Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Budapest környéke.

Budapest környéke.

Gödöllő és vidéke. Marczali Henriktől

A besnyői zárda. Keleti Gusztávtól

A fővárostól éjszakra és éjszakkeletre hullámos dombos vidék terűl el a Rákos homokja és a Zagyva mellékének televényes lapálya közt. Mint a budai hegyek az Alpeseknek, úgy ezen magaslatok a Cserhát kiágazásai, a Kárpátok nagy hegyrendszerének utolsó, az Alföld felé lassanként ellapúló nyúlványai. Közép-Európa két nagy hegysége így övezi végső nyúlványaival Budapestet, ez által is jelölve, mily fontos e helynek fekvése a különböző vidékek érintkezésére és forgalmára nézve.

Hosszú dombsorok váltakoznak e területen keskeny völgyekkel, mély katlanokkal és teknőkkel s terjedelmes földhátakkal. A legmagasabb pontok sem igen haladják túl a 300 métert, de azért helyenként a hegyoldalak meredeksége és szakadozottsága s az erősen kimosott és árkolt mélyedések elég változatossá teszik a vidéket. Különösen az éjszaki rész magasabb pontjain található mészkő, itt-ott vulkanikus eredetű kőzet is, p. o. Fóth és Mogyoród környékén. Délre és keletre mindinkább a homok válik uralkodóvá. A nyugati részen agyagrétegek terűlnek, melyek a lehető legjobb tégláknak szolgáltatják anyagát. A kőbányákkal és különösen a vasúti építésre nézve fontos kavicsbányákkal együtt e rétegek adják az egész vidék egyedűli használható ásványterményeit.

Lakosságára és annak viszontagságaira nézve e terület a fővárosnak, különösen Pestnek sorsában osztozott. A Dunán innen eső római határvár, Contra-Aquincum, körűlbelűl a mai Új-Pest alatt állott, legalább erre mutatnak azok a meglehetős terjedelmű római épületmaradványok, melyek 1877-ben a vizafogói töltés építésekor földásás alkalmával a Rákos-patak beömlésén innen, napfényre kerűltek. De a Fóthon Septimius Severus császár korából megmaradt emlékkő mutatja, hogy nemcsak a római befolyás, hanem a római telepítés is túl terjedt a Duna keskeny partszegélyén. Egy népvándorlás-korbeli nagy sáncz, a Csörsz árka, melyről még azt sem tudni, micsoda népnek az alkotása, a Dunától kiindúlva Fóthon át szeli e vidéket. A magyar honfoglalásig teljes homály borítja az egész tájat. Csak az Árpád-királyok korában bukkannak ki e homályból egyes telepek. Béla király névtelen jegyzője a magyarok bejövetelénél már említi a Rákos folyót, még a megyeri révet, a hol szerinte Árpád hadai Pannoniába keltek át. A Rákost, mint az egész vidék nevét, Mogyoródot, Czinkotát, 1074-ben említi a krónika. Péczelről és Aszódról a XIII. században, Gödöllőről a XIV. században történik először említés. Nagy Lajos már vadászott a Cserhát sűrűiben és a Regtelök név tán arra mutat, hogy a királyi énekeseknek (regösöknek) itt volt egyik szállása. Legnagyobb birtokos a király meg a váczi püspök volt. A XIV. századtól fogva már főúri családok is nyernek királyi adományokat e területen, különösen a Poháros, azután a híres Rozgonyi család. Csővár II. Ulászló korában Rátkai Balázs vára volt. A Rozgonyi család kihalását (1523) nyomban követte az első török pusztítás. Buda elfoglalása után Isaszeg őrállomása lett a töröknek Pest és Hatvan közt. Hanem azért a megfogyott, sanyargatott nép nem szűnt meg a nemzet testéhez tartozni. A török uralom alatt is itélt és határozott a nemesi megye, sőt még a földesúri hatóság sem szűnt meg, bár az urak távol voltak. Pestmegye nem is tarthatta gyűléseit saját területén, hanem a szomszéd Nógrádban, de azért intézkedett, sőt összeírást is foganatosított a török által megszállott területen, p. o. 1662-ben.

A török megszállás kipusztította a magyar lakosságot s majdnem néptelenné tette az egész síkabb és dombos részt. Csak az éjszaki, hegyesebb, védettebb részeken maradtak meg, bár örökös küzdelmek és veszélyek közt, a régi magyar lakosságnak a romjai. A törökök kiűzése után újonnan kellett itt teremteni mindent, mert a dicső múltnak emléke is csaknem egészen elenyészett; a kiölt, kifosztott s puszta vadonná lett vidékeket egészen újra kellett visszaszereznie a nemzetnek, a műveltségnek.

E munka foganatosítására a megfogyott, elszegényedett magyar faj nem volt elegendő. Szinte csodálatos, hogy annyira is részt vett az új megszállásban, mint a hogy tette. Gödöllőnek, Fóthnak, Szadának, Turának, Péczelnek, Palotának régi református községei mutatják, hogy e helyeken voltakép soha sem szűnt meg a magyarság, és mihelyt a vész elhúzódott, csak annál erősebben pezsdűlt föl a duzzadó élet. A magyarok mellé a nagybirtokosok német iparosokat telepítettek a nagyobb községekbe, különösen Aszódra és Gödöllőre, német parasztokat Mogyoródra, Ikladra, Rákos-Csabára és Rákos-Keresztúrra. Sokkal nagyobb számmal jöttek Nógrádmegye éjszaki vidékéről a tótok; ők szállották meg Csomádot, Csömört, Czinkotát, Zsidót, Kerepest. Mind a német, mind a tót telepítésnek a vidék hatalmas új birtokosa, a Grassalkovics család, volt legfőbb eszközlője. A magyar telepítésnek a XVIII. század első felében uralkodó katholizáló irány épen nem kedvezett. Így nemzetiségi tekintetben mai napig is nagyon vegyes az egész vidék. Századunkban a magyarság leginkább csak a nagyobb községekben és a németek közt haladt előre. Néprajzi tekintetben tehát épen nem találunk itt egységet, sem egyéniséget. Csak az ősi magyar telepek megmaradt utódai mutatnak bizonyos eredetiséget palóczos nyelvjárásukkal, délczeg termetökkel, a nők sajátos viseletökkel, rövid, rokolyás szoknyájukkal s nagy bóbitás kontyukkal.

Nagyobb szerepet e vidék népe hazánk történetében soha sem játszott. Annál nagyobb szerep jutott magának e földnek, mint döntő események színhelyének.

Mint már a rómaiak idejében valószínűleg itt haladt át a nagy éjszakkeleti forgalmi útvonal: úgy a Rákos völgyén s annak folytatásán, a Tápió és Galga völgyein át közlekedett Buda és Pest s környéke a Tisza vidékével. A keletről és éjszakról, a magyarság székhelyeiről jövő hadak itt ütköztek meg a nyugatiakkal a Duna könyökének, az ország szívének birtokáért. Mogyoród és Czinkota tájékán győzte le 1074-ben Géza és László vezérek serege Salamon királynak német és magyar hadát s szerezte meg a koronát Béla fiainak. Ilsvazugnál, a mostani Isaszegnél, diadalmaskodott István, IV. Béla fia, keleti Magyarország ura, a nyugathoz szító atyja fölött 1264-ben. Ugyanitt vívtak véres, kétséges, végre győzelmes csatát a Tisza felől jövő honvédek Windischgrätz és Jellasich hadaival 1849 április 6-án. Mindegyik esetben az ország sorsa dőlt el a főváros birtokáért vívott ütközetekben.

A főváros és a Tisza vidéke közötti fekvése különösen akkor kölcsönzött e tájéknak nagy fontosságot, midőn Budapest a török kiűzése után az új telepítés által megszűnt magyar lenni. Egyedűli magyar pont akkor Pesten a megyeháza volt; ott pedig e vidék urai, a Rádayak, Orczyak, Beniczkyek, Prónayak és Podmaniczkyak, voltak a legtekintélyesebbek. Csupán ő tőlük szivárgott magyar szellem a német polgárság és a lassanként közébe vegyűlő tisztviselők szívébe. És hatásuk nemcsak a városra, hanem az országra nézve is olyan mértékben emelkedett, a mint a magyarság számra, erőre s erkölcsi tartalomra nézve inkább-inkább erősödött. Az újra föllendűlő magyar irodalomnak a múlt század hetvenes és nyolczvanas éveiben Péczel volt egyik fészke, melyet tudós, művelt lelkű birtokosa, idősb Ráday Gedeon tett azzá. Nemcsak magának a hazafias grófnak minden különczködése mellett is nagyon érdekes, Kazinczy Ferencztől mesterien jellemzett alakja idézte ezt elő; nagy része volt ebben annak is, hogy e helység oly közel fekszik a már akkor is sok műveltségi elemet magában foglaló Buda és Pest városokhoz. Épen csak a magyarság hiányzott belőlük, az pedig csak Péczel felől hathatott beléjök. Még nagyobb volt fontossága ez irányban Fóthnak és Vörösmartytól is megénekelt szőlőhegyének századunk első felében, midőn már volt Pesten magyar szellemi élet, de csak mintegy zsellérképen. Ott ellenben hazai földön állott a költő, a nemzeti lélek friss fuvallata ott egészen áthathatta; Deák, Kossuth és irodalmunk kitűnőségei személyében képviselve volt ott Fáy András barátságos szüretein az egész ország színe-java. De különben is Széchenyi példája ekkor már az addig nagyrészt idegen szellemnek hódoló főúri osztályt is megváltoztatta és Károlyi István gróf, a fóthi földesúr, a nemzeti szellem legbuzgóbb ápolói közt foglal helyet.

De a város és vidéke közti kapcsolat nem egyoldalú. A vidékre sem maradt hatás nélkűl Pestnek, egy bár idegenszerű, de sok tekintetben fejlettebb műveltség székének közelsége. A múlt században Pozsony vidéke után ez volt az, a hol a magyar főurak és a jobb módú birtokos nemesség lakhelyök építésében s berendezésében és életök egész módjában leginkább közeledtek a nyugati művelt országok aristokratiájához. Ekkor épűltek a Rádayak péczeli, a Prónayak acsai, a Podmaniczkyak aszódi, a Beniczkyek czinkotai, a Grassalkovichok gödöllői, a Feketék, később a Károlyiak fóthi kastélyai. A művészet és a tudomány szelíd geniusza akkor vonúlt be az előbb örökké csaták zajától zúgó vidékre, a béke oltalma alatt az ipar, a kertészet, a földmívelés egyre izmosodott, elősegítve a szorgalmas telepedők rajai és a fővárosi biztos piacz közelsége által.

Mióta pedig fővárosunk a kiegyezés következtében politikai és gazdasági tekintetben oly rendkivűli módon fejlődött, mióta itt dobog legerősebben a magyarság szíve; azóta e viszonyban már egészen Budapest az adó, a vidék az elfogadó fél. A főváros az, mely gazdaságilag, közlekedése, majd műveltsége által is emeli, egységessé teszi ezt az eddig sokban elmaradt, nemzetiség és műveltség tekintetében oly tarka színű vidéket. A csöndes falvak, hol egyszerű házikók vették körűl a nemes birtokos fényesebb lakát, lassanként egyöntetűbbekké válnak a budapesti telepedők vagy nyaralók általánosító csiszolása által. A Rákos homokját nemcsak az eke szeli, sok részében kerti mívelés által roppant jövedelmet hajt az a talaj, melyet néhány évvel ez előtt még sivár homokbuczka födött. A föld ára és a föld, valamint a munka bére az utolsó években egyre rohamosan emelkedik; a bolgár kertészek 50–60 forint évi bért is fizetnek a föld holdjáért. És ez a gazdasági átalakúlás, mely vidékünket részben gyárteleppé, részben kertté varázsolja át, csak a legkisebb részeket hagyva meg nyaralóknak, még korán sincs befejezve.

De mind ennél fontosabb az a kincs, melyet Magyarország politikai újjászületése, a nemzetnek a dynastiával való kibékülése, juttatott e vidéknek.

A Cserhát erdőségeinek a magyar királyi székhelyekhez való közelsége már korán kedves kiránduló helyévé tette uralkodóinknak e vidéket. Nagy Lajos Valkó-Szent-Lászlóra járt vadászni; Zsigmond második nejének, Cilley Borbálának birtoka volt Péczelen. Az egész országban ismeretes, mint járt Mátyás király Czinkotán és mikép teljesítette az ottani vidám kántor kivánságát. E mondának mélyebb történeti jelentősége van. A királynak, ki udvarát és annak fényét elhagyva, népével, annak hamisítatlan érzelmeivel akar megismerkedni, épen a főváros vidéke kinálkozott legjobb alkalmúl e tanúlmányra. Később, midőn királyaink a török veszély miatt az országban legfölebb Pozsonyt látogatták meg, ez a szíves viszony uralkodó és nép közt megszűnt. Midőn az ország fölszabadúlt és Budán ismét épűlt királyi palota, a Rákos melléke újra büszkélkedhetett királyi vendégekkel. Mária Terézia az 1751. évi országgyűlés idején Gödöllőn Grassalkovich kastélyát tisztelte meg látogatásával, József császár pedig a rákosi fegyvergyakorlatok alkalmával Ráday Gedeonnak volt vendége Péczelen.

Midőn a nemzetnek a dynastiához való viszonya az 1867-ki kiegyezés által végleg rendeztetett, a magyar politika vezető férfiai arra is kiterjesztették gondjukat, hogy Budán kivűl, hol az udvari pompa mellett királyi gondok nehezednek az uralkodóra, oly hely is legyen, hol pihenő órákat tölthessen s a néppel is szertartás és formaság nélkűl érintkezhessék. Ezért szerezte meg a magyar állam a gödöllői uradalmat s ajánlotta föl a királyi családnak. Azóta évenként rövidebb-hosszabb ideig a régi Grassalkovich-féle kastélyban tartózkodnak a királyi Felségek és gyermekeik. Ottlétök nemcsak a község és környéke népességére nézve áldásos, hanem az egész nemzetre nézve is záloga a királyi kegynek és szeretetnek. A magyar nép közelről láthatja királyát, a király udvari fesz nélkűl gyönyörködhetik népe hódolatában és ragaszkodásában. Egyszerű léczkerítés zárja el a parkot, és a község két részét a kerten átvezető út kapcsolja össze. A nagy kertben a nép fiaival együtt játszottak a királyi gyermekek; hamisítatlan, zamatosan itt tették sajátjokká a magyar szót.

