Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A Mecsek környéke.

A Mecsek környéke.

Munkára menő aratók. Vágó Páltól

Annak az arany almának, melyet a magyar király tart kezében, egyik legszebbik gerézdje. Három vármegye, de a melyet Magyarország három nagy vize, a Duna, Dráva és Balaton egy háromszögbe egy egységes tartománynyá foglal, s melynek a természeti határok által megszabott egységét földje, népe, nyelve, története még szilárdabbá tették.

A nagy Alföldtől a Duna választja el, s a ki átlépi e folyót, azonnal tapasztalja a nagy különbséget, sőt ellentétet, mely van az Alföld és a régi Pannonia, közelebbről a régi Pannonia ezen része között. A határtalan síkság elnyugszik a Dunánál; a túlsó partok hosszában vonúló halmokon, és a halmok lábánál szőlős lejtők, erdős ormok, kőből, téglából épült városkák hegyoldalban magasló tornyaikkal; kövezett, sokszor kegyetlenűl kövezett útczájú városok tekintgetnek át a szemközti part széles rónáira, terjedt községeire.

A mily egyhangú oda át minden, olyan változatos emitt; még a nép is. Amott szűkszavú, komoly, rátartó: emitt előzékeny, nyájas, beszédes. Amott kevés eltéréssel barnát, sötétet kedvelő, egyforma szabású népviselet: emitt vidékenként, fajonként változó, színekben úszó, alakzatában művészien leleményes. Amott mindig rövid a nap: emitt a legszorgosabb munkaidőben is kész szívvel szóba állnak veled. Amott lepedőbe kötött nehéz butyrát a hátán czipeli az asszony, de csak a szegénye: emitt szegény és jómódú fejére emeli a nagy ebédes kosarat vagy vizes dézsát, és megy hegynek föl, völgynek le, egyenesen, délczegen és gyorsan, két kezét lóbázva vagy egyenesen leeresztve. Ott fuvarosod mérföldekig hajt egy szó, egy mozdulat nélkűl, mint a gép: itt egész úton szót szóra vet, és zsarolja tőled az államtitkokat. Amott földből vert, vályogból rakott, kevés díszítésű, de mindig fehérre meszelt házak, kezdetleges kerítésű kopasz udvarok: emitt ízléssel alkotott, s több kényelemre számított tornáczos hajlékok; fát, virágot nevelő, jól kerített belső telkek; amott fél országra terülő puszták behintve tanyákkal: emitt falvakkal vetélkedő pinczesorok a falvak fölött; amott homokbuczkák lánczolata pótolja a „högyet”, a hogy az alföldi ember a legkisebb emelkedést is tiszteli: emitt nem is hegy, ha kereket nem kell kötni lejtős útján; amott a „bokorfa” is erdőszámba megy: emitt nem is erdő, ha föl nem ér egy falu határával. Amott nádasok, belvizekből táplálkozó tavak, lápok, legfeljebb erek: emitt patakok, zúgók és siók alkotják a vízrendszert. Amott szikár madárhúsú, de jó futó lovak és sovány szarvasmarhák, közönséges birkafaj: emitt ló és marha göbölyre hizlalva, de nem igára, hanem jó pénzre nevelve. Amott semmi nyoma a régi feudalismusnak; az uradalmi puszták mintegy elenyésznek a terjedelmes parasztbirtokok között: emitt nagy uradalmak, nagyszámú közép és főbb nemesség, és urbérileg rendezett községek. Amott nagy népes helyek félnapi járásra egymástól: emitt egymást kiáltó apró falvak, hogy a kakas-szó is áthallik. Amott változóbb: itt egyenletesebb éghajlat. Amott ember és természet egyszerűbb és nyersebb: emitt mesterkéltebb és nyájasabb.

Ez a szép kis tartomány, mint említve volt, három vármegyét foglal magába: Tolnát, Somogyot és Baranyát. Tolna és Baranya a történetben rendszerint együtt szerepel, egy a sorsuk is; még inkább együtt jár a példabeszédben, mert a ki bejárta Tolnát-Baranyát, az a világlátott ember. Messze esett mind a kettő az ország egykori tudományos vagy társadalmi főbb helyeitől: innét van a példabeszéd. Somogynak, mint még távolabbi vidéknek, mint látni fogjuk, még bővebben kijutott az éles jellemzésből. A három vármegye 15.300 négyszögkilométer területén kerekszámban szólva 900.000 ember lakik, még pedig 635.000 magyar, 215.000 német, 50.000 horvát és szerb. Vallás tekintetében a népesség csaknem hasonló arányban oszlik meg: 640.000 római katholikus, 152.000 református, 64.000 ágostai evangelikus, 14.000 görög keleti és 30.000 izraelita. Megemlíteni is fölösleges, hogy a református lakosság némi kivétellel itt is tiszta magyar; de a római katholikusok is a legnagyobb részben – majdnem 500.000 – tiszta magyarok. Az ágostai evangelikusoknak mintegy fele német, másik fele, felső Tolnában és keleti Somogyban szintén magyar, sőt ős nemesség.

Drávai malom. Greguss Jánostól

A terület három oldalát határoló három nagy víz közűl egy külön czikk a Dunát már ismertette, a Balatonról egy másik fog szólani; így e helyen csak a Drávát mutatjuk be, Magyarország czímer-folyói egyikét, a legkisebbet a négy között (Duna, Tisza, Dráva, Száva), egyszersmind a leggyorsabbat és legrakonczátlanabbat. Tirol havasából eredve és a Somogyság délkeleti sarkánál a Murát is magával ragadva, kígyózva kanyarog le Bélyéig (Eszék), hol a Dunába rejti nyughatatlan fejét. A merre megy, mindenfelé ágyat vet magának, s jobbra-balra holt Drávák szegélyezik útját, melyekkel mint egy pajkos gyermek a nevével, tele firkálja a partokat: „Itt járt a Dráva”; felszaggatja vagy eltemeti a két ország határczölöpeit; most innen, majd amonnan csap el egy szeletet a másikhoz, aránylag jóval többet a túlsó részből, mint megfordítva. Innen van, hogy a horvát-szlavon királyság szélei mérföldenként sűrűn átszögellenek a balpartra, Magyarországba, s Csurgó és Berzencze alatt példáúl körűlbelűl 60 négyszögkilométernyi terület, a Répás sziget, mintegy ölébe esik Somogynak; innen van az is, hogy partja egész hoszszában sehol község nem épűlt partján. Gyors és váratlan áradásainak játékszer a védgát, a kitépett fákat széles árteréről felgyűjtve, sodrába hordja, fejjel buktatja mélységeibe, ágaikat fövenybe temeti, fölszínén éveken át rothadoz a felűl kerűlt gyökérzet, végre csak a kopasz törzsök sötétlik a víz-szín alatt a hajók veszedelmére. Nem oly szép, mint a Száva, nem oly nyilt, mint a Tisza, nem oly élénk, mint a Duna; erdők között bujkáló, hajókra ásítozó, hídakat áskáló, útonálló folyó. Még fürdésre sem jó; zátonyt vet ma ott, hol tegnap még örvényezett, s a hol tegnap még „gyermekek lábalták, ma mélység kiált mélységet; kivált egy kis áradás után a parti lakó is alig ismer a tegnapi Drávára. Nem egyesíti, hanem külön választja melléke népeit. Még a malom sem összekötő kapocs, nem találkozó helye a parti lakóknak, mint a Dunán. Rideg unalommal kél s merül iszaptól zöldűlő kereke a zúgó habokba, míg bent a molnár szálkás fehér halat szárít rostélyon, azután felsöpri a parazsat és sós pogácsáját unatkozva süti a publika (nagy fekete cserép borító) alatt. Harangszót ritkán hall, tornyot keveset lát; mindennapi ösmerősei a halászmadarak, egy-egy ritka vidra vagy körűltekintő róka; tűzi fával vagy épületfákkal és rohitsi vízzel megrakott tutajok, melyek vigyázva lejtenek Eszék felé; óvatos gőzösök, melyek a két part dús terményeit emelik tovább.

A háromszögű területnek tehát ez a folyam az alapvonala; közepén pedig egy hegycsoport terül el: a Mecsek, mely Baranyamegye éjszaki részét borítja e néven, maga körűl mindenfelé kieregetvén ágazatait. Somogyba átnyúló bordái a szigetvári járást Zselicz néven futják be árnyékos erdős halmaikkal; apró falvak és díszes kastélyok tornyai villognak e völgyek százados fái közűl, s kolostorromok sárgúlnak a tetőkön. Másik ágazata Mágocstól Lengyel felé Tolnamegyébe szökik ki, mindenütt együtt futva a Somogyból kivándorló Kapossal föl Simontornyáig, és Regölytől Török-Koppány felé egy alig észrevehető oldalágat bocsátván ki, ezzel a Mecsek hegyrendszerébe foglalja a háromszög csúcsában a Balatonra dűlő karádi csoportozatot. Harmadik ágazata éjszak-keleti irányban szintén Tolnamegyébe ereszkedik, s országunk egyik legszebb hegyi útját hordozva gerinczén, a tolnamegyei termékeny völgységet őskori sírjaival balkézre hagyva, lugaskoszorúzta homlokát a Dunának szegzi, föl Szegszárdig. Ott nem mehet tovább, útját állja a Sárvízbe siető Hidas patak. Még délfelé is jut két szép fekvésű hegysor, a siklósi és a batinai. Két szép fia a Mecseknek; az utóbbi már a Dunában mossa lábát, mint egy kifáradt bujdosó. Hosszú útja volt a déli Alpesektől idáig.

Még Somogy délnyugati sarkán, a befutó Drávára dőlve emelkedik a zalai hegyeknek egy mindjárt el is simuló ága. Alacsony dombozatán ritka és drága gyümölcsfajok gazdagon tenyésznek; lábainál a jóború Zákány, a gesztenyés Iharos-Berény, és a múzsák csinos kis tanyája, Csurgó.

Az egész tartománynak majdnem fele részét ekként beborítják a hegyek, gazdagok szőlőben, gyümölcsben, erdőkben, kövekben és változatos tájképekben.

Még gazdagabb a síkság, a területnek a nagyobbik része. A Duna és Dráva menti lapályok Tolnában és Baranyában vannak; de síkságnak nevezzük az egyenes földű Somogyot is, melynek rónája – igazabban hullámos alakzatú fensíkja – három sarkán három hegycsoport által határolva, a Balatontól a Dráváig terjeszti homokos, vagy sárga és fekete agyag, de egyaránt gazdagon termő talaját.

Az egész területen, a hegyek sziklás gerinczét kivéve, alig van hasznavehetetlen rész; kötetlen és sívó homok kevés, szíkes föld semmi. Jó élő föld; ebben van magyarázata a tartomány nagy népességének, mely ma is jelentékeny, de a régibb időkben, midőn belharczok még nem bolygatták meg, és külső támadások ellen századokon keresztűl óvta helyzete, még örvendetesebb volt. 36.000 házhelyével (füst, porta) ugyanis, melynek majdnem fele – 15.000 – magára Baranyára esett, a XV. század végén ez volt az ország legnépesebb területe.

Tolnamegye. Baksay Sándortól

Keleti határával a Dunára, nyugati síkságával Somogyra dől e megye, melynek területén, ha madárröptéből tekintjük, egy keskeny ágyban messzekalandozó és nagy darab földet befutó vízbokor tűnik szemünkbe. Folyónak kicsi, pataknak nagy a Kapos, mely mint nevéről is sejthetni, a somogysági Kaposvár felől, Baranya határát is érintve egy darabon, Dombóvárnál Tolnába lép s a megyét kétszer hasítja, futtában nevét kétszer-háromszor is vesztve vagy cserélve. Indúlva a legalsó délről, felmegy Simontornyáig s ott a Sióba ömlik. A Sió, a Balatonnak ez a berekben nevekedett leánya, visszacsalja magával dél felé, s így {jel} alakban megkerűli azt a követlen, agyagos hegycsoportozatot, mely Tolnamegye közepét borítja; déli útjokban versent futnak a tőlök kis távolságban és mindenütt egyenközűleg szálló Sárvízzel, míg végre a folyócskák a tuloknevelő Agárdnál háromegy folyóvá nevekedve, de ki is fáradva, lomhán siklanak Szegzárd alatt a tolnai haldokló Duna-ágba. De még ezúttal is meghasonlanak az egygyé vált habok; egy részük külön válik, s régi vetetlen ágyába elfeküdve, száz kanyargással tovább bujdosik, míg pártos fejével a bátai Dunába végkép elmerül. Mikor a Duna feldagad, felnyomja a vizeket, hogy Simontornyánál is megérzik. Ez a szeszélyes vízbokor vezeti a vasútakat is; egyik ágán Dombóvár felé, másikon Szegzárd felé.

Vízbokornak mondható, mert a Kapos, Koppány, Sió és Sárvíz ágaiból alakúlt. Ma már folyócskák, – tulajdonképen pedig az említett hegység tövében jobbról-balról elterűlt terjedelmes ingoványok vizeit levezető csatornák, melyek a most folyó század elején jöttek létre, és pedig részben, mint kiújításai annak a vízi-műnek, melyet a III. század végén, Diocletianus uralkodása alatt, ennek hadvezére, később veje és utóda, Galerius, a mai Sió-Sárvíz mederben ásatott, s ez által a Balatont a bátai Dunával összekötvén, a csatorna által szegdelt alsó Pannoniát, felesége nevéről új néven Pannonia Valeriana – nevezte el. A három csatorna, – Kapos, Sió-Sárvíz- vagy Nádor-csatorna, – a három megyének, Fehérnek, Somogynak és Tolnának, közel 100.000 holdnyi posványságát tette gazdag termő földdé.

Más tekintetben is érdekes e folyócska. Ez adja kezünkbe az osztó mértéket, melylyel a megyét könnyebb áttekintés kedvéért három hasábra tagoljuk: keleti, közép és nyugati részre.

* * *

E három tagozat között legkiválóbb és legnagyobb a Dunára dűlő keleti rész, mely Simontornyától és Duna-Földvártól le Bátáig hoszszában terül el a Duna és Sió-Sárvíz csatornák között. E területnek éjszaki része völgyekkel keresztezett és ki a Dunáig egyre magasodó síkság; a Dunáról nézve magas, meredek part-alakzat, mely a tövében ásott barlanglakásokkal egy darabig szorosan a Duna szélén délnek haladva, alább egy nagy kanyarúlattal Bölcske és Madocsa termékeny lapályát körűl ölelve, Paksnál ismét a Dunára szökken ki szép szőlőkkel és gyümölcsösökkel díszlő omlatag dombjaival. Azontúl homokos a vidék a Sárvíz tolnai torkolatáig, innen kezdve Bátáig a Sárvíz régi ágya mellett terül el a Sárközség termékeny lapálya.

Dohányszárítás. Feszty Árpádtól

Ilyen lévén a föld alakúlása, könnyen következtethető a terület terményvilága, s a rajta élő nép foglalkozása és életmódja is. Gabonaneműek a síkokon, szőlő- és gyümölcstermesztés a hegyeken, zöldség a Duna-menti lapályokon, és dohány, még pedig híres dohány a homokokon, Nagy-Dorog, Fadd, Bikács, Tolna, Kajdacs homokjain. Fent a Duna-menti lősz-hegyek bőven termik a könnyebb fajta bort, alább pedig a baranyai Mecsekből átszakadt szegzárdi erős agyag hegyláncz, míg semmivé nem tette a filloxera, és a mit a filloxera meghagyott, el nem pusztítja a gyakori jégeső, ontotta a nagyhírű báttaszéki és decsi fehéret, és a még híresebb szegzárdi sötét verest. Erdősége kevés; a mi van is, a Duna alsó folyásának sárközségi kanyarúlatai között helylyel-közzel még sötétedő tölgyek csoportozatából, és nagyobb részben a maguktól felvergődő puhafa erdőkből áll, ezek között is uralkodó faj a maláti fa, ez a kevés haszonra való fűz faj, mely mindenütt ott leskelődik a partokon, s a mint a Duna valahol zátonyt vet, rögtön kitűzi a maga zászlaját, s betelepszik mint első foglaló, meg nem tűrvén maga között idegen elemet; – még a madárnak sem enged fészket rakni bozótjában. Lovai messze földön híresek, s volt idő, mikor a lókiállítási paraszt-díjakat mind tolnai csikók nyerték el, s e szép állatból ma is nagy a kivitel Fehérvár felé, de kivált a dunai réveken. És nem is mindig a réveken; csakhogy az ilyenekkel ritkán jár „passus”, és a kárvallott tulajdonos keresheti jószágát, kit Szabadkán, kit Kikindán. Még nagyobb híre van a bonyhádi tehénnek, mely a svájczi és magyar tehénfaj keresztezéséből állott elő, s mely ma már Tolnában, Baranyában elterjedt, kedvelt és keresett, jó legelő, erős, könnyen bánható és igavonásra különösen alkalmas jószág. A juhtenyésztést, míg a kövér pázsitot föl nem hasogatta az eke, nagybérlők, úgy nevezett birkás urak űzték; ma már ilyenek nincsenek; a mezőgazdaság ezen selymes ágát az uradalmak maguk kezelik.

Nagy városai nincsenek, de vannak erős és népes községei, mind a Dunáról szemlélhetők; valamennyi régi város, eredetileg római telepek a Budától Eszékig vonúló régi római útban. A nép ezekben iparral, kereskedéssel, de általában a nagy többség szőlő- és földmíveléssel foglalkozik.

Duna-Földvár. Az egykori apátság tornya. Kimnach Lászlótól

Budapestről aláhajózva a Dunán, legelőször Duna-Földvárt, Tolna megyének és egyszersmind a pécsi püspökségnek is éjszakon legvégső határát érjük; zöldségben, gyümölcsben, borban, gabonában gazdag tágas határának a benczések voltak földesurai, ma a budapesti egyetem tulajdona. A város a Dunára néző magas halmon fekszik, melynek ékessége egy négyszögletű régi torony, az apátság utolsó maradványa az Árpádok korából. Római katholikus magyar lakossága mintegy 15.000. Alább sikamlós dombok alján szintén a Dunában füröszti lábát a mozgékony és eleven Paks, régibb neve Pakos, – nagy forgalmú révközlekedése van a kalocsai alfölddel. Hajdan a királyok uradalma, később a Rátold nemzetség Pakosi ágáé, ma közbirtokossági birtok. Tűz és víz gyakran ostromolja e város vigyázatlan népét; de az élelmes nép hamar kiheveri kárát; segítik ebben sokfelé ágazó keresetmódja, szőlőhegyei, élénk piacza, népes vásárjai, vízi és szárazi kereskedése. Nagy területen pusztai majorságok környezik. Figyelemre méltó a város éjszaki részén látható hegysülyedés, és lent a Duna mélyében alacsony vízálláskor szemlélhető terjedelmes falai és boltozatai a rómaiak korából fenmaradt épületműnek. Emlékezetre méltó Széchenyi Pál kalocsai érseknek II. Rákóczi Ferenczczel paksi találkozása, hol az érsek békeajánlatát terjesztette a fejedelem elé, melyeket Rákóczi a szövetséges rendekre való tekintetből el nem fogadott. Pakson alúl a Duna-szent-györgyi nemesség termő mezői terűlnek egy homok hegyláncztól le a Dunáig. Alább a szerencsétlen Gerjen, melyre az ott elzátonyosodott Duna annyiszor kiönti haragját, és a soknépű és szép templomú Fadd, szintén a Duna torkában, egyike Tolnamegye legnépesebb községeinek; dohánya a magyar dohányfajok legkitűnőbbjei közé tartozik. A régi Tolna, a római Alta Ripa, hol már Szent István királyunk is alkotta törvényeit, hol Mátyás király is vidám és tanúlságos beszélgetésekben adta kiváló bizonyságát elmésségének, és egyszersmind vallási kérdésekben való jártasságának, hol a mohácsi napot előző időkben országgyűlések is tartattak, s az azt követőkben a reformátusoknak is egy kollegiuma majdnem 100 esztendeig virágzott; egykor várfalakkal kerített s magyarsággal népes királyi birtok. A várfalak tövét ma már a Dunában, vagy még messzebb, a Duna másik oldalán lehetne keresni; míg magyarságát az átvonúló hadak vagy magukkal ragadták, vagy elszélesztették csendesebb helyekre, főként a Duna kanyarúlatában fekvő erdőséges Bogyiszlóra, hol a félhold alakú Duna-szakadék védelme alatt kálvini hitével és templomi szent edényeinek részben máig is megőrzött darabjával állandó menedéket talált. A török torkából a Duna torkába. De jobb így, mert azt mondja, a Duna elveszi, a mit a tél hagyott, de a török azt is elvette, a mit a nyár adott. A kollegium is elköltözött professoraival és deákjaival együtt Kecskemétre. Az elszéledt magyarság városát, hosszas pusztúlása után németek szállták meg: serény iparos, szorgalmas földmívelő, ügyes kereskedő, remeklő műtakács, tanúlt hajó-ács, bátor hajós és szerencsés halász; de az Alta Ripát, melyet dunaparti helyzete emelt, maholnap alig láthatni meg eliszapolt Dunája mögött, mely itt ma már alig folydogál, mióta 30 kilométeres nagy kanyarúlatát a bogyiszlói átvágás (ottani néven: ásás) 7 kilométernyire rövidítette. Megrövidült ezzel a szerencsés halászok érdeke is; a sekélyesedő, s néhol már át is lábolható tolnai Duna-medret egyre ritkábban keresik fel a mélységek nemes vadjai, a hatalmas vizák; ezekkel együtt ritkúlnak a partok hoszszában sátorozó halásztanyák és a körülöttük száradt rengeteg öreg hálók is. De megrövidült az élelmes hajósok keresete is. Egy időben Tolna volt a hajósok egyik leghíresebb telepe, és a hajóvontatási üzletek fő piacza a magyarországi közép Dunán. A két part gabona termékeit, fa-gyártmányát Eszéktől Budapestig uralkodó versenyben tolnaiak szállították lóvontató hajókon, sokszor átcsapva egyik partról a másikra, és jó keresetet osztva a parti falvak lakóinak, kik elhasznált lovaik végső erejét ekként értékesíthették, ezen őskorból fenmaradt útján a vízi teherszállításnak, melyet a főváros – egykori végczélja az aldunai lóvontató hajóknak, – már nem ismer; odalent is enyészőben van, útját is rövidebbre – egyik parti várostól a másikig – szabja, és a csavargőzösök elől a csatornákra szorúl ki, mikor ezeknek vizét az áradt Duna felnyomja. Tolnán alúl a Duna hét nagy, de már szintén átvágások alatt állt kanyarúlatában erdős zátonyokkal szegélyezett parti lapályon már alig látni falvakat s tornyokat, míg hajónk oda nem kanyarodik a hegyoldalban függő Báta alá, melynek régi apátsága eszünkbe juttatja a Hunyadiakat; magát Hunyadi Jánost és nejét Szilágyi Erzsébetet; Mátyás királyt, és fiát, Korvin Jánost, kik öröklő kegyelettel tisztelték Krisztusnak csudatevő szent vérét, mely a bátai monostor őrzött kincse volt. Itt gyónt és áldozott utoljára II. Lajos királyunk, siralmas halála előtt két héttel, Nagy Boldogasszony napján.

Hajóvontatás lovakkal. Greguss Jánostól

Beljebb hatolva a megyébe, a filloxera miatt kietlenné vált szép hegyek alatt találjuk a megye székhelyét és legszebb városát, Szegzárdot, a római Alisca-t, emlékét a bölcs, de rövid életű I. Béla királyunknak, az apátsággal együtt, melyet ő alapított, és nyugvóhelyűl nyert, s kinek nevéről neveztetett, Turóczy szerint, maga a város is. A jó király ugyanis szeg (barna) és szár (kopasz) ember volt. Innét Szeg-szár-d. Sok baj van e helynév leírásával. Irták Szexárdnak, Szekszárdnak, Szegzárdnak (ez a hivatalosan megállapított név), de úgy hangzásának, mint a fentebbi szószármaztatásnak megfelelőleg, leghelyesebb a Szegszárd. A város lejtős hegyoldalban fekszik, felső részét a fölötte függő Bartinától a Séd (vízmosásos hegyszakadék) választja el; a Séd mélyén patak, mely esőzés, felhőszakadás idején partszaggató rombolással nyargal alá. A lakosság magyar. Maga a város régtől fogva fő helye Tolnamegye társadalmi s ezzel együtt közmívelődési és politikai életének. Várszerű, nagy s díszes megyeháza, mely a régi apátság romjain épűlt, s melynek területéről a megyeház építése alkalmával, az első századokra mutató díszes sarkophagok és egyéb régiségek kerültek napvilágra, kiemelkedve uralkodik a város fölött, s magába foglalja a tágas tanácskozási termeken kivűl a megyei központi hivatalokat, a főbb tisztviselők lakását, és a börtönöket. Itt a tolnamegyei nemesség által a Pesti Első Hazai Takarékpénztárral majdnem egy időben alapított, fokozatosan és nem nyerészkedési számításokon fejlődött takarékpénztár; a városi polgárság és a megyei nemesség csinos házai, kastélyai, köztük az Augusz-féle tornyos kastély, művészet tanyája, egykor Liszt Ferencznek is kedves pihenő helye, az újonnan épűlt törvényszéki palota, s mindenek felett a szintén I. Béla által a Megváltó tiszteletére szentelt templom a főtéren, mely méreteivel s belső díszítésével meglepi a szemlélőt. Most száz esztendeje a várossal együtt porrá égett ez is; akkori romlásából felépülve nyerte mai alakját. Mindezek Szegzárdot távolról széppé, közelről megismerve kellemes várossá teszik.

Szegzárd. A város nyugatról nézve. – Béri Balog Ádám fája. – A megyeház. – Selyemgubók a selyempete-tenyésztő intézetben. Kimnach Lászlótól

Országos érdekessége Szegzárdnak az állami kezelés alatt álló selyempete-tenyésztő és górcsövező intézet, s benne a górcsövezésre berendezett terjedelmes csarnok, hol több mint ötszáz női munkás csöndben, de vidáman foglalkozik a peték vizsgálásával. Az egyik csoport föladata górcsövön megfigyelni a fátyolzacskókba elhelyezett pillepárokat Pasteur módszere szerint, mert csak egészséges állatok tojásai használhatók. Százötven górcső működik, mely a nyár folyamán mintegy tíz millió vizsgálatot végez, s e számmal az intézet az összes hasonló intézetek között az első helyet foglalja el Európában. Nemcsak Magyarország peteszükségletét látja el 2.000 kilogrammnyi mennyiségben, de szállít déli Francziaországba és Salonikibe is. A selyemtenyésztést Magyarországon ez az intézet alapította meg, a gubótermelést 2000 kilogrammról egy millióra emelvén, és eddig több mint tíz millió forint keresetet nyujtván a népnek, jórészt oly munkaerőknek, kik egyéb munkára alkalmatlanok; és oly időben, mikor egyéb munka szünetel. A tenyésztők száma évről-évre szaporodik, kik átlag egy millió kilogramm selymet szolgáltatnak évenként, a mi nyers jövedelemként ugyanannyi forintnak felel meg. Ezen fejlődés Bezerédj Pál érdeme, ki az intézetet példásan, nagy áldozatkészséggel és szakismerettel vezeti; az intézetben felügyel, oktat, ellenőrködik, és az intézeten kivűl országszerte buzdít, serkent, lelkesít, ösztönöz, sürget, izgat az intézet érdekében. Fönt néhány tiszta teremben az ország selyemtenyésztési térképei, a tenyésztési szakba vágó eszközök, berendezések, a fényűzésre polgárosított férgecskék rövid életét s átalakúlását ábrázoló múzeum; a pete, a hernyó, a lepke, fejlődésüknek különböző mozzanatában, egészséges és beteg állapotukban. A polgárosúltsággal együtt jár a betegség; miért volna kivétel a selyembogárnál? Ott látni sokszorosan nagyított gipsz és viasz másolatokban az állatka életműködését s betegségeit: a szemcse-kórt, renyhe-kórt, mész-kórt, asz-kórt, sárgaságot, melyeknek vége kora halál.

