Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Felső-Magyarország ősrégészeti emlékei.

Felső-Magyarország ősrégészeti emlékei.

Kubinyi Miklóstól

A miskolczi, pilini, haligóczi és baráthegyi barlangi leletekből. Dörre Tivadartól

A történelem fénysugarai hazánk területét legelsőbben akkor világítják meg némileg, mikor a rómaiak Gallia meghódítása után (Kr. e. 58–51.) rövid időközön egy felől Pannoniát, Raetiát, Vindeliciát, Noricumot, szóval az egész Dunántúlt elfoglalják, más felől pedig a meghasonlott germán sveveket, markomannokat és quadokat saját fenhatóságuk alá hajtják s a Kárpátok nyugati részein a jazygok szomszédságában, Vannius uralkodása alatt a quadok királyságát megalapítják (Kr. e. 19-ben). Ha az ezen időt megelőző kort általában hazánk történelem előtti korának nevezhetjük: különösen így van ez Felső-Magyarországra nézve. Római és görög történetírók nyomán ugyanis csaknem biztosan állítható, hogy hazánk dunai vidékét egyes kelta törzsek már Nagy Sándor idejében vagy legalább kevéssel azután elfoglalták; Felső-Magyarországról és Felső-Magyarország éjszaki és éjszaknyugati vidékeiről azonban még a népvándorlás alatt, sőt hazánk megalapításának első századaiban is csak elvétve találunk valamit azon legrégibb kútfőkben följegyezve, melyek Magyarországnak a honfoglalás idejebeli kiterjedéséről hírt adnak. Bízvást elmondhatjuk tehát, hogy Felső-Magyarország akkor, midőn hazánk alvidéke s nevezetesen a Dunán túli rész a gyermekkorból régen kivetkőzött, még mindig az ős-korban élt. Herodotos (484–405 Kr. e.) a Kárpát nevet még nem ismeri, de nem ismeri azt negyedfél századdal később Julius Caesar sem. Szerinte a hegység, mely e vidéket borítja, csak folytatása a hercziniai hegységnek, mely kilencz napi járó föld szélességben terjed a helvétek és németek földjétől a kelta-mozgalom folytán a Dunán inneni, egykor scythák által lakott részekre kiszorított géták (dákok és anartok) birodalmáig, s Felső-Magyarország területe a római uralom idejében is még teljesen ismeretlen.

A mély homályt, mely ezen kort borítja, csak azon emlékek világítják meg némileg, melyek évezredeken át nyugodtak hazánk földjében, s melyeket egyes kutatók vagy a véletlen hoztak ismét fölszínre.

Véges fölfogásában az ember mindenkor örömest fűzné ismereteit azon legrégibb történeti kútfőkhöz, a melyek nemének létéről bizonyságot tesznek. De ha már ezen első följegyzések csak vajmi kevéssé megbízhatók: hogyan állapíthatnók meg bár a leggazdagabb ősrégi leletekből azoknak korát, vagy – mi több – a népeket, kiktől a lelt tárgyak származnak? Hogy állapíthatnók meg ezt főleg ma, a midőn ősrégészeti és embertani kutatásainknak jóformán még csak kezdetén vagyunk?

Hazánkban s nevezetesen a leletekben oly gazdag Felső-Magyarországban rendszeres régészeti kutatások csak újabb időben történtek, s minthogy a korábbi időkből származó leletek, melyeknek eredete rendszerint csak hozzávetőlegesen állapítható meg, határozott következtetésekre nem jogosítanak: előadásunkban főleg azon újabb biztos adatokra fogunk támaszkodni, melyek az ember létezését Felső-Magyarország területén a legrégibb időtől fogva a történeti korig bizonyítják s művelődési állapotáról tanúskodnak.

Akkor, midőn Felső-Magyarország nagy részét még őserdő borította, a közlekedést csak a folyók mentén kell képzelnünk; valamint hogy a legrégibb emberi telepeket is a kisebb-nagyobb folyók és patakok mentén találjuk. A Vág, a Garam, az Ipoly, a Zagyva, a Sajó, a Poprád és a Hernád, az Ung, a Laborcz és Latorcza s ezek mellékfolyóinak a partjai, föl egészen a havasokról lerohanó patakokig, mind alkalmas helyekűl szolgálhattak a letelepülőknek, kik itt kezdetben csak a vadászatot és halászatot, majd a marhatenyésztést és földmívelést is kényök szerint űzhették. Míg a völgyekben képződött alluviális rónák dús legelőt szolgáltattak: lakóhelyekűl, főleg az emberi nem fejlődésének első időszakában, a hegyek kinálkoztak. Kezdetben egy-egy sziklahasadék, bár csak görgeteg kővel, sövénynyel elzárva, már elegendő védelmet nyújthatott az őslakóknak; de védelmet nyújtottak a kárpátalji vidékeken különösen a barlangok; melyekről első sorban kell itt megemlékeznünk.

A baráthegyi barlang bejárata. Dörre Tivadartól

Felső-Magyarország bővelkedik barlangokban, s a gyér kutatások, melyeket ezekben tettek, nemcsak palaeontologiai; hanem anthropologiai és archaeologiai tekintetben is meglepő eredményűek voltak.

A deménfalvi (Liptómegye) völgyben található barlangokról már a múlt században azt mondja Bél Mátyás, hogy ott az ősállatok csontjai a talaj fölszínén szabadon feküsznek. És csakugyan ezen állítást a jelen század első felében eszközlött ásatások is igazolták, s ha emberi csontokra és eszközökre nem akadtak, azt valószinűleg csak annak kell tulajdonítanunk, hogy a kutatások itt inkább csak az őslénytani fölfedezésekre irányúltak.

Nem így a Liptó-Rózsahegy és Liszkova között fekvő Baráthegy (Mnich) nevű barlangban, hol előbb Majláth Béla; majd (1876-ban) a természettudományi társúlat megbízásából Lóczy Lajos régészeti kutatásokat eszközöltek s kihalt őskori állatok csontjaival kezdetleges gyúrmájú agyagedény-töredékekre, kőeszközökre s emberi csontokra akadtak, sőt Majláth két mammuthfog mellett egy emberi koponya-töredékre is, melynek korát hazai régészeink az újabb (neolyth) kő-korba helyezik. Ezen koponyatöredék, a negyedkori rétegből kiásott híres neandervölgyi koponyával való feltűnő hasonlatosságánál fogva, az anthropologusoknak nem kis fejtörést okozott s a baráthegyi barlangot méltán európai hírre emelte. A lelet korára nézve a szaktudósok, némely aggodalmas mellékkörűlményeknél fogva, biztos megállapodásra nem juthattak ugyan, mindamellett a leletnek annál nagyobb fontosságot kell tulajdonítanunk, mert első adatúl szolgál annak bizonyítására, hogy az ember itt e vidéken – ha nem is a negyedkori kihalt ősemlősökkel együtt és egyidőben, – de mindenesetre már a kő-korban mint barlanglakó élt, mire nézve eddigelé a bizonyíték hiányzott.

Egy további bizonyítékot szolgáltattak e tekintetben a szepesmegyei, nevezetesen a haligóczi és porácsi barlangokban eszközlött ásatások is. Előbbit 1874-ben Badányi Mátyás kutatta át s ott barlangi medve (ursus speleus) csontjaival őskori cserepeket, tűzkő-szilánkokat, sőt egy zöldes tűzkőből készűlt hosszú kést is talált. Minthogy ezen szilánkok a Francziaországban hasonló körűlmények között előfordúlt tűzkő-eszközöktől forma tekintetében lényegesen eltérnek s kormeghatározó jelleggel nem bírnak: a lelet palaeolith-kori eredete már az 1876-iki budapesti nemzetközi ősrégészeti kongresszus alkalmával némi kételyekkel találkozott. És csakugyan a későbbi kutatások igazolni látszanak e kételyeket s mind valószinűbbé teszik, hogy az emberi készítményeket csak későbbi árvizek sodorták be a barlangba.

Hasonló negativ eredményre vezetett az Iglótól 3 óra távolságra fekvő porácsi barlang, hol 1878-ban dr. Roth Samu eszközölt ásatásokat. Őslényi maradványok ott is nagy számmal kerűltek fölszínre; de őskori edénytöredékek, kőszilánkok ma élő állatok csontjaival, valamint egyes csontszerszámok csak a felsőbb rétegekben fordúltak elő. Ezen leletek is csak azt bizonyítják tehát, hogy e barlang már a történelem előtti korban lakott volt.