Gödöllő. Keleti Gusztávtól

***

A dombos vidék fontosabb helységeinek egy része a Rákos pataknak és a Galgának csak csekély vízválasztó által elkülönzött völgyei mentén épűlt. Ezen, egész Magyarországra nézve annyira fontos természetes közlekedési vonalat előbb a pest-hatvani országút jelölte, 1866 óta pedig a pest-hatvan-losonczi vasút eszközli rajta a forgalmat. A másik rész a fővárostól éjszakra terűl, a váczi útvonalon és a dombos vidék keleti lejtőjén.

A központi pályaudvart elhagyva, az éjszaki oldalon csak a számos egymást keresztező vasútban láthatjuk egy nagy művelődési központ szomszédságának jelét, különben ép e darab földön tartotta meg a Rákos leginkább pusztai jellegét. A gyér vetésekkel és zöldséges kertekkel itt-ott mocsarak és kavicsbányák váltakoznak. Délre ellenben sűrűn sorakoznak a helységek a vasút és a Rákos vize mentén. Rákos-Keresztúr jól épűlt, német és tót telep, melyet csak a számos itt tartózkodó fővárosi család kezd megmagyarosítani. Két kis kastélya van, melyeket a Podmaniczkyak és Orczyak építettek. Rákos-Csaba kisebb; ezt többnyire magyarság lakja.

Változatosabbá csak kelet felé válik a vidék, midőn a meredek homokos dombok a völgyet mindkét részről összeszorítják. A déli dombsor oldalán fekszik Péczel, tiszta magyar helység, a fővárosiak egyik kedvelt nyaraló helye. Hosszan nyúlik el a Maglód felé vezető út mentén. Régi helység, átélte a török pusztítást is és a XVIII. század elején Ráday Pálnak, Rákóczy kanczellárjának, az első magyar hírlap, a „Mercurius Veridicus” kiadójának, jutott birtokába. A családtól Pál fia, Gedeon az író, emelte még nagyobb tekintélyre. Mint a protestansok egyik vezérférfia, tudományos és irodalmi érdemei miatt II. Józseftől báróságot, később II. Lipóttól grófságot nyert. A péczeli kastélyt ő tette a pestmegyei nemességnek, különösen pedig az iróknak találkozó helyévé. Nagy és becses könyvtára, a körűlbelűl 25.000 kötetre menő „Ráday-könyvtár”, most a budapesti református főiskola tulajdona. A kastélynak különösen első emeleti nagy terme érdekes. A falakat fehér és szürke színű festmények borították, melyeknek tárgya a mythologiából volt véve. Különösen azon eseményeket rajzoltatta Ráday, melyek az emberi nem túlságos nagyravágyását és abból származó szerencsétlenségét példázzák, mint p. o. a titánok harcza, Tantalus, stb. Már a festés módja, a rikítóbb színek teljes hiánya is eredeti, még érdekesebbek a magyar nyelvű föliratok, melyek megannyian a szerző nyugodt, lemondó életfölfogásáról tesznek tanúságot. A régi kastélyon kivűl már egész sora emelkedik a díszesebb, kényelmes nyaralóknak. Sok budapesti család szokott itt nyaralni, és ez a telep különösen a Rákos patak mellett fölfelé terjed. A pataknak itt-ott még mocsaras mellékén rendszeres kiszárítással évről-évre mind több földet tesznek hasznavehetővé.

Péczelen túl keskeny, itt-ott katlanszerűen kitágúló völgyben haladunk a régi Ilsva-zug, a mostani Isaszeg felé, melynek határa két ízben is döntő csatának volt színhelye. A falu szélesebb lapályon épűlt a völgynek egy erős kanyarulatában úgy, hogy csak akkor tűnik szembe, midőn az útas egészen közelébe ért. Jelenleg többnyire tót a népessége. Az 1849 április 6-ki csatában itt elesett honvédek sírját emlékoszlop jelöli.

Isaszegtől egyenesen éjszaknyugatra visz az út, már szélesebb völgylapályon, zöldelő mezők és erdős halmok közt, Gödöllőre, az egész vidéknek most úgy népességére, mint jelentőségére nézve első községébe.

Gödöllő (régen Gedellő) erdős és szőlőhegyektől övezett vidéken részint fensíkon, részint a Rákos laposán terűl el. Itt a völgy már több mint 200 méternyi magasságra emelkedik és vízválasztót képez a Dunába szakadó Rákos, és a Galgához és így közvetve a Tiszához folyó vizek közt. Talaja homokos, forrás- és kútvízben nagyon bövelkedő, a föld nem nagyon termékeny, de viszont rosz terméskor sem hagyja egészen cserben a gazdát. Éghajlata igen egészségesnek mondható, a ragályos betegségek, még a cholera is, meg szokták kimélni e vidéket. Bár e helység neve már a XIV. század elején előfordúl, nagyobb jelentősége nem volt. 1492-ben volt ugyan tornyos kőtemploma, de a török időben csak öt lakott jobbágytelke maradt meg; 1696-ban 26 család lakta, 1702-ben 72 jobbágy, csupa magyar. A helység egész fejlődése a legújabb korig elválhatatlanúl össze volt forrva a Grassalkovich névvel.

A török kiűzése után Gödöllő szegény kis falu volt. Házainak falai sövényből állottak, mely, mint fecskefészek, sárral vastagon volt betapasztva; szalmatetőinek mestergerendái ágason nyugodtak, urasági épülete a jelenlegi vendégfogadó helyén állott, a futóhomok miatt majdnem járhatatlan országút mentében. Birtoka miatt hosszú pör folyt a Bossányi család, a Forgácsok és báró Verlaim budai administrator közt. A magyar nemesi birtokok körűl az ősiség behozatala óta hagyományos volt a pörlekedés. A török megszállás, mely annyi jogi bizonyítékot megsemmisített, még bizonytalanabbá tette az egész birtokállapotot. Gödöllő is török kézen volt egy ideig: birtoka fölött is a híres neoacquistica commissiónak kellett döntenie. Nem akarjuk e bonyolódott pör minden részletét előadni. A vége az lett, hogy „Tettes, nemzetes és vitézlő” Grassalkovich Antal kir. ügyigazgató, a neoacquistica elnöke és vezető szelleme, 1723-ban 5.852 rénes forintért Bossányi Krisztinától zálogba vette gödöllői részét, azután pedig sorban kielégítette a Bossányi-utódokat úgy, hogy 1748-ban már az egész uradalmat kezében egyesítette. Akkor már övé volt Kerepes, Isaszeg, Csömör, Zsidó és Soroksár, később a hatvani uradalmat is megszerezte úgy, hogy, mint mondták, Hatvantól Pest kapujáig járhatott mindig a tulajdon uradalmában.

Grassalkovich Antal egyike a török és kurucz viharok után újra szervezkedő XVIII. századi magyar társadalom legjellemzetesebb alakjainak. Ürményben, Nyitramegyében született 1693-ban, Pécsett a Franciscanusoknál tanúlt, kik a nagy tehetségű szegény ifjút élelemadás által támogatták. Tanúlmányai elvégzése után Pesten ügyvéddé lett és tűntetőleg hirdette, hogy mindenek előtt a katholikus egyház ügyeit szándékozik megvédeni. Megértette korát: a szatmári béke után tetőponton állott a katholizáló irány. A mellett ügyessége és jogtudománya által csak úgy kitűnt, mint megnyerő külsejével és tapintatos magaviseletével. Különösen értett azon művészethez, melyet mindannyi közt legmagasabbnak vallott, és melyet a jezsuita Gracian majdnem ugyanazon szavakkal fejezett ki: „Feljebbvalóinknál, kikre szükségünk vagyon, magunkat szükségessé tenni”. Gyorsan haladt, 1732-ben báró lett, majd personalis és a királyi tábla elnöke, 1743-ban gróf, végre a királyi kamara elnöke. De bírvágya még nagyobb volt, mint ambicziója. Szerinte: a pénz szomorúaknak vigasztalója és az embernek legbizalmasabb segítsége és barátja. A sors mindkét tekintetben teljesen kielégítette vágyait. A volt koldusdeák mint koronaőr halt meg, fia már megnyerte a herczegi uradalmaknak megfelelő czímet.

Dicséretére válik, hogy egyénisége együtt fejlődött az őt annyira fölemelő körűlményekkel. Maga följegyezte, hogy 1727 óta többé nem fogadott el „honorariumot”. Ifjabb korában nem rendelkezhetett nagyobb szellemi tartalommal, mint a mennyi akkor Pécsett és Nagy-Szombatban volt megszerezhető. Később mint kir. személynök, még inkább mint nagy vagyonszerző, gyökeresen megismerkedik a magyar törvényes élet sokféle szövevényével. A mint az uralkodó kegye és saját érdemei egyre magasabbra emelik: mind gazdagságra, mind műveltségre, fínom életmódra nézve is versenyeznie kell rangtársaival, s tehetsége és szeretetreméltósága oly nagyok, hogy e főurak, bár eleinte vonakodva, csakhamar mint egyenrangút fogadják őt körükbe. A mellett elég óvatos és dicsvágyó, hogy maga is mindenkép hivatkozzék csekély kezdeteire, s az Isten látható segítségére, mely őt oly magasra emelte. Az ereklye gyanánt őrzött, aranyba foglalt koldús-bögre, melyet Mária Teréziának is megmutatott, s a besnyői szent szűz iránt oly hőn tanúsított tisztelet, ép úgy hozzá tartoznak jelleme képéhez, mint a nagy latifundiumok ügyes és kiméletlen összeszerzése, s a császárnő tiszteletére Gödöllőn rendezett tündéri ünnepélyek.

Akkor már Pesten volt az ország főtörvényszékeinek székhelye. Grassalkovich jónak találta, hogy mint magas állású férfiú ne lakjék mindig a városban, de azért mégis közel lehessen ahhoz, hogy az emberek fölkereshessék, de mindig reá ne vigyázhassanak, és ő, ha tetszik, el is vonúlhasson előlük. E czélra nagyon alkalmas volt neki Gödöllő. Ide építé akkor hazánkban párját ritkító kastélyát.

Vadászat a gödöllői határban. Vágó Páltól

A gödöllői kastély az akkor uralkodó francziás stílben épűlt. Fekvésének lejtős voltánál fogva a kastély némi váralakot nyerhetett, és az alsó park az egész vidéket elborító erdőségbe olvadt be. Nem is volt birtokosának hőbb óhajtása, mint hogy királynőjét tisztelhesse benne vendégűl. Mária Terézia 1751 nyarán látogatta meg e kitűntetésre mindig büszke jobbágyát. Hálószobája gazdagon aranyozott és vörös márvány falú terem volt. Most Erzsébet királyné ő felsége hálószobája. Mária Terézia egy levelében maga is leírja e látogatását, dicséri a nagy ebédet, melynél mind nemes emberek szolgáltak föl, de a tiszteletére rendezett állatviadalt meg sem nézte. Az inkább kápráztató és költséges, mint ízléses ünnepélyek részletes leírása a „Wienerisches Diarium” 1751 szeptember 4-ki följegyzésében olvasható. A nagyszerű úri lakból akkor nem hiányozhatott a színház és zene sem. A gödöllői színház a XVIII. század végén bizonyos hírnévnek örvendett; ha előkelő vendégei voltak a herczegi családnak, pesti színészek szoktak benne játszani. Nevezetes volt a kert is, melynek akkori franczia ízlésű felső részét csak századunk elején alakították át angol kertté. Igen fényes volt a klastrom kápolnája, melynek fődísze egy XVII. századi renaissance ízlésű, gazdagon ékített tabernaculum volt. A herczegi családnak gyönyörűen ruházott gránátosai is voltak a vár és kert őrizetére.

Ennyi pompával rikító ellentétet képezett a szegény falu vályogviskóival. Grassalkovich Antal, mint igazi nagy úr, jobbágyairól is gondoskodott, kiknek javát még utódainak is lelkére kötötte. „Tulajdon költségén száz új házat építtetett a lakosság részére, azonfelűl egy nagy vendégfogadót. A német ízlés szerinti házak egyformasága bámulatos.” Ez építéssel együtt járt számos iparosnak letelepítése is. Mindez intézkedésnél nem hiányzott az egyházi tekintet sem. A falu tiszta református volt, a telepesek nagy többsége katholikus. A földesúri család mindent elkövetett, hogy jobbágyait jó szerével megtérítse, de erőszakosan nem lépett föl.

Hanem ennyi jótétemény daczára Grassalkovich nem birta elfeledtetni vagyonszerzése kezdetének nem egészen tiszta módját. Kastélyára, e fényes alkotására, már az ő életében alkalmazták e verset:

Congeries lapidum multis congesta rapinis, Corruet et raptas alter habebit opes.

Már unokája megbukott vagyonilag, és vele, tehát a harmadik generatióval, kihalt férfi ágon az oly gyorsan fölemelkedett Grassalkovich-család. Egy ideig báró Sina birta az uradalmat, azután 1864 óta Langrand-Dumonceau belga bankja. E banktól vette meg a magyar állam 1867 márcziusában, tehát a koronázás előtt. Az uradalom az elidegeníthetetlen koronajavak sorába iktattatott. Így Gödöllő olyan fejedelmi pihenő helylyé lett Budapest mellett, mint Schönbrunn vagy Laxenburg Bécs mellett. A kastély és kert igazgatása 1869-ben az Ő Felsége udvarmesteri hivatalának adatott át. Az egész uradalom kiterjedése 32.000 hold, melynek 3/5 része erdőség, 2/5-e pedig gazdasági czélokra szolgál. A kert – körűlbelűl 200 hold – gyönyörű facsoportjaival, friss pázsitjával és árnyas filagoriáival valóban királyi gondozásnak örvend és a főváros környékének egyik legszebb helye.

