és tomboló zuhatagban.

Az éjszaki irányban folyó Székelyóval majdnem egyközűen halad a vidék legnagyobb hegysége, az innen nyugatra s jó távol levő hosszú hátú és 1840 méter magas Vlegyásza vagy Vigyázó-hegy, melynek vadregényes oldalain és szanaszét ágazó völgyeiben még a gyalui havasokénál is gyérebb a népesség, nagy vidékei pedig merőben lakatlanok. Ha a Rekiczeltől nyugatra emelkedő kopár Pláj hegyoldalra fölkapaszkodunk, gyönyörű tájképek sora tárúl szemeink elé: jobbról a Magura, melynek sötétzöld fenyvesét buja tenyészetű hegyi rétek szakgatják meg; szemben a Fehérkő (Piatra alba) pompás mészsziklatömege, s balra fenyőerdők zöld keretébe foglalva a Vlegyásza, melynek csúcsára fölkapaszkodva, még szebb kilátás jutalmazza fáradalmainkat. Egyfelől a bihari hegyek tűnnek föl, a mint nyugaton az Alföld síkjára leereszkednek; másfelől keleten a Kárpátok kéklenek a messze távolban.

A rekiczeli vízesés a Vlegyásza alatt. Dörre Tivadartól

A Vlegyászáról ismét visszatérve, Rekiczeltől éjszak-keleti irányban Meregyó községbe jutunk, mely a Meregyó patak szűk völgyében fekszik. Igazi havasalji falu, melynek lakosai részint erdei famunkával, részint pedig ablaküvegekkel házalva keresik kenyeröket. Meregyóról útunk éjszak felé Bökényre visz át, melynek határában egy sziklahegy alól előtörő búvó patak érdemli meg figyelmünket. Bökénynél már Kolozsvár vidékének néprajzi szempontból legérdekesebb részébe, Kalotaszeg földére léptünk:

Kalotaszeg.

E vidék nevét a Kalota pataktól vette. Földrajzilag nem egyéb, mint a Kalota és Sebes-Körös völgye, de néprajzilag ide számítjuk a szomszédos Almás és Nádas patakok völgyeinek magyar lakosságát is. Közönségesen két részre: Felszegre és Alszegreoszlik: Felszegnek nevezik a déli részt, mely a Kalota patak és a Sebes-Körös összeszögellő völgyeiben terűl el; Alszegnek pedig az Almás völgyében fekvő községeket. A Felszegnek nevezetesebb községei Bánffy-Hunyadon kivűl Kalota-Szent-Király és Gyerö-Vásárhely, melynek határában nagyon sok „Szent László pénze” található; továbbá Körösfő a Körös forrásai mellett, aztán Zentelke gróf Bánffy György kastélyával; Magyar-Gyerő-Monostor, a báró Kemény család és a vele egy tőről szakadt Kabosok ősi fészke. Érdekes épűlete e községnek dombon emelkedő református temploma, melynek karzata, szószéke; padjai czifrán ki vannak festve a népies hímzésekben is sűrűn használt színes növényalakokkal. Az egész templom olyan, mint egy befelé fordított tulipános láda. Mennyezetén a Kemény és Kabos családok czímerei láthatók. E községben született Debreczeni Márton, a „Kiovi csata” czímű eposz költője és több bányászati találmányáról híres bányamérnök. A Felszegről az Alszegre Magyar-Bikal falun megyünk át. A Felszegnek kiválóbb községei az Almás völgyében Nagy-Almás a római katholikus ösztöndíj-alaphoz tartozó nagy uradalommal és egy régi vár, Dezső-vár, maradványaival, melyek közt az öreg-torony (donjon) még daczol az idő romboló erejével. E várat a törökök 1658-ban rombolták szét. Magyar-Nagy-Zsombor a Sombory család kastélyával és Hidalmás, mely Kolozsmegye almási járásának székhelye; továbbá említést érdemel még Hidalmástól a Borsa patak völgyébe átvivő úton Drág község régi kastélyáért, mely hajdan apácza zárda volt, ma pedig gróf Bethlen Ödön tulajdona.

Kalotaszegi népviselet. Roskovics Ignácztól

Kalotaszeg népe.

Kalotaszeg magyarsága sajátos szép nyelvjárásával s még inkább népviseletével föltűnően különbözik Kolozs és a szomszéd megyék magyarjaitól. Főbb szokásai: a népes lakodalom és keresztelő, a víg kaláka s a temetési szertartás nagyon hasonlítanak a távol lakó székelység népszokásaihoz, sőt magáról a népről is az az elterjedt hiedelem, hogy székely eredetű; kivételt képeznek azonban a bánffy-hunyadiak, a kikről még mindig él az a szájhagyomány is, hogy tatár eredetűek, „iszen már a formájuk is más, mint a magyarnak”, szokták mondani a környékbeliek. Valóban a tipus elütő kiálló erős arczcsontjuk, keskeny homlokuk, magas növésük megkülönbözteti a bánffy-hunyadiakat Kalotaszeg többi népétől.

Kalotaszeg magyarsága, Jegenye és Bács kivételével, mind református; vallásos, békeszerető nép; hagyományaihoz erősen ragaszkodó, tisztaságot kedvelő, kissé babonaságra hajló szorgalmas faj. Nőin megtetszik a havastáj üdesége: arczuk hamvasfehér gyönge pirossággal, szemök barna, hajuk gesztenyeszinű, termetök jól fejlett közép magas. A férfiak jobbára magas, erős, szép emberek. Viseletök festői szép. A nők legsajátosabb ruhadarabja a muszuly, egy elől össze nem varrt, ránczokba szedett fekete szoknya, melynek az aljára belűl egy arasznyi széles piros, sárga vagy fekete posztószegély van varrva, a mi a muszuly két szárnyának az övbe való föltűzésénél visszafordúl és hátra fut egészen a piros csizma sarkáig. Elől a muszuly föltűzését ránczokba szedett, virágos szalaggal szegélyzett fekete széles kötény fedi, a kötény és muszuIy között, a piros csizma fölött jobbról is, balról is háromszög alakban fehérlik a ránczos vászon fersing. A leányok befont s pártával díszített hajában hosszú szalagok libegnek, melyek között a selyembojt újabb keletű; ez már ott van – mint „gyöngykötő” – a menyecskéknél is. A hófehér ingújjat piros vagy fekete varrottas kézelő szorítja össze a könyökön alúl. Testhez simúló báránybőr mellrevalójukon selyemmel hímzett tarka tulipánok és rózsák virítanak. A fűzős magyar vállat már kevesen és csak ünnepi díszűl hordják. A leányok fehér gyöngyös, szalagos pártával mennek a templomba, a fiatal menyecskék áttetsző fehér patyolat fejkendővel; a kendő alatt aranyhímes, fejhez simuló fejkötő csillog; mely alatt kontyba van tűzve az egészen befödött hajzat, mert férjhezmenetel után szégyen lenne, ha a menyecske haját látná valaki; a fejkötő mindig fedi; hétköznap lazán hátrakötött tarka kendőt hordanak a fejükön.

Bánffy-Hunyad Kalotaszeg fő helye mintegy 4600 főnyi, többnyire magyar lakóssággal. Székhelye a bánffy-hunyadi járásnak s egyúttal kereskedelmi és forgalmi piacza a Kolozsvártól nyugatra eső részeknek. Vásárait nemcsak Kalotaszeg népe, hanem a havasok lakói is tömegesen látogatják. Egy takarékpénztár és egy önsegélyző-egyesűletnek nevezett hitelszövetkezet jelzik a község emelkedő jóllétét. A község csinos épűletei közűl messzire kilátszik a reformátusoknak XVI. századból származó temploma, mely a XVII. század háborús viszontagságai közben egy párszor leégett ugyan, de újra épűlve, mégis fönmaradt a régmúlt idők tisztes emlékéűl. A bánffy-hunyadi nép magasabb termetű és rátartósabb a vidék többi népénél; s míg a vidéki mezei munkával, fahordással foglalkozik, a bánffy-hunyadi kifejlett kereskedői hajlammal nagy földet bejár: Brassó felé be Oláhországig, Nagy-Várad felé ki az ország minden részébe jön-megy, vásárol, elad. Innen van, hogy házának berendezése s viseletének ősi sajátossága erősen módosúl. A gyermek piros csizma helyett már harisnyát, fűzős czipőt kap, dudoros ingváll helyett köntöst. A padlást verő ágyak „ágyfűtől való” és „hajtásos lepedő” helyett paplan alá simúlnak. A „modizóbb” családok már kezdik leszedegetni a fali fogast is, melyen a gyönyörű régi kancsók diszlettek. Az ősi faldíszt, a „rúd”-at már rég leszedték. Ezelőtt erre a „rúd”-ra volt fölteregetve minden régi varrottas.

Kalotaszegi varrottasok. Richter Auréltól

A kalotaszegi nép ma is úgy „elsiratja” hangos jajszóval a halottját, mint a régi siratók, úgy üli a lakodalmát, mint az ősei. A menyasszony versben búcsúzik el a szülői háztól, versben köszönt be új otthonába és másnap versben tudatja új családjával, hogy: „Immár tagja lettem ez ház családjának, osztozója ennek öröme s bajának”. Ekkor már a gyöngyös párta helyett a fehér patyolat „kontyoló” fátyol borítja a fejét; az újból összegyűlt násznép újjong és folytatja a lakmározást. Bőven nyilatkozik a néphumor, melynek elméssége néha igaz gyöngyöket hoz fölszínre.

A vidék népe rendkivűl vendégszerető, s ha vásárok alkalmával Bánffy-Hunyadra megy, ott is épen olyan vendégszeretetre talál. A falvak magyarsága, meg a havasi oláhság úgy tódúl a bánffy-hunyadi gazda telkére, mintha haza menne. Ha a háziak „piacz-sort ülnek”, az sem baj; tudja a vendég, hol kutassa az eszterhéj alá dugott kulcsot. A „leveles kapuk” napestig tárva, nyitva állnak; jöhet-mehet a vendég és eladó, vagy megvásárolt barma, a mikor tetszik. És jöhetnek-mehetnek az érdeklődő útasok is; szívesen megmutogatnak nekik mindent és szemben ki sem nevetik őket; de hát mögött megjegyzik, hogy nincs egyéb dolguk, azért irtatnak-firtatnak a más ember telkén. Festői öltözéküket, szépségüket annyiszor hallják dicsérni, hogy már egészen meg is szokták.

Kalotaszeg magyar népe nagyon ruhás, egykissé pompakedvelő, és a szegény is csak úgy öltözködik, mint a vagyonos. Nagy szorgalmával megszerzi magának a dús „ünneplő”-t és tulipános ládájában is csaknem annyi a varrottas fehérnemű, mint az első gazdánál. Tiszta szobája falát kancsók, tálak ékesítik. Általában ha megmíveli kevés földjét, elhagyja otthonát és pár hóra dúsabb termő vidékre megy aratni, kapálni, télre valót szerezni.

A kalotaszegi varrottas.

Mióta a varrottas házi iparrá fejlődött, a kis gyermekes anyák, a nehezebb dologra alkalmatlan leányok otthon maradva is meg tudják kenyeröket keresni kézi munkájukkal.

A kalotaszegi varrottas stilszerű régi munka, melyet a múlt század közepéig varrt a nép. Ezzel ékesíté öltözékét, ágyneműjét, szobája falát; azonban egyszerre csak egy kevésbbé szép, de sokkal szaporább munka kezdte kiszorítani az ősi varrottast, mely apránként egészen a tulipános ládákba kerűlt, helyet adva a használatban a könnyebb szőttesnek.

Az 1885-iki országos kiállításon egy kalotaszegi szobát mutatott be e sorok írója. A néptől kéregette össze a régi varrottasokat, és a szép ősi munka nagy érdeklődést keltett, s különösen a külföldiek minden áron meg akarták venni. Ámde semmi sem volt eladó. Csak épen boldog emlékű Erzsébet királynénk nem kapott tagadó választ; Gödöllőre küldték neki, a mit meg kedvelt: egy fehér pamuttal varrt fodorvászon „menyasszonyi lepedő”-t.

Ugyanakkor a már elhúnyt herczeg Esterházy Pálné is meg akart vásárolni egy abroszt, melyet nagyon eredetinek talált. De a „nagyrózsás” térítő sem volt eladó. Talán varrhatnának még egyet ilyet? kérdezte a herczegnő.

Úgyde ezt a fajtáját a varrottasnak már akkor nem varrta a vidékén senki. Csak Magyar-Gyerő-Monostoron volt egy koros asszony, a ki még tudta a varrottas készítése módját. E sorok írója ehhez fordúlt s megtaníttatott vele nehány kalotaszegi leányt az ősi munkára. Így a herczeg Esterházynénak varrt új abrosz volt az alapvető; abból fejlődött a ma már virágzó varrottas házi ipar.

A varrottas három csoportra osztható: „írás után való”\� „fehéres” és „in-varrásos” kereszt-öltésű, melyet a nép „szemes”-nek is nevez. Az „írás után való”-t rajz után varrják; koromlébe mártott orsóhegygyel „írja” az „író asszony” a görbe vonalakból álló stilizált virágokat: „majoránnás”, „ágas”; „bimbós”, stb. néven ismert mintákat. Az írás utánit nem is hagyta el egészen a nép soha, csakhogy kivetkőztette hajdani stilszerű kecses formájából. A jól mosható piros vagy sötétkék fejtő helyett kezdett piros vagy fekete hárászszal. varrni izlés nélküli meredt ágakat oly tömöttséggel, hogy az alapvászonból ki ne lássék csak egy szál se.

Az „in-varrás” (a jelenlegi varrottas fő faja, mely kettősen öltött keresztszemekből tömörűl) volt a teljesen elfeledett munka; erre tanította meg a leányokat az említett koros asszony; ezzel van diszítve József főherczegnének tátrafüredi nyaralója, mely jó példa után egyszerre sokan indúltak a legfelsőbb körökben is. Erzsébet királynénk nagy megrendelést tett a Mária Valéria főherczegnő kelengyéjéhez. Régi varrottas-mintákat kértek, és sajátságos, hogy királyunk leánya egyik szobája részére épen azt a mintát óhajtotta, melyről úgy tartja a néphit, hogy az viszi a házhoz a menyasszony boldogságát. E minta neve „körtvés”. Hajdan a nép e mintát is, mint a többit, vörös vagy sötétkék fejtővel varrta. A fiatal főherczegnő világos kékkel kivánta. És a világos mogyorószínű fodorvásznon nagyon szép lett a halványkék dús varrottas. Ugyancsak fodorvásznú volt a más két szobára való varrottas is: az egyik hófehér „tányéros”, a másik égővörös „bogláros” és „medvés”:

És a nép most is boldog büszkeséggel beszéli az idegennek, hogy a királykisasszony menyasszonyi „hummi”-ját ő varrta.

Az in-varrásos vagy „szálán-varrt” minták között legelterjedtebbek a „cserleveles”, „csillagos”, „patkós”, „tulipános”, „seses”, „csigás”, „almás”. Ez utóbbi kedvelt mintája Mária Terézia főherczegasszonynak is; több izben rendelt már nagyobb mennyiségű „almás”-t.

Harmadik csoportba tartozik a „fehéres” vagy „vagdalásos” Ez nehezebb és munkásabb varrottas a többinél. Rendkivűl dús hímzés sok áttöréssel. E varrásban a lapos himzés minden szála számlálva megy és „fogas” a neve; az áttört részét „tőtés”-nek nevezik; előfordúl még a „fehéres”-ben az „akasztalat”, „paráma”, „tyúkszem”, „sántahím”, „sujta”. Ezt varrták hajdan a vőlegényi ing újjára és a „mennyasszony-lepedő”-re. A minták neve „mákos”, „foglalós”, „koczkás”, „tányéros”, „könyökös”, „abrudi”, „paripás”. De immár sokkal több a minta, mint hajdan, mert épen a fehéres az, a mit selyemmel is varrnak mostanában. Tehát, a mint régi minták változatos összetételéből új mintákat teremtettek, el is nevezték e mintákat és a nép már így ismeri „czímeres”, „gyöngyvirágos”, „vegyes koczka”, „királyné-forma”, „régi ág”, „lyukas tulipán”, „pogácsás”, „csillag-vízfolyás”, „kanyargós”, „Perzsicsillag”; „Ilona-ág”, stb. Ezeket a mintákat rendkivűl kedvelik külföldön, s kivált Londonba sok megy. Ugyanott elnevezték a kalotaszegi fodorvásznat „magyar gyolcs”-nak és vitetik tekeasztal-takaróknak, faldísznek és nyári férfiruháknak.

Így fejlődött számottevő házi iparrá az a munka, melyet legelőbb Esterházy herczegnének varrtak, s melyet már tud e vidéken a nyolcz-tíz éves kis leány is. És ezek a szorgalmas gyermekek abban hagyják játékaikat, hogy varrottas munkájuk árán kicsi piros csizmát vehessenek maguknak.

A varrottas mellett fodorvásznában van e vidéknek a jövője, mert fodorvásznat még ez ideig nem tudnak szőni sehol a világon, csak Kalotaszegen és ez a fodorvászon úgy eredeti szépségére, mint rendkivűl tartósságára nézve ritkítja párját.

A Borsa patak és a Kis-Szamos völgye.

Ha természeti szépségekben és néprajzi érdekességben Kolozsvár többi vidéke nem versenyezhet is a föntebb leírt vidékekkel, ezekben is mindenütt akad valami, a mi figyelemre érdemes. Így mindjárt Kolozsvár szomszédságában ott vannak a szucsági, bácstoroki és monostori kőbányák, melyek építészeti ékítményekké könnyen faragható ó-harmadkori mészkövet szolgáltatnak. Az e kőből való római emlékek maig is teljes épségben maradtak meg. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári nagy hírű palotájához szintén innen szállíttatta a szükséges követ. Az erdélyrészi csúcsíves templomok nagy része e kőből készűlt, sőt a budavári Mátyás-templom megújításánál is használták ezt a követ. A Kolozsvár és Gyalu közötti úton, egy pár kilométernyire Kolozsvártól tekintélyesebb községek Szász-Fenes és Szász-Lóna. Ezek határában volt 1660-ban magyarok és törökök közt az a csata, a melyben II. Rákóczy György fejedelem halálos sebeket kapott. Szász-Lónától délre Magyar-Fenes község van a báró Jósika-féle ódon, de részben renovált udvarházzal.

Érdekes kirándúlást tehetni Kolozsvárról éjszak felé a Kajántó és Borsa völgyeibe is. Mind a kettő csöndes, szerényen meghúzódó völgy; de ha elvetődünk beléjök, nem egy helyen lep meg bennünket a múltak emléke s egy-egy igazán megragadó természeti szépség vagy érdekes ritkaság. A vadkacsáknak kedves tanyát adó nádassal szegélyezett s azért a kolozsvári vadászoktól sűrűn látogatott Kajántó patak völgyén Kolozsvárról Kajántó és Babucz községeken át harmadfél ára alatt Sólyomkő helységbe kocsizhatunk. A falu hegyoldalon fekszik. Hátterében nagy sziklahasadék tátong. A sziklahasadék oldalai telve vannak kisebb nagyobb üregekkel, melyekben tömérdek bagoly tanyázik. E sziklaüregek között van egy terjedelmesebb barlangszerű is, melyben sok porladozó csontot találhatni. A községtől nem messze fekvő Grecsa nevű hegyen egy nagyobb szabású földvár maradványai láthatók.

A magyar-fenesi kastély kivűlről és az udvar felől. Háry Gyulától

Sólyomkőről egy hegyen át a közeli Borsa völgyébe érünk, s ott nyugatra, a patak felső folyása mentén az egymással szomszédos Kis- és Nagy-Esküllő községek vonják magukra figyelmünket. A történelmi monda szerint, mely a két község között levő „Aranyos domb”-hoz fűződik, ezen a dombon állott Tuhutum vezér, mikor az almás-völgyi csata után a legyőzött benszülöttek hűségesküjét fogadta. Innen származnék a községek neve is. E helyről küldött földet a megye 1867-ben Budapestre a koronázó dombhoz. Innen keletre, a Borsa völgyének a Szamos völgyével való egyesűlésénél fekszik a Deés felé vivő országút és vasút mellett Válaszút báró Bánffy Albert szép kastélyával és parkjával. E községgel szemben, de már a Szamos jobb partján fekszik Bonczida (régen Bonczhida) község, gróf Bánffy György pompás kastélyával s az erdélyi részekben páratlan terjedelmű gyönyörű parkjával. 1674-ben Bonczidára menekűlt üldözői elől, a később Apaffy Mihály fejedelem által kivégeztetett Bánffy Dénes. Az 1703: év őszén Bonczidánál verték tönkre a kuruczok az erdélyi labancz tábort, s aztán elfoglalták Kolozsvár környékét. Bonczidára vonatkozik az a ma is közönséges régi mondás, hogy „Henczidától Bonczidáig folyta sárga lé”, a mi egy, valamikor ott lefolyt nagy lakmározás alkalmából keletkezett. Bonczidától délre a Szamos mellett fekszik egymás szomszédságában a három Zsuk: Alsó-, Felső- és Nemes-Zsuk. Alsó-Zsuk az utóbbi évtizedekben az erdélyi főurak versenytelepévé lett s nemcsak lóversenyeiről, hanem falkavadászatairól is nevezetes.

A mezőségi vidék.

Nemes-Zsuktól déli irányban alig egy órai járásra szintén a Szamos mellett van Apahida (eredetileg Apáthida akolozsmonostori apátok vámszedő jogáról nevezve), a mely jóformán kulcsa Kolozsvár vidéke mezőségi részének. Közelében sós fürdő van. A helység melletti kavicsbányában 1889-ben egy ó-kori sírra akadták, melyből nagy értékű régiségek kerűltek elő. A Kolozsvártól kelet felé kiindúló vasút itt két irányba ágazik el. Az éjszaki: a szamosújvár–deési szárnyvonal, a déli pedig a budapest–predeali fővonal, melynek Kolozsmegye terűletén utolsó állomása Kolozs-Kara. Ez állomástól visz az út közeli, 4000 lakosú Kolozs rendezett tanácsú városba, mely egykor, midőn még gazdag sóbányája mívelés alatt állott, élénk bányaváros volt. Nyaranként most is fölpezsdítik társadalmi életét a fürdő vendégek, kik a Dörgő nevű sóstó vizét használni járnak ide. E sóstó, mely a város végén terűl el, most kényelmes tükör-fürdővé van átalakítva. Környékét parkozták s mellette egy csinos szállót építettek. A tó vize a legerősebb konyhasó-tartalmú vizek egyike, mely a halli és reichenhalli vizek mellé helyezhető. Kolozs azon erdélyrészi kis városok közé tartozik, melyek, régi jogon, most is külön képviselőt küldenek az országgyűlésre.

A bonczidai kastély. Cserna Károlytól

Kolozs-Karán alúl a vasúti vonal tetemes emelkedéssel, folytonos kanyargással s rövid közökben több kisebb-nagyobb alagúttal megy át a Szamos és Aranyos vízválasztóján. A harmadik alagút magát a vízválasztót (475 méter) fúrja át. Ebben keserű-vízforrás fakadt, melyet azonban nem értékesítenek. A vízválasztó és az alatta bemélyedő Virágos-völgy földjének ingadozása és a sós alsótalaj miatt beállott csuszamlások a vasútnak nagy költségeket okoztak. Az ingatag föld egész töltéseket nyelt el s e miatt néhol föl egészen a hegyormokig szárító tárnákat, vízvezető csatornákat, más helyen pedig erős támasztó falakat kellett építeni. Úgy szólván örökös küzdelmet folytat a vasút az elemekkel e terűleten s azért a vasúti igazgatóság az alagútak egyikénél egész munkás-telepet alakított, hogy szükség esetén a közelben mindig legyen számára elegendő munkáskéz.

Kolozsmegye mezőségi részének bejárására legczélszerűbb az apahida–szászrégeni országút mentén indúlni. Ez országút mentén fekszik Mocs 2000 lakosú község, mely nemcsak a hasonnevű járásnak székhelye, hanem Apahidától Szász-Régenig légvonalban mintegy 100 kilométernyi hosszúságban az egész vidéknek egyetlennagyobb helysége. Bár teljesen falusias külsejű, de azért, mint egy nagy vidék gabona- és marhakereskedésének fő helye, idővel, ha majd vasút is össze fogja kapcsolni Kolozsvárral és Szász-Régennel, szépen föllendűlhet. Országos vásárai így is elég élénkek, a mennyiben nemcsak az erdélyi részek; hanem a magyar alföldi és romániai városok marhakereskedői is nagy számmal látogatják. Mocstól keleti irányban egy jó órajárásnyira Puszta-Kamarás következik a Kemény család ősi kastélyával. Itt lakott élte utolsó idejében báró Kemény Zsigmond, a kitűnő publicista és regényíró, s itt is van eltemetve a Kemény család sírboltjában.

Puszta-Kamaráson túl útunk a budatelki völgybe lejt át. E völgyön megy végig délről éjszaki irányban a maros–ludas–beszterczei, vagyis az úgy nevezett mezőségi vasút. E vasút a megye déli szélén legelőször Báld községét érinti, melynek nevezetessége a gróf Béldy-féle ménes. Báldtól éjszakkeletre Nagy- és Kis-Sármás községek fekszenek. Az előbbinek némi érdekességet az erdélyi részek mezőgazdái előtt a gróf Teleki-féle uradalom törzs-gulyája kölcsönöz, melyben a mezőségi szarvasmarhának számos szép példányát találjuk. Kis-Sármáson bő vizű jódos forrás van, a mely azonban fölhasználatlanúl hever épen úgy, mint a tőle éjszakra fekvő Kis-Czég községnek kitűnő keserűvízforrása. A budatelki völgytől keletre, vele majdnem egyközűen a szilvási völgy húzódik, hol az országút mentén legnagyobb község Mező-Szilvás, mely mellett a Szilvás pataka egy mélyedésben meglehetős nagyságú tavat alkot. Mező-Szilvástól délre Uzdi-Szent-Péter község baromvásárairól nevezetes.

