Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Festészet és szobrászat.

Festészet és szobrászat.

Keleti Gusztávtól

Roskovics Ignácztól

Magyarországnak századokon át viszontagságoktól zaklatott élete nem kedvezett a képzőművészetek fölvirágzásának, azért hazánk e téren egészen a legújabb időkig alig dicsekedhetik szembetűnő sikerrel. E meddőség mélyebb okait a külsőleg akadályozó körűlmények egész lánczolatán kivűl a magyar népnek, mint eredetileg harczias és hódító fajnak, uralkodó hajlamában, honalkotó és országfentartó, tehát harczra termett és törvényhozó hivatásában és ennek hagyományosan megszokott folytonos gyakorlatában kereshetnők.

De újabban már sikerűlt megmutatnunk, hogy a magasabb rendű művészeti alkotásokra való hajlamnak és képességnek sincs híján a magyar nemzet. A múltban ellenben egész nemzedékek során át csak úgy nyíltak a tehetségek és úgy fonnyadtak el észrevétlenűl, mint a mezei virágok, ápoló kéz és nemesítő gond fejlesztő segélye nélkűl. Elvétve egyik-másik, tőlünk messzire elszakadt művészünk fölküzdte ugyan magát, de tehetségéről csak kerűlő útakon, nagy későre vett tudomást a nemzet. Kinek ne jutna itt eszébe a Dürer művész-család kiköltözése Békésmegyéből Nürnbergbe, a mi attól a dicsőségtől fosztotta meg hazánkat, hogy egy úttörő lángelmével megáldott halhatatlan művészszel ajándékozza meg a világot. De vajjon az Ajtós magyar család csemetéje itthon, a művészetek iránt érzéketlen II. Ulászló király uralkodása alatt, a parasztlázadás és a mohácsi vész időszakában azzá lett volna-e, a mivé a már Nürnbergben született s Dürerré vált Albert mesterének, Wohlgemut festésznek vezetése és Pirkheimer, Melanchton és Erasmus hatása mellett Miksa császár és V. Károly műpártoló udvaránál fejlődött?

Mégis tévedés volna azt hinni, hogy hazánk régibb múltjában a művészeti elem teljesen hiányzik. A történelem és régészet tudományának fáklyája egyre nagyobb mezőket világít be, lassankint eloszlatván a homályt, mely e tekintetben még nem nagyon régen is egész századokat takart el szemeink elől.

Történelmi okleveleinkben följegyezve találjuk, hogy Szent István első királyunk közel 40 évre terjedő uralkodása alatt az ország különböző részeiben tíz püspökséget, számos apátságot és kolostort alapított, s ezek mellé kisebb-nagyobb egyházakat emelt. E templomok, kolostorok, egyházak mind elpusztultak egynek kivételével, de ez első rendű építészeti műemléke hazánknak; értjük a legújabban nagy költséggel stílszerűen helyreállított pécsi székesegyházat, mely fényes belső fölszerelése miatt már középkori okleveleinkben is „aurata” jelzővel említtetik. Mint ugyancsak nagyszerű arányú és kiváló pompájú templomról emlékezik meg történelmünk a XII. században épűlt esztergomi székesegyházról, melynek „porta speciosa” néven emlegetett fényes főkapuzata fölött ez a fölírat állott: „Mentem sanctam, spontaneam, honorem Deo, patriae liberationem”.

Felötlő mindenesetre, hogy ama korban, a középponttól félre eső jelentéktelen helységekben is aránylag nagy műértékű, tekintélyes egyházak alkotására megvolt a szellemi és anyagi képesség, a miről tanúságot tesz többek között a remek portalejáról műtörténelmileg nevezetes jáki, nemkülönben a lébényi és több kisebb templom.

Föl lehet tenni, hogy a XIII. század közepe előtt épűlt román művészetű templomok tekintélyes külsejével azok belső díszítésének fénye is arányban állott. Ez teljesen összeillett a nemzet pompakedvelésével, melyet nemcsak egyházi szertartásaiban, hanem minden világi ünnepély alkalmával is szeretett kimutatni. E részben a nemzeti fölfogás és múlt időbeli élet modorába, szokásaiba mély bepillantást lehetett nyerni az 1884-ben Budapesten rendezett ötvösművészeti és régészeti kiállítás alkalmával, melyen az előkelőbb magyar családoktól beküldött mesés értékű és legtöbbnyire nagy műbecsű dísztárgyak, ékszerek, fegyverek, szint'úgy az egyes templomok, káptalanok, püspökségek kincstárából a drága kelyhek, ereklyetartók, zománczos művek és mindennemű dísztárgyak addig nem is sejtett nagy számmal lepték meg az e szakma iránt érdeklődő úgy hazai, mint külföldi közönséget. Pedig ez az alkalmi gyűjtemény korántsem foglalta magában mindazt, a mi megvan s a mit művészettörténelmi szempontból bemutatni érdemes lett volna.

Régi útleírások, külföldi útazók naplóinak és följegyzéseinek egynémelyike alig győz eléggé magasztaló kifejezésekben jelentést tenni az egykorú nagy fejlettségű életről, a palotákról és egyházakról, az oszlopos csarnokok és kertek díszéről, a fényes ünnepélyekről, melyeknek a szerzők a magyar királyi udvartartás körében tanúi voltak majd az Anjouk, később Zsigmond király és legutóbb az igazságos Mátyás király idejében. Mesének tarthatnók mindezt, ha a visegrádi királyi lak romjait ma környező pusztaságot s a budai friss palota helyén álló múlt századbeli kőprózát szemléljük. Ámde hiteles könyvek tartják fönn a régen szétfoszlott dicsőség emlékét. Nem a hírmondó krónikákat értjük, hanem kézzelfogható bizonyíték gyanánt a Mátyás király budai könyvtárából nehány példányban ránk maradt páratlan fényű s hártyára írt Corvina-codexeket, melyek az olasz renaissance-kor legjobb művészeitől fínom miniaturfestményekkel díszítve, szintén arról tesznek tanúságot, hogy gyűjtőjük, a híres könyvtár tulajdonosa, csakugyan az a classicus műveltségű, korát meghaladó bölcs és hatalmas fejedelem volt, kinek fényes udvarába a nyugati fejedelmek versenyezve küldték fiaikat, hogy itt lovagias szellemet és modort tanúljanak.

A mit a művészetkedvelő király e viszontagságos idők alatt, kivált Buda várában, az akkori nemes fényűzés mindennemű dísztárgyaiból gyűjtött volt össze, nevezetesen festmények, szobrok s egyéb műkincsek, mind elvesztek, a mi megbecsűlhetetlen és pótolhatatlan veszteség és művelődési történelmünk szempontjából óriási hézagot hagy maga után. Mátyás halálával és a mohácsi vész után a legsiralmasabb hanyatlás áll be az ország közéletében, mely a török hódoltságnak mintegy másfél száz esztendőre terjedő korszakában tűzbe, vérbe fúlasztja a nemzet haladását, tönkre téve az ország azon részeit is, melyek mentve maradtak a fanatikus hódítók pusztításaitól.

Ott, hová a törökök kardja el nem ért, Magyarország felsőbb megyéiben, a külföldi gyarmatosok iparos szorgalmából némi virágzásra emelkedett városokban s ezek környékén találhatók föl máig aránylag nagyobb számban az oly kisebb-nagyobb műemlékek, melyek az országnak a XVI. század közepéig elért műveltségére világot derítenek, de ez a műveltség és föllendűlés ugyanott az egymást fölváltott dinasztiai harczok és polgárháborúk küzdelmei közt csakhamar megszakadt és ismét századokra terjedő pangásra jutott.

Eredeti épségében azonban az ország ezen területén is alig maradt meg valami. Gyökeres restauratióra szorúlt úgy szólván minden a kassai székesegyháztól, a csúcsíves építészetnek hazánkban ezen egyedűl álló remekművétől kezdve a kis falu régi templomáig, melynek eredeti érdekes alakja rendszerint a későbbi átalakítások álczájából betűzendő ki. Középkori falfestményeink typusáról sem volna fogalmunk, ha itt-ott a véletlen által adott alkalommal jelentéktelen kis falvak régi egyházainak falain a százados mészréteg alól ki nem kaparják elhalaványodott színfoltjaikat. Ilyen fölfedezések elég gyakran fordúltak elő az utolsó félszázad folyamában, s az ilyenek közűl egy némelyik azt az érdekes tényt is értésünkre adja, hogy régi festőink, (kiknek hazai, vagy idegen volta mainap már alig volna megállapítható) képeik tárgysorában nemcsak a szokásos, tisztán egyházi jellegű előállításokra szorítkoztak, hanem az egykorú vagy közelmúlt politikai események ábrázolására is kiterjeszkedtek. Ezen tágabb fölfogású s a korszellem hagyományos szokásától eltérő falfestményeknek érdekes példájáúl említhetjük a veszprémi Gizella-kápolna és a turnicsei templom falfestményét, mely utóbbi Szent László király legendájának egyik epizódját tűnteti elő; továbbá a szepesváraljai csúcsíves művészetben átidomított és megtoldott, eredetileg román művészetű székesegyház falképét, mely politikai hátterű egyházi cselekményt ábrázol. De, fájdalom, számos más helyen lappangva fenmaradt falfestmények, melyek az illető épületek lebontása, vagy átalakítása alkalmával fedeztettek föl, még mielőtt a régészek figyelme rájuk irányúlt volna, a helybeliek figyelmetlensége miatt tönkre is mentek.