A Felségek itt tartózkodásuk idején különösen a lovaglás és vadászat örömeit élvezik. Már régi időtől fogva nevezetesek a gödöllői szarvas-vadászatok. Most is fentartják és télen át táplálják a nemes vad állományát. A kopók gyakran a Dunáig üldözik a fölvert vadat. A nagy és díszes társaság, melyben Magyarország első úrlovasai szoktak részt venni, gyors szágúldásában, árkon-bokron át festői látványt nyújt.

Magára a helységre nézve új korszakot nyitott meg a királyi család ott tartózkodása. A csendes kis mezőváros országos nevezetességre jutott. A vidék összes munkabirói foglalkozást nyernek a királyi háztartásban vagy a kertben; a szegények dús adományokban részesűlnek. Különösen karácsony ünnepén szokta a királyi kegy fölkeresni a legelhagyottabbakat is. A község egyre gyarapodik, lakosai száma már közel 5.000, nagyobb részben reformátusok. A régi német telepesek is mind elmagyarosodtak már. Ezrekre megy az ide kirándúlók, százakra az itt nyaralók száma. Sok pesti család már nyaralót is épített a helységben vagy határában. E forgalomhoz képest nőtt az indóház is; különösen díszes az udvari külön váróterem.

Gödöllőről szép szil- és hársfasor vezet keletre Mária-Besnyőre, a Grassalkovichok alkotásainak másik nevezetes helyére. Itt hajdanta nagy, virágzó község állott, de az a török időben teljesen elpusztúlt. Csak templomának bemohosodott romjai jelölték helyét. Grassalkovich Antal e helyen építtetett egy lorétomi kápolnát, alatta pedig családi sírboltot. Egy kis Mária szobor, melyet a hagyomány szerint egy munkás, álom által intve, ásás közben talált, csakhamar csudatevő búcsújáró helylyé avatta az új szentélyt. Kapuczinus barátok telepedtek oda, és Besnyő mai napig az egész vidék ájtatos zarándokainak fő kegyhelye. A klastrom és kertje egyszerű, de gyönyörű fekvése, tölgyes hegyhátak közt, messze látható dombon, számos látogatót vonz oda. Mostanában Besnyő mint kiránduló és nyaralóhely nevezetes. Lejtőit és lankáit számos kert és villa ékíti.

A vasút hatalmas kanyarodással kerűli meg a híres klastromot. Azután keskeny völgyben, szép tölgy- és gyertyánerdők közt visz éjszakkeletre, Aszódra. E régi nevezetes község a Galgától éjszakra egy dombsor oldalán fekszik, kies kellemes vidéken. Fő dísze a múlt századi Podmaniczky-féle kastély, most az evangelikusok leánynevelő-intézete. A földesúri család a múlt században sok iparost, különösen gubást és szűrszabót telepített ide. Az evangelikus egyház itt algymnasiumot is tart fenn, melynek fő büszkesége, hogy 1835–38-ban Petőfi Sándort deákjai közé számította. Jelenleg állami javító-intézet is van itt romlott erkölcsű fiúk részére, kiket fiatalságuk miatt csak egy évi büntetésre itéltek. A javító-intézet épülete hajdan czukorgyár volt. Aszód arról is nevezetes, hogy itt történt József császár idejében az első kisérlet az izraelitáknak földmíveléshez való szoktatására.

Tovább keletre eltünedeznek a dombok, a vidék lassanként egészen alföldi jelleget ölt. A vasút melleti helységek közt legnagyobb Tura, a vasúttól délre, körűlbelűl 4.000 lakossal. 1849 júliusban itt véres csata folyt az oroszok ellen. A helységen túl egy magaslaton a Schossberger-féle tornyos nagy kastély látható.

***

A magyar kir. államvasút keleti pályaházának déli oldala mellett, a Kerepesi-út külső végén kezdődik a czinkotai helyi érdekű vasút, mely 1888-ban épűlt. A főváros ebben az irányban terjeszkedik legrohamosabban, valamint itt látható legszembetűnőbben a fővárosnak és vidékének egymással való egybeolvadása is. Az országútak és vasútak mellékeit már igen sok helyt házhelyekké osztják, melyeken szép kertekkel ékeskedő nyaralók épűlnek. Így a homokos területet, melyen előbb leginkább csak majorosok és kertészek telepei állottak, mind nagyobb számmal szállja meg a fővárosi polgárság, különösen a hivatalnokok osztálya, hogy olcsóbb lakásokat és jobb levegőt találjon, mint a város belsejében. E folyton folyó építkezések már is egész paradicsommá változtatták át a Rákos pusztáját, mely ez előtt még csak hatvan évvel is oly távol esett a városnak akkori szélétől, hogy a legvérmesebb reménykedéssel sem hihette volna senki, hogy ez a pusztaság valaha részévé lehet a tulajdonképeni városnak.

A Rákos patak mellett fekvő és még a fővároshoz tartozó Rákosfalva Czinkota felé az első nagyobb állomás. A főváros nagy közelsége rendkivűl elősegítette fejlődését. E teleptől éjszakra még leginkább megtartotta a Rákos mezeje ősi jellegét, buczkáival, mély süppedékes, itt-ott futóhomokjával, pocsolyáival és nádasaival. Itt van a Rákos patakja mellett a Paskál malma is, mely az udvari falkavadászatok alkalmával a fő gyülekező hely volt. Tovább éjszakra fekszik Puszta-Szent-Mihály. Kertjeivel, majorjaival és nyaralóival nagy területet borít el, és szinte Csömörig elhúzódik. A leendő községnek, melyet József főherczegről József-telepnek neveznek, még nincs központja templom vagy más középület alakjában. A vidék itt már dombosabb és nem oly homokos. Kiválóan nevezetes itt a konyhakertészet, melyet többnyire bolgár bérlők űznek. Még tovább keletre van Czinkota, egyike Magyarország legrébibb helységeinek, mert már 1074-ben említtetik. Egészen a legújabb időig egyszerű szegény tót falu volt, mely a fővárosi embernek hirén és karczosán kivűl mit sem nyújthatott. Mostanában szőlőtermesztése már hanyatlott. Fő nevezetessége Beniczky Gábor szép kastélya és tehenészete. A czinkotai vasút mentén itt is virágzó nyaraló telep létesűlt, melyet Mátyás-földnek neveztek el és mely mintegy 150 telekből áll. Az országút a régi szőlők mellett visz éjszakkeletnek Kerepesre, egy kis tót faluba. Újabban ide is sok bolgár kertész telepedett. Ez a helység is hozzájárúl Budapest élelmezéséhez. Az országút innen a bolnokai erdőn, a vidék egyik legmagasabb, több mint 300 méternyi emelkedésén át visz a közeli Gödöllőre.

Czinkotától egyenesen éjszakra esik a boráról híres Csömör. Ez is régi helység; a báró Zay család innen nyerte előnevét („de Chemer”). A török világban elpusztúlt, és csak a múlt század elején telepítették be újra birtokosai, a Bosnyák és Vattay családok tótokkal és svábokkal. Széles völgyben fekszik az éjszaki és déli dombsorok közt. Utczáinak többnyire csak egyik oldala van beépítve, az átellenes oldalon kertek és fasorok zöldelnek. Fehér bora a fővárosban jó hírnek és keletnek örvend.

Csömörtől hosszú, különösen éjszaki részében nagyon elágazó alacsony hegyláncz húzódik éjszakra, melyet régen Mons Monoroudnak neveztek. Ennek éjszaknyugati lejtőjén vívták 1074 elején azt a híres csatát, melyben a „háromszor koronázott király”, Salamon, elvesztette királyságát. A győztes vezérek, Géza és László, a zsákmányból építették Mogyoród templomát. E helyen később apátságot is alapítottak, melynek romjai még nem régen is láthatók voltak a helységtől éjszakkeletre eső kereszt közelében. A lakosság ennek szomszédságába helyezi a régi csata színhelyét. A vízmosások gyakorta hoznak fölszínre pénzeket, fegyvereket és tetemeket, melyeknek egy részét a Magyar Nemzeti Múzeumba szállították. Mogyoród csínosan épűlt, többnyire elmagyarosodott katholikus sváboktól lakott falu. Mindenfelől dombok környezik. Egész vidéke sokat szenved a vízmosásoktól. A szorgalmas lakosságnak a földmívelésen és bortermesztésen kívűl a kőfejtés nyújt foglalkozást. Érdekes a fóthi út mentén hegybe vájt pinczéinek sora.

Innét éjszaknyugatra egy széles, meredek hegyház húzódik a fóthi Somlyóig. Ennek aljában a Rákos felé épűlt Fóth községe. Ez már a mohácsi csata előtt említtetik, és most is a régi református magyarság teszi lakossága zömét, úgy, mint Gödöllőn. A múlt században Fekete gróf, előbb personalis, aztán országbíró bírta. E család kihaltával a gróf Károlyi családra szállott az uradalom. Gróf Károlyi István e század 30-as és 40-es éveiben Magyarország egyik legszebb úri lakává varázsolta itteni kastélyát. A régi udvarház helyébe palotát épített és a köré nagy költséggel mintegy 300 holdnyi parkot ültettetett a sivár homokba. E czélból a régi falut egészen ki kellett telepíteni és új házakat építenie a lakosok számára. A kastély gyönyörű szobáival, díszes és becses könyvtárával, érdekes festményeivel (Markótól és Ligetitől), kápolnájával egyike e vidék legfőbb nevezetességeinek. Az utóbbi években több ízben dicsekedhetett a királyi Felségek látogatásával. A királyi vadászatoknak Fóth volt egyik főállomása; külön istállóban állottak a királyi lovak. A kastélyban művészi kéztől eredő képek mutatják I. Ferencz József vadászatát, és Erzsébet királyné lovaglását a fóthi parkban.

A kastély mellett a templom, Magyarország egyik legdíszesebb falusi temploma, Fóth fő ékessége. Ezt is gróf Károlyi István építtette 1847–56 években, közel fél millió forint költséggel. Az épületet Ybl Miklós tervezte, román és byzanti elemekből alkotva azt össze úgy, hogy a templom épen nem tiszta stilusú. Mindamellett igen jó hatást tesz a nézőre két tornyával, homlokzatának szép rózsájával és kerek kórusával. A templom kryptája a grófi család sírboltja. Ennek igen szép a portáléja; a krypta belsejében több márvány szobor áll, melyek között különösen a föltámadás angyalának szobra figyelemre méltó. E szobrok közűl három Canova egyik jeles tanítványának, Teneraninak, műve. Az egyházat Blaas Károlynak freskó- és oltárképei díszítik. A nyugati tornyok közötti ormon álló 9 láb magas bronz szobor Fernkorn műve. A templom mellett van az iskola, szemben vele az irgalmas szűzek által vezetett, alkalmas kerttel ellátott kisdedóvó.

Fóthtól éjszakra és keletre bortermő dombok emelkednek. Fáy Andrásnak itteni szőlőjében olvasta föl először Vörösmarty híres „Fóthi dal”-át. Ennek 50 éves évfordúlóját 1892 okt. 19-én ünnepélyesen megülte a vidék.

A fóthi templom. Rauscher Lajostól

Maga a helység jómódú, serény lakóival, csínos házaival, melyeken meglátszik itt-ott a templom díszítéseinek hatása, igen kellemes hatású. Gazdái leginkább zöldség- és dinnyetermesztéssel foglalkoznak és nyáron szinte folyton útban vannak Budapestre és vissza. Az uradalom, melynek jelenlegi birtokosa gróf Károlyi Sándor, mintagazdaságáról is nevezetes. A talaj homokos, de azért különösen a rozsot jól megtermi. Ujabban a homokosabb részekbe mint több szőlőt ültetnek.

Mint Budapest vidékén, úgy attól éjszakra is a dombok alján a Dunáig ér a homok. Fóthtól éjszak-nyugatra esik a nagygödi puszta, mely, mint katonai gyakorló hely, a Rákos helyébe lépett. Göd vidéke forrásokban igen gazdag és Szabó József véleménye szerint e forrásoknak kellene táplálniok a fővárosi végleges nagy vízművét. Itt már hullámosabb, buczkásabb a vidék, és Göd nagy része már be van fásítva. Délre esik innen a fóthi uradalomhoz tartozó káposztásmegyeri puszta. Jelenleg itt rakják le a pesti vízvezeték csöveit. A Duna közelében lóidomító telepet rendezett be egy angol. A majorban, az ispánlakkal szemben, vadászlakot építtetett a királyné Ő Felsége. A szomszéd alagi pusztán, Dunakeszi felé, évenként többször lóversenyeket tartanak.

Szintén a fóthi uradalomhoz tartozott s tartozik legnagyobb mérvben ma is Rákos-Palota. A régi kis református magyar faluból nagy, népes helység fejlődött, melynek elég fontos szerep jutott Budapest háztartásában. A konyhakertészetnek ez egyik legfőbb fészke; a fővárosban mindenütt megfordúlnak a palotai gyümölcs- és zöldségárúló asszonyok. Palota a budapest-bécsi vasút állomása, azonfelűl Új-Pesten át lóvasúttal is össze van kötve a fővárossal. Útczái szabályosak és egyenesek, csínos házai között három templom emelkedik. A vasút körűl és az Új-Pest felé vezető főútczán sok nyaraló épűlt. Sok fővárosi, ki napközben Budapesten jár hivatalba, itt tart állandó lakást. Az annyira óhajtott cottage-rendszer fővárosunk körűl leginkább csak ezen módon valósítható meg. Rákos-Palotán van egy nagy magántanintézet szép kerttel, és közelében az István-telek nevű kertészképző-iskola, mely gróf Károlyi István bőkezűségéből létesűlt.