A felügyelőség megelégedéssel szemléli az évről-évre fejlődő eredményt, legfölebb ha a szomszéd ellen fakad néha csendes panaszra. Értvén a szomszéd alatt Pest- és Bácsmegye népét, honnét többet várna, mert földje az eperfát szereti, s népe, ha akarná, félországon túl-tenne a selyemtenyésztésben. De a magyar telkes polgár még méltóságához illetlennek tartja e taliánnak való féreggel babrálni, másnak pedig nem egy könnyen engedi megkoppasztani az eperfáit.

Szegzárdon alúl, jobbra hagyva az ős öreg szilfát, melyet a hagyomány Béri Balog Ádám kurucz generális nevével köt össze (Balog fája), egyenes déli irányban, le Báttaszékig, csinos, sőt ízléssel épűlt borházakkal, villákkal behintve látjuk a hegyoldalt. Öt-hat népes község minden egyes lakosának van itt szőlője (ma kukoriczaföld) és a szőlő lábjában háza, ólja, istállója, különb mint odahaza. E vidék népe két háztartást visz, az esztendő külön-külön időszakához népest: egyet otthon falujában és egyet a hegyen, emezt nagyobb kényelemre rendezve be, mint amazt. Emezt inkább, mivel ide pihenni tér, s itteni foglalkozása, ha munka is, de szőlő-munka, mely félig ünnepszámba megy, mivel hűvös lombok között folyik, s nem kénytelen vele sietni az ember, mint a mezei munkával. Azonkivűl aratástól szüretig ez az ő nyaralóhelyük; ide járnak ki, itt hetelnek, kivált a fiatalabb fehérnép, fürödve a levegőben, és őrizve a szőlőt; kötni, varrni, szávonyászni kendőit, csipkéit, fehérneműit.

Sárközségi leányok a játszón. Kimnach Lászlótól

E hegyláncz lejtőiről az egész Sárközséget belátja az ember; azt a több mint 100 kilométernyi nagy és termékeny fekete talajú lapályt, mely Pakstól Báttáig a Duna jobb és bal oldalán, emitt a szegzárdi hegyek, amott a pestmegyei homokdombok által határoltatva elterűl, s a melyet a nép az egykori édes tenger medenczéjének tart. Nevét ez a lapály a föntebb már említett Sárvíztől vette ugyan, de megjegyzésre méltó, hogy e név kiterjed a pestmegyei oldal néhány községére is, a hol pedig semmiféle Sárvíz nincs; így az elnevezés a faji összetartozandóságnál fogva származhatott át rájuk; mely összetartozandóságukat világosan mutatja viseletük, szokásaik, szójárásuk, sőt vallásuk azonossága is.

Mindamellett is az igazi Sárköz és igazi sárközi nép csak a tolnamegyei. Ebből is csak az az öt alsó község Szegzárdtól délkeletre, melynek szép s egészséges népét, férfit és nőt hetenként kétszer feles számmal láthatni a szegzárdi heti vásáron. A férfiak fehér szűre, a nők kurta szoknyás viselete, faji szépsége, mézes beszéde baranyai rokonságra vall egyéb erkölcseikkel együtt. Tanúlt, iskolázott, olvasni szerető, hazai történetben, vallási kérdésekben jártas, énekes, dalos, kényes, tánczos, könnyen élő nép, kinek a munkát és vagyont a hegy és a víz, a rétek és a mezők olcsón és bőven szolgáltatják; a nők kitűnő és fáradhatatlan szövő-fonók; kár, hogy eredetileg gyönyörű népviseletüket ízléstelen szélessé torzították. A fiatalság, ha ki akar öltözködni, egész szekrény patyolatot és selymet szed magára, s fejére a régibb egyszerűen szép díszes párta helyett egész kosár virágot illeszt; így bizony csak távolról nézve szép, mikor százával összefogózva, dalszóra körben lejt a pázsiton, a játszón. A magyar nép a piros orczát tartja szépnek, és nagy messze földön nem találni annyi szép piros embert és annyi szép piros fehércselédet, mint a Sárközségben. Fajtól van-e, víztől van-e, bortól van-e, fehér kenyértől van-e, ki tudná megmondani? Vagy mind a négy tényezőtől, pótolva még azzal is, a mit a már egy ízben említett Pater Ubaldus észlelt: „Condimentum ciborum est una rubra bestia, quam bobriga vocant, sed mordet, sicut jabolus. „Étkeik fűszere valami vörös fenevad, a mit bobrigának (paprika) hívnak, de csíp mint az ördög!” A rubra bestia még van bőven, víz, kenyér is akad, de a bort nem ontják már hozzá a hegyek. És a faj terméketlen e termékeny földön. Népesebb falvaik Őcsény, melyet a diphtongizáló szójárás Eőcsénynek mond, és Decs, szép régi román alkatú templomával, mely a homlokán levő felirat szerint a kurucz dúlás (Dózsa-lázadás) után 1517-ben újíttatott meg; határában egy várhely, melynek Ete-vár a neve; egyetlen emléke Ete vezérnek, kinek Árpád ezt a földet adományozta. Alább Pilis és Nyék, végre a megye legalján a már említett Báta. A Sárközség szélén, már csaknem a hegyek tövében a széles útczás Báttaszék, a körülötte levő helyekkel együtt a Terézianum birtoka és uradalmi székhelye.

Marokszedés. Feszty Árpádtól

Báttaszék közelében, a Bonyhád felé kanyargó vasút mentén jobb kézre csendes völgyben rejtekezik s ád fáradt lelkeknek nyugalmas otthont és a beköszöntő idegennek szíves vendéglátást a grábóczi kolostor; a görögkeletieknek ezen országrészben egyetlen kolostora egy oly megyében, melyben ezen egyháznak az egy Medinán kivűl alig vannak ma már hívei. Ez a kolostor az Óriás-hegy árnyékában van, mely azonban csak Tolnában válik be óriásnak, mivel egész magassága 300 méter. A kolostort Mérey szegzárdi apát építtette. Tovább mindjárt, a vasút jobb oldalán Czikó völgyében és romjaiban keresi a történetírók egy része a zircziek híres apátságát, Czikádort, míg a másik rész ezt egyenesen Báttaszékre helyezi. Itt, vagy ott... ezen apátság alatt folyt le egy véres ütközet Hunyadi János és az Erzsébet királynő híve, Garay László között, melyből az összetört Garay gyors futással menekült Esztergomig. Ezen egész részben igen sok a nagy kötött birtok. Lent a Terézianum báttaszéki és az egyetemi alap szegzárdi uradalma. Középen a paksi, duna-szent-györgyi, köz- és nagyobb nemességi birtokok és puszták; fönt a népes Nagy-Dorog; homokján díszlik szőlő és dohány; bent a községben két kastély: egyik a gróf Széchenyieké, a másik a községi népiskola. Az egész területen római katholikus és református magyarság lakik. Legnagyobb részt református a falvak, és római katholikus a városok lakossága; a kevés számú németség itt általában római katholikus.

* * *

Másik tagozat a megyének dombóvári járás név alatt ismert nyugati része, mely a Kapostól nyugatra a Somogyságig terűl, s melynek halmos síkságát a Kaposba siető Koppány patak osztja kétfelé; a patak partján, egyszersmind a járás közepén, a járási székhely, az egykor vadas erdős Tamási. Dús gabonatermő áldott mezőség az egész járás, beszegve nyugaton a somogyi erdők beszögellő csipkéivel és sűrűn behintve virágzó majorgazdaságokkal, melyek az egykori téres legelők és kövér erdőirtások helyén emelkednek kastélyaikkal, veresfedelű magtáraikkal, istálóikkal, kazlaikkal és füstölgő gépeikkel hirdetve az életet, és árnyékos ligeteikkel kinálva a pihenést. Kivált a déli részen, hol a Dombóvártól Kocsoláig vezető országútról egy 300 négyszögkilométernyi területet lát az ember, az Esterházy herczegek tulajdonához tartozó gyönyörű majorokkal beültetve. Az Alföld tengere, a kalász, itt újra messzire hullámzik, hogy a szem nem látja a széleit, és a kalangyák terhe alatt nyárban roskadoznak a halmok. Nem egy nyári szombat alkonyán találkozni a kocsolai úton vidám menettel. Aratók térnek haza az aratásról. Két czigánylegény hegedűl, néha több is, előttük, utánuk. Két leány viszi rúdon az aratási áldozatot. Egy hosszúkás kosár, válogatott kalászokból fonva, kalász az oldala, kalász a fogantyúja és kalász a köröskörűl gazdagon kihajló perémzete. Csak a belső fala a kosárnak fényes tiszta arany szalma. Egészen a kis Jézuskának való bölcső, mert hiszen ő rá gondolt, a ki fonta. Otthon a gazda vagy az urasági tiszt lakomával várja őket, annak jó kedvéből termett elő az a három czigány is. Vacsora előtt az ajándékot átveszi, melyet rendesen verses mondókával ajánl föl az arató csapat vezetője.

Koszorú-vivő aratók. Feszty Árpádtól

Átlépve Szántónál a Koppány patakát és az alacsony domb-lánczot; melynek lábánál ez a patak folydogál, ugyanezen mezőségeket találjuk a járás felső részében is.

Majorok mindenütt úgy, hogy az egész 900 négyszögkilométernyi járáson mindössze alig harmincz község van, ezek legnagyobb része is a járás szélein; Dombóvár, két vasútvonal keresztező pontja, a berkeiből emelkedő romok a Dombayak múltjáról beszélnek; Döbrököz, hol Henrik bán hatalma után a Rozgonyiak, Szerecsenyek és Verbőczyek láttak jó és gonosz napokat; régi várából egyetlen zömök szöglet áll, merőn tekintve a lábánál rohanó gőzgépekre. Fentebb Regöly szintén várromos hely; még fentebb az imént még jó ború, most szomorú és kopár Pinczehely, törökök, ráczok egykori vára; fönt a csúcsban más járás székhelye, Simontornya, melynek történeti szereplése a tornyot rakó Simon alországbíróval kezdődik, és a Laczkfiak, Garayak, stb. elvirágzása után a kurucz háborúk füstjében enyészik; és Ozora, itt állott egykor az Ozorai Pipó gróf kastélya, az olasz renaissance egyik remek alkotása, melyet Pipó gróf a híres Masolino freskóival ékített, melyet egykor a florencziek is megcsudáltak, s a melyeket ma már ne keressen senki; Ozorának ma már híresebbek népes és bajvívó búcsúi, mint nyomtalanúl eltűnt műremekei. A nyugati széleken Tótkeszi, a Nyáry család ős fészke Bedeg, Szántó, a zajos képviselőválasztásáról híres Szakcs, s lentebb az erdős Lápafővel megkerűltük a járást és emlékezetesebb helyeit, míg bent Felső-Ireget, Nagy-Szokolyt, Kónyit, Kocsolát és Gyula-Jovánczát találjuk mindössze, és még egy pár kisebb községet. Kellő-középen áll Tamási, a járás székhelye; ennek tövében terül el az egyébként erdőtelen Tolnamegyének legszebb és legnagyobb erdeje, a tamási tölgyerdő, Somogyból mintegy átszakadva, s táplálva és rejtegetve nagyszámú vadjait.

Ez a föld a somogyival egyező, s mint mondva volt, alacsony hegyekkel ritkásan szegdelt hullámos dombozatú, gazdagon termő mezőség. Népe egészen magyar; s mint a föld, úgy a nép is a somogyival alkatban, színben, viseletben, szójárásban, életfoglalkozásban, erkölcsben rokon; erős, dolgos, kitartó, barátkozó, ingerlékeny, makacs s a végletekben szilaj.

* * *

Az eddig ismertetett két terület tehát síkság és mezőség és magyarság. A kettő között a megye közepén déltől éjszakra terűl el a harmadik tagozat, az a Döbrököztől Simontornyáig nyúló hegyvidék, melyet a Kapos és a Sió, mint már említettük, {jel} alakban kerít be. Ennek lejtőin és völgyeiben németség lakik, mely a föld mostohaságát szorgalmával és takarékosságával pótolva, termővé teszi a terméketlent, olajat facsarva a kopár dombokból is, melyeknek oldalán imént még a bor bővebben csordúlt, mint a víz. Bárhonnan telepűlt is, és bárhová jutott is, a német paraszt mindenütt egyforma. Egy helyütt talán gazdagabb, másutt szegényebb, de mindenütt takarékos, terjeszkedni, szerezgetni szerető; erkölcseiben, szokásában állandó, zárkózott, idegen elemmel nem vegyűl. A magyar megtartotta magának, s most is jobban szereti az ekét és a négy ökröt; a német kapát hozott magával, mikor ide telepűlt, kezére is áll az magának és feleségének. Most a filloxera által kiölt szőlő helyén kapásveteményt nevel, míg a tehetősebbek a meredekségeket ákáczerdőkkel és szépen índúlt fenyvesekkel népesítik; helylyel-közzel kaczéron mosolyog le a mák, míg lent a Kapos-völgyben erdőszámra hányja sárga fejét a csicsóka. Ezek a holt hegyek koszorúi. E területen a németség többnyire egy végtiben elhelyezkedve él, s felerészben a római katholikus, felerészben a két protestans egyházhoz tartozik. Őseiket legnagyobb részben Mercy Claudius Florimund gróf tábornok telepítette, még pedig eleinte azoknak nyelvére, vallására, származására való tekintet nélkül, tervszerűen számítva az elvegyűlésre. Később azonban a dorogi paraszt bíró megjegyzése folytán más útra tért. „Minden jó volna, kegyelmes uram! de egyet méltóztatott elhibázni. Minden községben egy náczió és egy religio.” A gróf szót fogadott a bírónak, egy újabb népvándorlást rögtönzött a dorogi bíró elve szerint, s maig is úgy van, a hogy berendezte. Itt a Sióra néző dombok párkányain Szent-Lőrincz, erős vagyonos magyar község, hol egy ideig a később Bonyhádra költözött gymnasium virágzott; alább a csatás hírű Csonthegy völgyei között Kölesd, a sárközségivel rokon, de annál szebben és ízlésesebben öltözködő népével. Itt érték utól Korvin Jánost Báthori István és Kinizsi, itt ütköztek meg vele, s győztes ütközetben megsemmisítették seregét és kilátását; kincseiben temérdek zsákmányt vetettek.

Tolnai németek. Kimnach Lászlótól

Ugyancsak a Csonthegy közelében még egy másik esemény is folyt le később Kajdacs mellett, hol Szerecsen János a Szulejmán elől Sáros-Patak felé igyekvő Perényi Péteren rajta ütött s azt kincseivel és a gondjai alatt tartogatott koronával és klenodiumokkal együtt hatalmába kerítette. A buzgó hagyomány mutogat is valami odút, melyben a viszontagságos életű főúr a koronát három napig rejtegette volna; holott ma már ki van mutatva, hogy a korona akkor nem volt Perényi kezén. Itt vannak az Apponyi grófi család kiterjedt birtokai: Pálfa, Hőgyész, Lengyel; itt Miszla, Gyönk, Tevel, közép népességű, de a környékbeliek által sűrűn látogatott mezővároskák; itt Nagy-Székely, virágzó németajkú református község, melynek ősei a múlt század elején vándoroltak ide Hessen-Kasselből Keck Vilmos nevű predikátoruk vezetése alatt, a kinek emlékéhez annyira ragaszkodnak, hogy papjaikat több mint másfél száz év óta folyvást e családból választják; itt a sok kastélyú Zomba; és itt, Tolnamegye mélyén, a tolnai völgység gyöngye, Bonyhád; nagy darab helyen a legcsinosabb, legtisztább városka, a Perczel család fészke, a báttaszéki vasút mentén, mely már mindenütt Baranya hegyei alatt fut Dombóvárig, ős népek temetői között, melyeket éles figyelemmel s nagy eredményekkel nyomoznak és tanúlmányoznak gróf Apponyi Sándor és dr. Wosinszky Mór, a szegzárdi apát. Bonyhád alatt, a legdélen Váralja; váralakú hegyfok védelme alatt kies völgyben élő magyarsága hívebben megőrizte tájszólását és jellemzetes viseletét, mint sárközségi testvérei, kiktől itt rég elszakadva s elszigetelten él.

A szemlélő vizsgálván a jelent, a múltat is keresi, legalább a múlt nyomát, melyeket váraknak nevez.

Csak a nyomokat ismerjük; történeti emlék még kevés van kiemelve a romokból, melyeket a kapos-völgyi várak, továbbá Ozora, Dombóvár és néhány apátsági erőd beomlott sánczai mutatnak. Simontornyából áll még a régi donjon és pallatium, Garay László nádor, és neje a mazovi herczegnő udvartartásának néma tanúja. Ennyi, a mi itt a múltból int felénk, de nem szól semmit.

Annál beszédesebb a jelen. A nagy uradalmak kiterjedt pusztái, és a parasztfalvak gonddal mívelt apróbb telkei között sűrűn találni az újabbkori várakat, díszes kastélyokat kint a birtokon, vagy bent a falvakban, árnyékos lombos erdőktől vagy gondozott ligetektől környezve. A közép és nagyobb nemesség ősi birtokai és udvarházai itt is, amott is az országútakra, vagy a dombokról a folyókra ragyognak ki tornáczaikkal vagy tornyaikkal. A lélek olvassa ezeket a kő betűket, a képzelet egy-egy kötet Virgiliust lát bennök, mely díszkötésben s elefántcsont papiron idylleket mond, georgicont tanít, s hagyományt és régi emlékeket – arma virumque – őrizget. Tolnamegye előkelő helyen állott Magyarország politikai, társadalmi, gazdasági és közművelődési mozgalmában. A szabadelvű és conservativ eszmék a szegzárdi megyeház termeiben nyertek először határozott alakot; éles, sőt véres vívódások között itt nyertek vérkeresztséget s a keresztségben Pecsovics és Kubinszki nevet a magyar toryk és whigek, a tolnai lakodalmas idegizgató sivalmai között. Ott Csapó; Sztankovánszki; a nagy műpártoló, maga is művész, Augusz; az öreg Perczel, kit 12 fia szokott kisérni a gyűlésekre; a paksi, uzdi, borjádi familiák, a dunaszentgyörgyi nemesség; ez a nemesség pezsgő életének, éles vitáinak, alkotó eszének, hazaszeretetének, kevés eszközzel és kevés összetartással is, rövid idő alatt nagy tiszteletreméltó emlékét nem egy intézményben alkotta meg. A tolnamegyei takarékpénztár, melyről már emlékeztünk, a csatornázások, a humánus börtönrendszer, és mindezek fölött az a szabadelvű szellem, melynek Tolnamegyében volt egyik első oltára a Bezerédj István lelkében. Ékesebben szóló s még ékesebben cselekvő bölcs, hazafi és államférfi, nagy emberbarát, kinek az egykorú szatira, kormányra jutása esetén egy külön miniszteri tárczát szánt, a filantropiait. A közteherviselés zászlóvivője, gyakorlatban is. Ő az első, ki önként megadóztatja magát, ki jobbágyával örökváltsági szerződést köt, felszabadítja őket, s pusztát telepít szabad emberekből. Pusztát ültet be szederfákkal, egy kis selyemfonót rendez be; példát, ösztönt mutat ez új iparágra, mely eddig csak az útszéleken és falusi temetőkben tengő eperfák létezésében és az iskolás gyermekek hernyóetetési mulatozásaiban nyűglődött. Megadta és nem engedte többé elenyészni a lelkes példát, melynek továbbfejlését nem érte meg, de a mely az államilag alkotott s ma is egy Bezerédj igazgatása alatt álló selyemintézetnek, melyről fentebb szólottunk, előképe volt. Hozzá méltó lelkületű neje, Amália, szintén Bezerédj leány, míg férje vezére a nagyoknak, ő anyja és dajkája a kicsinyeknek, kinek szép kis Flóri könyve annyi ideig annyi gyermeknek volt első játszótársa; férjével versent ír, cselédeket javít, birtokán kisdedóvót állít, az első selyemtelep mellé az első kisdedóvót, vagy az elsők egyikét.

És a kisded-óvás... Ez az édes gond is a tolnai nemesség karjairól sugároztatja felénk első mosolyát, terjeszti felénk kicsiny karját. Brunszvik Teréz grófnő volt a nemes ügy kezdeményezője, s Tolnamegye az első, mely a buzgó grófnő felhívására az ügyet melegen fölkarolta. A kisdedóvó-intézeteket terjesztő egyesűlet alapító tagjai, előkelő úrnők és az akkori közélet kitűnőségei között ott környezik V. Ferdinánd királyunkat Augusz Antal, Bezerédj István, gróf Festetics Leó nevei is. Gróf Festetics Leó saját birtokán, Tolnán, az akkor még egészen német városkában fölállítja s berendezi legnagyobb részt saját költségén az első Óvónőképző Intézetet s mellette gyakorló iskoláúl a minta óvó-intézetet is. A nagy nevek árnyékában egy szerény emberbarát cselekszik és gondolkodik tovább, az intézet igazgatója, Varga István, ki tervezetet ír, nagy, egész országra szóló alapvető tervezetet, melyet Tolnamegye rendei a nemesi pénztár költségén ezer példányban kinyomatnak és az ország minden törvényhatóságának megküldenek. Később másfelé fordúlt az ország gondja, maga a minta-intézet is elenyészett észrevétlenül, mint a mag, melynek el kell rothadnia, hogy új növény támadjon belőle a fővárosban. Ma már azt is kevesen tudják, hogy volt. De a jövendő, ha majd gyümölcsét szedi annak a fának, melynek kisdedóvó-törvény a neve, ne feledje el Brunszvik grófnő mellett Varga Istvánt, a tolnai nemességet, és Tolna városát se, a hol, ha kérdezték „kinek hívnak?” ez előtt ötven esztendővel így felelt a német gyerek: „Held Ferencznek, édes hazám szolgálatjára.”

Egy másik erődje a humanismusnak a gróf Styrum Limburg két alapítványa: egyik a jövőnek, másik a múltnak; egymás mellett, mint faiskola és temetőkért, mindkettő Tolnamegye kezelése és felügyelete alatt. Az egyikből tolnamegyei nemes ifjak pályájok végeztéig évről-évre növekedő ösztöndíjat élveznek; a másikból elszegényedett nemes emberek, szám szerint tizenketten tisztességes ellátásban részesűlnék holtuk napjáig Simontornya régi várában, melyet e miatt a kevésbbé humanus néphumor gőbölyakolnak nevez.

A múzsa is röpköd a völgyek között, neki is vannak itten fészkei. Fiai nyomát keresgéli, meg is találja. Szent-Lőrincz és Borjád egy-egy bokrot rejtegetnek, Petőfi szállt meg bennök egy időre; amott tanúlt egy rövid éven, emitt énekelt egy rövid tavaszon át. Az Árpádok lantosát, a szép nyelvű Garayt, Szegzárd szűlte a nemzetnek; és a költők atyja, Vörösmarty, Bonyhádon nevelt és nőtt a Perczel udvarban. Nem is felejtheti, meg is örökíti Széplak czímű költeményében a széplaki völgyet, „fiatalságának tündérországát”.

Bent a völgyek között, a völgyek mélyén, források tövében két kis kunyhója zöldel a múzsának, Gyönk és Bonyhád. Mindkettő német város, amaz meglehetős rendetlen és kicsiny, emez nagy, szép, nyílt, versenyre termett, meglepően tiszta, kellemes városka. Mindkettőben nemesi kastélyok és udvarok, s mindkettőben egy kis gymnasiumocska, hasonló a mellettük folydogáló patakhoz, kevés, de kristályvízzel. S mint a forrást nem ásta senki, ez is mindkettő mintegy magától szökkent ki; nem alapították, nem építették, csak maguktól keltek, mintegy magról kelve, mint a protestansok gymnasiumai rendszerint a múltban. Szegény papok, tanítók, kiknek nem volt benne módjuk, hogy gyermekeiket messzi helyre küldjék, szövetkeztek; egyet maguk közül, a leghivatottabbat, felkértek, megbíztak a tanítással csekély díjért. Időközben akadt patronus, a ki a maga kuriájából egy darabot egy házikóval oda ajándékozott a kis intézménynek. A tanulók nem fogytak ki belőle, a tanító bele szokott a napi munkába két-három osztály minden tantárgyát tanítani. Majd az egyházi felsőség is észreveszi, megjelenik az erkölcsi támogatással; némi sovány alamizsna is jelentkezik, marokkal összehordott gabonából konviktus, és tudós emberek el nem árúsíthatott könyveiből könyvtár keletkezik. Semmi alap egyéb a buzgóságnál. Később a buzgósághoz alapítvány is csurran-csöppen, némelyik kegyes kézzel nyújtva, másik kegyetlenűl kiélesítve, minő a gyönki egyik alapítvány, melyet az alapító rendelkezése szerint „pap soha ne kezelhessen”: Pedig mindkettőt a papság alkotta, gondozza, tartja fenn. A csaknem egyidős két intézet történetében két említésre méltó mozzanat van: egyik sem azon a helyen van, a hol kikelt, hanem ki van ültetve. A Bonyhádinak Sárszentlőrinczen volt a bölcsője, a Gyönkinek Nagy-Székelyben. sik az, hogy a tolnai tisztán németségből álló evangelikus egyházvidék a maga egyetlen s tiszta magyar községét, Sárszentlőrinczet, – viszont a tisztán magyarokból álló református egyházvidék az egyetlen tiszta német községét jelölte ki eredetileg gymnasiuma helyéűl. A gondos szülék messze távolból hordják mindkét helyre gyermekeiket, mert itt, úgy reménylik, a fiú megtanúl németűl. De a remény csalfa.

Még egy rejteke van Tolnának: Lengyel; igazi rejtek, hová erdőségeken, hegyszakadékokon keresztűl, egyik oromról másikra kapaszkodva, és egyik völgyből a másikba ereszkedve jut az ember, míg végre előtte áll gróf Apponyi Sándor kastélya. Maga a kastély is ízléssel épűlt, pompával, kényelemmel vendéglátásra is pazaron berendezett palota. Homlokzatát egy terjedelmes ligeterdő árnyékos lombjai hüvösítik, két hatalmas szárnya a tágas udvar díszbokrait fedezgeti; a kastélytól jobbra a nagy fölszerelésű gazdasági telep; a ligeterdő lábjában terjedelmes szőlőgazdaság. Az emelet balszárnyát a két kincstár foglalja el, a könyvtár és a múzeum; mindkettőnek gyűjtője, szerzője, őre és vezetője maga a tulajdonos gróf; a széles folyosó is, mely ide vezet, szintén kincsekkel van tele rakva, régi és ritka térképekkel, aczél- és fametszetekkel.

A lengyeli kastély és könyvtár. Kimnach Lászlótól

A könyvtárban unicumok, incunabulák, princepsek; egy külön osztályban egybegyűjtve lehetőleg mindaz a külföldön s idegen nyelven megjelent régi könyv, melyben Magyarországra vonatkozás van; ismét egy másikban a régi magyar könyvek és nyomtatványok gyűjteménye van nagy teljességben. Ép és tiszta példány valamennyi.

