Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A Balaton tava.

A Balaton tava.

Eötvös Károlytól

A tihanyi félsziget. Dörre Tivadartól

A Balaton Magyarország legnagyobb tava, sőt közép és dél Európa tavai közt is a legnagyobb. A magyar büszke e tavára s örömest nevezi magyar tengernek. Oly ország, melynek tengerpartjai nincsenek, mely csak Fiuménál tud egy kis szögleten a tengerre kitekinteni, mely a tavaszi áradásoknál nagyobb színvizet nem ismer, szívesen játszadozik elméjében azzal a gondolattal, hogy neki is van állóvize, mely hasonlít a tengerhez, s melyen csónakok, vitorlások és gőzösök raja ringatódzik.

Terjedelme kerekszámban 160.000 magyar hold vagy 120.000 kataszteri hold, nemzetközi számokban kifejezve 12 földrajzi négyszögmérföld, vagy 690 négyszögkilométer. Hoszsza 82 kilométer, ha a kenesei legéjszakkeletibb ponttól a fenéki legdélnyugatibb pontig mérjük. Legnagyobb szélessége Veszprémmegyében Gamásza és Fűzfő közt 15 kilométer, Alsó-Örs és Siófok közt 9 1/2, Ságh puszta és Szemes közt 8 1/2, Badacsony és Fonyód közt 6 s a Lesencze torkolata és Balaton-Keresztur közt 10 kilométer. Ennél valamivel keskenyebb a fenéki part mentén. A réveknél jóval kisebb a tó szélessége; a fülöpi rév és Boglár közt 5 s a tihanyi révnél, a tihanyi félsziget ormánál csupán másfél kilométer. Éjszakkelettől délnyugati irányban húzódik Magyarország nyugati, úgy nevezett Dunán túli negyedében s egész hosszant a Bakony-hegység délkeleti oldalában. Három öblözetből áll. A keleti öblözet Kenesétől a tihanyi félszigetig, a közép öblözet a tihanyi szorosnál függ össze a keletivel s Tihanytól a fenéki partokig terjed; végre a nyugati öblözet, melyet Kis-Balatonnak neveznek s mely a fenéki, alig 50 méteres szorosnál függ össze a közép öblözettel. Ez a nyugati öblözet a legkisebb; bozótos részekkel együtt alig 5.000 holdnyi.

Története ott kezdődik, a hol neve. A római foglalás előtt s a keresztény időszámítás kezdetén kelta nép lakta e környéket, s ez adta Pelso vagy Peiso nevét a tónak. A római világ megtartotta e nevet, sőt a Fertő tavát is így nevezte, melynek környékén a kelták boj nevű nemzetsége lakott. S talán ez lakott a Balaton mellett is. Az avarok idején még Peiso néven nevezik a latin irók és csak később keletkezik a Balaton név, mely szláv nyelven mocsarat (Blatto) jelent. Azon szlávok nevezik el, kik e vidéken az avarok jobbágyai voltak. A legelső kétségtelen hitelességű magyar okirat, I. Endre királynak 1055-iki alapító levele, Balatinnak nevezi. A Balaton közelében most alig egy-két szláv eredetű falu van, ennek lakossága is a múlt században telepíttetett, de szláv helynév sok van, és pedig mind az avar uralom idejéből. Ilyenek: Komárom, Tapolcza, Tihany, Paloznak, stb.

Területe három vármegye közt van politikailag felosztva. Legéjszakibb sarka Almáditól Fűzfőig, egész éjszakkeleti oldala Fűzfőtől Akarattyáig s délkeleti oldala Akarattyától Siófokig Veszprémmegyéhez tartozik s a Sió folyó közepétől éjszaknak az almádi csárda tetejének orma irányában húzott vonal választja el a színvizet egy részről Veszprém, más részről Somogy és Zala megyék közt. E képzeleti vonal sok jogi bonyodalomnak szolgál okáúl, s különösen a halászati birtokháborításoknál e vonal megállapítása mindig fölötte fontos ép úgy, mint azé a vonalé, mely a Balaton hoszszában Somogy és Zala megyék választó határvonalát képezi.

A Balaton egész terjedelmében magán tulajdon sokkal inkább, mint a felső-olaszországi és svájczi tavak. A part minden része s a víznek is egész fölszíne képzelt mesgyékkel ellátva, telekkönyvileg egyes birtokosok nevére van fölvéve. Veszprémmegyében tulajdonosai: Almádinál és szemközt Siófoknál a veszprémi káptalan, Vörösberénynél és Kenesénél a vörösberényi alapítványi uradalom, Balatonfő-Kajárnál a nemesi közbirtokosság és a gróf Zichy család. Zalában tulajdonosok: Alsó-Örsnél a nemesi közbirtokosság, tovább Balaton-Füredig a veszprémi káptalan, ezen túl a gróf Esterházyak pápai ága, a füredi nemesi közbirtokosság s a tihanyi benczés apátság. Ettől nyugatra két kisebb nemesi közbirtokosságot kiévé, a veszprémi püspökség, a herczeg Esterházy család, a szigligeti báró Puttheány, gróf Deym és gróf Forgács és a Freystädter családok birtoka következik, majd óriási vonalon a Balaton egész délnyugati részén Somogymegyéig, sőt még e megyében is a keszthelyi gróf Festetich család a tulajdonos, sőt a harmadik öblözet, a Kis-Balaton, egészen ennek a tulajdona, alig engedve valamit nehány kisebb birtokosnak. Somogymegyében a gróf Hunyady, Jankovich, Zichy, Széchenyi és Wodiáner családok s nehány kisebb nemesi közbirtokosságot kivéve, a tihanyi apátság s megint a veszprémi káptalan a Balaton magánjogi ura. Az összes tulajdonosok száma tehát mintegy 25-re rúg. Ezek gyakorolják a halászatot, ezek élvezik az egyéb haszonélvezetet, ezek tulajdonai a parti fürdők, s ezek engedélye nélkűl a gőzhajók és yachtok járása sem volna lehetséges. A közjog a Balatonra nézve az államnak semmi jogot fenn nem tartott, de nem tartott fenn a közönségnek sem, se fürdeni, se hajózni, se – mikor a felszínt jég borítja – tengelyen járni vagy szállítani rajta. A tulajdonosok mindamellett a közönséget e jogok gyakorlásában legkevésbbé sem gátolják, s a közönség megszokta, a halászatot és nádlást kivéve, a Balatont köztulajdonnak tekinteni.