A csúcsíves egyházi építkezés kelet felé haladtában csaknem egy századdal később, úgy szólván csak akkor vert gyökeret Magyarországban, mikor nyugaton, eredeti hazájában már szűnőben volt, elfajúlt. Mondanunk is alig szükséges, hogy az ezen korbeli egyházi festészet nem részesűlt jobb sorsban, mint a művészet előbbi korából való emlékek. Kevés helyt tudták megőrizni a XV. és XVI. század emlékei gyanánt bírt táblai festményeket és olajfestésű oltárképeket, melyeken kétségtelenűl kimutatható a német művészet hatása, s majdnem azonossága; de a gyér számban fenmaradt ily művek nagyobbára durvák s tisztán művészeti érdeklődés fölébresztésére nem alkalmasak. Kivétel gyanánt mégis meg kell említenünk a már említett kassai székesegyház főoltárán meglehetős épségben megőrzött 48 festményből álló képsorozatot, mely Szűz Mária és Erzsébet történetéből merített jeleneteket ábrázol s egyenesen Wohlgemuthnak, vagy legalább az ő iskolájához tartozó jeles művésznek tulajdoníttatik. Csúcsíves művészetű egyetlen világi emlékünk a bártfai, minden oldalról szabadon álló szép tanácsház, mely építészeti szempontból bármily érdekes legyen, régi festmények dolgában semmi nevezeteset nem tud fölmutatni.

A renaissance enyhe szele hozzánk is eljutván, páratlan fejlődés korszaka nyílt meg a nemzet előtt, fényes jövővel biztató, – de csak rövid időre. Mátyás halálával ez az üdvös mozgalom véget ér. Beáll a reactio, a visszafejlődés, a nemzeti erkölcsök és törekvések elfajúlásának korszaka. Utóda, II. Ulászló alatt fölűlkerekedik az oligarchia, s féktelen hatalmaskodása II. Lajos alatt oly fokra hág, hogy a királyi udvartartás Budán valódi torzképpé alacsonyodik.

Következtek a trónviszályok, a török hódoltság, a vallási villongások, hosszas belháborúk; megindúltak azután a törökök visszaszorítására irányúlt hadjáratok, melyek Pozsonytól a Duna mentén egész Belgrádig terjedtek, s e zavaros időszakban a kül- és belháborúk által számban és erőben megfogyott nemzet küzdelmei közben vajmi kevés pihenőt találhatott arra, hogy szellemi képessége a béke műveinek sikeresebb ápolásában is kitűnjék.

A XVIII. század elején, abban az időszakban, mely a barokk művészetnek kimerűltsége és a rokoko művészet kifejlődése közé esik, és melyben a festészet terén az arczképfestés jóformán egyedűl uralkodott, Magyarországon két jeles tehetség tűnt föl, de a kedvezőtlen körűlmények miatt egyik sem itthon gyakorolta művészetét. Kupeczky János, Csehországból vallási üldözés elől Magyarországba menekűlt protestans család gyermeke, Pozsonymegyében, Bazinban született 1667-ik évben. Atyja takácsmester volt. Művészi hivatásának sejtelmétől üzetve, 15 éves korában elmenekűlt az atyai háztól és a szövőszéktől, rövid bolyongás után Bécsbe kerűlt s ott megismerkedett a festészet elemeivel. Majd Rómában töltött 22 évet. Onnét ismét Bécsbe tért vissza s a császári család tagjainak és más előkelőségeknek arczképeit festé, nehányat magyar díszruhában. Ezen munkálkodása révén nagy hírre jutott. 1726 körűl Nürnbergbe költözött és ott is halt meg 1740-ben. Mányoki Ádám Sárosmegyében Szokolyon született 1673-ban, Scheitz András hannoverai udvari festőnél, majd Largilliére Miklósnál Párisban tanúlt, később ugyanott és Hollandiában folytatta tanulmányait. Rövid ideig II. Rákóczy Ferencz szolgálatában is állott. 1712-től mint II. Ágost lengyel király udvari festője Varsóban, majd mint III. Ágost szász király udvari festője Drezdában élt. Ugyanitt halt meg 1757-ben. Mindkettőnek az arczképfestés terén van művészi fontossága. Kupeczky nagyobb tehetséggel művelte a festészetnek ez ágát és jóval termékenyebb volt Mányokynál. Magyarország, Ausztria és Németország nyilvános és magángyűjteményeiben a Kupeczky-féle festmények száma meghaladja a kétszázat, köztük mintegy 38 magát a művészt és családját ábrázolja. Úgy egyik, mint másik a Rembrandt és Van Dyck utánzásából és olaszországi tanúlmányok hatásából keletkezett iránynak a követője volt. Alakjaik élénk megjelenésűek, sőt néha szinte kihívóan tekintenek ránk a vászonról, színeik mélyek és meleg világításúak, de távolról sem érik el a németalföldi arczképek meggyőző hatását s épen úgy híjával vannak azon tűznek és erőnek, mely ezeknek színezetét jellemzi.

E századból valók Budapesten az egyetemi templom boltozatának az idő által nagyon megviselt falképei. Rongált állapotokban is fölismerjük szertelenűl népes és élénk mozdúlatú csoportjain a már ereje fogytán levő barokk művészetet, mely elégtelen eszközökkel nagy hatást akar elérni.

A XIX. században legfölebb a negyvenes évektől fogva lehet szó élénkebb művészi életről hazánkban.

Akkor tájban keletkezett (csupán egyes, világlátott hazafiak kezdeményezésére) az első magar műegyesűlet, mely kül- és belföldi újabb festményeknek időnkénti kiállítására, nehánynak megszerzésére és a tagok közti kisorsolására szervezkedett. Ez volt a művészetpártolásnak első zsenge csírája, életnyilvánúlása Budapesten. Azok a derék férfiak, s első sorban az ifjú Trefort Ágoston, később vallás- és közoktatásügyi miniszterünk, kik e merőben új dolognak keresztűlvitelére szövetkeztek, nem nézhették tovább azt a szégyenítő űrt, mely a képzőművészeti élvezetek teljes hiánya miatt a magyar társas életben tátongott.

Kupeczky János: Saját arczképe.

Még közelebb esik hozzánk az az időpont, a mikor nyilvános közigazgatási okíratainkban, vagy országgyűlési tárgyalásaink során első ízben fordúl elő ez a szó: képzőművészet, de nem valami országra szóló, nyilvános műemlék fölállítása, hanem csak egy-két szerény sorsú idealista művésznövendéknek állami ösztöndíjjal való kiküldetése alkalmából. Hanem akkor ez is reform számba ment; elvi fontosságú vívmánynak tekintették, és méltán, új szellemtől áthatott ifjú parlamentaris kormányzatunk első évei alatt.

A művészeteknek államilag támogatott tervszerű ápolása azonban még ezzel nem kezdődött meg. Még csak húsz éve, hogy Keleti Gusztáv kezdeménye folytán megnyitottuk az első képzőművészeti szakiskolát, ebben is inkább a rajztanárok alapos kiképzésére, mint első rendű szükségletre fordítván a fő gondot. Tíz évvel későbben kezdte meg működését az első festészeti mesteriskola, a melyben egy külföldről visszahódított jeles mesterünk, Benczúr Gyula vezetése alatt legalább 10–12 tehetséges ifjú növendék magasabb művészeti kiképeztetésben részesűlhet.

Mindaz, a mit újabban a legjobb szándék által vezérelt kormányunk a hazai művészet előmozdítása érdekében tesz és áldoz, a haladottabb külföld példája által kitűzött irányokban, de a magunk körűlményeihez mérten sokkal szerényebb arányban történik. Fölébredt ugyan már a magyar társadalomnak is melegebb részvéte, érdeklődése az ország művészeti ügyei, szükségletei iránt, s a király Ő Felsége pártfogása példáján felbuzdúlva, lendítő hozzájárulásának hatása már is megérzik művészetünk természetszerű kifejlődésén.

A helyzet kétségtelenűl javúlt sok irányban. Hazai közönségünk méltányolja, megszokta immár s nem tudna lemondani többé az élvezetek azon neméről, melyet számban és belértékben gyarapodó művészeti kiállításainkból merít. Művészeink társadalmi állása emelkedik; becsvágyukat a külföldnek lassanként feléjük fordúló figyelme, elismerése is fokozza. Sűrűbben látjuk ma már a művészet minden ágára tódúlni szemlátomást növekvő számát a fiatal tehetségeknek.