A könyvtárból nyílik a múzeum. „Lengyeli múzeum”, a szó mindent kizáró értelmében, mivel a Kapos iszapjaiban talált 18 etrusk, (sőt homerosi ércz kondérokra emlékeztető) cisták egyetlen példányán kivűl mindaz, a mi itt látható, a lengyeli uradalomból van összegyűjtve, és a lengyeli uraság által rendezve. A történeti időket előző ős embervilág összegyűjtött nyomai és töredékei ezek; bronz- és kő-eszközök, kagylóbélből gyermekember kézzel csiszolt ékszerek, agyaggyöngyök, edények, kezdetleges kényelmi czikkek, sőt plasztikai kisérletek (emberi lábszár agyagból kiformálva,) melyekkel a bronzkorszaki, s ismét az ezt századokkal meg megelőzött kőkorszaki barlanglakó ember (magyar mese-néven földiember) magát ékesítette, védelmezte, fentartotta, s a teremtés rendiben magának az uralkodásra útat nyitott. Ott terűlnek el százöles mélységű völgyek által védett magas síkon, – a ki vasútról nézi a kaposmenti hegyeket, el sem hinné, hogy bennök ilyen szakadékok vannak, – ott terűlnek el a két egymásra következő nemzedék földbe ásott falui, egy-egy csoportban ötvenével-hatvanával az ember-verem. A kőkorszakbeli ember még földben lakik, de már társaságban él, tehát van társadalmi rend, törvény, igazság. Háza és vára méhkas alakú üreg, felyűl szűk, lefelé arányosan tágúló belvilággal, mert világosságot is kap a kerek nyíláson, mely fölé vesszőből font esőhárító van alkalmazva. Ez a hajlék; mellette külön verem a konyha, és külön az éléstár, és az éléstárban búza, köles, árpa, az emberi arczveríték megszenesedett bizonyságai, melyeket már akkor is eszességgel kellett termeszteni, munkával gyűjteni és előrelátással takarítani. A három osztályban nehéz a közlekedés, mindannyiszor napvilágra kell jönni, hogy a másikba leereszkedhessék, mert egymástól el vannak különítve; noha némelyiknél – talán az úri rendnél – átjárókkal vannak összekötve. E kihalt népre következett egy másik, talán eltörlő ellensége, talán fejlettebb utóda az elsőnek; ez már odáig művelődött, hogy lakását csak félig ásta a földbe, – tehát föl találta a putrit, – már meghódította az ásvány- és állatvilágnak kezére eső részét; – a lengyeli múzeumban felgyűjtött kőeszközök között a Mecseknek 17 féle kőfaja szemlélhető; – érczöntője volt, lábas jószágot tartott, a gölöncsér mesterséget nagy tökéletességre fejlesztette, ízlése a maga ékítgetésében fejlődésnek indúlt. Sőt rendszeres hadi tudománya is volt (ha még ember!). A hol a maga húsz holdnyi országát az ásító mélységek által eléggé megvédelmezettnek nem tartotta, a lejtősebb oldalak párkányain sövényeket font és töltéseket hányt... Ezeket beszélik a lengyeli múzeumban őrzött töredékek általánosságban; részletesebben és az avatatlannak is igen érthető alakban mindezt darabról-darabra megismerteti az ásatásokat vezető Wosinszky Mór becses munkája: „A lengyeli őskori telepről.” A két ősi köztársaságnak temetője is volt, és temetőik beszédesebbek, mint hajlékaik. A hajlékok csak megfigyelő értelmünkhöz szólnak, a temetők szivünket is érintik. A holtak, a csontok fölkelnek és beszélnek. Elmondják, hogy a földi-ember a társaságos lét ős törvényét halottaira is alkalmazta. Nem ott földelte el egymást a hol halva találta, hanem közös temetőbe vitte; halva is társaságos lény kivánt maradni. Elmondják, hogy annak a földi embernek, bár a földben lakott is, volt valakije, a ki felé emelte formátlan arczát, és a ki felé agyagból formált ember-kar oszlopon nyújtotta áldozó tálát; hogy az a földi ember, bármily tudatlan volt is egyébként, tisztelte önmagát, érezte más mozgó lények fölötti méltóságát, és halottait tőle telhető díszszel temette el, mint a kiknek a halálban is vannak jogaik, követeléseik, jövendőjük... Ki tudja? A fájdalommal együtt nem nyilalt-e szívébe a halhatatlanságot követelő sejtés? Nem az diktálta-e neki, hogy halottait arczczal keletnek fordítva, összezsugorítva, kezöket fejök alá helyezve fektesse el, mint a kik nem haltak meg, csak alusznak és a nap fölkeltére várnak? Nem az helyeztette-e melléjük az áldozó tálat, a kőbaltát, az agyag buzogányt, mint a kik nem maradnak ott, hanem tovább mennek?... Ezek a szertartások, ezek a kézfejre szelíden nyugtatott koponyák mintha azt mondanák nekünk, hogy az ember már akkor sem hitt a halálban; és hogy a halhatatlanság hite ős kincse az embernek, mely kezdettől fogva ott rejlett lelkében, míg végre jött valaki, a ki azt életre és világosságra hozta.

Somogymegye. Baksay Sándortól

Somogymegye 6.500 négyszögkilométernyi területével a legnagyobb, 330.000 főre menő lakosságával a legnépesebb, 300.000-nyi magyar népével a legmagyarabb, s földjének termékenységével és dúsan fölszerelt gazdaságával a leggazdagabb megyéi közé tartozik Magyarországnak.

És egyszersmind a legrégibb megyék közé. Helynevei közűl igen sok az első Árpádok okleveleiben már említve, és nem egy van, a mely nevével a vezérek korabeli pogány időkre hivatkozik. Elébb, mint a most folyó évezred kezdődött, s ezzel együtt a magyar állam megszülemlett volna, Somogy a régi vallás és régi törzsrendszer védelmére kelve, ellene szegezte magát Szent István király ország- és egyház-alkotó terveinek. Magyarország első belháborúja Somogyból indúlt ki, s ennek élén a somogyi herczeg Koppány (Kupa) állott és vérzett el.

Ezekhez még több érdekes vonást is lehet előlegesen jelezni Somogyról.

Egy várostalan megye, még a közelmúltban is. Még a jelen század első felében az egész szép megyének egyetlen városa sem volt. Önhatósági joggal egyetlen egy hely sem bírt, mert – néhány apró köznemes fészek kivételével – földesúri hatalom alatt állott valamennyi; egyetlen egy sem volt, melynek népessége elérte volna a háromezernyi lélekszámot, sőt néhány kivétellel avagy csak az ezeret is. Piaczai a megye három sarkán, Pécs, Veszprém s főként Kanizsa, mind kivűl estek a megyén. A nagyobb uradalmak székhelyei a gazdasági lakokkal, az oltalmuk alatt álló, megszabott számú zsidósággal s három-négy országos vásárjukkal, mutatkoztak csupán városi színben – vásári alkalmatossággal.

Egy kőtelen vármegye; az egész megye fölszínén nem mutatkozik semmiféle szilárdabb alakúlás. Sárga és fekete agyag talaját hosszú széles homokterület vágja kétfelé, mely a balatoni Nagy-berektől déli irányban le a Dráváig nyúlik.

Egy erdőséges vármegye. Az egész területnek majdnem egy harmadát erdők borítják. Ma is példabeszédként járja, hogy nem az erdők vannak Somogyban, hanem Somogy van az erdőkben.

Egyenes sík területű megye – látszólag; tulajdonképen pedig fensík, mint a tudomány nevezi, és hátas és göröndös föld, mint a nép mondja; egyenes magas róna a megye közepén, azután hullámos dombozatú síkság a hegyesebb vidékek felé. Mert Somogynak hegyei is vannak, és síkságát a megye három sarkában lévő három hegycsoport foglalja be, de ezek az erdőkkel és szőlőkkel borított magaslatok általában alacsonyak; kevés közöttük a tetszetős kúpban vagy oromban emelkedő, és kevés, a mely a 300 méter magasságot megközelíti vagy meghaladja.

Ha már most összeszedjük az eddig mondottakat, némi meglepetéssel kell megállapítanunk, hogy Somogy egy sokféle tekintetben érdekes föld, s ez érdekességek összeségében vele kevés megye mérkőzhetik.

A legnagyobb, legnépesebb, legmagyarabb, legrégibb eredetű, történeti múltban leggazdagabb megyék egyike; várostalan, kőtelen, erdőséges és nagy termékenységű föld.

* * *

Nevének eredete nem bizonyos. A Soma személynévtől vette-é, vagy egy hasonló hangzású szláv szóból, mely erdőséget jelent; vagy a somtól, e fanyarizű gyümölcstől: nehéz volna eldönteni. Csak az bizonyos, hogy tiszta magyar hangzású. Lehet, hogy a som játszik benne. Ezen szószármaztatás barátai hivatkoznak is az emberderék vastagságnyira fejlődött sok százados somfákra, melyek itt-ott, s főként a megye egykori vára, Somogyvár környékén ma is láthatók.

Ezen utóbbira van czélzás abban a példabeszéddé vált pár versben, mely a szép megye népét kedvezőtlen színben állította a világ elé. Egy a maga idejében kitűnő iskolai könyv, a „Hármas Kistükör”, mely nyolczvan esztendeig uralkodott, s állításai a nemzet egy részének köztudatává váltak, világos czélzattal az imént jelzett szószármaztatásra, így emlékezik Somogyról:

Somot, almát, körtét itt eleget ehetsz, De a tudományban részt keveset vehetsz.

Az első sor igaz. Somogy a gyümölcs hazája volt már akkor, mikor a gyümölcstermesztésre másutt nem is gondoltak. De a másik sornak mi alapja van?

Mikor ezt a tankönyvet megírta s majdnem egy egész századnak örökül hagyta Losonczi István, ez a kitűnő úttörő tanférfiú, abban az időben és még utána három évtizedig nem volt Somogyban egyetlen közép- vagy deákiskola sem; holott a reformátusoknak, a hol nagyobb számmal laktak, mindenfelé sűrűn voltak apróbb deák iskoláik. Az bántotta hát a szintén református vallású szerzőt, hogy somogyi nagy számú hitfelei, kik többi testvéreiktől elszigetelten s a tudományos központoktól távol élnek, csak nagy nehézségek árán eszközölhették gyermekeik felsőbb kiképeztetését.

Nem volt kedvezőbb, – (hogy a kevés számú ágostai evangelikusokat ne is említsük,) – sőt még kedvezőtlenebb a majdnem háromszorta számosabb római katholikusok helyzete sem, mert, jóllehet a megye egyharmad részben papi birtok volt, mégis az egész megyében nem hogy püspökség, de a török pusztítás után még csak magasabb fokú papirend sem volt, mely némi udvart tartana, ipart, ízlést fejleszthetne, közművelődési czélokra gondolhatna is, áldozhatna is. Hiányoztak tehát a középiskolák hivatott és természetes fentartói, a magasabb klérus, és hiányoztak azoknak hivatott vezetői, a tanítórendek. Az andocsi, nagyatádi, segesdi és szigetvári Ferenczrendiek nem foglalkoztak nyilvános tanítással, legfölebb ha földesúri udvarokba juttathattak nevelőt vagy udvari káplánt.

De alkalmas hely sem mutatkozott. Ebben az egész megyében, mint említettük, még a folyó század elején sem volt egyetlen város vagy városnak nevezhető hely, a melynek népessége elérte volna a háromezeret, s a melynek ereje vagy ösztöne lett volna valamely magasabb fokú képzés szervezésére. Legszembetűnőbb volt még Szigetvár, ez is Baranya-szélben, s ezt is csak vára s régi híre emelte. A megye székhelye, Kaposvár, maga is jobbágyközség, s a legnagyobb nevezetessége egy pár uradalmi épület és az egyetlen torony sisakján gyökeret vert hatalmas galagonya bokor volt, mely magával a toronynyal egyidősnek látszott. Falu, falu, apró falu, mintegy négyszáz apró népességű falu; erdők között, völgyek mélyén rejtekezik valamennyi. Az iszapba fúladt patakok széles nádasokká terűlnek. Vadak itt is, ott is.

Sok a falu, sok a kastély is. Néhol egy-egy faluban, a juhszélen, három-négy is néz egymással rendszerint farkas szemet. Ennek a nemességnek nem volt szüksége városra, mert fényűzési czikkeit az említett kivűl eső piaczok szolgáltatták, s egyébként is egyszerűen élt; a főbb urak Bécsben, sőt Bécsen is túl laktak. A parasztság az egy szűrön és kalapon kivűl maga készítette minden ruháját; és az iparos osztály, a rangosabb szűrszabón és kalaposon kivűl, egyéb munka híján szőlőt és kukoriczát kapált.

Templom és népiskola azonban van minden faluban; a paraszt gyermek kijárja a hat iskolát. De a jó Losonczinak ez nem tudomány. Nála a tudomány Cornelius Nepossal kezdődik.

* * *

Tehát Somogy a század elején csak hírből és egy barátságtalan párversből volt ismeretes. Kinek jutott volna eszébe tapasztalás végett keresztűl utazni egy várostalan vármegyét, melynek minden érdekessége Szigetvárnál kezdődött és végződött is? És a ki végig bolyongta is, balitélettel gazdagon lépte át, s még gazdagabban hagyta el határát; mintegy kötelességének tartotta tapasztalatát minél érdekesebb nagyításokkal megtoldva terjeszteni, és beszélni a szokatlan népviseletről, a szokatlan tájbeszédről és a szokatlan erdőségekről. Mert erdő erdőre borúlt mindenfelé; árnyékos bükkösök, sötét tölgyesek, félelmes nyíresek mindenütt. Ilyen a vidék lent a Drávára dőlve a folyam hoszszában Zákánytól Szigetvárig, keleten az egész Zselicz, és még föntebb Csoknya, Mesztegnye s Karád felé, föl a Balatonig.

Királyi nyájak, magyarán szólva disznócsordák birodalmai voltak ezek az erdők a Bélák korában. Udvarhely Drávára dűlő erdőségeiben, Berzencze alatt tanyáztak a királyi kanászok; sőt a falu nevéből itélve maguk a Bélák is gyakran fölvonatták itt sátraikat; legalább III. Bélának egyik oklevele 1193-ból ezt bizonyítja. Királyi családi birtok, Terra subulcorum regiorum. Királyi kanászok, kik a futó IV. Bélának Segesdtől Dalmatiáig kiséretűl is szolgáltak.

Kanászok. Vágó Páltól

Valóban ez az erdőség egészen királyi kanászoknak való hely volt: és utódaik, noha keveset tudtak az ősi hagyományokból, meglehetősen királyi kanászok módjára éltek, maguk alkotta szabadalmaikkal az agarévi, szentai zsitvai és atádi erdőkben.

A folytonos semmit- vagy igen keveset-tevésben unatkozó erő birkózásban, baltavetésben, famászásban, bujkálásban, csínytervezésben, erőszakban és ha néha városba, vásárba, búcsúra került, véres verekedésben edzette magát, s igen gyakran Kaposvárott vagy a tapsonyi vasak közt senyvedt el, vagy a törvényfán szakadt meg. Széles fekete szalaggal beszegett sulyos vargánya-kalapjával, czifrára kihányt rövid veszprémi szűrével, háta közepéig sem érő gallértalan ingével, száz redőbe szedett, hosszú rojtos, rövid gatyájával, telekes bocskorával, balkézben viselt fényes baltájával, középen két felé választott, részben hátára szabadon omló, részben füle mellett csimbókba kötött fekete hajával, hetvenkedésével és káromkodásával: ez volt a kanász. Némelyik kinövi magát közöttük királylyá, kinek szava Siófoktól Dráva-Fokig parancs számba megy a kanásztársadalomban, rendőrködik és itéletet mond társai között, és eszével, vagyonával tekintélyre vergődik, mint Kertész Pali Kálmáncsán, a ki uralkodott és meghalt a nélkűl, hogy valaha megfordúlt volna Kaposban. És beljebb, az erdő mélyén, a kanász-tanyán öt-hat bújkáló ember tűz körűl ülve, néha kifáradtan, néha dőzsölve rejtőznek a vármegye elől. Nyírettek (szökött katonák), helyből kimaradt cselédek, apró vétségek és korcsmai verekedés miatt erdőre szaladt legények, kik ma önként jelentkeznének a biróságnál bújkálnak erdőről erdőre; a hír, a dal szárnyra veszi őket, s néhány hét alatt – kivált ha pandúr is jő közbe, – kinövik magukat Sobrivá. Szilajság, mely törvényt s felsőséget nem ismer, hajtja veszte felé a legtöbbjét ezeknek a Scott Walter yeomanjeire emlékeztető alakoknak.

Juhászok. Vágó Páltól

De az erdők ritkúlnak, az irtások tágúlnak, a majorok szaporodnak, a csárdák pusztúlnak, a kanász dicsőség napja lehanyatlik, és a tenyérnyi széles vörös posztóval szegélyezett, selyem virágokkal kihányt kanász szűrt tisztes pitykés dolmány váltja fel balta helyett ártatlan furkósbot lesz a kezebeli; és káromkodás helyett halk füttyentéssel kormányozza a koczát az az emberséges, bár kissé szennyes, nyírett hajú polgári alak, a ki a fatörzsön ülve, figyelemmel olvassa a múlt heti újságlapot, melybe szalonnáját takargatta az asszony.

Hatalmának egyébként is hanyatlania kellett. Ősidőktől fogva ő volt az első pásztorember az erdős Somogyban; a legtörzsökösebb minden pásztorok között, mert hiszen lám, őtet még a török sem bánthatta, nem is sarczolhatta. De az irtások terjedésével, a majorok szaporodásával, a vadas erdők megtilalmazásával birodalma egyre szűkebb határok közé szorúlt, s az ő hanyatlásával arányban növekedett a selymes birkák őreinek tekintélye. Emberségesebbek, írástudóbbak, vagyonosabbak, helyhez kötöttebbek; belegeltetnek az erdők közé mint újabb foglalók a birkás gazda és az ő bojtárjai, a kiknek szintén vannak hosszú kampós botjaik, de a kampó magából az anyafából kifaragva és nem vasból vassal pántolva, tisztes jelvényűl csupán és nem verekedés végett viselve, mint az Alföldön. Ezek rég befurakodtak már a kanász birodalmába. Első foglalók között állottak a Széchenyi grófok homoktalajos uradalmainak juhászai, legalább ezekről szól legelsőben a dal, a legrégibb és legkedveltebb néprománczok egyike:

Elszegődtem Tarnóczára juhásznak…

De a somogyi erdők, a különféle fák ős példányának ez az egymásba ölelkező véghetetlensége, oly sötétek és gyilkos tekintetűek a félelmes szívű vándornak, egyszersmind boldog tanyái is millió és millió madárnak, ezer és ezer félénk erdei vadnak, és kedves kirándúló helyei a közeli falvak kis társaságának, kik tavasztól késő őszig itt jönnek össze közös találkozóra, egész naphosszat tartó szórakozásra. Ezen magas szálú erdők mellett egy másik erdő, a csipke és mogyoró bokrok erdeje, és a mogyoró erdő alatt egy harmadik, még alázatosabb, még kedvesebb, a szamócza erdő kápráztatja a szemet, csábítja, csalogatja a fiatalságot. Kora tavaszszal a nyírfa fehér bordáiból patakzik az édes ital, de sőt még az ághegyeken is permetez; ősz felé a páfrán ingatja virágtalan fejét, a gombák százféle kalappal köszöntik a cserkészőt, és piroslik a som, ez az anyajegy a szép vármegye arczán. Hol itt az emberevő kanász, vagy akár maga az irtóztató Sobri, a ki valamikor csakugyan ezekben a mi erdeinkben bujdosott, és a kit sokan színről-színre is láttunk azokon a piros keszkenőkön, a melyeket Kanizsáról szekér számra szállítottak hozzánk? Sem kanász, sem Sobri; de annál jobban őrizkedjünk az erdőkerülőktől, a kik miatt ma már nem lehet ám úgy keresztűl-kasúl gázolni, gyalogútakat nyitni és hintákat kötni a körűlárkolt, sőt körűldrótozott erdőkben, mint valaha. Gondos mívelés és őrizet alatt a legtöbbje, és nem Csáki szalmája, mint nem régiben is még.

Somogy összes erdőségeit három csoportban szemlélhetni. Tölgyes-cseres kemény-fa erdőség, mely az Iháros-Berénytől Szigetvárig húzott vonaltól lefelé a Drávára fekszik Belső-Somogyban. Ugyancsak tölgyesek a Balatonra dűlő külső-somogyi szétszórtan álló hegyi erdőségek Kaposvártól fel a Sióig, és ki a tolnai határszéleken; e két csoport között futja keresztűl Közép-Somogyot bükkös és gyertyános lombozataival a Baranyából kiszökellő zseliczi erdőség, mely a nagybajomi homokos síkság által egy nagy darabon megszakasztva, Mesztegnye felé tart, s onnét délnyugatnak fordúlva Iháros-Berénynél a zalai hasonfajú erdőségekkel csatlakozik. Nyíresek, hárs-erdők és egyéb fanemek mindegyik csoportozatban bőven.

Minden falura esik itt egy-egy erdő, csak Nagy-Bajomnak nincs, és a Sióra dűlő somogyi Kanaánnak a megye csúcsában, hol Ádánd, Kiliti és Ságvár feküsznek. Legtöbb erdő van a nyugati részeken, hol a területnek fele erdőség. Legnevezetesebb, egyszersmind legterjedelmesebb erdőtestek itt az iháros-berényi; a berzencze-nagyatádi (Kanizsa-berek), mely Nemes Dédtől a Dráváig majdnem 40 kilométernyi hosszúságban, s néhol 10–15 kilométer szélességben terűl el, s majorokat, apró falvakat határostól zár magába; fentebb a mesztegnyei és marczali erdőségek. Keleti oldalon a lakócsai és bürüsi, fentebb a 14.000 kataszteri hold hárságyi (Denna) a Zseliczben, és még feljebb az igal-koppányi rengetegek. Régebben ezek az erdőségek egymásba ölelkeztek, lombjaik a falvak végső házait, kertjeit árnyékozták; ma már teméntelen szőnyegzetük összevissza szaggatva, szabdalva, átlyuggatva, talajuk szántóföldekké alakítva, csak árnyékaik a réginek. A mi bennük nagyszerű, csodálandó vagy félelmetes volt, nagy részben talajkoczka-, épület- és dongafa alakjában szétvándorolt. Somogy a szertelen erdőpusztítás folytán régi kedves képéből egészen kikelt. Ezt panaszkodja a somogyi ember, míg az idegen megütközve kérdi: Még több is volt, mint a mennyit ma látni? És ha ez csak árnyéka a réginek, mennyi volt a régi?

Kétségkivűl sok szép erdő helyét meglepte az azelőtt ismeretlen gyalogfenyő; a kiirtott helyeken itt-ott kerekre puffadva a föld: avatatlan ember könnyen kunhalmoknak nézné, holott nem egyebek kilugozott hamudomboknál, mert ezeknek az erdőknek egyedűli ipara a hamuzsír s legfeljebb a szénégetés volt. De a hiba helyrehozására kettőzött igyekvéssel lát Somogy. Ákácz és fenyves ültetvények kelnek a régi tölgyek helyén; főleg a Dráva-szél futó homokján díszlik az erdei és fekete fenyő; míg a megmaradt erdők okos és éber gond alatt díszlenek, vagy körűlkorlátozva táplálják és őrzik a vadak sok ezreit. Nyúl sehol annyi, mint ezekben az erdőkben; fáczán már a nyilt mezőkre is sűrűn ki-kiszállong, s a cserkésző csövére hamarább kerül mint a fogoly; a szarvas csordákban jár, őz temérdek; boldogúlt Rudolf trónörökös egyszer négy nap alatt 53 darabot lőtt a Festetichék berzenczei erdeiben. Ifjabb gróf Széchenyi Imre monografiája 1890-ről a terítékre esett vadak számát 200.000-re teszi; s ebből a hasznos vadak értékét 134.000 forintra.

Önként érthető, hogy a pásztorembereknek imént jelzett múltja főként az erdőkben lelé magyarázatát és táplálékát; de, ha tovább keresgélünk, megtaláljuk a további nyomokat a társadalmi rendben és a faji jellegben. is. Mintegy négyszáz apró község, major és puszta, mindegyiknek háta mögött a vár, az erdő; hét szolgabíró és nyolcz úri szék tartotta fenn bennök a rendet. És a faji jelleg, az ősidőkből átszármazott függetlenségi hajlam, mely a viszontagságos harczi korszakokban makacssággal és furfangossággal fegyverkezett, mely készebb volt erdőre szaladni és bujdosóvá lenni, mint magát a legkisebb fegyelemnek vagy fenyítéknek alája adni, s mely megtámadtatása esetén elszánt ellenállásban nyilatkozott, – ez a faji jelleg.

A nép maga is érezte, hogy nincs mit sokat tartania, s ha érdekét sértve látta, kivált határvillongások alkalmával, könnyen összetörte korlátjait. A Kupa vére hamar felforrott benne, s néha véres ellenállásra ingerelte, melynek legnevezetesebb kitörése volt az ú. n. velites vagy insurgens lázadás a század elején, mikor Somogymegye is nagy számú önkéntes segédcsapatot, nevezetesen egy gyalog zászlóaljat és két lovas századot állított ki és szerelt föl a francziák ellen. A sereg el is indúlt a zalai határ felé, de a gyalogság már a második állomáson megtagadta az engedelmességet, mert az a hír terjedt el, hogy a muszkáknak akarják őket eladni; a kiséretében levő kevés számú rendes katonaságot szétszórta, s míg a nemesekből álló s már előbbre haladt lovasság a felső Somogyságban a földnépével egyesűlve dúlt és pusztított, addig a gyalogság visszafordúlva, Nagy-Bajom, Sárd, Csoknya környékén rabolta a kastélyokat, boltokat és pinczéket. Egyeseket halálra kerestek s talán kergettek is, gyilkosság is történhetett, de vérengzés, bosszúállásra mutató öldöklés nem. A lázadás, a dulakodás féktelenségében jelentkezett; a kirabolt kastélyok urai menekűlhettek, vagy maradhattak; ez a nép csak borra szomjazott, vérre nem. Hasonló dúlások másfelé is történtek a megyében szórványosan, de mindenütt vérengzés nélkűl. Az egész dulakodás legfeljebb öt napig tartott. Ekkor a zendűlők a megye atyai felhívására, s vezérlő századosuk, Oroszi Béni ügyeskedése folytán (a mint és a hol összeszedhette őket, katonai gyakorlatokat tartott s addig lövöldöztetett velük, míg úgy is csekély municziójuk végkép elfogyott, s csak a félágú vasvilla – bajonett – maradt kezükben) megadták magukat, s töredelmesen tértek meg Kaposvárra borzasztóan lakolni. A statarium válogatás nélkűl bánt el a szerencsétlenekkel; kivétel csak a nemes ember volt, a kinek „egy szeggel fölebb” volt az itélete. Maga az említett százados is, kit sorsa a vezérlő és békéltető szerepre juttatott, várfogságra került.

Ezen szomorú végű csetepaté óta terjedt el Somogy népéről némi-nemű rosz hír. Hogy ez a nép vad és rakonczátlan volna! Nem. Ha nem jobb is, de nem is roszabb testvéreinél; talán szilajabb, de bátrabb is; talán egyszerűbb, de őszintébb is; talán tartózkodóbb, éle hívebb is; talán daczosabb, de feledni tudóbb is; nem oly szálas, mint a jász, vagy a nagykun; nem oly zömök és izmos, mint a kecskeméti, de idegei mint a szíj, hajlékonysága mint a vessző. Ez a faj szolgáltatja Albrecht főherczeg vitézeit a 44-ik gyalogezredben. Mozgása, járása szebb és gyorsabb, mint beszéde, noha beszédében van valami eredetiség, valami sajátos zengzetesség, mely kivált szép ajkakról kellemesen hangzik. Ez a zengzetesség azonban, mely a hangzók többféle fínom árnyalataiból szövődik, korán sem annyira felötlő, mint a Vácz-, Mátra- vagy Kemenes-vidéki tájszólás. Az ő sibbolethje az s betű, melyet hangzó előtt tisztán ejt ki, de mássalhangzó előtt zs-nek mond, és az ly, melyet egyszerű l-lel helyettesít. Elkézsve értem Kapozsvárra, de azért én is od voltam. Azt gondollák, nem tudok sietni, ha sietőzs dógom van?