A Sió-csatorna. Háry Gyulától

A Balaton haszonvételei különfélék és ezek között a közlekedés, a halászat, a nádlás és a fürdő a legfontosabbak.

A közlekedés vizen és jégen történik. Régebben csupán két révközlekedés állt fenn egy részről Veszprém- és Zalamegye, más részről Somogymegye közt. Egyik a tihanyi révnél, mely a somogyi parton szántódi révnek neveztetik és a melyen ma is kompközlekedés áll fenn s a másik a fülöpi révnél, Fülöp puszta és Boglár közt, hol ma már komp helyett gőzhajó jár. Nyáron át és általában akkor, a mikor a tó jéggel nem volt borítva, a két-három vármegye egymásra szorúló közönsége rendesen e réveken át érintkezett egymással. A tihanyi félszigeten át egy meglehetősen rosz és néhol fölötte meredek hegyi út vezetett le a Balaton partjára, a hol egy csárda és egy födött állás volt az utasok rendelkezésére. A közlekedési eszköz pedig egy komp volt, melyen egyszerre öt-hat kocsi az eléjök fogott lovakkal és 30–40 ember volt átszállítható; ezt a kompot aztán a révészek evezőkkel hajtották át a tulsó partra. Főleg vásározók, lakodalmasok és malomba járók használták ezt az útat. A vízi közlekedésre gróf Széchenyi István terve és kezdeményezése szerint 1846-ban alakúlt egy részvénytársaság, mely a tavon gőzhajó járatokat törekedett életbe léptetni. Szerzett is egy gőzhajót, melynek gépezetét Angliából szállították, s a melynek csak hajóteste készűlt részint Budán, részint pedig Balaton-Füreden. E gőzhajó neve Zala nagy költőjéről „Kisfaludy” volt. Széchenyi éles szeme már eltekintett abba a messze jövőbe, melyet még ma sem ért el a tó, de melyhez már közel van, a mikor a tó mindkét partját fürdőhelyek, villák, kisebb-nagyobb városok és falvak fogják ellepni, és a mikor nyáron a fürdeni és üdűlni vágyó közönség, télen pedig az ipar és kereskedés emberei fogják majd a két partot folytonos és tömeges látogatásukkal megélénkíteni és összekötni. A legnagyobb magyar nem érhette ezt meg, és az általa 1846-ban tervezett és kiépített 11 kikötőből lassanként csupán kettő és esetleg három maradt meg, Balaton-Füred, Siófok és Keszthely; a többi kikötő járatot, minthogy közönsége egyiknek sem volt, meg kellett szűntetni. A Balaton egész nagy fölszínén 30 éven át csupán ez az egyetlen gőzös volt látható. Csak 1875-ben állítottak szintén egy helybeli részvénytársaság segítségével egy újabb kis gőzőst a vízre, mely Badacsony, Fülöp és Boglár közt eszközölte volna a személy- és teherszállítást, mely azonban a következő évben már megszűnt épen úgy, mint előző évben megszűnt az a vállalat, mely Balaton-Füredről kiindúlva, egy propellerközlekedést akart meghonosítani. Mind a propeller tulajdonosa, mind annak közönsége csakhamar meggyőződött, hogy egy fölszínen járó, dunai propeller nagyságú kisebb hajó a Balatonon annak magas hullámzásai miatt fenn nem tartható. 1880-tól kezdve inkább előkelő sport-czélból yacht-hajózás alapíttatott Balaton-Füreden, melynek kikötőjében mintegy 30, kisebb-nagyobb yacht szokott, mikor mind együtt vannak, a hullámokon ringatózni. E yachtok angol minta után, a tengeri yachtoknál kisebb alakban vitorlákra vannak berendezve, és a matróz-legénység kezdetben ide hozott angolokból állt, míg utóbb a hajók és vitorlák kezelésére helybeli parasztlegények lőnek beoktatva. A yacht-társaság hajóival együtt ma is virágzó állapotban áll fenn; teherszállítást egyáltalán nem folytat, nyáron azonban néha személyszállítással is foglalkozik. Fő foglalkozása mégis a magánhajózás és a versenyhajózás, melyet a tulajdonosok, évenként jutalomtételek kitűzése mellett maguk rendeznek. Pár év óta ezen kivűl egy 1888-ban alakúlt részvénytársaság tulajdonában három gőzhajó eszközli a Balaton egész területén s a fürdők és kikötők közt a személy- és teherszállítást; és bár a balatoni hajózás most mégúgy az államtól, mint a szomszédos vármegyéktől is segélyt kap, mindamellett, a mily óriási föllendűlésnek indúlt a balatoni fürdőzés, bizton előrelátható, hogy néhány év múlva e gőzhajók minden segély nélkűl is rendes járatban lesznek tarthatók. – A közlekedés másik módja a tengelyen való szállítás akkor, mikor a Balaton be van fagyva, mely 4–5 foknyi csendes, szél nélkűli hidegnél rendesen bekövetkezik és a Balaton két-három hónapon keresztűl jég alatt szokott lenni. Mihelyt a sima jég kellőkép, vagyis 5–6 hüvelyk vastagságra meg van erősödve, nappalonként azonnal megnépesűl hóesés nélküli csendes időben a Balaton felszíne. A déli part lakossága Veszprém- és Somogymegyébe akkor hord főleg követ építkezéshez és hordott régebben bort az éjszaki part nagy bortermő vidékéről. Az éjszaki part lakossága pedig ekkor szokta szállítani kocsikon a somogyi partról magának a gabonát, szalmát és takarmányféléket, a vásározó és lakodalmazó kocsik és szekerek is ekkor minden kerűlés nélkűl a legrövidebb úton, a jégen, szoktak a két part közt közlekedni.