Végig tekintettük a főváros balparti részét, az azt kisebb-nagyobb távolban körűl vevő helységek sorát. Valamennyin észrevehető a hatalmasan feltörekvő országos középpont erős hatása, és míg azelőtt Pest kapujáig ért a puszta, mostanában már a legkisebb pusztában is érezhető a nemzeti műveltség centrumának közelsége. De azért mind e helységek falvak maradtak, vagyis gazdasági életökben a nyers termelés játszsza a főszerepet. Tejjel, kerti terményekkel, szőlővel, baromfival ők tartják részben Budapestet. Várossá, iparos helylyé a főváros egész környékén csak egy hely növekedett, épen valamennyi közt a legújabb: Új-Pest.

Gróf Károlyi István, kinek e vidék történetében oly fontos szerep jutott, 1838-ban, az árvíz után, megyeri pusztájának egy részét örök bérbe kezdte kiadni a pestieknek, kik ott többnyire szőlőket ültettek és nyaralókat építettek. Eleinte lassan ment a telepítés és Új-Pestnek 1850-ben nem volt több mint 673 lakosa. De a Duna melletti kedvező helyzete mindinkább éreztette hatását. A főváros közelsége mint több munkást és hullámzó népességet vont ide. A jó összeköttetés, hajón és 1867 óta lóvasúton, még jobban megkönnyítette a telepedést. Eleinte sok volt a csőcselék és a pestmegyei, valamint a városi rendőrségnek ugyancsak meggyűlt a baja az újpesti tolvajszövetkezetekkel és pénzhamisítókkal. De a rohamos fejlődés, új gyárak alapítása, jobb igazgatás, midőn a helység a fővárosi rendőrség körébe vonatott, csakhamar megváltoztatták e sokban amerikai állapotokat. Új-Pest most körűlbelűl 25.000 lakost számlál és virágzó iparával, nagy szesz- és bőrgyáraival, hajógyárával, téli kikötőjével, a Duna mentén fölmagasló kéményeinek sorával, valódi éjszaki folytatása Budapestnek. Dél felé már majdnem összenőtt a fővárossal, keleten pedig a vasútnál már összeér Rákos-Palotával. Így nyújt egymásnak kezet a termelő és az iparos, gyáros vidék. Csak a középületek és művelődési intézeteknek majdnem teljes hiánya mutatja a fejlődésnek rohamos és nem egészen szabályos voltát.

A budai hegyvidék. Thirring Gusztávtól

Budapest fő- és székvárosnak a Duna jobb partján elterűlő környéke általában hegyes-völgyes, de e hegyeknek a legmagasabb pontjai sem emelkednek a középhegységek vonala fölé. A hegyvidék mindenütt szomszédos a Dunával, melyhez helyenként olyan közelre nyomúl, hogy az országút csaknem egészen elfoglalja a hegy lába és a folyam közti hézagot. E hegyvidék földrajzi neve Pilis-Gerecse hegység; alakúlatára nézve inkább csoportos, mint lánczolatos hegyekből áll. Ezért völgyei sem hosszanti, sem kereszt irányban nem szabályos fejlődésűek, hanem csak hosszabb-rövidebb mélyedések, melyek szeszélyes összevisszaságban horpadtak be a kecses alakú s többnyire tölgy- és bükkerdőkkel borított hegyek közé s közűlök az egyvégtiben futókat is inkább apró hágók kötik össze, mint egy közös völgyfenéknek összefüggő mélyedései. A Dunára csak kevés völgy nyílik s azok sem mind szolgálnak rendes útjáúl egy-egy kisebb pataknak.

E hegyeknek kivált az alsóbb lejtőit még csak nehány évvel ez előtt is szebbnél szebb szőlőültetvények borították, bő szüretekkel jutalmazva a szőlőmunkások szorgalmát. Ma már kopáran állnak a régi jeles bortermő szőlők. A filloxera annyira elpusztított mindent, hogy a roppant kárt vallott gazdák az utolsó tőkét is kénytelenek voltak kiirtani.

Ezt a különben igen kies hegyvidéket minden irányban kisebb-nagyobb s elég sűrűn fekvő falvak népesítik, melyeknek nagyobbára vegyes nyelvű lakossága a bortermesztésen kivűl mezei gazdasággal és baromtenyésztéssel foglalkozott ősidők óta. Budapest maga is csak a jelen században emelkedvén igazi nagy- és fővárossá, a környékére sem lehetett olyan hatással, hogy azt az őstermelés színvonala fölé emelhette s a maga mozgalmasabb ipari és kereskedelmi életének részesévé tehette volna. Mindössze mint a vidék legnagyobb fogyasztója nyújtott jövedelmes piaczot a szomszédos kisebb helységek termesztményeinek; művelő, különösen pedig nemzeti művelő hatása csak csekély lehetett apróbb szomszédjaira, a mennyiben 1848 előtt még a politikai élet fő fészke nem annyira Budapest, az ország igazi középpontja, mint inkább a határszélen fekvő Pozsony volt.

Budapest igazi föllendűlése s minden téren való rohamos fejlődése csak a legutóbbi koronázással megnyitott legújabb korszak beköszöntésétől számítható; az pedig aránylag oly rövid idő, hogy azóta csak megkezdeni is alig érkezhetett azt az átalakító hatást, melyet Bécs, Berlin és más nagy városok már régóta és rendszeresen gyakorolhatnak a maguk szomszédos környékére.

Ez magyarázza meg, hogy míg a külföld nagyvárosait kisebb-nagyobb városok egész raja veszi körűl külvárosok gyanánt, a melyekben nagyobbára iparos és kereskedő nép lakik: a mi fővárosunk körűl ily külvárosok eddig alig keletkeztek, kivéve a pesti oldalon nemrég keletkezett és oly gyorsan fejlődő Új-Pestet és Erzsébetfalvát.

A budai hegyek, a Csillag-völgyből éjszak felé nézve. Dörre Tivadartól

Földrajzilag a budai oldal vidéke három külön álló részre oszlik, melyeket a vörösvári és a budaőrsi völgy választ el egymástól. A tulajdonképeni budai hegységtől éjszak felé a vörösvári tágas völgy kisebb terjedelmű, de magasságra nézve ahhoz hsonló hegycsoportot választ el, melynek éjszaknyugatról délkeletre vonúló hosszú gerincze feltűnő éles tarajával már távolról is leköti a szemlélő figyelmét. E kicsiny, de érdekes hegycsoport Békásmegyer, Üröm, Csobánka és Pomáz közt terűl el s legmagasabb csúcsáról a Nagy-Kevély hegycsoportjának neveztetik. Ez a név, bár a vidék német lakói Giebelre ferdítették el, ősrégi magyar név, mely már régi okiratokban is előfordul; hozzá nem egy történelmi esemény emléke fűződik. A Kevély hegycsoportjának keleti lejtőin, Kaláz felé, többféle régiség kerűlt napfényre s a Nagy- és Kis-Kevély barlangjairól különböző mondák élnek a nép száján. A két Kevély lejtőiről a régebben dúsgazdag szőlők mind eltűntek s ma egyedűl a jó épületkő az, mely az elvesztett jövedelemforrásért némi kárpótlást nyújt. Felsőbb lejtőinek árnyas erdeit és a pompás kilátással jutalmazó csúcsokat ma nagy számmal látogatják a fővárosi turisták, kik e vidéket nehány év óta divatba hozták s különösen Csobánka festői vidékét keresik föl leggyakrabban.

Maga a Budai hegység az egész vidék legmagasabb és legterjedelmesebb tagja s a Duna medrétől éjszak felé Vörösvárig és Pilis-Csabáig, nyugat felé Jenőig és Pátyig, dél felé Torbágyig és Budaörsig nyújtja ágait. E kiterjedt hegycsoport jellege nem egyforma; nyugati részeiben sok az erdőség, keleti oldalain szőlő helyett ma gyümölcsösök fedik a lejtők legnagyobb részét s az erdő csak a hegyek tetejére szorúl. A Duna völgye felé ereszkedő lejtőket Hidegkúttól kezdve a budaörsi Törökugratóig a szőlőknek szakadatlan sora fedte ez előtt, melynek szélessége helyenként a négy kilométert is meghaladta. A híres budai boroknak ez áldott termőhelye ma nagyobbára kopárság, csak helylyel-közzel terem gyümölcsöt, kukoriczát vagy burgonyát. A budai hegység keskeny hátai, mély völgyei s vízmosta árkai a földmívelésre kevéssé alkalmasak. Sokkal jobban virágzik ez a hegység nyugati részében, a hol Nagy-Kovácsi, Budakeszi, Telki és Páty vidékén a magasabb hegyek közt is nagy terjedelmű lejtők és völgyteknők vannak fölszántva. A hegység ezen része nem oly összefüggő tömeg, mint a szorosabb értelemben vett budai hegycsoport, hanem inkább egyes lánczokra oszlik, melyek közt tágas völgyteknők nyílnak. Ily völgyteknőben fekszik Hidegkút, Nagy-Kovácsi és Budakeszi, míg a többi községek a hegység aljában terűlnek el.

A nagy változatosságnak és szakadozottságnak, mely az egész hegylánczot jellemzi, geologiai okai vannak; a hegység alapját a felső triászhoz tartozó képződmény alkotja, mely dolomit és tömött mészkő alakjában lép föl; amaz a hegység szélén bukkan ki (Gellért-hegy, Sas-hegy, Csiki-hegyek, Törökugrató, Hármashatár-hegy, stb.) s most nagyobbára kopár magaslatokból áll, melyekről a termőföldet az eső már régen lemosta, miért is az újból való befásítás ott csak lassan halad; a mészkő inkább a hegycsúcsokon és gerinczeken lép föl, mint pl. a János-hegyen, Hárs-hegyen, stb. E kőzetekre fiatalabb eocén- és oligocén-korbeli mészkő, agyag, márga és homokkő telepűl, helyenként a jellemző nummulit-mész és a cerithium-mész mutatkozik. A dolomit és mész gyakori előfordúlása magyarázza meg a hegység nagy vízhiányát, mely a szorosabb értelemben vett budai hegységben jelentkezik legfeltűnőbben. A mély völgyekben nem csörgedez patak, egyetlen forrásuk az ú. n. Disznófő, de ennek a vize is gyakran kiapad. A legnagyobb patak az Ördögárok; ez Nagy-Kovácsi felől jő s a Hűs-völgynek veszi útját; rendes körűlmények közt ebben is alig van víz, de nagy záporok után gyakran ijesztő mértékben megdagad s nem egyszer már nagy szerencsétlenség okozója lett.

A budaörsi hegyek. Dörre Tivadartól

Az Ördögárok völgye a budai hegységet két részre osztja. Ez ároktól éjszakra a vörösvári hegyek (Köztük a Szénáshegy, 549 méter) terülnek el, melyekben Nagy-Kovácsinál szénbányát nyitottak; odább a hidegkúti keskeny gerinczhegység csatlakozik hozzá s ez a Hármashatár-hegy (496 méter) kopár, de szép kilátást nyújtó csoportjába megy át. Az Ördögároktól délre a Nagy-Kopaszhegy (558 méter) erdőségei terűlnek el, melyekhez a „Szép Juhászné” nyergén túl a tulajdonképeni Budai hegység csatlakozik. Ennek legszebb részei a gyönyörű Hárs-hegy (458 méter), János-hegy (529 méter) és a Sváb-hegy; ezek hosszú gerinczét nyugat felé a budakeszi szép erdő borítja, míg tetejét s keleti lejtőit a Zugliget és Sváb-hegy nyaralóinak százai díszítik. Délnyugat felé a Sváb-hegy tömege az ú. n. Csiki hegyekbe megy át, melyeknek karsztszerű meztelen kopár ormai Budaörs vidékének legjellegzetesebb részei. A Duna felől a Sas-hegy és a Gellért-hegy tekinthetők a hegység legszélső előörseinek.

Egészen elütő jellegű az a dombvidék, mely a budai hegységtől délre, Budafoktól Sóskútig és Biáig terűl. A budai hegységtől a Mészáros-út széles völgye különíti el, a melyből a törökugrató ferde sziklakúpja magánosan emelkedik ki. A meddig a történelem adatai visszaemlékeznek, mindig ez volt a népek vándorlásának fő útja. A kedvező völgyet rég megszállta a földmíves népség. Budaörs, Török-Bálint, Torbágy és Bia, mindmegannyi népes nagy község, itt virágzott föl; a buda-bicske-szőnyi országút, az ú. n. Mészáros-út, évszázadokon át első rendű közlekedési út volt; de az államvasútak budapest-szőnyi vonalának kiépítése jóformán nyugalomba helyezte e fontos útat, melyen hosszú járatú fuvaros karavánok helyett ma csak helyi közlekedési eszközök járnak-kelnek; míg magán az egész völgyön gőzparipa száguld végig.