Tölgyerdő télen. Ujváry Ignácztól

Ilyen formán beszél a somogyi ember, t. i. a valódi somogyi; mert, noha Somogy a többi magyarsággal való érintkezéstől határszéli helyzete miatt ős időktől fogva meglehetősen el volt zárva, mind a mellett is éjszaki része mind szójárásában, mind népviseletében és szokásaiban veszprémi hatás alatt állott. Más felől a szomszéd Tolnamegye dombóvári járására gyakorolta hatását; tehát ha a somogyi typust akarjuk keresni s megállapítani, ezt a megye déli részében találjuk meg, s e czélból derékon kell vágnunk a megyét körűlbelűl ott, a hol a dombóvár-kaposvári vasút s azontúl a kőtelen Somogynak téglából épített szép országútja Nagy-Kanizsa felé vezet. A mit eddig mondottunk, az inkább a déli, úgy nevezett Belső-Somogyra illik, mert fent Külső-Somogyban nemcsak a szójárás más, és, mint mondottuk, a veszprémivel rokon, hanem más a fizikai alkat is; megtermettebb, csontosabb, vállasabb, teltebb izomzatú, de nyugodtabb is és kényelemre hajlóbb. Az arczszín szőkére látszik változni, míg a Dráva felé a barna az uralkodó szín. Fent selymesebbek, posztósabbak az emberek, s a nők kedvelik a tarkát, a színest, a pirost; lent egyszerűbbek, és az öltözködés alapszíne a maguk szőtte-fonta fehér, valamint fehér a gyász is, mely a férfinépnél a fehér nyakravalóban jelentkezik.

Kérdésbe lehet tenni, hogy az a százötvenesztendős szélvész, melyet török korszaknak nevezünk, hogyan nem szaggatta meg, hogyan nem tépte meg összefüggő testét. Holott Somogy volt a határ kelet és nyugat között, megrakva őrhelyekkel és várakkal; állandó színtere az apróbb vagy nagyobb hadiműveleteknek, a hadi cseleknek, lesvetéseknek, melyek sehol oly gyakoriak, fortélyosak, változatosak és kegyetlenek nem voltak, mint itt. Kapuja Horvátországnak, Stiriának, Ausztriának, melyet mindkét fél védett és ostromolt, erősített és döngetett. Évről évre kézről kézre kerűlő várai körűl pusztaságoknak kelle támadni. Valóban támadtak is; megritkúlt a föld népe, melyet pedig mindkét hadakozó fél kimélt saját érdekéből is; és a nemesség elszéledt nyugalmasabb helyekre, vagy a végvárak őrizetére. Miként népesült meg a nagy dúlás után, s miként lett a legmagyarabb megyék egyikévé? Egy gondolat Somogy erdőségeire sokat megmagyaráz.

Idegen települőkre itt is volt szükség, s telepűltek is németek és tótok nagy számmal, de az erdők miatt nem oly nagy tömegekben s nem is oly összefüggő területeken, mint más megyékben; épen ezért nem támaszkodhatván egymásra, nem is őrizhették meg magukkal hozott nyelvüket és szokásaikat; úgy hogy magyar földesuraik, gazdatisztjeik, s főként Veszprémben nevekedett lelkiatyáik gondozása alatt, két század múltán csak oly törzsökös magyarokká lettek, mint a Drávára dűlő kálvinista falvak ős lakossága. Ez, mint amaz, magyar abban is, hogy egyedül a földet tartja biztos tőkének, osztozáskor kiveszi részét bármily kis darabban is, és vesz hozzá, ha vehet. Ha nem vehet, megy a horvát-szlavon megyékbe, hol olcsón jut terjedelmes területhez, telepeket alkot, s nem is vetkezik ki nemzetiségéből, kivált ha egy kis buzdításra talál. A föld népe szívósan ragaszkodik földjéhez, de nem terjeszkedhetik, mivel sok a kötött és a kötetlen nagy birtok. Az egész megye területének fele szántóföld, 600.000 hold, de ebből csak 40% a parasztbirtok, a többi a közép- és nagybirtokosok tulajdona. És ezek is a legnagyobb részben valódi nagy birtokok. Kisebb, azaz 200–400 holdas gazdaság, a mi a nagy Alföldön egymást éri, itt alig van; a valódi birtok – a minő sok van – a 800 holdnál kezdődik, és megy feljebb az Esterházy, Festetich, Hunyadi, Jankovics, Széchenyi, Zichy, Inkey, Czindery-Wenckheim, stb., és a papi birtokok tíz és tízezreiig.

Könnyű elgondolni, hogy a nemesség sorsa még viszontagságosabb volt, mint a népé. A régi nemesi családok vagy kihaltak, vagy örökre kivűl maradtak, úgy hogy csak a Mérey, Véssey és Zichy családok szállottak vissza sok százados fészkeikbe. Egy egészen új úri, részben nagyúri rend szállotta meg a megyét, és pedig akár a nemzeti intézmények ápolása, akár saját vagyonának kezelése tekintetéből nem kisebbségére megyéjének és önnönmagának. A somogyi úri rend jó gazda és gazdag. Magtárai, csűrei telvék, telekkönyve tiszta, legfeljebb újabb szerzeményekre fordított kölcsön terheli. Gazdasága a végletekig menő teljességben van beruházva, s a ki keresztűl-kasúl útazza Somogyot, azt sem tudja, melyik oldalra nézzen; minden oldalról egy-egy mintagazdaság majorja integet felé a toronymagasságú fasorokkal körűlültetett vetéstáblákon keresztűl, melyekből ma-holnap kiszorúl Somogynak ősi terménye, a rozs, hogy helyet adjon a tiszta búzának, az ország legértékesebb árpájának, a kapás veteményeknek, a takarmánynövényeknek, és, a mitől legújabban megcsordúl a somogyi föld, a czukorrépának. Ma-holnap már alig lesz értelme az üdvözlő szónak, melylyel régebben a somogyi patriotismus hazatérőben köszöntette rég látott hazáját: „Kedves szép országom! csak rozsot termesz, de azért én igen szeretlek”.

Boldog hazája hát Somogy a föld népének és a föld urainak. Annál mostohább a sorsa a mintegy 10.000 főre menő ú. n. köznemességnek (bocskoros nemesség), melynek elei fegyverrel védték egykor a hazát, és hűséges őrei voltak a magyar nemzeti hagyományoknak. Ez a faj szűk és egyébként is meddő homokos határai között napról-napra nehezebben küzd az élet gondjaival.

A somogyi nép építkezéséről szólva, nem szabad felednünk, hogy erdőséges és kőtelen vármegyében járunk, s ez a két tulajdonság meglátszik az építkezésen is. Igaz, hogy az újabb építkezéseknél, kivált mióta rájöttek, hogy a somogyi agyagot egy kevés fával kitűnő kővé lehet változtatni, s a téglaipar megyeszerte nagy fejlődésnek indúlt, mutatkozik a kényelem és csinosság. Előszoba, vendégszoba, tornyos nyoszolyák, padlásig rakott ágyneműkkel, kürűlpad helyett diván, a tálas fogason porczellán edények a régi mázos kancsók és tálak helyett: ez az újabbkori berendezés; a régiből csak a szellős tornácz kint, és bent a belső-somogyi nép királynői széke, a szövőszék maradt meg. Az ilyen házak kitűnnek, inkább kirínak a sajátságos alakzatú ősi hajlékok sorából, melyek suta homlokzatú födelükkel s faoszlopon nyugvó tornáczaikkal, s egyetlen ablakukkal ridegen tekintenek az útczán járóra. Sok közöttük a vert falból épűlt, de ezeket a belső-somogyi ember megveti mint tartatlanokat. Ő úgy építette házát, hogy talpgerendáin századokra szóljon, ha meg nem ég. Meg pedig nem éghet, mert nem épített rá kéményt, a mi kigyuladjon. Házát, ólait, pajtáját izmos tölgygerenda-alapokra fektette, ez alapokba tölgy oszlopokat vésett, az oszlopok közeit sövénynyel fonta be, és a sövényt betapasztotta sárral; azután födélfát rakott rá és betetőzte ügyesen és csinosan jó melegtartó zsúpfödéllel. Kéményt nem rakott, mert úgy hideg lett volna a konyha. Az erdők megengedték neki azt a fényűzést, hogy kemény fával fűtse zöld mázas, ú. n. szemes cserépkályháit. A ház előtt faoszlopokon nyugvó tornácz, és tornácz az útczára néző homlokzat is, szintén faoszlopokon, a megnyújtott tető védelme alatt. Csinosabb építkezésnél úri ember ezt verandának mondaná; a somogyi ember pitarnak (pitvar) nevezi, és vasárnap délutáni társalgónak használja. Nagyobb gonddal, sőt fényüzéssel építette pajtáját szintén tölgy-talpakra és oszlopokra, tölgyből fűrészelt vastag deszkákkal – borona – falazva, jóval magasabbra, tágasabbra és szellősebbre, mint lakóházát, mert összes takarmányait ide rakta be. A pajta végiben áll az istálló, némelyikben a magyar paraszt czímere, a négy ökör; tehén a legtöbbjében párosával, és ló valamennyiben, ép testű, jól tartott fajlovak, melyekre kevély a somogyi ember. Hogy ne! Somogyban volt a legelső lófuttatás a hetesi gyepen; és a pestieken is nem egyszer nyert az aszalói, jádi, hetesi és pulai ember. Az istálló végén a rendszerint tágas takarmány- és konyhakert, és a kertben gazdag tenyészet között méz a nádfedeles méhesekben, melyekből a kaptárokat hajdinavirágzáskor a mezőre szokták vinni. És méz a fákon: a körte, az alma, a kék szilva, a fekete ropogós és a fehér édes cseresznye, sok édes kincse Somogynak: ki tudná azt elszámlálni és megnevezni mind? Még vadkörtéje is kellemes ízű, ha megpuhúl; és vadalmája, melyből eczetet készít, festeni való.

És mivel jobbágy és magyar jobbágy volt, mondani is fölösleges, hogy életmódja, foglalkozása a földmívelés, melyben a szokott gabnafajok termesztése mellett a homokos részeken szembetűnő a pohánka (hajdina), kukoriczája mellett a czirkot is kedveli, mert a ló attól kap fényes fekete szőrt. Kendert bőven termeszt Szigetvár és Darány vidéke. Sok és szép len terem a csökölyi földön és Csökölytől fel Csoknyáig, azon a szép nyilt síkságon, mely az erdős, dombos Belső-Somogynak ritkaságaként Segesd felé terűl, s melynek koronájaként a láthatáron emelkedik a történeti nevezetességű segesdi kolostor. Itt pihente ki magát a legnagyobbik Béla királyunk hosszú futásából és a Babenbergi Frigyestől vett csalódásából és szégyenéből; idáig bírta hozni halálos sebét a mohi pusztáról öcscse, Kálmán herczeg is. Itt várt Nápolyból visszatérő fiára is a Nagy Lajos anyja.

Szénahordás. Vágó Páltól

A megye három sarkán elterülő hegycsoport – inkább hegyes vidék – számtalan domborúlatain díszlik a szőlő és az erdő. E hegyi erdők szerencséje az útak hiánya vagy roszasága volt, mely miatt a szállítás sok nehézséggel és költséggel járt, s így kevesebb pusztulásnak voltak alávetve, mint síksági testvéreik. A filloxerának azonban, mely a szőlő tövére vetette fogát, nem állotta útját semmi, s ma már nem a szőlőültetvényeket, hanem azoknak csupán helyeit kell és lehet számba venni. Az egész Külső-Somogy Balatonra néző dombjai pusztulóban vannak, a látrányival együtt, mely borával a többi fölött kitűnt. A Drávára dűlő hegycsoport királya a zákányi volt; ugyanezen csoportnak szép gesztenyeerdői Iháros-Berény határát ékesítik. A természeti szépségekben meglepően gazdag Zselicz lejtői szintén jó bortermő helyek. A legnevesebb borokat azonban az az eddig még nem említett kis hegygerincz adta, mely Balaton-Berénytől Böhönyéig a kéthelyi, marczali, böhönyei uradalmi pinczéken keresztűl a szomszéd megyékbe egész Sopronig s még tovább is árasztotta keresett nedveit. A jó borok mellett akad Somogyban három emberes bor is, somogyi nyelven erős bor (erős… meginni), s más efféle, melyet a kegyetlen humor saját névvel jelöl meg; ilyen az egresi kórság, a jádi nyavala, melytől a filloxera is elpusztúl, s melyből termesztője is csak penitencziális héten iszik. Egyébként a somogyi embert nem búsítja a filloxera. Kivágja tőkéit s a földet más veteményre hasznosítja, aztán leszáll a homokra s ott csinál magának hegyet. A Balaton egész hoszszában, a Nagy-berek szélein, a merre régebben a kis tenger habjai kecskéztek, az egész part ki van már fodrozva és csipkézve szőlőültetvényekkel. Lelle, Boglár és Fonyód szemei előtt öles vesszőket hajt a tavali ültetés. Úgy van! Somogy küzd, és nem engedi kifonnyadni czímeréből a szőlőfürtöt.

Ezen dombok között folydogálnak a megye benszülött vizei, régebben sásas, nádas, elecs- (batomus) és vízirózsa termő ingoványok, ma rétöntöző szabályozott, de apró vizecskék; és hűségtelenek is, mert valamennyi ki kivánkozik a vármegyéből. A három ágú Rinya, egyébként is a legszebb, leghasznosabb és legegyenesebb első-szülött, a kivétel; mindenütt az atádi erdőségek szélén rohanva szalad le, Babócsánál és Barcsnál két ágon szakad a Drávába, csak úgy megkövetelvén a maga Deltáját, mint bármely más anya-folyó. Még ártere is van, mint bátyjainak; ki is csap, de nem pusztítás, hanem öntözés végett; áldja is az újnépi ember a lába nyomát is, mert a hol a Rinya megfordúl, fölsarjad a fű, hogy alig győzi hordani a szekér a drága szénát. Patakja csukát, csíkot, rákot bőven rejteget. Az Almás már kiszökik Szigetvár alól, melyet oly sokáig ölelve tartott, de meg nem védhetett, és a tünékeny Okorral ölelkezve Baranyába bujdosik. Még hűtelenebb a Kapos és a Koppány, kik külön úton szöknek ki a szülei házból, hogy később idegen földön találkozva, együtt vándoroljanak tovább. No, de Somogynak legalább van vize, – mondja a somogyi ember, – nem úgy, mint Tolnának, a ki a lovát sem tudná megitatni, ha idegenből nem kapna vizet.

* * *

Víz és forrás mindenfelé, dombok tövében, erdők árnyékában; de egyik sem Hippokrene vagy Kastalia. A tudományban még részt keveset vehetsz. A zokszót nem könnyen felejti az ember: mi csuda, ha akaratlanúl is visszatérünk rá és védekezünk ellene, a hogy tudunk, rámutatván egyes helyekre, ahol mégis mintha mutatkoznék a szárnyas paripa lába nyoma. Lent Szigetvár körűl három apró faluban, Horhi, Sztára és Kálmáncsehi (régebben Kálmánkirálycseh), a protestantismus három hírneves atyjának nyomait keresi és tiszteli az utókor. Ezek Melius Péter, az első magyar hitvitázó és fűvész, az énekes Sztárai Mihály, és a tudós Kálmáncsehi Sánta Márton; egyúttal ez utóbbinak születéshelyén rövid virágzású főiskolát is nyomoz. Fentebb Nagy-Bajom a költő Virág Benedek bölcsőjét, és egy másik költő, Horváth Ádám, elpusztúlt házának törmelékeit őrzi kegyelettel. Föntebb Sárdon Somssich Lázár, s még feljebb, Niklán, a Berzsenyi újjai alatt pengett a horatiusi lant. Még akkor a költők berkekben énekeltek, megvonúlva kiki a maga fészkében, mint a madarak. Csak Csokonainak nem volt fészke; ő végig trillázta Somogyot, csak úgy a levegőben röpködve mint a pacsirta, vagy helyről helyre vándorolva mint egy elkésett troubadour. Legmaradandóbb műve, „Dorottya”, víg éposz, Somogyban játszik, és alakjai közül nem egyet a maga tagjai között ismert föl az akkori somogyi társaság.

Ha Csokonai Dorottyáját olvassuk, láthatjuk belőle, hogy nagyon vidám élet folyt a kaposvári báltermekben, és a nemesi kastélyokban is kétségkivűl. De ha nem a játékot, hanem a valódi életet keressük, ezt másutt kell keresnünk. Kéthelyen, a gróf Hunyadi József körében; Marczaliban és Somogyvárott a gróf Széchenyi Ferencz főispán udvarában; Csurgón a gróf Festetich György zártkörű tudóstársaságában, Sárdon a Somssich-kastélyban és Nagy-Bajomban a Sárközy István házánál.

„Hunyadi József gróf – írja a megyének és egyszersmind országunknak egyik kitűnő vezérférfia Somssich Pál – a külföld mívelt gazdáit kereste föl, a megyébe édesgette, s általuk okszerűen rendezvén be gazdaságát, ezekkel mint követésre méltó példákkal hatott honosaira.” Ez történt a múltban, s a jelenben hozzátehetjük, hogy a kéthelyi uradalom berendezésében, ménese, juhászata, takarmánytermesztése, fásítása, csatornázása, gép-beruházásai összeségében Somogy nagyszámú mintagazdaságai között. is mintagazdaság számba vehető. És ebben a tudományban részt eleget vehet mindenki, még a külföld is.

„Gróf Széchenyi Ferencz – írja tovább Somssich Pál – ifjakat, kikben magasabbra törekvő lelket sejtett, rang- és születés-különbség nélkűl udvarába hívott meg, hogy ott megismertesse velök a nagyobb és míveltebb körök szokásait. Somssich Miklós, Bodonyi József a derék jogtudós, a Talliánok, Stefaits Gáspár, Bezerédi Pál, Szalay József, Xanthus Ignácz, Kozma Ferencz és mások, mind Széchenyi Ferencz udvarában képződtek.” Egy apród iskola, melyben az ifjak bőv tudományt szereztek a közélet harczaira.

Ezeken kivűl Sárdon a Somssich-kastély és Nagy-Bajomban a Sárközy István háza volt állandó góczpontja a közszellemnek, közigazgatásnak, az irodalomnak, a tudománynak, a politikai és értelmi előkelőségnek. Az imént említett költők, a tudományszerető egyházi férfiak, mind a kik égtek valamit tehetni, az előretörekvő szellemek ezen két érintkezési pontján szoktak összegyűlni. Ebben a körben nevekedett Somssich Pál, és ennek a körnek volt most mozgató lelke, majd végrehajtó keze gróf Széchenyi Ferencz, a Magyar Nemzeti Múzeum megalapítója, és gróf Festetich György, a keszthelyi „Georgikon” alkotója.

Úgy látszik, nemcsak a som díszlik itt: az olajfa is megfogja ebben a földben, csak ki kell mondani, hogy elég volt már a somból. Sárdon építik a kaposvári gymnasiumot, és Nagy-Bajomban a csurgóit; amazt a nemesség alkotja meg a megye védnöksége alatt, emezt a kálvinista papság rakja föl, de gróf Festetich György a fő pallér, a ki a pallér nevet nem is igen titkolja.

Csurgó-környéki erdő. Feszty Árpádtól

Mikor a bécsi világot önkéntes számkivetéssel cserélte föl, gazdagságának, tevékenységének, emberszeretettől dagadó szíve buzgóságának tért, és eszméinek kicserélésére társaságot keresve, ezt a társaságot uradalma gazdatisztjeiben, jobbágyai predikátoraiban s egynehány képzettebb nemes úrban, a Cséppánokban és Sárközyekben találta meg. S míg a félmilliónyi jövedelemmel rendelkező gróf felesége, Sallér Judit, szappant főz, gyertyát márt, pörgeti a rokkát, fon és sző saját kezével, mint egy újkori Penelopeia: addig az úr tisztjeivel tanakodik, kik közűl méltó megemlíteni Nagyváthy Jánost, a tudóst, a ki bölcsész, természettudós, gazda, sőt még költő is egy személyben, és Biró Sámuelt, az uradalmi ügyvédet. A tanakodásnak eredménye lett a csurgói gymnasium.

Csurgó a zákányi alacsony hegycsoport legdéli tövében nagy erdőségek között rejtekező, szalmagunyhókból épűlt városka volt akkor. Éjszaki részén a gróf nagy terjedelmű, kőfallal kerített majorja, közepén az uradalmi tiszti lakások hosszú sora az alacsony emeletű szűk palotával, melynek homlokán a Festetichek vigyázatos darúja áll őrt fél lábon. A majorkapu előtt az ódon tornyú római katholikus szentegyház, maradványa a szentjános vitézek erődített konventjének, melyet II. Géza özvegye, Eufrozina alapított, s leánya, Margit királyleány, III. Béla testvérhúga meggazdagított. A városka alatt egy patak fut, mely a most is látható gátakkal elzárva valamikor halastó lehetett. A városka alsó végén a legvégső ház tövében egy őserdő kezdődött, s a gróf itt mutatott és irtatott helyet egy szép dombon a gymnasiumnak, melyhez a pénzt és építési anyagot ő maga, az iga- és kézi munkaerőt a belső-somogyi egyházmegye hatvan egyháza a távoli Szigetvártól kezdve Csurgóig szolgáltatták. A gymnasium mellé két tanári lakot is épít; a tanárok fizetésére alapítványokat tesz, tizenkét deákot táplál és ruház is, fehéres szürke térdig érő gazdagon prémezett mentében s kalpagosan járatva őket; mellükön a gróf jelszavának négy kezdő betűje: D T R H (Deum Time, Regem Honora – Az Istent féljed, a királyt tiszteljed). Tanárok hivatnak meg, s mikor ez sok nehézségekkel jár, maga veszi kezébe a dolgot, sajátkezűleg írott leveleket küldözget Jénába, Göttingába, ott tanúló magyar ifjakhoz. Ez idő alatt Csokonai is itt éli át rövid életének egy rövid szakaszát. Még ma is mutogatják a berket, a múzsák berkét, hol tanítványaival szokta tölteni a tanúlási időt. Mikor az iskola később a lét és nem lét kérdése közt sülyedezett, és az alapoknak már nem növeléséről, hanem tízszerezéséről szólt a szükség: a somogyi papok, tanítók és egyházak önként tetemes évi járúlék fizetésével terhelték meg magukat. A Festetich György unokáiban is buzgott a hagyományos érdeklődés birtokuk ezen dísze, és a magyar műveltség ezen végvára iránt; Somogyvármegye, Csurgó városa, a Somssich grófi és úri család, az intézet hálás növendékei, köztök két lelkész: Belevári Ferencz és Soltra Alajos, s mindezek buzgóságának méltánylásáúl hazánk kormánya, megszilárdították ezen intézet alapját, mely áll a hajdani rengeteg helyén, bővizű forrásoktól környezett zöldelő dombon, Festetich György emlékének és egy maroknyi papság teremtő erejű lelkének magasztalására.

György gróf várost akart teremteni a várostalan Somogyban és pedig magyar várost. A Csurgótól félmérföldnyire eső Alsok tövéig irtatott s az irtott tért betelepítette. Az országos vásárok számára két nagy tért alkotott a város közepén; ezek egyikén áll ma az állami tanítóképző-intézet díszes épűlete.

Kaposvár. Dörre Tivadartól

György gróf terve megvalósúlt; fia, László fejezte be. Várost alkotott Somogyban, egy hosszú, hosszú várost, mely ma már a tövében levő Alsokkal egy helyrajzi testet alkot, és egy jó órába kerűl, míg egyik végétől a másikig sétál az ember. Azt hinnők, tízezerek lakják e hosszú várost, holott összevissza alig négy ezerre megy lakosainak száma.

Nem ily tervszerűleg, sokkal természetesebben, a szerencsés tényezők kedvező hatása, s főként a somogymegyei nemesség összeható gondjai alatt fejlődött ki falusi mivoltából csinos székvárossá Kaposvár. Ötven év alatt, kétezer lakosából tizenkétezer, kéménytelen parasztházaiból emeletes útczasor, szatócs boltocskáiból rakott kereskedések, a faluból, melynek postája sem volt, s melynek egyetlen középűlete a fatornáczos kis megyeház volt, Somogy büszkesége lett. 1825-től 1831-ig épűlt a megyeház. Jóval elébb, a század elején a nemesség önkéntes adakozásából, melyet herczeg Esterházy kész épűlettel s egy tanszék fentartásával kezdett meg, – keletkezett a négy, – később hatosztályú gymnasium, de a melynek alapjait Somssich Pál neve, szava, keze, bölcsesége szilárdította meg, nevelte tőkéit, s tette lehetővé, hogy állami nyolczosztályú intézetté fejlődjék. A megyeház, melynél – úgy tartotta Somogy – sem szebb, sem nagyobb nem volt akkor az országban, s a mely állandó találkozó helyévé lőn az értelmiség és vagyon úri képviselőinek, és színhelye azok társadalmi és politikai mozgalmainak, évről-évre új intézményeknek lett életadó és ápoló szülőjévé. A nemesi kaszinó, a gróf Festetich Lajos által alapított könyvtár, mely később a gymnasium kezelése alá jutott, a takarékpénztár, az útczák kövezése, világítása, a ló-díjazással egybekötött ló-eladások, s az e czélra berendezett 100 lóra való istálló, stb. Mindent a nemesség, ez az előkelő és gazdag osztály, mely kevés helyen él nagyobb számban és nagyobb fényben, mint Somogyban, s a mely szétszórva bár, sőt politikai pártnézetek és családi érdekek szerint itt-ott élesen meg is hasonlva, de megyei patriotismusában és nemzeti érzületében erősen egybeforrva élt, közéletének új tűzhelyét lelkesedéssel vette körűl s igyekezett megszépíteni. A polgárok is ösztönt kaptak az építkezésre; a Kaposberek régóta tengő szabályozása befejeztetett, a város egészségi állapotának nagy előnyére, s a szabályozott folyócska partján az elpusztúlt Gerlicze-malom körűl sétaliget épűlt, melynek hatalmas jegenyefái, hatvanesztendős koronával hatszáz évet mutatnak. A város fő díszei a műízléssel gazdagon restaurált plebániai templom, vele szemközt a Ranolder püspök által alapított zárdaiskola. Tovább a megyei árvaház, megyei kórház. („Manu plebis, aere nobili, cura Czindery surrexit, ut foret pauperibus saluti.” „A köznép munkájával, a nemesség pénzével, Czindery gondjai alatt épűlt a szegények gyógyúlására.”) Kint, a város keleti lejtőin a honvéd kaszárnya néz a tágas gyakorlótérre, tovább a díszes parkból emelkedő katonai kórház és kaszárnya; alant a völgyben Kaposvár legújabb kincse, a kaposvári uradalmat bérlő Hitelbank (somogyi népnyelven a Bank-uraság) által alapított czukor-gyár, hova a vasútak, s ezek között az újabban s főként ezen gyár érdekében épűlt mocsoládi szárnyvasút (répavasút, czukros vasút) száz napon keresztűl, naponként ötven waggonnal, ötfelől szállítják a félmillió mázsányi czukoranyagot, hogy ma-holnap egész Somogy répával fordúl föl, lapályaiból kényszerítvén elő a mézet, melyet hegyei megtagadtak. De a szövetkezve diadalmaskodó ipar alkotásainál még kellemesebben hatnak a szemlélőre a magános polgárok építkezései; azok az új útczák, melyeknek mindenfelé, de különösen a czukorgyárra néző keleti oldalon, ízléssel, sőt fényűzéssel díszített földszintes házaik, a szép Kapos-völgyre borúló Zselicz villákkal gyöngyözött zöld lejtőivel, vagy a toponári uradalom paradicsomával ragyognak össze. Nevében régi, de alakjában egészen új és ifjú város, melynek semmi érdekes régisége nincs; legfeljebb a minden nyom nélkűl elenyészett várhely, a Tamásiak, Dersffyek, Újlakiak egykori fészke.