Mindezeknél meglepőbb az az eredmény, melyet a gömörmegyei aggteleki Baradla barlangban eszközlött ásatások hoztak napfényre. Hazánk ezen legnagyobb barlangját 1876-ban és ismét 1877-ben b. Nyáry Jenő kutatta át s a szakszerű ásatásokról kiadott terjedelmes művében bebizonyította, hogy a Baradla barlang a legrégibb (palaeolith) kő-kortól szinte a történeti korig embereknek és állatoknak menedékűl, s az embereknek egyúttal temetőűl is szolgált. Kutatásai eredményét a tudós szerző maga ekkép foglalta össze:

„Ott látjuk a kihalt ősmedvék csontjai közt a palaeolith-kori cserepeket, kő- és csonteszközöket; látjuk a palaeolith-kor átmenetét a neolith-korba; a neolith-kort a temetkező folyosóban, a második sorba temetett vázak s azok mellé tett pattogtatott kő-, csont- és cseréptárgyak által képviselve; a neolith-kornak átmenetét a bronz-korba, ugyancsak a temetkező folyosó első sorba temetett vázaiban, miután nehány koponyán ércz-oxydatio észlelhető; míg végre a konyhahulladéki helyek alsóbb rétege a bronz-, felső rétege a vas-kort képviseli.”

A táblázatokból, melyeket b. Nyáry műve végén közöl, kitűnik, hogy találtatott: palaeolith-kori csonteszköz összesen 61, kőeszköz 6; neolith-kori csonteszköz 53, kőeszköz 83, bronz- és vastárgy mindössze 39; miből az következnék, hogy a barlang az újabb kőkorban volt a leglakottabb. Az anyag, melyből a kőtárgyak (üllők, zúzók, balták, késpengék, fűrészek, nyil- és dárdahegyek, fúrók, vésők, stb.) készűltek, – quarzit, quarzit-pala, kigyókő-chlorit, homokkő, bazalt, márgapala és békasó, – mind oly kőzetek, melyek ezen a vidéken is előfordúlnak.

Az edények és ezerekre menő edénytöredékek, melyek a Baradla barlangban eszközölt ásatások alkalmával a különböző rétegekből fölszínre kerűltek, egész menetét mutatják az agyagipar fokozatos fejlődésének, a kezdetleges, durva quarzit-homokkal, törött csepegőkővel, sőt keverékszalmával vegyített gyúrmából szabad kézzel előállított bögrék- és csészéktől, a jó gyúrmájú, korongon készűlt, gondosan simított sávokkal, vonalakkal, bütykökkel, pontokkal és dudorokkal díszített, jól kiégetett urnákig és bütykös edényekig. Amazok főleg a kő-korból eredő csontvázak mellett találtattak, emezek a konyhahulladékok felsőbb rétegeiben. Az a tény, hogy az aggteleki barlangban talált cserépdarabok a liszkovai, haligóczi és porácsi barlangokban talált edénytöredékekkel feltűnő hasonlatosságot mutatnak, e barlanglakók egykorúsága mellett bizonyítana.

A barlangi leletekhez, melyek azt bizonyítják, hogy már a kőkorban is ember lakta Felső-Magyarországot, hozzájárúlnak még azon számos kőszerszámok, melyek egyes lelőhelyeken elvétve találtattak. Ezeknek egész sorozatát bírjuk a Magyar Nemzeti Múzeum ősrégészeti osztályában s más nyilvános és magán gyűjteményekben. Így – hogy az utóbbiak közűl csak egyet említsünk – a Felső-Magyarországi Múzeumban 270 darab késnek, fűrésznek, árnak, nyilhegynek földolgozott obsidian- és kova-szilánk őriztetik az abaúj-szántói, pilini és magyarádi leletekből. Ezen fölűl nagy számmal láthatók ugyanott kőfejszék, ékek (vésők), különböző alakú és hosszúságú nyilhegyek, melyek bár különböző lelőhelyekről kerűltek oda, meglepő hasonlatosságot mutatnak. Bizonyságúl szolgálhat ez arra, hogy a kő-kori ember nagy területen élt egyidőben, s hogy a kőeszközök használata nemcsak azon a vidéken volt elterjedve, a hol ezen eszközökhöz az alkalmas anyag bőven előfordúl, hanem még sokkal távolabbi, már az Alfölddel érintkező vidékeken is. Ezt látszanak igazolni egyebek között a bereg- és ungmegyei leletek is, hol obsidian kőmagok és szilánkok bőven találtatnak, holott e kőzet azon a vidéken elő nem fordúl. Helyesen említi ezt jeles régészünk, Lehóczky Tivadar, Beregmegye őskori emlékeinek jellemzésénél, s az általa ismertetett mező-kászonyi obsidian kőmag, valamint a dávidfalvi, munkácsi nyilhegyek és számos más helyen talált obsidian eszközök is mind e mellett bizonyítanak.

Ezen, valamint a szomszéd Ung, Ugocsa, Mármaros és Szatmár megyékben előfordúló kőkori leletek feltűnő hasonlatosságára hivatkozva, ugyanazon szerző még tovább is megy, s minthogy ama vidéken, ott előfordúló terméskőből készűlt hasonló kezdetleges mívű eszközökre eddig még sehol sem akadtak: arra a következtetésre jut, hogy az ezen vidékbeli obsidian-eszközök, már a hozzánk közelebb eső neolith, csiszolt kő-korba sorozandók. A miből viszont következnék, hogy Felső-Magyarország éjszaki vidékein az ember korábban élt, mint a lejebb fekvő délkeleti megyékben.

Nem lehet föladatunk ezen elmélet fölött vitába bocsátkozni; de, ha tudjuk, mily szivósan ragaszkodik az ember megszokott életmódjához, eszközeihez, és ha még manapság is tapasztaljuk, hogy a tökéletesebb vaseke mellett a faeke is szerte használtatik: akkor nem lehet kétségünk a felől sem, hogy a kő-kor előhaladottabb idejében a csiszolt kőbalta mellett a nyerskő és szilánk is még sokáig használatban maradt, valamint hogy a bronzkorban a fém mellett a kőeszközök is szerte használtattak. És midőn látjuk, hogy napjainkban egy Stanley a Kongo és Aruvimi folyása mentén ma élő őskori emberek telepeinek és tartományainak egész sorát fedezi föl s az ezen vidéket borító őserdőn át 160 napra terjedő hosszú útjában a korunkbeli fegyvereket, eszközöket, műtárgyakat ezer számra adja ajándékúl, vagy csereképen a benszülötteknek, kik a tökéletesebb európai eszközök mellett saját kezdetleges eszközeiket is használják: akkor azon sincs mit csodálkoznunk, ha hazánkban a régibb kő-kor eszközei között egy-egy csiszolt kő baltára, sőt fémből készűlt eszközre is akadunk.

Hogy Felső-Magyarország őslakói, mint Közép-Európa más vidékein, kezdetleges állapotukban ugyanazon eszközökkel éltek, melyeket a természet nyújtott, mint a fa, a kő és a csont, azt bizonyítani szükségtelen; valamint az is bizonyos, hogy a fémek ismerete lassanként kiszorította a kő- és csonteszközöket. De határvonalakat szabni a kő-kor különféle szakai, valamint a bronz- és vas-kor között annál nehezebb, mentűl bizonyosabb, hogy e tekintetben ma fölállított elméleteinket újabb leletek már holnap halomra dönthetik. Kormeghatározó jelleget csak azon leleteknek tulajdoníthatunk, melyek hasonló geologiai körűlmények között fordúlnak elő. És itt eljutottunk azon fontos kérdéshez: vajon a palaeolith-kori leletekből a negyedkori ember létele általában megállapítható-e? Megkisértették ezt már más országokban is; Tournal és de Christol, dr. Schmerling és Boucher de Perthes abbevillei fölfedezéseitől a mai napig minden valószinűséggel bebizonyították, hogy az ember már a diluvialis korszak előtt a negyedleges (quaternär) fejlődés korában élt. Felső-Magyarországban erre vallanának a barlangi leletek. Minthogy azonban ezeknél a geologiai körűlmények a dolog természetéből folyólag teljes biztossággal megállapíthatók nem voltak, általok a kérdés nem is nyerhetett kielégítő megoldást. E tekintetben csak legújabban haladtunk tovább egy lépéssel a palaeolith-kori idomokat mutató miskolczi lelet által.