Mező-Szilvástól keleti irányban Mező-Örményest elhagyva, Mező-Király falvánál a Nyulas patak völgyébe érkezünk. Innen két irányban haladhatunk. Éjszakra Nagy-Nyulas községén át Szász-Aknánál a járás székhelyére, Teke mezővárosába juthatunk, a mely Szász-Akna, Szász-Erked és Szász-Péntek községekkel együtt valóságos kis szász nyelvszigetet alkot románság tömegében. Érdemes még Szász-Aknától délre régi görög-katholikus fatemplomáért Szász-Banyiczát is megtekinteni. A hagyomány szerint e templomot Besztercze mellől, Bilakról szállították Banyiczára. Kétségkivűl egyike a legrégibb, eddig ismeretes erdélyi fatemplomoknak. A templom ikonasztazisán egy régi kép Jézus születését ábrázolja. E festményt az teszi becsessé, hogy festője eredeti és sajátságos fölfogással a régi oláh népviseletet örökítette meg rajta s így kétség kivűl egyike legrégibb néprajzi képeinknek. Szász-Banyiczától délre van Kozmatelke. E község egyik telkén egyszerű fakereszt jelöli a sírt, melyben a Görgényben elfogott s aztán e község közelében megölt Barcsay Ákos erdélyi fejedelem teste pihen.

Királyfalvától Szász-Régen felé menve, Magyar-Fülpösnél már Maros-Tordamegye terűletére lépünk. A Mezőség kolozsmegyei részéről azonban hiányos lenne ismeretünk, ha nem tennénk egy kirándúlást a Mezőség keleti határáúl szolgáló Lúcz patak termékeny völgyébe, hol nevezetesebb községek Dedrád és Bátos, melyeknek szász ajkú lakosai nemcsak jó földmívelők, hanem kitűnő baromtenyésztők is.

A föntebbiekben ismertetett vidék alkotja közigazgatásilag Kolozsmegyét, mely úgy terűletére (5149.25 négyszögkilométer), mint népességére nézve egyike a legnagyobb erdélyrészi megyéknek. Éjszakon Besztercze-Naszód és Szolnok-Doboka, éjszaknyugaton Szilágy, nyugaton Bihar, délen Torda-Aranyos és délkeleten Maros-Torda megyék között hosszan nyúlik el nyugatról kelet felé folytonosan keskenyedve. Ilyen hosszan elnyúló megyéje az erdélyi részeknek egy sincs s e miatt földrajzilag nagyon különböző vidékekből áll. Nyugati részét havasok ágazzák be. E havasok alatt fekszik a kies Kalotaszeg. Középső részét a Kajántó, Borsa és a Szamos völgyei alkotják. A Szamos völgyétől keletre eső hosszú és aránylag keskeny része a Mezőséghez tartozik.

A Mezőség. Bedőházi Jánostól

Az erdélyi belső medenczének azt a dombos-völgyes részét, melyet leleten a Marosba ömlő Lucz patak, éjszakkeleten a Sajó folyó, éjszakon a Nagy-Szamos, nyugaton a Kis-Szamos, délnyugaton az Aranyos, délen és délkeleten a Maros folyók fognak közre, Mezőségnek nevezzük. A Mezőség terűletén négy megye osztozik. Középrésze Apahidától Kis-Fülpösig, mely ez irányban a Mezőség legkeletibb községe, Kolozsmegyéhez, ettől éjszakra, a két Szamostól és a Sajótól határolt rész Szolnok-Dobokamegyéhez, délen az Aranyos és a Maros folyókig terjedő része Torda-Aranyosmegyéhez, délkeleten a Marosig és a Lucz patak alsó folyásáig terjedő darabja pedig Maros-Tordamegyéhez tartozik.

A Mezőség földje a felső mediterrán képződményeknek abból a sajátságos réteg-csoportjából áll, melyeket Koch Antal egyetemi tanár „mezőségi rétegek”-nek nevezett el. E mezőségi rétegek uralkodó kőzete a pala néven ismeretes szennyes sárga vagy kékes színű hasadékos, palás elválású tályag. E tályag mellett a sárgás-fehér, kékes-zöldes és néha e színek foltjaitól tarkázott kvarcz-andezit, vagy dáczit-tuffa is előfordúl általában vékony táblás rétegekben, de néhol breccia-szerű padokban is. A Mezőség harmadik kőzete a csillámos homokkő, melynek táblás rétegei a középső részekben csak kisebb mértékben fordúlnak elő, míg az éjszaki részekben tetemes vastagságú homokkőpadokban is. A bethleni hídfőnél e homokkő-padok 30 méter magas sziklafalat alkotnak. E homokkövek, valamint az előbb említett tályagok, nem ritkán elmeszesednek, s homokos vagy agyagos márgarétegekbe mennek át. De legfontosabb kőzete a Mezőségnek a kősó, melynek telepei rendesen gipszszel együtt vannak beágyazva a tályagokba. Deésaknán, Széken, Kolozson e sótelepeket részint még ma is aknázzák, részint pedig aknázták még a közelmúltban is. Szász-Nyires körűl, a Bandó patak balpartján 6 méter magas falat alkot a földből kibújt sószikla. A Mezőség nagy számú sósforrásai és konyhasókivirágzásai biztos jelei annak, hogy e sótelepek az egész Mezőségen el vannak terjedve.

A Mezőség geologiai alkatát főleg azok a fejletlen völgyek által tagolt, széles hátú dombsorok jellemzik, a melyeknek lejtői a rétegek dőlése irányában szelíden ereszkednek alá, az ellenkező oldalakon pedig meglehetős meredekek. E meredek, szakadásos oldalú dombokat a nép közönségesen „ripák”-nak (partoknak) nevezi, míg a hosszan elnyúló széles tetejű dombokat „kecskehát”-aknak. E dombok meredek oldalai, hol a réteg-fejek kiállanak, esős időben vagy tavaszi hóolvadáskor átáznak, a tályag meglágyúl s a dombnak egy része lecsúszik a meredekség aljáig, a hol aztán leggyakrabban-egy vonalban elhelyezkedett apróbb kúpocskákká vagy boglyaszerű halmokká torlódik. Ilyenek: a sólyomkői czukorsüveg-alakú kúpok, a Nagy-Báton és Czoptelke közötti halmok egész csoportja, a Viz-Szilvás és Szamos-Újvár közelében levő kúpok. Legjellemzőbbek azonban a Nagy-Czég mellett emelkedő boglyaszerű halmocskák. A csuszamlások egyfelől némi változatosságot adnak a különben egyhangú dombsoroknak, másfelől pedig jellemzik is a Mezőséget. Jellemzik első sorban alakjukkal és elhelyezkedésökkel, másodszor pedig azzal, hogy az ilyen omlásos helyek rendszerint terméketlenek. A lecsuszamló omladék a közeli terűlet egy részét elborítja; a záporesők után keletkező vízfolyások tovább sodorják az omladékot s néha nagyobb termő terűletet is betemetnek vele, terméketlenné tevén azt mindaddig, míg ismét új televény nem képződik rajta.

A mezőségi tályagoknak vizet át nem eresztő természetéből keletkezik a Mezőségnek egy másik jellemző tulajdonsága is. Nevezetesen az eső- és hóvíz, mivel nem szivároghat be könnyen a talajba, a mélyebb helyeken, a völgyek fenekén összegyülemlik s kisebb-nagyobb időszaki vagy állandó tócsákat, mocsarakat, lápokat, sőt tavakat is alkot. Ilyen kisebb, többé-kevésbbé állandó tócsák és tavak nem ritkán bizonyos magasságban is előfordúlnak. Így Apahidától keletre a Darvas-hegyen két ilyen kis tó van. Ördöngös-Füzestől éjszakra a „La Osinyigoj” nevű hegy délkeleti oldalán is van egy; Kudu és Kaján faluk között a „Dealu Csetaté”-n van a negyedik. Ilyen még az az állandó tócsa is, mely a mikolai és füzesi patakok közti vízválasztó éjszaki oldalán van. A mezőségi völgyi tavak keletkezésénél itt-ott, és pedig a nagyobb tavak némelyikénél kimutathatóan közremunkált az emberi kéz is. Világosan észrevehetők még ma is több helyen azok a mesterséges gátak és dugások, melyeknek rendeltetésök a víz fölszorítása és összegyűjtése volt részint azért, hogy a fölgyűlt vizet malmok hajtására használják, részint hogy halastavakat csináljanak.

A kolozsi sósfürdő és környéke a Mezőségen. Dörre Tivadartól

Régebben, míg a folytonos rablóhalászat ki nem pusztította, a mezőségi tavak rendkivűl gazdagok voltak halban. A halászatnak e tavakon ma két fajtája van divatban: egyik a vészszel való halászat, másik a gyalmászat.

A vész nádból font, czikázó vonalú kerítés a tóban oly módon fölállítva, hogy minden egybehajló két szárny csúcsánál egy kasnak nevezett köridomú kerítés van. A halászok csónakba ülve, a vészszel ellentétes irányban, de ahhoz folytonosan közeledve, elkezdik a tó vizét hosszú rudakkal csapkodni és kavarni. A megriadt halak a vész kerítésébe menekűlnek s onnan a csúcs szűk nyílásán át a kasba, a honnan aztán a halászok merítő-hálókkal kiszedik. Érdekesebb ennél a gyalmászat. Mikor télen a tó befagy, a halászok a tó egyik végén egy „asztal”-nak nevezett terjedelmes négyszögű léket vágnak. Ettől kiindúlva, két felől mindig szélesedő irányban kisebb lékeket vágnak egy bizonyos pontig, a hol ismét keskenyedőleg vágják a lékeket, míg azok egymással végűl majdnem összeérnek, hová egy „kivonó”-nak nevezett háromszög alakú nagyobb léket vágnak. Mikor ezzel elkészűlnek, a gyalomhálót, melynek két végére hosszú köteleket kötnek s a kötelek végére egy-egy hosszú rudat erősítenek, az „asztal”-on beeresztik s a rudak és a kötelek segítségével öltögetően egyik léktől a másikig húzzák, míg végre a kivonóhoz érnek, hol keresztbe téve a gyalomháló végéhez erősített két kötelet, a gyakran tekintélyes zsákmánynyal megterhelt gyalomhálót kivonják.

A Mezőség apróbb tavai az újabb időben, egymásután tűnnek el. Lecsapolják a vizöket, s a hol egykor káka és nád között a vízi szárnyasok tanyáztak, ma már legtöbbször sásos fűvel benőtt rétek vannak, néhol pedig kukoriczaföldek és csak az egykori kifolyásnál megmaradt pusztúló malom hirdeti, hogy itt hajdan tó vagy mocsár volt.

Általában véve a Mezőség igen sajátságos arczúlatú vidék. A nagyobb erdők hiánya, a nagy kiterjedésű s többnyire fűves növényzetű legelők és rétek az alföldi pusztát juttatják eszünkbe, de azzal a különbséggel, hogy itt omlásos oldalú, széleshátú dombok sorozatai ágaznak szanaszét, míg a pusztához a síkság fogalmát is oda szoktuk kapcsolni. Általában egyhangú vidék, de semmiesetre sem olyan kopár pusztaság, a melynek „sem erdeje, sem fája nincsen”. Igaz ugyan, hogy a Mezőség déli és nyugati részein csak imitt-amott van egy-egy fiatal kőris- vagy akáczerdőcske, de éjszaki és keleti részeiben az erdő egyáltalán nem ritkaság. Ott sincsenek ugyan rengeteg őserdők, de vannak 300 holdnyi terűletű tölgyerdők is és egyes helyeken nemcsak az akácz és fűzfa zöldel, hanem nagyobb csoportokban a bükk és gyertyánfa is. Ha nincs is annyi szőlő, mint a két Küküllő és a Maros mentén, de azért Gyulatelke, Marosháza, Császári, Mező-Záh, Mező-Sámsond mint jó bortermő helyek ismeretesek az erdélyi részekben.

A Mezőség általában, de különösen keleti és középső részeiben nagyon termékeny. A kipusztúlt hajdani nagy erdőségek vastag televény réteget hagytak hátra. A dombok lankás oldalain kitűnő szántóföldek vannak. Fő terméke a búza és kukoricza, mely utóbbi jó termésű években oly magasra nő, hogy a lovas ember sem látszik ki belőle. A völgyekben és a dombok alján téres legelők és dús kaszálók terűlnek el, melyek e vidéket a marhatenyésztésre kiválóan alkalmassá teszik. Az erdélyi nagy testű, hosszú szarvú igavonó marhának itt van igazi hazája.

A Mezőség lakosai legnagyobb részben román földmívesek. Magyarok tömegesen és nagyobb számmal csak keleti szélein laknak. Itt nemcsak a ruházat és a népszokások, hanem a falvak külseje is elárúlja, hogy a lakosok tulajdonképén székely eredetűek. Házaik, bár többnyire csak vesszőfonatú falakkal építvék, rendesen csinosak, de vannak szilárdabb építésűek is, valamint nem egy helyen találunk szépen faragott, kékkel és pirossal festett kapuzábékat (kapufélfákat). A házak mellett a jól épűlt istállók, csűrök és pajták, a tisztán és rendben tartott udvarok szorgalomról és viszonylagos jóllétről tanúskodnak. Ellenben a Mezőség belsejében s a nyugati részekben levő oláh falvak már szegényesebbek. A házak inkább csak viskók, melyeknek falait vagy vesszőfonatból alkotják, vagy földből verik; kéményök nincs; a füst a födél résein szivárog ki. E falvakban a fa hiánya miatt a nép általában szárított trágyával szokott tüzelni, melynek kellemetlen fojtó füstjét esténként vagy reggelenként, ha a faluhoz közeledünk, már messziről megérezzük. A háztelkeknek rendesen nincs kerítésök, sem gyümölcsös vagy veteményes kertekkel nincsenek körűlvéve. A nép öltözete darócz és durva vászon. Tápláléka főkép kukoriczamálé. Mivel anyagi helyzetével, szellemi és erkölcsi kiművelésével mostanáig jóformán semmit sem törődtek, a mezőségi oláhot tekinthetjük az erdélyi részek leghátramaradottabb s a föld termékenysége mellett is legszegényebb népének.

A Mezőség népe gazdasági és műveltségi tekintetben azért sem igen haladhatott előre a múltban, mert e vidéken a járható útak majdnem teljesen hiányoztak. Az állandó útak építését nagyon megnehezítette a csúszós és könnyen sülyedő talaj, továbbá a kavics hiánya, a melyet, mivel a palarétegek között csak helyenként fordúl elő, messziről kellett szállítani. Az útak e hiánya miatt a mezőségi ember késő őszszel, télen és kora tavaszszal falujából ki sem mozdúlhatott. Ez az állapot és a Mezőség fölszíni alakúlásának sajátossága okozta, hogy e vidéken város és azzal együtt polgári elem nem fejlődhetett. A mezőváros számba vehető Kolozs, Szék és Maros-Ludas helységek is csak a szélein feküsznek. Kolozsvártól Maros-Vásárhelyig légvonalban csaknem száz kilométer hosszúságban egyetlen várost vagy tekintélyesebb községet sem találunk. Újabb időben a közlekedésre nézve is kedvező változás állott be. Bár a kolozsvár–predeáli, a kocsárd–marosvásárhelyi és a szamosvölgyi vasútak e vidéknek csak szélein haladnak el, de a maros–ludas–beszterczei vasút a Ludas patak és a Budatelki patak völgyein át épen közepén metszi e terűletet és igen sokat tesz arra, hogy a Mezőség a különböző piaczokon értékesíthesse terményeit; továbbá az Apahidától Szászrégenig a Mezőséget épen hoszszában átszelő és jó karban tartott országút is nagyban hozzájárúl a forgalom és az érintkezés megkönnyítéséhez.

A Mezőség sekélyes patakjai részben a Maros, részben pedig a Szamos vízrendszeréhez tartoznak, s ennek következtében nagyobb völgyei is e patakok mentén vonúlva, vagy déli, vagy pedig éjszak-nyugati irányban húzódnak. A Marosra nyíló tekintélyesebb völgyek a következők: a Mezőség legkeletibb szélét öntöző Lucz patak völgye; ettől nyugatra a szabadi és a paniti völgyek; a terjedelmes mocsarakban és tavakban gazdag Nyulas patak s az annak folytatásáúl szolgáló Kapus völgye, mely Maros-Lekenczénél éri el a Marost. Leghosszabb az az egyvégtiben húzódó kettős völgy, melyen délre a Ludas, éjszakra a Budatelki patak fut s mely a Mezőségnek csaknem a közepét egészen átszeli éjszakról dél felé. E völgyben az ellenkező irányban futó két patak mentén a Mezőséget jellemző völgyi tavak úgy sorakoznak, mint a zsinórra fűzött gyöngyszemek. Itt van a Mezőség egyik legnagyobb tava, a mező-záhi tó is. A terűlet legnyugatibb részén van a csáni vagy Horgas patak völgye, mely az Aranyosra torkollik. A Szamos felé futó völgyek között legnagyobbak a széki és a czegei völgyek. A széki a czegei völgybe nyílik; mely a Füzes patak mentén, Szamos-Újvár felé húzódik. E két völgyben is egész tósorozat van, melyek között legnevezetesebb a Hódos vagy másként czegei tó. A mezőségi völgyek többnyire összeszorúló hosszúkás teknő- vagy öblösebb katlanalakúak s mindenikbe számos mellékvölgy torkollik; az ilyen összeszögelléseknél néhol tágas térségek képződnek. A völgyeket szegélyező, itt-ott megszakadó s 400–500 méternél sehol sem magasabb dombsorok között a falvak szétszórva, gyakran egymástól nagy távolságban feküsznek.

Torda-Arányosmegye. Téglás Istvántól

Az egészében hegyes-völgyes Torda-Aranyosmegyét majdnem közepén a Keresztesmező nevű terjedelmesebb síkság osztja két, nem egyenlő részre. A keletre terjedő kisebbik rész a Mezőséghez tartozik. A Keresztesmezővel együtt ez a megyének a termékenyebb fele. Az éjszakra és nyugatra eső nagyobb rész mezei gazdálkodásra kevésbbé alkalmas hegyvidék. Ez mindjárt a Keresztesmező szomszédságában emelkedő meredek s 700 méter magas Köves bérczczelkezdődik, melynek folytatásáúl tekinthetők a Tordai erdő sziklás csúcsai, továbbá a festőien szép Székelykő (1130 méter), a Bedellőkő és a Vidaly nevű hegycsúcsok, majd távolabb a felső-podságai szoros egyik oldalát alkotó Vulturele (Keselyűkő) s a vele szomszédos, 1385 méter magas Szkerisora pompás mészsziklái. A megye legnyugatibb részében emelkednek a topánfalvi havasok, a melyek már a Bihar-hegységhez tartoznak. Legtekintélyesebb hegysége az Öreg-havas (Muntele mare), melynek dús legelőkkel borított erdőtlen hosszú háta a Bisztra, Jára és az Aranyos folyók völgyei között 1829 méter magasságban emelkedik; erdőkkel borított lankás oldalaiból számos patak ömlik az Aranyosba.

A megye fő folyója az Aranyos, mert a Maros csak a megye déli határát mossa egy darabon. Az Aranyos a megye legnyugatibb pontján a Bihar-hegységből ered Nagy- és Kis-Aranyos nevű két ágban, melyek Topánfalván felűl egyesűlnek. Az így egyesűlt folyó gyönyörű szép, hosszú völgyben nyugatról éjszak-keleti irányban folyik egész Tordáig, hol délkeletre kanyarodván, Vajdaszeg közelében a Marosba ömlik. Az Aranyos balról számos bő vizű patakot fogad magába, melyek közt legnagyobb a Jára, ezen kivűl számot tevők még a Hesdát és a Túri patak. A Marosba az Aranyos torkolatán felűl a Ludas és a Kapus patakok ömlenek.

Az éghajlat a megye egyes részeiben a vidékek fölszíne, valamint a völgyek iránya szerint nagyon különböző. Míg a Mezőségnek déli irányban húzódó völgyei, Torda környéke, a Keresztesmező és a Ludas patak völgye az erdélyi medencze legenyhébb éghajlatú vidékei közé tartoznak, addig a Tordától nyugatra eső Hesdát völgye s a túri völgy, melyet délről a Kövesbércz hegyháta zár el, annyira rideg, hogy ott már a szőlő nem érik meg. Föntebb pedig a Jára-völgy és Topánfalva közti nagy kiterjedésű hegyvidéken, különösen az Üreg-havas és a topánfalvi havasok között egészen havasias a természet.

Torda környékén és a Mezőségen június végén vagy július elején már aratnak; a topánfalvi havasok móczai vagy a járai hegyek mokányai ellenben csak szeptemberben aratják le sovány termésüket.

A megye középső és keleti részeiben a gabonaféléken kivűl kitűnő bor és zamatos gyümölcs is terem. A tordai, hadrévi, gerend-keresztúri borok mindig híresek voltak; a tordai, bágyoni, kövendi, kercsedi gyümölcs, úgyszintén a keresztesmezei vetemény messze környék piaczainak keresett árúja. A Keresztesmezőn s annak közelében fekvő községek székely lakói nemcsak szorgalmas földmívelők, hanem jó kertészek is lévén, e vidék valóságos élelmezője a megye nyugati havasi tájainak, hol a keskeny és mély völgyekben nagyon kevés a földmívelésre alkalmas föld. A hegyeken és fensíkokon azonban annál bővebben van erdő, havasi legelő és kaszáló; azért e vidékeken a lakosság fő foglalkozása a faipar, az állattenyésztés és több helyen a bányászat is.

Az Aranyos felső vidékén, az Öreg-havason és a Jára vizének eredete körűl rengeteg fenyűerdők vannak. E vidékek lakói különféle fakészítményeikkel gyakran messze vidékeken is élénk kereskedést folytatnák. A hegyek alsóbb részein és a fensíkokon bükk- és cserfaerdők díszlenek. De a síkság, sőt a Mezőség sem tekinthető teljesen fátlan vidéknek, mert a Keresztesmezőn és az Aranyos áradásainak kitett lapályos terűleteken szép számmal vannak fűz-, éger- és nyárfaberkek; a Mezőségen pedig helylyel-közzel terjedelmesebb ákáczfaligetekre bukkanunk. A megyének 336.000 hektár termő terűletéből 96.681 hektárt foglalnak el az erdők. Az utóbbi időkben a hegyomlások, kőfolyások és a mezőségi hegyoldalak befásítására kiváló gondot fordítanak a végett, hogy az erdők televényföldét megkössék.

Az országútak mentén is megkezdették a faültetést. E czélra azonban inkább gyümölcsfákat használnak. A gyümölcsfák így a megye terűletén egyre jobban szaporodnak. A megyei gazdasági egyesűlet nagyon sokat tesz a gyümölcs- és szőlőtermesztés érdekében. Ez egyesűletnek Tordán jól berendezett faiskolája van, melyből más megyékbe is sok ezer csemetét küldenek szét. A tordai állami kertmunkás-iskola és az állami szőlőtelep is nagyon elősegítik a gyümölcs- és szőlőtermesztés föllendűlését.

A megye állatországa elég gazdag. Havasaiban a medve kipusztúlt s a farkas is megritkúlt, de vaddisznó, róka és nyúl bőven van. Nehány év óta az Andrássy grófok dobrini (jára-völgyi) erdőségeiben a szarvasok és az őzek védelmére kiváló gondot fordítanak. Ez idő óta a dobrini erdővel összeérő Üreg-havasban és más erdőségekben is szaporodott e nemes vad. Az Aranyos mentén helylyel-közzel vidra is található. A ragadozó madarak között a keselyűk nagyon megritkúltak, ellenben sas, sólyom, ölyv, bagoly és egyéb kisebb ragadozó madár még mindig nagy számmal van. A havasi patakok s az Aranyos felső része meglehetősen bővelkednek pisztrángban. A Maros folyóban és a Mezőség tavaiban különösen a kapusi és záhi tavakban bőven van hal. A sziklás völgyek patakjaiban sok rák van.

A Jára völgye és a Dobrin- vagy Andrássy-havas. – A gróf Andrássy-féle vadászkastély. Dörre Tivadartól

A megye nyugati része kövűletekben, kőzetekben és ásványokban nagyon gazdag. Igen sok kövűlet van a Hesdát-völgy felső részében és a Kis-Aranyos völgyében. A túri hasadék kövűlt jurakori halfogairól nevezetes. A bedellői barlangban megkövesűlt ős medvecsontra, Alsó-Detrehem, Décse és Felvincz határában mammuth-csontokra is akadtak. Torda tájától a konyhasó ismeretlen vastagságú rétegekben nyúlik át Kolozs felé. Koppánd, Szind és Mészkő vidékén a gipsz alkot vastag rétegeket. A megye nyugati részének hegységeit különféle sziklafajok, nevezetesen homokkő, agyagpala, konglomerát, mész, csillámpala, trachit, porphirit, gránit alkotják. A mészsziklák között fészkesen fordúlnak elő a vasérczek. A toroczkói hajdani vasbányákban ezüstöt és ólmot is találtak. A Jára völgyében Kisbánya szomszédságában, továbbá az Aranyos völgyében, Offenbánya közelében a sziklák aranyat is tartalmaznak. A Tordai erdőben fölhagyott mangán-bányák vannak. A szolcsvai patak medrében és környékén vastimgránát-kristályok is bőven fordúlnak elő. Az Aranyos folyó pedig aranytartalmú homokjától kapta nevét. Ásványos forrás kevés van. A tordai régi sóbányák beomlott és vízzel telt aknáiban sós tavak keletkeztek; ezek adtak létet a megye egyetlen ásványos fürdőtelepének. Az egyes helységek határában fölfakadó sósforrások pedig azt jelölik, hogy a föld mélyében a kősóréteg mely irányban húzódik.