Földbirtokos a tanyán. Vágó Páltól

Csurgó és Kaposvár a megye legkiemelkedőbb két főhelye, mindkettőnek dísze a főgymnasium, hol a tudományban is bőv részt vehet, a ki akar. Van még három város, mely bizonyos tekintetben meghaladja mindkettőt. Egyik Szigetvár nagy történetével, másik Nagy-Bajom, ötezer lakosával a megye kellő közepén, széles útczás alföldi tekintetű városka, csak a házai vallanak somogyi eredetre. Nagy homokos síksága mintha az Alföldről tévedt volna ide. 40.000 holdnyi területével minden más somogyi községet messze meghalad. Szomszédságában egyfelől Sárd, s közelében Korokna romjai, másfelől Jákó, Közép-Somogy legmagasabb vízválasztó homokja. A harmadik Barcs-telep, – ifj. gróf Széchenyi Imre ismertetése szerint – egy szerény kis faluból amerikai város módjára gombaképen felcseperedett országos emporium a Dráva balpartján, melyet egy vasúti és egy közúti híd köt össze Szlavoniával. Itt vannak a budapesti Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank közraktárai több mint egy millió métermázsa gabonaforgalommal; egy franczia társaság fűrészgyára és faraktára, mely árúit Francziaországba szállítja, s állandóan száz munkást foglalkoztat; ezenkivűl a bécsi Union-Bank, és még három más nagy czég donga- és épűletfa raktára, melyeknek szállításai évenként külön-külön 600 waggont igényelnek. Itt a Dráva gőzhajó-társaság igazgatósági székhelye, téglagyár, nagyszabású műmalom, takarékpénztár, sertéshizlaló. Barcs összes szállítmányai megközelítik a négy millió métermázsát, úgy hogy a déli vasút állomásai között Bécs és Trieszt után Barcs a legnagyobb forgalmú pont.

* * *

Karádi népviselet. Vágó Páltól

Ha Somogytól és erdőségeitől valaha rettegett a járatlan, még jobban rettegett az ismerős idegen. A fagyökerekkel beszőtt kanyargós erdei útak, sőt a nyilt mezők fekete és sárga agyagja is, mely felázott állapotában malomkerékké dagasztotta a kocsikereket, ínségessé tették az utazást esőben a sár miatt, fagyban a rögök miatt, szárazságban a kátyúk miatt. Hiába eszelte ki a somogyi ember a legkönnyebb kocsialakot, mely keskeny keréktalppal s keskeny kerék-közzel, rövidre, magasra volt alkotva; ezzel az oldalnyilallás és nyaktörés eshetőségeit csak mérsékelhette, de végkép el nem háríthatta. Ma már az országútakon idegen kavics birkózik a benszülött sárral, a vizek szabályozása elejét vette a völgyi iszap hatalmának, és nemes uram könnyű kocsijára lépve, egy óra alatt végezheti birtokán a körszemlét, melyet régebben, ha szétnézni akart, vasas végű bottal és bagaria csizmában naphosszat végezhetett csupán. Noha, mint a hagyomány regéli, akkor is voltak sportemberek, kik 24 óra alatt a Zseliczből Budáig hajtattak. (De onnan már gyalog mentek át Pestre). Mindamellett nagyon soká lesz az, mire a kőtelen megye útjai teljesen kiépűlnek. Nagy kényelmére van a Kaposvártól Nagy-Kanizsa felé egészen új rendszerrel kiépített 80 kilométernyi téglaút, melynek, mint mondják, építése és fentartása is kevesebbe kerűl, mint egyéb kőútaké. Régibbek a Balaton- és Kapos-menti országútak, s ezeknél is régibb a Dráva-menti homokos országút. A Kaposvárról szerteágazó főbb útak között legemlékezetesebb a Czindery útja, melyet ez az alispán a Zseliczen keresztűl nyitott és fásított Szigetvárig s melynek építésénél az irányt állítólag egy vén rab-ember jelölgette ki, s ezen szolgálatáért szabadságát kapta jutalmúl.

Egyébként az egykor zárt megyébe hat kapun jár be a világ: Siófoknál, Balaton-Szentgyörgynél, Zákánynál, Barcsnál, Szigetvárnál és Dombóvárnál. A hat kapun gőzkocsik járnak-kelnek, s rövid idő alatt meghordozzák az embert Somogyban, de csak a déli és nyugati részeken, mert a megye felső részét csak érinti, de nem szegdeli vasút.

A déli vasút Siófoknál lépi át a Siót, és ezzel Somogy határát. Siófok még Veszprémben él, de meghalni Somogyba jár; t. i. maga a város Veszprémhez tartozik, de temetője már Somogyban van. E vasút vonalától délkeletre terűlnek el a külső somogyi hegyek, Balatonra tárúló völgynyílásaikkal. E hegyek között rejtőzködnek a pogány ősidőkre emlékeztető helyek az ő Kupaváraikkal, mert az itt és ott, mintegy öt helyen mutatkozó sáncz- és falmaradványokat mind Kupa várának tiszteli a hagyomány. Közel a Balatonhoz kellemes völgyben Kőröshegy rejtegeti Anjou-kori hatalmas építésű templomának megsiratni való vázát, melynek egy harmada isteni tiszteletre szegényesen van berendezve, kétharmadának szomorú tört ívei alatt halálmadár vijjog és denevér röpköd. Beljebb Bálványos, ennek hegyoldalában is egy Kupavár csalittal benőve; hol egykor táltos áldozott fehér lovat. (A somogyi ember kupának nevezi a domb oldalakban mutatkozó kerek medenczeszerű mélyedéseket.) Kőröshegy és Bálványos között a kereki magas ormon ismét egy Kupavár (Katonavár) igazabban a Marczaliak ősi vára, de a melynek hajdani neve is, Fejérkő, feledésbe ment. Köveit újabb építkezésekre nagyrészt elhordták, de az izmos alapfalak, a kápolna körvonalai, sőt ívezetei és a torony kettős aknája még szilárdan állanak. Tövéről látszik, hogy nem egyszer bolygatták kincskeresők. Kapolyon, egy szép kis völgyben rejtekező falucskán túl, termékeny halmok őrizete alatt Nágocs két szép temploma, két bástya a városka két végén, s benne hűvös ligetben Zichy István kastélya s gonddal berendezett gazdasága. Nágocstól jobbra és balra Zics és Andocs. Amaz a Zichy család kiszármazási helye, emez egy vidám nyilt tekintetű falu, közepén a Ferencz-rendi nagy kolostor, melynek 20 hold területű belsőségét erős téglafal övezi körűl; szép gót stílű szentélye és szentély-tornya megragadja a szemlélőt; csudatevő fekete Madonnája előtt sok ezer töredelmes lélek jelen meg évenként áhítatával. Közel hozzá Miklósi szép új temploma ragyog. Tovább az apró helységek, melyeknek nevét Koppány herczeg szomorú végével hozza elmés vagy idétlen összefüggésbe a helyi helynévmagyarázat. Csepel (seb-hely, itt kapta a lázadó vezér a halálos sebet), Köttse (köt-seb, itt kötözték be sebeit), sőt még Bőrivár is van, a hol felnégyelt testének egyik darabját kifüggesztették. A hegycsoport középpontján a halmos-völgyes Karád a lövöldi karthausiak egykori birtoka, termékeny gabnatermő hegyektől környezett élénk városka, még szebb és élénkebb a népe. Egészen Tolnaszélben Tab és Zala; az erdős Török-Koppány, sokat emlegetett név a török világból; szandsák székhely, bégjének hatalma egész Somogyon át Zaláig kiterjedt, s jövedelme több volt 20.000 aranynál; mind a mellett is helyzete nem volt kivánatos a közeli magyar végvárak örökös lesvetései miatt. Nevében ez a város is befoglalja Kupa (Koppány) herczeg emlékét. Ugyanezen hegyek aljában, de már a síkra néznek Mernye, Szill, melyet Zsigmond király Galambócznál történt megmentetéseért Szentgyörgyi Cziczellének adományozott, Somogyvár, a megye törzsök vára s régi székhelye, mely szintén a lázadó herczeg régi várának, egyszersmind a Szent László királyunk által alapított saint-gillesi benczés apátságnak romjait mutogatja, melyekből az antik oszloptörzseket s a XIII. századbeli franczia művészet érdekes faragványait gróf Széchenyi Imre parkja és kastélya őrzi.

A déli vasút mentén Szántódnál nagy révközlekedés van a szembeszögellő Tihanynyal, hol legkeskenyebb a Balaton, s az összeszorúlt vizek, mint egy tengerszoros, a felső Balatont összekötik a keszthely-tihanyi Nagy-Balatonnal. Alább Lelle és az élénk Boglár, Külső-Somogy piacza, füröszti a habokban lábait, míg homlokát termő lugasok alatt hűvösíti. Azután a Fonyódi hegy emeli fel erdő és lugas koronázta szép fejét, lősz és homok meredekeit a Zalából ide tévedt lávakövekkel a keletkező villáknak szegzi, míg nyugati tövében a Bézsenyi sárvár maradványai tünedeznek. Itt kanyarodik be a balatoni Nagyberek Somogyba mélyen, nagy területét a láthatáron köröskörűl emelkedő nagy facsoportok, s az ezek közül kisugárzó majorok jelzik, bent a homokos gyepet fehér és bivaly gulyák legelik, míg balatonszéli peremén a szőlő veti meg gyökerét a fehér fövenyben, beljebb szorítván az őslakó nádat. A fehér föveny alatt turfa rétegek, a lengyeltóti uradalomnak még ki nem használt kincsei. A berek egyik szélén Lengyel-Tóti, a másikon Kéthely, két nagy uradalom hatalmas gazdasági székhelyei. Lengyel-Tóti kies halmairól a zalai Badacsonynyal nevet össze, míg körűlötte romolt búslakodnak, tövében a berekből csudálatosan kiemelkedő sírhalom alakú Tatárvár nevű szőlőhegy. A lengyel-tóti uradalom gazdaságát, juh- és lótenyésztését e század első felében országos, sőt európai hírre emelte akkori bérlője, báró Fechtig, kinek vendégszerető háza 15 éven keresztűl állandó találkozó helye volt a gazdáknak, a keszthelyi Georgikon növendékeitől kezdve a legelőkelőbb földes urakig és külföldi szaktudósokig. Maga is útaztatta gazdatisztjeit; törzsnyája első volt az országban, és arab ménese (a híres Tajár) világhírű, melyet a hazai és külföldi államméntelepek évről-évre rendesen fölkerestek.

Lengyel-Tótitól délnyugatra a Nagyberek átellenes szélén Kéthely, a gróf Hunyadyak gazdagon felszerelt uradalma, ritka szép renddel épűlt házsoraival meglepi a szemlélőt. Azontúl Balaton-Keresztúr és Berény keresett fürdőinél s jóború hegyeinél végződik a Balaton és vele a Somogyság nyugati határa.

Balaton-Szent-Györgytől Szobon keresztűl Barcsig egészen Somogy kedvéért épűlt ki egy szárnyvonal, ennek mentén Marczali, a Zsigmond és Mátyás királyok idejében virágzott hasonnevű főúri család fészke, élénkségben Somogy első városaival vetélkedik; Mesztegnye, a Zsigmond, II. Lajos és János királyok harczaiból ismert Szerecseny család törzsök-birtoka. Alább a zalai határszéleken egy csoportban levő nemes helyek: Nemes-Déd, Vid, Szakácsi, Kisfalud, s lent egészen a megye sarkában Nemes-Pátró; Böhönye borával, Segesd kolostorával, Nagy-Atád erdőségeivel válik ki. Távolabb a vonaltól a sokszor említett Iháros-Berény, az Inkeyek szép kastélyával, és Vésse, melyet hatszáz év óta bír a róla nevezett család.

A harmadik vonal a dombóvár-zákányi, mely a Kapos völgyében fut a Zselicz alatt, melynek ormai és völgyei váltogatják itt egymást, magukba fogadva az éjszaki szelet és hűvösre szűrve erdőségeikkel a dél forró lehelletét. Az itt megvonúlt apró falvak közűl csak Mozsgó városka emelkedik ki, Biedermannak művészettel ékesített kastélyával s mintaszerűleg – mint általában a somogyi nagy birtokok – berendezett és kezelt gazdaságával. A hegység élén romok köztök a zselicz-szent-jakabi apátság romjai, és a hegység lábainál köröskörűl Báté, Kaposmérő, a régi Mérey család fészke, Kadarkút a gróf Somssichoké, a dohánytermesztő Mike, hol gróf Somssich Imre minta-óvóiskolában emelt emléket magának és bástyát a magyar nyelvnek; a gyönyörű magaslaton épűlt régi Hedrahely veszedelmes lejtő útaival, melyeket a Zseliczben horhónak neveznek, és Lad. Kastélyos helyek mind, melyekre ma is azt mondaná József császár: „Itt is egy uralkodótársam lakik”. Magyar- és Német-Ladra gondolva, méltó dolog ismételve megemlékezni egykori földesuráról, a már két izben említett Czindery Lászlóról, ki a megyének alispánja s rövid ideig főispánja volt. A 25.000 holdnyi földdel bíró conservativ főúr magyarladi kastélya, – épen úgy, mint a század elején Sárd és Nagy-Bajom, – találkozó helye volt Somogy értelmi világának rangkülönbség nélkűl; az ott tisztázott eszméket s megbeszélt terveket az alispán erős keze valósította meg, kinek keze alatt nyiltak meg a közlekedési útak, keltek ki és nőttek meg az út- és birtokszegélyező fasorok, a szabályozások, az erdőgazdasági, a birtokrendezési mozgalmak. Mindaz, a mi Somogyban szép és örvendetes van, összefügg a Czindery László nevével, ki nevét s ezzel együtt hazaszeretetét, közjóra törekvő buzgóságát, nagy szívét és nagy vagyonát férfiutódra nem hagyhatta örökűl. Távolabb a Zselicztől ugyanezen vasút mentén a szépnépű Csököly, melynek népe építkezéseiben úgy, mint viseletében legjobban megőrizte régi szabását. Itt láthatni hosszú sorban a faoszlopos tornáczú régi somogyi házakat; a széles kalapú, nagy rézgombos fehérmellényű, élelmes munkás polgárokat, és még munkásabb, deli viseletű asszonyaikat, kik évenként 150 métermázsa lenmagot szoktak eladni; a termesztett lent házi használatra felszövik, s csak a legallát (leg-alját) cserélik ki a háztartáshoz szükséges vidéki terményekért. Ezenkivűl ügyesek a díszes kézimunkák minden nemében. Kezükből sok remek felszedéses (ugyanaz, a mi a kalotaszegi varrottas) darab kerűl a somogyi szalonokba és templomokba is, mert sok helyen a kathedrák és szent asztalok is ilyenekkel vannak leterítve. A mily munkás a csökölyi asszony, öltözködése is ép oly kedves, szép és eredeti. Fején a két gerézdű csipke főkötőt tenyérnyi széles korona alakú fejszorító övedzi, melyről a halántékra két széles selyemszalag foly le, s ehez egy galléralakú díszesen kivarrott fejszorító vég járúl, mely a vállakat födi.

Szigetvár. Zrínyi Miklós emléke. Cserna Károlytól

Egy negyedik vonal Zákánytól fut vissza Szigetvár felé, a török időkből ismert vagy feledett erődei mellett a Dráva vonalnak. A palotás és vadaserdős Berzencze, a Festetich grófok rengetegei között Tarany, Bélavár, Vízvár, Babócsa, és (Homerral szólva) a „jó lovat, szép asszonyt nevelő” Csokonya, Darány, Istvándi, – a Zrinyiek útja ez itt, – fentebb a dohánytermesztésből meggazdagodott Szulok német népe, és még tovább, egészen Szigetvár alatt kisebb községek, melyeknek nevét, az említett helyi szószármaztatás Szigetvár emlékezetes ostromával hozza összeköttetésbe. Itt Dobsza, mely a dob-szótól vette volna nevét, holott a török időknél régibb név és telep; itt Pata, a hol a törökök kovácsai tanyáztak és lovakat patkoltak; Basal, a hol kétségkivűl valami három lófarkas basa, és Szulimán, a hol maga a nagy Szulejman sátorozott és meghalt; végre Turbék, ez már igazi törők síroktól vette nevét, s a nagy szultán szíve is itt van eltemetve, melynek őrzésére az utódok kegyelete kápolnát épített, és – nem feleslegesen – állandó őrizetet rendelt. A kápolna mellett egy apró halmocskákkal elborított terület, mely ma is török temető nevet visel.

A sok neves és nevetlen fehér tornyos apró falu között a Csertői dombok alatt, hol Somogy végződik, és kezdődik a baranyai panoráma, – emelkedik:

Szigetvár. Három torony, egy pár emeletes házacska, egy igen hosszú főútcza, mögötte a vár, s ezek hátterében jegenyefás major egy szép völgyben, hol a Zselicz búcsúra tárja karjait, mindezek távolból nézve összejátszó szépségben nyílnak ki. Festő felkeresi, hogy vászonra lehellje, költő versenyezve röpködi körűl, hogy elmondja énekében, époszban és elegiában, ódában és drámában azt, a mit mindenki tud, és mindennap újra szeret hallani. Körner, Vörösmarty és mások, köztök első helyen az unoka, második Zrinyi Miklós, az első magyar epikus, a költő és hadvezér, nagyobb annál a kit megénekelt, és nagyobb mind azoknál, a kiktől született.

A nagy szultán, a három világrész hódoltatója, Magyarország földhöz verője, ezen „szarkafészek” földúlásával akarja elhárítani hódító útja bántó akadályát. Hetekig ostromolja sikertelenül, míg bele nem hal a dölyfbe és kudarczba. A nagyvezér titkolja halálát és a holt padisáht sátra elé helyezett trónra ülteti, mintha személyesen buzdítaná csüggedt bajnokait a vég ostromra. Kell-e tovább mondani, a mit tud az egész világ? A kit hódolt szövetségesűl gazdag ajánlatokkal hiába kisértgetett a török, a tovább élni kevély bajnok arany dolmányba öltözik, zsebjeit száz aranyakkal terheli, hogy a ki megöli, ne hiába fáradjon; a védett és már rommá égett vár kapujában szemközt támadva fogadja halálát, s vérével írja be nevét a Leonidások rövid jegyzékébe. Ott Napkelet sakálja, és egy kis torony sólyma egymásra borúlnak, de az maradt felűl, a ki elesett. Szulejmánnak lándzsatővel és vas czérnával összevarrott palástját megtépte az idő, de Szigetvárnak e naptól fogva örökös ura lesz Zrinyi Miklós. Eszes, bátor, gazdag, hatalmas és hatalmaskodó faj, tulajdonságai a nyilt elme és bátorság, dacz és elszántság, hagyományos hűség és nagyravágyás, az elődökben kiragyogva, fényüket átlövellik az egész fajra. Mihályra, ki szigetvári öcscsét vére hullásával megelőzte a mohácsi mezőn; Györgyre, a Miklós fiára; Miklósra, a költőhadvezérre, a ki nagyobb valamennyinél; Péterre, a ki szerencsétlenebb valamennyinél; Ilonára, neme díszére, a férfilelkű asszonyra; és végsőt lobbanva kihamvad Ádámban és Jánosban. Korán halt mind mint a férfiak, és tragikus halállal mind, mint a kik nagyot mertek.

A szigeti plebánia szép templomának boltborúlatán élénk jelenetekben vannak megörökítve a szigeti ostrom egyes részletei; maga a kirohanás jelenete pedig a Magyar Nemzeti Múzeumban Krafft Péternek egy megható és hatalmas fölfogással alkotott festményében, mely ezer és ezer lenyomatban országszerte el van terjedve. Egyéb emlék sokáig nem volt más, legfeljebb Szigetvár dobszai útczájában az a kis kápolna, melynek homlokzati fülkéjében öt koponya, – ki tudja, kik viselték, – hirdette Zrinyi elestének állítólagos helyét. Most egy oroszlán emlék áll Szigetvár fő terén, melyet a környék kegyelete emelt. Szellemibb emléket emelt a nagy bajnok egyik bajtársának végső unokája, Juranics László pécsi kanonok, ki a Zrinyi emléke megünneplésére alapítványt rendelt. Azóta ünnepé lett Szigetváron a szeptember 7-ke, melyre Szigetvár népe ünnepi gyászban gyűl fel, az áldozatra elszánt honszerelem buzdító szavait és lelkesítő dalait hallani. Ilyenkor az őrtorony falán egy sereg új név törli el a régieket. Rögtönzött névjegyei a látogatóknak, kik eljöttek tisztelegni a vár örökös uránál.

Baranyamegye. Baksay Sándortól

A ki a Zengővár vagy a Harsány csúcsáról végig tekint e megyén: egyszerre megérti, miért hogy mindenki, a ki valaha e megyében megfordúlt, vagy róla írt, magasztalással írja, elragadtatással beszéli tapasztalatait. Egy gazdag gobelin, beszegve két hatalmas folyó ezüstjével, tele írva ragyogó színekkel, derűvel, áldással, hősi kalandokkal, nagy ütközetekkel, élettel és halállal. Maga a természet annyi bájt ruházott birodalmának ezen szögletére, hogy nem csuda, ha vonzotta az idegent, a betelepűlőket, a vándorló, a hódító népeket: a keltát, a rómait, a gótot, a vandalt, a longobardot, az avart, a frankot, a magyart, a törököt. Mindegyik készre jött, s a mit itt talált, sajnálta, vagy nem bírta lerombolni mind. Még a török is épített benne, s a merre járt, a fű nem száradt ki a nyomain.

Romok, várak és kolostorok romjai az ormokon; a bércz koponyáján sűrű fürtökben foly le a szálas erdő, mint egy lovagnak dús haja; méhében a kőszén tüze alszik gazdag rétegekben, emlői csordúlnak a bortól, lábainál fakad a kútfő; a megszülemlő forrás imbolyogva szalad ki árnyékos bölcsőjéből s csakhamar testvéreire, játszótársaira talál; azokkal egyesülve, szövetkezve, ölelkezve, pörlekedve tova csörren; az egymásra borúló termékeny dombok selymes völgyeiben patakra csordúl a patak le a Dráváig, a Dunáig. Márvány szikláin mondák ülnek, vizeiben tündérek fürdenek, erdeiben karcsú vadak szökkennek (és sötét arczú vadorzók lapúlnak), dús mezőin énekelve aratja az arató a húszszorosan megáldott kalászt. Falvaiban béke és ünnep, városaiban élénkség, erő és sokadalmak. Innen a tetőről, innen a madárszárnyáról nézve, a mint e tartományra ráborúl a sugaras ég. Szakadozott felhők a múltból, fehérebbek vagy sötétebbek, de valamennyi vérpiros szegélylyel, úszkálnak imitt-amott, Pécs fölött, Szigetvár fölött, Siklós fölött, Mohács fölött, és arra alá Eszék felé; hajtogatja a szél le Belgrádig, föl Budáig, de valamennyi itt megy keresztűl, itt találkozik, itt dörren össze, vagy itt ül meg lomhán. Az ős természet és a polgárosodás művei, a munka és az ünnep, a jövendőbe nyíló pezsgő élet verőfénye, és a múltból szakadozó felhőrongyok, csudálatos harmoniában egyesülnek e szőnyegen.

Maradjunk az ormokon, a természetnél azután szálljunk le a völgybe, a síkra, a jelenbe, s ha kifáradunk, üljünk vissza pihenni azokra a megbarnúlt kövekre, melyeket múltnak neveznek.

Ez a föld a maga 5.170 kilométernyi területén mintegy 320.000 embert táplál, hálásan jutalmazva a hűséges munkát, sokszor még a hűségtelent is. E területet három hegyláncz, megannyi öv, övedzi át, mind a három kelet-nyugati irányban, egyik a másiktól halmos síkságok által elválasztva: a Mecsek, a siklós-villányi és a baranyavári hegység. Van a három hegyláncz között némi hasonlóság, mint az egy anya szülötteiben szokott lenni. Nyugati végéről szemlélve, mindegyik alacsony agyag dombokkal kezdődik, kelet felé vonúltában fokozatosan emelkedik, s egy az egész hegyláncz fölött uralkodó szép alakú kúpban végződik, melynek egy-egy rom van a tetején. Déli homloka mindegyiknek termékeny nagy síkságra tekint le, melynek gazdag gabonáját magyarság aratja, mint magyarság szedi az összes déli homlokzatok nemesebb bort adó gerezdjeit is.

* * *

Pécs. Cserna Károlytól

A három hegység között legterjedtebb, legmagasabb és leggazdagabb a Mecsek, mely Somogy-szélből Szigetvárnál kies dombokon kezdődvén, sziklás gerinczét dülőről-dülőre magasabbra emelve viszi Pécsváradig, s ott a 700 méter magas Zengőben végződik. De a Mecsek csak a déli síkságról nézve hegyláncz; valóságban hegycsoport, mely Baranyának egész éjszaki részét elborítja, s mint bevezetésünkben láttuk, Tolnába és Somogyba is átbocsátja nyúlványait. Völgyeiben rejtekező falvak; a falvak régi magyar lakossága nem rég még a világtól csaknem teljesen elzárva, egy-egy plebánia árnyékában őrizgette s őrzi ma is régi egyszerűségét, hagyományait, erkölcseit, hitét. – Keresetét, melyet a sárga agyagtalaj borban, gabonában szűken osztogat, fejszéjével, csákányával s gölöncsér-korongjával szaporítja a megelégedésig. Csak a sásd-mecseki pompás országút, – mely hegyről hegyre szökkenve, a hegyháti bükkerdők árnyékaiban bujkálva, végre Pécs fölött alászáll a déli lejtőre, – volt rá nézve a világ kapuja melyen völgyeinek zárt országából néha kitekinthetett. Ma már a Dombóvár felől nyíló vasút gőzkocsijai más útat is vágtak a Hollófészekbe (így nevezik a Mecsek nyugati csoportozatát). Egyik hegyről a másikra két hatalmas hídon repülve, s egy hosszú alagúton átbújva, mint a kígyó, egy-egy futó pillantást vethet róla az útazó a Mecsek rejtek völgyeibe, erdőirtó és sziklafejtő iparába. Bükkösdnél a hegyek útvesztőjéből kibontakozva az ormánsági síkság szélére lép, Szent-Lőrincznél a barcsi vonallal csatlakozik, s mindenütt a hegy lábánál a síkság peremén haladva, rohan Pécs felé. De nem versenytárs nélkűl. Az országút, – baranyai néven: derék, -- mindenütt egyenközűleg fut vele egész Pécsig; itt elválnak egymástól, s míg a gőzös délnek, Villány felé robog, az országút megtartja irányát egész Pécsváradig; ott éjszaknak fordúlva, egy gyönyörű hágón kígyó-kanyargással hegyről-hegyre siklik s a palotás Nádasd völgyein Tolnába csap át.