Balatoni yacht-verseny. Vágó Páltól

A halászatot közönséges paraszt halászok űzik, úgy, hogy csupán halászattal foglalkozó lakossága egyik partnak sincs. Vannak azonban mégis halásztársaságok, úgy nevezett „halászkompániák” vagy „halászbokrok”, melyeknek tagjai a halászgazda által bérre fölfogadva télen csupán s nyáron is többnyire halászattal foglalkoznak. A nyári és téli halászat természetesen nagyon különbözik egymástól. A téli halászat főleg fogasra irányúl, nyáron pedig inkább egyéb halnemekre. E halásztársaságok gazdái a parttulajdonosoktól részint főbérlőkűl, részint nagyobb vállalkozók albérlőiként haszonbérben bírják a halászatot egy vagy több évre szóló szerződés mellett és az egész Balaton területén legfölebb 25–30 ezer forintnyi haszonbért fizetnek összesen, mihez még egyéb mellékszolgáltatásokat is teljesítenek. A balatoni fogas az európai étlapokon mindenütt e néven ismeretes s közép és dél Európában legkiválóbb minőségben a Balatonban található. Tudományos neve: lucioperca sandra; míg 2 1/2 kilónyivá nem nő, addig süllőnek, azon túl fogas-nak nevezik. A legnagyobbak 10 kilósak. A néha nagyobbra növő rendkivűli példányokat a parti lakosság fogaskirálynak nevezi. A fogas nyáron mély vizekben tanyázik és azért sokkal kisebb tömegben fogják, mint télen, a mikor mindenütt a jég közelébe jön a víz fölszínére. A halászat tekintetében figyelmet érdemlő halak közt első helyen említendő a garda, melyet a Balaton heringjének is neveznek. Őszkor roppant tömegben jön a víz fölszínére és ilyenkor gyakran oly nagy tömegben fogják, hogy kilóját, noha ízes, fínom hal, néha 4–5 krajczárért is szokták árúlni; ezen kivűl kettéhasítva, besózva és a napon megszárítva a keszeggel és az őnnel együtt a nagybőjtöket tartó görög-keleti vallású lakosságnak is szoktak szállítani az erdélyi részekbe és Szerbiába. A gardát, mikor íváskor nagy tömegben fogják, a parti nép „látott hal”-nak nevezi. Nagy mennyiségben fogják a pontyot, kárászt és czompót, melyek mind mocsári halak és bár a mocsaras tavi halaknál ízesebbek, mindamellett az olcsóbb halak közé tartoznak. A csukát szintén rendszeresen halászszák az év minden szakában, minthogy erre a tilalmi idő ki nem terjed. A nyilt vízen hálóval, a nádasokban pedig szigonynyal fogják. Tömegesen fogják a keszeget, mely ízes, de fölötte szálkás hal és azért főleg a szegényebb néposztály használja. Ezeken kivűl még említendő a sügér, a menyhal, az őn és a küsz. De mindezeknél fontosabb kereskedelmi és fogyasztási czikk a harcsa, mely a Balatonban 70–80 kilónyi nagyságra is megnő.

A rendszeres halászat úgy télen, mint nyáron főleg több száz méternyi hosszú nagy hálókkal történik. Nyáron napközben viszik be a halászok a hosszú hálót és kifeszítve a vízbe leeresztik. Az ilyen helyet egy kákából kötött és kaczérnak nevezett készülékkel, mely folyton a víz színén libeg, jelölik meg és hajnalban még sötéttel mennek be érette csónakon és szedik össze a hálót a bennlevő halakkal és rakják át a csónakba. Az ilyen halászcsónak régebbi időben rendesen egy darab óriási tölgyfa törzsökből volt kivájva, hoszsza 7–8 méter, középszélessége a falazattal együtt mintegy egy méter volt, ürege akként vájva, hogy belűl kidomborodott, nyílása pedig csak oly szűk volt, hogy egy termetes férfi épen csak elülhetett a keresztdeszkáján. Az ily csónakot bodonynak, bodonyhajónak s helylyel-közzel bödönynek is nevezik. Valószinűleg azon czélszerűségi okból honosították meg az ily alakú csónakot, hogy ez nagy viharban, ha tulajdonosa lefeküdt a fenekére, bizton kiállja a hullámok csapását és nem merűl el. Ily ladikot azonban ma már alig látni egyet-kettőt a Balatonon, e helyett a mentőcsónakok alakjára készűlt csónakokat használják a halászok is. A téli halászat természetesen csónakok nélkűl történik. A halászok beviszik a nagy hálót és a hol le akarják ereszteni, ott sorban lékeket vágnak a jégen. E lékeken tolófával nyomják át a hálót és aztán épen úgy sülyesztik le, mint nyáron. Ilyenkor a háló összeszedése természetesen nehezebb és több embert kiván, mint a nyári halászatnál. A hal ára különböző. A parti lakosságnál kilónként a süllőé 30, egyéb halaké 20 krajczárig emelkedik; kissé távolabb fekvő városokban, mint Veszprémben, Tapolczán, Keszthelyen és Karádon, stb. 5–10 krajczárral drágább. Nagy halbőségnél s nyári időben természetesen olcsóbb. Csíkot a Balatonban nem fognak, vagy néha ritkán csak a fenéki mocsáros részeken, az úgy nevezett Kis-Balatonban; de rákot, noha nem kereskedelmi czélból, hanem kiki a maga házi használatára, igen is fognak, és pedig sajátságos módon. Ehető rák kétféle van a Balatonban, úgy mint az úgy nevezett folyami rák (astacus fluviatilis) és az úgy nevezett kecskerák (astacus leptodactylus). Ezeknek tudvalevőleg az a tulajdonságuk, hogy estennen a part felé sietnek, sőt a partra, a fűre ki is jönnek, hogy az ott található rovarokat vadászszák. Estennen, tehát napnyugta után, gyerekek és legények kimennek a partra, 10–12 szál nádat a hónuk alá vesznek, annak egyik végét meggyújtják és ennek világánál féltérdig érő vízben puszta kézzel a kifelé tódult rákokat összefogdossák és ha tarisznyájuk tele van, mennek haza.

Nádja nincs mindenfelé a Balatonnak, de a nagy öblözeteknél mégis jelentékeny mennyiségű nád terem, különösen a fűzfői, csopaki, szigligeti öbölben, a Kis-Balatonban, és Fenéknél aránylag nagy terjedelmű nádasok vannak, melyek évi termését pár százezernyi kévére biztosan tehetni. A nádat, ha a zajló jég előbb össze nem törte, a mi egyébiránt ritkán történik, a jégen verik le, kévékbe kötve a partra szállítják és építkezési czélokra adják el. A nádkévének ezre 50–60 forint, és azért a nádlás haszna megközelíti a halászat bérletéből befolyó jövedelmeket.