Azon vállalkozó szellemeknek, kik ama kornak a legelején állottak a művészet szolgálatába, ma már csak emlékezetben hódolhatunk. Ők azok az első fecskék, a kik már biztató hírnökei voltak a közeledő tavasznak. Ha ma tisztán művelődéstörténelmi szempontból csupán egy félszázadra visszatekintő műtárlatot rendeznénk, nem egynek nevét meg lehetne még menteni a feledés homályától. Még él az úttörők közűl egy-két művészünk – köztiszteletben álló veteránok, – kik e mozgalom bölcsőjét ringatni segítették. Csak az ő elbeszélésük alapján alkothatunk magunknak igazi fogalmat azon művészeti állapot szerény egyszerűségéről, mely századunk első harmadának vége táján nálunk uralkodó volt. Ezek az élő szájhagyományok, összevetve a nyilvános képtárainkban őrzött emlékművekkel, melyek napjainkhoz közeledőleg, mind számra, mind belértékre nézve figyelemre méltó gyarapodást mutatnak, eléggé áttekinthető képét adják legújabbkori művészetünk fejlődésének és e fejlődés egyes érdekesebb mozzanatainak.

Mányoky Ádám: Saját arczképe.

Két általánosabb vonást különböztethetünk meg e fejlődésben. Először azt, hogy a külföldi középpontokon uralomra jutott művészeti irányok a kölcsönforgalom és érintkezés gyér volta mellett is megérezhetők és képviselőket találnak a magyar művészet alkotásaiban. Továbbá azt, hogy a hazai műalkotás folytonos élénkűlése és gyarapodása mellett is kevés oly közös alapvonást tud fölmutatni, mely a sokak által művészeti haladásunk föltétele gyanánt hirdetett és áhított külön „magyar iskola” jelleme gyanánt komolyan számba jöhetne, hacsak ily közös alapvonásnak nem akarnók elfogadni a magasra tűzött czélok összevágó irányát, a mely mai festészetünk első föllendűlése idején, főleg az ötvenes és hatvanas évek alatt szembetűnő módon jelentkezett. A történelmi tárgyú föladatokkal való megpróbálkozás volt akkoriban napirenden. Ifjabb festőink legtöbbje csak historiát festett. De jegyezzük meg mindjárt, hogy főleg és csaknem kizárólag hazai történelmünkből s minél hatásosabb mozzanatokat válogattak ki. S itt inkább az ösztönző hangúlat, a közérzűlet sugallata volt a közösen jellemző, nem a nyilatkozás alakszerűsége, mely kisebb-nagyobb mértékben az egyes külföldi mestereknek sajátszerűségét tükrözi, azon iskolákét, melyekbe művészeink ifjabb nemzedéke tanúlni járt.

Kivételes időszak volt ez, melyben – ma már megvallhatjuk – a művek irányzata egymagában is aesthetikai érdem számba ment, legalább a nagy közönség itélőszéke előtt. A közhangúlatnak engedő ifjú képzőművészet többé-kevésbbé sikerűlt történelmi festmények egész sorát állította elő, melyek telve voltak politikai czélzásokkal és a nemzet dicsőbb napjaira való biztató visszaemlékezésekkel. Ez időtájban keletkezett történelmi nagy festményeink közűl említendőbbek: „Árpád emeltetése” Kovács Mihálytól, „Mátyás király bevonúlása Budavárába” Weber Henriktől, „Az egri nők” Székely Bertalantól, „V. Ferdinánd koronázási eskütétele” Molnár Józseftől, stb. Az akkori műegyesűlet a föntebbi kategoriába tartozó művek javarészét sokszorosíttatván, évi műlapjai gyanánt sok ezernyi példányban terjesztette az országban; az eredeti műveket pedig vagy ez a műtársúlat, vagy aláírás útján egyes szövetkezetek vásárolták meg s a Magyar Nemzeti Múzeum képtárának ajándékozták.

Mindebből azt következtetni, hogy tehát a magyar festőművészet első virágzását is a politika idézte elő, nagyon is merész állítás volna. De nehány igazi tehetségre ama zord idők döntő hatásúak voltak; azok sütötték rájuk a magasabb hivatás bélyegét. Egy részük Rahl Károly, a hírneves bécsi művész, vezetésére bizta magát, mikor ez a bécsi akadémia tanári székétől megválva, ugyanott magán festő-iskolát nyitott. A másik, ifjabbakból álló részük, ugyancsak a bécsi akadémiánál kezdte meg tanúlmányait, de azután Münchenbe térve, Piloty Károly mesteriskolájában nyerte további kiképeztetését.

Than Mór: „A közlekedés allegoriája”. Falfestmény a magyar királyi államvasutak budapesti keleti pályaudvarának előcsarnokában.

Mint legjelesebb művészek Than Mór és Lotz Károly váltak ki az első csoportból. Lotz tovább maradt a bécsi mester mellett, kinek nagyobb szabású megbízásai körűl utóbb hűségesen kezére járt. Than több éven át Párisban, utóbb Rómában tartózkodott. Mindkettő állandó híve maradt a mester irányának, a ki velök együtt a renaissance-kori remekművek alak- és színbeli tökéletességén lelkesűlve, a régi mesterek példája nyomán iparkodik művészeti eszményeit megvalósítani. Than és Lotz jelenleg is első rendű festőink közé tartoznak. Sokáig csak együtt emlegették őket, a mennyiben idehaza sokáig csak ők ketten képviselték a magasabb művészeti föladatokra termett képességet, és sok éven át, mint elválhatatlan és rokon irányú munkatársak, híven megosztoztak azon legelső és gyér föladatok sikeres teljesítésén, melyek az utolsó 30 év folyamán az emlékszerű falfestészetnek jutottak Magyarországon. Ezek közt, mint úttörő kezdeményt, mindenekelőtt a budapesti Vigadó-épület lépcsőházában közösen készített fresko-sorozatjukat kell fölemlítenünk. Művészeink e képsorozat tárgyát a „Tündér Ilona” czímű magyar népmeséből merítették, s a festőileg kedvező anyag feldolgozásában úgy jártak el, hogy a hatásos zárjelenetet nagy terjedelmű képben Than festette a lépcsőház fő falára, míg a tündérrege egyes epizódjait ékesen szóló párkányképek körűlfutó szalagjában Lotz ecsetje beszélte el. Ugyancsak a Vigadó-épület éttermének díszítésében egyidejűleg Than és Wagner Sándor osztoztak. Zajos ünnepélyek színhelyéről levén szó, a hosszanti falak egyikén Than az Attila lakomáját, a másikán Wagner Sándor Mátyás király budai tornaünnepélyét ábrázolta eleven színekben s nagy ügyességgel.

Lotz Károly: A Magyar Tudományos Akadémia dísztermének falfestményei. Könyves Kálmán kora. Szent István kora. Nagy Lajos kora.