Mennyi patakon gázol át ez a két hatalmas út! Csekély vizűek mind, s szövetkezve sem látszik meg rajtok a nevekedés. Ha a malomkerék el nem árúlná, senki sem sejtené, hogy patak csörög a buja fű között. Vannak közöttük rejtelmesek, barlangban eredők és barlangban enyészők; szeszélyesek, mint az orrfűi és abaligeti időszaki és időjósló források, melyek most buzognak, majd pihennek, kivált eső előtt nagy zúgással bőven omlanak, de egyszerre meglassúdnak, mihelyt az eső megered. Egy-kettő, mely az abaligeti vízválasztó alagúton túl ütötte föl sáros fejét, kelletlenűl vánszorog éjszaknak, mintha búsúlna a nagy kerülő miatt, melyet a Kapossal kell tennie, s napok múlva érni el oda, a hol beljebb szülött testvérei már rég megpihentek, a Dunába. Mert a többi mind kisiet délnek az Ormánság felé: addig bujkál, addig szaladgál, míg megtalálja az egérútat a kis sáros lábú, fűzhajú Okorig, a mely kiviszi őket a rónára, s Monos-Okornál (ad Monasterium juxta Okor; régi apátság) a Szigetvár alól ide futó Almással, alább ismét a pécsi patakkal egyesűlnek, s útjokban, mintha nem igaz járatban levő szökevények volnának, háromszor is nevet cserélve, Palkonyánál a Drávába merülnek el. Tetszetősebbek azok, a melyeket a gazdálkodás haszonra ápol és szabályoz. Pécsnek száz forráson önti kristályát a Jakab-hegy, e források között leggazdagabb a város fölött fészkelő bő vizű Tetye. Tovább a pécsváradi csorgók, köztük a Béla kútja, melyet vak királyunk nevével tisztelt meg a hagyomány. Tovább az egyre izmosodó hegyvonal végpontja, az örök Zengő, melynek ormát s ormán enyésző várromjait a fellegek is meg-meglátogatják, s éjjeli szállást ott kérnek az ott lakó ismeretlen árnyékoktól. A nagy kiterjedésű hegytömböt – túl a Duna legmagasabb és leggazdagabb hegyét – gondosan őrzött gazdag erdők borítják, melyeknek egymást szeldelő vágásain kaczéran szökken át a pajkos őz, a hétől-hótól védett völgyekben kora tavaszszal nyílik a virág, s késő őszig énekel a rigó. Forrás forrás mellett buzog itt mindenfelé. Legdelibb, legelevenebb a Balázs-kút, mely gesztenyeerdő alján emberderék vastagságban önti hűs vizét, s a völgy mélyében rejtekező Várkonyt, édes méznek, szép gyümölcsnek termő hazáját végigfutva, átszalad a völgyeken, magához csalogatva patak társait, s útjában száz meg száz szegény molnárnak osztva kenyeret, Pécsváradi víz néven Villányig lemegy. Ott elhagyja a halmokkal együtt irányát, nevét és ifjúságát is. Keletnek fordúl, Karasiczává lesz, ásott mederben fut az alsó baranyai hegyek alatt a szomorú emlékű mezőkön, Kis-Kőszeg felé s a Dunába merűl ott, hol a monda szerint a kiskőszegi vár úrnője, a vöröshajú Mártha, a habokba vetette magát.

A Mecsek ezernyi apró patakja ekként két kapun megy ki: egyik – a Karasicza – a Dunába, másik – az Okor, Feketevíz – a Drávába. Csak egyetlen egy van, a mely nem keresi föl a többit, hanem különválva bujkál: a legkisebb, de legmélyebb víz, mert egykor egy országot nyelt el: Mohács fölött a Csele. Több patak, legalább említésre méltó, nincs Baranyában.

* * *

Említésre méltó inkább az, hogy a másik hegyláncz, a Villány-siklósi, mely bodonyi agyag dombjaiból kelet felé, épen úgy, mint a Mecsek, fokozatosan emelkedve, sziklás gerinczeinek sátorozó sorát 25 kilométernyi futás után a gyönyörű alakzatú harsányi hegykúppal zárja be; ez a hegyláncz egy patakot sem szül. Nincs forrása; a mi van, meleg: a harkányi fürdő kénköves vize, és a siklósi vár tövéből kitörő Tapolcza. Csak a gyűdi kolostor tövéből buzog gazdagon a tiszta víz, és Gyűd fölött mintegy 400 méter magasságban a sziklák között ásott csordakút vize, melynek azonban színéről ítélve, inkább a felhők között, mint a hegy gyomrában kell keresni forrásait. E hegyek mészkőszikla méhében nem fogan meg a víz, csak a szőlővessző és a bükkerdők. A szőlővessző Villánytól Viszlóig öntötte drága fekete borát a sugárnyelő domboldalakon, melyek boldog méhüket a déli napnak fogamzásra tárják; a bükkök a hegyhátat borítják és a völgyek lakóinak három nappal előre erős zúgással megjelentik a készűlő esőt. A hegyláncznak két kiemelkedő pontja van: a Tenkes Gyűd fölött; tetején fensík, csekély televénynyel a szikla alapon; alig egy ásónyomnyi e televény, de nem is kell mélyebbre ásnia, a ki vizet akar; egy ásónyomásra már szemébe csillan a víz, t. i. a távoli Dráva ezüst hátú kígyója. (Így szoktak tréfálkozni az oda való emberek). Másik orom a harsányi kúp (ennek is Sár-Somlyó a neve, mint annyi más bortermő hegykúpé a hazában). Ez annál szebb alakú, mennél távolabbról szemlélik. Legszebb mégis keletről és nyugatról, Siklós és Mohács felől nézve. Mészkő-sziklák kopár halmaza, melyek a hegy délnyugati oldalán csalódásig hasonlítanak a friss szántáshoz. Egyenes, rendes mély barázdák egymás hátára borúlva. Állítólag az ördög szántotta volna valamikor egy leányért, a mikor még ritka volt Baranyában a leány. Szerződött ugyanis egy banyával, hogy éjfélig fölszántja a hegyet egy kakason és egy kecskén, de munkadíja a banya leánya lesz. Mi szüksége volt a banyának a fölszántott hegyre, azt a történet nem hagyta emlékezetben; csak annyi bizonyos, hogy a munka jól előre haladt, s a banya, mikor ezt látta, egyet gondolt és rászedte az ördögöt. Éjfél előtt egy órával bebújt a tyúkólba s elkezdett kukoríkolni, s utána a falu valamennyi kakasa. Az ördög azt gondolta, éjfél van; ijedtében, hogy a fogadást elvesztette, futásnak eredt és végkép elköltözött a vidékről. Ebből is látszik, hogy mese; mert ki hinné el, hogy az ördög egyébként nem tudná intézni hódításait, csak ilyen nyaktörő munkával, és eléke elé fogott kecskével és kakassal, a melyeknek nyomai egyébként máig is látszanak a fölszántott sziklákon. Odébb a szántás végénél, a hegy legmeredekebb oldalán egy vízmosásos mélyedésben zumak kígyók delelnek, s háborgatóikat nyomórúdnyi farkaikkal rettenetesen elverik. Ezt állítják lent a kis városban sokan, külön-külön és egyenként, mert két vagy több ember együtt sohasem látott még zumak kígyót. Látni való, hogy a harsányi hegy délről tanúlmányozva egy rejtelmes chimera, egy zumak kígyó lakta és ördög szántotta csuda; még tüzet is lehell az aljban szőlő venyigéje; de a hegy hátja már komoly valóság; árnyékos, hűvös, gazdag erdő lepi, és ormán egy várrom ül, mely valamikor Konté, a pártosé volt. Szűk váracska lehetett ezen a minden sík nélkűli csúcson. Falaiból az éjszaki oldalon egy félkörszerű alapzat látszik még.

A vár elpusztúlt, de őrsége megmaradt nemzedékről-nemzedékre: a fal tövében a szépasszonyszőlő (Atropa Belladonna) jártatja éberen gyilkos szemeit, és a vitézek virága (Aconitum napellus), aczél sisakján viola színben játszik a sugár. Bent egy kút omladványa, mely felől Verancsics is említi azt a mesét, hogy a belevetett kacsa napok múlva a Drávában szokott kibukkanni, természetesen ez sem Verancsics idejében, vagy a miénkben, hanem akkor, mikor a hegyoldalban az ördög szántogatott. Van végre egy igaz nyom is a sok mese között. Egy mohos sziklára vésve: Comites Casimirus et Gustavus Batthyány. A mennyire e hegytetőről délnek és nyugatnak elláttak, az egész hegyláncz és annak oldalai jobbról és balról, az övék volt mind; az egész síkság, ki, a meddig a Dráva megcsillan nyugaton; és ez az ő vagyonuknak csak kisebbik részét tette ezelőtt ötven esztendővel, a mikor nevük abba a sziklába vésődött.

Ez a hegy tehát az egész hegyláncznak czímere, úgy szólván kirakata, és a kirakatba foglalva a hegy lábainál alacsonyabb hosszúkás dombsor még, tövétől tetejéig szőlőlevélbe öltözve s itt-ott beépítve nyaralóknak látszó díszes borházakkal. A villányi hegy tövében a villányiak pinczesorai, fent az oldalakban fátalan szőlőtábor, nagy testekre szabdalva, melyeknek nagysága, karózása, útjainak gondozott volta mutatják, hogy nem szegény emberekéi. Valóban, a legnagyobb szőlőgazdaság a remek építésű pinczével együtt Albrecht királyi herczegé, kinek béllyei uradalma ide szögellik ki, magába foglalván az egész Dráva-szöget Eszék, Mohács és Villány között. Borát ismeri a világ, noha a harsányi ember azt mondja rá: „Jobb volna ennél a kopári, ha annak is olyan nagy úr volna a gazdája”. Bizonyos, hogy az egész hegyláncz déli oldala egyenlő értékű vörös bort terem; a villányit a kezelés emeli a többi fölé.

A harsányi kúptól délkeletnek egy mérföldnyi távolságban egy magánosan álló terjedt alacsony hegy emelkedik a drávai ártér felé: a beremeni, apró cseppkő-képződményekben, kövűletekben gazdag hegyterület. Egészen külön álló hegy, csak egy keskeny földgerincz köti össze a harsányi hegygyel, egyszersmind igazolja az említett ördögszántás historiai tényét. Mert, mikor az ördög futásnak eredt, bocskorából mindenütt hullott a hant, ebből lett a keskeny földgerincz; végre, mikor látta, hogy nem kergetik, leült, kirázta bocskorából a földet, s ebből lett a beremeni hegy; a mi igaz is lehet, mert mészköves agyagtalaja szakasztott mása a harsányinak. A ki még tovább akarja fűzni a mesét, azt teszi hozzá, hogy az ördög végkép elrejtőzött a beremeni erdőkben, és hogy ettől fogva a harsányi fehérnép az ördögön is kifog.

És még egy kis agyag hegy, de mészkő nélkűl, domborodik a hegyláncz lábainál, Siklóstól keletre egy pár kilométernyire: a Göntér. Csinos alakú kerek domb, mintegy 20 holdnyi területen, mely időről-időre váltogatva gabonára és szőlőtermésre van kényszerítve. E hegyecskének lapos tetője évenként, augusztus 13-14-ke közötti éjjelen, egy tündéries ünnepély színhelye szokott lenni. Baranya szerbjei, s kivált szerbjeinek ifjúsága szokott ez éjjelen felgyülekezni a göntéri búcsúra. A szerb nemzeti népviselet fehér patyolatja ragyogó színekben úszik a termetes legényeken s deli leányseregen, kik nagy részint gyalog seregelnek ide, s csak alkonyat tájban öltözködnek ki a közeli magyar falvakban, hol ekkor minden háznál négy-öt szerb leányka készül a szépségversenyre és ékítgeti magát. Mert az ünnep komoly része, a szent foglalatosságok: mise, ének, éjfélig tartanak; éjfél után a zene, dal, táncz – legény, leány százával összefogódzva – tart, míg a fáklyák világát el nem oltogatja a rózsás újjú hajnal. Bor is, sör is bőven kínálkozik, de az egyébként heves vérű fiatalság megbecsüli magát és egymást, legfölebb az öregebbjén, vagy az élhetetlenebbjén esik meg néminemű emberi dolog. A java vigyáz magára és a rendre. Összeszólalkozás soha nem történik. A búcsú a görög-keleti naptár szerint augusztus 2-án, István vértanú napjára viradóra Sztiljanovics István emlékét ünnepli, ki a török elől menekűlt Magyarországra II. Ulászló idejében, s a királytól állítólag Siklós várát kapta adományban. Nem volt sem szent, sem pap, hanem nagylelkű és bölcs ember, ki mind a tíz újjával cselekedte a jót, s kit itt temettek el, s innen időjártával – úgy mondják – a sisatováczi kolostorba szállítottak.

* * *

A Villány-siklósi hegylánczczal egy alig észrevehető földgerincz köti össze a harmadik hegylánczocskát a baranyavár-batinai, más néven alsó-baranyai hegységet, mely ez itt nevezett két városka között, minden kiágazások nélkűl 15 kilométer hosszúságban nyúlik ki a Dunáig. E hegység kőtelen; legmagasabb csúcsa alig haladja meg a 200 métert; a tetejéig mívelés alatt álló agyagemelkedés; mindenütt árnyékában bujkál a föntebb említett pécsváradi patakoknak egy csatornába szorított vize, a Karasicza. Bármily kicsiny hegység is, mégis vízválasztó, sőt egyúttal népválasztó is. Éjszaki oldalán szerbek laknak föl Mohácsig, a déli oldalán magyarság le Eszékig, mindkét nemzet kevés számú németséggel vegyítve falunként. A rómaiak Mons Aureusa ez, melyet némelyek a Szerémségben keresnek, mások ellenben, kik a megye nevét is e szóból származtatják, szívesen ruházzák azt ezen hegyekre. A hegy nyugati végén áll Baranyavár, s innen a megye neve, melyet már Anonymus említ. Árpád ugyanis Ete és Bojta vezéreket küldötte Barona vár elfoglalására. E név eredetét némelyek valami állítólagos, de ki nem mutatható Castrum Varronii-tól, mások a Florus szerint itt lakott brennusoktól, ismét mások a Mons Aureus-tól (Aurea-Aurana-Vrana-Varana-Barana) származtatják. A népies szószármaztatás, egész Bor-anyáig megy inkább tréfásan, mint alaposan. Egyébként nem ok nélkűl, mert e három hegylánczot mind kedvező fekvésénél, mind talajánál fogva a szőlő hazájáúl jelölte ki a természet, s ez idő szerint Baranya a legtöbb bort termő megye az országban. Még czímerében is ott van az a két férfiú, a ki vállra vetett rúdon emel egy nagy szőlőfürtöt Num. XIII. 24. szerint. A három hegyláncz ősidőktől fogva versenyzett egymással borai elsőségéért, és mindegyiknek megvoltak a maga szövetségesei. A mecseki borokat a német fogyasztotta (fölfelé vitték), a siklósit a rácz szerette (Szlavonia), az alsó-baranyait Bácska itta. Hatalmas fogyasztók, de valamennyinél hatalmasabb a filloxera. Érdekes tudni, hogy Baranyával egyik tudós ismertetője a múlt századból Bácskának ád igazat, mikor ezt mondja: „Villánynak kitűnő bora van, mely megközelíti a sepseit”. Ám Sepse az alsó-baranyai hegységnek egy kis falucskája.

Még egy negyedik hegyet kell említenünk. Egy nagy síkság szélén,

„Melyen sárga kalász lengedez és buja fű...”

emelkedik egy 10 méter magasságú halom a sátoristyei pusztán, a mohácsi útszélben. A halom csúcsán lévő 50 négyszögméternyi kerek sík tér, mintha sátor-verésre lett volna elegyengetve valamikor. Török halomnak hívják, és azt mondják, itt állott Szulejmán sátora a „gyász emlékű nap”-on idáig hatolt a 32 bajnok, a ki Szulejmán megölésére szövetkezett, itt vagdalták el lovaik térdét a janicsárok. A halom tövében buja füves lapály: itt újította meg a harczot a király ezer pánczélosa a vélt győzelemre rohanó balszárnyon, és azután senki sem látta többé a királyt. Természet alkotta-e ezt a halmot, vagy emberkéz hordta össze, nem tudni. De azon a napon a töröknek sem volt ideje halmot hordogatni, mint a magyar történetírásnak sem volt eddig ideje felkutatni a mohácsi mezőt.

A három tetőről belátni egész Baranyát, ehhez képest három csoportra osztjuk a megye területét. Mindegyik csoportnak megvan a maga anyavárosa is, mely helyzetével, népességével, csinosságával az egész vidék fölött kiemelkedik: Pécs, Siklós és Mohács.

* * *

Pécs, Hegyhát és Mecsekalja. A Mecsek hegyláncz délre néző homlokzatának mintegy középpontján, a Jakab-hegy lábainál emelkedik:

Pécs; első városa Baranyának, de a főváros után minden más várossal versenyez az elsőségért az országban is. Méltán és joggal. Népessége, gazdagsága, ipara, kereskedése, szép épűletei, számos és gazdag templomai, ezeknek nagy műkincsei, tudományos intézetei, könyvtárai, társadalma, tudósai, művészei, régi emlékei, változatosan gazdag története, gyönyörű fekvése, valóban nagy gondot adnának annak, a ki mindezekről egy rövid czikkben kimerítőleg akarna számot adni.

Zsolnay majolika-gyára Pécsett. Háry Gyulától

A Mecsek déli lejtőjén fokozatosan emelkedő városba, mely vidáman tündökölteti vissza a déli nap ráverő sugárait, bármely oldalon közelít az ember, az első látvány meglepetése lépésről-lépésre növekedik, noha az egész várost egy tekintettel átrepűlheti. De idő kell hozzá, míg külön-külön felfogja a részleteket, az újabb és régibb tornyok változatosságát, az egyes tetőkön nyíló kápolnákat és a hegyoldalak mélyedéseiből kifehérlő villákat.

Népessége, mely 50 év alatt megháromszorozódott, ma már 36.000, ebből a nagy többség római katholikus magyar, kevesebb számú német és sokácz, pécsi nyelven bosnyák, kik közűl számosnak a neve török eredetre mutat. Négy országútnak és négy vasút-vonalnak találkozó pontja lévén, kereskedése és ipara messze ágazó összeköttetésekkel és piaczokkal rendelkezik, s valóban vannak is terményei, gyártmányai, melyek ország-, sőt Európa-szerte ismert versenyképességgel dicsekszenek. Legrégibb, mondhatni, az őskorból származó forgalmi czikkét a Mecsek déli oldala árasztotta századokon keresztűl a szőlő nedvében, melynek tőkéivel még római kezek ültették be e halmokat. Az újabb kor azonban bemélyedt a hegy gyomrába is, megnyitotta a kőszénnek szinte kimeríthetetlen aknáit, melyeket népes telepek, Szabolcs, Vasas, Somogy és a legszebb és legnépesebb Kolonia teljesen berendezett népoktatási intézeteivel, melyeknek 12 tantermében ezer növendék nyer oktatást, ötven év óta nyitogatnak és takarítanak ki, s a tulajdonos Dunagőzhajózási Társaság a maga vasútvonalán szállít tovább minden irányban, de különösen Mohács felé. A hegy egyéb kincsei, a különféle kőfajok, alkalmas anyagot szolgáltatnak a vésőnek, mely e nagy katholikus városban bőven talál munkát, s nagy számmal neveli mestereit. A kővel versenyre kél az agyag; a földhöz és a földi emberhez legközelebb álló és legrégibb iparnem, mely a Mecsek-háton, történetelőtti időktől kezdve a mai időkig a maga kezdetleges állapotában elterjedt foglalkozása volt a köznépnek: innen a Mecseken a szép mesterségek közé emelkedett, s ma már uralkodó művészetként magasodik ki a Zsolnay gyárában, melynek díszművei az országos- és világ-kiállításokon szemet kápráztatnak, s a nyugati és tengeren-túli országokban gazdagabb nemzetek előkelőinek pompáját emelik, míg bent a hazában a legelső építészek által szerkesztett monumentalis építkezésekhez szolgáltatják a díszítéseket; másfelől a közhasználatba vágó összes agyag-czikkek előállításával a külföld versenyének korlátot vetett, porczellán gyártmányaival pedig az egész hazai szükségletet képes fedezni. Ez a gyár Zsolnay Vilmos által egy közönséges téglavető telepből emelve mai virágzására, a legújabb szerkezetű és legtökéletesebb gépekkel van berendezve, s a keramiának minden ágát felölelő teljességében, úgy technikai, mint művészi fejlettségében a legmagasabb színvonalon áll. Különösen szerencsés a nagy szorgalommal és tanulmánynyal megállapított magyar motivumok alkalmazásában, melylyel egy új és jellemzetes stílt alkotott meg. Ezer munkás nyer itt állandó foglalkozást, és a gyár által fentartott ipariskolában számos növendék kiképeztetést. A Zsolnay-gyár, a budai külváros végén, a legszebb mutató vége, a legfényesebb kirakata a szép városnak. Vendégkönyvében I. Ferencz József neve áll az első lapon. Ő Felsége két ízben látogatta meg.

Bent, a belvárosban úgy, mint a három – szigeti, siklósi és budai – külvárosban mindenfelé élénk kereskedések, országos nevezetességű fafűrész-, géplakat-, bútor- és egyéb gyárak, melyeket külön-külön elősorolni sem győznénk; de méltó megemlíteni az olyan vállalatokat, melyek az országos név kereteiből is kiemelkedve, győzelmes versenyt folytatnak a külföld hasonnemű vállalataival. Az Angster orgonái a völgyi kápolnáktól kezdve a kathedrálékig országszerte annyi szent ívezeten keresztűl törő hármoniában elevenítik föl a középkori legendát, hogy ezt a hangszert az angyalok adták a földnek; egy-egy lakatnak, mely a Kindl kohói közűl kerűl ki, sok csudálója akad; a bőr-ipar élén a Höfler testvérek világ-kereskedelmet űző bőr-gyára áll; az Engel fafűrész- és talajkoczka-gyára száz embernek ád kenyeret és sok ezer szemnek gyönyörködtető látványt; és a Littke pezsgő-gyára a város közepén, földalatti pincze labyrinthjának öt soros emeletével ámulatra kelti a szemlélőt. A palotaszerű ház-sorok mellett sűrűn emelkednek ki a nagy terjedelmű középűletek, a bírósági és közigazgatási székhelyek, és valamennyi fölött, sőt az egész város fölött a hegyen épűlt nagy megyeház. A katonai laktanyák, az új színház az ország egyik legszebb színháza, a közoktatási, tudományos és közjótékonysági intézetek; minden oly teljességben, melynél nagyobbat az ország egy városa sem mutathat. Megannyi bástyája a közrendnek, a közigazságnak, a közjótékonyságnak, a közművelődésnek, melyeket a legközelebbi félszázad emelt.

Még hatalmasabb emlékekben nyilvánúl a róm. kath. egyház alkotó ereje a századok során épűlt, sokszor lerombolt és újra alkotott egyházi épűletekben, melyekkel Pécs a szó teljes értelmében körűl van bástyázva és belsejében is megerősítve, a melyek Haas Mihály találó megjegyzése szerint, Pécsnek egyéb városok fölött különösen római katholikus jelleget adnak, s a melyek között szinte elenyészik nemcsak az ágostai evangélikusok csinos kis temploma, hanem a mór stylben épűlt gazdag fölszerelésű zsidó templom is elhalványúl.

Szám szerint tizenkét szentegyház, a legtöbbje régi építmény, vagy a régi romjaiból kelve ki; egypár a törököktől örökölve s keresztényi használatra átalakítva és fölszentelve. A város körűl s közelében régebben emelkedett kolostoroknak csak a helyét ismeri már a mai kor, de méltó is, hogy ismerje és ne felejtse legalább azt az egyet, mely a magyar nemzetet legközelebbről érdekli!

A jakabhegyi kolostor Patacs fölött; a Paulinusok (szakálas fehér remeték) legelső kolostora háromszoros érdekkel bír ránk nézve: azért is, mert ez az egyetlen magyar rend, mely a magyar egyház társadalmából keletkezett; azért is, mert egészen úri rend volt, a mennyiben tagjait a magyar előkelő családokból nyerte; s végre azért, mert e szerzet hazája Baranya. Első kolostorukat Bertalan pécsi püspök építette. Magyar szerzet volt, mely a magyar aranybullával egy időben született, s azt nem is soká élte túl. Az 1786-ban feloszlatott rend utolsó tagja Kristóffy Gáspár 1845 körűl húnyt el.

Mielőtt e kolostor sírjába roskadt volna, már pótolta ennek helyét egy más és gyakorlatibb irányban Pécs egyik legtudósabb püspöke, Klimó György, ki gazdag könyvtárát a közhasználatnak átbocsátotta, s ezzel hazánkban a legelső nyilvános könyvtárt alapította meg, szellemes felirattal látván el, mely sok szép intéseit e szavakkal zárja bé: „Ditior abito, frequentius redito". (Gazdagabban távozz, sűrűbben látogass.) A számos templom és kápolna közűl csak néhány, történeti szempontból érdekeset említünk föl. A Mindenszentek temploma, a belváros éjszakkeleti sarkán emelkedő hegyoldalban, Pécs legrégibb temploma, mely a törökfoglalás idején egy maga volt a róm. kath. egyház használatában, egyszersmind ez volt akkor a székesegyház is; – közelében mutogatnak egy kis házacskát is, mely akkor a püspöki rezidenczia lett volna. Ettől éjszakkeletre még magasabb és fölséges kilátású ormon a Havi Boldogasszony kápolna, melyet valamely pestis elmúltával hálából emelt az áhítatos nép, térden csúszva hordván fel az építési anyagot. Bent a városban a polgári kórház mellett, keskeny átméretű, 18 méter magas kupolájú kerek templom, épségben fennálló, faragott kövekből rakott karcsú minaretjével; és a városi plebánia-templom a Széchenyi-téren. Mindkettő török építmény s igazolja föntebbi állításunkat, hogy Baranyában még a török sem rombolt, sőt épített, még pedig ez utóbbit hatalmasan és remekben. E templom szédítő szép kupolája közel 30 méter magas. Az európai török építmények között legmagasabb.

A pécsi székesegyház. Háry Gyulától

De micsoda ez a kupola a Scitovszky-térre néző bazilika méreteihez és annak négy tornyához képest? Roszúl mondottuk, hogy a Scitovszky-térre néz. Néz az fél Baranyára, le a Harsány hegyéig, sőt néz egész Magyarországra fel Kassáig, ott sem találja párját; ki a tengerig, a merre valaha a honfoglaló század kalandozott, Velenczéig és Dijonig; ott akad testvéreire. Építését tekintélyes történetírók Péter királynak tulajdonítják, a kit ott temettek el, s kinek sírjáúl inkább a hagyomány, mint a tudomány ki is jelölt egy sarkophagot az oldal lapján látható domborvésetű csoportozatok alapján, melyek Sámson történetéből vett jeleneteket ábrázolnak. Alig lehet komolyan venni akár az építésre, akár a temetkezési helyre vonatkozó állítást, nemcsak azért, mert Péternek rövid és zaklatott királysága alatt ideje sem volt gondolni a béke évtizedeket igénylő művére, hanem azért is, mert nem örömest hiszi azt az ember, hogy a legméltatlanabbnak koporsóját megőrizték volna azok a századok, a melyek a többi nagynak és dicsőnek Szent Istvántól Mátyásig nem tudták gondját viselni. Ötszáz esztendőről minden királyunk ki van forgatva sírjából; csak ez a háborgó nyugodnék csendesen? Haas Mihály Koller után régibb eredetűnek s eredetileg római erősségnek tartja a templomot, míg Henszlman Calanus püspököt tartja építőjének, s valamely, dijoni szerzetest az építés intézőjének ki a dijoni domról vette méreteit és motivumait. Csak az itt érintettekből is sejthető, hogy a pécsi templomnak egész történeti irodalma van, melyek részint Baranyával és Pécs városával együttesen, részint, mint Henszlman és mások művei, kizárólag magával a templommal foglalkoznak. Tűznek, gondatlanságnak, erőszaknak, kapzsiságnak annyiszori prédája; úgy látszik, sokan építették és újra építették; legújabban Dulánszky Nándor, a mostani püspök, ki a közép-kor hatalmas kezeművét az új-kor fölséges díszébe, de az eredeti terv szerint, újra öltöztette. A sugár négy tornyon, melyek eddig csonkán állottak, magas ércz sisak ragyog. Falai nagy részben újból rakattak, katakombái az avatatlan kéz által rájok halmozott terhektől megszabadúltak. Minő építészeti változtatások történtek; oltárok, oszlopok, csúcsívek, ablakok minő stil szerint alkottattak újra: ez egy egész külön tanulmány tárgya, minő nem egy jelent meg lapokban és önálló művekben is ezen építkezés folyama alatt. Legyenek itt csupán azok megjegyezve, vagyis inkább érintve, a melyek az avatatlant is megragadják és elbájolják. A délre néző homlokzatot az apostolok szobrai, a belső falakat mindkét oldalon szentírásbeli alakok, csoportozatok, földi és mennyei jelenetek ékesítik. A váltság munkája az esettől a keresztig, a keresztről levételig. A katakombába vezető lépcsőzeteket hasonlókép a váltság egész története, a teremtéstől az utolsó ítéletig, a középkor naiv szoborművészetét híven visszaadó csoportozatokban (szegények bibliája) ékesíti.