A lelet – három, szilánkolással előállított kő szakócza – 1892-ben egy ház alapozásakor, mintegy 3 méter mélységben, az alluvium alatt fekvő agyagrétegből kerűlt fölszínre. Ezen kő szakóczák anyagjuk, alakjuk és készítésük tekintetében a híres Somme-völgyi kő szakóczákhoz annyira hasonlítanak, hogy Herman Ottó, ki a leletet tüzetesen ismertette, figyelemre méltó tanúlmányában nem habozott kimondani: hogy „már a geologiai viszonyoknál fogva is megvan annak nagy valószinűsége, hogy a miskolczi lelet a palaeolith-korból való, tehát abból az ősibb kő-korszakból, a mely a mai tudományos közfelfogás szerint a diluvium végeig tartott; de hazánk területéről minden kétséget kizáróan eddig még nem volt kimutatva”.

Mint annak idején a híres Somme-völgyi fölfedezések s az azokból levont elmélet csak hosszas vita s újabb fölfedezések után tudtak tért hódítani: úgy a magában álló miskolczi lelet is csak újabb hasonló leletek előfordúltával fog azon fontosságra emelkedni, melyet tőle ma sokan még el akarnának vitatni. Mi azonban az előadottak alapján valószinűséggel állíthatjuk, hogy Felső-Magyarországot már a régibb kő-korban lakták emberek, s hogy a kő-korszakbeli ember itt is ugyanazon fejlődési fokozatokon ment keresztűl, mint Közép-Európa más vidékein. Egyébként Felső-Magyarországban megalithikus és más oly kőkorszakbeli emlékekkel, a milyenek más országokban előfordúlnak (mint az angolországi karnakok, stonehengek stb.), sehol sem találkozunk.

A kőeszközök – csiszolatlanok és csiszoltak egyaránt – Felső-Magyarország őslakóinál is még soká használatban maradtak, miután már a fémek használata is fölfedeztetett, s a helyi készítésű, vagy kereskedelem, avagy csere útján behozott fém-, különösen pedig a bronzeszközök még századok múlva sem szorították ki teljesen a kezdetleges kő- és csonteszközöket. Kétségtelen ugyan, hogy Felső-Magyarország rézbősége az átmenetet nagyban előmozdította, viszont azonban a művelt népekkel való érintkezés nehézségei, az ón hiánya, melynek a rézzel való keverékéből a használati czélokra alkalmasabb bronz keletkezett, okozzák, hogy a kőeszközök még soká versenyeztek a tiszta vagy antimonnal kevert rézből készűlt kevésbbé alkalmas eszközökkel. Hazai leleteinkben oly nagy számmal fordúlnak elő ily eszközök, hogy Pulszky Ferencz az 1876-iki budapesti nemzetközi archaeologiai kongresszus alkalmával Magyarországra nézve a kő-korra következett bronz-kor egyik szakáúl a réz-kort kivánta megállapítani. A megpendített kérdés, a mennyiben rézeszközöket más országokban is lelnek, nem találkozott osztatlan elismeréssel; de minden esetre figyelemre méltó az a fölhozott körűlmény, hogy míg a hazánkban talált bronzeszközök kivétel nélkűl ezen eszközök tökélyesbített formáit mutatják, addig a rézeszközök nálunk is, mint a külföldön inkább a csiszolt kő-korból eredő kőeszközök mintájára készűltek.

Azon számos réztárgy közűl, mely a kongresszus alkalmával a tudós világnak bemutattatott, soknak a lelőhelye ismeretlen. Annyi mindazonáltal bizonyos, hogy a Nemzeti Múzeumban őrzött, Selmecz és Zsolna vidékéről eredő efféle rézeszközökön kivűl hasonló eszközök Felső-Magyarország más vidékein is előfordúltak, így – hogy csak nehányat említsünk – Beregszászon egy rézfokos és vésők, Csongován (Ugocsamegye) tokos vésők; Polhorán (Árvamegye) egy igen kezdetleges alakú tömör véső, a Bódva partján Imolán (Borsodmegye) réz dárda-csúcs, füles véső, sőt utóbbi helyen, valamint F.-Kelecsényben – Szendrei János értesítése szerint – ezen kivűl ős rézmívelési nyomokra is akadtak.

Óvár, a Munkács melletti őskori erődítmény. – Bronzkori tárgyak Beregmegyéből és a szomszédos vidékekről. Dörre Tivadartól

Mikor jutott el Magyarországba a bronz ismerete, arra csak oly kevéssé válaszolhatnánk, mint a hogy a csiszolt kő-korszaknak a palaeolith-kortól való elkülönítése tekintetében határozott véleményt nem koczkáztathatnánk. Szaktudósaink véleménye szerint a bronz időszaka hazánkban általában nem tart tovább, mint a Kr. e. V. századig, mi ha a valót megközelíti, föltehető, hogy azon időtájt a bronz már Felső-Magyarországon is nemcsak honos volt, de mint azt a nagyszámú tömeges és elszórt bronzleletek, öntőműhelyek, stb. bizonyítják, önálló iparrá fejlődött.

A felső-magyarországi bronzkorbeli ember kezdetben csak kevéssé különbözhetett kőkorbeli őseitől. Fő foglalkozása még mindig a vadászat és halászat; azonban a marhatenyésztés és földmívelés is, melyeknek nyomaira már a kőkorbeli embernél is kétségtelenűl reá akadunk, mindinkább fejlődni kezdenek. Az emberek elhagyják, vagy legfeljebb még csak veszély idején keresik föl a barlangokat s házi állataikkal, külön álló magasabb hegyeken ütik föl kezdetleges, fából, vesszőfonadékból készűlt, sárral, agyaggal tapasztott lakásaikat, melyeket sánczokkal, sövényekkel vesznek körűl. Ezen erődített helyek, melyeknek bejáratai mellett rendszerint kiemelkedő őrhelyekűl szolgáló, fölhányt dombokat (tűzhelyeket) találunk, veszély idején egyúttal védelműl szolgáltak s oly egymással összefüggő lánczolatot alkottak, mely az alvidék csörsz- vagy ördögárkait helyettesítette. Ilyen erődített helyek egész Felső-Magyarországon sűrűn fordúlnak elő, s biztosra vehetjük, hogy egyik-másik még évezredek múlva is ugyazon czélra szolgált, sőt hogy számos középkori vár is az ily elpusztúlt őskori erődítések helyén épűlt. Példáúl fölhozhatjuk erre a liptómegyei Ó- és Óvárt (Stary Hrad, Hrádek) s Oroszlánkő várát Trencsénben, hol a ma is fönnálló romok között, vagy azok közelében őskori cserepeket, sőt Oroszlánkőn bronzeszközöket is találtak. Ilyen őskori erődítmény nyomait találjuk Trencsén várában, melynek elnevezését a tót „tyò” vagy „trò” (tövis-sövény) szóból („Tritinye”: hármas sövény) származtatják. Ilyenfélék a trencsénmegyei Budatin, aLiptó-vár közelében fekvő árvamegyei Malatin, a hasonnevű két község Liptómegyében, valamint ugyanott Plostynó, hol több ízben találtak őskori cserepeket és bronzeszközöket. A Cseh- és Morvaországban nagy számmal előfordúló hasonló erődítmények eredetét dr. Woldrich, e várak tűzetes ismertetője, a Kr. utáni VII., VIII. és IX. századba helyezi. A felső-magyarországi efféle pogánykori erődítmények tekintetében az előfordúlt leletek után itélve, nehéz volna ugyanazt állítani, s valószinűbb, hogy e várak sokkal korábbi eredetűek; a mi egyébiránt csak további tűzetes szakszerű kutatások után lesz biztosan megállapítható. Voltak ugyan, kik a felső Vágvölgyben találtató erődítmények keletkezését főleg a liptómegyei Pottornya község közelében fölfedezett törött kövekből nyersen rakott falmaradványok után itélve, germán törzseknek tulajdonították; de ez állítást, – mint e vidék őskori védműveinek alapos ismerője, Majláth Béla kimutatta, legalább is elhamarkodottnak kell tartanunk.