A hajdani Tordamegye, mely egyike volt a legősibb erdélyi vármegyéknek, a bihari havasoktól a keleti Kárpátokig egész Erdélyen átnyúlt. A XIII. század közepén a tatárok a lakosság nagy részét kipusztították. Az elnéptelenedett vidékekre a tatárjárás után a kézdi székelyek egy része telepűlt le. E miatt e vidéket külön szakították a megyétől s mint ötödik székely széket Aranyos-szék névvel a Székelyföldhöz csatolták; lakosai 1764-ben, a székely kiváltságok ellenére, szintén kénytelenek voltak „fölvenni a fegyvert”, s ettől fogva a székely huszárezred első századát innét állították ki. Aranyosszék 1876-ban újra egyesűlt a régi megyével Torda-Aranyosmegye név alatt.

Az Árpád-házi királyok alatt a só- és vasbányák mívelésére német telepesek is jöttek e vidékre. Ez Ausztriából ide telepedett németek egy része (Toroczkó vidékén) később teljesen elmagyarosodott, más része pedig eloláhosodott vagy elpusztúlt. A XIV. századtól kezdve a betelepűlő oláhság is egyre jobban szaporodott. Ez idő szerint legsűrűbb a népesség a megye közepén, legritkább a magas hegyektől borított nyugati részben.

A lakosok vidékenként és nemzetiségök szerint több tekintetben különböznek egymástól. A régi szokások a régi népviselettel egyetemben már nagyobbára eltűntek. Az aranyos-széki székelyek ősi népviselete is csaknem egészen eltűnt, de építkezésökben, lakó telkök és házuk berendezésében még elég sok hagyományt megőriztek. Fából épített íves tornáczú házaik csinos külsejűek, melyek födelének útczára néző deszka-homlokzatára vágott füstlyukai a tulajdonos vallása szerint változnak. A reformátusoknál és az unitáriusoknál rendesen egy-egy kehely, a római katholikusoknál kereszt és a görög-keleti vallásúaknál a preszkura (a papnak ajándékúl adni szokott sütemény) körvonalai vannak kifűrészelve. Az udvarok úgy vannak beosztva, hogy a marhák részére teljesen külön bejárás és külön udvar legyen, s így a házhoz vezető udvart mindig tisztán lehessen tartani.

A románok közűl az Aranyos közép völgyében, meg a Jára, Hesdát és Rákos völgyében lakó mokányok őrizték meg leginkább régi viseletöket. A férfiak e vidékeken bocskort – csizmát csak ritkábban – fehér darócz nadrágot, bőrövet, darócz zekét, báránybőr sapkát vagy fekete nemez kalapot viselnek. Az ing nyaka és a kézelő színes fonállal szépen ki van varrva. Ingöket az övön alúl kieresztve viselik. A legények kerek pörge kalapja apró üveggyöngyökkel, kakastollakkal és csinált virágokkal van díszítve. Legczifrább darabja a mokány férfiviseletnek az irhával kivarrott vagy színes selyemmel hímzett bundamellény és a fehér daróczposztó zeke. A Hesdát, a Rákos és a Jára mellékvölgyeiben lakó mokányok fehér zekéinek újjain, szélein és zsebein a különféle színű posztóból rá varrt díszítések szép színvegyűletet mutatnak.

Torda. Háry Gyulától

A mokány asszonyok viselete inkább csak az Aranyos félrébb eső közép völgyében maradt meg. Itt a mokány nők elűl-hátúl katrinczát (keskeny kötényt) viselnek. A hátsó kötény felső része kék, alsó, nagyobbik része pedig narancsszínű. Nyakukat színes üveggyöngysorok vagy ezüst pénzfűzérek ékesítik. A leányok hajukat két ágba fonva viselik, de az egyik ág elől a homlokon kezdődik. Az ing nyaka, karja és kézelője színesen van hímezve. A ránczba szedett ingmellre nagy gonddal alkalmazott hímzés, az úgy nevezett csupág, most már nagyon ritka.

A topánfalvi havasok községeiben laknak a móczok, a románságnak egy külön csoportja. Faiparral foglalkoznak és készítményeikkel az ország nagy részét bejárják. Építkezésök és ruházkodásuk sokban hasonlít a Székelyföld hegyesebb vidékeinek lakóiéhoz. Oka valószinűen az, hogy a topánfalvi havasok kincstári erdőségeibe idő folytán, mint famunkásokat számos székely családot telepítettek, a kik ugyan eloláhosodtak, de hatásuk meglátszik a móczok építkezésén és ruházkodásán.

A megye hat járásának székhelyei kisebb-nagyobb mértékben városias színezetűek; de az egész megyében csak egy város van, a megye székhelye, Torda; a többi mind kisebb-nagyobb falusi község.

Torda a Rákos pataknak az Aranyosba ömlésénél épűlt. A környező diluviális magaslatokat a hajdani Potaissa nevű római castrum és város romjai borítják. Alig van Tordán épűlet, melyhez ez elpusztúlt római város épűletanyaggal ne járúlt volna, alig van kapu, mely előtt római faragott kövek ne hevernének, sőt a vidék úri lakaihoz és parkjaihoz évszázadok óta hordják innen díszítésűl a domborműveket, szobortöredékeket, fölíratos és más faragott köveket. A mai Torda több község egyesűléséből alakúlt. Alsó része Ó-Torda, felső része Új-Torda nevet visel. Egykori külön állásukról még csak az itt is, ott is tartatni szokott országos vásárok tanúskodnak. Tordának összesen 12 082 lakosa van; ezeknek felénél több református vallású. A lakosság többi része a római katholikus, görög katholikus, görög keleti, ágostai evangelikus, unitárius és izraelita felekezetek között oszlik meg úgy, hogy a városban az erdélyi részeknek hét felekezete van képviselve egy-egy egyházközséggel és templomokkal. A megyének, számos hatóságnak és hivatalnak székhelye; van itt királyi törvényszék, járásbiróság, pénzügyigazgatóság, tanfelügyelőség, kir. ügyészség és sóbányahivatal. Közművelődési intézetei számosak. Van iparos- és polgáriskolája, három olvasó-egyesűlete, zene- és daltársasága, könyvnyomdája, helyi lapja, stb.

Torda, bár rendezett tanácsú város és megyei székhely, legnagyobb részt egyszerű földszintes házakból áll. Épűletei közűl magasan kiemelkednek a templomok, melyek között legrégibb az ó-tordai református templom. Eredetileg csúcsíves volt, de későbbi átépítések folytán sokat vesztett régi szépségéből. Díszesebb épűlet még a piaczon a római katholikusok nagy temploma is, mely a XV. század második felében épűlt. Ugyanezen időből való az új-tordai református templom is, de ez, szentélyét kivéve, teljesen át van alakítva.

A református templom, a róm. kath. templom és az egykori fejedelmi ház Ó-Tordán. Háry Gyulától

Torda egyéb épűletei között legérdekesebb az úgy nevezett fejedelmi palota. A Báthoryak idejéből való s gyakran volt a Tordán időző vagy átútazó fejedelmek szálló helye. Ugyancsak a fejedelmek gyakori itt időzése s az itt tartott országgyűlések hosszú sora okozta, hogy az erdélyi főúri családok közűl igen sokan állandó szállást tartottak Tordán. A fejedelmi palota szomszédságában álla Wesselényi család háza is, melyen márvány emléktábla hirdeti, hogy 1794-ben falai között született Jósika Miklós báró, a híres regényíró. Régibb épűletei közűl figyelmet érdemel még a renaissance stilban épűlt régi városháza; az újabbak között pedig a megyeháza és a közkórház. A város végén az Aranyos folyón átvezető s egyetlen ívű födeles fahíd egyike a régebbi erdélyi hídépítés nevezetesebb alkotásainak.

E hídon visz át az út a szomszédos Keresztesmezőre. Ez az erdélyi medencze egyik legtéresebb rónasága, mely Várfalvától Aranyos-Gyéresig nyugatkeleti irányban 18 kilométer hosszú, Tordánál éjszak-déli irányban pedig 6 1/2 kilométer széles. A fejedelmek korában a Tordán tartott számos országgyűlés nagy része rendesen ezen a mezőn folyt le. Nehány országgyűlést azonban a piaczi nagy templomban, vagy a fejedelmi palotával szomszédos református templomban tartottak. A tordai országgyűlések közűl kétségtelenűl legnevezetesebbek a vallási szabadságot biztosító 1564-, 1567-, 1568- és 1573-iki országgyűlések voltak.

Valószínű, hogy Tordát és környékét a magyarság mindjárt a honfoglalást követő időkben megszállotta. Már az első Árpád-házi királyok idejéből nyomai maradtak a Tordán megtelepűlt magyarságnak. A XII. századbeli német telepítések idejében a sóbányák mívelésére Tordára is telepedtek németek, a kik századokon át saját törvényeik szerint, külön bíró alatt éltek és csak a XIV. század végén olvadtak belé a magyarságba. Torda több ízben elpusztúlt s e miatt lakossága is meg-megújúlt egy nehányszor; a XIV. és XV. században – mint az akkor épűlt meglehetős nagyságú három templom is bizonyítja – virágzó város lett belőle. Legtöbb csapás Tordát a XVI: és XVII. században érte. Básta császári tábornok Báthory Zsigmondnak Erdélybe való visszatértekor (1598) legtekintélyesebb polgárait az ó-tordai kastélyban és az új-tordai templom-erődben kardélre hányatta. Mihály havasalföldi vajda 1601-ben kétszer is fölgyújttatta a várost; ott ölette meg őt Básta a tordai táborban. A szétfutott lakosok csak Bocskay fejedelemsége idejében kezdettek visszatérni elhagyott tűzhelyeikhez. Báthory Gábor, hogy a város újabb gyarapodását előmozdítsa, 1609-ben a városnak újabb szabadalmakat adott. E szabadalmakat Bethlen Gábor 1614-ben megerősítette és a még mindig lakatlan Új-Tordába saját palotás vitézei közűl 332-t letelepített, kiket egyúttal nemesekké is tett. Az a török hadsereg, a mely 1658-ban a II. Rákóczy György szerencsétlen lengyelországi hadjárata után Erdélybe betört, Tordát földúlta s lakosainak jó részét rabszíjra fűzte. A következő évben a török dúlás ismétlődik, s Torda egészen elnéptelenedik. 1660-ban az országgyűlés, hogy Tordát hamvaiból föltámaszsza, a törököktől elfoglalt Lugos és Karánsebes elmenekűlt lakosait telepíti falai közé; 1665-ben pedig a szintén hasonló sorsra jutott nagyváradi őrséget telepítik le a részben még mindig üresen álló telkekre. 1668-ban Apaffy fejedelem ez új telepesekkel egyetemben az egész Ó-Tordát is megnemesíti. Ezeknek a megnemesített új telepeseknek utódai lettek Tordának úgy nevezett „kebeles polgárai”. Sokat szenvedett Torda még a II. Rákóczy Ferencz-féle kurucz mozgalmakban is. Rabutin hadai 1707-ben teljesen földúlták. Lakosai elmenekűltek és csak 1711-ben kezdettek visszaszállingózni. A szatmári béke után Torda lassanként újra megerősödött, s 1759-ben régi szép napjai még egyszer megújúlni látszottak, a mennyiben falai között tartották a 127-ik s egyúttal utolsó tordai országgyűlést is. Mai napság a város az erdélyrészi magyarság egyik erősebb támasza és góczpontja egy nagyobb vidék gazdasági és művelődési életének. Az unitáriusoknak itt gymnasiuma volt, melynek tanárai közt időnként több irodalmi férfi akadt. Ilyen volt Gyöngyösi János és Aranyosrákosi Székely Sándor, ki a XIX. század elején a magyar mythologiát először kisérlette meg költőileg értékesíteni „A székelyek Erdélyben” czímű kis eposzában. Az 1878-ban megszűnt gymnasium épűletében most állami polgáriskola van.

A tordai híd. Háry Gyulától

Torda lakosai leginkább földmíveléssel, de részben iparral és kereskedéssel is foglalkoznak. Minthogy Torda a Mezőségnek és az Aranyos-menti havasoknak is piacza, a tordai iparosok készítményeiket az ottani lakosok szüksége és izlése szerint állítják elő, s ezért ez ipartermékek néprajzi szempontból is érdekesek. Helyi különlegesség a disznóhúsból sütött tordai pecsenye. Ennél is nevezetesebb a tordai pogácsa, mely igen jóízű mézes kalács-sütemény és a távolabbi vidékek piaczain is keresett czikk. A tordai vásárokat nagy vidék népe látogatja s így azokon a környék lakóinak viseletét nagy változatosságban láthatni. A gyáripart csak egy serfőzőház és egy cellulose-gyár képviseli.

Torda sóbányászata a messze őskor homályában kezdődik. A várostól keletre emelkedő magaslaton voltak a rómaiak sóaknái. Később, nevezetesen az erdélyi fejedelmek idejében az Új-Torda fölötti aknákat mívelték. Ma is a hegy e részében foly a bányamívelés öt aknában, melyekből évenként 20.000 métermázsa sót fejtenek 320.000 korona értékben. A rómaiaktól mívelt sóbányák helyén fekszik a város tulajdonához tartozó római vagy bánya fürdő. Ettől éjszakra mintegy 3/4 kilométer távolságban van egy másik, a fejedelmek idejében mívelt, de később beomlott aknák helyén a kincstár tulajdonában levő Akna fürdő. Ezt is Torda városa vette bérbe s mind a két helyen alkalmas fürdő-házakat és szállókat építtetve, csinos fürdőtelepet létesített. Mind a két fürdő vize a jelesebb konyhasós vizek közé tartozik, sőt az Akna-fürdő vize a legkitünőbb külföldi konyhasós vizek között is a legkiválóbbak sorában foglal helyet. Az abbahagyott és szárazon álló aknák közűl legnevezetesebb tizenhatszoros visszhangjáról az úgy nevezett József-akna.

Most Tordától a megye legnyugatibb hegyes részére, az Aranyos forrásvidékére, a Nagy-Aranyos zordon völgyébe vezetjük az olvasót, hol Szkerisora községet találjuk. Ez a Szkerisora nem is annyira község, mint inkább a havasok több ezer hold terűletén szétszórt lakások gyűjtő neve. Összesen mintegy 5621 lakosa van, de alig van benne oly házcsoport, a hol egy kilométernyi hosszúságban legalább 10–15 ház volna egymás szomszédjában. Ilyen nagyobb házcsoportok többnyire egy-egy mellékvölgynek a fő völgyhöz való csatlakozásánál találhatók. Ily helyeken rendszerint a templom és néhol az iskola is hirdeti, hogy ott van a község magva. Szkerisorát, valamint környékét, az egész topánfalvi járást móczok lakják. A község legnagyobb nevezetessége a határában levő jégbarlang, melynek mintegy 54 méter mélységű tátongó nyílásából egyszerre jéghideg fuvalom árad ki. A felűl 60 méternyi széles mélységnek három oldala függőleges és csak a lépcsőszerűen lejtős keleti oldalon mehetünk le egy darabig. Onnan korláttal ellátott falépcsőn haladhatunk alább. Leérve, éjszaki irányban egy 10 méter magas kapun egy 50 méter átmérőjű s 20 méter magas előterem sima jégpadlójára lépünk. A háttérben 3 méter átmérőjű s hat méter magas kettős jéghalmot látunk. E jéghegytől balra tátongó mélységben tűnik el az olvadó víz. Ha e mélységbe bedobunk egy követ vagy jégdarabot, mintegy 14 másodpercz múlva szilárd talajra ütődik, mit ágyúdörgésszerű puffanás ad hírűl. Az előcsarnoktól jobbra leszolgáló 14 méter széles, embermagasságú folyosón és jégtömegen haladhatunk 54 méter hosszúságban a jégbarlang legérdekesebb részébe. Legbámúlatosabb a templomnak nevezett csarnok, mely 21 méter átmérőjű és 22 méter magasságú üreg valóban olyan, mint valami ritka szépségű templom. Az újjnyitól derékvastagságig váltakozó jégoszlopok, a boltozat függő kárpítjából alakúlt oltár megvilágítva a legszebb márványműnek tetszik.

Szkerisorán alúl a Nagy-Aranyoshoz balról az albáki völgy csatlakozik. Itt fekszik a szétszórtságra nézve Szkerisorához teljesen hasonló Albák nevű község, melynek két népesebb házcsoportja Gura-Albák és Gura-Aradi nevet visel. Sátoros ünnepeken és vasárnapokon megélénkűlnek a havasi községeknek ilyen nagyobb házcsoportjai, mert a havasi lakók ilyenkor ezek valamelyikében szoktak lóháton és föltarisznyázva összeseregleni az isteni tiszteletre. A havasi templomok közelében többnyire egy-egy nyított szín van, melyben a vándor kereskedők rakják ki ily alkalmakra való árúikat, hogy az isteni tiszteletre érkezők egyúttal be is vásárolhassanak.

Az innen délre eső Kis-Aranyos völgye sokkal tágasabb mint a Nagy-Aranyosé. Alsó-Vidra, Felső-Vidra és Ponorel községek e völgyben a nagyobb telepek, melyek szintén szétszórtan építvék. Érdemes itt egy pillantást vetnünk az építkezésre. A mócz házak többnyire emeletesek. A földszint kőből, a csinos tornáczú emelet pedig fából készűl. A födél magas és meredek, hogy a hosszú tél havának sulya az épűletet ne rongálhassa. A ház azonban rendesen oly kicsiny, hogy mind földszintjén, mind emeletén csak pár szűk helyiség van.

A Kis-Aranyos völgyének legnagyobb nevezetessége a felső-vidrai Csigahegy, mely felső krétakorú homokkőből áll, telve a gyakran gyermekfej nagyságú Acteonella gigantea nevű kövesedett csigával. Szemközt a Csiga-hegygyel az Aranyos jobb oldalán magas mészkőfalak emelkednek az 1200 méternyi Piatra alba nevű fehér szirttel. Ennek oldaláról omlik alá a Piscsiora nevű vízesés. A völgy átellenes oldalán emelkedő mészszirtek egyik barlangjából előtörtető patak a szikla alsó fokán több ágra szakadva, nagy morajjal zuhog alá. A mésztartalmú víz mindent bevon mészréteggel s ennélfogva nagy mennyiségben keletkeznek benne a változatos szépségű mészkő-képződmények. A lakosok ezekből az ú. n. mésztufákból kereszteket fűrészelnek, melyek a templomok és útak mellett sok helyt láthatók.

Az Aranyos két ága Ponorelen alúl egyesűlve, mielőtt Topánfalvára érne, a Piatra Lucia nevű sziklaszoroson halad át, hol Alsó-Fehérmegye felé eső oldalban sötétlik az a barlang, a melyet Jókai Mór „Szegény gazdagok” czímű regényében a hamis pénzverők rejtekhelyéűl szerepeltet. Alább a csertési pataknak az Aranyosba ömlésénél fekszik a járás székhelye, a szétszórtan, de elég csinosan épűlt Topánfalva, 2440 lakosú nagyközség, melyet a móczok fővárosának szoktak nevezni. Rendes útczája csak egy van, melyben három templom és pár vendéglő áll. Itt van a 41.932 hold terjedelmű kincstári erdők gondnokságának épűlete is. A móczok szétszórt házai a kincstári erdők tisztásain feküsznek. Topánfalvával szomszédos Bisztra, honnan a Bisztra patakon úsztatják le a kincstári erdők fáját az Aranyosba.

Bisztrán alúl az út erdős magaslaton egy elhagyott kaluger-kolostor és egy kis templom mellett megy át Lupsa községbe, hol már a mokányok terűletére lépünk. A rómaiak idejében a völgynek itteni téresebb kiszélesedése az aranymosás egyik fő helye volt. Hajdani bányái jól fizettek, de ma már csak kevés aranyat adnak. Lupsának Lupsapatak nevű részét is elhagyva, Muncselen alúl az Aranyos jobbpartján fekvő s csinosan épűlt Offenbányára érünk, mely hajdan híres bányaváros volt, de ma csak kisközség 1090 lakossal. A hajdan dús jövedelmű bányák elveszett aranyereit mostanában egy társaság igyekszik újra megtalálni és kaliforniai mintájú zúzó-műveket is állított föl.

Offenbányán alúl omlásos hegyek és szakadékos vízmosások között elhaladva, Alsó- és Felső-Szolcsvára érünk. Az utóbbinak nevezetessége a község mellett levő patak völgyében bőven található vastim-gránát. Alsó-Szolcsván érdemes megnézni a búvó patakot. A ponori patak ugyanis Ponor falun alúl egy 430 méter magas sziklafal hasadékaiban eltűnik, de az alsó-szolcsvai határban újra előbukkan. Meredek szikla alján, 18 méter magas, merész kúpíves nyílásbál ömlik ki az elbújt patak. Érdemes továbbá megnézni azt a gyönyörű mészsziklafalat is, mely a község közelében kezdődik és az Aranyost irányából eltéritve, éjszak-kelet felé vonúl. A balparton mész- és konglomerát-sziklák emelkednek s együtt alkotják a szolcsvai szorost, melynek szépségét nagyon emeli a szolcsvai vízesés és a podságai völgy torkolatánál az Aranyos medrében heverő, óriási oroszlánhoz hasonlító Oroszlánkő vagy Boglyakő.

Aranymosók az Aranyos völgyében. Dörre Tivadartól

A podságai völgy messze fölnyúlik az Öreg-havasba, hol Felső-Podsága községnek szerfölött elszórt házai épűltek. Alsó-Podsága felé a podságai patak festőien szép sziklahasadékon csörtet alá. E hasadékban tör elő a podságai időszakos forrás és közelében a Feredeu (Feredő) nevű bővízű forrás. E forrásnak a nép gyógyító erőt tulajdonít. A podságai pataknak az Aranyosba ömlésénél, az említett Boglyakő fölött, a mészsziklák 1170 méter magas tetejének szomszédságában látszik az Aranyos völgyéből megközelíthetetlennek tetsző bedellői csontbarlang kapuja. A szolcsvai szoros alsó bejáratánál van Lunka-Újfalu kisközség; ennek közelében emelkedik a gránit falú kopár Zsidovina hegy, melynek oldalában a toroczkóiak kőbányát nyitottak. A Zsidovina mögött az Üreg-havasról aláereszkedő patak völgyében van Nagy-Oklos. A szomszédos Runkon egy nagyobb és egy kisebb sziklahasadék érdemes a megtekintésre. E sziklahasadék éjszakkeleti oldalánál emelkedik a nagy Plesa hegy, melynek a kis-oklosi völgy felé lejtő tetőlapja borsó- és diónagyságú vasgömbökkel van tele hintve. Minden záporeső újabbakat sodor össze a vastartalmú talajon.

A kis-oklosi pataknak az Aranyosba ömléséhez közel, a Vidaly-kő lábánál, a folyó jobb partján épűltek Vidaly község szegényes fa kunyhói. Az Aranyos völgyében Szolcsvánál, de kiválóan Vidaly vidékén a korábbi erdőpusztítások következtében a meredekről alázuhanó kőfolyások és sziklaomlások gyakran az országútat is fenyegetik. Nehány év óta völgyzáró gátakkal és fásítással igyekeznek e bajon segíteni. Vidalyon alúl, a szűk völgy sziklái mellett Borév község épen ott húzta meg magát, a hol balról a Jára folyó és jobbról a toroczkói patak siet az Aranyosba.

A Jára vize az Öreg-havas éjszaknyugati oldalából ered. Szép fenyvesek s azok között dús hegyi legelők és kaszálók szomszédságában zúgva törtet alá. Itt, e félreeső helyen van a gróf Andrássy család kies fekvésű dobrini szép vadászkastélya és erdészlaka. A délkeletre kanyarodó kis folyó vize meredek szirtek és erdős hegyek között rohan lefelé. Bal partján egy meredek mészszikla tetejéről Létavár romjai tekintenek alá. 1456-ban e várhoz tartozott nemcsak az innen áttekinthető vidék, hanem a szomszédos Hesdát-völgy községeinek legnagyobb része is. János Zsigmond az ellene föllázadt Balassi Menyhértet itt ostromoltatta. A várat elfoglalván, leronttatta s az uradalmat hívei között szétosztotta. Így jutott a vár a fejedelemhez hű Kolozsvár birtokába. A későbbi időkben azonban még többször cserélt gazdát.

A várat körűlvevő mészsziklák között fészkesen itt-ott vas is található. A sziklákon túl Magyar-Léta község van, melyek 420 főnyi magyar lakosai kiváló famunkások. A magyar-létaiak öltözködése, építkezése és házi berendezése azonos a kalotaszegiekével. Szűk és sovány határukat néhol két méter vastagon is borítja a Szent László pénze néven ismeretes nummulit (foraminifera-kövűletek). Így van ez a szomszédos Asszonyfalván is. Alább a Jára vize Kis-Bányát érinti, melynek hajdani arany- és ezüstbányái most elhagyatva szűnetelnek. Kis-Bányán alúl kiszélesedik a völgy és a téres hely közepén a járás 1680 lakosú székhelyének, Alsó-Járának tornyai tűnnek föl. E községet 1848-ban a fölkelő románok majdnem teljesen elpusztították. Jelenlegi lakosai részben magyarok, részben románok. Az alsó-járai magyarok között sok a fazekas, s a járai fazekak az egész vidéken igen kelendők.