E nagyobb műveknek elismerésre méltó és elismerésben részesűlt szép sikerével némi figyelem, némi bizalom irányúlt a hazai tehetségekre még oly körökben is, melyek addig ilyenek létéről tudomást sem vettek. Művészetök érvényesítésére csakhamar újabb tért nyertek a Nemzeti Múzeum lépcsőcsarnokának tervbe vett díszítésénél, hol együttes föladatuk, az allegoriai tárgyú mennyezeti festményeken kivűl, a magyar művelődés-történelem több mozzanatainak ábrázolásából állt, az Ázsiából való kiköltözés időpontjától kezdve a parlamenti kormány megalakúlásáig. Vállvetett közreműködésüknek igen szép emlékét birjuk még az Ybl terve szerint újonnan épűlt budapest-ferenczvárosi templom falfestményeiben, melyek tárgyai főleg a ferenczrendi Kapisztrán János szerzetesnek, Hunyadi János hű barátjának élettörténetéből vannak merítve; végűl a budapesti keleti pályaudvar allegorikus falfestményeiben, melyek a magasabb körű dekorativ művészet legjelesebb termékei közé sorolandók. Than Mór a történelmi állványképek alkotásában is jeleskedik. Számos ilyen műveinek kiválóbbjai a Magyar Nemzeti Múzeum képtárában szemlélhetők; míg Lotz állandó híve maradt a monumentalis falfestészetnek, s e téren remek alkotásaival ez idő szerint elvitathatlanúl az első rangot foglalja el hazai művésztársai sorában. Alakító képességének legfényesebb bizonyítékát mégis abban a nagyszerű kompozicziójában adta, mely a budapesti magyar királyi dalszínház néző-terének mennyezetét ékesíti s a pompás épületnek egyik fő díssze. E mennyezeti festmény, mint tudva van, a görögök olympusát ábrázolja. Köralakú téren a görög mythos fő- és alsóbbrendű isteneit és kiséretöket látjuk részint felhőkön trónolva, részint az aetherben lebegve és oly módon csoportosítva, hogy a dalszínház alapeszméjéhez és rendeltetéséhez viszonyítva a fő hely Apollónak, a költői ihlet személyesítőjének s a múzsák vezérének jusson. A többi csoportozatok jelvényes tulajdonaik és eszmerokonságuk kapcsán leleményesen egymásba szövődve, a zenében uralkodó alaphangúlatokra eszméltetik a szemlélőt: Venus csoportja a bájt és kellemet, Jupiteré a fenséget, Bacchus a derűlt érzékiséget, s így tovább a többi csoportok is külön-külön a naivot, a szenvedélyest és gyászost jelzik. Lotz Károly e mythologiai tárgyú allegoriai festményekben az antikhoz közeledő formaérzéket, a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőházában s a budapest-ferencvárosi templom freskóiban pedig fenkölt történelmi és nemzeti fölfogást tanusított. Szóval oly ritka és előkelő művészi tulajdonokat árúlt el, melyeknél fogva azt, hogy művészetének nyilvános szakiskolai tanítására is vállalkozott, nagy nyereségnek kell tekintenünk. Nevezetes része van Lotznak a bécsi székesegyházi építőmester, Schmidt Frigyes, vezetése mellett közelebb régi pompájában helyreállított pécsi székesegyház belső díszítésében is. A nagy terjedelmű föladat oroszlánrésze, nevezetesen a templom szentélyének és fő hajójának falfestményekkel való ellátása két külföldi mesternek: a rajna-vidéki Andräenek és a berlini Beckerathnak jutott, kik e nagyszabású mű végrehajtása czéljából több éven át tartózkodtak Magyarországban. A hajót környező kápolnának kifestésével utóbb Lotz Károlyt és Székely Bertalant bízták meg, kik e munkájuk stílszerű végrehajtásával legalább is egyenrangú hivatásuknak szembeötlő bizonyságát adták. És befejezésükhöz közelednek immár a Magyar Tudományos Akadémia palotájának dísztermébe tervezett falfestmények is, melyek az egyes tudományágak allegoriái mellett a nemzet tudományos és szellemi fejlődésének kiváló mozzanatait, a főbb korszakokat jellemző képekben lesznek föltűntetendők. Lotz Károly úgy a programm természetében, mint a főlhasználható tér mivoltában rejlő nehézségeket szerencsésen leküzdve, eme nagy szabású föladatának sikeres végrehajtásában érett fölfogásának és műszaki képességének minden segélyforrásait érvényesítette, elévűlhetetlen becsűletére jelen korszakunknak, melynek az a szerencse jutott, hogy mintegy a megszokott előzmények nélkűl, egyszerre magas fokon álló monumentalis művészetet teremtsen elő.

Liezen-Mayer Sándor: „Szent Erzsébet”.

Ismeretesek ama főbb jellemvonások, melyekkel a Rahl nevéről elnevezett művészeti irány különbözik a müncheni iskola irányától, mely nagy érdemű mestere, Piloty Károly, vezetése alatt annyi jeles művészt nevelt Közép-Európának, sőt Amerikának is. Amabban az allegoria kedvelése dívott; fő czélúl a szerkesztés linearis bája és lendűlete, a régi mesterek aranyzománczos színhatása volt kitűzve. Emebben a tárgy választása és megalakítása körűl bizonyos fokú realismus volt az uralkodó elem, a romanticismusnak némi utóízével, de az öltözet és a régészeti adatok nagyobb hitelességével kapcsolatban. E törekvéseknek hívei maradtak Pilotynak magyar származású tanítványai is, a kik közűl Wagner Sándor és Liezen-Mayer Sándor, Benczúr Gyula és Székely Bertalan váltak ki, mint legjelesebbek. Ezek nemzetök iránt azzal mutatták meg hódolatukat, hogy a magyar történelmi festészet eredeti alkotásainak sorát mindegyikök legalább egy-két jeles művel gyarapította. Liezen-Mayer utóbb első rangú költők mélyre ható, lelkes illusztrálása által szerzett hírnevet (Goethe „Faust”-ja, Schiller „Glocke”-ja, stb.); Wagner Sándor külföldi tanúlmányútjainak sikeres művészi értékesítésével, többi között az állatvilágból vett nehány élénk alkotással („Római circus-verseny”, „Hortobágyi ménes”) tűnt ki. Mindkettő Münchenben telepedett meg s ott a bajor királyi akadémián vállalt tanári hivatalt; míg Benczúr és Székely a hazai művészeti tanügy szolgálatában Budapesten gyümölcsöztetik képességük és bő tapasztalásaik tőkéjét. Benczúr művei közűl a Szent István első magyar király megkeresztelését ábrázoló festmény a legjelesebb nemzeti képcsarnokunkban; s a főváros megbízásából jelenleg Budavár visszavételének nagyszabású képén dolgozik. E művészeink között Székely Bertalan a legtermékenyebb művelője a hazai történelmi festészetnek, egyúttal az irodalmi kútfők, a magyar jelmez és az európai gyűjteményekben őrzött hazánkra vonatkozó emléktárgyak legalaposabb ismerője. Festményei rendszerint úgy szerkezetök, mint a kiválasztott történelmi tárgyaknak érdekes és mélyre ható fölfogása által is bő anyagot nyújtanak elmélkedésre a szemlélőnek. Legnagyobb tetszést mégis az az ifjabbkori festménye aratott, mely (a Nemzeti Múzeum képtárában) II. Lajos, a Mohácsnál elvesztett szerencsétlen magyar király holttestének föltalálását ábrázolja. Közreműködött a kir. operaház díszítésében is. Ő látta el igen elmésen csoportosított falfestményekkel Deák Ferencz díszes mauzóleumát is a budapesti köztemetőben. A budavári Mátyás-templom ablakfestményei számára több, stilszerűségével kiváló tervrajzot szolgáltatott. Münchenben, még akadémikus korában, készűlt egyik falfestménye az ottani bajor nemzeti múzeumban szemlélhető. A Piloty tanítványainak magyar csoportjához tartozott még Weber Ferencz is, ki egy megkapó festménynyel („Zrinyi Ilona légbe röpíti Szigetvárát”) tűnt ki a magyar közönség előtt; de azonban nem sokára meghalt, mielőtt művészi hírnevét maradandóbb becsű művekkel szilárdabban megalapíthatta volna.

Benczúr Gyula: „Vajk (Szent István) megkereszteltetése.”

Magyar művészeink, a festészek csak úgy, mint a szobrászok, beavató szaktanúlmányaikat többnyire a bécsi akadémiában végezték. További önképzésük érdeke azután nagyobbára Münchenbe, Párisba vonzza őket. Tartós hatással a magyar művészet fejlődésére, a mint láttuk, Rahl volt, utóbb még talán a tájfestő Zimmermann Albert, s a szobrásztanárok közűl első sorban Zumbusch. Az 1848 előtti jeles mesterek – talán épen éles kinyomatú osztrák mivoltuknál fogva – kevés nyomot hagytak magyar növendékeik műgyakorlatán. Szembeötlő bizonysága ennek Waldmüller, a realizmusnak nagy tehetségű úttörője Ausztriában. Egyik magyar tanítványa, Zichy Mihály, nagy hírre emelkedett kitűnő művész, ki azonban nagyobb szabású alkotásaiban mesterével ellentétes irányban a merő gondolatfestés szélsőségéig haladott. Ki ne emlékeznék itt a „Danse macabre”, a „Sphinx”, a „Dämon fegyverei” s más ily nagyszabású kompoziczióira, melyekben sok elvont, a magyarázatra szorúló bölcseleti rejtély; de a szellemeskedő tartalom néha a nemes alakszerűség rovására érvényesűl. Hogy e kápráztató irány mellett is elménkbe vésődő, hatásos műveket tud alkotni, azt mégis a szigorúan realisticus iskolának tulajdoníthatni, a melyben később oly magas fokra fejlesztett rajzoló képességének alapját vetette meg. Ez a rajzoló művészet teszi oly nagy mesterré Zichy Mihályt, ki a szalon-életből vett jeleneteiben, udvari vadászatokról fölvett vázlataiban, költői illusztráczióiban gazdag képzelettől ihletett ónjának kecses és fínom elegancziájával elbájolja és magával ragadja a szemlélőt. Zichy Mihály tudvalevőleg már régóta hazáján kivűl él s mint az orosz császári udvar kedvelt festője állandóan Szent-Pétervártt lakik. Mindamellett élénk érintkezésben áll hazájával, s koronként annak jelenkori műalkotásait is, ha egyébbel nem, legalább előbbkelő irodalmi termékek illusztrálásával gazdagítja, melyek közűl különösen felemlíthetjük Madách „Az ember tragédiájá”-hoz s Petőfi költeményeihez készített illusztráczióit. A jelen munkának a magyar ősmondákról az I-ső kötetbeli közleménye szintén az ő illusztráczióival jelent meg.

Székely Bertalan: „II. Lajos király holttestének föltalálása”.