A bronz ismeretével Felső-Magyarországon az agyagipar is – jóllehet kezdetben a korongot még nem ismerik – nagy lendületet vesz; de meghonosúl különösen a fémipar, mely, úgy látszik, a távolabbi vidékek szükségletét is födözi. A czeltek, tokos vésők, csákányok, fejszék, fokosok, sarlók, kések, borotvák, tőrök, kardok, lándzsa- és nyílhegyek s a legkülönbözőbb bronzdrótból készűlt dísztárgyak, mint fej- és melldíszek, nyak- és karpereczek, fibulák, gyűrűk, varró- és gombostűk felső-magyarországi leleteinkben oly nagy számmal fordúlnak elő, mint Közép-Európa bármely más, e tekintetben leggazdagabb országaiban. Legrégibb eszközeinknek ezek között a vörös-rézből készűlt azon tárgyakat kell tekintenünk, melyek a csiszolatlan kőeszközök kezdetleges formáit mutatják. Újabb korra vallanak különösen a bronzdrótból készűlt dísztárgyak, melyek sok esetben más vastárgyakkal együtt találtatnak s a La-Tène-kor fejlődöttebb ízléséről tanúskodnak.

Szkalka, Felső-Kubin mellett. – Leletek a felső-kubini urnatemetőből. Dörre Tivadartól

A felső-magyarországi bronzkori ember ruházata ezen a zord vidéken még mindig főleg az állatok bőréből készűl; de kétségtelen nyomaira akadunk már a fonóiparnak és szövésnek is. Erre vallanak a bronzkori telepeken nagy mennyiségben előfordúló orsósulyok, ezt bizonyítják az agyagedényeken látható, kötélbenyomással előállított díszítések s különösen a durva szövetlenyomatok, melyeknek példája a krasznahorkai bronzkori lelet vas-czelt rozsdáján észlelhető.

Ugyanaz a mozgalom, melynek tulajdonítható, hogy Felső-Magyarországon a fémipar meghonosúlt, az itt élő népek vallási szertartásaira is átalakító hatással volt. Milyen lehetett ezen ősnépek vallása; nap- és tűzimádók voltak-e, mint némelyek állítják: arról fogalmat sem alkothatunk. De igen is némi kis fényt vet ezen ismeretlen ősnépek erkölcsi és vallási életére a halottak tisztelete s azok a szokások, melyek az elhúnytak hamvainak eltakarításánál divatoztak. Leleteinkből tudjuk, hogy a kőkorbeli emberek halottjaikat ülő, vagy fekvő helyzetben temették el kőkamarákba, barlangokba, vagy az anyaföldbe. A bronz-korban azonban általában a hullaégetés volt szokásban. A halottakat máglyán égették el, a csontokat pedig rendszerint agyagedényekben, gyakran csak pusztán a földben helyezték el.

A mi magukat a temetkező helyeket s a hamvvedrek elhelyezését illeti, e tekintetben a különböző vidékeken különböző szokásokkal találkozunk. Sok helyen a hamvvedreket hol görgeteg-kavicscsal kerített üregekben (kriptákban), mint Pilinben, Lapújtőn (Nógrádmegye), hol a puszta földben helyezték el s a sírok fölött dombokat emeltek, mint Úrmezőn (Máramarosmegye), Nagy-Lehotán (Nyitramegye), hol kő-rakásokkal elkerített sírmezőkben, melyekben az urnákat egy vagy két sorban egymás mellé állítva találjuk, mint Felső-Kubinban (Árva), Pilinben (Nógrád). Egyébiránt mind a két temetkező mód dívott egész Felső-Magyarországon. Mit rejtenek a Felső-Magyarország némely vidékén találtató halmok (mohilka, homolka), azt még csak a jövő fogja megmutatni. Tüzetes kutatások ezekben még alig eszközöltettek. Annyi bizonyos, hogy sírmezőket, temetkező helyeket jelölnek s részben még ma is ennek a czélnak szolgálnak, mint ezt a túróczmegyei Priekopa község határában fekvő nagy kiterjedésű tumulus is bizonyítja.

Bronzkori emlékeink egy része ezen sírmezőkből s nevezetesen az urnatemetőkből kerűl ki, továbbá a bronz-öntőműhelyekből és az úgy nevezett kincs- vagy gyűjtelékes (depőt)-leletekből, a melyek részint szántás közben, részint vízmosások és más véletlen következtében kerűltek napfényre.

Századunk első felében az országszerte talált bronz- és aranyeszközöket általában vagy római, vagy kelta korbelieknek tartották. Mint ilyenek kerűltek e tárgyak – a Nemzeti Múzeum birtokába, hol ma is, sokszor a lelőhely közelebbi ismerete nélkűl, csak általában mint „magyarországi” leletek őriztetnek. Mindazonáltal kétségtelen, hogy ezek közűl is sok felsőmagyarországi eredetű.

Bronzleleteink között a kincsleletek azok, melyek a legszebb és legjobban föntartott tárgyakat szolgáltatják; tudományos szempontból mindazonáltal az urnatemetőkben talált tárgyaknak nagyobb fontosságot kell tulajdonítanunk. Ezen tárgyak rendszerint ugyancsak rongált állapotban kerűlnek elő, részint azért, mert már eredetileg csonka állapotban tétettek a hamvakhoz, részint pedig azért, mert sok esetben a hullával együtt égettettek el, mint a pilini, felső-kubini, nagy-lehotai és számos más urnatemetőkből kiásott tárgyaknál tapasztaljuk. Ez azonban mit sem von le föntebbi állításunk igazságából; mert bizonyos, hogy az urna-temetőkben, vagy mondjuk, sírmezőkben talált tárgyak a legbiztosabb támaszúl szolgálhatnak a kincsleletekben előfordúló hasonló idomú és ékítésű tárgyak egykorúságának megállapításánál és osztályozásánál. Állítható ez különösen az urnatemetőkben elvétve előfordúló öntőmintákról, melyekből egyidejűleg a bronzipar önálló fejlődésére is a legbiztosabb következtetéseket vonhatjuk. Hasonló állításra jogosítanak ugyan bennünket a különféle őskori telepeken talált öntőminták is, a milyeneknek egyes példányai az aszódi, dolányi, pilini és szíhalmi lelhelyekről kerűltek elő; de classicitas tekintetében felűlmúlják mindezeket a felső-kubini urna-temetőben talált ilynemű öntőminták s azért méltó, hogy e lelőhelylyel kissé tűzetesebben foglalkozzunk.