Borévnél ömlik az Aranyosba a toroczkói patak, melynek völgyét minden oldalról meredek falakkal kerített szép kerthez hasonlíthatjuk. A Toroczkó-Szent-György községtől nyugatra emelkedő sziklák közűl két patak törtet elő. A község fő útczáján, minden nagyobb vízválasztó nélkül az egyik délre, a másik éjszakra fordúl. Így támadt két völgyből egy, melynek ellenkező irányú két torkolata közűl az egyik éjszakon Borrévnél van, a másik pedig délen Nagy-Enyednél. A dél felé siető Szilas patak a megye határszélén kapuhoz hasonló szép sziklahasadékon: a Kőközön át hagyja el a megyét. A kőközi sziklahasadék felső kapujától pár kilométernyire, magas hegyek lábánál fekszik Bedellő nevű kis oláh falu. Határában szédítő magasban tátong a már említett bedellői barlang kapuja. A barlang belsejében hatalmas dudoros csepkövek láthatók. Az oszlopos és csapos képződmények semmivé vannak téve, csak a dudorok és tuskószerű stalagmitek kerűlték ki a pásztorok romboló kedvét. Fölásott fenekén a barlangi medve csontmaradványaira bukkantak a kutatók.

A Runk és Lunka-Lárga közti szoros. Dörre Tivadartól

A toroczkói völgy téresebb helyén a 940 magyar lakosú Toroczkó-Szent-György tűnik szemünkbe. A községtől nyugatra emelkedő szikláknak egyik nyúlványán a vidék festői szépségét még inkább emelve, állanak a Thoroczkay család hajdani várának romjai. A községtől keletre a Székelykő délre húzódó nyúlványa s Hidas község mellett a roppant tömegű Geszteg hegy mészfala látszik. Emennek meredek oldalában barlangok nyílásai sötétlenek. A kurucz világban, mikor a Tiege csapataitól földúlt Nagy-Enyed lakóinak elmenekűlt része Toroczkó vidékére futott, a református kollégium tanulói és tanárai a toroczkó-szent-györgyi barlangban húzódtak meg. Toroczkó-Szent-György elég rendesen épűlt község. Csinos házai közűl a Thoroczkay család udvarházai és három templom (római katholikus, református és unitárius) emelkednek ki. Csak pár kilométernyire van ide Toroczkó nagyközség.

Toroczkó és Toroczkó-Szent-György lakói az Árpád-házi királyok idejében ide telepített eisenwurzeli német bányászok elmagyarosodott utódai. A hajdan virágzó vas- és ezüstbányákat ma nem mívelik. Toroczkó lakói most leginkább mint kőmunkások, vállalkozók és az Aranyos-völgy korcsmárosai keresik kenyeröket. Az 1395 lakosú község csinos kőházaival, kövezett útczáival és téres piaczával jó módú kis városnak tűnik föl. Szorgalmas lakóinak népviselete a legszebb és legdrágább magyar népviseletek közé tartozik. A leányok ünnepeken vörös és fekete selyemmel vagy fejtővel kivarrt s néha gyöngyökkel hímzett inget, színes gyöngyökből készített karpereczeket, sűrű ránczú fehér szoknyát s piros csizmát viselnek. Az eladó leányoknak aranyos pártájuk van s arról hátukra selyem szalagok omlanak alá. Zsinórból készűlt övükhöz selyem kendőt tűznek s vállaikra sötét színű, sűrű ránczú palástot borítanak. A fiatal asszonyok ingöket apró érczlemezekkel, az úgy nevezett islóggal ékesítik. A legdíszesebb női ruhadarab a kösnyőnek nevezett vállfűző, mert ez színes selyemmel és gyöngygyel a lehető legváltozatossbban van kihímezve. Az asszonyok sima fekete fejkötőt és fölötte fátyol kendőt viselnek. Felöltőűl nyáron egy kis irhabundát vetnek könnyedén a nyakukba. Ez alá télen báránybőrrel prémezett s oldalt gomboló posztó mellényt vesznek. Ünnepeken sötét színű posztóból készűlt, báránybőr prémes, zsinóros mentét viselnek vállra vetve. A hétköznapi viselet sötét-kék színű szoknya, széles kötény, rövid újjas és piros csizma. Fejöket hátúl, a konty alatt megkötött színes kendő borítja. A férfiak oldalt vörös zsinórral díszített fehér posztó nadrágot, csinos magyar csizmát, irhabőr mellényt, rókaprémes mentét, fekete nemez kalapot, télen pedig báránybőr sapkát viselnek. Ünnepeken fekete darócz zekét is akasztanak a nyakukba. A férfi-ing kézelője is vörössel vagy fehérrel hímzett. A fiatalok rendszerint színes nyakkendőt is kötnek. Szakállt nem viselnek. Buzgó templomba járók és tisztességtudók. A templom padjaiban kor szerint ülnek. Ünnepi alkalmakra az úgy nevezett somodi kalácsot készítik, melyet vajjal átitatott s jól megfűszerezett tésztából sütnek.

Toroczkó és a Székelykő. Háry Gyulától

Toroczkótól éjszak felé vassalakkal kavicsozott út kanyarog alá a völgyön. A balra nyíló völgy végén, a Vidaly-kő közelében némán pihennek az egykor jóllétet árasztó vasbányák. Borévnél, a Kolczu Dászkáluj nevű szikla közelében, átmenve az Aranyos hídján, a völgy baloldalán zúgó vízesés mellett egy meredek út megy a hegyek között rejtőző Berkes községbe. Úgy ott, mint alább is, fészkesen található a barna-vasércz. Alább az Aranyos-völgy folyton szűkűl. Az erdős és sziklás hegyek mind közelebb nyomúlnak a folyóhoz. Az út csak a sziklákba vésve haladhat tovább. Az Örvénykő meredek falain alúl, a Tordai erdőben, a berkesi nagyobb patak vízesései és sötét szirtjei mellett a „kővé vált emberek” szikláinak konglomerát tömegei vonják magukra a figyelmet. Majd föltűnnek a várfalvi hegynek a folyó felé meredeken hanyatló sziklái, és alattuk a hatalmas gát a villamteleppel, a honnan a folyó erejével előállított villamerőt, dróton vezetik az ide tizenegy kilométerre fekvő tordai cellulose-gyárhoz. A gátnál a völgy kiszélesedik s ime elénk tárúl a székely falvakkal körűlvett szép Keresztesmező.

Az országúttól jobbra marad el az 1100 lakosú Várfalva és a vele egybeépűlt 900 magyar lakosú Aranyos-Rákos, a báró Jósika család kastélyával. Várfalva fölött a sziklatetőn egy római erődítés nyomai láthatók, a község erdőborította hegyei között pedig az egykori Fütyér-várnak ismeretlen korból származó maradványai. A Várfalva és Aranyos-Rákos között lefolyó kis patak fejénél, a Székelykő dél-keleti lejtőjén bővizű források mellé telepedett a kis Csegez község. Csegeztől dél-nyugatra a Geszteg hegy lajtha-mészkő-rétegeiben már a rómaiak idejében is kőbányák voltak, melyeket ma is mívelnek. E bányák közelében nagy tömegben fordúlnak élő gipsz-kristályok is. Az innen éjszakra s az Aranyos mellett szép tágas téren fekvő Várfalvával szomszédos Sinfalva egyike a szebb és rendezettebb magyar községeknek. Sinfalván és Mészkőn alúl Alsó- és Felső-Szent-Mihályfalva kettős község (összesen 1900 lakossal) három kilométer hosszúságban nyúlik el az országút mellett. A két községet, melyeknek két református és egy görög-keleti temploma, messze ellátszik a lapályon, csak egy út választja el egymástól: Szent-Mihályfalván a Wolff féle úrilak udvarában és parkjában a Keresztesmezőről kerűlt több római szárkofág látható. A község határának Torda felől eső részén vonúlt át egy római út, mely az innen délkeletre eső Harasztos község felé ma is útúl szolgál. Ennek közelében volt a potaissai római temető, hol, még ma is sok szárkofág rejtőzik a föld alatt. Harasztos határát érintve halad Gyérestől Maros-Újvár felé a magyar államvasút. Szent-Mihályfalvától dél felé Kövend és Bágyon csinos és népes községek feküsznek. Legnagyobb részt székely lakóik jó földmívelők és ügyes kertészek. Az aranyosszéki hajdani lustrák nagy részét e tájon tartották. Mihály oláh vajdát itt, a Keresztesmezőnek a Létom hegy felőli részén gyilkolták meg Básta vallonjai (1601). A Keresztesmezőnek Torda felé eső részét régebben Kis-Királyrétjének nevezték; ez az országgyűlésre érkezők, vagy itt táborozók lovainak szabad legelő helyűl szolgált. A Keresztesmezőnek Harasztos felé terjedő részén a háborús időkben egy pár község teljesen elpusztúlt. Ezek határait 1848 előtt, mint szabad földeket, Aranyosszék közbirtokának tekintették és külön szabályok szerint kezelték. E szabad földek öröklés tárgyai nem lehettek; ha haszonélvezőjük meghalt, a haszonélvezet joga arra a székelyre szállott, ki ekéjét leghamarább akasztotta a gazda nélkül maradt földbe. Sok versengésnek, összeütközésnek volt okozója ez a szokás. Innen éjszakra, az Aranyos közelében, Torda szomszédságában, bámúlatosan bő vizű források mellett fekszik Keresztes község és a vele szomszédos Aranyos-Polyán, melynek szintén bő vizű forrásait akarják fölhasználni Torda város tervezett vízvezetékéhez. Az Aranyos partján és még szintén a Keresztesmezőn terűl el Aranyos-Gyéres (1700 lakossal) és a vele összeépűlt Gyéres-Szent-Király (700 lakossal). Az utóbbi a birtokosok udvarházain és kastélyain kivűl csak nehány zsellérházból áll. Gyéres élénk forgalmú hely. Hajdani városi czímét és kiváltságait ugyan elvesztette, de vasúti állomása, három temploma, csinos házai, heti és országos vásárai mégis némi városias színezetet adnak neki. Gyérestől keletre a folyó bal partján fekszik Egerbegy harmadfélezer lakosú nagyközség két templommal és több udvarházzal. Régebben ez is város volt s határőr-katona lakosai némi kiváltságot. is élveztek. Itt szakad az Aranyosba a Mezőségről eredő csáni vagy Horgas patak, melynek szép szelíd völgyében és terjedelmes mellékvölgyeiben feküsznek: Mező-Nagy-Csán, Mező-Szent-Jakab, Mező-Böő, Mező-Örke, Alsó- és Felső-Detrehem népes községek.

Torockói népviselet. Roskovics Ignácztól

Gyéres-Szent-Királytól délre fekszik Aranyos-Lóna község, pár kilométerrel alább pedig, szintén az Aranyos jobb partján Gerend népes község. A gerendi református templom egyike a megye középkori épületeinek, de nagyon át van alakítva. Gerenden, a gróf Klebersberg család terjedelmes kastélyán kivűl nehány csinosabb udvarház is van. Itt lakott és itt van eltemetve gróf Kemény József, a kitűnő történetbúvár. Gerendtől alig három kilométerre, a folyó balpartján, áradásoknak is kitett helyen fekszik a jó boráról nevezetes Hadrév község, szőlővel beültetett szép hegy alján. Innen délre s nem messzire már a Maros téres völgye következik. Oda siet az Aranyos is, mely Vajdaszegen felűl ömlik a Marosba.

Az Aranyos mellékvölgyei közűl nevezetesebb a már említett Hesdát völgye. A Hesdát vize fönn a megye éjszaknyugati havasaiban ered. Forrásához közel van Hesdát román község szegényes és szétszórt házikóival. Hesdáttal éjszakon szomszédos Kis-Fenes, a magyar lakosságú Torda-Szent-László. Ez utóbbi egyike a csinosabb és élénkebb községeknek 1400 lakossal, kiknek öltözete, szokásai, építkezése és házi berendezése azonos a kalotaszegiekével. A nők itt is szövik a híres fodorvásznat és hímezik a kalotaszegihez hasonló szép varrottast. A község házai közűl magasan kiemelkedik a gróf Mikes család csinos nyári laka.

A tordai hasadék. Háry Gyulától

E községek határain, valamint tőlük déli irányban a Hesdát-völgy felső részében levő községek határain az altalaj mummulit mészkőből áll, melyben teménytelen a kövűlet. E kövűletek közűl kivált a Szent-László pénze nevű mummulit oly nagy mennyiségben fordúl elő, hogy 10 kilométer hosszúságban az út kavicsozására is azt használják. E mummulitokhoz egy néprege is fűződik. Szent László vitézei élén – mondja a néprege – itt vette üldözőbe az országban összerablott kincsekkel megrakodott kunok seregét. A menekűlő kunok, hogy üldözőiket visszatartsák, a rablott aranyokat eléjük szórták. A csel sikerűlt, mert a magyar vitézek a kunok üldözése helyett a szétszórt aranyakat igyekeztek összeszedni. A szent király fohászkodására azonban az Isten csodát, tett s az aranyakat kővé változtatta. Az így értéktelenné lett kincs már nem tartotta többé vissza a magyarokat az üldözéstől, a kik a kunokat aztán utólérték s le is vágták mind egy szálig.

A Hesdát völgyében fekvő községek lakói most csaknem mind románok, pedig a XVII. század vége előtt magyarok is szép számmal laktak e községekben, mint az akkor fönnállott unitárius templomok is bizonyítják. E községek között még Magyar-Peterd is inkább csak azért viseli a „magyar” előnevet, hogy össze ne téveszszék Közép- és Felső-Peterd községekkel. Itt törte át a Hesdát pataka a Köves-bércznek 300 méter magas sziklatömegét és alkotta a Tordai hasadék néven ismeretes sziklaszurdokot, melyen kőről-kőre szökdelve, közben apróbb vízesésekben a hasadék egész szélességét elfoglalva folyik tova. A hasadéknak Peterd felől eső kapuja közelében két, nehezen megközelíthető barlang van. Mind a kettőnek bejáratán lőréses falak láthatók. E barlangok hajdan menedékhelyűl szolgáltak a tordaiaknak. A nép Balika várának nevezi, mert a rege szerint Balika kurucz kapitány e barlangokból, mint megerősitett rejtekhelyéből, csapott le a környéket sanyargató labanczokra. Úgy a Balika vára, mint a hasadék más barlangjai, melyek a kőkorszakbeli ember tanyájáúl szolgáltak, ma vadgalambok, baglyok és tömérdek denevér tanyái, igazán nagyszerűek a Tordai hasadék meredeken fölnyúló sziklafalai és egyes kőszálai. Meglepően szép a 764 méter magas két Patkós-kő, melyekről még a keleti és déli határszéli havasok is láthatók. A Patkós-kő Torda város és Torda-Aranyosmegye czímerében is helyet kapott. A Tordai hasadékhoz is Szent László király nevét fűzi a néprege. Egy alkalommal – beszéli e néprege – Szent László csak kevés számú vitézétől kisérve, seregétől elszakadt az ütközetben és a kunok sűrű tömegébe jutott. A kunok rá rohantak a kis csapatra, hogy a királyt foglyúl ejtsék. A menekűlő Szent László Istenhez fohászkodott föl, a ki meg is hallgatta fohászkodását: a hegy Szent László és az üldöző kunok között kettérepedt s a kunok a mélységbe húllva elpusztúltak. A király és kisérői lovainak nyomai volnának a Patkós-kő tetején ma is látható lópatkó alakú mélyedések.

A Tordai hasadéktól éjszakra egy mellékvölgyben van Mikes 1200 lakosú község, melynek határában egy római épűlet maradványai omladoznak. A Kövesbércz lankásabb részein a Szent László kútja nevű forrás mellett halad el az út és Torda felé lejtve, a Túr völgyében fekvő Koppánd község határában bő vizű forrásokhoz ér. Ezek a koppándi források, melyeknek vizét a rómaiak föld alatti csöveken vezették Potaissába. A forrás ma is a rómaiaktól vésett sziklavályúban csörgedez s közelében nagy területen látszanak nyomai a római kőbányászat maradványainak. Koppándtól délnyugat felé Szind község közelében és a Tordai hasadék mellett a szépen rétegesedett konglomerátban a vésetek nyomai is fölismerhetők. Szind és Koppánd határaiban nagy tömegben fordúl elő a gipsz. Koppándon is lépten-nyomon találunk a rómaiak idejéből maradt tárgyakat. A görög-katholikus templom Legio Quinta Macedonica jegyekkel, vagyis az ötödik macedoniai legio bélyegeivel ellátott téglákkal van kipadlózva.

Koppándnál kezdődik a Tordai hasadékhoz hasonló, de annál sokkal kisebbszerű Túri hasadék. E szűk sziklahasadékon tört útat magának a Rákos patak, melynek apró vízesései és mélyedései meglehetősen nehézzé teszik a hasadék megjárását. A Rákos patak a Kolozsvár szomszédságában emelkedő Felek hegy közelében ered. Tágas völgyét szántóföldekkel és tölgyfaerdőkkel borított hegyek szegélyezik. A völgy alján, épen a Túri-kő felső kapujánál fekszik Torda-Túr község 1250 lakossal. Ehhez tartozik a völgy derekán egy rég elpusztúlt falu helyén levő Hármas nevű telep is. 1658-ban a II. Rákóczy György fejedelem ellen bejött tatár khán e völgy összes községeit földúlta és lakóikat nagy részt leölte. A magyarság ekkor pusztúlt ki innen. A Rákos patak völgyének egyik nevezetessége, különösen Bányabükknél és Feleknél a nagy számban előfordúló kerekkő, mely a népnél forogmány néven ismeretes. Ilyen concretio-képződmények másutt is fordúlnak elő, de ily nagyok (1–1.1/2 méter átmérőjűek) ritkaság számba mennek.

Az a termékeny vidék, mely a Rákos patak völgyétől és Tordától keleti irányban terjed, már a Mezőséghez tartozik. A Mezőségnek a megye keleti szélén Maros-Tordamegyével szomszédos pár völgyét Gorgánnak nevezik, melynek apró patakjai a Marosba ömlenek. A Mezőség déli határa a Maros, melynek termékeny völgyére a Mezőség omlásos hegyei, az úgy nevezett ripák (martok) tekintenek. A Maros mentén említendőbb községek: Maros-Lekencze, a Kapus patak torkolatánál, jó módú román lakossággal; ettől fölebb éjszakkeletre esik az 1260 lakosú Mező-Kapus, melyet nádszövő gyára tesz nevezetessé. A kapusi völgyben tavak és nádasak mellett egymás szomszédságában feküsznek Kis- és Nagy-Iklánd. Itt egyesűl a kapusi patakkal a bodoni csermely, melynek termékeny, de esős időben alig járható völgyében Mező-Bodon szalma- és nádfödelű kunyhói vonták meg magukat. Itt az állami iskola helyén állott épűletben tartotta menyekzőjét 1694-ben II. Apaffy Mihály fejedelem Bethlen Katával.

Iklándtól nyugatra egy csermely hosszú völgyében fekszik Mező-Keménytelke. Ettől délre a Maros mellett Maros-Dátos esik, hol a folyó merész kanyarodásaival egész sor félszigetet alkot. Egy ilyen félszigeten fekszik Maros- vagy Mező-Bogát 2500 lakosú község, hol hajdan a rómaiak egyik telepe volt, melynek romjaiból kikerűlt bélyeges téglákkal van kipadlózva a bogáti református templom. Csak pár kilométernyi távolságra van ide a járás székhelye, Maros-Ludas, a Ludas pataknak a Marosba ömlésénél, 2900 lakossal. Itt, ez egyre jobban emelkedő községnél csatlakozik a Mezőség leghosszabb völgye a Maros völgyéhez és innen ágazik ki az államvasútak székely-kocsárd–marosvásárhelyi ágából a Deés felé futó mezőségi vasút. Ezek a forgalmat Maros-Ludasra terelik, melynek élénkségét az itt állomásozó marosi tutajosok is emelik.

A Záhi vagy más néven Budatelki patak Kolozsmegyéből Mező-Méhesnél lép át Torda-Aranyosba. Hosszú völgyén jó megyei út és a mezőségi vasút halad végig. Mező-Méhesen a nagyobb birtokosok udvarházai s a gróf Béldi család kastélya tűnnek ki. Lakossága magyar és román. Déli irányban a völgyet nádasak és tavak borítják, melyek egyike egy mellékvölgyben keletre egész Mező-Sályig benyúlik. Ez a tó itt kiszélesedik s délre húzódva, Záhi tó nevet kap: Itt-ott nádból font vejszék (záhok) szakítják meg tükrét, melyen csak úgy hemzsegnek a vízi szárnyasok. Mező-Záh meglehetősen nagy község s 1300 lakosa között szép számmal vannak magyarok is. Szomszédságában fekszik nagy terűleten szétszórva Mező-Csikud. Alább a vasút mentén a lecsapolt tavak és nádasok helyét dús kaszálók foglalták el; itt Mező-Tóhát községnek hajdan terjedelmes tava maholnap teljesen eltűnik. Mező-Tóháton a báró Kemény családnak van csinos udvarháza. Tóháttól délkeletre van a Ludas patak és a vasút mellett Mező-Szengyel, mely a nagyobb birtokosok csinos udvarházaival, terjedelmes gyümölcsöseivel, ákáczültetvényeivel, valamint a római katholikusok és a görög katholikusok kiemelkedő templomával tetszetős külsejű népes község 1500 lakossal. Alább, Maros-Ludas közelében hatol a Mezőség dombjai közé a keresztúri völgy is, hol szép szőlők között Gerend-Keresztúr fekszik. A keresztúri pataknak a Marosba ömléséhez közel van Maros-Kecze község, mely Apaffy fejedelem idejében gyakran volt az erdélyi főurak gyűlőhelye. Maga a fejedelem is több alkalommal időzött itt kedves emberénél, Apor István kincstartónál, kinek itteni fényes kastélyában tartotta lakodalmát 1696-ban a történetíró Cserey Mihály is Kun Ilonával. Utóbb a fényes kastély s vele együtt a magyarság is eltűnt Keczéről. A völgy termékeny lapályán vaspálya halad Székely-Kocsárd 1550 lakosú magyar község felé, melynek határában római épűletnyomok láthatók. A székely-kocsárdi vasúti állomás a községnél valamivel alább, a 950 lakosú Székely-Földvár szomszédságában van. Innen ágazik ki az államvasútak marosvásárhelyi szárnyvonala. Székely-Földváron a gróf Zichy István kastélyának parkja közelében láthatók egy római castrum nyomai, mely a közelben levő maros-újvári sóbányák védelmére szolgált.

Székely-Földvárral szomszédos Veresmart kisközség mely mellett mindjárt Aranyos-szék hajdani székhelye, a 1900 lakosú Felvincz nagyközség tűnik föl a Létom patakának a Marosba ömlésénél, egy tágas völgy lankás oldalán. Magyar lakói leginkább földmívelésből, gyümölcs- és szőlőtermesztésből élnek. Nevezetesebb épűletei a római katholikus és református templomokon kivűl Aranyos-szék egykori székháza, melyben a járásbiróság, a szolgabirói hivatal és az állami elemi iskola van elhelyezve. Határában gyakran találnak római tárgyakat, nevezetesen az ötödik macedoniai legio L. V. M. bélyegével ellátott téglákat. Városi jogait János Zsigmond fejedelem 1568-ban megerősítette s ki is bővítette. A hadak gyakran pusztították s többször romba is dőlt. Legszörnyűbb volt azonban 1848-iki pusztúlása, mikor a fölkelő oláhok fölégették úgy, hogy hamvaiból csak évek során tudott ismét kikelni. Legutóbb (1897) a Létom patakának áradásaitól szenvedett nagy károkat.

A Létom pataka a Keresztesmezőre ereszkedő Létom hegy déli oldalából ered. Mellékvölgyeiben hajdan számos község virágzott, de most azok közűl csak Kercsed, Mohács és Dombró állanak. A kercsedi pataknak a Létomba ömlésénél terjedelmes tavak és nádasok vannak, melyeket a vízi madarakért a tordai vadászok nagyon látogatnak. Felvincz szomszédságában egy magaslaton a Zsidóvár nevű sáncz-erődnek ősrégi korból származó romjai láthatók. A megyének ezen az oldalon legszélső községe Maros-Décse csinos falu református és görög-keleti templommal, a Maros és a vasút mellett. Itt, az örményesi patakon átvezető híd mellett állanak a Jókai Mór egyik elbeszélésében megörökített nagy-enyedi fűzfák, melyekhez az a néprege fűződik, hogy egy nehány nagy-enyedi tanuló 1704-ben, mikor Tiege csapatai Nagy-Enyedet földúlták, a labanczokat Enyedről egészen a kollegium itt levő tanyájának kapujáig üldözte. A diákok más fegyver hiányában fűzfadorongokkal kergették a labanczokat és két diák az ellenség vérétől pirosra festett dorongját az örményesi patak partjába szúrta le. A dorongok megfogamzottak s a nagyenyedi diákok vitézségét hírdetve, ma is ott zöldelnek Torda-Aranyosmegye határán, Maros-Décse mellett, melyen túl már Alsó-Fehérmegye kezdődik.