E vonal jelöli azon dombsor éjszaki határát, mely Budafoktól Biáig, dél felé Tétényig és Tárnokig nyújtja hullámzatos ágait. Magassága csekély, tájképileg kevéssé változatos, de geologiai szempontból és földrajzi alkotásánál fogva egyaránt érdekes és jellemző. Budafok felől lassanként emelkedik a talaj; Budaörs felől meredekebb a lejtő s ezt a főváros birtokába kerűlt egykori Kamara-erdő árnyas útjai kedveért gyakran látogatja a fővárosi közönség. Budafok szőlői nagyobbára elpusztúltak ugyan a szőlővész elharapódzása idején, de már is sokat újra ültettek s így nem soká fog üresen állni a sok borház. A szomszédos Kis-Tétény szőlői szintén tönkre mentek; ma csak a magános kis temploma körűl szétszórt nyaralók tanúskodnak arról, hogy ott még csak néhány évvel ez előtt is zajosabb élet uralkodott. A szőlőhegyek közűl hirtelen egy terjedelmes laposra érünk ki, melyet az oda való német lakosság „Grosse Haide” néven ismer. Kevéssé hullámzatos, tagozódás nélkűli fensík ez, mely mintegy 5 kilométernyi terjedelemben Török-Bálint felé nyúlik. Puszta a szó szoros értelmében, melyen szemünk áhítozva keres valami nyugvó pontot és kiesebb tájat; sovány földjén a szomszédos községek marhája legeli a silány füvet, termékenyebb helyen némi zabtermesztéssel történtek kisérletek. Fának e nagy pusztán alig van nyoma; némának, kihaltnak látszik az, bármerre jártassuk is szemünket. Több irányban szelik ösvények, de emberi életet csak egy-egy árva juhakol körűl találhatunk. Meddő, terméketlen térség ez, mely csak mélyében rejt némi kincset. A Kis-Tétény melletti felhányt sziklatalaj tanúsítja, hogy ott régebben nagy kőbányászat folyt; ma dudva lepte el a hajdani bánya vájásait s tündökő mészkövét piszkos szürkévé változtatta az időjárás viszontagsága. De a fensík éjszaki és nyugati szélén ma is nagy kőfejtők vannak, melyekben Török-Bálint férfi népének java része keresi mindennapi kenyerét. Dél felé menedékes lejtők ereszkednek a Duna felé, melyek közűl Diós község temploma bukkan elő. Ez a helység már a magyar királyság első ideiben is megvolt. Itt hált meg Szent Gellért püspök azon végzetes útazása alkalmával, midőn I. Endréhez Pestre sietett, hol aztán a mai Szent Gellért-hegy alatti révnél az ősvallás hívei megrohanták és életétől megfosztották. Rébebben sok és jó bor termett itt s a Diós-árok mészkőfalaiba vájt nagy boros pinczék ma is érdekes látni valók.

A sóskúti kőbánya. Háry Gyulától

Török-Bálintnál nagy erdők váltják fel a tétényi pusztát, melyeknek egyik kies völgykatlanában festőileg terűl el a magyar hős nevét viselő község; de odább nyugat felé ismét a tétényi puszta képe tárúl szemeink elé. Sóskútnál a föld soványságáért busás kárpótlást nyújt a kitűnő kőanyag. A sóskúti kőbánya a legnagyobbszerűek egyike, melyben sok száz munkás fáradozik a kitűnő építőanyag kiaknázásában. Budapest nagy része ebből a kőből épűlt, melyet kitűnő tulajdonságai miatt örömest alkalmaznak a fővárosi építők. A nagyszerű kőbányát vasút köti össze a Déli-vasút tárnoki állomásával, a honnan a követ főleg a fővárosba, de a Dunán-túl számos városába is szállítják.

A sóskúti halmos vidék éjszak felé elveszti ridegségét, s Bia táján kies hegycsoportba megyen át. A vasút felől érkező útas elragadtatással szemléli az Iharos- és a Szarvas-hegy regényes bérczeit, melyeknek sötétlő erdejéből a Sándor-grófok dombon fekvő kupolás mauzoleuma és a herczeg Metternich-féle vadászkastély fehérlik ki. Gondosan ápolt útak, szebb időkre mutató kőlépcsők vezetnek föl a Pipáló név alatt ismeretes kilátóhoz és a Szarvas-hegy csúcsára, a honnan – ez a vidék legmagasabb pontja (334 méter) – körűljárathatjuk szemünket a kies tájon.

Sóskút és Tétény pusztáit kivéve, a budai hegyvidéknek nincs része, a mely bőven meg ne fizetné a törekvő földmíves munkáját; a nép szorgalmát maga a természet is jutalmazza termékeny talajjal s a gazdálkodásnak kedvező éghajlattal. Egészben véve enyhe itt az éghajlat, különösen a Budapesten alúl eső részeken, a hol a téli hideg valamivel kisebb, a nyári meleg pedig nagyobb, mint odább éjszak felé. Igaz, hogy az évszakok hirtelen mennek át egymásba s tavaszszal gyakoriak a késői fagyok; de a tavasz jóval korábban kezdődik, mint másutt hasonló földrajzi szélesség alatt, az ősz pedig rendesen soká tart s állandóan szép és meleg. A magasabb hegyeken a tenyészet 8–10 nappal később jár, mint a lapályon, a tél is zordabb ott, de általában ott is kedvez az éghajlat a tenyészetnek. Az ősz meleg volta miatt sok tavaszi növény újra kivirágzik; sok növényfaj meg egyenesen déli természetűnek látszik. A növényzet nagyon változatos és érdekes; a nyugat- és kelet-európai növényzet itt találkozik egymással, innen van a növényfajok gazdagsága és színpompája. Sok kiváló magyar növénye is van a budai hegyvidéknek, s erdői is nagyon változatosak. Az erdőtenyészet övei közűl csak tölgy és bükk öve lép itt föl, amaz számos változatban fordúl elő s leginkább az alacsonyabb hegyeket és a déli lejtőket borítja, a hol rendesen gyertyán, szil, nyár, kőris és juhar keveredik vele. A bükk a magasabb tetőkre s az éjszaki lejtőkre szorúl, de a Lipót-mezőn és a Farkas-völgyben 180 méterig ereszkedik alá. Fenyvesek ültetésével csak újabb időben tettek kisérletet a Hármashatár-hegy és általán a budai határöv éjszaknyugati gerinczein és kopár lejtőin, s úgy látszik, hogy ezen, televényföldben szűkölködő hegyoldalok a beerdősítésre alkalmasoknak fognak bizonyúlni.

A kedvező éghajlat a mezőgazdaságot is magas fokra fejlesztette. Igaz, hogy gabonatermése nem elégítheti ki a főváros szükségleteit, de a mi gabonája terem, többnyire kitűnő, mert talaja jó, népe pedig szorgalmas és értelmes. A gazdálkodási rendszer majdnem mindenütt a szabad, s leggyakoribb a háromnyomásos gazdálkodás. A földmívelés mellett a konyhakertészet is virágzó s a főváros szükségleteit nagyobb részt ki is elégíti. Leginkább Ó-Buda körűl s a Gellért-hegy alatt űzik, emitt főleg bolgárok.

A bortermesztés egyelőre teljesen megszűnt. A budai bor ős időktől fogva hazánk legjobb borainak egyike volt s a Sas-hegy, Gellért-hegy, Nap-hegy, Rókus-hegy, Mátyás-hegy, Arany-hegy, Testvér-hegy, Polgár-hegy és József-hegy termése volt a legkitűnőbb. A mi kevés amerikai szőlőt ma a főváros környékén termesztenek, az sem mennyiség, sem minőség tekintetében nem versenyezhet a régi budai fajokkal. Hajdanta a fekete kadarka (mely a legjobb vörös bort szolgáltatta), a piros dinka, a muskotály és a mézédes (Hönigler) voltak a legkedveltebb szőlőfajok, s egyedűl a főváros határában több mint másfélszázezer akó bor termett évenként. A környék községei ennek tízszeresét is szüretelték; legtöbb szőlője volt Budafoknak, Nagy- és Kis-Téténynek, Budaörsnek, Diósnak, Biának és Békásmegyernek. A gyümölcstermesztés azonban ma is tetemes. A budai hegyekben sok szép és nemes gyümölcs terem, de legtöbb mégis a közönséges gyümölcs, a azért a főváros piacza különösen a nemesebb gyümölcsöt távolabbi vidékekről kénytelen beszerezni. Az egyes községek közűl különösen Budakeszi, Budaörs, Solymár, Nagy-Kovácsi, Vörösvár, Torbágy, Bia, Pomáz és Csobánka termeszt sok gyümölcsöt.

A főváros környékének története messzire visszanyúlik a múltba. Egyes helységekről már a XII. és XIII. században történik említés. Solymár, Török-Bálint, Pomáz és más községek a XV. és XVI. században gyakran játszottak szerepet s némi fontosságra is tettek szert. A török uralom véget vetett az előbbi virágzásnak és sivataggá változtatta át a főváros környékét. A régi községek mind elpusztúltak, a vidék néptelenné lett. Tinnye, Tök, Páty és Bia voltak a fővároshoz legközelebb eső lakott helyek. III. Károly alatt történtek az első lépések a vidéknek újból való betelepítésére. Az udvari kamara külföldről hívott be dél-német és osztrák (sváb) katholikus lakosokat. A kamara mellett a főurak és szerzetesek is közreműködtek a telepítésben. Savoyai Jenő herczeg Budafok községet telepíté, a gróf Zichy-család Budaörsöt, Budakeszit, Solymárt és Békásmegyert, a Szunyogh-család Hidegkútat népesítette meg. Ugyanakkor népesűlt be német lakókkal Nagy-Kovácsi, Szent-Iván, Telki, Jenő, Torbágy és Borosjenő; Pilis-Csabára is ekkor költöztek be tót lakói. A betelepűlők, kik hat évi adómentességet élveztek, kivétel nélkűl földmívelők voltak. A főváros környékén parlagon heverő földeken csakhamar értelmes gazdálkodás indúlt meg s a szőlőmívelés virágzásnak indúlt. A fővárossal szomszédos községek nagy részt nem magyar lakossággal népesűltek meg s e tarka népkeverék, melyben az országnak majdnem minden nemzetisége és hitfelekezete föltalálható, nem kis mértékben járúlt ahhoz, hogy Budapest (s főleg Buda) oly soká inkább német város volt. Fővárosunk környékének lakossága a budai részen ma is nagy részt idegen-ajkú s a legközelebbi községek közt ritka a tiszta magyar lakosságú. De ma már e tekintetben is hova-tovább átalakúlás tapasztalható, s a budai részt környező 29 községen is mindinkább meglátszik a föllendűlt nemzeti és állami élet természetes hatása; az utolsó tíz év alatt összesen 15%-al emelkedett e községek lakóinak száma, a mely ma kerekszámmal 60.000 főre megy. E népességnek mintegy negyedrésze magyar; a többsége német, s részben szerb és tót, bár emezek száma az utolsó évtizedben nagyon megcsökkent. Tiszta magyar község csak három van e környéken: Páty, Bia és Tök. Tetemes számú a magyarság továbbá Pomázon, Érden, Budafokon és Tétényben. Üröm, Békásmegyer, Borosjenő, Diós, Szent-Iván, stb. községek lakosságának nagy többsége német. A többi nemzetiségek közűl a szerbek Érden, Pomázon, Kalázon és Csobánkán, a tótok Sóskúton, Tárnokon, Érden, Pilis-Csabán, Pomázon és Csobánkán laknak számosabban, de absolut többségük sehol sincs.

A Makkos-Mária templom romjai. Dörre Tivadartól

Az a körűlmény, hogy maga Budapest is csak nehány évtized óta emelkedett a nagy városok sorába, okozta azt is, hogy a fővárost környező községek még ma sem vetkőztek ki eredeti falusias jellegükből. Még ma is mindenütt a földmívelés a lakosság fő foglalkozása; némi iparos jellege Budafoknak van és Albertfalvának. Budapestnek nincsenek oly elővárosai, mint Bécsnek, vagy bármely más fővárosnak; a községek nagyobbára kicsinyek, a legnagyobbaknak (Budafoknak és Budaörsnek) is csak 5.000 lakosuk van; azután következik Budakeszi 3.600, Pomáz 3.500, Érd 3.400 és Vörösvár 3.000 lakossal; a többi község ennél is kisebb. Az anyagi műveltség terén tapasztalható hátramaradottság nagy részt a fővárossal való gyér közlekedés miatt van; egészen 1888-ig, a midőn Békásmegyer, Kaláz és Pomáz egyenes vasúti összeköttetést nyertek a fővárossal, dél felé csak Budafoknak, Téténynek, Érdnek és Tárnoknak, nyugat felé csak Bia-Torbágynak, Török-Bálintnak és Budaörsnek volt vasúti közlekedése, de Budaörs ezt ma is alig használja, mert kocsin, sőt gyalog is hamarább eljut a fővárosba, mint a nagyot kerülő vasúton. A főváros környékének éjszaki és nyugati részei még ma is nehézkes társaskocsik közlekedésével kénytelenek megelégedni.

Jelenleg a legközelebbi környék az, mely a fővárossal rendes összeköttetésben áll. A budai hegyek szelíd lejtőin s a Sváb-hegy tágas laposán, úgy szólván, egy új város keletkezett, 300 méternyire a Duna tükre fölött, üde, egészséges, tiszta levegővel, árnyas erdők közepette. A fővárosi lakosság egy része itt nyaral. Az 1886. év derekán végzett népösszeírás 4.000 főben állapította meg a budai oldalon (de csak a főváros területén) nyaralók számát; azóta e szám bizonyára kétszer annyira emelkedett. Ezt mutatja a budai hegyek nyaralótelepeinek gyors fejlődése, mely évről évre újabb területeket von be az eddigi keretbe. Mennyire élénkűlt különösen a Sváb-hegy, kitűnik abból is, hogy a svábhegyi fogaskerekű vasút forgalma 1876 óta napjainkig 95.000 személyről 237.000-re gyarapodott; hasonló gyarapodás mutatkozik a közúti vaspálya zugligeti vonalán is, mely jelenleg évenként már 3/4 millió személyt szállít. Mind e számokból azonban nem ítélhetjük meg, hány ember nyaral a Lipót-mezőn, hány Budakeszin és a fővárossal szomszédos többi községekben.