A krasznahorka-medvedzei kincslelet. Dörre Tivadartól

Ezen urna-temető az árvamegyei Felső-Kubin falu déli határán, az ott folyó kis patak mellett s közel a helység fölött emelkedő őskori sziklaerődítményhez egy, a patak és az országút között fekvő szántóföldön 1877-ben deríttetett föl s e sorok írója kutatta át. A vékony homokkő-lemezek közé temetett hamvvedrek 120 centiméter mélységben 5–10 méter átmérőjű, fokukra állított lapos, félméternyi homokkövekkel kerített körökben egy, helyenként két sorban egymás fölött voltak elhelyezve. Halmok nem jelzék a kő-köröket. Ezeket, ha voltak is, az ekevas régen elenyésztette a nélkűl, hogy a televény-földréteg alatt 60 centiméter mélységben fekvő urnasort akár csak horzsolta volna is, és a temető még soká rejtve maradhatott volna a kutató előtt, ha egy alkalommal a megáradt patak vize a partokat s azokkal együtt a hamvvedreket is ki nem mossa. Az emléktárgyak, úgymint: tűk, gyűrűk, késpengék, fibulatöredékek, orsósulyok, apró hamvveder alakú bögrék és merítő- (áldozó) csészék rendszerint a hamvvedrekben a hamvakkal együtt voltak elhelyezve, de sokszor az urnák mellett is találtattak. Tapasztaltuk ezt különösen a csészéknél, melyek már nagyobb alakjuknál fogva sem igen voltak a rendszerint nem igen nagy hamvvedrekben elhelyezhetők. A sokszor igen csinos alakú, fínom kis csészék, melyek így az urnákat környezték, könnyen észrevehetők voltak az ásatás alkalmával; de valóban a kutató éles szemére volt szükség, hogy észre vegye egy urna körűl az ép és törött kő-öntőmintákat, melyek a roszúl égetett urnák védelmére szolgáló, száz-és ezerszámra menő homokkő-lapoktól a nyirkos földben semmiben sem voltak megkülönböztethetők. Egész sorozatát bírjuk ezen öntőmintáknak, melyek czeltek, sarlók, kések, varró- és gombostűk öntésére szolgáltak. A minták mind az e vidéken előfordúló fínom szemcsés kárpáti homokkőből készűltek s oly ügyességgel vésvék, mely bámúlatos. Feltűnők a minták közűl különösen azok, melyek kések öntésére szolgáltak, annyiban, a mennyiben a késminta mellett két esetben egy nyéllel bíró hegyes pálcza (nyárs) mintáját is látjuk, – a villának ősmintáját. Az analogiákat keresve, a kések mintájához leginkább hasonlítanak a dán halmokban és a svájczi tavilakások maradványai között talált kések s tán még a Thébében Sir Gardner Wilkinson által talált bronz kés. Hazai leletű bronzkéseink közűl, a felső-kubini urna-temetőben talált késtöredékeken kivűl, némi hasonlatosságot mutat a Nemzeti Múzeumban levő szendrőládi (Borsodmegye) kincstárgyak között levő, bár csonka kés.

A felső-kubini urna-temetőhöz hasonló bronzkori sírmezőkkel Pozsonytól kezdve a Kis-Kárpátok és a Tátrahegység mentén le egészen Ung, Bereg és Mármarosig, úgy nemkülönben a Mátrahegység legmagasabban fekvő völgyeitől szinte az alföldi nagy síkságig mindenütt találkozunk. Rendszeres kutatásokat ezen sírmezőkben mindazonáltal csak elvétve tettek. A nevezetesebb temetkező helyek, melyekről biztos tudósításokkal birunk, a már gyakran említett Pilin (Nógrádmegyében), Andrásfalva (Liptómegyében), Nyitraszeg (Barsmegyében), Novák, Nagy-Lehota (Nyitramegyében), Úrmező (Mármarosmegyében), Harsány (Borsodmegyében) és számos más.

Tárgyak a komjáthnai bronzleletből. Dörre Tivadartól

A felső-magyarországi bronzkori sírmezőkben talált hamvvedrek és agyagedények kisebb-nagyobb eltéréssel a hazánk más vidékein előfordúló hasonló temetkező helyeken talált edényekkel rokon formákat mutatnak. Leggyakoribb az ismert szűk fenekű öblös urna-alak, melynek egyetlen díszítését többnyire az öböl hajlása fölött egymással átellenben függőleges irányban alkalmazott kis fülek, bütykök s olykor az öböl hajlását követő párhuzamos vonalak teszik. Az öböl alsó részéből ferdén lehajló tömör fülek csak kivételesen fordúlnak elő a legnagyobb hamvvedreknél. Az edények gyurmája általában igen rosz, kvarczhomokkal van vegyítve, olykor grafittal feketítve. Sok olyannak látszik, mintha égetve sem lett volna s csak utólagosan tétetett volna ki a tűz hatásának. Az urnákban találtató apró edénykék rendszerint az urna alakjára készítvék ugyanazon anyagból. Soknál fülek helyett az edény nyílásán vékony zsineg keresztűlhúzására való lyukakat találunk. Díszesebbek a fínom anyagból készűlt füles csészék; melyek közűl sok igen csinos alakú, grafittal feketített s öböl-hajlásán egymással átellenben fekvő lencsényi benyomásokkal s ezekkel két oldalt párhuzamosan lefutó vonalakkal díszített találtatik. Némely csészének még a belső része is félköríves vonalakkal van díszítve. Egyébiránt valamint napjainkban, úgy a bronzkorban is a vagyonosabbak nagyobb díszszel és több fénynyel takarították el halottjaikat. Gyakran tapasztaljuk, hogy hamvvedernek még a törött köcsög alsó része is elég jó. Ebben helyezte el a szegény ember a maga halottjának nem kevésbbé drága hamvait; bronztárgy helyett gyakran csak egy cseréptöredékből készűlt orsósulyt vagy egy szívalakú kavicsot mellékelvén hozzájuk.

A mily szegény bronztárgyakban a felső-magyarországi urna-temetők átkutatásából származott zsákmány: oly gazdagok és értékesek kincsleleteink. Ezen kincsleletek két főosztályba sorozhatók. Az első osztályba soroznók azokat, melyeket ellenséges becsapások alkalmával a lakhelyeikből kiszorított vándornépek, vagy az ezen tárgyakkal kereskedő azon vidékbeliek és idegenek rejtettek el. A második osztályba azokat, melyek egyes bronzkori telepeken, mint öntőműhelyek maradványai, a telep elpusztúlásával annak romjai között maradtak fönn.

Felső-Magyarország mindkét rendbeli kincsleletekben bővelkedik. Ezen leletekből erednek a remek díszítésű bronz-kardok, dárda- és nyilhegyek, koronák, nyak- és karpereczek, fibulák, gyűrűk, és a különféle bronzékszerek, a melyekben Nemzeti Múzeumunk régiségtára, de vidéki nyilvános- és magángyűjteményeink is bővelkednek. Hampel József a „Bronz-kor Emlékei Magyarhonban” czímű jeles művében, közel 300 ily leletet sorol föl, melyek közűl száz esik a tulajdonképeni Felső-Magyarországra. Ezzel azonban még koránsem tartjuk kimerítve a felső-magyarországi bronzleletek statisztikáját. Hány ily kincs kallódott el, s hány egyes tárgygyal találkozunk magában az idézett műben, mely az efféle kisebb, a sorozatba föl nem vett kincsleletekből ered!

Nem lehet föladatunk e helyütt Felső-Magyarország valamennyi ismert kincsleleteit fölsorolni; mindazonáltal helyén való legalább azon lelőhelyekről tűzetesebben megemlékeznünk, melyek hazai ősrégészetünkre kiváló fontosságúak.

Ezek között első helyen az árvamegyei Medvedze és Krasznahorka nevű falvak határszélén még a negyvenes évek elején talált kincset kell említenünk, melyre oda való földmívesek kavicsásás közben akadtak. A kincs mindössze csak négy tárgyból áll; de mindamellett fejedelminek mondható. Innen ered az a bronzdrótból készült pompás diadéma, mely jelenleg két válltekercscsel együtt e sorok irójának gyűjteményében őriztetik, s az a csüngő-díszekkel ellátott nagy tekercses fibula, mely Nemzeti Múzeumunk őskori gyűjteményének egyik fő dísze. Ezen kincslelet kiegészítő részeiűl tekinthetjük azokat a remek dísztárgyakat, melyeket ugyanazon lelőhely közelében, hat évvel ezelőtt, ugyancsak kavics-ásás közben találtak. Ezek: négy hengerded bronzdrótból készűlt melldísz, két sulyos, csavart, tömör bronz torques, három dombordad bronzszalagból készűlt kartekercs; egy sulyos romboid drótból készűlt tekercses tárcsafibula, öt sulyos, egymás felé hajlott, nyitott, s ekkép lánczszemekként egymásba fűzhető tömör bronzkarika; két kisebb, tárcsában végződő bronz-tekercs; két vasból készűlt tokos véső és három darab koczkaidomú, összesen 6 kilo sulyú vasrög.

Két bronz diadém. – Bronz tárgyak a kis-terennei leletből. Dörre Tivadartól

Nem tekintve a fölsorolt bronz tárgyak kiválóan díszes és ízléses voltát, ezen lelet annál érdekesebb, mert kétség kivűl, már a bronz-kor amaz átmeneti idejéből származik, a mikor az őslakók a vasat is ismerték s a drágább bronz-fémet, már csak a dísztárgyak készítésére fordították.