Balaton-Füred. Tihany. Üreskő vagy a Barát-lakás a tihanyi félsziget oldalán. Dörre Tivadartól

A Balatonnak közgazdaságilag legnagyobb jelentőséget fürdői adnak. Kezdetleges fürdőzésre a Balatont partjainak egész hoszszában ős időktől használták. A parton és a parthoz közelebb lakók, kivált a nyári aratási és cséplési munka befejeztével, ünnepnapokon gyalog és kocsin tömegesen mentek a partra, vittek magukkal élelmi szereket, és férfiak, asszonyok, gyermekek; örege-apraja százanként fürödtek a nyári meleg délutánokon és valóságos vásár módjára zsibongtak a tó sekélyes vizeiben és homokos partjain. Az e féle fürdőzés július elejétől augusztus közepéig szokott tartani. Később a közel lakó úri családok, már rendszerint naponként lejártak a Balatonra fürödni, hol nádból, deszkából állíttattak össze maguknak kis vetköző és öltöző fülkéket. Ilyféle fürdőtelepek voltak már régibb idők óta Gamászán, Siófokon, Szántódon, Bogláron, Szemesen, Fonyódon és az éjszaknyugati parton Keszthelytől egészen Vörös-Berényig majd minden falunál és csárdánál, főleg minden oly szőlőhegynél, melynek lábja a Balatonig lenyúlt. Vannak azonban most már korszerű fürdőtelepek is. Ezek közt első Balaton-Füred, mely a Dunán-túlnak több mint száz év óta elsőrangú fürdője és a mely a szomszédos vármegyéknek, valamint Budapestnek is körűlbelűl ép olyan mulató és üdülő helye már a század eleje óta, a minő a kárpáti felvidéknek Bártfa volt. A balatonfüredi fürdőtelep területe voltakép a tihanyi apátságé, a veszprémi káptalané, a balatonfüredi nemesi közbirtokosságé és az Esterházy grófok pápai ágáé. De az ásványvízforrás, mely eredetileg e fürdőt oly látogatottá tette, mindenkor a tihanyi apátok birtokában volt és a birtokrendezés alkalmával is ennek tulajdonába jutott. A fürdőt a tihanyi apátság alapította, építette ki és gondozza mind e mai napig. Magánosok a fürdőtelepen csak 1845 óta kezdtek építkezni. A hatvanas évekig azonban a tihanyi apátság épületein kivűl alig volt öt vagy hat magánépület. Ekkor végre a magánosok is elkezdtek nyári lakházakat, villákat és lakhelyeket építeni, úgy, hogy ma már a lakó helyiségek száma oly nagy, hogy egyszerre 1.000–1.500 ember is kényelemmel megfér bennök. E fürdő Balaton-Füredtől délre egészen a Balaton partján fekszik és helyneve: Savanyúvíz. Különösen hatalmas hatása van a légző szervek hurutos betegségei, továbbá ideggyengeségek, azután gyermekek kóros csont- és idegfejlődése, végre görvélyes betegségek s ezek sokféle következményei ellen és általában kiállott betegségek után a korábbi edzett állapot visszaidézésére. Ásványvize kevéssé vasas és szénsavas; az úgy nevezett égvényes vizek közé tartozik. De hatásának titka nem annyira vizében, mint levegőjének tisztaságában és enyheségében áll.

Szintén nagyobb fürdőtelep Keszthely, hol a korszerű berendezésű hideg fürdők a városon kivűl, szintén a Balaton-parton fekszenek. Ez a fürdő is már mintegy 50 éves, s benn a vízben czölöpökre épített és azóta ismételve megújított fürdőházakból áll. A Balaton-vidék fürdői közé tartozik a Keszthelytől nyugatra fekvő Hévíz fürdő, melynek sajátságos vize méltán magára vonta az orvosok figyelmét. Ez ugyanis a páhoki dombok aljában egy gyönyörű mezőség közepén fekvő, mintegy két holdnyi tavacska, melynek kénes és szénsavas vize 28 R. foknyi meleg és iszapja sajátságos apró, pikkelyszerű szemcsékből áll. A tónak éjszaki része, a víz melegsége mellett is gazdagon be van nőve náddal és sással, déli részén pedig jókora patak vezeti le a tónak gazdagon bugyogó forrásvizét a Balatonba. A köznép ős időktől fogva ismerte és használta e vizet csúzos és köszvényes bántalmak ellen, ficzamodásokból s egyéb okokból eredő daganatok és más hasonló betegségek ellen; különösen ünnepnapokon százával vonúlt a közel fekvő falvakból a tó partjaira és 5–6 órán át elüldögélt a vízben. A terület gróf Festetich Tasziló tulajdona, kinek már nagybátyja, idősb gróf Festetich Tasziló kezdte ezt korszerű fürdőteleppé megalapítani ez előtt mintegy 30 évvel, építvén csinos lakó- és vendéglő-helyiséget, valamint hűselőket, berendezvén ott nyári tartózkodásra egy rendes fürdőorvosi állomást, valamint gondoskodván, hogy kényelmes közlekedése legyen Keszthelylyel. Ma már oly hírre tett szert e fürdő, hogy nyaranként az oda tóduló betegek el sem helyezhetők mind. Zalamegye területén van még nehány kisebb fürdőhely; ilyenek: Alsó-Örs, Csopak, Rév-Fülöp és Szepezd.

Hévíz tó. Háry Gyulától

Veszprémmegye balatoni fürdői közt első helyen áll Siófok, melyet bár a betegeskedő közönség, kivált annak női és gyermek része több mint két évtized óta használ, korszerű fürdőnek csak 1892 óta lehet tekinteni, a mikor egy részvénytársaság a partnak a vasútállomás és a Balaton vize közt fekvő részét feltöltette és e részre czélszerű és kényelmes szép szálló- és vendéglőhelyiségeket építtetett: Ezóta bámúlatos rohamossággal fejlődik e fürdőtelep és látogatóinak száma ma már Balaton-Füredét is megközelíti.

Siófokkal átellenben éjszakra fekszik Almádi fürdő, Vörösberény nevű falu alján, dombsoros vidéken, mely kies tájképi szépségekkel is dicsekedhetik. E fürdő rendszeres kezelése alig másfél évtizedes, de főleg a közel fekvő Veszprémből s Veszprém- és Fejérmegyéből már számosak látogatják. Mindenesetre fejlettebb fürdő már, mint a Balaton éjszakkeleti oldalának közepén fekvő Kenese, melynek azonban szelektől védett fekvése miatt nagy jövője igérkezik. Somogymegyének berendezett fürdőtelepei még nincsenek, de nyaralóhelyeknek már Szántód, Boglár és Fonyód eléggé beválnak és kivált a fővárosból már e helyekre is sok nyaraló vendég ellátogat.