Az ürömi mauzoleum. Kimnach Lászlótól

A legnagyobb élénkség természetesen magán a Sváb-hegyen és a Zugligetben uralkodik. A Sváb-hegy, mívelt lejtőivel és elragadó szépségű pontjaival méltán egyik nevezetessége a magyar fővárosnak. Az Eötvös-nyaraló, a Normafa, a Széchenyi-orom, a Karthauzi-ház mindmegannyi gyöngye a főváros környékének. A ki a Normafától szemléli a színpompát, melyet a budai hegyvidék tarka változatossága szeme elé varázsol, felejthetetlen emlékekkel távozik onnan. A Zugliget árnyas völgyei, az idylli Csillag-völgy és Harang-völgy, a Tündér-hegy merész sziklái, a Fáczán és a Disznófő körűl nyüzsgő néptömeg, és sok egyéb, részint a természet, részint emberi kéz alkotta tényező: mind olyan jelenség, a mely figyelmünket a legnagyobb mértékben leköti. Az egész vidéken az 529 méter magas János-hegy uralkodik, mely a fővárosi közönség kirándulásainak legkedveltebb czélpontja. Nyugati lejtőjén egy népes és vagyonos község, Budakeszi terűl el, mely a fővárosiaknak egyik kedvelt mulatóhelye. Pompás erdőségei, melyeket a főváros hatósága nem rég megvásárolt, alkalmassá is teszik erre; határában a Makkos-Máriát találjuk, e kies völgyben fekvő templomromot, melyet a XVIII. században az Ó-Buda mellett fekvő kisczelli trinitarius kolostor bírt s a hová még ma is el-eljárogatnak búcsúsok és kirándúlók. Dél felé a Csiki-hegyek kopár tetőin túl Budaörs terűl el. Ez jó nagy község 5.300 német lakossal; Budakeszinél közelebb esik, de nyaralásra nem alkalmas, mert hegyei ugyan geologiailag és földrajzi alakulásuknál fogva nagyon érdekesek, de kopárak és meztelenek, mivel erdeje nincs, kitűnő szőlői pedig mind kipusztultak. Budaörs a török uralom alatt elpusztúlt, s csak a XVIII. század elején telepíttetett újra, a midőn a gróf Zichy-család bírta. Később az ó-budai koronauradalomhoz tartozott s Mária Terézia korában, mikor a mercopaili merino törzs-juhnyáj egy részét ide helyezték át, a magyar nemes juhtenyésztés bölcsőjévé lett.

A budai hegyek éjszaki részében a Hárs-hegy és a Hármashatár-hegy emelkedik legmagasabbra; a Hárs-hegy aljában terűl el az a kies völgylapály, melyet Lipót-mező név alatt ismerünk. A sok csinos nyaraló közt itt az országos tébolyda hatalmas épülete tűnik ki, mely 800 boldogtalan betegnek nyújt a tudomány és humanismus minden vívmányával enyhített hajlékot. Odább éjszak felé, a Hűs-völgyön túl a Vadas-kert erdős halmai terűlnek el. Hajdan Mátyás király vadaskertje volt itt, ma alig tenyészik benne vad. Még tovább Hidegkút községe közelében Remete-Mária búcsújáróhely kápolnáját pillantjuk meg, melynek közelében az Ördög-árok regényes sziklatorkolatában egy régi remetebarlang nyílására akadunk.

A távolabb eső községek közűl Nagy-Kovácsi és Telki említendő. Amannak jelene, ennek múltja érdekes. Nagy-Kovácsin ma szénbányászatot űznek, de ez nagyobb fontosságra még nem emelkedett. Telki hajdan híres Szent Benedek-rendi apátság székhelye volt, mely 1198-ban keletkezett és Szent István király nevét viselte. A sok viszontagságot átélt apátság templomát 1543-ban a törökök lerombolták, a XVII. század végén a Benczés-rend bécsi skót szerzete kapta meg, melynek birtokában napjainkig megmaradt. Éjszak felé a legtávolabb eső községek Pilis-Csaba és Vörösvár. Mind a kettő nagy és csinos község s a bécsi országút mentén fekszik; Vörösvár lakói hajdan a gyorsfuvarosságot gyakorolták ez országúton: ma már ez teljesen megszűnt s a földmívelés és gyümölcstermesztés a lakosság fő keresetforrása. Pilis-Csabának a mellette levő katonai tábor ad némi fontosságot, mely nyaranta nagy hadgyakorlatok színhelye. Vörösvárhoz közel Szent-Iván és Solymár község fekszik; mind a három a gróf Karácsonyi család birtoka, melynek elhalt feje, gróf Karácsonyi Guidó, ott néhány évvel ez előtt a „rózsaleányok” kitűntetésére tett alapítványt. A rózsaleányok megkoszorúzása nagy ünnepélylyel megy végbe.

A vörösvári völgyön túl, a Kevély hegycsoportjának aljában hat község van. Kettő vegyes népességű, a többi majdnem tiszta német. Legnagyobb Pomáz, a szentendrei helyi érdekű vasút mentén, negyedfélezer lakossal. Érdekes népvegyülékénél fogva, melyből a szerb jelleg erősen kirí, bár a szerbek száma az egész környéken állandóan fogy. A hosszan elnyúló község közepén, emelkedett helyen fekszik a Teleki grófok pusztuló kastélya, melyben gróf Teleki József az ötvenes években a „Hunyadyak korá”-nak történetét írta.

Csobánkán is sok a tót és szerb; magyar szó még ritkán hallható. Igen barátságos, kies község, melynek fekvése és környéke egy kis Svájczot varázsol szemünk elé. Nyaralásra kiválóan alkalmas, és újabban föl is kapja a fővárosnak pihenést kereső lakossága; de a közlekedés hiánya megnehezíti föllendűlését, s ha vasútat nem nyer, alig lesz képes a természet pazar adományait értékesíteni.

Budafoki barlanglakás. báró Mednyánszky Lászlótól

A Nagy-Kevély aljában fekvő többi községek közűl Üröm érdemli meg leginkább figyelmünket. Főnevezetessége az a görög-keleti díszes kis templom, mely a község déli szélén csinos kert közepette emelkedik. Ide temettette József nádor első nejét, a 19 éves korában elhúnyt Alexandra Pavlovna főherczegnét, Pál czár leányát, és sírja fölé díszes mauzoleumot emeltetett, melyet Sándor czár 1883-ban szépen megújíttatott. Ma a mauzoleum nemcsak mint a kegyelet példája, de egyúttal a benne rejlő nagybecsű orosz festmények s gazdag egyházi kincseknél fogva is egyik érdekessége fővárosunk vidékének.

Budapesttől délre a Duna mentén szintén több népes és virágzó községet találunk. Budafok valamennyi közt a legnépesebb és legélénkebb, nemcsak azért, mert a fővárossal (két vasúton és gőzhajón) sűrűn közlekedhetik, de azért is, mivel törekvő népessége újabban az ipart is fölkarolja. Savoyai Jenő idejében keletkezett e község, melynek rohamosan szaporodó népessége ma már az ötezer léleknél is nagyobb. A szőlőművelés volt eleitől fogva fő foglalkozása, s még ma is, bár szőlői elpusztúltak, a borkereskedelem és a borkezelés nevezetes helye. Óriási borpinczéit, melyeknek nagy részét a cerithium-mész falaiba vájták, nagyobbára budapesti borkereskedők bírják s bennök még ma is igen sok bort tartanak. A borkereskedés mellett a sörgyártás és pezsgőkészítés is nagyban folyik itt. Budafoknak építésmódja is nevezetes. Házainak nagy része, egész útczák a cerithium-mészbe vannak vájva, s a földből csakis füstölgő kémények látszanak ki, melyek közt akadálytalanúl sétálgathatunk ide-oda. A mészkő oly összeálló és szilárd, hogy az így vájt lakások minden boltozat vagy egyéb építkezés nélkűl használhatók, s mivel a kő nagyon száraz, az egészségre nézve sem ártalmasok.

Tétény, Diós és Érd szintén bortermesztő községek voltak; Tétény urasági kastélyát báró Száraz György építtette, utóbb a Szentgyörgyi Horváth családnak az az ága bírta, a mely gróffá lett és a Hugonnay nevet vette föl. Ma bérlő kézben van. Szép kastélya van Érdnek is, mely előbb báró Sina Simon tulajdona volt, kiről leányágon a gróf Wimpffen családra szállt. Érd és a szomszédos Batta classicus talajon épűltek. A két község meredek Duna-partjának száznál több halmából (Százhalom) az 1876-ik évi budapesti régészeti és anthropologiai congressus alkalmával számtalan ős-kori csontváz és régiség kerűlt napfényre, melyek e vidék praehistoricus időben való benépesedését tanúsították. E mellett számos római régiségre is bukkantak, közöttük fürdő, castrum s különböző más épületek nyomaira. A történelem gyakran tesz említést e vidékről. Itt történt a monda szerint a hunoknak a Dunán való átkelése. Később a törökök ellen is folytak itt heves harczok. 1684 július 23-án Lotharingiai Károly herczeg a Szulejmán pasa által vezetett török seregen itt aratott diadalt. Az egykori török uralom emlékeűl megmaradt itt egy kis török minaret, mely még ma is ép.

Török-Bálinthoz, e kedvelt nyaraló helyhez is történelmi emlékek fűződnek. Nevét a konstantinápolyi „Héttorony”-ba veszett Enyingi Török Bálinttól, János és Ferdinánd királyok híres vitézétől vette, a ki birtokosa volt és várat is építtetett határában. A törökök ezt elpusztították s ugyanakkor elpusztúlt maga a község is. A XVII. században ismét nagy falu volt s egykorú írók állítása szerint a régi vár nyomai akkor még meglátszottak. A török uralom után rendjük megszüntetéseig a jezsuiták bírták; ezek után a gróf Majláth, majd a déghi Festetics családra szállt, s most csinos kastélyát egy bécsi család bírja.

Odább nyugatra Torbágy, Bia, Sóskút és Tárnok jelöli annak a darab földnek a határát, a meddig mi a budai hegyvidéket számítjuk. Torbágy, melyet már Béla király névtelen jegyzője is említ, csinos vidéke miatt, Bia mint a gróf Sándor-család egykori uradalmának feje, Sóskút nagyszerű kőbányáinál, Tárnok az ott talált régiségeknél fogva érdemel figyelmet.

Szent-Endre és Visegrád vidéke. Thirring Gusztávtól

A Dunának Esztergom és Szent-Endre közt eső váczi könyöke azt a hegyvidéket kerűli meg, melyet vagy Pilis hegységnek, vagy Dunai trachyt-hegységnek szokás nevezni. Ez az alacsony hegység az Alpesek hegyrendszerének legkeletibb végső tagja, de az újabb geologiai fölfogás szerint már a Magyar Középhegységnek egy része. Hova tartozása e szerint ma még vitás dolog. Így csak annyi mondható róla, hogy ez a hegycsomó már fekvésénél fogva összekötő kapocs a Dunántúl hegyei, meg a Felvidék hegységeinek déli végei közt. A geologiai kutatások kétségtelennek mutatják, hogy a Duna két partját szegélyző trachyt-hegységek valamikor összeköttetésben állottak egymással. Ős időkben, mikor hazánk nagy része még tengerfenék volt, ez a terjedelmes hegybástya egészen elzárta az éjszaknyugati kisebb, vagy pozsonyi medenczét a mai nagy Alföldet akkor borított beltengertől. Mérhetetlen hosszú időnek kellett eltelnie, a míg ez az édesvizű tenger a trachythegységet áttörte s medréből kelet felé lefolyhatott. A visegrádi szoroson ma is meglátszik, hogy az egészet a víz ereje vájta. Már Esztergomnál szűkülni kezd a Duna völgye, de a tulajdonképeni szoros, mely hazánk legszebb tájai közé tartozik, csak Dömöstől a Szent-Endrei sziget elejéig tart. A Duna, a mint a nagymarosi Hegyestetőt merész kanyarúlattal körűlfolyja, 400 méterre szorúl össze, holott kevéssel fölebb két kilométernyi szélességben hömpölyög. Szeszélyes alakú merész sziklák, görgeteg-födte meredek vízmosások, régi remetebarlangok nyílásai, sűrű sötét erdők s kies fekvésű községek emelik e visegrádi szoros szépségét.

Visegrádon alúl a völgy kitágúl, a Duna két ágra szakad s a 30 kilométer hosszú lapályos Szent-Endrei szigetet övezi körűl, melytől balra már a pesti síkság kezdődik. Ezen az oldalon a váczi Nagyszál (Naszál) hosszú gerincze az utolsó nagyobb emelkedés. A jobbparton a szent-endrei Dunaágat tovább kisérik a hegyek, mígnem a dél felé alább-alább ereszkedő dombok Szent-Endrénél véget érnek. Ekként Esztergomtól Szent-Endréig maga a Duna vonja meg a hegység határait, s a két város közt hozott egyenes vonal majdnem teljesen összeesik e hegyvidék nyugati határával.