A krasznahorkai lelőhelynek egyébként semmiféle oly feltűnő jellege nincs, melyből következtetni lehetne, hogy ott akár őskori telep, akár pedig temetkezési hely lett volna. A tárgyak, mint már föntebb említők, kavicsásás közben a puszta földben találtattak, de a nélkűl, hogy a körűlöttük volt mészkövek elhelyezése az emberi kéz nyomait elárúlná. Tény csupán az, hogy a lelőhelylyel általellenben fekvő Osztrasicza nevű hegy csúcsán kettős sánczczal körűlvett őskori erőd nyomai láthatók. Az ezen sánczon belűl eszközlött próbaásatások azonban őskori cserepeken kivűl más tárgyakat, melyek az erődítmény korára mutatnának, vagy a krasznahorkai lelet tárgyaival összefüggésbe hozhatók volnának, – nem szolgáltattak.

A medvedze-krasznahorkai bronz-diadémához némileg hasonló fejdíszeket Felső-Magyarország több helyén találtak, így Liptómegyében egyet, melyet 1876-ban Majláth Béla állított ki; továbbá Istenmezőn (Hevesmegye) kettőt, melyek közűl az egyiket a Nemzeti Múzeumban őrzik. Ezen fejdíszek a krasznahorkaitól annyiban különböznek, hogy széles, mellfűzőhöz hasonlóan idomított bronz-lemezből készűltek s csak elől vannak a lemez visszahajlított részén átvont bronzdrót tekercsekkel díszítve. Ezekhez hasonló fejék-töredéket találtak még a rimaszombati (Gömörmegye) kincslelet tárgyai között is.

A Nemzeti Múzeumban ezen kivűl még egy diadémát őriznek a túrócz-megyei blatniczai kincsből. Ez a fejék csavarszerű bronzdrótból készűlt, mely elől szélesbedő, zeg-zugos vonalakkal díszített lemezben, ez pedig két oldalra visszahajlított tárcsaalakú tekercsben végződik.

Nem hagyhatjuk végűl említés nélkűl azon csonka, összelapított bronzdiadémát, mely az egri érseki múzeumban őriztetik s mely a krasznahorkaihoz teljesen hasonló. Lelőhelye, sajnos, ismeretlen.

Abból, hogy az istenmezei diadémák egyike, mint néhai Ipolyi Arnold tudósításából tudjuk, emberi csontváz koponyáján találtatott, ezen tárgyak rendeltetése iránt semmiféle kétség sem lehet.

A krasznahorka-medvedzei kincslelethez fontosság tekintetében legközelebb esik a komjáthnai (Liptómegye). Az Árvamegye határszélén fekvő, hegyekkel kerített kis tót faluból már e század első felében számos dísztárgy és kard kerűlt a Nemzeti Múzeum régiségtárába s egyes régiségkedvelők gyűjteményébe. Komjáthna különösen az ott talált bronz-kardokról nevezetes, melyeknek számát, a mennyire mai napig ismeretesek, túlzás nélkűl legalább negyvenre tehetjük. Alakjukra nézve e kardok annyira egyezők, hogy bárhol találkozzunk is velük, rögtön fölismerhetjük őket. Pengéje valamennyinek liliomlevél-alakú, egybordás, kétélű, fínom egybefutó párhuzamos vonalakkal díszített. A tömör bronz markolat, melybe a penge nyújtványa két oldalról szegekkel, a markolat alján pedig kiálló bütyökkel van megerősítve, rövid, tojásdad alakú, kézvédő nélkűl; alsó felén kerek, rendszerint kis lyukkal ellátott lapos korongban végződő, középen kiálló gombos bütyökkel. Díszítés tekintetében a kardmarkolatoknál néha kiváló ízléssel és ügyességgel, máskor a legkezdetlegesebb kontármunkával találkozunk. A díszítő motivumok: kör-körök, háromszögek és vonalak, valamennyi kardon kisebb-nagyobb változatokkal ugyanazok.

A „Trnini” szikla Nagy-Biszterecz mellett, s a környékén talált őskori tárgyak. Dörre Tivadartól

A komjáthnai kardokhoz teljesen hasonló kardokat találtak még az ide közel eső Szent-Mártonban és Német-Lipcsén (Liptómegye), Veszkán (Trencsénmegye), Felkán (Szepesmegye, 8 darabot), Buzitán, Zsujtán (Abaújmegye), Egereskén (Beregmegye) és számos más helyütt.

A kardok hoszsza 59.7 és 70.8 centiméter között változik. Az a tény, hogy a kardok markolata átlag alig 7–8 centiméter hosszú, arra enged következtetni, hogy a kard inkább szúrásra, mintsem vágásra szolgált.

A kardokon kivűl találtak még Komjáthnán egy díszes tekercses fibulát, számos sarlót és tokos vésőt, a felső-kubini urna-temetőben találtnak a mintáját; továbbá bronz edénytöredékeket és övborítéknak való lemezeket, végűl kocsialkatrészeket, nevezetesen egy tengelytokot, egy tengelyvégszöget madárfej-utánzattal és számos más tárgyakat, a melyeknek nagy része a Nemzeti Múzeumba kerűlt.

A felső-magyarországi kardleletek között gazdagság tekintetében a komjáthnaihoz legközelebb esik a podheringi (Beregmegye), hol 1880 ápril 7-én a Latorcza balpartján, árok-ásás közben 60 centiméter mélységben 14 bronzkardra akadtak. A pengék ezen kardoknál is a föntebb leírt s Magyarországban jellemzetes liliomlevél-alakot mutatják. Nem így a markolatok, melyek között csupán egynél találkozunk a komjáthnai kardmarkolatokat jellemző idommal és szerkezettel. Nyolcz kardnál a markolatok középen kidomborodó lapos tojásdad-álakúak; alsó tárcsájuk pedig csészeidomú. Öt kardnál a fogantyú lapos és nyilván fával volt borítva, mint a fogantyúkon látható szöglyukakból is következtethető. A díszítés a legtöbb kardon ugyanazon motivumokat mutatja, melyekkel a felső-magyarországi kardoknál találkozunk. A kardok, melyeknek hoszsza 50–95 centiméter között váltakozik, kimunkálás tekintetében is rendkivűl különböznek egymástól; miből a lelet ismertetője, Lehóczky Tivadar azt a következtetést vonja, hogy a kardok nem egy műhelyből kerűltek ki.

A podheringi, markolat nélküli kardokhoz hasonló kardokat találtak még Sajó-Gömörön és Oreszkón (Zemplénmegye). Ez utóbbit e helyütt azért tartottuk kiemelendőnek, rnert ez a Magyarhonban eddig ismeretes bronz kardok között a leghosszabb (966 milliméter). Úgy ezen, mint a podheringi kardokon, főleg a penge tövén lévő lyukak táján vas-rozsdafoltok látszanak, a miből az következtethető, hogy a markolat faburkolata vasszögekkel volt megerősítve. Ezen kardokat tehát szintén már az átmeneti korba kellene soroznunk.

A kardok díszítésének fínomabb és durvább kidolgozása után ítélve, némelyek azt a véleményt nyilvánították, hogy a fínomabban díszített kardok külországból hozattak be, s hogy a durvább díszítésűek amazoknak csak utánzatai. De, ha általában megengedhető, a mint az előadottak után tagadni nem is lehet, hogy az efféle kardok Magyarországban s nevezetesen az ország felső vidékén készűltek: akkor valóban nem látjuk át, miért ne lehettek volna az akkori bronzművesek között is művészek és kontárok.

A Felső-Magyar országon átkutatott gazdag bronzkori telepek közűl különösen a nógrádmegyeiek vonják magukra figyelmünket. Ezek között első sorban Kis-Terennét kell kiemelnünk, honnan már e század első felében egész gyűjtemények jutottak Kubinyi Ferencz, Jankovich Miklós és Fejérváry Gábor birtokába s később részben a Nemzeti Múzeum régiségtárába, részben a liverpooli, londoni, kopenhágai és más múzeumokba. A Nemzeti Múzeumban összesen 158 kis-terennei régiség őriztetik, melyek közűl különösen a fínom aranydrótból készűlt hengerded tekercsek és a bronz lószerszámdíszek érdemelnek figyelmet.