A fő oltár (sátor-oltár) négy sötétzöld márvány oszlopán, a faragványos püspöki trón, az orgona, a többi oltárok, megannyi kincsek és remekek, egyenként külön tanúlmány tárgyai, melyek folyvást újabb és újabb ékességekkel lepik meg a figyelőt, ki a templomnak tiroli színes márványkövekből, úgy szólván drága kövekből kirakott talajára már csak pihenni szegzi szemeit. Az egész újraalkotás költségeit mintegy három millió koronára teszik, melylyel ez a dicsőséges épület Európa összes templomai között az első sorban áll.

A pécsi székesegyházi altemplom lejárata a szegények bibliájával. Dörre Tivadartól

A nagy templom nyugati homlokzata a püspöki palotára, a keleti egyéb egyházi középűletekre és a Káptalan-útczára néz; lábainál Pécs legszebb sétatere és a Scitovszky-tér négyszöge terűl. Fent a várost ölelő hegyek kigyöngyözve villákkal, melyeknek mintha borongás ülne homlokán a szőlőpusztító láthatatlan féreg miatt, de azért a vidám pécsi nép nem lett hűségtelen jó kedve régi tanyáihoz, s fellátogat pihenni és bút felejteni, honnét biztosabban lelát az aljba, a hol reményét és jövendőjét látja zsendűlni a virágzó amerikai szőlőtelepben; onnét a sátortáborra repűl tekintete, s megemlékezik, hogy nemcsak a katonák szeretik Pécset, hanem a királyok is, kik szívesen bocsátkoznak le e szép helyekre megtekinteni a hadi játékot, mely koronként a sátortábor körűl a pécsi hadgyakorlatokban ismétlődik.

Mindenben, a mit a szem lát, igazolva látszik lenni a régi példabeszéd: „Németnek Bécs, magyarnak Pécs”; és a nagy szultán örökűl maradt dicsérete: „földi paradicsom”. De a pécsi ember nem is hágy mindent a természetre; maga is igyekszik környezetét szebbé, életét édesebbé tenni. A tudomány és áhítat csarnokai mellett a művészi érték elevenen fejlődik társadalmában. A festészet, szobrászat, építészet, a zene, a színház, valamennyi megtalálja a maga közönségét, pártfogóit, tényezőit; mutatják a közterek, a temetők díszes alakzataikkal. És ezeken kivűl Pécs a rózsák városa volt már kétszáz évvel ezelőtt, és a virágok városa ma is. A pécsi nép szenvedélyesen szereti és tenyészti a virágot.

Pécsnek története nagy és nevezetes, azonos a megyéjével; azzal a különbséggel, hogy neki a jóból is több jutott ugyan, de a roszból is.

Sopianae volt a neve akkor, mikor fővárosa volt a rómaiak alsó Pannoniájának, központja a római hadi és kereskedési útaknak, s mint ilyen egészen római arczulatú város lehetett. Az egész Európában – úgy mond Haas Mihály – Olaszországon kivűl nincs egyetlen város sem, melyben annyi és annyiféle római régiség volna található, mint Pécsett. Útczái kövezete, vízvezetéke mind római eredetűek, a mi archeologiai szempontból elég szép ugyan, de a pécsiek nem igen szeretnek vele dicsekedni. Mert szép ugyan a régiség, de csak a múzeumokban. Ősi keresztény műveltségére mutat az a IV. századból való földalatti temetkezési kápolna, mely a székesegyház déli homlokzata előtt látható, s mely már maga erős bizonyság arra, hogy Szent Istvánnak nem a kereszténységet, hanem mint arra hivatott helyen, itt már magát a püspökséget kellett megalapítania. A királyi oltalom és bő adományozások, a kiváló püspökök tudomány- és művészetkedvelő buzgósága, a tartós béke, melynek az egész megye örvendhetett az Árpádok és Anjouk korában, mind összehatottak e város fejlődésére. Úgy látszik, nem nagyított Bonfin, mikor opulentissima civitas-nak (igen gazdag város) nevezte. A királyok örömest látogattak el belé, szívesen mulattak és tanácskoztak a főpapokkal, kiket gyakran választottak tanácsadókúl külügyi megbízatásokra, békeszerzésre és násznagyokúl. A hagyomány szerint itt jártak Szent István és fia, itt teszik Salamon könnyelmű fejére ingatag koronáját. Itt Nagy Lajos kardforgató keze leültet egy olajfát, mely kétszáz esztendeig hányja virágát és gyümölcsét, azután kisárgúl a vérben és tűzben a mohácsi napon. Itt Zsigmond véres kézzel veri földhöz és négyelteti ellenségeit. Itt Mátyás király dicsőséges lelke tiszteli meg a múzsát Pécs költő püspökében; ide vonúl csalódásaival Korvin János, és itt húzzák le róla jó barátai, a mit az ellenség rajta meghagyott; itt a szegény Ulászló vendégéül száll a gazdag Hampó Zsigmondnak, ki most zsugorgatja kincseit, hogy majdan szórja hazája megmentésére. Moré Filep itt gyűjti deákjait és viszi őket magával temetkezni Mohácsra. Ezzel végződnek a béke századai; azontúl vérrel és korommal írják Pécs történetét. A török megfészkeli magát benne jobban, mint Budában, és védi mind a vérig, mind a végig olyan elszántsággal, mint Budát. Van oka rá, mert, az egykorú levelek szerint, csak kereskedő bolt több volt benne 2.000-nél. Azután pusztán hagyja, de ki nem merítheti; s a kuruczoknak már húsz év múlva (1704) van mit sarczolniok, pisztolyt, kalpagot, csizmát, köpönyeget négyezrivel; a tiszteknek skárlátot, párducz és farkas kaczagányokat, azonkivűl 50.000 forintot; ennyit követelnek Pécsvárosán, s mivel Pécs városa sem ezt, sem önmagát megadni nem fogja, a kuruczok elfoglalják a várost, honnét hat hét múlva Herberstein kiűzi őket; Herbersteinék aztán kiölték és fölégették azt is, a mit a török meghagyott és a kurucz megkimélt; és a kit még ezek sem bírtak kiölni, azt négy év múlva elhordta a pestis. Az ötszáz esztendős béke fejlődését kétszáz éves harczok, égetések törlik el.

Pécs nem halt bele.

Merses profundo, pulchrior evenit (Buktasd a mélybe, megszépűlve jő fel); Rómáról mondja Horatius, de Pécsre is illik.

Pécs fejlődésében, önként érthetőleg, püspökeinek van legfőbb érdeme, kiknek sorában szentek, kegyesek, tudósok, diplomaták, hadvezérek váltják föl egymást. Történetüket egy nagy hétkötetes munkában Koller pécsi kanonok írta meg; magáét a városét többen, s köztük legkimerítőbben Haas Mihály. – Bonipert, a tudós; első, és Maurus, a szent, második a püspökök sorában; Calanus érsek, Bertalan püspök, Bálint bibornok államférfiak; Jób és Miklós hadvezérek; Vilmos, a bőkezű tudós; Janus Pannonius, a költő; a vértanú Móré; azután egész sora a tudósoknak: Gregorianczy, Verancsics, Draskovics, Dudics, Telegdi, kik a püspökségnek csak szegénységét hordozták. A katona-pap Radonai térített tűzzel-vassal és épített fáradatlanúl. Romokat takarított, ez volt az ő feladata, s a romokra visszatérvén az Árpádkori béke – egymásután rakták az oltárt Klimó György, Király József, a feledhetetlen Szepessy, kinek Pécs társadalma szobrot emelt, és Scitovszky. Hetvenöt boldog elődjének összes műveire, a századokra ragyogó székesegyház restaurálásával 1891-ben tette föl a koronát Dulánszky Nándor, a mostani püspök. Ott volt egész Baranya, ott az egész ország, a király. Az öreg Mecsek homloka kiderűlt. Négyszáz esztendő óta nem látott ilyen ünnepet, mióta Mátyás király itt járt.

A Mecsek hosszú gerincze határvonalat képez nemcsak a földön, hanem a levegő égben is. Túl rajta éjszaknak, a Hegyháton zordonabb az ég; hosszú tél, késői tavasz váltakoznak, a hideg szél keresztűl-kasúl járja a völgyeket éjszakra nyíló kapuikon, s hideg esővel csapkodja a dombok oldalát, míg nyári hőségben lomhán ül meg bennök a rekkenő meleg, megszorúl a levegő és vele együtt a búza szeme. E hegycsoportot két hosszú völgy vágja keresztűl, mindkettő éjszaki irányban; egyik a Bükkösd-Sásdi, másik a Hosszú-Hetényi; e kies és termékenyebb völgyekben sorakoznak a magyar falvak, míg a zordonabb és magasabb fekvésű helyeken a német szorgalom hódítgat. A szőlő fázik s csak ritka védettebb helyeken díszlik, de a természet bőven pótolja bérczes gyermekének ezt a veszteségét a gazdag bükkös erdőkben, s még inkább a sokféle fajú édes gyümölcsökben; a szamócza, a mogyoró, a gesztenye erdőszámra; kertekben a nemes gyümölcsök, melyeknek tenyésztése az egykori földesurak, s még inkább az e czélra egyletet is alkotott plebánosok érdeme volt már a század első felében. A hegyek erdős és kősziklás ágazatai változatos csoportozatokban dőlnek egymásra, s keskeny völgyeikben több mint hetven apró falu rejtekezik. E völgyekbe még a török is restelt leereszkedni, és ha lejutott, nem bántotta a békés kis falvakat, melyeknek népe szűk mesgyéjű szántóföldjei mívelésén kivűl erdővágással, sziklafejtéssel foglalkozik, de az agyagból. is tud pénzt csavarni. Több helyen a cserépművek készítése oly általános foglalkozása a fehérnépnek, mint másut a szővés-fonás. A hertelendi leányok kiváltképen ügyesek ez etrusk mesterségben, s bugyogós korsóikban sokkal tovább hűvösen marad a víz, mint a más vidéki kontárművekben. A falucskák többnyire maroknyi népűek, de a legtöbbje szép magyar nevű és népű, és régi eredetű, melyek elzárva a világtól sokáig megtartogatták, s némelyek ma is őrizgetik régi emlékeiket. Még Klimó püspök a múlt század közepén számos régi templomot és kápolnát vett számba íratos portaléikkal és falfestményeikkel – Mánfa, Barátúr, Szent Katalin, Szék, Szopok, Jánosi, Egyházbér, Komló, a cseppkő-barlangos Abaliget, s más helyeken melyek többnyire szent királyaink tiszteletére voltak szentelve. A hegyvidék szélein van néhány kis népességű mezővároska is, egy-egy kastélylyal, Gödre, Somogy-szélben; Szászvár, hallgató várromjával és zajos élénk kőszénbányáival; továbbá Sásd, Mágocs és Rácz-Kozár a tolnai határon.

Az éjszaki szelek megtörnek a hegy gerinczein, néha át is törnek, s le-lecsapnak kegyetlen erővel a déli oldalra, mely a hegy lábainál kezdődik, s rombolnak is kivételesen és ritkán. De itt már egészen megváltozik a természet ábrázatja; míg odafent fogait csikorgatja a tél, eminnen már a tavasz teregeti hímes szőnyegeit; ennek a földnek már telei enyhék és rövidek, nyara szellős, ősze hosszú és édes. Egy kis Lombardia. Még bent a Mecsekben, de már délre nyíló völgy torkában a kastélyos Bükkösd és Helesfa ontja jó borát a vasút mentén, mely itt kikanyarodik a mecsekalji síkra és egyszerre megáll, bevárni a barcsi vonatot Szent-Lőrincznél, hol régenten állítólag a Johanniták konventje állott, ma Esterházy-birtok a termékeny tarcsai pusztaszélben; a városka szembetűnőleg emelkedik szerencsés pontján a két összefutó vasútvonalnak, melyek itt egyesűlve vonúlnak Pécs felé, mindenütt lábainál a Mecseknek, melynek itt még kopár oldalában, mint fecskefészek az eresz-aljon, vagy mint anyja emlőjén a kisded, függenek messze ki barnálló templomaikkal Boda, Bakonya és Kővágó-Szőllős, s bentebb a várromos Töttös. Lent a síkon szép népű magyar falvak, franczia nevű szentek nevét viselve, Szent-Gál és Szent-Dienes; és a tájéknak népre, népességre, vagyonra, legelső községe Szabadszentkirály, az egyetlen nemes és pedig régi nemes községe a kevés nemességű Baranyának. Nevét Szent István királyunknak köszöni, nemességét pedig, az érdekes monda szerint Zsigmond királynak, és két ármányos asszonykának, kiknek bátor hűsége a király sorsát jóra vitte. Mikor ugyanis ő Felsége az országrendek által letartóztatva, a Garaiak őrizete alá Siklósra kerűlt, ez a két szentkirályi asszony, névszerint Kata és Éva, lopták ki a várból, cserépárúk között alkalmas rejtekhelyet rögtönözve ő Felségének. A király nemességgel és Szabadszentkirály birtokával jutalmazta a két asszonyt, utódaik megszaporodtak, betöltötték az egész Szentkirályt, melynek lakosai között ma is sok a Kata és Éva vezetéknevű. Szép nép; a legszebb a szép népű Baranyában, egyszersmind a legszebb beszédű is. Alább Görcsöny, hol a községet keresztűlmetsző országút egy középkori temetőt vág ketté, és az útat szegélyező magas partból egy egész embercsont-réteg fehéredik ki. – Fentebb Pelérd népes községe egy szép völgyben, a Somogyból ismert Czindery László idejében és birtokában egy sikerrel folytatott kisérletező uradalmi gazdálkodás székhelye, s még nevezetesebb a hazai selyemtenyésztés történetében, melynek iskolája Tolnamegye ugyan, de bölcsője és fészke Pelérd, hol Passardi János ezelőtt 200 évvel kezdte a selyemtenyésztést, és állította az első selyemfonót.

Pécstől tovább kelve a Mecsek alatt fehérlő országúton már mindenütt lugasok alatt járunk; az egész hegyoldal ősi időktől fogva benépesítve szőlővel, melynek felét s több mint felét kiette a féreg. Nem tesz semmit: azért mégis Baranya termi ez idő szerint a legtöbb bort. De mi volt akkor még, mikor ez az ostor le nem csapott ezekre a hegyekre? A hegyhomlokzat nyugati végén a Zengő aljában messze kifénylő kies ponton Pécsvárad, ikertestvére Pécsnek, kisebb és szegényebb, de távolra csakúgy, még szebben tűndökőlve, mint királyi nénje; két szentegyháza a magasban fehérlik, fölötte szőlős lejtők és erdős meredekek, lábainál a várkerítéssel övezett egyetemi uradalmi épületek. Hajdani benczés apátságát, melyben az ország első orvosi tanintézete virágzott egykor, Szent István alapította s látta el vagyonnal, jövedelemmel és oly szolgálattevő személyzettel, kiknek száma és foglalkozási neme eléggé megvilágosítják országunk akkori műveltségi állapotát; volt ezek között 110 szőlőmívelő, 6 timár, 12 esztergályos, 10 szakács, és 5 aranymíves, stb. A templomi gazdag fölszerelés mellett még 35 darab könyv is említtetik a szent király ajándékai között. Jól gondoskodott. Száz esztendő mulva itt talált titkos menedéket a véres testvérharczok ártatlan áldozata, a száradóban lévő Árpád-királyi törzs egyetlennek maradt csemetéje, a szegény Vak Béla. Ághegyről lemetszett gyenge hajtás, melyet a halálra vált II. István kiemel rejtekéből és törzsökébe visszaolt. A vak királyban felfrissűl és új sudarakat hajt a haldokló királyi ház, és tovább lombosodik másik két századig.

A Zengő völgyeiben köröskörűl, ős gesztenye-erdők árnyékában a népes magyar Hosszú-Hetény, Szent-László, és Várkony, honnét a már említett szép hegyi út Tolna felé siettében, szédítő mélységű völgyek fölött két sebes patak magas hídjain átfutva Nádasdra visz, melynek hosszú sorban csínnal épűlt házai, a pécsi püspök szép nyaralója és parkja fölött egy magas dombon sötétlő templom-romra néznek.

* * *

A Siklós-Villányi hegyalja és az Ormánság. A Mecsektől, akár a Villány felé szágúldó gőzkocsin, akár az országút sima hátán robogva, ellapúló dombok s kiszélesedő völgyek változatos tájképein kifáradt szemünk előtt egy új világ, még szebb, mint az imént elhagyott, nyílik meg a Siklós-Villányi hegység lábainál. E hegységnek nincs messze terjedő háta, mint a Mecseknek. Éjszaki oldalát föl a tetőkig erdők és szőlők lepik, déli homlokán sok a kopár szikla, de több a szőlő. Az egész kis hegyláncz félkörben fogja be a Drávára dűlő síkot, körűlbelűl olyan alakban, mint a Kárpátok az egész országot. Erős vörös bort termő hegyek innen is, túl is; de az elsőség mégis a déli oldalé. A hegyláncz keleti tövében három vasút találkozó pontján van a híres ború Villány; odébb, mindenütt a hegyek lábainál néhány széles, rendes útczájú, borban és búzában gazdag magyar község; politikailag úgy, mint társadalmilag kiképződött értelmes faj, mely háztartásában, szokásaiban, viseletében sokat ád magára, olvas és tanúl, közügyek iránt érdeklődik; sok köztük a kész szónok, és sok, a ki irodalmi ismereteivel, fogalmazásbeli könnyűségével meglep. Férfiai még viselik a szűrt; de a díszöltözet atilla, bekecs és buda; a szakállt nagy mértékben szabályozza az utolsó divat. A nők kapnak a selymen, a tarkán, a czifrán, a drágán, a divaton, noha még nem sikerűlt nekik semmivé tenni a termet deliségét, melyet az ingváll biztosít. Oldalfűzős, magas szárú drága topánka a lábakon; csak a fejnek maradt meg régi dísze, a fehér recze-konty, melyet ünnepeken divatos kalap és napernyő védelmez a naptól. E községek élén Nagy-Harsány viszi ősidőktől fogva a vezérszerepet, a hasonnevű magas hegy aljában hosszan elnyúló, régi templomú, csinos mezővároska, alig 1200 főre menő lakossággal. Külseje után sokkal népesebbnek vélné az ember, s ez onnét van, mert a városka fölött elvonúló pinczesor megannyi háznak tetszik, és jóval több a pincze, mint a ház, mert még más három falunak is itt a szőleje és pinczéi.

E hegyaljai községek koronája, egyszersmind nemcsak a hegyaljának, hanem az Ormánságnak is és az egész Dráva vidéknek forgalmi főhelye Siklós; csaknem a hegy tövében, s mégis mintegy a síkságból kiemelkedő népes és igen csinos méhkas, melyben évről-évre erősbödve pezsg az élet, forr a munka, versenyez az ipar és elevenkedik az üzlet. Fő útczájának emeletes házsorai alatt ernyős boltok hosszú sora, és a boltok telve emberekkel, a kisebb-nagyobb vendégfogadók tágas udvara telve vidéki szekerekkel, mert a vidék száz faluja ide tart hetenként kétszer adni a míg van, és venni a mit lehet; vagy más egyéb „bajában”. Így nevezi a jó baranyai ember enyhítő szóval azt a járványt, a melynek orvosa a doctor juris, receptje a váltó és patikája a takarékpénztár. A város közepén egy török mecset áll a maga igazi török állapotában, és a város fölött emelkedik egy sziklás magaslaton a siklósi vár, a Garaiak, a Perényiek, a Batthyányak régi vára, tanúja és emléke azoknak a bajnok kalandoknak, melyeket a Zrinyiek a Dráva hoszszában Kanizsától Eszékig vívtak. A várkastély földszíntje és első emelete a csinos román kápolnával, valamint egykor sugáran kimagasló, de a gyakori villámütések által több ízben megrongált s e miatt végre lebontott tornya középkori építmény, itt-ott az ajtók homlokán, s a kápolna oszlopain ismeretlen czímer látható: egy emberfej, melyből három emberláb térdben meghajló helyzettel ágazik ki. A nagy négyszögben épűlt kastély második emelete újabbkori alkotás; éjszaki és déli homlokzatán tágas erkély fut végig. Alig lehet elhatározni, melyik szebb látvány: ez erkélyekről szemlélni-e a tájékot, vagy a vár körűl elterülő vidék bármely pontjáról nézni ezt a várat, egykor Zsigmond királyunknak is kénytelen-kelletlen tanyáját. A vár udvarában egy mély kút van, még nem rég is taposó malomkerék szerkezet volt rajta; a kút vize a vár tövében fakadó hévvízzel áll összefüggésben. A várkastély földalatti építményei dermesztő hatású sötét börtönczellák, háromszoros vasajtókkal, és az öles falak szűk ablaklyukai háromszoros keresztvasakkal elzárva. Az éjszakkeleti sarkon álló, csúcsívesen boltozott czella valamikor márványkoczkákkal volt kirakva, s maig is kivehető falfestményekkel ékesítve. Az egész várkastélyt régi falak és izmos bástyák környezik, de a külső kerítés és tornyok romjaiból csak a nyugoti vonalon áll fenn egy darab.

A siklósi vár és kapuja. Cserna Károlytól

Siklóstól egy futamatnyira

„Candida qua geminas ostendunt culmina turres”

„fehérlő halmokon kettős tornya látszik” a híres búcsújáró Gyűd-nek; távolabb, nyugoti irányban magas jegenyefáktól szegélyezett jó kőút vezet Harkány-ba, melynek kénes fürdővize vastag oszlopban buzog föl egy terjedelmes park közepén. A fürdő hűvös árnyékai, tiszta útai, rózsa- és oleander-ligetei, szálló- és fürdőhelyiségei berendezéséből azt hinné az ember, hogy itt egy fényűzési fürdőbe tévedt, ha nem látná a sok mankót fölhalmozva egy kamrában, melyeket hálás meggyógyúltak hagytak ott emlékűl. Ha ezeknek a mankóknak csak fele mond is igazat: akkor valóban istenáldás ezen a földön ez az alvilágból fölbugyogó kis Flegeton, melynek fölösleges vize egész patakban fut ki a határból, mint egy kigyó, s még akkor is megtartja fekete színét, mikor másik patakkal füstölögve szakad össze egy mederben. Harkány tövében van egy régi falucska, Terehegy; ennek urát, Teremhegyi Bika Jánost küldötte egykor II. Lajos idejében Baranyamegye követűl a rákosi országgyűlésre. Itt végződik a hegyaljai úrias, vagy mint ők nevezik, tarka népviselet; a következő falvak már minden átmenet nélkűl fehérben virágoznak. Az Ormánság, melynek mindenütt a Dráva-szélben, föl egész Somogyig terülő erdős, ligetes, fekete homokos talajú szép lapályán mintegy negyven apró faluban fehérben jár a nép, maga szőtte vászonban hétköznap és fínom patyolatban ünnepen. Csak a kötény piros a fiatalságnál, tarka fehérvirágú kék a középkorúaknál, fehér az öregeknél és gyászban járóknál. Viseletük bővebben van már rajzolva e munka I-ső kötetében a „Magyar népviselet”-ről szóló czikkben. Az Ormánság egy része – a legtermékenyebb – Bő-köz nevet visel. Falvai, melyek rendszerint egyetlen útczácskából állanak, kicsinyek, csekély népességűek; több van köztük 400 lelken alúl, mint felűl álló; ezerig egyik sem számlál. A házak somogyi szokás szerint nagyrészint talpakra, s eredetileg kémény nélkűl építvék, szalma tetőzettel, mely azonban az udvarokat beárnyékozó gyümölcsfák és a kertek sűrű szilvásai közűl alig látszik ki. Az ormánsági nép a somogyi drávamenti néppel építkezésben, szokásban, vallásban, erkölcsben azonos; szójárásban és viseletben is csak kevéssé különböznek. Egyszerű, tisztességtudó, tanulékony nép; kevés közötte a rosz, a szóbeli, a gyanús, a rovott multú. Nem olyan sok oldalú, nem olyan olvasott és tudós, mint a siklósvidéki, de a mit tud, jobban tudja, tudniillik zsoltárját és bibliáját. Olvasni, írni mindenki tud, mindenek fölött pedig énekelni, mert ez a magyarságnak legdalosabb ága. Bor az egész Ormánságban nem terem, korcsma gyéren van; ha van is, legény, leány nem tudja, merre van; de tudja a faluvégi játszót, a hol járja a labda és a dal. És noha tagadhatatlan, hogy igen nagy távolságról is ellátogat a pécsi és siklósi hetivásárokra, s nem egynek közűlök megvan a föntebb érintett baja is: mindazáltal az ormánsági népnek még csak egy iskolája van: a szép, fehérre meszelt templom a falu közepén a villogós bádogzatú toronynyal; tizet, tizenkettőt is meg lehet egy-egy pontról számlálni, oly sűrűn vannak itt a falvak.

Van hát templom minden kis faluban; szép magasra emelt s fehérre meszelt falai kiemelkednek a közönséges házak fölött, melyekre szintén nem ártana egy kissé több mész és pedig sűrűbben. De az ormánsági ember nem akarja a maga házát az Isten házához tenni. Ez az egyetlen, a miért áldoz sokat, mindent. A templom egyik oldalán van a paplak, ez is rendszerint csínos, tágas, mert ő úgy akarja; másikon van az iskolaház a tanítólakással; ez is tágas és csínos, mert a vármegye úgy akarja. Egyébként ha választani kellene, melyik maradjon, melyik pusztúljon: minden tétovázás nélkűl az iskolát engedné pusztúlni, mert iskola nélkűl még mindig megmarad helységnek a helység, de templom nélkűl csak gyülevész a nép. A mi ellenben az iskolát illeti, „lám a mi gyermek korunkban még nem volt iskola, mégis milyen szépen tud nálunk mindenki írni, olvasni, sőt énekelni is.” És ez utóbbit a képzettség magasabb fokának tartja a többinél. Mikor a szolgabíró azt kérdezte az egyszeri bírójelölttől: „'Tud-e írni, olvasni?” – azt felelte „Írni, olvasni nem tudok, de tudok énekelni.” – Bámúlatos ragaszkodással viseltetik helyi egyházi intézményeihez, melyeket minden alap híján önmegadóztatással tart fenn, a mi egy-egy családnak évenként 10–30–50 forintjába kerűl a búza, bor, fa, széna, tengeri, disznó-láb stb. összes értékében, melyet lukmának nevez. Egy-egy nagyobb építkezés miatt nem sokat fáj a feje. Ráfogja a tetőgerendákra, hogy korhadtak, a falra, hogy megsülyedt: ez elég ok arra, hogy új templomot építsen. Közpénztárában egy fillér sincs, a magáéból sem telik: tehát vállal évről-évre eklézsiai közmunkát; ebben is testvér a somogyiakkal; most egy tábla urasági földet arat le, majd egy egész erdőt vág ki és fuvaroz piaczra, majd egy darab országútat hord meg kővel, s az ilyen közmunkából a félholt sem marad ki, és az elzüllött falu terhe sem szökik meg; az így begyűlt pénzt fordítja építkezéseire. Maga dolgában nem szakasztja meg magát; munkája, melyre az asszonynép tisztán öltözködve jár, félig ünnepszámba megy; de a falustól fölvállalt munkát becsülettel és serényen teljesíti, el is végzi a megszabott időre. Hogy nem magának arat, az nem tesz semmit. Úgy szedi a markot, mintha már is tégláit rakná annak a szép templomnak, mely képzeletében régen fölépűlt már. És mikor felépűl a templom, és mikor annak majdnem 4 öl magasságú falára ráborúl a kék virágos deszka-mennyezet, melynek koczkáit ügyes asztalos-kéz a földmívelő életéből vett motivumokkal (sarló és ekevas, kék fürtökkel megrakott szőlőtő, nagy búzakévék, stb.) ékesíti: felteszi a kérdést az ennyi szépség szemléletén dagadozó ormáni kebel: Melyik szebb már most: a pécsi püspök temploma-e, vagy a czúni szent eklézsiáé? Azt feleli rá a czúni kurátor: „A mienk. A pécsi asztalosok nem tudnának ilyen szép nehéz kötött kévéket festeni.”