A siófoki fürdő. Háry Gyulától

A Balaton meglehetősen képes pótolni a tenger vizének használatát. A Balaton vize maga is ásványvíz és sókban sokkal gazdagabb, mint Közép- és Dél-Európának bármely más tavi vize. Hullámverése a déli parton rendszeres és elég erős; a fürdőtelepeknek, kivált a déli parton, fínom homokból álló, bársonyszerű, síma feneke, valamint a víznek, ott, a hol sekélyes, igen magasra, gyakran 22–23 R. fokra emelkedő melege kivált nőknek és gyermekeknek, valamint sulyos betegségből üdülőknek egyáltalában csodálatos hatású gyógyszerűl szolgál. A Balaton körűli fürdők látogatóinak összes számát ma már 10.000-re lehet tenni és e szám fokozatosan nagyobbodik. Föl szokták hozni, hogy a Balaton partjain és különösen a déli parton csaknem egészen hiányzanak a hűselők. De e körűlmény legalább is annyira előnyös, mint a mennyire hátrányos, mert azon betegségek és kóros gyengeségek nagy részét, melyek ellen a klimatikus fürdőket szokták használni, épen a nap fényének és a szél járásának közvetlen hatása szokta gyökeresen gyógyítani és kivált a nagy városok lakóinak inkább a nap fényére és a szabad légmozgásra van szükségük, mintsem árnyékra. E fölfogás évről-évre élénkebb gyökeret ver az orvosi tudományban is, és mihelyt e fölfogást a régebbi fürdőkre nézve fennállott hagyományos orvosi fölfogás kellő érvényre engedi emelkedni: a balatoni fürdőzés azonnal eljut arra a nagy közegészségügyi és közgazdasági fontosságra, a melyre való emelkedését az utóbbi években már valósággal megkezdette.

A Balaton vízrendszerének vizsgálatánál főkérdés: vajjon e tó egy korábbi földtani korszak maradványa-e, vagy légköri csapadékok gyülemlő vizének medenczéje? Vagy talán egyszerre mind a kettő? A magyar földrajzi társaságnak egyik külön bizottsága 1891 óta tanúlmányozza a Balatont, s vizsgálódásainak egyik főtárgya épen a föltett kérdésre adandó felelet megalkotása. A tanúlmány ez irányban nincs befejezve.

A Balaton partvidékét a vízrendszer tekintetéből két osztályra kell elkülönítenünk. Az egyik a délnyugati partvidék Badacsonytól nyugat felé, Keszthelyen és a Kis-Balatonon keresztűl Somogymegyében egész Boglárig. E partvidék összes vizei a Balatonba ömlenek. Badacsony és Szigliget körűl az Eger, Tapolcza és Lesencze patakok; Keszthelytől nyugatra a Kis-Balatonba ömlő Zala folyó s Héviz és Határárok nevű patakok, meg ezektől keletre a Nagy-Berek vizei, a melyeknek szabályozott folyó medrét szintén Határárok és Nagyárok névvel nevezik.

A Nagy-Berek mintegy 140 négyszögkilométernyi lapály, Balaton-Keresztúr, B.-Újlak, Kéthely, Tót-Szent-Pál, Táska, Buzsák és B.-Csehi közt Somogymegyében. Ennek tengerszín fölötti magassága alig 1–2 méterrel haladja meg a Balaton mai legmagasabb fölszínét. Az 1863-iki lecsapolás előtt magas vízálláskor gyakran a Nagy-Berek nagy része is víz alatt volt, s ilyenkor a tó fölszíne közel egy ötöd részszel volt nagyobb a mostaninál.

Ha Badacsonytól Boglárig egy egyenes vonalt húzunk, az ettől éjszakkeletre terjedő partvidéket sorozhatjuk a másik osztályba. Ez minél kevesebb vizet ad láthatólag a Balatonnak. Igaz, hogy Badacsonytól Alsó-Örsig mintegy 8–10 apró kis patak fut le a parti magaslatokról. Ezeket a nép Sédnek nevezi. E partvonal közel 50 kilométer hosszú. Hihetetlen, hogy az e vonal mögött levő erdős magaslatok összes légköri csapadékvizei is e 8–10 kis forráspatak vizét tudnák előállítani. Alsó-Örstől pedig éjszakkeletnek Fűzfőig s innen délnek Akarattyáig, s végűl innen délnyugatnak Szőllős-Györökig (a löllei és őszödi apró árkokat kivéve) egyetlen patak sem szállít vizet a tómedenczébe. E partvonal 70 kilométernyi s a mögötte levő partvidék erős vízfölszívó természetű talajrétegekből áll. Hova lesz tehát e vidék légköri csapadékának gyülemlő vize?

Más felelet e kérdésre alig adható, csak az, hogy e 70, illetőleg 120 kilométernyi partvonal mögött elnyúló dombos, hegyes, erdős partvidék csapadékvizei legalább részben földalatti természetes csatornákon vonúlnak be a Balaton medenczéjébe. Ha a Balaton összes földtani és természettani tulajdonságai gondosan áttanúlmányoztatnak: erre nézve kétségtelen tudományos bizonyítékunk fog lenni. Egészen bizonyosnak látszik példáúl, hogy egy részről a tó fölszínének évi elpárolgása, más részről a légköri csapadékok és a patakvizek beömlése az évszakok szerinti vízállás emelkedésének és sülyedésének egyedüli tényezőiűl el nem fogadhatók. A Balatonnak, ha pusztán az esőre, hóra és patakokra szorítkoznék, olyan években, a milyen az 1863-iki és 1875-iki volt, medenczéje nagy részében ki kellene apadnia, mint kiapadt a Fertő tava. A Sió példáúl Siófoknál, Veszprém- és Somogymegye határán átlagban körűlbelűl annyi vizet visz ki belőle, mint a mennyit a legnagyobb folyó, a Zala, beleönt. A többi összes patakok vize alig múlja felűl együtt véve is a Zaláét. Egy esőtlen, forró nyáron és őszön tehát a Balatonnak nemcsak két vagy harmadfél lábnyit kellene apadnia, holott legnagyobb apadása is csak ennyire megy.

A Balatonban tehát tetemes vizű forrásoknak kell lenniök, melyek a veszprémmegyei egész partvidéknek s a zalai és somogyi partvidék egy részének talajba szüremkedett vizeit a föld alatt vezetik a tóba. E fölfogással egyezik a parti lakosság véleménye is. A halászok példáúl a Tihany és Balaton-Füred közti öbölben úgy nevezett Heveseket ismernek, a hol télen az alant buzgó források vizének enyhesége miatt a jég soha sem válik oly erőssé, mint másutt. A parti lakosok egy nagyobb vízalatti forrást emlegetnek a tihanyi templom irányában is. A tó közelebbi ismerősei a fűzfői öbölben is bő vizű forrásokat sejtenek.