Waldmüllernek nevezetes magyar növendéke még Madarász Viktor, a ki utóbb Cogniet vezetése mellett húzamosabb ideig Párisban munkálkodott tovább szép tehetségének kiművelésén. Radikális szellemtől áthatott s itthon nagy elismeréssel fogadott történelmi festményein már a franczia iskola hatása tükröződik. Madarász szép jövővel biztató művész pályáját a hazai művészeti állapotok lassú fejlődése miatt elkedvetlenedve, nehány évvel ez előtt abbahagyta.

Igaz, hogy a szűk mederben csendesen megindúlt magyar művészeti mozgalom hovatovább lemondó melancholiát szűlhetett egy s már vérmesebb kedélyű művészünkben, kivált az olyanban, a ki éveken át valamely nagyobb középpontban, a művészeti lázas verseny és a világforgalom izgalmas hullámcsapásait immár megszokta, s ehhez képest itthon a közérdeklődés helyett zsibbasztó közönyt tapasztalhatott. De viszont másnak lelkében, ki ez összehasonlító okoskodásnak még nem volt betege, a magyar társadalom ereibe visszatérő új elevenség s e mozgalom jövőjében bízó remények viszont alig sejtett energiákat és lázas lelkesedést ébresztettek.

Ilyen tűz ragadta magával a gyalúpad mellett ábrándozó fiatal Munkácsy Mihályt, ki a társadalmi nehézségek és akadályok tömkelegéből felküzdötte magát a festőművészeti hírnév oly magaslatára, melyen közel húsz év óta Magyarország egyik dicsősége. Az útba igazító első oktatás és a körűlmények szerinti támogatás, melyben kezdő éveiben idehaza részesűlt, épen elegendő volt arra, hogy tehetségének jó hírét némi forgalomba hozza, s nyilvános és magán pártfogóinak várakozását is megnyugtassa. Nem is lehet állítani, hogy Munkácsy kiváló tehetségének egész ereje mindjárt a pálya kezdetén nyilatkozott; de más részt az is igaz, hogy fejlődésének egyes szakai csak addig láttatják az iskola s egyes tanárok hatását, a míg fokonként a saját erejének teljes tudatára nem jut. Azontúl mind merészebb czélokat tűzve maga elé, mint minden erős kinyomatú s egyéni jellegű nagy tehetség, a saját útján halad.

Zichy Mihály: A londoni vásár Madách „Ember tragédiájá”-ban.

Első nagy hatású képét, a „Siralomház”-at, mint tudjuk, Düsseldorfban festette, a hol Knaus Lajos, a mély kedélyű, hírneves életképfestő tanítványa volt, kihez, mint ifjúkori barátjához, innen hazúlról idősebb barátja és pártfogója, Ligeti Antal, ajánlotta volt. A jeles festmény szívre ható tárgya, néprajzi érdekes jellege és hatalmas alakítása révén nemcsak a düsseldorfi művészkörben, hanem utóbb a párisi Salonban is rendkivűli figyelmet keltett és ritka elismerésben részesűlt. S mikor aztán e műve után a fiatal művész maga is Párisba ment, a nagy siker egyszerre megnyitotta előtte a boldogúlásnak minden ajtaját. Azóta ott él és folyvást halad; buzgón működik tovább, semmiféle uralkodó irányhoz, vagy csoporthoz nem csatlakozva, egyedűl a természetet vallja mesterének és azokat a hatalmasan izgató, szűntelenűl új erőfeszítésekre nógató ösztönöket és sugalmakat követi, melyekben a mai művészet fővárosának élete oly kiváló mértékben bővelkedik. A mivel itthon kezdte, a magyar paraszt- és czigány-élet jeleneteiben hamisítatlan nemzeti zamat volt; további életképeiben is typikus alakok igazolták a népélet szomorúbb oldalaihoz vonzódó lelkét és drámai erejét („Éjjeli csavargók”, „Zálogházban”, „Ujonczok”). Magasabb szempontokra emelkedve tárgyai választásában, a nemzetközi művelődéstörténelemnek nehány megható mozzanatát ragadta meg azzal az élesen borongó költészettel, mely a „Milton leányai” és „Mozart végperczei” czímű festményeiből ellenállhatatlanúl belopódzik a szemlélő lelkébe. De itt sem állapodott meg. Nyughatatlan becsvágya megkivánta a friss babért az egyházi festészet mezejéről is; nagyszabású egyháztörténelmi festményeinek („Krisztus Pilátus előtt” és „Golgotha”) rendkivűl nagy sikere volt. A figyelem feléjűk fordúlt, a részvét fölébredt irántuk; több fővárosban, a hol egymásután kiállították, sok százezernyi ember élénk érdeklődésének tárgyai voltak, s főleg Angliában és Amerikában valódi lelkesedést keltettek. Sokat írtak e művek érdeméről. E képek újabb méltatásába itt nem bocsátkozunk. A rendkivűli hatás magyarázatáúl annak idején bőven kiemelték, hogy e lélektől áthatott alkotásokban a Megváltó kínszenvedésének hatalmasan kidomborított emberi momentuma szólt oly élénken a fogékony lelkű szemlélőhöz; – s hogy az erkölcsi mozzanatok fínom érzésű csoportosítása mellett, az aesthetikai érzéknek is volt bő alkalma gyönyörködni nemcsak a találóan kiszemelt alakok ügyesen csoportosított változatosságában, az egymást kiemelő ellentétek jól mérlegelt skálájában, hanem a színezés fínomságában és erejében is. Szóval e művekben a tárgyába mélyen beható lélek, a merész tehetség és a vállalkozással arányos képesség együttes diadalát üdvözölhettük, s a magyar nemzetnek az a szép és ritka elégtétel jutott, hogy e nagy sikerek fölötti örömérzetében nem a saját hazafiúi mámorát, hanem csupán az elfogúlatlan külföld dicsőítő itéletét kellett a maga utólagos, de lelkesűlt hozzájárúlásával igazolnia.

Madarász Viktor: „Hunyadi László a ravatalon”.

Legújabban azzal lepte meg Munkácsy a világot, hogy, a hol ki nem térhet előle, az allegoriával is meg tud birkózni, s a dekorativ festészet egyik monumentalis föladatának sikeres végrehajtásában, a bécsi műtörténelmi múzeum palotájának óriás méretű mennyezeti festményében (a renaissance-kori művészet dicsőítése) mutatta be e részben is előkelő tehetségének sokoldalúságát.

A magyar kormány közelebb megbízást adott a művésznek egy nagy történelmi festmény megalkotására, mely az épűlő országház nagy tanácstermében lesz véglegesen elhelyezendő. A nagy terjedelmű falfestménynek szabad választására bízott tárgyáúl Munkácsy, régi tervét megvalósítandó, a honfoglalásnak egyik kimagasló jelenetét választotta, melynek korhű ábrázolásához már befejezte a nagy gondot kivánó előtanúlmányokat.

A mi ifjabb művésznemzedékünket illeti: ennek tagjai közűl a szakbeli ügyességet mind nagyobb számmal sajátítják el; a műszaki képesség általánosabb; minden műfajnak akadnak művelői; specialisták támadnak s számuk egyre szaporodik. De festőművészetünk színvonala mind e kedvező tényezők mellett sem mutat aránylagos emelkedést s ritkán vagyunk tanúi épen a jövő tekintetéből nagyon kivánatos olyan komoly erőkifejtéseknek, melyek a festőművészet monumentalis föladataira s az ilyenekre való képesség meghódítására irányúlnának. Az ihletettebb régi gárdának ez a tisztes öröksége jelenleg Feszty Árpádra néz, a ki öntudatosan és serényen készűl e hézagpótló szereplésre, s épen a történelmi tájkép terén szerezte meg művészi keresztségét. Azonban már a dalszínház feldíszítésénél kitűnt magasabb hivatása a „természeti hangok” (patakmoraj, nádzizegés, stb.) szellemes jelképeinek megalkotásában. 1890-dik évi tárlatunk alkalmával a műcsarnokban kiállított szent tárgyú nagy festményével („Szűz Mária és Magdolna Krisztus sírjánál”) újabb jelét adta komoly törekvéseinek, s a közelismeréssel fogadott művet a képzőművészeti társúlat is a nagy arany éremmel tűntette ki. Azóta Feszty a magyar királyi igazságügyminisztertől nyert megbízást az új igazságügyi palotában egyelőre az esküdtszéki tárgyalások termének falfestményekkel való díszítésére. E megbízás alapján Feszty a magyar jogfejlődés és igazságszolgáltatás történelméből korhű felfogással és alapos történeti tanulmánynyal szemelte ki tárgyait, s főfeladatának hat nagy és jeles falkép alkotásával tett eleget, s ezen maradandó becsű, nemzeti jellegű műveivel hazai történelmi festészetünk terén igen érdemes nevet vívott ki magának. Ezen örvendetes ténynyel mintegy megkezdve látjuk a művészet hivatalos pártolásának azt a leghelyesebb, mindenütt bevált, sőt, mondhatni, egyedűl üdvözítő irányát, a mely következetesen fentartva s kellő bőkezűséggel gyakorolva, nemzeti művészetünk egészséges fejlődésének és legfőbb érdekeinek összes biztosítékait magában foglalná.