Szolnok-Dobokamegye. Kádár Józseftől

Szolnok-Dobokamegye a korábbi Belső-Szolnok és Doboka megyékből, valamint a volt Kővár-vidéke nagy részéből 1876-ban alakúlt. Terűlete 5149.82 négyszögkilométer. A megye egészen hegyes-völgyes, de olyan alakúlással, hogy éjszaki része a Lápos völgyéig a havasi vidékekhez számítható; a Láposon alúli vidékeit közép- és alacsony hegyek ágazzák be, míg délkeleti dombos-halmos része mintegy a Kis- és Nagy-Szamostól kezdve már a Mezőséghez tartozik. A megyének az éjszakkeleti sarkán, a hol Besztercze-Naszód és Máramaros megyékkel szögellik össze, emelkedik az 1842 méter magas Czibles hegytömeg, melyből éjszaknyugatra és délnyugatra két nagy ágazat indúl ki. Egyik a bükk- és fenyűerdőkkel borított láposi hegység, mely a megye éjszaki részén gerinczével a megye határát jelöli. Kárpáti homokkő e hegység magva, de ormai trachitból valók. E hegység legmagasbb csúcsai a Priszlop (1836 méter) a megye legéjszakibb szélén, azután alább az ennél valamivel alacsonyabb Magura és a Sátor. A másik ág az ilosvai hegység, melynek fő lánczolata a Cziblestől délnyugati irányban halad a Lápos és a Szamos folyók között s dél felé hosszú és szövevényes hátakat bocsát ki magából, melyek közeit bő vízű patakok öntözik. E hegysor szelídebb jellegű, mint a láposi. Csúcsai ritka helyütt haladják meg a 800 métert. Tulajdonképen véve nem is önálló hegység, mert a Lápos és a Czibles aljáig terjedő erdélyi medenczének hegyes-halmos vidékéhez tartozik. Legmagasabb emelkedése a Gyálu Zsinyi Tordavilma község határában, a megye nyugati részén. Mészkövekben e hegység igen gazdag, különösen az a része, a mely a Lápos mentén a volt Kővár-vidékét ágazza be. A megyének a Szamostól délre eső része alacsonyabb hegyekkel és dombokkal borított erdős vidék, melynek uralkodó kőzete az agyagpala és homokkő. Kiválóbb hegyei Alparét közelében a sátor alakú Bábolna hegy, továbbá a semesnyei határban a Ripa és a gyékényesiben a Maguricza. A Sajó s a Nagy-Szamos bal- és a Kis-Szamos jobb partján fekvő vidék földje agyagos, palás és általában könnyen szétmálló kőzetekből áll.

A megye egész vízrendszere a Szamoshoz tartozik. Az itt délről éjszak felé folyó Kis-Szamos Kolozsmegyéből Kis-Iklódnál lép át a megye terűletére és annak székhelyénél, Deésnél egyesűl az éjszakkeleti irányból futó Nagy-Szamossal. Az egyesűlt folyó Deéstől éjszaknyugati irányban halad egészen Resztolczig, a hol délnyugatra kanyarodik és Szurdoknál elhagyja a megye terűletét. Hosszú kanyargó völgyében, melyet egy vasútvonal is élénkít, igen kiesen váltakoznak tágasabb lapályok és meredek hegyoldalak közé ékelődött szorúlatok és elég sűrűn sorakoznak a többnyire apró, de szép fekvésű községek. A Nagy-Szamosnak az egyesűlés előtt legnagyobb mellékfolyója balról a Sajó, jobbról pedig a vadregényes völgyű Ilosva, míg a Kis-Szamos vizét a Lóna és a Füzes patak gyarapítja. Az egyesűlt Szamosba még több patak ömlik; ezek közt kiválóbbak a Deberke, Csobánka és Gorbó. A megye éjszaki részének fő folyója a kies völgyek ölén nyugatra futó Lápos, melynek legnagyobb mellékvize a határszéli havasokból eredő Szőcs patak. A mezőségi résznek katlanszerű mély völgyeiben több kisebb-nagyobb tó van; ezek között legnevezetesebb a Czegei vagy Hódos tó, mely több apró patakot fogad magába, s a déli végén lefolyása is van.

A megye éjszaki részében gazdag vasércztelepek vannak, sőt nemes érczek is találhatók (pl. Oláh-Láposbányán); nyugati része mészkövekben, a mezőségi rész pedig sóban bővölködik. A nyugati és éjszaki részben nagyon sok ásványvízforrás van, melyek azonban inkább csak helyi használatra szolgálnak. A megye terűletének egy harmadát erdőség borítja. Az éjszaki és nyugati részek gazdagok tölgy-, de különösen bükkerdőségekben, melyeknek fáját több helyen jól berendezett fűrésztelepek dolgozzák föl épűlet-, bútor- és eszközfáknak. Fényűerdő aránylag kevés van. A termesztett növények között az első helyet a kukoricza foglalja el. Szőlő csak a délkeleti részeken terem s ott is szórványosan, de értékes termést ad. Az éghajlat, különösen az éjszaki részeken meglehetős zordon; a délibb vidékeken jóval enyhébb; bár különben a hőmérséklet évi átlaga még Deésen is csak 8.7 Celsius-fok.

A megye folyóhálózatához alkalmazkodnak az útak is. Vaspályái legnagyobb részt a három Szamos összeszögellő völgyein haladnak, de egyik ág a Sajó völgyén is végig fut. Állami, törvényhatósági és községi útjainak fő vonalai szintén a Szamos mentén húzódnak, vagy onnan indúlnak ki s behálózzák az egész megye terűletét.

A lakosság többségének (60%) foglalkozása, leszámítva a városokat s egy pár bányászhelységet, a baromtenyésztés és a földmívelés. A nép szokásaiban, öltözetében az erdélyi részek más vidékein lakó néptől csak igen kevéssé különbözik. A kis birtokú magyar köznemesség ruházata szürke darócz posztó; a magyar és oláh jobbágyok utódai fehér darócz posztó harisnyát (nadrágot) és fekete felső ruhát, czondrát vagy szokmányt viselnek; a kővárvidékiek pedig felső ruháúl hidegebb időben fehér vagy szürke gubát. A magyarság s a teljesen elmagyarosodott örménység, valamint a magyar és részben német nyelvű zsidóság, mely 1848 óta folyton szaporodik, főleg a városokban és a forgalom útjába eső községekben lakik, míg az oláhság csekély számú oroszszal egyetemben inkább a félre eső apró falukban él. Szászok csak abban a nehány Sajó-menti községben laknak, a melyek 1876 előtt a hajdani Besztercze-vidékhez tartoztak. A szám szerint 26 magyar többségű község a megyében elszórva fekszik s műveltség és jó mód tekintetében a többséget alkotó román községekkel szemben egyaránt kiválik.

A megye hajdankoráról igen hézagos ismereteink vannak. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy honfoglaló őseink itt szláv lakosokat találtak, s itt nemcsak megállapodtak, hanem meg is telepedtek. A királyság idejében e vidékeken már királyi birtokok alakúltak. E királyi birtokok egy része Belső-Szolnok, másik része pedig Közép- és Külső-Szolnok nevet viselt, melyet alkalmasint a sót, sós helyet jelentő szláv szolnik szóból alkottak a magyarok saját nyelvük hangtörvénye szerint. A XIII. század dereka óta a megye főispánja mindig az erdélyi vajda volt. Dobokamegye, mely szalag módjára majdnem az egész Erdélyen áthúzódott, a besenyő és kun becsapások ellenében katonai és védelmi szempontból alakúlt. Kővár-vidéke az Árpád-ház alatt Kékös nevű lakatlan őserdő volt, melyet Róbert Károly király 1329-ben erdőirtás és telepítés czéljából Nagy-Bánya városának adományozott.

Árpád-házi királyaink korában a belső-szolnoki részben jobbára nagy-, a dobokaiban pedig mind kisbirtokok keletkeztek. A népesség a terűlet sajátságai szerint oszlott meg. A magyar elem a déli lapályosabb vidékeken állapodott meg. Ez okozza, hogy a XII. és XIII. században oklevélileg csak a megye délkeleti részén mutathatók ki községek, melyek mind magyar, vagy megmagyarosodott szláv nevűek. Az egész éjszaki részben egyedűl Lápos községet említik az okíratok. E rész különben csak a XV. században népesült be. A szász bevándorlás útja szintén a Szamos folyó mente volt s a bevándorlók ennek vonalán oszlottak szét. A megye déli részeit előbb a magyarság és azután a szász jövevények szállván meg, a szláv elem éjszakra vonúlt a magasabb hegyek közé, hová a későbbi bevándorlók is telepűltek.

A magyar és szász elem megtelepedése után a megye mai terűletének további benépesítése erdőirtások útján történt. A belső-szolnoki részben keletkezett nagy uradalmak tulajdonosai váraikat védelmi szempontból félreeső helyekre építették. Hogy a várak szükségletei elláthatók legyenek, erdőket kellett irtani. Ez erdőirtásokat bevándorlók végezték, a kiknek főnökeit kenézeknek nevezték. A kenézek szolgálataik jutalmáúl kiváltságokat kaptak s az irtás helyén alakúlt községek bíráivá lettek. Ez erdőirtást a megye hajdani terűletén jobbára rutén és bolgár-oláh eredetű nép teljesítette, legalább erre vall a XIV. századig keletkezett mintegy 40 község neve.

A megye jelenlegi lakosságának nagy többsége román. E népelemnek a megye terűletén való megjelenése a XIII. század közepe előtti időkből nem mutatható ki. A pásztorkodó nomád oláh nép csak az 1241-ki tatárpusztítás után szivárgott be. Ezt igazolja az is, hogy a régebbi rutén községek között csak három oláhos helynév állapítható meg, de ezek is a XIV. századból erednek: Dánpataka 1331-ből, Drágosfalva 1393-ból és Mikola 1369-ből. A XIV. század végén tehát a megye jelenlegi terűletén a román elem még alig tett számot.

A magyarok és a szászság között nagy pusztítást okozott az 1241-ki tatárjárás, mely a megye terűletére a radnai szoroson át nyomúlt. Nagyon apasztotta még a magyarságot az 1437-ki alparéti paraszt-lázadás is, mely majdnem kizárólag ezen a terűleten folyt le. Mindezeknél azonban erősebb s mondhatni, végső csapást mértek a magyarságra Básta császári vezér és Mihály vajda pusztításai, a melyeket a későbbi török dúlások tetőztek be. Hogy mekkora volt e pusztúlás, világosan bizonyítja az, hogy az erdélyi részekben sehol annyi „desolata et deserta reformata ecclesia” nincs, mint épen Szolnok-Dobokamegyében. A hol a magyarság és a szászság elpusztúlt, vagy pusztúlásnak indúlt, mindenütt románság tódúlt a helyére. A románság azonban a megmaradt magyar elemből vagy épen semmit, vagy csak nagyon keveset olvasztott magába. Ez kitetszik abból is, hogy a magyarság ott, a hol olyan félreeső helyeken élt, hová a pusztító ellenséges csapatok nem juthattak el, mint példáúl Magyar-Décsében, még maig is épen és érintetlenűl megvan s határneveit, melyek már a XIII. századbeli oklevelekben előfordúlnak, maig is használja. Annál többet olvasztott magába a románság a rutén elemből, a melylyel vallási és egyházi közösségben élt. A szász elem, mely szenvedett veszteségeit sehonnan sem tudta pótolni, részint a magyarságba, részint a románságba olvadt. Ezt igazolják az 1300-ban már meglevő Szászárma, Középfalva, Szász-Bréte, Szász-Zsombor, Szász-Nyires, Kerlés, Girolt, Szász-Encs és Szász-Máté, stb. szász községek, melyeknek mái lakossága legnagyobb részt román, kis részben magyar és csak legkisebb részben szász.

A megye székhelye Deés rendezett tanácsú város 9670 lakossal. A Kis- és Nagy-Szamos egybefolyásánál, szelíd emelkedésű hegyektől környezett katlanszerű völgyben épűlt. Utczái, bár a város fekvése miatt nem lehetnek szabályosak, az új építkezésék folytán mindinkább szélesebb és rendezettebb alakot öltenek. Alig van az ország e részében város, mely Deésnél szembetűnőbben fejlődött és szépűlt volna, a mit egyre élénkűlő forgalma és kereskedelme segített elő. A város külseje, bármelyik oldalról tekintve, igen tetszetős. Deés régi bányaváros; sóbányáit már II. Endre király kezdette műveltetni, ki a sóbányák élére kamaragrófot állított s egyúttal Deést is a szabad városok sorába emelte; e kiváltsága azonban később teljesen feledésbe ment. A sót Deésről részint tengelyen szállították az országba szerteszét, részint pedig a Szamoson a Tiszáig s a Tiszán tovább egészen Szolnokig. A sóbányászatot azonban 1717 körűl megszűntették s a bányahivatalt 1747-ben a szomszédos Deés-Aknára helyezték át.

Lakosai eredetileg szászok voltak, a kik azonban a Hunyadiak korában teljesen elmagyarosodtak. A várost többször érte pusztúlás. Básta a lakossága nagy részét legyilkoltatta. Később, Nagy-Várad elpusztúlása után új telepűlőket nyert és Apaffy Mihály fejedelem 1665-ben a nemes városok sorába emelte s a véghelylyé lett várost Kolozs és Doboka megyék segítségével palánkkal vétette körűl. 1703-ban és 1706-ban a labanczok égették föl; 1717-ben pedig a krimi tatárok rabolták ki és rombolták le.

Deés nevéhez legrégibb históriás énekünk, a Pannoniáról szóló ének (a fehér ló regéje) szerint az a hagyomány fűződik, hogy a honfoglaló magyarok, midőn a Kárpátokon áthatolva e helyig jutottak s itt megállapodtak.

Istent ők ott imádának, Háromszor Deust kiáltának; Arról nevezték ott az várost Szamos mentében az nemes Dézsnek.

E régi ének naiv szómagyarázata idővel helyi hagymánynyá lett, mert a város melletti Óvár nevű dombon ma is áll egy avúlt torony, melynek 1578-ból származó fölirata szintén így szól a város nevének keletkezéséről.

Deés főtere és a Törvényház. Cserna Károlytól

Deés épűletei közűl nevezetesebbek: a főtéren a XV. században épűlt csúcsíves református templom, melyet hajdan erős kőfal vett körűl. E templomtól éjszakra van szintén e téren a Báthory s később a Rákóczy fejedelmek szállásáúl szolgált épűlet, melyet Mária Terézia gróf Haller Pálnak adományozott; ma a város tulajdona s a polgári fiúiskola van benne elhelyezve. Előtte van a megyei szinház, melyet 1886-ban nyitottak meg. Ugyancsak a főtéren emelkedik a csinos városháza, a megyeháza és a honfoglalás emlékére emelt oszlop, melynek tetején a mondai turul-madár lebeg kiterjesztett szárnyakkal s keletre néző helyzetben. A város déli részén levő Honvéd-téren van az 1848 november 24-ki ütközetben elesettek emlékét megörökítő oszlop. A város többi épűletei közűl említendők: a Ferencz-rendi barátok bérháza, melynek egyik részében a „Hungária” szálló van, a másikban pedig a kaszinó, mely társas kör keletkezésére nézve második e hazarészben; továbbá az összes igazságszolgáltatási hivatalokat magában foglaló Törvényház, mely a városnak egyik legszebb középülete, aztán a Szamosvölgyi-vasút igazgatóságának palotája, a pénzügyigazgatóság, a posta- és távíró-hivatal épűlete, a szép parkban álló „Rudolf” közkórház, a gymnasium új kétemeletes épűlete és a honvédkaszárnya. A város számos jótékony és közművelődési egyesűletein kivűl különösebb említést érdemel az 1898-ban alakúlt megyei történelmi, szépirodalmi és néprajzi egyesűlet, melynek múzeumában már is több értékes dolog van összegyűjtve.

Deéssel majdnem össze van épűlve Deés-Akna 2300 lakosú község, melynek sóbányáit már a rómaiak is mívelték. A vízzel telt régi bányák üregeinek sós vizét ma fürdői czélokra használják.

A megye egyes vidékeinek részletes áttekintésére legalkalmasabb Deésről indúlnunk ki, mint a honnan kelet, dél és nyugat felé egy-egy fő völgy, éjszakra pedig élénk forgalmú országút vonúl. E Nagybánya felé vivő országút, mely kies völgyeken és erdős magaslatokon halad át, sok tájképi szépséget tár föl az útazó előtt. Ez útvonalon első említést érdemlő község az 1300 lakosú Alsó-Kosály. Itt hajdan a rómaiaknak erődített táborhelyök volt, melynek nyomai ma is láthatók. Alsó-Kosályról az éjszaki irányban fölfelé menő völgyben Felső-Kosály és Pecsétszeg községeken át Hollómezőre jutunk, hol gyönyörű kilátás kinálkozik a falutól éjszakra fekvő, 681 méter magas vízválasztóról. A kígyódzó vonalú országúton fölkapaszkodva a hegy tetejére, a déli és nyugati vidék apró zeg-zugos völgyeit körűlfogó hegyek eltörpűlnek alattunk és éjszakkeleti irányban egyszerre föltűnik a Czibles hármas csúcsa, tovább éjszak-nyugati irányban pedig a Sátorhegy és a Rotunda. Köröskörűl, a meddig a szem ellát, mindenfelé tölgy-, bükk- és fenyű-borította zöld hegyek láthatók, szemben pedig a kiszélesedő Lápos völgye, melyen ezüst szalagként kanyarog végig a Lápos vize.

Alsó-Kosálytól nyugatra csakhamar Kapjon községbe érünk, hol a megye egyik legszebb kastélyát találjuk, mely egykor Bocskay István tulajdona volt, s később a gróf Haller család birtokába jutott. E kastély udvarában fedezte föl Torma Károly régészünk azt a római fölírásos követ, mely őt a római határtöltésnek, a Limes Dacicusnak tanúlmányozására indította. Kapjonon túl van a Szamos szűkebb völgyének kezdetén Kápolna kis oláh falu. Hajdan város volt. 1437 szeptember havában a föllázadt parasztok ellen indúló magyar nemesség itt kötött szövetséget a székely és szász nemzettel. Odább éjszakkeletre, a Szamos mellett fekszik Galgó, melytől ugyancsak éjszakkeletre Blenkemező község felé egy szűk völgy nyílik. Blenkemezőnél e völgybe éjszaknyugati irányból a Bába patak mentén egy másik szűkebb völgy, a Bába patak völgye torkollik. Itt fekszik Bába községe, melynek közelében van a megye egyik legérdekesebb természeti szépsége, a festői bábai szoros mészkő-szikláival és egymás után sorakozó mészégetőkemenczéivel. Galgó előtt a vaspályát és az országútat egyaránt meredek homokkőfalhoz szorítja a kanyargó Szamos, mely Galgón túl délnyugatra mindinkább jobbra hagyja az országútat. A vasút ezentúl a Szamos kanyargását követve halad, majd a Szamos szélesebb árterében, majd egészen a hegyek lábához szorúlva, míg több kisebb-nagyobb falut elhagyva, a járás székhelyére, Nagy-Ilonda 990 lakosú községbe ér, mely az Ilonda pataknak a Szamosra nyíló keskeny völgyében fekszik. Nagy-Ilonda szomszédságában van egy bérczektől körülvett kies völgyben a büdöpataki fürdő alkalikus vasas, kénes jódforrásokkal. Büdös-patak hajdan önálló község volt, ma a szomszédos Rév-Körtvélyes községéhez tartozó puszta.

Az ó-vári torony Deésen. Cserna Károlytól

Az országút Rév-Körtvélyesnél elválik a vasúttól és éjszaknyugati irányban Nagybánya felé haladva, csakhamar a 800 lakosú Kis-Nyiresre ér, melytől délre van a Runku sziklahegy cseppkőbarlangjával s az abban eltűnő búvó-patakkal. A barlang 25–30 méter magas üregének boltozatáról 1–2 méter hosszú csepegőkövek csüngenek alá. A barlangban elbúvó kis patak délre, mintegy három kilométernyi távolságra, a vasút mentén fekvő Hosszúrév falunál bukkan ismét fölszínre.

Hosszúrévtől kezdve útunkat ismét a Szamos-völgyében folytathatjuk. Lemény és Letka vidékén hatalmas mészkő-sziklák verik vissza vonatunk dübörgését, s Kucsulátonalúl a szoros oly keskeny, hogy a Szamos és a vasút csak nehezen törtet át rajta az 1020 lakosú Aranymezőnél kiszélesedő völgybe. Folytonosan délnyugati irányban haladva, elérjük a megyének e részen végső községét, Szurdukot, báró Jósika Miklós kedvelt lakóhelyét, ki itteni udvar házában írta „Abafi” czímű, regényét, melylyel írói pályáját megkezdette. Közelében a hegyek sziklafalaiban. több barlangnyílás látható, melyeknek némelyikéhez érdekes regéket fűz a nép.

Szurdukról átmehetünk a Gorbó patak völgyébe. A völgyet szegélyező sziklás hegyeket hatalmas tölgyerdőség borítja egészen a járás székhelyéig, Csáki-Gorbóig, mely hajdan egész vidékével együtt a kolozsmegyei Almás várhoz tartozott. Dombon levő kastélya egy régi római vár helyén épűlt. E kastély ma báró Jósika Sámuel tulajdona. Benne van elhelyezve a járásbíróság, az elemi iskola, a Jósika család könyvtára és a kaszinó. Az 1300 lakosú Csáki-Gorbótól szűk völgyön délkeleti irányban Cserneken át jókora magasságú hegy élére jutunk. Alattunk éjszakra fekvő mély völgyekben Veczk, Aszód és Bezdéd községeket pillantjuk meg. Jobbra a Kecskehát hegy zárja el dél felé a kilátást, de annál szebb tárúl föl keletre, hol a Deberke patak mentén Alparétot találjuk. Ez 1200 lakosú községtől délre, körűlbelűl egy óra járásnyira emelkedik a Bábolna hegy. Itt gyűltek össze 1437 tavaszán a nemesség ellen föllázadt parasztok. A sánczok, melyekkel a hegy lankás oldalát megerősítették, még most is láthatók. Alparéttól egy pár kisebb-nagyobb községen át erdős hegyek aljában visz tovább az út, míg a Deberke patak torkolatánál a Czicz hegy mellett visszaérkezünk Deésre. Deésről a Kis-Szamos balpartján déli irányban Dengelegen át a 623 lakosú Nagy-Iklódra érünk. Ősi várkastélyának ma nyomai sem látszanak. Nagy-Iklódon alúl a Lóna patak völgyében először is a vasút mellett fekvő s 1200 lakosú Kendi-Lóna községbe érkezünk, a hol a gróf Telekiek szép kastélya és minta-gazdasága érdemli meg figyelmünket.

A deési református templom. Cserna Károlytól

Nem messze van innen Doboka 1140 lakosú község, a volt Dobokamegyének egykori székhelye. Régi várának nyomai még láthatók. Valaha a mesés Miczbántól származott, de már régen kihalt Dobokai család birtoka volt, melyet még V. Istvántól kaptak. Innen szép völgyön visz föl az út a 940 lakosú Magyar-Derzsére, melynek faragott kövekből épűlt temploma erődítve volt. Közelében két völgy összetalálkozásánál fekszik az 1370 lakosú Pánczél-Cseh, élénk forgalmú helység, melynek régi csúcsíves református temploma szintén kőfallal volt körűlvéve. Említést érdemelnek még e vidéken az 1020 lakosú Vajdaháza, az 1437-ki parasztlázadás egyik vezérének, Vajdaházi Nagy Pálnak szülőhelye; továbbá föntebb éjszakra Récze-Keresztúr, mely a Keresztúri nemzetség ősi birtoka volt.

Deéstől ugyancsak délre, de a Kis-Szamos jobb partján, a vasút mellett fekszik a megye második városa, a 6202 lakosú Szamos-Újvár. Régi várkastélyát Martinuzzi 1540-ben építtette. 1603-ban 74 falu tartozott hozzá. E várnak Erdély történelmében a fejedelmek idejében meglehetősen nagy szerepe volt. Itt fojttatta meg Báthory Zsigmond fejedelem a törökpárti politikát pártoló Báthory Boldizsárt és Kovacsóczy kanczellárt. A vár börtönében a XVII. században a szombatos felekezet alapítója, Pécsi Simon, és Béldi Pál neje hosszabb ideig sínylődtek. II. Rákóczy György 1655-ben kibővíttette a várat. 1786 óta tartományi fogház, később pedig országos fegyintézet lett, Szamos-Újvár nagy részt örmény lakossága igen élénk kereskedést folytat, mit pénzintézetein kivűl vasúti forgalma is előmozdít. Népes vásárai vannak, melyeken nagy vidék lakossága szerzi be szükségleteit.

A megyének a Mezőséghez tartozó délnyugati részén legnépesebbek a Kolozsmegye felől déli irányból éjszaknyugatra húzódó széki és czegei völgyek, melyek egymással Szamos-Újvárhoz közel egyesűlnek. A czegei völgyben van az erdélyi részek legnagyobb álló vize, a czegei vagy Hódos tó, mely félóra járásnyira hosszú, de legnagyobb szélessége sem igen haladja meg a 300 métert. E tó partján fekszik Czege község, a gróf Wass család ősi birtoka a család díszes kastélyával. Czegétől délre van Szent-Gothárd, melyet Árpád-házi királyainktól több szomszédos községgel együtt szintén a Wass család kapott hazafias érdemeiért adományúl. Czegétől éjszaknyugati irányban a jó bortermő Császárin, továbbá Vasas-Szent-Iványon, hol a Kendyeknek egykor erődített kastélyuk és családi temetkező helyük volt, áthaladva, a Szamos-Ujvár közelében fekvő Mikola községbe érünk, mely híres és sűrűn látogatott búcsújáróhelye a görög-katholikusoknak. A község lakosai vászonra és üvegre festett szent képekkel és szentelt gyertyákkal kereskednek s azokkal Romániát is bejárják. Mikolától délre a széki völgynek legnevezetesebb helye Szék, hajdan úgy nevezett taksás város, mely külön képviselőt küld az országgyűlésre. Szék ma csak nagyközség, csinos házsorokkal s 3400 főnyi, nagyobb részt magyar lakossággal. Sóbányája 1795 óta be van tömve. A reformáczió előtt épűlt nagy temploma hármas hajójú. Falain újabb időkben régi falfestmények kerűltek elé a lehúllott mészréteg alól, de újra bevakolták. Ferencz-rendi kolostorát és templomát 1752-ben Mária Terézia alapította.