De a Balaton eredetét egyedűl a légköri csapadékokból meg nem magyarázhatni. E tó egy elmúlt földtani korszaknak, szakférfiak szerint a mioczén korszaknak maradványa. Hogy vagy e korból, vagy még az ezt megelőző átmeneti korból ered, azt vizének vegyi sajátsága, kövületei, partjainak földtani alkata s néhol partjának alakúlásai bizonyítják.

Vizének színe üvegben világosszürke. E szín alakúlásában a benne levő mikroskopikus állatok és növények valószínűleg a főtényezők. A vizet rendesen iszszák; lehűtve huszonnégy órai ülepedés után megtisztúl és kellemes ízű. Az úgy nevezett lágy vizek közé tartozik s kissé fanyar. E kis fanyarságot a benne levő sók, savak s ezek összetételei okozzák.

Öblei a veszprém- és somogymegyei déli parton nincsenek. E partok alacsonyak, a víz legmagasabb fölszínénél alig pár lábbal magasabbak s főleg újabbkori áradmányok, de néhol özönvízi lerakodások. Az éjszaki, veszprém- és zalamegyei partok erdős, sziklás, szakadékos magaslatok, Tihanynál és Badacsony környékén hatalmas vulkani képződményekkel, melyekről Zalamegye leírásában bővebben megemlékeztünk. Legnagyobb öblei Fűzfőnél Veszprémmegyében és Szigligetnél Zalában vannak, ha ugyan Tihany hegyfokának két oldalöblözetét ide nem számítjuk. Szigliget voltaképen két öböl közt fekszik. Árpád-kori okíratok szerint 5–6 száz évvel ez előtt még sziget volt s mögötte a Lesencze és Eger patakok torkolata egy nagy bozótos vízterületet alkotott.

Különös földtani kutatást érdemel az éjszakkeleti part Mámától Keneséig és Csitténytől Akarattyán keresztűl Gamászáig. Itt a kőzet nélkűli, aránylag omló természetű úgy nevezett pontusi agyagos föld-partok majdnem egészen a partszél mellett függőleges meredekséggel közel 200 lábnyira emelkednek a víz fölé, mintha csak egy óriási folyam sodró árja mosta volna ki csak nem régiben. A Dunának van ilyen alakú, noha alacsonyabb partja Érd és Batta körűl. De itt egyszerű és könnyű a partalakúlás okát kitalálni. A Dunának örökké mozgó árja neki fekszik a partúl szolgáló dombnak s folyton mossa és szaggatja azt. Innen a majdnem függőleges meredekség.

Semmi kétség, hogy a mámai, csittényi és gamászai partokat is egykor valami óriás folyam alakította át mostani idomukra. De honnan és mely irány felé hömpölygette ez a folyó irtózatos árjait? Az a görgeteg kavics, mely a világosi pusztától éjszak felé található, egyáltalán nem nyújt erre nézve tájékozást. Ez csak azt bizonyítja, hogy egy megelőző földtani korszakban a Balaton mai felszíne fölött vagy 180 lábnyi magasságban a kavicsréteg irányában hömpölygött egy nagy folyam, melynek medrét azonban későbbi átalakúlások nyomtalanúl eltemették. Ellenben ha egy diluvium-kori óriás folyamot képzelünk, mely Veszprém felől a szentkirályszabadjai és vörösberényi határon át Kenese felé fordúlva a Sió völgyén hömpölygette le zúgó hullámait délkelet felé: ez a folyam alkothatta meg a mámai és kenesei csodás partokat. Álló víz hullámverése erre nem lehetett s ma sem lehet képes. De e képzelt diluviális óriás folyamnak sincs meg ma már medre. Későbbi földtani átalakúlások eltemették ezt is. Az a keskeny szakadék, mely Szent-Király-Szabadjától Vörös-Berény felé levezet s mely az Apáczafara lábánál húzódik el Almádi fürdőtelep felé, a régi meder helyén lehet, de nem annak maradványa. Általában a Balaton földtani eredetére s mai alakjában való kiképződésének történetére világot deríteni a jeles szakférfiakból álló Balaton-bizottságnak a föladata.

Szigliget. Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől.

A Balaton tükrének színe szintén figyelmet érdemel. E szín folyton változó. A fényes, világos szürkétől kezdve a világos zöldön, világos kéken keresztűl a sötét zöldig és sötét kékig rohamos változatosságban tűnnek elénk színei. Gyakran egy és ugyanazon időben egyszerre látjuk Tihany ormáról vagy az akarattyai magaslatról az egész színpompát. A változatosság okát többféle módon törekesznek földeríteni. De egyedüli oka, mint a tengeren, a felhőtlen vagy felhős ég színeinek visszatükröződése.

A Balaton befagyva, jéggel borítva egészen más arczczal áll elénk. Balaton nyárban velünk mosolyg, velünk búsúl s mintha értené játszadozó képzeletünket: fénye, zaja, hullámzása, színei együtt élnek, együtt mozognak gondolatainkkal. Halászcsónakok, gőzösök és vitorlás hajók úszkálnak, vagy álldogálnak a tó messzeségein. Kémkedő gémek álldogálnak a vízszéleken. Vadludak és kacsák ezrei úszkálnak a mélyebb vizeken vagy a nádasok belső oldalán. A sirályok és halászmadarak fehér szárnyai villognak, czikáznak a víz sima fölszínén, vagy tarajos hullámain. Örök mozgás mindenütt.

A Balaton télben rideg, komor, halotti alak az előtt, ki a nyárit ismeri és szereti. Mindent jég borít, a jeget mindenütt hó s a havat köd lepi el. A jég eltemeti a színt, a ragyogást s az életnek minden mozgását. A köd elfödi előlünk az átelleni, távoli partok változatait, sőt körvonalait is. Mi van közelebb, mi van távolabb, mi fekszik lent, mi fekszik magasan: mindezekben nincs tájékozódásunk. Ha szélcsend van: a teremtés előtti némaság nyomja lelkünket; ha förgeteg fú: eltűnik előlünk minden; a jégen szabadon szágúldó vihar szürke hófelhővel borítja be az egész Balatont. Hideg, tiszta nappalon nagy ritkán látunk egy-egy kocsit vagy egy csapat halászt a messzeségből. Egyes ember nem indúl neki a befagyott Balatonnak. Nagy köd vagy vihar esetén halálos vállalkozás lenne a magános átmenetel.