La-Tène korszakbeli tárgyak a pilini és sziráki leletekből. Dörre Tivadartól

Nem kevésbbé gazdag őskori leletekben Pilin és vidéke. A báró Nyáry Jenő által 1867–1869-ben átkutatott sírmezőből, egymagából több ezerre menő tárgy jutott a szerencsés kutató birtokába. A Pilinben talált öntőmintákról már föntebb megemlékeztünk. Ezeken kivűl kiváló érdeket keltenek az itt kiásott agyagedények, az agyagból készűlt s négylábú állatokat ábrázoló kis alakok, agyagpecsétlők s mindenek fölött a különféle, nyilván gyermekjátékúl szolgáló kis bronz eszközök, úgy mint: tokos vésők, tőrök, apró tekercses karvédők és egyebek. Kincsleletek is gyakrabban fordúlnak elő Pilinben. Legnevezetesebb ezek között az, melyet 1879-ben egy oda való gazda állítólag egy tölgyfa törzse alatt talált s mely három bronztőrből, két csákányból és egy csákányhoz hasonló kétkarú fegyverből áll. A tőrök közűl kettőnek liliomlevél-idomú pengéje és markolat-nyújtványa van, az egyiknek ezenkivűl a penge közepén végig vonúló tompa élű gerincze is. A harmadik tőr az előbbiektől annyiban különbözik, hogy gerincze zsinórtagidomú. A pengék tövén mind a három tőrnél lyukak vannak, melyek a markolat-lemezek odaerősítésére szolgáltak. A tőrök hoszsza 19.2 és 32 centiméter között váltakozik. Nem hagyhatjuk itt említés nélkűl ama, bár nem a fentebbi lelethez tartozó, de ugyancsak Pilinből eredő tőrt sem, mely jelenleg a berlini múzeumban őriztetik s melynek jellemző sajátsága, hogy gerinczét hármas zsinórtag díszíti s markolat-nyújtványa karikában végződik.

Hasonlókat mindezen tőrökhöz más hazai leletek között is találnak. Ilyenek, hogy csak nehányat említsünk: a bobróczi (Liptómegye) csonkamarkolatú tőr a berlini múzeumban, továbbá a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött tatár-szent-gyögyi (Pest-Pilis-Solt-Kis-Kúnmegye), a zsinórtagú kisbessenyődi (Szabolcsmegye), valamint a híres kis-terennei telepről eredő hasonló tőrök, végűl pedig a Fugyi-Vásárhelyen (Biharmegye) talált öntőminta, mely a pilini egyszerű zsinórtaggal ellátott példányhoz hasonló tőr előállítására szolgált.

A pilini tőrök – Hampel szerint – azon typushoz tartoznak, mely a magyarországi bronzrégióban a rendes, s a milyennel Olaszországon kivűl sem a skandináviai, sem az angol, sem végre a francziaországi és közép-európai bronzrégiókban nem találkozunk. A csákányok szintén hazai typust mutatnak. A hazánkban ritkább kétkarú csákányra a felső-magyarországi leletek között analogiákat találunk: az andrásfalvi (Liptómegye), szebeszlói (Túróczmegye), a német-lipcsei (Liptómegye), felső-dobszai (Abaújmegye) és rimaszombati (Gömörmegye) leletekben.

Lándzsahegyek, nyilhegyek, tokos vésők, kar- és válltekercsek, tekercses fibulák, kisebb és nagyobb gyűrűk s egyéb bronzdrótból készűlt ékszerek a felső-magyarországi kincsleletekben mindenütt nagy számmal fordúlnak elő. A legfigyelemreméltóbb ilynemű tárgyakat szolgáltatták a már említett sajó-gömöri, felső-baloghi és rimaszombati (Gömörmegye) kincsek; továbbá a bodrog-keresztúri és nagymihályi (Zemplénmegye) öntőműhelyek, a forrói, zsujtai, buzitai (Abaújmegye), szendrői (Borsodmegye) kincsleletek; a beregmegyei lázárpataki öntőműhely maradványai, a stomfai (Pozsonymegye) és számos más leletek.

Az osztropataki kincs. Dörre Tivadartól

Fokosok, buzogányok s tömör bronzból készűlt váll- és karpereczek a szorosabb értelemben vett felső-magyarországi lelőhelyeken csak elvétve találtatnak s több mint valószinű, hogy itt nem is voltak annyira használatban, mint a távolabb eső délkeleti, Ung, Bereg, Ugocsa, Mármaros és Szatmár megyékben, hol az efféle, olykor rendkivűl díszes tárgyak igen gyakran fordúlnak elő.

Arany és ezüst ékszerek a felső-magyarországi leletekben csak igen ritkán találtatnak, s ha elvétve ilyenekre is akadunk, e tárgyak rendszerint már valamely későbbi korból valók s vagy római, vagy népvándorláskori eredetűek. Nevezetesebb aranyleletekre akadtak: Lengyelfalván (Abaújmegye), a honnan több arany karika kerűlt Csoma József devecseri gyűjteményébe, a beregmegyei Fejércsén (aranykarikák), Gelénesen (fibula), Gulácson, Hetén (karika) és Kanorán, hol egyéb aranytárgyak között 32 darab arany golyócskát (gyöngyöt?) találtak. A lelet gróf Schönborn Ervin birtokában van. Fölűlmúlja mindezeket gazdagság tekintetében a mármarosmegyei szarvasszói kincs, melynek sulyja eredetileg állítólag 9 kilo lehetett. Találtatott a lelet tárgyai között: 12 darab lemezből metszett tekercs, 3 darab félhold idomú lemez; 7 karperecz, 82 rovátkos karika és 52 gyöngyszem. A lelet tárgyai részben a Magyar Nemzeti Múzeumba kerűltek, részben Mihályi József mármaros-szigeti gyűjteményébe, részben pedig elkallódtak. Ugyancsak Mármarosban találtatott még egy nagyobb kincs, mely kizárólag aranykarika-pénzből állott. Az ezen kincsből eredő, összesen 52 darab (942.40 gramm sulyú) karika 10.2–11 gramm közt váltakozó középértékéből Hampel József némi valószinűséggel azt következtette, hogy hazánk őskori népeinél is az Ázsiában és Európa déli vidékein már a Kr. e. X. században uralkodó ős babyloni sulyrendszer volt érvényben.

A felsoroltakon kivűl kiválóan érdekes és értékes arany és ezüst tárgyakat találtak ismételve Osztropatakán, Sárosmegyében, és pedig 1790-ben arany fibulákat, kar- és nyakgyűrűket, egy poharat, egy áttört művű aranykeretbe foglalt háromrétegű onyxet, négy fínom arany lánczon lefüggő dísztaggal és egy domborművekkel díszített ezüst csészét; 1865-ben pedig arany karikákat, gyűrűket, fibulákat, préselt művű aranyozott ezüstlemezeket s egyéb tárgyakat. Az első lelet a bécsi császári és királyi régiségtárban őriztetik, a második a Nemzeti Múzeumban. Mindkét lelet tárgyain a római barbárkori ízlés ismerhető föl. Az 1865-iki sírlelet korát egy, a lelet tárgyai között előfordúló római aranyérem nyomán, Henszlmann s utána Hampel minden valószinűséggel a III. század második felébe sorozzák.

Az arany és ezüst kincsleletekhez sorakoznak a felső-magyarországi barbárkori éremleletek. Legnevezetesebb ezek között a zsolnai (Trencsénmegye), mely eredetileg 100–150 darab, nagyobbára római éremutánzatot, de több quad érmet is foglalt magában. A lelet, mint ily esetekben a leggyakrabban történni szokott, több kézbe kerűlt, sőt el is kallódott; sok érem mindazonáltal a tudományos kutatás számára is hozzáférhető nyilvános és magán gyűjteményekbe jutott. A lelet fontosságára Neudeck Gyula hívta föl a numismatikusok figyelmét s az ő fáradhatatlan utánjárásának csakugyan sikerűlt a tudós világnak ezen lelet ismertetése alkalmából 28, eddig kiadatlan quad érmet bemutatnia.