Munkácsy Mihály: „Műteremben”.

Egyébiránt igazságtalanság lenne úgy tűntetni föl a dolgot, mintha a törvénykezési palota freskói a kormánynak első ténye volna a hazai monumentális művészet fölkarolásában. A kezdemény érdeme Trefort Ágoston volt vallás- és közoktatásügyi minisztert, a lelkes műpártolót illeti, a ki többek között Ő Felségének, mint legfőbb kegyúrnak, engedélyét kinyerte arra is, hogy az államilag kezelt vallás-alapból évenként bizonyos összeget az egyházi művészet emelésére fordíthasson. E javadalom terhére a fölmerűlő szükséghez képest magasabb színvonalon álló oltárképek rendeltettek meg, s kisérletképen ugyancsak oltárképekre szép díjak kitűzése mellett nyilvános pályázatok rendeztettek. Ez a kisérlet ugyan sokkal rövidebb ideig tartott, sem hogy az üdvös czélt szembetűnőleg megközelíthette volna, de annyi haszna mégis maradt, hogy nehány arra való fiatal tehetségnek észrevehetőbb szárnyalást adott s nehány kisebb vidéki városnak, sőt falunak szerény templomába is egy-két olyan oltárképet juttatott, mely fenköltebb irányával és jelesebb kidolgozásával a műértőt is meglepheti. Ezen a téren tűnt ki, mint hivatott tehetségű egyházi festő Roskovics Ignácz „Szent Lélek eljövetele” czímű képével.

A budapesti festészeti mesteriskola keretében az intézetet vezető Benczúr Gyulának jelesebb növendékei közűl többen, nevezetesen Stetka Gyula, Kardos Gyula és mások, szintén nem egy komoly bibliai és egyházi festménynyel léptek a nyilvánosság elé, de a nélkűl, hogy ez irány művelését a természetszerűen érdekelt egyházi körök egyenes hatásának lehetne tulajdonítani. – Ez iskola körén kivűl még Paczka Ferencz az, a ki ifjúkori hajlamai révén az egyházi festészet terén is szép sikereket tud felmutatni („A tékozló fiú” s egyebek). Az idősebbek közűl Kovács Mihály, Molnár József, Vastagh György s a régóta Rómában megtelepedett veterán festőnk, Soldatics Ferencz, a nevezetesebbek.

Hogy a magasabb iránynak hódolt magyar festők névsora teljes legyen, meg kell még említenünk Gyárfás Jenőt, a ki „Tetemre hívás” czímű nagyszabású kisérletével oly szép reményeket keltett jövője iránt.

A magasabb irányok szigorú és lelkes ápolása tapasztalás szerint temékenyítőleg hat az alantibb műfajokra is. Ezt mutatja magyar élet- és tájképeink java része, valamint az újabban nálunk is mind jobban fölkarolt és nagyobb fontosságra emelkedett arczképfestés is. E műágnak behatóbb művelésére a művészileg képzett hazai erők szaporodásán kivűl még különös ösztönt adtak Trefort miniszternek buzdító nyilvános fölszólalásai, meg a külföld példája, hol az arczképfestés szellemesebb művelői nagy tiszteletben állanak; továbbá egy-két jeles speczialistának, különösen Benczúr Gyulának megtelepedése Budapesten, kinek arczképfestői kiváló tehetsége hatalmas mivoltában úgy szólván csak itthon vált nyilvánvalóvá; végűl a mai kor egész szellemi áramlata és szükségérzete, mely az emberi jellemnek és e jellem külső jelentkezésének hívebb kidomborítására törekszik irásban úgy, mint képben.

S itt rójjuk le tiszteletünk adóját első sorban a magyar művészek nesztora, Barabás Miklós iránt, ki az arczképfestés terén több mint félszázad óta kimagasló tevékenységet tanúsít, s ezt több mint nyolczvan éves kora mellett ma is serényen folytatja. Ő a mi fiatal művészeti életünk legrégibb szavahihető krónikása, a ki szívós lelkületével a kezdet nehézségein áthatolva, nem egyszer szerencsés tapintattal nyúlt bele művészeti állapotaink kedvezőbb irányban való átalakításába. Az első magyar műegyesűlet megalapításában is sok része volt. De fő érdemét abban találjuk, hogy az ő szapora ónjának és ecsetjének köszönjük csaknem teljes számú hiteles képmásait azon kiváló egyéneknek, kik több mint 60 éve a magyar társadalomban akár mint államférfiak, politikusok, nagy törekvésű hazafiak, akár mint tudósok, költők, művészek kitűntek s az utókorra kiható jelentőségre emelkedtek. Barabás szereplése nagyon hasonlít ahhoz, a mi Ausztriában a Kriehuber nevét oly emlékezetessé tette. Valamint ez, Barabás is ügyesen használta a lithografia krétáját, mielőtt az arczvonások megörökítésének módját a fényképészet csaknem kizárólag elfoglalta volna. Arczképeinek sok százra menő gyűjteménye ily módon az újabbkori magyar művelődéstörténelemnek valóságos tárházává lett, melyben többek között nagy költőnknek, Petőfi Sándornak s más jeleseinknek ifjúkori arczképe nagy becsű unikumok. Élete még befejezetlen; de az méltán elmondható róla, hogy műveinek ezen általános érdekű voltát illetőleg az ifjabb jelesek közűl egy sem vetekedhetik Barabás Miklós érdemeivel, melyek ugyanezért már régóta országos elismerésben részesűlnek, habár tisztán festői tökéletesség tekintetében ma már többen meghaladják.

Igaz, hogy az úttörőknek is vannak úttörői, legalább az arczképfestés terén, s ezek nyomait kutatva visszafelé, a XVIII. században két kiváló magyar arczképfestőre találunk a külföldön, Mányoky és Kupeczky hazánkfiaira, a kikről már föntebb is megemlékeztünk. Hanem, hogy a hasonló törekvésű és hasonló sorsú régibb magyarok között csak mi előttünk ismeretlen, de külföldön elismert tehetségű művész több is lehetett, arra Brocky Károly is példa, a ki többnyire Olaszországban és Angliában élvén, működéséről jóformán semmit sem tudtunk, míg csak halála után végrendeletileg a Magyar Nemzeti Múzeumnak hagyományozott nehány jeles művéből föl nem ismertük, hogy idegen földön elhalálozott honfitársunk a régi mesterek iskoláján nevekedett igen fínom érzékű és jeles tehetségű művész volt. Többek között neki köszönhetjük Kmety György vitéz magyar tábornoknak (utóbb Iszmail pasa néven Kars vára hős védőjének) és Mészáros Lázár 1848-ki magyar hadügyminiszternek Londonban készűlt s most a Nemzeti Múzeum képtárában őrzött olajfestésű arczképét.

E műfajnak újabb lendűlete szembetűnőbb módon az 1885-dik évi országos kiállítás alkalmával jelentkezett, melynek képcsarnokában az arczképfestészeti osztály a legfényesebbek közé tartozott. Ezt az örvendetes meglepetést itthon élő jelesbjeink köreműködésén kivűl első sorban három kiváló hazai művész e téren való találkozásának lehetett tulajdonítani, kik közűl az egyiket csak rövid idő óta nevezhetjük ismét a mienknek; a másikat ma sem lehet, a harmadikat pedig még nem tekinthetjük teljesen a magunkénak. E három kiváló magyar művész: Benczúr Gyula, Angeli Henrik és Horovitz Lipót.

Ama kiállításon az érdekes physiognomiáknak, a mintákúl szerepelt kitűnőségeknek egész seregével lehetett találkozni. S ha ma, több évvel utóbb, az effajta műveknek elég hosszú sora fölött visszatekintő szemlét tartunk, úgy találjuk, hogy mégis a Tisza Kálmán volt miniszterelnök arczképe vésődött be legmélyebben emlékezetünkbe, mely Benczúr Gyulának egyik legremekebb műve. Az első magyar biztosító társúlat jubiláris ünnepi képén elismerésünket vívta ki az az alkotó erő, melylyel a mester az elhalálozott jeles férfiak régi arczképeiből és elhalványodott fényképeiből álló, mondhatni, holt anyagot megeleveníteni és nagy szabású kompoziczióban egymással jellemzően élénk vonatkozásba helyezni képes volt. A volt kormányelnök arczképében viszont föltétlen magasztalásra késztet az a mély és türelmes nyomozás, a beható megfigyelésnek az a rendkivűli élessége, melylyel a művésznek a lélektani problémát megoldania sikerűlt oly módon, hogy az arczkép eredetijének egész valója lényegét föltárja a szemlélő előtt. Azóta készült a gróf Tisza Lajos, Gróf Károlyi Gyula és gróf Andrássy Gyula életnagyságú jeles arczképe. A mester mindezen alkotásaiban, sőt női arczképeiben is hű maradt elvéhez, a valóság tiszteletben tartásához. Művészetének előkelő realizmusával össze nem fér, hogy a divatját múlt „eszményítés” álkövetelményeivel megalkudjék.