A hegység, mely ezt a nagy háromszögű területet borítja, látszólag összefüggő s együvé tartozó tömeg; de a geologia két, egymástól lényegesn különböző félre osztja. Két, aránylag csekély völgyelés (a pilis-szent-kereszti és a szent-léleki), mely a Pilis és a Dobogókő közti nyergen, az úgy nevezett Két bükkfánál találkozik, jelöli a hegység két része közt a határt. E vonaltól délre a főváros környékének legmagasabb emelkedése, a Pilis-hegy (757 méter) van, éjszaknyugatról délkeletre csapó, mészkőből képződött gerinczczel. Szeszélyes alakúlatai, sok barlangja s vízben való szűkölködése élesen megkülönböztetik a sokkal nagyobb kiterjedésű trachythegységtől. A trachythegység a Dobogókőben (700 méter) emelkedik legmagasabbra s legszebb részletei ezen hegytől éjszakra, Dömös és Visegrád felé vannak. Rendszeres hegylánczokról e hegységben is alig lehet szó. Inkább csoportos jellege van, s a Dobogókőt és Szent-László-hegyet tekinthetjük a csoportok góczainak. A Duna felé meredek esésű lejtőkön túl több helyen fensíkszerű laposok terűlnek, melyek tetemes magasságok mellett is alkalmasoknak bizonyultak földmívelésre. A lejtőket mindenütt sűrű erdők borítják. Legszebbek a Pilis-hegy ősi bükkösei. A meredekebb ereszkedőkön az erdők óriási sziklacsoportozatoknak engednek helyet, melyek közt még a trachythegységben is megtaláljuk a mészkőnek jellemző szeszélyes alakzatait. Hosszú és mély völgyek vájódnak a hegyek közé s bő vizű források fakadoznak föl bennük. Emberi lakást csak keveset találunk e völgyekben. Két szegényes falun (Pilis-Szent-László és Huta-Szent-Lélek) kivűl csak nehány erdőőri ház látható itt-ott. A többi községek a hegység tövébe húzódtak, s a melyek a Duna partján épűltek, azok bizonyos jóllétre tettek szert. A fővárosi piacz részben innen nyeri élelmi czikkeit s ez állandó keresetforrása a környékbeli lakosságnak. A magasabb hegyek közt az erdők a népnek fő jövedelemforrásai; de, a hol csakis erre van szorúlva, ott keservesen keresi meg mindennapi kenyerét. A földmívelés a hegység legnagyobb részében lehetetlen s még ott is, a hol az eke fölszántotta, csak keveset terem a sovány föld. Helyenként, különösen Bogdányban, Visegrádon és a Lepencz-völgyben a mész- és szénégetés, a kőbányászat, a Duna partján a halászat és hajózás ad a népnek kenyeret. Főkincse a szőlő volt, mely ezelőtt Pomáztól Esztergomig a Duna mentén majdnem szakadatlan övben lepte a hegység végső lejtőit; ma már teljesen kipusztúlt s vele együtt a népesség jólléte is hosszú időre elköltözött. A Szent-Endrei szigettel szemben fekvő községek lakói a sziget homokjába ültették át szőlőiket; helyenként amerikai tőkéket honosítottak meg; de az eredmény eddig még nem elégítette ki a várakozást, s a mi eddig ez irányban történt, inkább csak kisérletezésnek tekinthető. A nép azóta még inkább a fővárosra van szorúlva s attól vár mindent. Közelsége szellemi tekintetben is jótékonyan hat reá: a fővárosiakkal való érintkezés s a falukat mind sűrűbben látogató nyaraló vendégekkel való hosszabb együttlét csiszoló és serkentő hatással van a népre, mely lassanként belátja, mily nagy értékűek azok a természeti szépségek, melyeket addig észre sem vett maga körűl. A községek ábrázata hovatovább megváltozik. Jobban s csínosabban építkeznek. Visegrádon olyan csín lepi meg a fővárosi embert, a minőt faluhelyen nem is várna. Visegrád, mint a főváros egyik kedvelt nyaralótelepe, évről-évre emelkedik s mennél inkább csinosbodik, annál szívesebben látogatja a fővárosnak üdűlésre szorúló lakossága. Visegrádon kivűl még Leányfalu fejlődött itt derék nyaralóteleppé. Újabban Szent-Endre vidékére is ellátogat a fővárosi közönség; de itt az erdők hiánya akadályozza az üdülőtelepek fejlődését. A közlekedés hiányossága is késlelteti a vidék gyorsabb emelkedését. Szent-Endre és vidéke az 1888-ban megnyílt helyi érdekű vasútban megtalálta ugyan azt a kapcsot, mely szorosabban fűzi a fővároshoz; de a felső vidék csak a szent-endrei Duna-ágnak gyér és lassú hajójárataival kénytelen megelégedni; a Pilis-hegyvidékének pedig még rendes kocsiútja is alig van. Így csak gyalogszerrel járható az a hegyvidék, melynek eddig kevéssé méltatott zugaiban nem egy kiváló természeti szépség rejlik. A főváros lakossága előtt soká ismeretlen volt ez a szép hegyvidék; a néhány évvel ez előtt alakúlt Magyar Turista-Egyesűletnek úgy szólván föl kellett fedeznie. Azóta a turisták látogatják a Pilis vidékének sűrű erdőségeit, s a Dobogókőről nyíló páratlan kilátás már nem egy világlátott embert is bámúlatra indított.

***

Dél felől Szent-Endre a Pilis-hegység kulcsa. E csinos fekvésű városka, melynek vasúti és hajóközlekedése van, már messziről feltűnik számos templomával, melyek közűl a szerb püspöké válik ki leginkább. Érdekes régi kis város, mely vidékével együtt a XV. század első felében, Zsigmond és Albert királyok idejében nyerte szerb lakóit. A szerbek a Duna mentén emelkedő hegyre építették házaikat festői rendetlenségben és sűrű sorokban. Egyik ház a másik hátán áll, s köztük csak meredek sikátorok vannak útczák helyett. Az alsóbb, rendezettebb városrész újabb eredetű, élénkebb és szebb. Ezen fut végig az országút is, melynek mentén hosszan nyúlik el a város éjszak felé. De legélénkebb a Duna-part, a hol az üzleti élet s a forgalom központosúl. Szent-Endrének is megvan a maga korzója, melyen vasárnaponként élénk nyűzsgés-mozgás gyönyörködteti a szemlélőt. Magyar, német, tót és szerb szó egyaránt hallható a hajóállomás körűl hullámzó néptömeg közt s a népvegyülék, a Dunán uralkodó élénkség s maga a kies hegység alatt fekvő érdekes város festői képpé egyesűl, melyben a szerb elem vonásai válnak ki legerősebben. Pedig a szerbek itt is, mint az egész környéken, rohamosan fogynak s a földbirtok nagyobbára más kézre megy át. A régi dúsgazdag szerb családok egymásután pusztúlnak ki s az utolsó szerb püspök halála óta a püspökség fennállása is kérdésessé vált. Maga a város is lassan emelkedik. Lakossága 1870-től 1880-ig tetemesen fogyott. Az utolsó tíz év alatt kedvezőbb volt ugyan a népmozgalom, de azért a lakosság száma csak kevéssé gyarapodott. A gazdasági válságnak, mely különösen a szőlők elpusztúlásával érte a várost, bizonyára nagy része van ebben. A város lakossága azóta leginkább iparos foglalkozással keresi kenyerét; de a földmívelést is nagyban űzi. Ipara már a tizenhetedik században fejlődött volt. 1761-ben kilencz czéh állott itt fenn. Ma is a legiparosabb helyek közé tartozik a megyében. Lakóinak száma 4.000, s e szám majdnem egyformán oszlik meg a négy nemzetiség közt. Az értelmiség azonban magyar; de a köznép is évről-évre mindinkább magyarosodik. Társadalmi élete is élénk. Városi szervezete sok hivatalnokot tesz szükségessé. A járásbíróság, a takarékpénztár s a különféle társadalmi intézmények is hozzájárúlnak ahhoz, hogy Szent-Endre a Pilis vidékének, ha nem közigazgatásilag, – mert a szolgabírói hivatal Pomázon van, – de szellemileg középpontjává váljék. Forgalma a vasút megnyitása óta, melynek itt van a végpontja, tetemesen élénkűlt s a fővárossal való sűrűbb közlekedés újabb föllendűlésre segítette a fejlődésében már-már megállapodott várost.

Szent-Endre. Háry Gyulától

Ebben a meg-megindúló lendűletben a város kies környékének is van némi része. A szent-endrei hegyvidék, melyet eddig figyelemre is alig méltattak, mindinkább vonzza oda a főváros lakosságát s a forgalomnak eddig ott ismeretlen nemét, a turista-forgalmat, már eddig is megteremtette. Szent-Endre vidéke természeti szép helyekben igen gazdag. A városból kilépve, éjszaknyugati irányban egy nagy völgy nyílása tűnik szemünkbe. Ez a völgy a Pilis vidékéről húzódik lefelé és Sikárosi vagy Dömörkapu-völgy a neve. Zöldelő rétekkel váltakozó erdők közt csörgedezik benne a Bucsina patak, az egész vidéknek legnagyobb folyóvize. Két egymáshoz közeledő meredek hegy, a Kapitányhegy és a Kolevka (Bölcsőhegy) közt egy félkörben lépcsőzetesen emelkedő sziklafal zárja el a völgyet. A patak, ha megdagad, tajtékozva omlik itt alá a 7 méter magas sziklafalról, betöltve zúgásával az egész völgyet. E hegyszorosnak, melyet a fővárosi turisták mostanában sűrűn látogatnak, Dömör-kapu a neve, a mi nyilván a török „demir kapu” (vaskapu) elnevezés elmagyarosított kiejtésű maradványa. Alig képzelhető szebb természeti kép, mint a Dömör-kapu vízesése. Innen dél felé két érdekes hegy ötlik szemünkbe: a Csikóvár és a Kőhegy. Amaz a tizenötödik században élt Csikó (Chyko) nemzetségtől vette nevét. A Szent-Endre, Pomáz és Kaláz vidékén birtokos Kalázy család kihaltával Pomázi Chyko János a vidék nagy részét erőszakkal elfoglalta s a ma Csikóvárnak nevezett hegyen várat építtetett. A merész emelkedésű kúpon, mely az egész hegyvidéken s a Dunamenti lapályon uralkodik, ma is tanúskodnak még némi kőhányások és mély árkok e vár egykori fennállásáról. A várúrnak a hegyben elrejtett kincseiről sokat regél a nép.

Sokkal többször szerepel a történelemben a Kőhegy. Ez alatt haladt el a rómaiak egyik fő útja, mely Szent-Endrét Esztergommal kötötte össze. Az Árpádok korabeli okíratok a Kőhegyet Kyhug és Promontorium Pomaziense név alatt említik. Kitűnő szőlői miatt sok viszálkodás folyt érte. IV. László 1278-ban nővérének, a mai Margitszigeten levő apácza-klastrom fejedelemasszonyának, adományozta; de az apáczák e birtokot nem birhatták háborítatlanúl. A XIII. században többször elfoglalták tőlük erőszakosan; 1467-ben pedig Pomázi Chyko János ejtette hatalmába. Mátyás királynak kéz ízben kellett intézkednie, hogy az apáczákat jogos tulajdonukba visszahelyezze. A török hódoltság idejében a Vathay család bírta a Kőhegyet. 1662-ben Wesselényi nádor a pozsonyi Klarisszáknak adományozta, a mi hosszas viszályra adott okot a Vathay család és az apáczák közt.

A ma már elkopárodott lejtőkön csak némi fáradsággal juthatunk a Kőhegy tetejére. Nem nagyon magas (367 méter), de nagy kiterjedésű fensík ez, mely kelet felé mintegy 100 méternyi függőleges falakkal szakad meg. Trachyt-tufa és breccia alkotja e sziklafalat, melyből hatalmas bástyák szögellenek ki. A víz sajátságos alakzatokat mosott ki a lazán összefüggő brecciából s egyes sziklatömegeket egészen elválasztott a hegy testétől. Ős időkben az alföldi tenger mosta e sziklák tövét. Talán ezzel a geologiai ténynyel függ össze a népnek az a hite, hogy 200 évvel ez előtt a Duna még a Kőhegy aljában folyt volna s a visegrádi országút is egészen a hegy aljában vonúlt volna el. A pomázi nép mesélő kedve ehhez még azt is hozzáfűzi, hogy a Kőhegy szikláiba nagy vaskarikák vannak beleillesztve, melyek ama régi időben a gályák kikötésére szolgáltak volna.

A Kőhegy. Háry Gyulától

Szent-Endrétől éjszak felé haladva, mintegy másfél órányira Leányfalut érjük. A főváros egyik legcsínosabb nyaralótelepe ez, melyet majdnem kizárólag fővárosiak – írók és művészek – létesítettek, a kik nyáron nagy számmal telepednek itt le. Kissé fölebb Puszta-Tahi fekszik; kevés házból álló telep igen csínos vidéken. Ezzel átellenben, túl a Szent-Endrei szigeten, Vácz városának háztömege fehérlik, mely mögött a gyönyörű erdős Nagyszál, meg a honti és a nógrádi hegyek lánczolatai látszanak. Éjszaknyugat felé Duna-Bogdány tornyai tűnnek föl. A népes község festőileg fekszik a Dunára ereszkedő lejtőn, melynek legmagasabb pontján a kálvária-templom áll. Duna-Bogdány régi község. A török uralom alatt megfogyott lakosságát német telepesekkel szaporították; ma is ezek utódaiból áll a község német ajkú lakossága. Abban az időben a község a gróf Zichy család birtoka volt s az ó-budai uradalomhoz tartozott, melylyel később a korona birtokába ment át. Vidékén kitűnő szőlő termett s még ma is nagy a gyümölcstermesztése. E mellett lakosságának nagy része kőbányászattal foglalkozik. A községtől délre egészen magánosan emelkedik a Csódi-hegy (286 méter), e ritka szabályos kúp, melynek harangalakja már messziről is szembe ötlik. A Csódi-hegy kőzete trachyt, mely ritka szép táblás elválású, s nagy kőbányákban dolgoztatik föl. A sok követ, mely innen kikerűl, hajókon Budapestre szállítják, hol az útczák kövezésére használják.

Kevéssel fölebb a hegység éjszaki végpontját érjük, s ez ott van, a hol a szent-endrei Dunaág az anyafolyóból kiszakad. Itt kezdődik a Szent-Endrei sziget, melynek déli vége Békás-megyer határáig nyúlik. Hajdan Orosz-szigetnek nevezték. Kis-Oroszi község nevében még ma is fenmaradt a sziget egykori orosz lakóinak emléke. Maguk a lakók már régen elmagyarosodtak úgy Kis-Orosziban, mint a sziget többi három községében: Tótfaluban, Pócsmegyeren és Sziget-Monostoron. Az előtt több község volt a szigeten; de a török uralom alatt elpusztúltak; 1690-iki oklevelekben Bulgár, Várad, Szent-Péter, Torda és Tahi már mint elpusztúlt helyek fordúlnak elő. Ma csak Tahinak a neve maradt meg a túlsó parton fekvő Puszta-Tahiban, Szent-Péteré pedig egy templomromban a Kecske-sziget közelében. Legnépesebb Tótfalu 2.000 lakossal. Sziget-Monostor mellett a királyi fáczános-kert van, mely a Horányi-csárdával együtt a szent-endreiek és vácziak kedvelt kiránduló helye.