Szamos-Újvár: Az országos fegyintézet; Martinuzzi háza; a főtér az örmény katholikus templommal. Cserna Károlytól

Mikolától Deés felé haladva, Szamos-Újváron és Szamosújvár-Németinát Szent-Benedekre érünk, hol hajdan a Benedek-rendi szerzeteseknek kolostoruk volt, melyet később, miután világi kézre jutott, várkastélylyá alakítottak át s ma a gróf Korniss család tulajdona. Ettől délkeletre van Bálványos-Váralja, a megye mezőségi részének egyik népesebb (1700 lakosú) és tiszta magyar községe. Fölötte egy hegyormon egykori várának már csak alapfalai látszanak. A hagyomány szerint ebben a várban tartotta fogva Apor vajda Ottó királyt: Bálványos-Váraljától éjszakkeletre a Melles patakának a Nagy-Szamosba ömlésénél fekszik Bethlen, a járás székhelye és a bethleni Bethlen grófi család ősi fészke, három nagyobb szabású udvarházzal s 2700 lakossal. Vára, melynek Erdély történetében nevezetes szerep jutott, 1338 körűl kezdett épűlni. Víz vette körűl s négy bástyája volt II. Rákóczy Ferencz idejében még fönnállott. 1589-ben 36 község tartozott hozzá. Básta császári vezér 1602-ben a várat föladó székely őrséget hűtlenűl levágatta. Itt fejezték le 1674-ben Bánffy Dénest. Utóbb a vár elpusztúlt.

Bethlentől délre a Melles patak mentén a két Oroszfalutelhagyva, egy alacsony hegyek közt levő tágasabb völgyben a 900 lakosú Apanagyfalu, az Apaffyak ősi fészke tűnik föl. Szent Gellért tiszteletére épűlt régi temploma ma a reformátusoké. Mellette van báró Bánffy Dezső volt miniszterelnök udvarháza. Apanagyfalutól keletre egy hegymagaslaton van Szász-Fellak. Régi kettős földvárának ma helye is alig látszik. Innen délnyugatra Vicze község, a Kapi és Mindszenti családok törzsfészke van, melynek kastélyában Apaffy és később II. Rákóczy Ferencz fejedelem is többször megfordúlt. 1000 főnyi lakossága nagyobb részt magyar. Viczével szomszédos a 730 lakosú Magyar-Borzás, a hol II. Rákóczy Ferencz idejében híres salétromfőző volt. Alább, a túlsó völgyben Dellő-Apátit érjük, mely hajdan apátsági székhely volt. 1437 okt. 6-án az alparéti paraszt-lázadás fejei itt léptek egyezségre a nemesekkel s ugyanitt szervezkedett 1514-ben a Dózsa-féle pórhad egy része is. Apátin fölül következik Veresegyháza, a hol régen a „veres barátok”-nak volt kolostoruk. A szomszéd község a 920 lakosú Kékes, mely járási székhely. A Wesselényiek itteni udvarházában a volt Dobokamegye gyakran tartotta közgyűléseit. A község nyugati felén át útunk magas hegytetőre visz, honnan a völgyekben elszórt falvakat igen jól láthatni. Déli irányban véve útunkat, s egy hegyhátra följutva, jobbra egy völgykatlanban Noszoly község tűnik szemünkbe. A falu mellett egy kis tó van, mely fölött egy toronyalakú hegycsúcs emelkedik; ezt a nép „Angyalok várá”-nak nevezi. Nem messzire van innen Búza község, hol az erdélyi fejedelmek korában a Csákyaknak várkastélyuk volt.

A megye legkeletibb sarkában, a Sajó partján fekszik Kerlés 1100 lakossal, a gróf Bethlen család kastélyával és szép parkjával. E falu mellett emelkedik a történelmi nevezetességű Cserhalom nevű domb, hol Salamon király 1068-ban megverte Ozul kun vagy besenyő vezért. Ebben a csatában szabadított meg Szent László egy elrablott magyar leányt egy kun vitéz kezéből. Ezt a jelenetet nemcsak a volt Dobokamegye választotta czímeréűl (1748-ban), hanem régi festőink is többször megörökítették a templomok falain. Vörösmarty Mihály is megénekelte „Cserhalom” czímű eposzában. Kerléstől keletre, a megye utolsó községe, Árokalja van 900 lakossal. Ennek határában találták 1793-ban a dák-korszakból azt a két bronz kereket, mely a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának egyik ékessége.

A kerlési kastély a Cserhalom tetején. Cserna Károlytól

Deéstől éjszak-keleti irányban, a Nagy-Szamos jobb partján első község az 1660 lakosú Kozárvár, melynek régi vára a község nyugati részén emelkedő dombon állott. Kozárvártól keletre Csicsó-Mihályfalva következik, melytől éjszakra a Csicsó patak völgyében fekszik az 1846-ban ide telepített tót lakosságú Lábfalva község; e fölött emelkedett hajdan a hazánk történetében annyira emlékezetes Csicsóvára. Már csak egyetlen torony maradványa áll még, melynek tetejéről fölséges kilátás nyílik a környékre. E vár 1304-ben László erdélyi vajda kezén volt, Wass Miklós azonban 1321-ben Róbert Károly király hatalmába juttatta. Zsigmond király Csicsóvárát a hozzá tartozó uradalommal együtt a Bánffyaknak adta, kiktől Mátyás királyhűtlenség czímén elvette és István moldovai vajdának adta hűbérűl. Ez idő óta a moldovai vajdák bírták 1540-ig. Ekkor János király nejének, Izabellának, adta nászajándékúl. 1544-ben elhatározták lerombolását. Uradalmához, mely 1563-ban Számos-Újvárhoz kapcsoltatott, 60 falu tartozott. A lerombolt vár helyén ma a hegy likacsos kvarcz-trachitjából keresett malomköveket készítenek.

Csicsó-Mihályfalván túl Bacza község fekszik, 840 lakossal. Szép kastélya hajdan Bocskay István fejedelemé, utóbb Mikes Kelemené, a „Törökországi Levelek” halhatatlan írójáé volt. Baczával szomszédos a vasút mellett fensíkon fekvő Retteg, egykor város, ma 2300-nál több s nagyobbára magyar lakosságú község. Rettegtől keletre a második község Csicsó-Keresztúr, a Torma család ősi fészke. E községgel szomszédos Kudu, melynek a Szamos felől való részén nevezetes földvára volt. Az itt történt ásatásokból sok kő és bronz régiség kerűlt a hazai múzeumokba. Kuduról két irányban mehetünk tovább. A Naszád felé vezető éjszak-keleti úton Szeszárma községhez érünk, mely hajdan város volt. Erődített kastélyát a hozzá tartozó 16–20 faluval együtt a Harinai Farkas család tagjai bírták, de Báthory István fejedelem 1576-ban hűtlenség czímén elvette tőlök. Egykori várának s hatalmas templomának alapfalai még látszanak. Kudutól egyenesen keletre a Nagy-Szamoson és a Sajón átmenve, Somkerékre jutunk, a hol a vajdák és fejedelmek korában országgyűlést is tartották. E községnek 1130, nagyobbára magyar lakosa van. Közel fekszik ide Sajó-Szent-András, hol nem régiben néhai Fehérváry Károly nagybirtokos és volt országgyűlési képviselő saját költségén díszes református templomot építtetett. Alább van Kentelke, melynek határában kunhalmok láthatók. E halmokról a hagyomány azt tartja, hogy a kerlési vagy cserhalmi csatában elesett kunok csontjait takarják.

Ha az Ilosva pataka mellett fekvő Csicsó-Keresztúrról éjszaki irányban az Ilosva patak völgyébe teszünk egy kirándúlást, az első község, melybe érkezünk, a 700 lakosú Alsó-Ilosva, melynek határában Caracalla Severus Alexander idejében az „ala I. Tungrorum Frontoniana” táborhelye volt.

Torma Károly e táborhelyen számos fölirásos téglát ásatott ki, melyek most az Erdélyi Múzeumot gazdagítják. De a vidék udvarházaiban, főleg Alsó-Ilosván a Hye Adrien udvarában sokat láthatni az innen kikerűlt faragványos, fölíratos kövekből és szobrokból. A mindinkább szűkűlő, sűrű erdőkkel szegélyezett Ilosva völgyében Ispánmező 1340 lakosú és Felső-Ilosva 1100 lakosú községeket elhagyva, az 1640 lakosú Felső-Puszta-Egrestől nyugatra egy 697 méter magas hágón túl a Lápos folyóba szakadó Szőcs patak völgyébe érünk, mely a Cziblesből ered. E patak mentén két község, Alsó- és Felső-Szőcs, fekszik 1100, illetőleg 1666 lakossal. Odább éjszakra, a Czibles közelében van Tőkés, melynek lakói a környező erdőségekben szénégetéssel foglalkoznak. Az itt égetett szenet Vajda-Hunyadon használják föl. Tőkésről kiindúlva szokták a turisták a Cziblest megmászni. Egykor e vidék nagy vadászatoknak volt színhelye; báró Wesselényi és Újfalvy Sándor vadászatait ma is emlegetik vadász körökben.

A Szőcs patakának a Láposba való szakadásánál a 850 magyar lakosú Domokos községet találjuk. Itt kétfelé ágazik az út. Éjszaki irányban a Lápos völgyén fölfelé haladva a 2794 lakosú Oláh-Lápos nagy és csinos községbe érkezünk, mely a XVIII. század közepétől az újabb időkig a kincstár birtoka volt. Most csak egy vasöntője van s az is magános kézre jutott. E vasöntőben gazdasági eszközöket készítenek. Oláh-Lápostól éjszaki irányban tovább menve, csakhamar Rojahida falut pillantjuk meg hatalmas vasolvasztóival. 1850-ben kezdte itt az állami kincstár az érczolvasztást, de a 80-as évek végén már megszűntette. A völgy, melyen régebbi időben a Huszt felé vezető országút ment végig, fölebb folyton szűkűl; a hegyek magasodnak, s a bükkösök között már fenyű is kezd előtünedezni. E tájon jobbról egy sebes futású patak szakad a Láposba. E patak mentén Rákosfalva fekszik, melynek határában még ki nem kutatott, de őskori állatok csontjaiban gazdag barlang és egy vastartalmú szénsavas forrás van, a „Borkút”. Innen nem messzire a 600 lakosú Horgospataka községbe érünk. Érczolvasztó kohójának fojtó füstjét, mely széndioxid tartalmú, már messziről megérezzük. Még följebb, a hatalmas Priszlop hegy alatti szűk völgyben Oláh-Láposbánya, a megye legéjszakibb községe és legnagyobb érczbányatelepe fekszik 1235, nagyobb részt magyar lakossal. Városias színezetű község; körűle fenyves erdőség terjed; a völgyben érczzúzók dörömbölése vonja magára figyelmünket. A község felső részében levő szénsavas „Borkút” vizét az ugyanott folyó Tocsila patakkal együtt zúzók hajtására használják.

Domokos községtől nyugati irányban haladva, csakhamar a Lápos mindkét partján elterűlő Magyar-Lápos községébe érkezünk. E 2432 főnyi s legnagyobbrészt magyar lakosságú nagyközség egyúttal a járás székhelye is. Egykor Csicsó várához, ennek lerombolása után pedig a szamos-újvári uradalomhoz tartozott. Országos vásárai híresek. Magyar-Lápostól nyugatra, a Debrek patak jobb partján van Borkút falu, melynek ásványos vizét csak a község lakói használják. Föntebb éjszakra van Sztojkafalva, melynek csinos és jól berendezett fürdőjét gyomor-, máj- és lépbajosok látogatják. Kellemes ízű, sós savanyú vize palaczkozva nagy keletnek örvend. Közelében emelkedik a bazalt kőzetből álló nagy és szép alakú Sátorhegy, melynek tetejéről a szelídebb Kapnik völgyébe ereszkedünk alá. A Sátorhegytől délre fekszik Nagyhegy község, melynek ásványos vizét hűléses bajokban a környék lakói sikerrel használják. A szomszédos Csernefalván át az egykori Kővár-vidék legnépesebb községébe, Kápolnok-Monostorraérünk. Innen kezdve útunk Szurduk-Kápolnokig a legváltozatosabb tájakon halad, míg éjszaki irányban a megye legéjszakkeletibb községébe, Füredrejutunk, melynek kénes-sós vizét fürdésre használják.

Szamos-Újvár és az örmények. Molnár Antaltól

Szolnok-Dobokamegyének történeti és néprajzi szempontbál egyaránt nevezetes helye Szamos-Újvár szabad királyi város, melyet a hazai örmények metropolisuknak tekintenek.

Történeti okíratok tanúsítása szerint már az Árpád-házbeli királyok alatt laktak örmények Magyarországon. Telepeik közt az esztergomi volt a legrégibb, melynek a tatárjárás idejében elpusztúlt kiváltságlevelét IV. Béla 1243-ban megújította. Egyes községeknek régi „Örményes” elnevezése is arra mutat, hogy az ország különböző vidékein már a királyság első századaiban is voltak örmény telepek.

Az országban jelenleg élő örmények, kiknek száma az újabb statisztikai adatok szerint meghaladja a 12.000-et, Aniból származnak, az egykori Bagratida örmény királyi ház székvárosából. A seldsukok által földúlt s nagy földrengéstől elpusztított fejedelmi városból a XIV. század legelején mintegy 30.000 örmény elbújdosott és a krimi félszigeten telepedett meg, a hol még jelenleg is vannak örmény telepek. Majd a tatár pusztítások elől Moldvában kerestek menedéket, a hol hét várost alapítottak s oly tekintélyes helyzetbe jutottak, hogy egy ízben közűlök választották az ország vajdáját is. Moldvából 1654-ben Azbej testvérek és Kándra Márton vezetésével egy csapat örmény Erdélybe költözött, hol Gyergyó-Szent-Miklóson telepedtek le nagyobb számmal. A háborús idők azonban legnagyobb részüket arra indították, hogy ismét visszatérjenek Moldvába. Csak nehány család maradt tovább is Erdélyben, nevezetesen Erzsébetvároson, a hol fából épített templomban tartották saját szertartásuk szerint az isteni tiszteletet.

A XVII. század közepén Moldvában kitört kegyetlen vallásüldözések új haza keresésére kényszerítették az örményeket. Püspöküknek, Zilifdar Oglu Minasnak (Zilifdar Oglu perzsáúl „katonának a fia”) és világi főnöküknek, Tánelnek (Dániel) vezetése alatt 1672-ben több mint háromezer örmény család Erdélybe jött Apaffy Mihály fejedelem meghívására, a kit erre az a szándék indított, hogy a török háborúk alatt teljes pangásnak indúlt ipart és kereskedést az örmények segítségével új életre keltse. Kiváltságlevélben biztosította részükre az ipar és kereskedelem szabad gyakorlását.

A beköltözött schismatikus (eutychianus) örmények, kik keleti tipusukat maiglan megőrizték, Erzsébetvároson, Beszterczén, Gyergyó-Szent-Miklóson, Görgény-Szent-Imrén, Felfaluban, Petelén és Szépvízen telepedtek meg és engedélyt nyertek arra, hogy mindezeken a helyeken saját vallási szertartásaik szerint élhessenek. A katholikus egyház kebelébe Verzereskul Auxentius apostoli helynök és örmény katholikus püspök vezérelte őket. Ez a lánglelkű férfiú, Szamos-Újvár megalapítója, a kinek emlékezetét nem sokára szobor fogja hirdetni a város fő terén, Moldvában született s Rómában nyerte kiképeztetését, a honnan mint fölszentelt pap 1684-ben avval a szándékkal tért vissza örmény vérei közé, hogymeg fogja őket nyerni a katholikus egyháznak. Minas püspök mindent elkövetett hittérítői fáradozásainak meghiúsítására s az örmények sem voltak hajlandók régi vallási szertartásaikat a „Rómából hozottakkal” fölcserélni. Békebontónak, vallásháborítónak nevezték el Verzereskult s egy alkalommal Beszterczén majdnem megkövezték. Két évi fáradhatatlan buzgólkodását azonban oly nagy siker koronázta, hogy 1686-ban maga Minas püspök is katholikussá lett s példáját csakhamar követték az összes örmény családok. Minas halála után Hunanian Vartán lembergi örmény érsek az új püspök kinevezéseig Verzereskult általános helynökké s az erdélyi örmény egyház administratorává tette. Életének második föladatáúl tűzte ki Verzereskul az örménységnek egy létesítendő új városban való egyesítését. Eleinte Görgényt szemelte ki erre a czélra s ott birtokot is szerzett; utóbb azonban alkalmasabbnak találta az egykori Gerla faluhelyét a Martinuzzi-féle várnak tövében. I. Lipóttól engedélyt is nyert, hogy ezen a helyen megvesse alapját Szamos-Újvár városának. Ő építtetett magának először házat, a melyet halála után templommá alakítottak át, s összes híveit fölhívta az odatelepedésre. Az 1700-ik évben megkezdték a város építését. Még ugyanazon évben Verzereskul kezdeményezésére megalakúlt Szamos-Újvárt a tímár-czéh, mely a beköltözött örménységnek akkori fő foglalkozását a maga kötelékében egyesítette. I. Lipót kiváltságlevele alapján 25.000 forintért jutott az örmények birtokába a szamosújvári kincstári uradalomnak a vártól délre elterűlő ama része, melyen Verzereskul az új örmény várost megalapította. Másfél évtized múlva már 111 házas telket és 130 férfi lakost írtak össze az új városban. Majdnem valamennyien a tímár mesterséget űzték.

Verzereskul 1712-ben Bécsbe ment, hogy rendezze örmény híveinek kereskedelmi s egyéb ügyeit s kieszközölje sérelmeiknek orvoslását. Ott érte utól a halál hatvan éves korában. Nemcsak hívei szerették, de nagy kegyben állott Rómában és a bécsi udvarnál is. I. Lipót neje, Eleonora királyné, sajátkezűleg hímzett püspöki misemondó ruhával ajándékozta meg, a melyet ma is nagy kegyelettel őríznek a szamosújvári örmény katholikus fő templomban. Van ennek az örmény templomnak egy másik féltett kincse is. Ez Krisztus keresztről való levételét ábrázoló kép, melyet Rubens festményének tartanak. Ezt a képet I. Ferencz ajándékozta a templomnak oltárképűl, elismerésűl azokért a nagy anyagi áldozatokért, melyekkel az örménység hozzájárúlt a franczia háborúk terheinek viseléséhez.

A XVIII. század folyamán hazánk keleti részeiben az örmények voltak a kereskedelmi forgalomnak legkiválóbb tényezői. Magukkal hozták Keletről a kordován és szattyán kikészítése módjának gondosan őrzött titkát s Apaffy Mihály kiváltságlevelének oltalma alatt csakhamar élénk kereskedést űztek ezekkel a czikkekkel, melyek a külföldi piaczokra is útat találtak. Még nagyobb fejlődésnek indúlt szarvasmarhákkal való kereskedésük. A XVIII. század közepe táján csak az újonnan alapított örmény városban, Szamos-Ujvárt harminczhat „önállóan vállalkozó polgár” űzte a kereskedésnek ezt az ágát negyvenhárom segéddel. Az ország különböző vidékein nagy pusztákat béreltek; melyekre különösen Törökországból hajtották az Ausztriába szállítandó állatokat. Megjelentek egyébként a szarvasmarhákkal Augsburgban, Nürnbergben, sőt egy ideig Buccarin át a velenczei tartományokban is. Egykori följegyzések tanúsága szerint az erdélyi örmények a XVIII. század folyamán évenként átlag 40.000 darab szarvasmarhát szállítattak a külföldi piaczokra s kereskedésöknek csak ez az egy ága mintegy ötödfél millió forintot – az akkori időben óriási összeget – hozott be az országba. Ez az üzletág az ország legvagyonosabbjainak sorába emelt egyes örmény kereskedő családokat, a Karátsonyiakat, Gorovékat, Dánielekét, stb., kik a déli vidékeken a török uralom alól visszakerűlt, parlagon heverő földterűletek egy részét marhatenyésztési czélokra kibérelték, majd fölötte olcsó áron tulajdonokúl is megszerezték. A nagy kiviteli kereskedéssel kapcsolatban a beköltözött örmények közvetítették a behozatalt is, főleg Boroszlóból, Varsóból, Lipcséből s más külföldi piaczokról. Az erdélyi főurak, elkezdve a gubernátoron és a püspökön, az örmény kereskedőkkel vásároltattak be külföldön egyes czikkeket, s egyéb pénzbeli ügyeiknek a rendezésére is az ő közbenjárásukat használták föl.

A külföldön járó örmény kereskedőket különös oltalmában részesítette a bécsi kormány. 1768-ban példáúl az akkori konstantinápolyi császári követ a szultántól fermánt eszközölt ki, melynek értelmében Vártán János erdélyi örmény kereskedő, miután Konstantinápolyban vásárolt portékái után már megfizette a rendes vámot, szárazon és vizen egyaránt bántatlanúl útazhatik haza s tőle bármi néven nevezendő vám követelése a szultáni rendelet ellenére történnék. Nagyobb akadályokat gördítettek kereskedelmi tevékenységük útjába benn az országban egyes hatósági intézkedések s a más nemzetiségű czéhek természetszerű versenyzése. Sérelmeik orvoslásáért több ízben voltak kénytelenek a kormányszékhez, sőt magához az országgyűléshez is folyamodni. A kormányszék és az országgyűlés orvosolták is minden egyes esetben az örmények jogos panaszait. Panaszos felterjesztéseiket úgy a kormányszékhez, mint az országgyűléshez mindenkor „A hazában levő örmény communitas” intézte. A bevándorolt örményeknek ezen a néven, hosszú ideig széleskörű autonomiájú közös szervezetük volt. Az „örmény compania” képviselete minden harmadik évben összegyűlt a négy örmény telep (Szamos-Újvár, Erzsébetváros, Gyergyó-Szent-Miklós, Csík-Szépvíz) egyikében s ott elintézte az örménység közös egyházi és világi ügyeit. Fölosztotta az évi adót, gondoskodott a püspök dotatiójáról, a küldöttségek költségeiről, és a szükséghez képest az egész erdélyi örménységre kötelező erejű szabályzatokat dolgozott ki.

Az örménység azonban azt az autonomiát, melyet Apaffy és I. Lipót kiváltságlevelei biztosítottak számára, nem igyekezett arra fölhasználni, hogy nemzetiségileg külön szervezkedjék: Ellenkezőleg, rajta volt, hogy teljesen egygyé legyen a magyar nemzettel, nyelvben, érzületben, jogban és szabadságban is.

A két erdélyi örmény város, Szamos-Ujvár és Erzsébetváros, 1791-ben együttes kérvénynyel járúlt az országgyűléshez, – mint a fölterjesztésben mondják, a „Tekintetes Nemes Hazá”-hoz – a végett, hogy a magyar nemzethez kapcsoltassanak, a polgári szabadsággal megajándékoztassanak s az országgyűlésre meghívást kapjanak. Kérésük támogatására fölsorolják egy részét az országban való megtelepedésük rövid ideje alatt a trón és a haza érdekében önként hozott áldozataiknak. Nevezetesen, hogy 1703-ban hadügyi czélokra ötezer forintot, 1737-ben gabonát adtak, 1742-ben lovas és gyalog katonaságot állítottak ki, 1746-ban hadi czélokra kétezerötszáz, 1753-ban háromezernyolcz, 1761-ben Mária Terézia királynénak négyezer aranyat ajánlottak föl, stb. Méltán sorolhatták ezek mellé azt a hazafias áldozatot is, a melylyel 1769-ben egy magyar nyelvművelő társaságnak létesítését kezdeményezték, fölajánlván annak alapjára akkori időkben tekintélyes összeget, 3440 forintot, melynek öt százalékos kamatját azonnal, a következő évben pedig az egész összeget be is fizették a kincstárba.

A két örmény város kérésének teljesítését melegen ajánlotta a Rendeknek az országgyűléshez intézett királyi leírat s az 1791. évi LXI. törvényczikk föl is ruházta Szamos-Újvárt és Erzsébetvárost a magyar szabad királyi városok jellegével. A katonatartás és előfogatok kiszolgáltatása ügyében fölmerűlt nehézségek azonban elhúzták az idézett törvény végrehajtását 1839-ig, a mikor az örmények két városa élvezetébe lépett a szabad királyi városokat megillető jogoknak s követei, utóbb képviselői által megjelent az országgyűléseken.

Szamos-Újvár az országnak majdnem egész éjszakkeleti részét felölelő görög katholikus püspökségnek a székhelye.

Szabályos tiszta útczái, csinos házsorai, szép sétatere, fiú- és leányárvaházai és egyéb köz- és jótékony intézetei ez országrész legrendezettebb kis városainak a sorába emelik. Középűletei közűl a nagy örmény katholikus székesegyházon kivűl megemlítést érdemel, mint becses építészeti emlék is, az úgy nevezett Salamon-templom, melyet a megtelepedésnek első évtizedeiben emeltek a város alapítói; továbbá az országos fegyintézet, mely egy évszázaddal ezelőtt keletkezett az erdélyi fejedelemség korszakában sokat emlegetett Martinuzzi-várkastélynak a helyén, részben a kastélyfalak és bástyák felhasználásával. A városnak legújabb monumentális jellegű épűletei: az állami főgymnasiumnak görög stylben épült palotája és a nagy kiterjedésű honvédhuszársági laktanya.