Kevésbbé szigorú művészeti elveken alapszik a soproni születésű Angeli Henrik arczképfestészetének szeretetre méltó s különösen könnyed elegancziájával behízelkedő modora. Az országos kiállítás alkalmával három gyönyörű női arczképpel gyarapította volt a tárlat érdekes műsorát, mindháromban a női szépség hivatott tolmácsa gyanánt mutatva be művészetét.

Brocky Károly: „Nyugvó Psyche”.

Harmadik jeles arczképfestőnk Horovitz Lipót, a ki eddig rendszerint Varsóban élt s ott aratta közkedveltségű művészetének babérait. Nehány éve még kevesen tudták, hogy magyar születésű, s ezt nem is itthon, hanem Bécsben az 1873. évi világtárlaton, a műcsarnok magyar osztályában kiállított, egyúttal kitűntetésben is részesűlt nehány arczképével igazolta. Az 1885-ik évi országos kiállításon igen gazdagon és méltóan volt képviselve. Nagy figyelmet keltett, különösen a hölgyközönség körében, gyöngéd érzéssel alkotott életképével, mely bizalmas családi jelenetet, csecsemővel enyelgő apát és anyát ábrázolt. Ámde valódi nagy sikert ez alkalommal főleg a Sapieha herczegnő életnagyságú, nagyon kiváló arczképével aratott. Az érdekes arczú, koros úrhölgynek fínoman rajzolt, méltóságos alakja az igazi előkelőség mintaképe gyanánt vésődött a szemlélők emlékezetébe, különös gyönyört okozván művészeknek és műértőknek, kik e mű rendkivűl nemes és szellemes technikáját teljes érdeme szerint magasztalták. Ez őszinte méltánylás révén a művész azóta közelebb érintkezésbe lépett szülőföldjével, melynek kiválóbb fiai közűl Arany János, Jókai Mór, Pulszky Ferencz, Trefort Ágoston és más kitűnőségek híven jellemző arczképeivel gyarapította immár szilárd alapon nyugvó hírnevét.

Itthon élő festőink közűl, a kik első sorban arczképfestéssel foglalkoznak, ez idő szerint Vastagh György a legkeresettebb. Mintha az ő gyakorlatára is elevenítőleg hatott volna a fokozott közfigyelem s a kivánalmak emelkedése, melyet a művészet ez irányát illetőleg újabban mi nálunk is tapasztalunk. Rendszerint gondosan készített művei tehetségét rugalmasabbnak, működésének sikerét a köznapi szükséglet tisztességes kielégítése színvonalán túl emelkedőnek mutatják, a mi viszont a nemes verseny jótékony voltát bizonyítja. Régibb művei közt különösen a Mária Dorottya főherczegnő életnagyságú arczképében a főúri előkelőség keresetlen elegancziáját az ifjúság és szépség vonzerejével párosan sikerűlt érvényre juttatnia. Vastagh György kiváltképen a serdűlő korbeliek és a gyermekek arczképeiben jeleskedik. Évi műtárlataink egyébiránt a többé-kevésbbé sikerűlt arczképeknek egyre növekedő számában mutatják e műfaj behatóbb ápolásának térfoglalását, a miben a Benczúr mesteriskolájának tagadhatatlan érdemei vannak. Tanítványai közűl feltűnőbben kiemelkedett e téren Stetka Gyula (Wagner egyetemi tanárnak és másoknak valóban szép arczképével). Újabban Burger Lajos, Spányik Kornél és Komlóssy Ede; az iskola körén kivűl álló ifjabb művésznemzedék soraiból pedig Roskovics Ignácz, Jendrassik Jenő, Balló Ede, stb. váltak ki.

Hogy régibb mestereink, különösen azok közűl is többen, kikről a magasabb rendű s a történelmi festészet művelői sorában emlékeztünk, egyszer-másszor az arczképfestés terére is kilépnek s ott biztos fölfogásuk, egyéni képességük felsőbbségével nyomot hagynak, az mintegy magától értendő és támogatja azok véleményét, kik az arczkép műfajának behatóbb művelését sürgetve, azt a festőművészek termékeny gymnastikájának, egyúttal jelességük próbakövének nevezik, mert ez oly tér, melyen az erkölcsi kifejezést anyagi igazság nélkűl elérni nem lehet.

Szűkebbre vont arányokban ma ugyanazt látjuk idehaza, mint nagyban odakünt, a világművészet áradatában.

Művészeink tehetsége, képzeletük, megfigyelő képességük, ihletök és törekvéseik összege nem a monumentalis, a profán és szent történelem föladataiban kiván nyilatkozni, hanem az úgy nevezett életképnek széles medrében áramlik tova. Keresi a valót, az élőt, az igazat, a szemmel látható és kézzel tapintható igazat, s ezt igazán és híven akarja visszatükröztetni művében. Az életkép ennélfogva ma már olyan kiterjedt műfaj, melynek határait megjelölni nem lehet, s mely szinte megköveteli művelőjétől, hogy az alakítás minden terén jártas, otthonos legyen.

Tárgykörét tekintve mi nálunk népes alapon indúlt meg az életképfestés a földmívelő nép élete, munkája, öröme, bánata, a betyárvilág s a czigányélet tarka jeleneteinek jellemzésével. Azon kezdi ma is minden vidéki tehetség, a kit a kútágas mellett, vagy a faragószék körűl megszáll az ihlet, a művészszé válhatás ellenállhatatlan belső ösztöne, kényszerűsége. Festett hőskölteményeinek főalakja a puszta egykori réme: a betyár, a mint a csárdában boroz, duhajkodik, vagy galambjával enyeleg, s míg bent a czigány hegedűl fülébe, kivűl a pandúr- vagy a zsandár-őrjárat közeledik s véres dráma fejlik az elkeseredett mulatozásból. Ilyeneken kezdte Jankó is, Munkácsy és mások. Hasonló motivumokon járatta képzeletét fiatal festőink legnagyobb része, egyik a másik példája nyomán indúlva, míg az élet és a környezet közelebb-távolabb eső viszonyaiban és vonatkozásaiban mindegyre szélesedő látkörből föl nem ismerik a megalakításra méltó, újabbnál újabb és szebbnél szebb elemeit a festőinek és jellemzetesnek, s azóta érvényre kezdték juttatni a népéletben kinálkozó naivabb és szeretetreméltóbb, hol megindító, hol derűltebb hatású vonásokat és jeleneteket. Vajmi érdekes ez a nép mezei munkája mellett, pusztáink festői állatvilágával való érintkezése, foglalkozása közben, a juhnyájak kolompja mellett, a délibábos rónákon, a gulyák, a ménesek itatója körűl! Szerencsés az a festő, – mert sokkal több eshetőséggel működik, – a ki összefoglaló tanúlmányai révén ezt a változatosan érdekes állatvilágot is belevonhatja alakításainak keretébe. Sikeresen alkottak így régebben Lotz és Wagner, újabban Pataky László és különös szerencsével Vágó Pál, a ki a tiszta fajú magyar életképre sokoldalú készűltségével és kellő vérmérséklete alapján is legtöbb hivatást tanúsít. E fajbeli kitűnő alkotása a „Vonós négyes” czímű festménye, mely a pusztán lassan tova ballagó s béresektől kisért négyökrös szekeret ábrázol felűlmúlhatatlan valódisággal. S mily szívderítő igazi magyar erő nyilvánúl a „Víg társaság” czímű másik képében, melyen lakomáról széles jókedvben hazatérő czimborákat látunk, a mint a könnyű parasztszekéren zsúfoltan ülve, állva, egy szál czigány muzsikája mellett énekelve, hadonázva és sebes iramban porfelhőket verve föl, végig vágtatnak az országúton! Igazi magyarságának hevét vagy jóízű kedélyét minden művében érezteti a szemlélővel s beleönti apróbb rajzaiba is, a milyenek könnyeden termő illusztrácziók alakjában e kötetek lapjain is nagyobb számmal jelentek meg. A parasztvilág éles megfigyelésével újabban Bihari Sándor vonta magára a közfigyelmet. Kiváló fiatal művész, ki a hatás komoly eszközei mellett, az igazi humor fűszerével is rendelkezik. A közönség rokonszenvét, a műértők elismerését mindjárt első nagyobb művével: a „Bíró előtt” czímű festményével meghódítota. Kárvallott czigányprimást ábrázol rajta, a mint bandája élén a falu bírája előtt hegedűjének roncsait mutatja be, melyet a törvény elé idézett legény az éjjeli tivornya alatt bőrébe nem férő szilajsággal darabokra tört. Keresetlen alkotás, melyben a helyzet ellenállhatatlan komikuma, a szembe állított főalakok jellemzetessége által rendkivűli hatással jut kifejezésre. „Kereszttűzben” czímű régibb képe ép oly jó emléket hagyott maga után. Ennek falusi kurta kocsma a színhelye, hol az útközben betért falusi népet ugyancsak kereszttűzbe szorítja udvarlásával az asztal köré gyülekezett bakatársaság. Jó izű húmor nyilvánúl itt is.