A jég meghasadását a parti lakos „rianás”-nak nevezi a harsogó és riasztó hangról, melyet a hasadás okoz. A rianás gyakran öt, tíz, tizenöt kilométer hosszú s rendszerint a tó hoszszában támad. A 30–40 centiméter vastagságú jég a rianáskor gyakran egy-két lépésnyire elválik egymástól s a hasadékban szabadon csattognak a vizek. Vajjon mi okozza a rianást? Fő s talán egyedüli okáúl a szél nyomását tekintjük, mely a Balaton közepén oly sulylyal nehezedik a jégre, hogy ez észrevehetlenűl bár, nagy messzeségben behorpad s a vizet a két part felé szorítja; de mikor a szél nyomása megszűnt, a kiszorított víz visszatolúl, a jeget fölnyomja s e közben kettéhasítja. Ugyancsak a szélnyomás okozza a rianás elválását s a mi gyakran történik, újra összezáródását is. Komoly vélemény számba megy az a fölfogás is, mely a rianás okáúl a hőmérsék gyors változását tekinti.

Balvélemények és tudományos érvekkel meg nem bizonyított nézetek egész serege rajzik az emberek agyában a Balatonról.

A Balaton Aligánál. Keleti Gusztávtól

Sokan azt vélik, irodalmi művekben is állítják, hogy a Balaton vizének, mint a tengernek, van némi csekély ár-apályszerű mozgása, s ez összefügg azzal a másik véleménynyel, mely szerint a Balaton vize néha minden szél nélkűli csöndes időben is hullámzik, mint a parti lakosok mondják: háborog és zúg.

Mindez alaptalan. A tengerek ár-apályának természetét a tudomány meglehetősen ismeri már. S ha a tengeri ár-apály okai és föltételei biztosan fölismervék: akkor kétségtelen, hogy ez okok és föltételek a Balatonnál teljesen hiányozván, ennek ár-apálya nem lehet. E lényegében elméleti okoskodást tényleg semmiféle ellenkező tünet meg nem gyöngíti. A figyelmes szemlélő, ha példáúl nyári csöndes napon órákon át ül a gamászai vízszélen, vesz ugyan néha észre a vízen több centiméternyi duzzadást, de csakhamar megérkezik hozzá Balaton-Füred vagy Fűzfő felől egy kósza szél, melynek több perczczel előbb már a vízfölszínre tett nyomása idézte elő a duzzadást. A víz rendkivűl érzékeny s ez érzékenység tovaterjedésének gyorsaságát megmérni talán lehetetlen. A szélnyomás okozta duzzadás minden esetre előbb észlelhető a parton, mint a mikor a nyomás-okozó szél a partra eljut.

Hasonló természetű jelenség adott alkalmat arra a balvéleményre is, mely szerint a víz néha csöndes napon is fölháborodik. A napéjegyenközi tavaszi és őszi szelek, meg a nagy szélességben mozgó téli és nyári viharok természetesen az egész Balatont nagy mozgásba hozzák. Ilyenkor senkinek sem jut eszébe a csöndes időben való fölháborodás elmélete. Vannak azonban, kivált nyaranta, keskeny úton járó pásztás szelek és rövid átmérőjű forgószelek, melyek a tó fölszínének csak kis részére gyakorolnak nyomást, tehát a hullámzást csak kis részen idézik elő. A pásztás szelet és forgószelet a parti szemlélő nem láthatja, ha a szél port és szemetet nem hord magával, a mint hogy a Balatonon nem is hordhat. De a hullámzást s a hullámok habgerinczét jól látja. S aztán a hullámzás nem szorítkozik csupán a szélnyomás területére és idejére. Rég megszűnik, rég elcsillapszik a pásztás vagy a forgószél s a víz természetesen még mindig háborog. E szél a parti szemlélőtől gyakran mérföldek távolságában verte föl a víz nyugalmát, de a mind tovább-tovább terjedő hullámzás eljut azért a szemlélőhöz is. E tünemények táplálják az említett balvéleményt.

A Balaton a világosi pusztánál. Dörre Tivadartól

A Balaton mélységei még nincsenek mindenütt fölmérve. A Siófok és Balaton-Füred közti vonalon 4 méter a legnagyobb mélység. A Kenese és Tihany közti öblözet átlagos mélysége valószinűleg szintén nem nagyobb. A nádasok belső oldalán a mélység ritkán éri el a 2 métert. Ennél mélyebb vízfenékről nem nő föl a balatoni nád. A tihany-szántódi révnél a mélységet 11–12 méternyinek mondják. Tihany fokánál van egy mélyedés, mely az ottani lakosok véleménye szerint a füredi tornyot is elnyelné, s melyet a nép „kút”-nak nevez. A Tihany és Fenék közti öblözetben nem egyenletes a tómedencze feneke. A zalai partok alakúlásai szerint helyenként nagyobb mélységek fordúlnak elő, mint példáúl Badacsonynál. A déli part vize a tó egész hoszszában sekélyes. Helyenként három-négy-ötszáz méternyire alig éri föl a víz az embermagasságot. A szőnyegszerű fínom tiszta homokból álló vízfenéken ezért kellemesebb ez oldalon a fürdés.

Az erős hullámzás lehatol a vízfenékig s mozgásba hozza a víz egész tömegét. Ez az oka, hogy a víz semmiféle hullát vagy hulladékot nem tűr meg kebelében, melynek fajsulyja nem sokkal nagyobb a vizénél. A kik baleset miatt a vízben lelték halálukat, azok holttestei 8–15 vagy 30 nap múlva egész biztosan ott feküsznek már a déli part fövenyén. Azért ott, mert a szelek leginkább éjszaknyugatról, vagy éjszakról, vagy éjszakkeletről fújva hajtják a hullámokat a déli part irányában.