Szamos-Ujvár szabad királyi város czímere kétfejű sas, a két fej közül kiemelkedő kereszttel. Emlékjele ez a czimer az örmények keleti őshazájának. Keleti szöveteken és érmeken már a hatodik és hetedik században találkozunk a kétfejű sassal. A kelet-római birodalomban használták először czimereiken a Byzancz trónjára jutott örmény császárok, annak jeléűl, hogy Kelet és Nyugat fölött uralkodnak. Krimbe s onnan Oláhországba is magukkal hozták az Ani városából kivándorolt örmények ezt a nemzeti czímert. Oláhországban, Ardses városában épített templomukon s e városnak a bukaresti levéltárban őrzött két régi pecsétjén ma is látható a kétfejű sas, melybe a kereszténység fölvétele után illesztették be a hajdani örmény uralkodók a keresztet.

Örmény férfi. Túry Gyulától

Néprajzi szempontból különös figyelmet érdemelnek azok a szabályzatok, melyeket a XVIII. század folyamán az örmény compania képviselői a gyűléseiken hoztak s a melyeknek némelyike nagyon érdekes világot vet az örmények régebbi szokásaira és erkölcseire is. A szabályzatok legtöbbje a vasárnapok és ünnepek megtartásáról gondoskodik és szigorú intézkedésekkel igyekszik véget vetni az egyre jobban terjedő fényűzésnek. A legrégibb szabályzatok egyike példáúl elrendeli, hogy a hatóság és a választott képviselet vasárnapokon és ünnepeken testületileg köteles a templomba menni s a templom padjaiban részükre föntartott helyeket senki más nem foglalhatja el. Továbbá hogy vasárnap és ünnepnapon a boltokat be kell zárni. Ugyane napokon megtilt minden zajos munkát, s esti harangszó után a korcsmákban való időzést és bormérést. A XVIII. század legelső éveiből való másik statutum a lakodalmi szokásokat szabályozza. Jövőre – úgymond – ne legyen a lakodalmakon több nyolcz keszkenőnél, a melyekből hármat a násznagynak, egyet a vőlegénynek s négyet a vőlegény apjának vagy testvérének adjanak; ne legyen több tizennyolcz párnál, a kik közűl hatot a násznagy, hatot a vőlegény s hatot a menyasszony hívhat meg; továbbá a nászlakomákon ezentúl ne használjanak kupát, hanem poharakat. Későbbi szabályzatok megtiltják a lakodalmi ünnepélyek alkalmával drága öltözetek viselését. Aranylánczot, fehér gyöngyöt, drága melltűt, boglárt, szóval semmiféle drága ékszert, annál kevésbbé álhajat ne merjen viselni se nő, se férfiú. Tilos aranyszövetű ruhát hordani úgy a városban, mint a városon kivűl; tilos az arany fonattal, sújtással kivarrt mente, csipkés szoknyaöv vagy kötény viselése; aranyos és ezüstös czipők és selyemharisnyák viselése mindenkinek meg van tiltva; a vőlegény inge se legyen selyemmel, vagy arany-, ezüst-szállal kivarrva, a mit a menyasszony ajándékozott vőlegényének, hogy abban lépjen az oltár elé; a női hozományt sem szabad föltenni az asztalra, hogy az idegenek lássák.

Nem kevésbbé érdekes és jellemző az erdélyi örmények egyházi és világi képviseletének Szamos-Újvárt, 1727-ben alkotott statutuma, a melyben egyhangú határozattal kimondták egyebek között, hogy a ki vasárnapokon és ünnepeken templomba nem megy, fizessen az egyháznak két font viaszgyertyát, a biráknak három magyar forintot; hogy a ki boszorkányságot vagy egyéb bűbájosságot űz, vagy másnak erre tanácsot ad, büntetésűl fizessen az egyháznak huszonnégy magyar forintot, melynek egy harmada a tisztviselőségé; hogy csak annak a leánynak jegygyűrűje áldassék meg, a ki betöltötte a tizenkettedik évet; a mely pap pedig fiatalabb leány jegygyűrűjét áldaná meg, vagy pedig oly leányt esketne meg, a ki még nem lépett a tizenharmadik évbe, az egy évig függesztessék föl; hogy három év múlva nem lesz szabad ékszert és drágagyöngyöt viselni, s a ki mégis viselne, attól vegyék el a templom javára, hogy a kinek legalább ötszáz magyar arany vagyona nincs, ne viseljen vékony posztóruhát, felesége pedig damaszt és selyem köntöst vagy szoknyát és ezüst-övet, s a ki mégis készíttetne ily ruhát, fizessen büntetésűl az egyháznak tizenkét magyar forintot, a bíráknak pedig egy aranyat.

Örmény leány. Túry Gyulától

Az új és változott életkörűlmények közepette lassanként elmosódott legnagyobb része ezeknek a szokásoknak s általában mindazoknak az intézményeknek, melyeket az örmények keletről hoztak magukkal. Életmódjuk most már jóformán teljesen megegyezik magyar polgártársaikéval.

Annál szívósabban ragaszkodik az erdélyi örménység a vallási élet külső formáihoz, a keleti őshazából magával hozott egyházi szertartásokhoz, Az örményeket jellemző mély vallásos érzűleten kivűl megmagyarázza ezt az a körűlmény, hogy a mióta Örményország elvesztette a XI. században állami függetlenségének utolsó maradványait is, az egyház volt a nemzet szellemi életének menedéke, az a kötelék, mely az egész világon szerteszórt örménységet összetartotta. A legrégibb keresztény egyházi liturgiák egyike az örmény. Már a IV. század elején nyerte mai alakját. Szent Vazul és Szent Athanáz liturgiáinak mintájára alakúlt az örmény irodalom aranykorában. Fönséges eszmék s a nyelvnek klasszikus szépsége jellemzik az e liturgiához tartozó örmény egyházi énekeket. Az így nevezett keleti szent mise, melyet sátoros ünnepeken szoktak az örmény templomokban tartani, sokat megőrzött az első keresztény századok istentiszteletének szertartásaiból. Védszentjének s az örmény nemzet hittérítőjének, Világosító Szent Gergelynek emlékezetét nagy ünnepélyességgel üli meg az örmény egyház a húsvét szombatját követő tizenegyedik szombaton. A négy erdélyi örmény hitközségben ma is az örmény az istentisztelet nyelve.

Besztercze-Naszódmegye. Csernátony Gyulától

Besztercze-Naszódmegye új alakítású törvényhatóság. Az 1876-iki megyerendezéskor kerekítették ki Besztercze és Naszód vidékéből, melyek a régi Erdély éjszaknyugati hegyes sarkát foglalták el. Az új megyét éjszakon Máramarosmegye, keleten Bukovina és Románia, délen Kolozs-, délkeleten Maros-Torda-, nyugaton pedig Szolnok-Dobokamegye határolják.

Éjszaki részén a radnai havasok ágaznak szét, kisebb-nagyobb hegysorokat alkotva, a melyek mind déli irányba lejtve, erdős oldalaikkal a Nagy-Szamos szűk völgyére támaszkodnak. Legmagasabb csúcsai e hegységnek a Batrina (1713 méter), Repede (2077 méter), Birla-tető (1620 méter), Benes (1588 méter), Ünőkő (2280 méter) és a gyopárjáról híres Korongyos (1994 méter). De 1000 és 2000 méter közti magasságban ezeken kivűl is még sok csúcs emelkedik ki e hatalmas hegycsoportból.

A Nagy-Szamos és Besztercze folyó között a borgói hegycsoport gyönyörű alakú csúcsai és fenyvesekkel borított hegysorai vonnak határt Bukovina felé. E hegycsoport délen a Besztercze várostól alig egy órányira fekvő 1614 méter magas Henyulban (régi magyar neve: Fekete bércz)végződik. A csúcsok átlagos magassága 2000 méteren alúl marad. Legmagasabb köztük a Vêrfü Omuluj (1932 méter).

A Besztercze és a Sajó közét a romániai határon húzódó Kelemen havas benyúló ágai és a Duka havas borítják, a Kelemen-Izvor (2031 méter), Pietroszul (2102 méter), Sztrunyora (1994 méter), Pojana Tomi (1469 méter) és a Duka (1490 méter) csúcsokkal.

A megye éjszaknyugati részén az 1842 méter magas Czibles, az erdélyi részek egyik legszebb alakú havasa, még a megyéhez tartozik, de a vele kapcsolatos hegycsoport már a szomszédos Szolnok-Doboka és Máramaros megyékbe ágazik szét.

Az említett havasok és hegycsoportok a megye egész éjszaki és keleti felét elfoglalják és csupán a déli részen szelidűlnek kisebb hegyekké és dombokká, a melyek közűl azonban némelyik 600, sőt a Pinták fölött lévő Viráni kő 700 méter magasságon is fölűl emelkedik. Nagyobb lapály az egész megye terűletén nincs, csak a folyók és nagyobb patakok partjain van néhol egy-egy kis térség.

A folyók mind a Tisza vízkörnyékéhez tartoznak, kivévén az Aranyos-Beszterczét, mely a határhegységet áttörve, a Fekete-tengerbe siet. Legnagyobb folyója a megyének a Nagy-Szamos, mely a radnai havasok Rotunda nevű hegyéből ered és az egész megyét átszelve, délnyugati irányban folyik. Csaknem egyközűen halad ezzel a Sztrunyorából eredő Besztercze, mely azonban a megye határán Szeretfalvánál a Pojana Tomiból eredő Sajóbaszakad. Mindhárom folyó vizét igen sok bő vizű patak növeli, különösen a Nagy-Szamosét. Ezen folyók és patakok mind szabályos folyásúak és nagyobb károkat csupán a Dipse patak okoz gyakori tavaszi kiöntéseivel. Ipari czélokra, leszámítva az elég nagy számú malmokat, csak a faúsztatás és tutajozás használhatja őket. Halban mindenik eléggé gazdag, különösen a Nagy-Szamos és a Sajó. A Nagy-Szamos jobbparti mellékpatakjai nehány évvel ezelőtt még pisztrángokban bővelkedtek, de az erdők vágása alkalmával ezeket is annyira kifogdosták, hogy a földmívelésügyi kormánynak újabban mesterséges szaporításukról kellett gondoskodnia. Tavak a megye terűletén nincsenek, csak az Ünőkő keleti oldalán, 1903 méter magasságban van egy Lala nevű tengerszem.

Ásványos víz a megye éjszaki felében majdnem minden község határában bőven fordúl elő, de a helyi használaton kivűl egyéb értékesítésökre nézve még eddig kevés történt. Legrégebben ismeretes a dombháti ásványvíz, melyről dr. Nyúlas István, Erdély akkori országos főorvosa, már a XIX. század elején egész könyvet írt. A radna-borbereki vasas forrást újabban az Erdélyi Kárpát-Egyesűlet vette gondja alá és sok áldozattal meleg és hideg fürdőket létesített mellette. Hideg forrása a borszéki Lobogót is felűlmúlja (10° C.). Az oláhszentgyörgyi víz különösen gyomorbajokban jó hatású; kellően berendezett hideg és meleg fürdőit már messze vidékekről is látogatják. A pintáki sósforrás igen szép vidéken fakad, de vize nem elég bő.

Éghajlat tekintetében a megye éjszaki és éjszakkeleti havasos meg különösen délnyugati dombos részei közt fölötte nagy különbségek tapasztalhatók, mert míg fönt az időjárás az év legnagyobb részében zordon s az évi közepes hőmérséklet általában véve 4–5°C.; a déli és délnyugati részek közepes hőmérséklete 8° C. A csapadék évi átlaga Beszterczén 707 milliméter; de a hegységekben 1000 milliméternél is több.

A megye 4014.35 négyszögkilométernyi terűletéből 181.555 hektár erdőség és 74.655 hektár szántóföld. Ebből a Sajó és a Besztercze völgyének termő földje jó, s általában elmondhatni, hogy a megye délnyugati része, – bár itt-ott igen sok munkát és gondos megmívelést kiván, – eléggé termékeny. A kenyérnövények közűl a búza, kukoricza, rozs, árpa, zab sikeresen termeszthetők s ezenkivűl itt-ott szőlőmíveléssel és gyümölcstermesztéssel is haszonnal foglalkoznak. Az éjszaki és éjszakkeleti havasos rész szűk völgyeiben és sziklás hegyoldalain azonban csak itt-ott sikerűl egy-egy kedvezőbb helyen fekvő darab földecskét igen nagy fáradsággal megmívelni. Legjutalmazóbb az állattenyésztés, mely a havasalji községek lakosainak legfőbb és legjövedelmezőbb foglalkozása. Újabban, mióta az erdőségek rendszeres haszontételére részvénytársaságok alakulták s a havasok csöndjét fűrészgyárak zaja váltotta föl, a bővebb vízű patakokat pedig faúsztatásra rendezték be: a lakosság részére új kereseti ág kinálkozik, de a benszülött ezen foglalkozás iránt még csekély hajlandóságot tanúsítván, az ország más részéiből kell famunkásokat szerezni. Az állat- és növényvilág e vidéken igen gazdag. A havasokat rengeteg, de földolgozni csak újabban kezdett fenyvesek borítják a fenyűöv széléig, melyen felűl dús és pompás havasi legelők terűlnek. A mélyebb völgyekben és a havasok alján bükk-, cser-, gyertyán- és nyírerdőkből álló rengetegek pompáznak; lejjebb pedig, a hol a hegyek halmokká szelídülnek, gondosan ápolt százados tölgyerdőségek koszorúzzák a magaslatokat és fönsíkokat. A községek belső telkein, valamint a határ verőfényesebb oldalain még a havasok szomszédságában is (Ó-Radna, Radna-Borberek, Új-Radna, Aszú-Besztercze, Kusma) gyümölcsfák díszlenek; különben a gyümölcstermesztés az utóbbi években az egész megye terűletén örvendetesen föllendűlt. Fölemlítendő, hogy Beszterczén az olajfa és a platán is gyönyörűen díszlenek.

A radnai és borgói havasokban a nagyobb vadak közűl a medve és farkas honosak. Ezeken kivűl előfordúlnak még az őz, vadmacska, hiúz, róka és vaddisznó, mely utóbbi megyeszerte igen elszaporodott. A radnai havasok Anyies nevű részében, valamint a Korongyos legmagasabb csúcsain olykor zergéket is látnak. A szárnyasok közűl legérdekesebbek a kondor-keselyű és a sasok különböző fajtái. A kondor az Ünőkőn tanyázik, a sasok azonban aratás idején az enyhébb völgyekbe is ellátogatnak. Különben a Közép-Európában honos szárnyasok e megyében is többnyire előfordúlnak, kivévén a vízimadarakat, melyek tavak és mocsarak hiányában e vidéket csak kis mértékben látogatják. A halak közt a Kosna melletti Tésna patakban a lazacz is előfordúl, mely az Aranyos-Beszterczén át a Fekete-tengerből jön ide föl.

Nemes érczekben a hegységek, úgy látszik, nem nagyon bővölködnek, vagy legalább is még nem akadt senki, a ki e részben átkutatta volna őket. Csupán a radnai havasokban folytattak bányászatot már a rómaiak is, kiknek idejéből több elhagyott bánya nyomai ismeretesek. Jelenleg is csak az ó-radnai kincstári bányák vannak mívelés alatt, melyekben főleg ólmot, kevés ezüstöt és aranyat találnak.

Besztercze-Naszódmegye lakosai közt legtöbben vannak a románok, azután a szászok, s ezután a magyarok. A románok nagyobb tömegekben a Szamos és a Sajó völgyében, valamint az ezekbe ömlő patakok mentén a szászok pedig Besztercze városban és környékén, meg a megye délnyugati szögletében szintén tömegesen laknak. A magyarok az egész megyében szét vannak szóródva s nagyobb számmal csak Beszterczén, Magyar-Nemegyén, Sófalván, Tacson, Zselyken és Nagy-Sajón élnek. A megye népvándorlás előtti lakosai nyomtalanúl pusztúltak el; csupán a rómaiak uralmának maradtak némi emlékei az ó-radnai bányákban és Várhelyen. A rómaiak után jó sokáig valószinűleg pásztorkodó és harczias törzsek átvonúló tanyája volt e vidék, mert tartósabb telepűlés jeleire sehol sem akadunk. A mostani lakosok letelepűlésének idejéről nincsenek biztos adataink. Egyes történetírók valószinűnek tartják, hogy a Szamos- és Besztercze-völgyi német telepítvények még a II. Géza előtti időkből valók s ezek meghonosodása indította volna királyainkat a későbbi telepítésre is. Az oláhok a németeknél jóval későbben költözhettek ide. A Borgó-völgyi és Szamos-menti községek közt több orosz eredetű is van, a melyek azonban idők folytán teljesen eloláhosodtak.

A magyarság terjeszkedése a megyében egészen újabb keletű s jóformán az alkotmányos korszakkal esik össze. 1848-ig ugyanis a szász városok és vidékek azon kiváltsággal bírtak, hogy terűletükön más nemzetiségű ember ingatlant nem szerezhetett; a határőrvidékén pedig, a szervezet természeténél fogva nem lakhatott más, mint román. A régibb időkből tömegesebb és állandó magyar telepűlés nyomai csak Ó-Radnán a bányászok közt, Zselyken, Tacson és Felső-Szász-Újfaluban állapíthatók meg, de az utóbbi helyen ezek is beolvadtak a szászok közé. A többi községek, a melyekben még kisebb-nagyobb számú magyarság lakik, a megyék kikerekítésekor (1876) a volt Doboka és Belső-Szolnok megyékből csatoltattak a jelenlegi Besztercze-Naszódhoz. Napjainkban a megye nagyobb községeiben több magyar iparos kezd letelepedni s a magyarság, habár lassan is, tért foglal.

Szokásaikban úgy a szászok, mint a románok nagyjában még megőrizték hagyományaikat. Különösen tapasztalható ez a szászoknál.

A beszterczevidéki szász népet a szorgalom, rendszeretet és takarékosság jellemzi. Földjét maga míveli. A gyümölcstermesztés, valamint a szőlőmívelés kedvelt foglalkozásai. Almaérés idején Németországból is ellátogatnak hozzájuk a gyümölcskereskedők, s volt olyan esztendő, hogy egy-egy község nyolcz-tízezer forintot vett be gyümölcsből. Házukat kőből építik, cseréppel födik s különös gondjuk van arra, hogy szobáik tágasak és világosak legyenek.

A volt határőr- és az úgy nevezett jobbágy-községek román lakosai sokban különböznek egymástól. Amazok jobb módúak és műveltebbek. Termetök szálas, arczuk értelmességet fejez ki, föllépésök biztos. Az idegen iránt nyájasak, előzékenyek és illemtudók. Még a katona-időkből fönmaradt szokás különösen az öregebbek közt, hogy a községen átútazó úriembert fölállással köszöntik. Nagyrészben a görög-katholikus és csak kisebb számban a görög-keleti egyház hívei. A vallásosság egyik fő jellemvonásuk s itt-ott nem ritkán a babonával határos vakbuzgóságban nyilvánúl. Kedélyök a melancholiára hajlandó s mély érzésű dalaik nagy részéből a panasz és bánat hangjai szólanak. A földmívelést és gyümölcstermesztést nem vitték oly tökéletességre, mint a szászok. Általában véve nem oly kitartók a munkában s egyéb tekintetben sem tudják és akarják magukat annyira fegyelmezni. Bánatukban és örömükben egyaránt túlzásra hajlók. Alapjában véve jószívű nép s az iránt, a ki jót tett vele, háladatos is, de a bántalmat sem felejti el s addig nem nyugszik, a míg valahogy meg nem torolja. A volt jobbágy-községek román lakosai sokkal szegényebbek és sem annyi önérzettel, sem oly fokú értelmességgel nem bírnak.

Az ősi, festői népviselet mostanában már itt is kezd átalakúlni. Ez a vidék népviseleti tárgyakban még most is elég gazdag ugyan, de a kézi munkát a gyárilag készűlt tetszetős és aránylag olcsóbb utánzatok itt is mindjobban kiszorítják. Az idősebb szász parasztok még hívek maradtak az ősi sarkatlan csizmához, valamint az abaposztóból való csuklyás köpenyeghez és a széles karimájú kalaphoz is. A szász leányok szép viselete még mindig a feketével kivarrott fehér ruha a magas, fekete bársony pártáról leomló hímzett fehér fátyollal s a testhez álló fekete mellénynyel, művésziesen hímzett ingújjakkal és nem egyszer nagy értékű antik bogláros övvel. Az oláh leányok ünnepi viselete: többnyire pirossal vagy kékkel szépen kivarrott ingből, tarka virágú mellrevalóból és sokszor aranynyal vagy ezüsttel áttört katrinczából áll. Hajukban virágot és nyakukon gyöngyöt vagy emlékpénzeket szeretnek viselni. Az idősebb asszonyok sötétebb színezésű bőrkabátot, úgy nevezett kozsókat öltenek föl. A ruházatot fekete, ritkábban piros csizma egészíti ki, a melyet ma már sokaknál a czipő vált föl.

Jóllehet a termőföld aránylag kevés, azért a besztercze-naszódmegyei ember elég jól él s rendesen táplálkozik. A szász községek rendezett útczáikkal és magas, cseréppel födött házaikkal városias külsejűek. A házakba az útczára nyíló folyósóból van a bejárás, a honnan jobbra és balra a lakó- és díszszobába (Paradezimmer) nyílnak az ajtók, a mely utóbbi minden szász háznál elmaradhatatlan. Ebben van elhelyezve a család legszebb holmija: a sokszor értékes faragású és festésű fabútorok, ládák, szekrények; a szintén szépen faragott vagy festett tálasokon és polczokon a régi czintányérok, kannák és agyagedények, a gyönyörűen kivarrott, párnavégek, kendők, stb. Az oláh szétszórtabban szeret építkezni és nem egészen az útczasorba, hanem egy kissé beljebb építi házát, melynek bejárója mindig az udvarra és soha sem az útczára nyílik. Régebben magas szalmafödelük volt. Az útczára nyíló ablakok alatt kis virágos kertecske díszlik mályvákkal, bazsarózsával, boldogasszonyfűvel és más régi divatú virágokkal. Az oláh parasztház legtöbbnyire faépítmény. Az udvarról a pitvarba és onnan az útcza felőli „első” és az udvarra néző „hátúlsó” szobába jut az ember. Szobái, bár földesek és alacsonyak, elég barátságosak. Bútorzatuk szegényes és kényelmetlen, de az egyszerű tálasokon és a magasra vetett ágyakon nem egyszer itt is értékes régi edényeket s igen szép varrottasokat találunk. A szász életmódja takarékos és mértékletes. Naponként főtt ételt eszik s asztaláról ritkán hiányzik a saját termésű bor. Az oláhok fő tápláléka málékenyérből, puliszkából, tejből és túróból áll. Húst ritkábban esznek és pálinkát, vagy mostanában már sört is isznak.

A lakosság legnagyobb része földmíveléssel és marhatenyésztéssel foglalkozik. Számot tevő ipar és kereskedelem csak Beszterczén van, ahol különösen a bőr- és a kalapos-ipar ma is élénk. A többi iparágak szintén virágoznak, bár most nincs oly nagy vidékök, mint hajdan, mikor piaczuk a Fekete-tengerig terjedt. Az újabban föllendűlt faipar terén hat fűrészgyár működik s ezeken kivűl még egy kalapgyár, két sörgyár és nehány szeszgyár is van a megyében.

Már említettük, hogy a megye őstörténelméről sem az okíratok, sem a hagyományok nem beszélnek s még azt sem tudjuk, hogy a honfoglalás korában kiket találtak itt őseink. Csupán annyi bizonyos, hogy Ó-Radnán és Beszterczén már a XIII. század elején virágzó és egymástól független német telepek voltak, a melyeket Mátyás király 1475-ben olyformán egyesített, hogy törvénykezési és adózási tekintetben a Nagy-Szamos völgyét is Beszterczéhez csatolta. Mária Terézia 1762-ben Radnát és a szamosvölgyi községeket újból elszakította Beszterczétől és lakóiból Naszód székhelylyel a II-ik határőrezredet alakította, mely 185 1/2-ig állott fönn. A kiegyezés után Besztercze és Naszód vidéke egy ideig külön-külön törvényhatóság voltak, míg a megyék kikerekítésékor a két vidék a szomszédos Doboka és Belső-Szolnok megyékből ide csatolt 30 községgel és Besztercze székhelylyel együtt, mint „Egyesűlt Besztercze-Naszódmegye”, mai alakját és beosztását kapta.

A megye részletes áttekintésére a székhelyről indúlunk ki. Ez Besztercze város, a hasonló nevű folyó és a vasút mellett, szép, tágas völgyben, melyet éjszakról a Várhegy, délről pedig a Palahegy határolnak. Éjszakkeleti irányban, a várostól mintegy 15 kilométernyire a sötét fenyvessel borított, gyönyörű alakú Henyul hegytömeg és tovább a borgói havasok csúcsai emelkednek, szép háttért alkotva a városnak. A hegyeket mindenütt jól gondozott tölgy- és bükkerdők borítják, a melyek aljában szőlők, gyümölcsös-kertek és szántóföldek terűlnek el.