A temetők pompája még ide nem jutott el. Míg a hegyaljának sziklás földű temetőiben egyre szaporodnak a sziklába vájt sírok, a kőből rakott sírboltok, és versenyeznek egymással a vaskerítés közé rakott márványoszlopok: az Ormánságban kemény faoszlopokba vésett tulipán-koszorúk közűl szól egy-két gyöngéd sorban a fájdalom. Igen kedves halottakról a fejfára szegezett kék selyem kendőcske beszél, mely eleinte gyakrabban, később egyre ritkábban újúl meg; végre csal megfakúlt foszlányait lengeti a szél, búsan hirdetve, hogy az az édes élet feledve és a seb hegedve. Csak a menta marad meg a sírokon.

Ezek a falucskák általában mind régi helyek a maguk ős lakóikkal, de minden történeti nevezetesség és helyi érdekesség nélkűl. Még bent a hegy alatt az első ormánsági község Diás-Viszló, és a hegy túlsó oldalán Szava; lakosai, a hagyomány szerint, utódai volnának annak a 25 sátoralja czigánynak, kiket Zsigmond pécsi püspök Ulászló király rendeletére egyházmegyéjébe fogadott, s kik itt hadiszereket készítettek. Bizonyos, hogy e falu lakosai között ma is sok a sötétbarna színű és zenéhez értő ember. Az ormánsági községek között legnépesebbek Kis-Csány, Oszró csinos parktól körűlvett szép templomával; ettől jobbra Vaiszló mezővároska, és balra a Somogyból ide szakadt Sélye. A három városka mögött egy nagy terjedelmű erdőség, Draskovics grófok vadas erdeje, – azontúl erdőség mindenfelé, mely összeborúl a somogyi erdőkkel, az erdők között ligetek és a ligetekben rejtőzködő falvak. Kint az Ormánság szélén, már egészen nyilt helyen Kisasszonyfa, Istvánffy történetírónk születéshelye.

* * *

A mohácsi piaczon. Cserna Károlytól

Baranyavár-batinai hegység (Alsó-Baranya). A batinai hegység alakzatában és fekvésében kisebb kiadása, kőtelen mása a siklósi hegyláncznak. Keleti irányban, minden elágazások nélkűl a Dunáig nyúlik s derékon vágja ketté azt a nagy síkságot, mely Szekcsőnél, s mondhatni, Pécsváradnál kezdődve, a Karasicza és Duna folyása között le a Dráváig terűl, melynek iszapos agyagtelevénye a termékeny Baranyának legáldottabb földje. A megye föntebb ismertetett részeinek lakossága általában magyar: ezt a részt ellenben három népfaj lakja. Legnagyobb része németség, mely itt kétszázad óta a Karasicza mentén megtelepedve, a többi fajoktól elzárkózva, csínos falvakat alkotott, melyeknek a neve szembeszökő ellentétben áll a lakosság nyelvével, mivel a falvak neve általában oly magyaros hangzású, hogy lakója alig tudja kimondani. Ki hinné, hogy Árpád, Szederkény, Himesháza, Villány, Virágos, Bóly, Kisfalud, Nyárád, Udvar nevű községekből áll ez az egész úgy nevezett Schwäbische Türkey, melynek sváb népe nem igen töri magát az állami nyelvért, ha csak az iskolák, s főként a bélyei uradalom által fentartott iskolák nem segítenek rajta. Az itt 100.000 főre menő németséghez képest elenyészőleg csekély a németek között elvegyűlő szerb-sokacz falvak 15.000-re menő népességszáma. A magyarság sem sokkal több, kik mintegy húsz községben, de a legszebb fekvésű falvakban laknak; ezek bírják a legtermékenyebb és legterjedtebb határokat. Itt is ők az őslakók.

Mindenkinek, a ki a dunai hajókon Bajáról Mohács felé utazik, szemébe tűnik az a csínos kis kápolna, mely Bátán alúl a Dunára függő hegy oldalából alá fehérlik. E kápolnánál kezdődik Baranyamegye éjszaki határa; a kápolna alatt fölfutó út Szekcsőbe kanyarodik be, Baranyamegyének egyik legnagyobb, rangban negyedik, s több mint 5.000 főnyi népességű, egyszersmind egyik legrégibb városkájába. Anonymus szerint Árpád e helyet Edőnek, az Ete fiának adományozta, ki itt várat épített. Igen sokáig a Szekcsői Herczegh család bírta, később a Bésán s ennek kihaltával a Bésán-Jankovics család uradalmának székhelye lett. Vársánczok nyomaival keresztezett s távolból most is váralakot mutató meredek agyag-emelkedések tövében, a Dunára néző házsoraival tetszetős mutató-vége Baranyának. Itt, sőt valamivel feljebb, a tolnai határban oszlik meg a Duna, kisebb ágával baracskai Duna néven a bácskai síkot mosogatja, öreg ága pedig nyugot felé, egész Mohács alá kanyarodik s még azontúl jó két mérföldnyire külön ágyban futva, Kis-Kőszegnél (Batina) újra magához fogadja elvált testvérét. Ez a két ág alkotja a gazdagon termő, de a vízáradások miatt csalóka Mohácsi (Margittai) szigetet, lapos tavaival, szakadékaival és nagy erdőségeivel, melyek közűl a legnagyobbnak Karapancsa a neve.

Mohács mezeje és a csele-pataki emlékoszlop. Kimnach Lászlótól

Az öreg Duna Szekcső alul a parti hegyekkel és a hegyek alatt fölsiető országúttal együtt kanyarodik a közeli, német népű, szép nyilt útczás Bar falucskáig, és még tovább az átkozott patakig, melynek nevét jobb volna végkép elfelejteni, s a melynek partján egy jobb szándékkal, mint művészettel alkotott kép mutatja a mohácsi gyász legfőbb mozzanatát. Ott búcsút vesz egymástól folyó és hegy. A Duna lesiet Mohácsnak, nyaldosva, harapdálva és fogyasztva ennek sárga partjait; a hegyek megrakva a mohácsiak szép villáival, tova futnak, s félkörben alkotják annak a szomorú amphitheatrumnak, zöldelő falát, melynek völgyeiből és halmairól, megannyi páholyból, a fehérházas Lancsuk, a szép templomú Nyárád, a kastélyos Német-Bóly és Maiss, szépen épűlt, gazdag és gazdagodó német községek, egész Busigliczáig néznek le az ország egyik legszebb rónaságára, melynek szélén minaretszerű karcsú tornyaiban emelkedik:

Mohács. Mintha az átelleni Alföldből szakasztotta volna ide a Duna. Még a délibáb is, ez az egész Pannoniában ismeretlen tünemény, átszökken néha e síkokra, ölébe veszi, és megrengetvén, megkettőzteti, darabokra szaggatja, vagy megnyújtja ezeket az egyébként is nyúlánk tornyokat, melyek körűl több mint 14 ezer ember, – fele magyar, a többi német és szerb, – él egymás között családiasan békés életet, s folytatja földmivelői foglalkozását oly egykedvűséggel, mintha nem is az ország egyik előkelő forgalmi pontjában laknék. A város éjszaki végén emelkedő vasúti és gőzhajói állomás körűlrakva kőszén-hegyekkel és raktárakkal, nincs hatással a három nemzetre; míg a hegy, a sziget és a róna önti neki búzáját, borát: miért kormozná be magát üzlettel és kereskedéssel? E tekintetben legkonzervativabb és legkevélyebb a magyar. Míg bírja a kaszát, addig nem talicskáz szenet, legfeljebb fuvaroz. Külön városrészben lakik, és ez a városrész legtisztább. Különben is a rónaság és a sziget legszebb része az övé. A kereskedés egyiknek sem kenyere.

E régi és nehéz emlékű városban keresné az ember azt, a mi régi, a mi a multra emlékeztet, de semmit sem talál; egy, a püspöki palotában látható régi festmény a mohácsi ütközetről, és egy, az ütközet napjának évfordulóján, Király József pécsi püspök alapítványából tartatni szokott ünnepély mindaz, a mi a nagy veszteségre emlékeztet. De az évforduló-nap megjelölésében hiba is van. Az ütközet augusztus 29-én történt a júliusi (görög) naptár szerint, és ennek évfordulója ma a Gergely naptár szerinti szeptember 10-ke volna.

Mohács útczái szűkek, kátyúsak, s mivel a nép mezei munkával él, csöndesek. Csak vásárkor élénkűlnek meg, mikor az egész Baranya, sőt a bácskai és alsó pestmegyei Alföld, sőt Slavonia és a Szerémség nyelvben, viseletben tarka sokasága is felgyülekezik abban a sokadalomban, mely nem férvén meg a nagy vásártéren és tágas mellékpiaczokon, áradatával becsap a távoli szűk útczákba is. A bácskai szerb, német és magyar termetben, bizalmasságban és telt erszényben ide is elhozza otthoni versenyét. A bezdáni és szeremlei bokorugrós szoknyák; a kokárdás szűrbe öltözött mohács-alji sokacz becsületes arcza; a rácz leányka aranyos bóbitájával, mint egy kis páva. És a sokacz menyecske sulyom alakú kapiczájával, mint egy Minerva, – még pánczélja is van, mint Minervának; csakhogy piros selyemből, a mi Minervának még nem volt, noha ő volt a szövés-fonás isten-asszonya; sőt Minerva még a tánczhoz sem értett, sem az énekléshez: ebben a tekintetben Minervánál is elébb állnak a mi szép szerb asszonyaink. Bizonyos ellenben, hogy Minerva írni-olvasni jól tudott... És az alsó-baranyai atillás és dolmányos magyarság selymes fehér népével, nagy szemű és karcsú termetű, fehér arczú, fekete hajú nép, a minőnek első vezéreinket írja a történetíró. Dalolva, vágtatva és kerűltetve válik a nép e sokadalomból mindenfelé; csak egy út csendes. Baranyavár felé nem hallik egyéb a gyorsan forgó kerekek zörgésénél. Ez az út temetőn visz keresztűl, a Sátoristyei pusztán, ezen a csudálatos némaságú mezőn, melynek áldott földét a legtökéletesebb európai kultura vette hatalmába, és osztotta virágágyakra inkább, mint dülőkre, s mégis a munka legélénkebb napjaiban is oly hallgató, mint egy alföldi puszta ünnep reggelén. Itt kezdődik Albrecht főherczeg dús uradalma. Itt a Fekete kapunál a határdomb, a Török halom. Itt, akármilyen jó kedve hozta eddig, megcsöndesedik a vásáros ember is, és a nyugvó nap sugarainál, – mintha most is lángban állana az égbolt, – körűltekint a síkon. Fent Lancsuk áll, mintha fehér kővé változott volna a rémülettől, balra Nyárád tornya gyászban sötétlik; jobbra Kölked rejtőzik a fák között, ő látta legközelebbről, a mi történt. Messze távolban emelkedik a Baranya hegye (Harsánynál); az ütközet egész idáig terjedt ki, úgy mond a török történetíró. Lent a vislaki vér-füves lapály, melynek vize egy napon vérré változott: Nyakavágó Szent János alkonyán, 1526-ban. Ez a mohácsi mező és idáig terjed!

Komló-szüret Főherczeg-Lakon. A főherczeglaki kastély. Cserna Károlytól

Itt kezdődik Albrecht főherczeg béllyei uradalma, mely a Mohács, Villány és Béllye által határolt hosszúkás háromszögben, a mohács-eszéki országút által hasítva, s a villány-eszéki vasútvonal által metszve és határolva, 33 adóközségben 11 négyszögmérföldnyi örök birtokot foglal magában. A 12 gazdasági és 7 erdészeti területre osztott gazdaság középpontja Főherczeg-Lak a baranyavár-monostori vasútállomás közelében. Az uradalom belső összeköttetésben a magyaróvári gazdasággal, tetemes összegeket fordít újabb beruházásokra, csatornázásokra, védtöltésekre, gépműhelyekre, kisérletekre, és számos, e vidéken, sőt az országban is ismeretlen termelési ágak meghonosítására. Földjeit gőzekék hasogatják, erdeit tanúlt kezek tisztogatják, istállóiban ezer darab (allgaui, keletfrieslandi és shorthorn faj) fejős tehén két millió liter tejet szolgáltat eladásra és sajtkészítésre. Külföldi szállításra közel 100 hold föld termi a komlót. A laki gazdaság terjedelmes parkjának mintegy kiegészítőjéűl, szokatlanúl kellemes ékessége az útszélben 30 hold területre terjedő komlóültetvény, egész erdeje az erős dróttal egymáshoz kötözött karókra felfutó kúszó növénynek, mely a nyár végső heteiben várja illatos tobzaira a két-három hétig tartó szüretet; mivel pedig a szedés lassú, de sietős munka, naponként négyszáz embernek kell hozzálátni három héten keresztűl, a mi itt egyre-másra ötezer napszámot tesz.

Az egész uradalom tiszti létszáma negyvenen felűl van, s a szolgálati személyzet mintegy 800 főből áll, 300 forinttól 4.000 forintig terjedő fizetéssel s ugyanilyen összegekig emelkedő nyugdíj-biztosítással. A kezelési és szolgálati nyelv mint az egész tiszti személyzet is magyar; magyar a teljesen fölszerelt nyolcz tanterem nyelve is, melyeket az uradalom tart fenn, s melyekben ötszáz növendék nyer gondos oktatást.

A blázsoviczai erdő a béllyei uradalomban. Cserna Károlytól

Az uradalmat beszegő két nagy folyó körűl, s kivált a kettő összefolyásánál alakúlt tavak és szakadékok, Mohácstól kezdve Eszékig, a halászatból is bő jövedelmet szolgáltatnak. A kopácsi tó egy húzásra 6–800 métermázsa hallal adózik; a zsákmány nagy része Budapest, Pécs és Eszék között oszlik meg; az olcsóbb úgy nevezett fehér halfajok szárított alakban Szerbia és Románia bőjtjét látják el. A 33.000 holdnyi erdőség kisebb, de értékesebb része az uradalom közepe táján tölgyes és bükkös; ezek között a keskendi vadas és a történetileg is emlékezetes Busiglicza, török írók szerint Les temploma, a mohácsi ütközet alkalmával egyik sztratégiai pont, honnét Bali bég, a Jajja basa, balra húzódva, az ütközet kezdetén a magyar tábort meglepte és elfoglalta; ott veszett a szegény király szegény szakácsa is, a szegény Gondos Illés. A busigliczai erdő és országút-szélben vadászlak áll, és a vadászlak belsőségein 13 tágas és mély őskori verem egy csoportban, köztük erős téglával és kővel kirakva hét, a többi egyszerűen kiégetve, melyeknek eredete igen régi. A nép szilosoknak nevezi, s itt ismét Plinius szavai jutnak eszünkbe: Pannones syros appellant. Az erdők nagyobb része, lágy erdő, a Duna kanyargó szakadékaira dől, telve vadakkal; melyeknek nyugalmát csak néha veri fel királyi fegyverek dördülése. Ezekben az erdőkben (királyok vadaskertje) királyok vadásznak királyi vadakra. Legközelebb Mohács alatt, fent a blázsoviczai erdőkben a német birodalom hatalmas uralkodója riogatta fel a rengeteg csendjét, és lent a kopácsi tó ezüst jegenyéi két hétig ünnepelték azt, a kit ma is siratunk és feledni nem tudunk. – Szép koronánk, ékességünk!

Az egész uradalom a gazdaságnak nem mesterségére, hanem művészetére szolgál mintáúl. Az az út, mely éjszakról délre keresztűl vágja, egykor a hadak útja volt; ma béke, fejlődés, virágzás és boldog gyümölcsözés útja. És nemcsak a nagy uradalomban nagyban, hanem az uradalom területén lévő községekben is szemlélhető a mintagazdaság hatása a paraszt gazdaságokban, ezeknek takarmány-termesztésében, ló- és szarvasmarhatenyésztésében, építkezésében. Ezen uradalom egész területén a községekben mindenfelé csoportosan, vagy elszórtan, egymásután emeIkednek a szilárd anyagból cseréptetőre épített, oszlopos tornáczú parasztházak egy méter magasságra emelt padlózattal. A fényesen tartott útczai homlokzatokat Sepsén és Kölkeden és egyebütt is, három frissen zöld redőzetű ablak díszíti; az udvar belső részében emeletes csűr, alja ólaknak, emelete magtárnak rendezve be, dicsekedve hirdetvén, hogy nemcsak a jó pap tanúl holtig, hanem a jó gazda is. És ha mégis egyik, vagy másik háznál a boldogúlás útja megsüpped: lakója az oka és nem a föld, nem az erdők, nem a folyók, nem a hegyek, nem az élénk forgalom, és nem az uradalmak, melyek a munkás kéznek osztják a kenyeret, a pénzt, a kényelmi, sőt fényűzési czikkeket, az egész szép életet. Az ember tanulékony; a jó is ragad, nemcsak a rosz; a szorgalom épít, az ízlés rendez, az okosság takarít. Egy százezer holdas gazdaság területén, a hol 80 holdnyi komló letakarítására 5.000 napszám kell, nem szabad szegénynek lenni senkinek.

Itt a Dráva-szögben és fent a hegyalja tündéri tövében tíz népes magyar község virágzik; köztük Béllye, az Eugen herczeg építette várkastélylyal; körűlötte a magyar reformatio egyik bölcsője, Laskó, hol a Páduában képzett olasz műveltségű Sztáray Mihály nagy hatással énekelte avatag nyelven maga készítette zsoltárait; Herczegszőllős, hol a reformátusok egyik első zsinatán megalkottattak a herczegszőllősi zsinat kánonai, melyeknek ősi példánya mult évben került napfényre; a hegy tövében Csuza és Vörösmart termő szőlők alatt gazdag síkságra néznek, római régiségeken járnak. A hegy keleti végén Baranyavár, és a nyugatin Kis-Kőszeg, vagy Batina; itt keltek által hajdan hadak, és itt kelnek át a béke művei ma a nagy közlekedési réven, mely Bácska és Baranya terményeit kicseréli. A hegyvonal éjszaki árnyékában, a Karasicza keleti folyásánál a régi római Quadriburgum alatt Baán; Bodolya a Csibogáti török út torkában; és a Duna közelében Márok, Darázs, Isép, hol a jó szívű sokacz lakik, kevés némettel, szerbbel és magyarral barátságosan elvegyűlve, kikkel legfeljebb a lótenyésztésben versenyez és kerültet; a sokacz elkerűli a szerbet, a német a sokaczot, és a németet a karancsi magyar.

A béllyei uradalomtól keletre terűl el és egész Siklós alá kiszögellik Lippe herczegnek szintén nagy kiterjedésű dárdai uradalma, melynek székhelye Dárda, élénk mezővároska Eszék közelében. Fentebb egy másik uradalom, Német-Bóly Monte-nuovo herczegé, mindkettő legnagyobb részben német lakossággal, melynek zárt határai között elvétve találkozik néhány szerb-sokacz község, és csak a szélein egy-két magyar.

* * *

Baranyamegye, mint hajdan, úgy ma is az ország legnépesebb megyéi közé tartozik, kilométerenként 62 főre menő, s az 5.170 kilométeren összes 320.000-nyi népességével, melyből 170.000 magyarnak, 110.000 németnek, a többi horvátnak, szerbnek és bosnyáknak vallja magát. Ezek között 240.000 a római katholikus, 13.000 a görög-keleti, 13.000 az ágostai és 45.000 a református vallást követi. A megye hét közigazgatási járásra van osztva: A Mecsek-hegy vidéke a pécsi, pécsváradi és hegyháti járásokat foglalja magába; itt a lakosság nagyobb részben magyar s általában római katholikus. A siklós-villányi hegység környéke a siklósi és szentlőrinczi járásokra terjed ki, s népessége egészen magyar és legnagyobbrészben református; végre a baranyavár-kiskőszegi hegy éjszaki és déli lapályain a mohácsi és dárdai járások terülnek nagyobbrészben német és római katholikus, tetemes számú magyar református és görög-keleti szerb népességgel. Ez a lakosság a városi nép kivételével általában földmíveléssel foglalkozik, magyarán mondva parasztság; az úri rend, a tehetősebb birtokos osztály, még csak most van alakulóban, régebben egyáltalában hiányzott, mivel e megyének középnemességét elszélesztette a kétszáz esztendős török szélvész, s midőn ez elmúlt, nem volt kinek visszatérnie, s a ki vissza kivánkozott is, nem ismerte meg többé az ő helye. Innen van, hogy volt idő, és pedig nem is oly régen, hogy az egész Baranya, a papi és alapítványi, és csekély számú középnemességi birtokok kivételével, három nagy-úri család, úgy mint Károly Lajos főherczeg, az Esterházy és Batthyány családok birtoka volt, s legtöbb benne a Batthyányaké. A béllyei, dárdai, szentlőrinczi, siklósi, üszögi, bólyi, sellyei uradalmak, megannyi tartománygrófságok a feudális időkből, 8–15 mérföldnyi területükkel. E nagy uradalmak termékeny határaiban nem volt sulyos a különben is kevés igényű jobbágyság állapota, és még kevésbbé volt az régebben, a törökjárás előtt, mikor ez a föld épen olyan virágkert volt, mint ma, és határain köröskörűl olajágból volt plántálva az eleven sövény.

* * *

A Mecsek környéke czím alatt összefoglalt három megyén még egyszer végigtekintve, megelevenedik szemeim előtt az egész tartomány népe és története, jelene és múltja.

Miként országszerte általában mindenütt, úgy e tartományban is a legtermékenyebb területeket, a folyamok és vizek mentét, a hegyek déli lábainál elterülő síkságot, kizárólag az ős tulajdonos magyar faj lakja. Az erdőt is szeretjük, a szőlőt is szeretjük, de csak úgy, ha búza terem a tövében. Ez a magyarság ős lakója e földnek. Nevekedett ugyan a múlt században betelepűlt tótságnak ma már egészen megmagyarosodott ivadékaival: de valóságban s nagy egészében az első honfoglalók leszármazásának mondható, talán a Bojta és Ete hadából. Legalább egy régi és közös eredetre vall a három megye három nagy vize mentén mintegy 150 községben élő 150.000-nyi kálvinistaság tájbeszédének népviseletének, szokásainak minden eltérési árnyalatok mellett is felismerhető azonossága. E községek nagyobb része a török harczok idejében is fennállott, szervezett egyházi életet élt itt a hadak útjában is; és ha a harczok megritkították is, a fogyatkozást kipótolta a Dráván-túli magyarság áttelepülése, mely koránt sem olvadt fel s enyészett el a szláv elemben, nem is a török elől menekűlt (ide, a török torkába), hanem a faji és vallási összetartozandóság ösztöne által vonzatva szivárgott át.

A magyarság után számban legerősebb németség, mely Somogyban széjjel szórva s csak néhány községben lakik, Tolna-Baranyában egy jól összefüggő területet foglalt el azon a szalagszerű vonalon, mely a 36° 10–20’ délvonalak között Simontornyától Dárdáig fut le. Takarékos, munkás, szapora és terjeszkedő faj; földjét jól míveli.

A megtermett görög-keleti szerb, és a barátságos sokacz, a magyarnak ez a legjobb komája, kinek minden faluban van egy háza, azaz ismerőse, kivel vendégbarátságban él (a rómaiak hospitiuma ez), a török kiűzetése után telepűlt a Duna és Dráva partjaira, nem oly erős és ellentálló faj, mint látszik, s a hol más fajokkal elvegyűlve él, fogy vagy beolvad.

A Mecsek-környéki három megyének története is, bizonyos szempontból, egyetlen a maga nemében. A Kupa lázadása óta öt századon keresztűl harcz nem taposta földjét. Békesség országa volt, és a kik mindent vesztettek, Salamon, Vak Béla, itt találták föl békességüket; futó és üldözött királyok menekvést, s a győzelemben kifáradtak üdülést itt találtak. Hű szolgáikat, rokonaikat e földek adományozásaival, ispánságaival jutalmazták. Míg a határszéleket körös-körűl német, cseh és tatár dúlta, s bent lázadt kunok és főurak emelgették fegyvereiket: itt műveltségben és tudományban virágzott és gyümölcsözött a béke, és szaporodott a nép.

Bezzeg kijutott azután. A gazdag rónák csataterekké váltak, a völgyekben tej és méz helyett patakozni kezdett a vér, és folyt közel kétszáz esztendeig. A török árvíz töltést szakasztott Béllyénél, ott két ágra válva ellepte az országot. – Attól fogva

Hac iter est bellis, quoties fortuna lacessit... (Luc.) A hadak útja ez itt, valahányszor a sors irigyünk lesz.

A hadak útja. Annak készítették már a rómaiak; erre vezették az Aquincumtól Sirmiumba irányzott vonalat, melynek Béllye alatt állandó hídat raktak; az egykori hídfő előtt terjedő lapályt ma is hadak útjának, s az egykor tíz öl széles és tíz öl magas hadi útnak ma is látható maradványait ördög útjának nevezi a nép. Ezen régi útnak nem ugyan nyomain, de vonalán építtette Mária Terézia királynő a 4 1/2 kilométer hosszú s átlag 3 1/2 méter magas műútat 20 méter széles alapon, melynek végén egy a királynő és József császár arczképeivel díszített föliratos emlékoszlop áll. Szulejmán is itt verette hídját, mely azután a török támadások állandó hadmíveleti pontja volt, s melynek fölégetése 1664-ben második Zrinyi Miklósnak legnagyobb haditette volt.

Erre az útra indúlt ki a szerencsétlen II. Lajos nem egészen háromezeredmagával Budából, miután az inasoknak jól lelkére kötötte a kopóit. „A kopókkal jól bánjatok, hetenként kétszer megmossátok.” Ez volt utolsó szava; azután hanyatlott alább-alább Tolnának, Szekcsőnek, Mohácsnak, 1526-ban, augusztus 29-kéig.

Útközben, egész az ütközetig baljós jelek mutatkoznak. Fekete paripája már az első napon kidől. Később egy titokzatos idegen kér hozzá bebocsáttatást, és nem engedi magát elutasíttatni. Végre az udvarnokok engednek, komédiát rögtönöznek, és egy közűlök a király képében fogadja az idegent. Az idegen szárazon elmondta a mit akart.

„Jól tudom, hogy te nem az vagy, a kinek magadat mutatod; de mondd meg a királynak, hogy ha nem tetszett engem elfogadni, tessék neki az ütközetben elesnie.”

A többit elmondja a török történetíró, szebben mint a magyar krónikások:

„Az átkozott král, sebben legyőzve, szégyentüzétől égő szívvel, lovastúl-fegyverestűl belevetette magát a folyóba.”

A baranyai leány még szebben, mint a török történetíró:

Lajos király lefordúlt a lováról, Belebukott Csele patak árkába, Csele patak tele szederindával, Oda van a Magyarország királya.

Lefordúlt a lováról; a többit elvégezte a szederinda.

Igen. Budán és a Rákoson, és Hatvanban, és Mohácsnál. Megannyi Csele patak mindenfelé.

Valamennyi tele szederindával, Oda van a Magyarország királya!

Mohács. Cserna Károlytól