Baleset sok történik. Évenként legalább tízre, tizenötre lehet a Balaton áldozatainak számát tenni. Csónakázó halászokat és kirándúlókat gyakran elragad a hirtelen támadt vihar, s ily balesetnek sokszor halál a vége. A parti lakos a vihar szót nem használja, e helyett ezt mondja: „vész van a Balatonon”. A jég s a téli vihar több áldozatot követel. A halászok olvadó, szivacsos jégre is kimennek gyakran s vakmerőségüket nem ritkán gyász követi. Sokszor megtörténik, hogy a jég még elég szilárd, de a nagy vihar fölszaggatja s hajtja maga előtt. A kit a jégen talál, ilyenkor az nem menekűlhet. 1828-ban nyolcz alsó-örsi halászt egy nagy jégtáblán hurczolt a víz tova. A parti lakosok látták a veszélyt, de nem segíthettek. A jégtábla estennen a part felé vonúlt; a veszélyben levők segélykiáltása kihallatszott a partra. Családjuk a parton imádkozott. Este megfordúlt a szél, ólmos eső kezdett esni, beállott a teljes sötétség s a jégtábla a partról vissza a Balaton közepe felé kezdett úszni. A halászok, buzgó vallásos emberek, templomi zsoltárokat énekeltek utolsó perczeikben. Szent énekük zokogó hangjai mind lassabban-lassabban szállongtak a síró nők és gyermekek fülébe. Egyszer elhallgatott a hang, a sötétség s a vihar, és a hullám eltemette a szent dalok éneklőit. 1868-ban egy hirtelen támadt óriási vihar fényes nappal 18 balatonfőkajári halászt temetett a fölszaggatott jég torlaszai alá. A 19-ik halász megfoghatatlan módon élve maradt a jégtorlaszok alatt. Többé-kevésbbé hasonló esetet százával tud regélni a partok népe.

Csak ilyenekről beszél a parti lakosság. Dalokat, mondákat, népmeséket, régi hagyományos dolgokat a Balatonról nem igen ismer a nép. Azt igen is regéli, hogy egykor az ősidőkben egy falu állott a Balaton helyén, mely elsülyedt, de templomának harangszava néha most is kihallatszik a vizek mélységeiből. E jámbor rege a keresztény kor szülöttje s nem is a Balatont illeti egyedűl. Más nagyobb tavakról is beszél ilyet a babonás parti lakó.

A tudomány, mint említettük, csak az utóbbi években kezd a Balatonnal szakszerűleg foglalkozni. Az állat- és növénytani kutatások, ha befejeztetnek, a mikroskopikus állatok és növények ismeretében előbb fogják vinni a szaktudományt. Ez már az eddigi eredmények után is biztosnak tekinthető. A nagy buzgalommal folytatott buvárkodás ugyanis még koránt sincs befejezve s már eddig is számos fajt állapítottak meg. Ez előtt tíz évvel a Balaton gerincztelen állataiból alig ismertek 70–80 fajt, s ma már 438 faj van leírva és beosztva, s mint említők, több fajjal a tudományos ismeret előbbre víve. Halfaja 28. Ezeket Herman Ottó kitűnő könyve leírta ugyan, de ezek is újabb szakszerű megfigyelés alá vétettek s a már említett Balatoni bizottság legközelebbi kiadványaiban újra földolgoztatnak.

A mily gazdag a Balaton a mikrozoákban, ép oly gazdag a mikroflorában is. A növénytani megfigyelések a moszatok, algák és penészek csodálatos szépségű és fajgazdagságú tömegét hozták eddig is a tudomány napvilága elé. Mindezeket, valamint a magasabb fejlettségű növényeket is (hinár, nád és sásfélék, stb.) a Balatoni bizottság rövid időn rendszeres nagy műben fogja a tudományért érdeklődő nagy közönség előtt föltárni.

Nem egyszer volt már szó arról, vajjon lecsapolható-e a Balaton, s mi haszon háramlanék ebből az országra, különösen a tómedencze tulajdonosaira.

Ha a Balaton feneke általában oly termékeny volna, mint partjainak legtermékenyebb része, ha a termékenységet a mély fekvés okozta ködök, késői fagyok föltételessé nem tennék, és ha a lehető legmagasabb számítással mintegy százezer hold föld mentesíthető volna: ez esetben 15–20 millióra becsülik azt a legmagasabb tőkeértéket, mely mívelhető földben a lehető teljes lecsapolás által megnyerhető lenne. Minthogy azonban a Balaton feneke nagy részben nem lenne termékeny, sőt sivár homokok s televénytelen köves talajok nagy területekben jönnének fölszínre, a ködök, a korai és főleg a késői fagyok még a termékeny részeket is nagyon megrongálnák: a nyerhető terület tőkeértékét alig lehet felényire is számítani. Ellenben a hajózás és halászat s talán a nádlás hasznai is nagy részben elenyésznének.

A legnagyobb s valóban igen nagy kár azonban az éghajlat megváltozása és a fürdőtelepek megszűnése által következnék be. A fürdőtelepekbe fektetett tőke ma is már közel két millió. De a Balaton, mint már említettük, a nagyon közeli jövőben ama nagy rendeltetésének magaslatára jut, mely éghajlati s tengeri fürdői gyógyító erejének okos fölhasználásából áll. Több millióra megy évenként az az összeg, melyet a magyar társadalom fürdőző közönsége nyaranta külföldön költ. E milliókat ma a külföld társadalma teszi zsebre a helyett; hogy az a mi társadalmunk javára szolgálna. A le nem csapolt, meg nem csonkított Balaton hivatása, hogy e milliók nagy részét itthon fogja s ezt még az idegen nemzetek fürdőző és szórakozó közönségének pénzével is szaporítsa. Pár évtized figyelme, okossága és buzgalma eljuttat ide bennünket. A hogy hazánk fővárosa harmincz év alatt a világ egyik legnagyobb városává lett: úgy a Balaton a föld kerekségének egyik legnagyobb fürdőtelepe és gyógyúló helye lehet egyetlen nemzedék életén át. A mit ehhez a természet adhatott: azt mind megadta. Csak föl kellett fedezni, mint Áfrika aranymezőit. A fölfedezés megtörtént, sőt a kiaknázás is megkezdődött. De az aranymezők aranya kimerűl, míg a Balaton csodatévő ereje soha ki nem merül. A gyöngének született gyermek, a beteg idegzetű nő, az ereje fogytán levő agg, a lábbadozó beteg, a kifáradt agy, a tünedező életkedv, a megtámadott tüdő itt örökké meg fogja találni a napnak tiszta fényét, a nyár egyenletes melegét, a tiszta levegő erős mozgását, a gyógyító vizek hullámait, a tenger szelidebb habverését, az arcznak pírját, a csontok szilárd fejlődését, az idegek megedzését; az agynak kinyugvását, az életerő fölpezsdűlését, a munkához való kedvet, az életnek sok örömét s majdnem minden vidámságát. Csak az irodalom, a napi sajtó s az orvosi tudomány férfiai teljesítsék nagy kötelességüket: a tőke és a nagy közönség nem fog elmaradni, sőt még csak késni sem.

Spányi Bélától