Besztercze egyike a legcsinosabb és a legrendezettebb vidéki városoknak mintegy 10.000 lakossal. Fő útczái úgy a belvárosban, mint a külvárosokban szélesek, szabályosak és fasorokkal vannak szegélyezve. A sűrűn épített házak nagy része emeletes. Földszintjöket nagyvárosias kirakatokkal ékeskedő kereskedések foglalják él, melyek széles betonjárdára nyílnak. Nehány évtizeddel ezelőtt a város még egészen középkorias színű volt. A régi várfalak tornyos kapuikkal és bástyáikkal még állottak s a belvárosi házakon is alig látszott meg az új idők nyoma. De ma már a várfalból csak egy kis rész és csupán egyetlen bástya áll fönn s a régi házak helyét mindenütt újak foglalják el.

Besztercze az Aranyhegyről. Cserna Károlytól

Besztercze (régi német nevén: Nösen) alapításának idejét biztosan meghatározni nem ehet. Kedvező fekvésénél fogva, mint a keleti kereskedelem egyik piacza, már a XIII. században igen fontos helylyé fejlődött. A mongolok 1241-ben Ó-Radnával együtt Beszterczét is elpusztították, de a csapást, mint élénk kereskedelmi hely, úgy látszik, hamar kiheverte, mert fejlődéséről ezentúl sűrűn következnek a följegyzések. Különösen sokat köszönhetett Róbert Károlynak, a ki többszőr időzött falai között s kinek fia, Nagy Lajos, 1353-ban a maig is szokásos Bertalan-napi vásártartás jogával ajándékozta meg, a mely 15 napig tarthatott és ezen idő alatt a város a legtágasabb körű kiváltságokat élvezhette. Hogy az Anjouk mily fontos helynek tartották Beszterczét, bizonyítja az, hogy a saját családi czímerök használatára jogosítatták föl. Zsigmond király az Anjouktól kapott kedvezményeket és jogokat megerősítette és újakkal gyarapította. V. László 1453-ban Hunyadi Jánost beszterczei örökös gróffá nevezvén ki, Beszterczét és vidékét neki adományozta. Hunyadi a város éjszaki részén emelkedő hegyen várat épített, de aztán nem sokára meghalt, s a vár Mátyás király adománya folytán a grófsággal együtt Szilágyi Mihályra szállt, a ki azt várnagyokkal kormányoztatta. A király, miután idővel Szilágyi Mihály kegyvesztetté lőn, a beszterczei örökös grófságot megszűntette s a várat 6000 arany forintért a városnak adván, megengedte, hogy lebonthassák s köveiből kerítőfalakat építhessenek. Mátyás ezután is még többször tanúsított jó indúlatot a város iránt, mert régi kiváltságait visszaállította s a kereskedelem szabadságára, valamint a közbiztonság emelésére irányúló intézkedéseivel fejlődésének új alapokat biztosított.

A Mátyás halála utáni szomorú idők, valamint a mohácsi vészre következett általános zavarok Beszterczén is nagy változásokat okoztak. A pártharczok idején János király Péter moldvai vajdának ajándékozta, a ki két izben ostromolta meg a várost és 4500 arany forint sarczot hajtott föl rajta. Erre az időre esik a város protestáns hitre való áttérése, a mely az épen ez időtájon bekövetkezett nehány békés esztendőt arra használta föl, hogy templomának újjáépítését 1563-ban befejezze. Ugyanekkor iskolát is épített s erődítésein is nagyobb javításokat eszközölt.

Ezen időszakban kereskedelmi téren nagy változás állott be, mert a keletindiai tengeri út fölfedezésével a keleti kereskedelem más útra terelődött s Besztercze ipara és kereskedése mindinkább a helyi határok közé szorúlt.

Erdély ezutáni történelmének viharos idejében Besztercze is kivette részét a csapásokból. Így 1602-ben Básta dúlta föl, büntetésűl a Báthory Zsigmondhoz való csatlakozásáért. Később a mindegyre be-beütő török-tatár hadak pusztításait sínylette meg, a melyek nyomában rendszerint dögvész is járt; 1705-ben pedig Pekri Lőrincz, II. Rákóczy Ferencz tábornoka dúlta föl. Ezután még csak 1717-ben, a tatárok legutolsó betörésekor szenvedett nagyobb károkat.

Ma már jóllétben fejlődő megújhodott város, és csupán régi temploma, meg a Búzaszer árkádjai, az úgy nevezett „lábas hazák” sejtetik az idegennel, hogy itt régi múltú műveltség terűletén jár. (Besztercze régi nevezetesebb épűleteiről az „Építészeti emlékek” czímű közlemény szól e kötet 92. és 97. lapján.)

Ujabb épűletei közt több csinos magánház és középűlet vonja magára figyelmünket, bár az utóbbiakban szegénynek mondható, mert az erdőigazgatóság szép új palotáját, a tekintélyes megyeházat és a régi, kevés csínnal épűlt városházát kivéve, a többi hivatalok és hatóságok saját épűlettel még nem bírnak. A társadalmi egyesűletek közűl a „Beszterczei kör”-nek és a szász iparosoknak van egy-egy szép és izléssel épűlt palotájuk.

A közművelődés ügyét számos jól berendezett intézet mozdítja elő. Az állami és felekezeti elemi és polgári iskolákon kivűl van Beszterczén német nyelvű ágostai evangelikus főgymnasium is nagy könyvtárral, mely főként Erdély és a szász nép történelmére vonatkozólag becses munkákat tartalmaz.

A város és vidék régi levéltára egyike az ország leggazdagabb ilynemű gyűjteményeinek. Ebben fedezték föl nehány évvel ezelőtt a XV. századból származó „Beszterczei szójegyzék”-et is, mely a régi magyar nyelvre nézve igen becses.

A város déli oldalán, a kertekké alakított vársánczok mellett szép sétatér terűl el. A Besztercze folyón túl a sétatérrel kapcsolatos schieferbergi erdő szintén sétahelylyé van alakítva. Kellemes és szép kirándúló helyekben a város távolabbi környéke is bővölködik.

Besztercze törzs lakóinak fő foglalkozása az ipar és kereskedés; de, minthogy a legtöbb polgárcsaládnak egy kis szőlője, gyümölcsös kertje és földje is van, mellékesen mezei gazdálkodást is folytatnak. A polgárság általában jómódú, mert a városnak ipari és kereskedelmi tekintetben nagy vidéke van. Vásárai híresek.

XVI. századbeli ház Beszterczén a Beutler-útczában. Cserna Károlytól

Beszterczétől éjszakkeleti irányban jó karban tartott országút visz a Besztercze és Borgó patakok völgyén Bukovina felé. Jobb- és balfelől gondosan mívelt szántóföldek és gazdag legelők közt érünk az alig pár kilométernyire fekvő s 630 lakosú Aldorfra, mely jól épített magas házaival, lombos kertjeivel, szép templomával és emeletes iskolaépűletével igen tetszetős község. Fölebb a vasút mellett Jád községet találjuk, melynek 1500 főnyi lakossága sok marhát és lovat tenyészt. Itt az országút két főágra oszlik, melyek közűl az egyik éjszakra, a vízválasztón át Ó-Radnára, a másik pedig a völgyben kelet felé a borgói szoroshoz fut. Ezen haladva tovább, a fölöttünk emelkedő Henyul csúcsaiban és a borgói havasok sötét fenyvesei közűl kimagasló óriási sziklatömbökben gyönyörködünk. Ezalatt Orosz-, Alsó-, Közép- és Felső-Borgó községeken át Borgó-Prundot, a völgy legnagyobb, mintegy 2500 lakost számláló községét érjük el. A határőrök idejében itt volt az őrnagyi székhely; egykori emeletes lakásának magas födele most is messze kilátszik a többi házak közűl. Borgó-Prund eléggé rendezett község. Az 1848/49-ki harczokban Bem itt akarta föltartóztatni a borgói szoroson beözönlött oroszokat. A honvédek sánczai a község közepén emelkedő dombon most is jól kivehetők. Ujabb időben a gróf Zichy Jenő elnöklete alatt álló főúri vadásztársaság nagy vadászatairól emlegetik gyakrabban, minthogy itt aránylag az egész országban a legtöbb medvét ejtik el. Borgó-Prunddal majdnem összeépűlt a szintén népes (2300 lakosú) Borgó-Tiha, melytől az út egykissé délkeletre hajlik az 1100 lakosú Maros-Borgóig, a honnan ismét keleti iránynak tartva, hirtelen emelkedik és rengeteg erdők közt, szédítő mélységek fölött és folyton a legszebb fenyvesek árnyában halad Tihuczáig. Ez tulajdonképen csak kis telep nehány határszéli állami hivatalnok lakásával és katonai barakokkal. Környéke természeti szépségekben gazdag. Köröskörűl rengeteg erdőséggel födött havasok körítik e kies helyet, mely házacskáival, méheseivel kertjeivel és rétjeivel egy menedékes fönsíkon fekszik. Innen folytonosan emelkedve éjszaknak fordúl és a Magura Kalulujon át halad hazánknak ez egyik legszebb útja a bukovinai határig, a melyet 1117 méter magasságban ér el. Itt gyönyörű tájkép tárúl szemeink elé. Balról a borgói, előttünk a bukovinai, jobbról pedig a romániai havasok kéklenek s ködfátyolon át tűnnek föl a mély völgyek az ölükben csillámló kisded folyókkal s az azok partjain elszórt községekkel.

E főútvonalról Borgó-Prundtól keleti irányban egy mellékút vezet a 2700 lakosnál többet számláló Borgó-Beszterczére és a hozzá tartozó fűrésztelepre; egy másik pedig Aldorftól éjszaki irányban Pintákra és a határában lévő szép fekvésű sósfürdőbe.

A borgói völgy törzs lakosai románok, a kik, csekély mívelhető földjük lévén, inkább állattenyésztéssel foglalkoznak. Régebben, míg a naszódi alapokhoz és a volt határőrvidéki községekhez tartozó erdőségek nem voltak állami kezelés alá véve, a fából és legelőből könnyen megéltek ugyan, de a gyönyörű erdőket majdnem egészen kiirtották. Egyes községekben fafaragással és fazekassággal is foglalkoztak s egy pár évtizeddel ezelőtt még nagy kelete volt a fekete színű borgói fazekaknak és pipáknak, de most már majdnem teljesen abbahagyták az agyagipart. A besztercze-borgói vasútvonal megnyiltáig a szekerességből is szép jövedelmük volt, de ma már ennek is vége. Némely községben a nép igen szép varrottas munkákat készít.

Besztercze-vidéki szászok: Jádi leány és legény. Cserna Károlytól

Jádról keleti irányban egy mellékút visz a 900 lakosú Aszú-Beszterczére és a Duka havas aljában vadregényesen fekvő s 700 lakosú Kusmára,a hol a Nechay családnak szép kastélya és parkja van.

A beszterczei felső külvárosból kiindúlva, a Ruba hídjánál szintén kétfelé ágazik az út Vinda és a vízválasztón át a Budak völgyébe, a gyümölcséről híres, 600 lakost számláló Zsolna felé.

Zsolnától délnyugat felé a Budak termékeny völgyében Szász-Budak és Malomárka kis szász községek vannak. Szász-Budaknál ismét eltér az út déli irányba a régebben sok jó birtokú magyar nemes családtól lakott, most azonban teljesen oláh Kis-Budakon és a Magurán át a Sajó völgyébe. A Magura még nem régen is rengeteg tölgy-erdőséggel volt borítva, de újabban teljesen kiirtották. Helyén ma egy menedékes és patakok által sokszorosan megszakított szép fönsík terűl el, a mely 1891-ben a hadgyakorlatok színteréűl szolgált. A Maguráról egyenesen a Sajó völgyében fekvő Nagy-Sajóra ereszkedünk, a mely régebben a báró Keményeké volt, ma pedig a gróf Teleki család birtoka. A Sajó fölötti dombon emelkedő Kemény-féle régi kastély jelenleg állami tulajdon és iskolának használtatik. Nagy-Sajó az egész völgy legnagyobb községe. Igen szép helyen fekszik, a szelidebb emelkedésű erdőkkel borított sajói havasok és a Pojana Tomi közelében. Közel 1750 főnyi lakosai magyarok, szászok és oláhok. Földje termékeny és éghajlata nagyon kellemes. A Sajó völgyében, Nagy-Sajótól nyugat felé említendő Bilak község, hol a báró Bors család uradalmát most az államkincstár bérli és csikótelepnek használja. Kastélyában töltötte gyermekkorának egy részét Jósika Miklós regényírónk, s mint emlékírataiban írja, itt termékenyűlt meg lelke népregékkel és mesékkel; a többek közt a „Bájvirág” czímű regéjét is a bilaki parasztoktól hallotta.

Bilakról Szeretfalvára érünk, a hol a Besztercze a Sajóba ömlik. Innen déli irányban a szeretfalvi hágón át Harina községnek csak nem rég megújított szép román stylű temploma tűnik szemünkbe, mely országos műemlék és egyike hazánk legrégibb templomainak. (Képe e kötet 47-ik lapján.) A régi kastély és uradalom egykor a híres Harinai családé volt. Az innen délre eső s 1000 lakosú Galaczon a Wesselényi családnak van birtoka. Az alább fekvő Dipse és Fejéregyháza oláh és szász (1400 lakossal), Necz oláh, és a keleti irányban mélyen a hegyek közt fekvő Zselyk tiszta magyar, 700 lakosú község. Ez utóbbiban a lakosok nagy része a Hunyadi nevet viseli és nagyon el van terjedve köztük az a hit, hogy Hunyadi János is Zselykről származott, s mikor a szerencse kedvezett neki és nagy úr lett, azért kérte volna László királytól jutalmúl a beszterczei grófságot, hogy vénségére az övéihez ismét közel lehessen.

Galacztól nyugatra a magyaroktól és szászoktól vegyesen lakott és háziiparként sásfonást űző Tacs; ettől éjszaknyugatra pedig a boráról és jó piaczáról nevezetes Lekencze község érdemelnek említést. Emez a megye legnagyobb szász faluja 2000 lakossal, kik közt azonban oláhok is vannak: Lakosai gazdálkodással foglalkoznak, s heti és országos vásárait különösen a Mezőségről igen sokan látogatják. Szomszédságában Vermes 810 lakosú község jó bortermő hely.

A szeretfalvi hídnál három felé ágazik el az út, t. i. Maros-Vásárhely, Kolozsvár és Besztercze felé. Az utóbbin visszatérve éjszakkeleti irányba és Király-Németit balról hagyva, jobb felől Sófalvát találjuk, a gróf Lázár család szép új kastélyával s 750 magyar és oláh lakossal; azután pedig a „steiniger” boráról messze földön híres Bessenyőn át Beszterczére érünk.

Beszterczétől éjszaki és éjszaknyugati irányban, a Besztercze és a Nagy-Szamos folyók közötti szögletben Szépnyir szász községen át Felső- és Alsó-Balázsfalvára jutunk, hol a Cserényi család birtoka és udvarházai vannak. Innen éjszakra a Nagy-Szamos balpartján termékeny lapályon fekvő Magyar Nemegyére érkezünk, hol a régi Földváry-féle birtokot az állam újabban megvásárolta és telepítési czélokra használja föl. A község 1260 főnyi lakosságának nagy része magyar s földmíveléssel foglalkozik.

Naszód. Cserna Károlytól

A Besztercze és a Szamos völgye közt két úton szoktak legsűrűbben közlekedni. Egyik Jádról a Henyul hegység alatt, a másik pedig Beszterczéről éjszaki irányban a Várhegyen át halad. Mindkettőt bükk-, tölgy- és gyertyánerdőségek borítják s legmagasabb pontjaikról elragadó kilátás nyílik köröskörűl az összes éjszaki és keleti határhavasokra, a melyek közűl fönséges pompával emelkednek a látás határán a háromágú Czibles, a Nagy-Pietrosz és az Ünőkő felhőkig érő csúcsai. A hegyi úton elhaladva Hunyadi egykori várának Beszterczétől nyugatra levő omladéka alatt, melyre a szász Kárpát-egyesűlet újabban messzelátót építtetett, kevés idő múlva a Várhegy éjszaki lejtőjén fekvő s 1700 lakosú Nagy-Demeter szász községbe érkezünk, a mely várbástyához hasonló régi tornyával, s nem rég sok költséggel újjá alakított templomával vonja magára figyelmünket. Innen Csépán és Priszlop községek érintésével a teljesen izraelita lakosságú Entrádám kisközségnél szállunk alá az erdős főnsíkról s a Szamos régi födeles hídján átkelve, az egykori határőrvidék főhelye, Naszód áll előttünk, körűlbelűl 3100 főnyi vegyes lakosú község, a melynek alacsony parasztházai és nehány csinosabb udvarháza közűl csupán az új kéttornyú görög-katholikus templom, a szintén újonnan épített és berendezett alapítványi román nyelvű főgymnasium, az egykori törzstiszti lakások, továbbá a járási székház és erdőhivatal új épületei emelkednek ki. A míg a határőrvidék fönnállott, a II.-ik román határőr-ezred parancsnokságának székhelye volt, s katonai nevelő-intézettel is bírt. A végvidékek föloszlatása óta az ezred iskolai czélokra rendelt egykori tőke alapját „Naszódvidéki központi iskola- és ösztöndíj-alapok” czímen Naszódon kezelik s az ebből föntartott főgymnasium is itt van. Az ösztöndíj-alapok, valamint a volt határőrvidéki községek birtokügyei 1890-ben törvényhozásilag rendeztettek.

Naszód a felső Szamos-völgynek ma is fő helye. Említésre méltók állami és alapítványi iskolái, magyar és román olvasó-egyesűlete, pénzintézetei, sör- és szeszgyára. Lakosai legnagyobb részben románok, kik többnyire földmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak. Kisebb számú magyar lakosai újabban csinos református templomot és paplakot építettek.

Naszád vidékén a Szamos völgyére éjszaki irányból három egymással párvonalos völgy nyílik: a Zágra, Szálva és Rebra patakok völgyei, nehány gyér lakosságú és szegényes oláh községgel. Legkevésbbé lakott a Rebra völgye, melyben Nagy-Rebra 1280 lakosú és Párva 900 lakosú oláh községeken túl a megye ezen óriás bérczes terűletén több emberlakta hely nincs; hanem a havasok, sziklák és rengetegek birodalma kezdődik. A szelídebb és népesebb Szálva-völgyben Telcs a legnagyobb és a legvagyonosabb község mintegy 3100 lakossal. Közelében fűrésztelepek vannak. A Szálva völgyében, mióta Romulin át Szacsal felé az út kiépűlt, igen élénk közlekedés nyílt meg a szomszéd Máramarosmegye felé.

Naszódtól a Szamos völgyén fölfelé az 1400 lakosú Néposzon át a 2400-nál több lakosságú Földráig keleti, innen pedig Kis-Ilváig (1350 l.) éjszakkeleti irányban halad az út. Itt találkoznak a Szamos és az Ilva szűk völgye, az utóbbi Szent-József, Magura és a lovairól híres Nagy-Ilva (3230 l.) községekkel. Innen a hegyeken át csak gyalog vagy lóháton lehet eljutni a havasok közt fekvő Kosna faluba, mely a bukovinai határszélen utolsó magyarországi község. Kis-Ilvától keletre a Les patak völgyecskéjében fekszik Les község, házaival a Henyul hegy éjszaki lejtőjére támaszkodva, melynek 1400 főnyi lakói közt az a hagyomány maradt fönn, hogy határában a XIX. század elején még bölényeket láttak.

Kis-Ilvától a Szamos partján tovább haladva, a fürdőjéről nevezetes Oláh-Szent-Györgyön, Majeren (2900 l.) és a Bethlen család birtokában lévő kies Dombhát fürdőn át Ó-Radnára érkezünk. Az egykori nagy város helyén, melynek a hagyomány szerint a tatárjáráskor 40.000 lakosa lett volna, ma falusias község áll, melynek 4340 többnyire oláh földmívesekből és bányászcsaládokból, s csak kevés magyarból álló lakossága van: Ha azonban útczáit és piaczát megjárjuk: rögtön észreveszszük, hogy benne egykor fejlett műveltség uralkodott. A piaczon majdnem minden háznak megvan a maga alagútja, mert több mint hétszáz évvel ezelőtt egész alagút-hálózat szeldelte keresztűl-kasúl a védelemre épített várost, melynek maradványai a jelenlegi görög-katholikus paplak udvarán lévő templomrommal együtt nevezetes múltról regélnek.

Ó-Radna. Háry Gyulától

A régi város pusztúlását a krónikás így beszéli el: A tatároknak egy vad csoportja Kadán vezér alatt éjszak felől rontott Erdélynek. Három napig tartott, míg a radnai szoroson áthatolhattak és Radna vidékére érkeztek. Ott akkor egy német város állott, melynek lakói gazdagok valának és bányászattal foglalkoztak. Mihelyt hírét vették az ellenségnek, Ariscald gróf vezetése alatt elébe mentek, hogy föltartóztassák és visszakergessék. A mongolok meglátván a jól fegyverzett népet, visszavonúlást színleltek. A radnai harczosok örömrivalgás közt tértek vissza ekkor falaik közé s a fegyvert letéve, vélt győzelmöket zajos mulatsággal ünnepelték. De a mongolok nem hevertek tétlenűl. Gyorsan visszalopódzkodván, minden oldalról egyszerre rohanták meg az őrizetlen várost, s a lakosok belátván, hogy védekezniök lehetetlen, önként megadták magukat. Később, úgy látszik, a pusztúlásából némileg mégis kiépűlt a város, mert okiratok tanúskodnak róla, hogy Rotho gróf 1268-ban ottani birtokát s ezüst bányái felét a Szamoson lévő malmával és megerősített udvarházával együtt ugyanazon Brendelfia Henrik grófnak adja el, a ki később 1279-ben mint budai várnagy említtetik.

A mai Ó-Radna járási székhely és a megye éjszakkeleti részének fő piacza. Van római- és görög-katholikus egyháza, bánya- és kohóhivatala, állami iskolája, három kir. erdőgondnoksága, két pénzintézete, olvasó-egyesűlete, stb.

Ó-Radnától éjszaki irányban egészen a Bailor vagy Bánya patak partján jó karban tartott út vezet Radna-Borberekre.Itt a vidék már teljesen havasias jellegű s az erdőkkel borított hegysorok mind jobban jobban összeszorúlnak. A levegő észrevehetően hűvösebb, mint az alsóbb völgyszakaszban; a lombos erdőt lassanként fenyves váltja föl. Egy kanyaradónál egész váratlanúl előnkbe bukkan az Ünőkő, a radnai havasok e hatalmas bércze.

Radna-Borberek tulajdonképen csak bányásztelep, melynek házait a kohó- és bányamunkások a kincstártól nyert helyekre építették maguknak. Egészen félre eső hely, de kitűnő ásványos forrásai és a borszéki „Lobogó”-val versenyző hidegfürdője sok vendéget vonzanak ide, különösen mióta a fürdőt az Erdélyi Kárpát-egyesűlet vette át és kényelmes helyiségekkel látta el. A telep Ó-Radnához tartozik, de azért külön állami iskolája és római katholikus temploma van. Bányászattal foglalkozó lakói magyarok.

Radna-Borberektől egy félóra alatt lehet a gyönyörű Ördög-szoroson át az Űnőkő oldalában lévő bányákhoz eljutni.

A radnai havasok a Popine Rotundáról nézve. Cserna Károlytól

Ó-Radnától ismét a Szamos partján éjszakkeleti irányban folytatva útunkat s az 1500 főnyi jómódú néptől lakott Ó-Radnát is elhagyva, nem sokára a radnai szorosba érünk. Az út egyre szűkebb helyre szorúl, s néha úgy tetszik, mintha az itt már csak pataknagyságú Szamos medrében veszne el. Eközben a hegyek mindinkább tornyosodnak s a lombos erdőkből fenyvesbe jutunk át. Jobbról-balról kristályvizű havasi patakok rohannak alá és szakadnak a Szamosba. Majd a Szamos és a harangvirágos partú patakok is elmaradnak. Az út éjszaknak fordúl és a völgyek fölé emelkedve, a határhavasok oldalába kapaszkodik csigakanyarúlatokkal haladva fölebb-fölebb. A havasok egyes csúcsaival lassanként egy magasságba jutunk s itt-ott valamelyik fordúlónál szédítő mélységből csillan föl alattunk egy-egy szűk völgy patakja. Csönd van. Madár ilyen magasra nem jön, más állat is nehezen él meg. Egy-egy ördögpillangó röpked át néha az úton s egy-egy fenyűrigó rebben föl az útat szegélyező fenyvesből. Csak fenyű és fenyű mindenütt, a beláthatatlan rengeteg havasban. És a mint fölebb-fölebb haladunk, majdnem másfélezer métert megközelítő magasságban, egyszer csak váratlanúl ismét patak-csörtetés üti meg füleinket s egy kanyarodónál meglepő látvány tárúl szemeink elé. Az Ünőkő háta mögé egy tisztás fönsíkra jutottunk, hol teljes fönségében bontakozik ki előttünk a hegyóriás, jellemzetes, kürtalakú csúcsaival. Épen fölöttűnk, az úttól alig egy futamodásnyira az 1594 méter magas Lopacsna csúcs emelkedik; az út mellett pedig nehány határszéli ház (csendőrlaktanya, tisztiszállás) mutatja, hogy itt is laknak emberek. Ez az úgy nevezett Rotunda hegy; a kis patak pedig, a mely a fordúlónál tűnik szemünkbe, a csendőrlaktanyától alig egy pár lépésnyire eredő Nagy-Szamos.

A Rotunda csúcsától még körűlbelűl másfél óráig hasonló szép úton, de már folytonosan lefelé haladva az Aranyos-Besztercze völgyébe szállunk alá és nehány kilométernyi út után elérjük a megye és egyszersmind az ország határszéli községét az 1500 lakosú Lajosfalvát.

Kincstári ezüstbányák a radnai havasokban. Cserna Károlytól