Népvándorláskori tárgyak a nagysurányi és blatniczai leletekből. Dörre Tivadartól

Némi fontosságot kell tulajdonítanunk továbbá az árvamegyei nagybisztereczi „Trnini” (tövis, kerités) nevű sziklacsúcson talált kincsnek is, melyből egy 7 gramm sulyú leveles csipkézetű arany koszorún kivűl 12 barbárkori arany és 17 ezüst érem kerűlt e sorok irójának gyűjteményébe. Az arany érmek legtöbbje a főleg Csehországban oly gyakran előfordúló „szivárvány-tálacska” néven ismert, kerek, homorú alakot mutatja; de előfordúlnak közöttük olyanok is, melyek homorúra lapított emberkoponyához hasonlítanak. Ezen érmek egyikének homorú oldalán sajátszerűen egymásba font vonalak látszanak. Az ezüst érmek Nagy Sándor és Fülöp tetradrachmáinak esetlen utánzatai (IV. század Kr. e.). Szaktudósaink mindezen érmeket, milyeneket a szomszéd Túrócz és Liptó megyékben is találtak, általában kelta-eredetűeknek tartják; a mi egyéb okokon kivűl a mellett bizonyítana, hogy e néptörzs, jóllehet sokan tagadják, egészen idáig, valamint a felső Vág vidékén is el volt terjedve.

Feltűnő, hogy a nagy-bisztereczi sziklacsúcson kiásott őskori tárgyak (őrlőkövek, nehezékek, agyagedények) között bronz tárgyak egyáltalában nem találtattak. Ellenben találtatott itt egy sajátszerű, lóhere-levél idomú, félkörívekkel és pontokkal díszített vaslemez, melyhez hasonló már korábban Túróczmegyében is találtatott. Ez utóbbi jelenleg a Nemzeti Múzeumban őriztetik. Ingwald Undset, a krisztianiai egyetem ősrégészeti múzeumának korán elhalt őre, fölismerte, hogy e jellemző lemez a skandináviai leletekben oly gyakran előfordúló karolingi stílű szíjcsat ősformája.

Felső-Magyarország egyébiránt a régibb vaskorból eredő leletekben nem igen bővelkedik. Oka ennek az, hogy a rendszerint nagyon rongált állapotban előfordúló vasleletek, főleg korábbi időkben nem kötötték le a kutatók figyelmét annyira, mint az arany-, ezüst- és bronz-, sőt bár csak a kőtárgyak is, és a vasleletek csak újabb időben, a mióta a rendszeres kutatások megindúltak, részesűlnek abban a figyelemben, melyet méltán megérdemelnek.

Előadásunk fonalán ismételve hivatkoztunk ama leletekre, melyek igazolják, hogy a vas és a bronz Felső-Magyarországban is egyidőben voltak használatban. Ily átmeneti leletekkel Felső-Magyarországon, valahol csak rendszeres kutatásokat tettek, mindenütt találkozunk: Árvától délkeletnek le egészen Máramarosig és délnyugatnak Pozsonyig, az egész Dunáninneni kerületben.

Annak a kulturának azonban, mely a vasat hazánk lakóival megismertette: a hallstattinak, felső vidékeinken csak elvétve leltük nyomait. Ezen ércz általánosabb használatát – úgy látszik – csak a Kr. e. ötödik és negyedik században a La Tène után elnevezett kelta műveltség terjesztette. Nyomai a Dunához közelebb eső vidékeken sűrűbben jelentkeznek, mint a Kárpátalji részeken s a pilini (Nógrádmegye), imelyi (Komárommegye) és szobb-ipolyparti (Hontmegye) sírokban lelt vas fegyverek és szerszámok, melyek ezen kor ízlésének jellemző képviselői, Felső-Magyarország éjszakibb vidékein csak elvétve fordúlnak elő. És ha föltehető, hogy századoknak kell vala elmúlniok, míg e műveltségi áramlat e vidéken meghonosúlt, s ha csaknem biztossággal mondható, hogy ezen kultura itt századokon át békésen fejlődhetett: akkor alig koczkáztatunk merész állítást, midőn azt mondjuk: hogy Felső-Magyarországban a vas használata már a történeti korba esik, vagyis a római hódítás idejére.

Oly leletek, melyek a római-pannon műveltség meghonosúlását Felső-Magyarországban bizonyítanák, – igaz – nincsenek. De tudjuk, hogy a rómaiak nem egyszer csaptak össze az e vidéken lakó dákokkal, majd a markomannokkal és quadokkal is, és így biztosra vehetjük, hogy Felső-Magyarország ama vidékeinek népei, kik a tökéletesebb római fegyverekkel megismerkedtek, s általuk a szomszéd történetileg kevésbbé ismert barbár törzsek is, az érczet, melyből amazoknak fegyverei készűltek, mind sűrűbben kezdték használni. E mellett az sem szenved kétséget, hogy Felső-Magyarország lakói, Pannonia meghódítása óta, a classicus műveltséggel is sűrű érintkezésbe léptek. A római kereskedők nemcsak a határszéli városok barbár lakóival állottak üzleti összeköttetésben, hanem a Kárpátokon túli vidékekkel is, a hova Pannonia és Dacia felől, főleg a nagyobb folyamok völgyeinek hoszszában kereskedelmi útvonalak mentek, melyek Felső-Magyarországot átszelvén, a római pénz és iparczikkek állandó forgalmának szolgáltak.

Igazolják ezen érintkezést a bronzkori telepeken előfordúló római érmek s vas rögök, melyek főleg Felső-Magyarország délkeleti vidékein gyakoriak. Erre példákúl szolgálhatnak a klacsanói és ormódi leletek Beregmegyében, a kaposi lelet Ungban, a máramaros-szigeti és vörösmarti Máramarosmegyében és számos más lelet.

Népvándorláskori s hun-avar jellegű leletek Felső-Magyarországban csak elvétve fordúlnak elő, s ezek itt ép oly ritkák, mint az ősmagyar lovas sírhelyek, melyeknek előmintáit a híres szeged-öthalmi leletekben bírjuk. Ilyeneket találtak: Blatniczán, Szolyván (Beregmegye), Szécsényben, továbbá Bene pusztán (Beregmegye), Pilinben és Galgóczon (Nyitramegye). Az utóbb nevezett három lelőhely annál nevezetesebb, mert ott az emberi és ló csontváz mellett néhány arany és ezüst ékszeren kivűl a kilenczedik és tizedik századból való érmekre is akadtak. Abból, hogy az efféle sírleletek e vidéken oly ritkák, hiba volna következtetnünk, hogy a népvándorlás nyomtalanúl vonúlt el Felső-Magyarországon.

A római birodalom hatalmának hanyatlásával egy néphullám a másikat éri, s bár a nagyobb tusák inkább csak Magyarország alsó vidékén, a Duna és Tisza sík rónáin zajlanak le, a népmozgalom hullámcsapásai Felső-Magyarországot sem hagyhatják érintetlenűl, nem különösen a keleti Kárpátok lejtőin megtelepűlt barbár népeket, kik lakhelyeikből kiszorítva, mind feljebb-feljebb vonúltak, az őserdőkkel borított terület sziklabérczei között keresve és találva menedéket, míg a hun-avar betörés lezajlásával a magyarok tartós hazát alapítottak önmaguk és a meghódolt különféle néptörzsek számára. Ezek közé számíthatjuk különösen a kevésbbé harczias szlávtörzseket, melyeknek egyes rajai a népvándorlás vége felé Felső-Magyarország éjszaki és éjszakkeleti hegyvidékét szinte észrevétlenűl megszállották. Távol a nagy néptusáktól, e néptörzsek itt tartós gyökeret vertek s minden valószinűséggel föltehető, hogy Felső-Magyarország pompás bronz tárgyai a kelták után ezen népfaj több százados békés mívelődésének néma tanújelei. Csak tovább kell kutatnunk s az ethnographia segítségével könnyen megtalálhatjuk e művelődés elemeit saját fajunk mívelődésében, meg nyelvünkben, szokásainkban, erkölcseinkben és viszont. S valamint a bronz, mely az érczek szerencsés vegyülékéből szolgáltatta azt a hajlékony, rugalmas, az idő viszontagságaival daczoló fémet: úgy honfoglaló őseink is csak az itt talált néptörzsekkel egy nemzetté összeforrva daczolhattak a százados viharokkal s tarthatták fönn immár egy ezred éven át e hazát, mindnyájunk közös hazáját.

Honfoglaláskori tárgyak a szolyvai, galgóczi és pilini leletekből. Dörre Tivadartól