A Szent-Endrei szigeten felűl, a hol az egyesűlt Duna völgye dél felé kanyarodik, Visegrád várának nagyszerű romjai emelkednek. Alig van hazánkban szebb fekvésű vár s alig van olyan, melynek dicsőbb múlt jutott volna osztályrészűl. E romok, melyek a 328 méter magasban épűlt fellegvárból, a Duna partján álló Salamon-toronyból, a kettőt összekötő hosszú falból s az erdőben elárvúlt főkapuból állanak, már csak hiányos képét mutatják a vár régi terjedelmének és fényének, de így is legnevezetesebb váraink egyikéűl tűntetik föl Visegrádot. Már a rómaiaknak volt itt telepök Castrum ad Herculem névvel, melynek nyomaira a Salamon tornyától éjszakra fölfedezett római temetőben, meg számos római téglában és kőben akadtak. Mikor épűlt első ízben a vár, az iránt eltérők a nézetek. Neve arra mutat, hogy már a magyarok bejövetele előtt, a szlávok idejében megvolt. De valószínű, hogy az Árpádházi első királyok alatt elpusztúlt. Annyi kétségtelen, hogy Visegrád városa már Szent István idejében fennállott. 1056 körűl I. Endre a görög Vazul-rendi szerzetesek számára kolostort épített itt, melyet 1221-ben latin szertartású barátok foglaltak el, később pedig IV. Béla a Benczéseknek adott át. IV. Béla idejéből való maga a mai vár is. Mikor ugyanis a tatárok Visegrád városát is elpusztították, Béla az ismétlődhető támadások ellen építette a visegrádi hegyre a később oly nagy hírre emelkedett várat. Eredeti czélja az volt, hogy menedéket nyújtson a Margit-szigeten tartózkodott özvegyeknek, árváknak és apáczáknak a mongolok újabb támadásai ellen, s e czélra Mária királynő ékszereit és drágaságait áldozta föl. 1259-ben Béla király a nejének ajándékozta a várat a pilisi erdővel és a hasonnevű vármegyével együtt. Valószínű, hogy ugyanakkor, de bizonyos, hogy a XIII. század folyamán épűlt a Duna partján a ma Salamon-torony név alatt ismeretes torony, a mely soha sem szolgált Salamon király börtöneűl, mint a hagyomány regéli, s csak jóval később nyerte mai népies elnevezését.

Visegrád Róbert Károly idejében élte fénykorát. E királyunk szívesen tartózkodott a visegrádi várban. Itt ünnepelte háromszori menyegzőjét (Máriával, Beatrixszel és Erzsébettel), s itt született 1326 márczius 5-én fia, Lajos, a későbbi nagy király. Visegrád országra szóló ünnepélyek színhelyévé lőn. Egymásután látogattak el ide koronás fők: Kázmér lengyel király, János cseh király fia, a későbbi IV. Károly császár, és István bosnyák király. Fogadtatásuk mesés fénynyel és pompával történt, s az ünnepélyek híre az ország határain is messze túlszárnyalt. De Visegrád látta Zách Klára szörnyű tragédiáját is. Az udvarhölgyek közé tartozott gyönyörű leány áldozatúl esett a királyné öcscse, lengyel Kázmér ármányának. Az atya, Zách Felicián, előbb Csák máté nádora, azt vélvén, hogy maga a királyné is részes a gaz tettben, fegyveresen a visegrádi alsó várban levő királyi palotába rohant, hol a királyt családjával együtt épen asztalnál találta (1330. ápril. 18.). Vak dühében karddal támadt a királynéra, kinek védekezésre emelt jobb kezéről négy újját levágta; majd a királyi gyermekek ellen fordúlt, de azoknak csak két nevelőjét sebezte meg, kik a gyermekeket testükkel oltalmazták. E közben a lármára összefutott az udvari nép s a dühöngő támadót darabokra konczolta. Ezt a borzasztó vérengzést még szörnyűbb boszú követte. Az országnagyok a római jog kegyetlen szellemében az apa támadásaért rémítő halállal lakoltatták gyermekeit, sőt, mint Arany történeti alapon, de költői alakban oly meghatóan énekli, „egész nemzetségét” is. Róbert Károly e rá homályt vető gyászos eset után is jóltevője maradt Visegrádnak, melynek lakói, mikor 1342-ben meghalt, úgy siratták, mint atyjukat. Nagy Lajos alatt sem szűnt meg a vár fénye. Ő ugyan 1350-ben Budát tette székhelyévé; de azért sok időt töltött e várban, a hova hadjáratai után pihenni tért. Az ő halálával Visegrád fénykora is sírba szállt. Zsigmond alatt annyira hanyatlott, hogy 1412-ben királyi rendelettel kellett a romba dőlt házak fölépítését megparancsolni. 1440-ben Erzsébet királyné innen lopatta el Kottaner Ilona udvarhölgye által a magyar koronát, melyet Frigyes császárnak zálogosított el, s mely azután csak huszonhárom év múlva kerűlt vissza a hazába.

Mátyás király alatt új életre ébredt Visegrád vára. A magyar koronát ismét itt őrizték s a király gyakran és szívesen mulatott a várban. A visegrádi királyi palota ekkor újra európai hírű volt. Oláh Miklós érsek leírása szerint Visegrád város akkor három részből: a magyar városból, német városból és a fellegvárból állott. A fellegvár a hegy csúcsán uralkodott, alatta a királyi palota és a német város terűlt el, míg a magyar város távolabb fekvő külváros volt. A palota melléképületeivel együtt a Salamon-toronytól a mai erdészeti hivatal épületéig terjedt. Följárata a Duna felől volt s tágas udvarra szolgált, melyet gyönyörű virágos kert, alabástrom kávájú kút és márványoszlopokon nyugvó kupola díszített; innen márványlépcsők vezettek a felső udvarra, mely az előbbinél még díszesebb vala. Maga a palota épen a várhegy tövében állott s összesen 350 termet foglalt magában, aranynyal és ritka szép faragványokkal ékítve, oly pompával, minőt azon időben sehol másutt nem ismertek. A palotától a Salamon-torony felé függőkertek, fürdők és halastavak voltak, melyekhez a várfalon kivűl vadaskertek, tornázó terek és sétahelyek csatlakoztak. A német városban az előkelő családok (Drugeth, Rozgonyi) palotái sorakoztak; ugyanott volt a Szűz Mária tiszteletére emelt gót ízlésű plebánia-templom is. A magyar város a Lepencz patak völgye felé húzódott s benne Szent Györgynek szentelt kápolna állott, melynek helyére utóbb Ferencz-rendi kolostor épűlt.

Mátyás halála után a vár egy ideig még megőrizte ugyan régi fényét; de, midőn a mohácsi veszedelem után a törökök Visegrádig nyomúltak, hanyatlani kezdett. Őrsége hűtlenűl elhagyta, s a Mária Nosztráról ide költözött Pálos szerzetesek védték a várat Szolimán serege ellen. De az ellenállás nem sokat használt; 1544-ben a törökök elfoglalták a várat s ezentúl többször váltakozott benne a török őrség a kereszténynyel. Utolszor 1683-ban kerűlt a törökök kezére, kiktől 1684 július 18-án Lotharingiai Károly főhadvezér foglalta vissza. Ezzel a vár története bezáródott. Nem a törökök romboló keze dúlta föl a híres királyi várat; az osztrákok pusztították el, hogy Rákóczy hadainak támaszpontjáúl ne szolgálhasson.

Visegrád a Duna balpartjáról nézve. Salamon tornya. Visegrád várromjai. Rauscher Lajostól

A törökök kiűzése után Visegrádnak csak romjai maradtak fenn. Elhagyott falai közt a XVIII. század első tizedében németek telepedtek meg, kik a mai Visegrád község alapját vetették meg. A visegrádi uradalomért ez időben hosszas pörösködés folyt. 1659-ben a gróf Zichy család nyerte volt adományúl; de a királyi ügyész a korona birtoklási joga alapján pört indított a család ellen, és száz évnél tovább folyt a versengés az uradalom tulajdonjogáért. Visegrád a korona birtokába csak 1767-ben jutott ismét végleg, de a vár romjainak megóvására azután sem történt semmi. Újabb száz esztendőnek kellett elmúlnia, a míg Viktorin József visegrádi plebános kezdeményezésére a törvényhozás a romoknak részben való megújítását és a végenyészettől való megóvását elhatározta. A lelkes plebános fáradozásának köszönhető, hogy a visegrádi várhegy nagy része ma parkká van alakítva, hogy kitűnő útak vezetnek a fellegvárhoz s hogy Zách Klára emlékét díszes kereszt jelöli; az ő érdeme, hogy a fellegvár romhalmaza kitisztíttatott, a vár belseje járhatóvá tétetett és a Salamon-torony teljesen újjá-építtetett abban az alakban, a mint most áll. Az országos munkálatok a kies fekvésű községre fordították a közönség figyelmét, mely benne a főváros egyik legalkalmasabb üdülő helyét ismerte föl. Így keletkezett a várhegy alján a nyaralók azon díszes sora, mely a hely természetes szépségét oly kedvezően emeli. A község jóravaló népe is vállvetve törekedett a község szabályozására és csinosítására. Visegrádnál szebb s rendesebb községet ma sehol a főváros környékén nem találunk. És megjött az az idő is, hogy Visegrád újból királyi vendéget üdvözölhetett falai közt. Nem régiben I. Ferencz József Ő Felsége tűntette ki látogatásával Visegrádot s keresett szórakozást vadakban bővelkedő erdőiben, meg a Prédikálószék elragadó panorámájának szemlélésében.

***

Visegrádon felűl nem messzire elhagyjuk Pestvármegye határát és Esztergomvármegye területére lépünk át. Dömös itt az első s egyúttal a fővároson felűl az első tiszta magyar ajkú község. Ez történelmileg nevezetes hely. I. Béla királynak kedves mulatóhelye volt. Kastélya volt itt, mely a hagyomány szerint 1063-ban összeomlott feje fölött s őt romjai alá temette. Valószínűleg azon a hegyen állott a királyi kastély, melyet ma Árpád-várának vagy Pádvárnak nevez a nép. Tetején még ma is látszanak a falak nyomai. Itt régebben fegyverek kerültek elő a föld mélyéből. Dömös később is megtartotta nevezetességét. 1115-ben itt talált menedéket Álmos herczeg abban a prépostságban, melyet 1107-ben alapított. A prépostság soká a legkiválóbbak közé tartozott; 12 kanonokja és sok birtoka volt. A tatárjárás után ugyan elpusztúlt, de később újból fölépűlt s állandóan élvezte királyaink kegyét. A XVI. század elején a nyitrai püspökséggel egyesíttetett s ezentúl a dömösi prépostság csak mint czím maradt meg. Romjai ma is tanúskodnak hajdani nagyságáról.

Dömöstől délre látható a Dobogókőnek a Dunával egyközűleg vonúló gerincze, mely hatalmas sziklafalaival („Szerkövek”) hirtelen ereszkedik a dömösi Malomvölgy felé. A hegy tetejéről szemünk elé tárúló kép elragadó szépségű. Közelben a fejedelmi Duna tágas völgye kanyarodik el mélyen alattunk; távolabb nyugaton a kis, keleten és délkeleten a nagy Alföld végtelen rónája terűl. Délnyugat felé a Pilis hatalmas tömege zárja be a képet. Ez kelet és nyugat felé igen meredek, sűrű erdőkkel benőtt lejtőkkel ereszkedik alá, déli oldalain pedig szaggatott sziklacsoportozatok tornyosúlnak egymás fölé. Megmászása legérdekesebb, de legnehezebb is azon a keskeny sziklaélen, mely Pilis-Szántó felől vonúl föl a hegy tetejére. Kényelmesebb útja van az erdőn át. A hol ez a sziklaélre kiér, onnan kínálkozik a legszebb kilátás. Mészképződményei a természettudós figyelmére is érdemesek. A Vaskapu hatalmas sziklaívezete, a déli oldalon levő barlang-nyílások, éjszakon a Feketekő orgonasíp-alakú oszlopai, úgy szintén a Pilis-Szent-Kereszt melletti Szurdok-völgy tájképi tekintetben is kiválnak. Évszázadokkal ez előtt nagy kolostorok s hatalmas várak állottak e vidéken, míg ma csak nehány szegényes község küzködik itt a megélhetés nehézségeivel.

A Pilisen 1184-ben III. Béla király a cistercita rendet telepítette le s a bold. Szűz Máriáról nevezett pilisi apátságot dús javadalmakkal látta el. S ez nem valami kisebbszerű apátság lehetett, mert királyaink számos kiváltsággal ruházták föl s II. Endre ide temettette az összeesküvők tőrétől kimúlt nejét, Gertrud királynét. A tatárdúlás a pilisi apátságot is elpusztította; de 1253-ban újra fennállt s gazdagabb javadalmazással, mint az előtt. 1526-ban a törökök ismét elpusztították. Azóta a pilisi apátság csak czím gyanánt maradt meg, melyet jelenleg a zirczi apát visel. Ide, ez erdős hegyek közé telepedtek a Pálos-remeték is. Már IV. Béla végéveiben keletkezett, mint mondják, a Dömöshöz közel eső Benedek-völgyben, e magyar szerzetnek a Szentlélekről nevezett rendháza. Némi romjai ma is láthatók Huta-Szentlélektől éjszakra. Valamivel később keletkezett a visegrádi Kékeshegy tövében állott kolostoruk. Ma mind a szerzetnek, mind egykori házainak csak emlékezete van fenn.

Az újkor szelleme kivetkőztette e vidéket régi jellegéből. A Pilis vidékének minden történelmi és közművelődési tényezője leköltözött a Duna partjára s oda hatott, hogy a hajdani pesti hegy (a Gellérthegy) s a Rákosmező vidéke váljék a magyar birodalom középpontjává, a magyar korona székhelyévé, a nemzeti művelődés és a nemzeti törekvések góczává. Dömös, Visegrád, a Pilis és a Kőhegy a múlt képviselői; akkor szerepeltek a magyar történelemben, mikor a harczok zivatarai viharzottak az országban. A mióta a béke pálmája vette át az uralmat s a vértezett vitézek helyébe a munka harczosai léptek, nemzeti közművelődésünk minden ága Budapest fő- és székváros szívéből táplálkozik. Ezé a jelen, ezé a jövő!

Salamon tornya Visegrádon, a hegyoldalról nézve. Cserna Károlytól