Hogy Munkácsy Mihály is magyar tárgyú életképpel vetette meg szerencsés művészpályájának alapját, a „Siralomház”-zal, az ismeretes. Nemzeti Múzeumunk képtárában csak egy, ifjabbkori életkép van tőle, az „Újonczok”, mely belértékre nézve ugyan amazzal föl nem ér, de a psychologiai festészetnek egy remekvonásával dicsekszik: értjük a deli termetű újonczok közűl félrevonúlt, kis púpos ember epizódját, a kinek szúrós tekintetéből olvassuk ki végtelen fájdalmát ama „szerencséje” fölött, hogy őt ugyan nem fogják elvinni katonának. Munkácsy nagyobb szabású alkotásai közben örömmel vissza-visszatér sikeres kiinduló pontjához, az életképhez. Tárgyait örömest választja a szülőföldjén gyűjtött motivumok sorából, mint „A falu hőse”, „A csavargók” és több más igen jeles művén láttuk; de a melyek tanúsága szerint, a magyar nép igazi typusának föltüntetésében még sem mondhatni egészen szerencsésnek. Irányát, modorát sokan utánozták az országban, a mi könnyen érthető; de követői közűl egy sem ért a nyomába, a mi szintén nem szorúl bővebb magyarázatra.

Önálló jeles művekkel gazdagította e műfajt a párisi Salonban is otthonos Ebner Lajos, ki a Pettenkofen által úgy szólván fölfedezett szolnokvidéki Tiszamentét választotta beható népéleti tanúlmányainak színhelyéűl („Vásári baleset”, „Úrnapi körmenet”, mely e mű II. kötetének 127. lapján is be volt mutatva, stb.). Régibb sikerek alapján derekasan megállják helyüket Aggházy Gyula (jelesen „Terefere” és „Mosónők” czímű festményeivel [az utóbbit II. kötetünk 141. lapján közöltük]) és Baditz Ottó, a müncheni művész körből legújabban haza telepedett honfitársunk, ki tárgyai választásában is nagyobb leleményességet tanúsít, s igen ügyesen készített nehány művében lélektani mélyebb fölfogással is tud érdeket kelteni („Angyalcsinálók”, „Kihallgatás”, „Pellengéren”, stb.). Peske Géza és Kimnach László a falusi gyermekvilágból merített kedélyes jeleneteivel, Roskovics Ignácz ellenben a paraszt menyecske nehány érdekes typusának sikerűlt ábrázolásával szerzett népszerűséget, jelesen a „Piczi piros alma” és „Dinnyeföldön” czíműekkel, melyek közül az első I. kötetünk 381., a második II. kötetünk 269. lapján volt bemutatva. A festői alakítás gondosságán kivűl, több-kevesebb figyelmet fordít mindegyikök – így Karcsay Lajos, Révész Imre is – az elbeszéltető, az adomaszerű tartalomra, melyben azonban az érzelmes vonásokat ritkábban találjuk képviselve.

A magyar népies életkép régibb fogalomkörének tekintélyes kiegészítője, mint már említettük, a czigány; akár a falu végén guggoló putrikban tanyázzék népzenész, vagy vályogvető munkás, szegkovács, vagy faragó minőségében, akár végig kalandozva az országot, nagyobb karavánokban kiéhezett gebéktől vontatott szekereken czipelve pereputyját, vagy rögtönzött táborban szállva meg éjjelre künn a szabad mezőn: ez az idegen népfaj külön kifejezésű typusával, félmeztelen purdéival és tarka rongyokkal beaggatott, kártyavető, furfangos némbereivel, vásott modorában, végtelen cynismusával egy egész külön exotikus világot mutat, melynek minden oldaláról érdekes vonásai, jelenetei mintegy önként kinálkoznak a festő tanulmányainak tárgyaiúl. Művészeink ezeket a festői mozzanatokat bőven is is aknázzák. Ifja, véne időnként visszatér e régi kedvteléséhez, s az elzüllött népség életéből nem egy sikerűlt képet alkottak régebben Barabás, Jankó János, Böhm Pál, újabban Bihari Sándor, Kacziány Ödön és mások; legállandóbb kedvvel mégis mintegy szakma gyanánt műveli Valentiny János.

Genrefestészetünk újabban katonai életképekkel is kezd foglalkozni. Festőink közűl egy-kettő már részt vett a boszniai hadjáratban. Nagy többségük mint egy-éves önkénytes ismerkedett meg a katonai élettel, s ez egyiköknek sem vált kárára. De hogy hasznára volt és van művészetünknek, azt évi tárlataink igazolják, melyekben a fegyver alatt töltött időszak változatos élményei, az ott szerzett tapasztalások és megfigyelések mindegyre gyarapodó számmal jelennek meg életképek alakjában. Ez ecsettel megörökített emlékek rendszerint humoros természetűek, mint Bihari, Herczl Kornél („Nincs párja a Mollinári bakának”), Papp Henrik („Október 1-je)” és Basch Gyula sikerűlt festményeiben. Komolyabb hangúlatúak ily irányú alkotásaikban: Pataky László, Kimnach László, Tahi Antal, Greguss Imre és Feledi Tivadar.

A magyar genre egyébiránt mindegyre nagyobb tért foglal el, s mind változatosabbá válik. Festőink figyelme ma már kiterjed úgy a munkás osztály változatos életformáira, mint az előbbkelő társadalmi osztályok erkölcseire, szokásaira is, a festészeti problemának, mint főczélnak szemmel tartása mellett, mégis mind fínomabban jellemző árnyalatokban kitűntetve, vagy legalább sejtetve a külön szempontokat is, a részvétgerjesztő, mulattató, vagy bíráló czélzatot, egész a leplezetlen szatiráig.

Ilyen társadalmi szempontok körében gyarapszik és fejlődik Margitay Tihamérnak újabban igen fölkapott s bizonyára nem mindennapi tehetsége, mely a polgári szalon-élet tragikomikus epizódjainak és egyes bizarr alakjainak, hol jókedvűen jellemző, hol túlzásig élező alakításaival széles körű hálás közönséget szerzett („Az ellenállhatatlan”, „A kosár”, „A jó parthie”, „Mézes hetek”, „Vetélytársak”, „A komédia vége”, „Váljunk el”, stb.). A gúny csipősségét használja Kéméndy Jenő is, csakhogy szelíd szatirája nem mai fin de siècle-ünk, hanem a múlt század végén uralkodott divat nevetséges volta ellen fordul, s hihetetlenségektől tarkálló, különben igen fínom kivitelű s jókedvtől pezsgő kis képecskéivel, kivált külföldön eléggé méltányolt specialitást képvisel. Korunk polgári osztályát és egyszer-másszor szalon-életének jeleneteit sikeresen jellemzi még és fínom vonásokkal tudja fölruházni Jendrassik Jenő, továbbá Münchenben élő fiatal jelesünk: Csók István. Ide sorolhatók még Ujváry Ignácz, Karlovszky Bertalan, Halmi Arthur, Zemplényi Tivadar, Ferenczy Károly, Grünwald Béla, László Fülöp, Neogrády Antal, Rippl-Rónai József, Hollóssy Simon, Strobencz Frigyes, Tolnai Ákos, Szirmai Antal, Déri Kálmán, meg az építészből festészszé vált Nadler Róbert, kinek sokoldalú tehetsége úgy az építészeti rajz, valamint a tájkép és életkép terén egyaránt figyelemre méltó műveket alkot.

Életképfestészetünk terén egészen mai szellemű új elem a gyári és kézi munkának, s a munkás osztály küzdelmes élete apróbb jeleneteinek, jó és balszerencséjének vonzó és méltányló feltűntetése, egyelőre minden külön irányzat nélkűl, csak a művészeti látkör szélesedéséből folyó behatóbb kutatás vívmánya gyanánt, mely az ecsetre méltó anyagot ott keresi, a hol találja, azaz jóformán mindenütt. Leleményesebb festőink megtalálták s a hazai népes életkép műfajának egészen új terűletéűl hódították meg az iparos élet dúsgazdag, de mi nálunk eddig még művészileg ki nem aknázott világát. Ez irányban a legszerencsésebb úttörők egyike Feszty Árpád. „Bányaszerencsétlenség” czímű ide vágó festményével figyelmet keltett az 1885-dik évi országos kiállításon. Fogékony kedélynek és gondolkozó elmének műve az, mely pathos nélkűl, mégis költői nyelven és megható igazsággal beszéli el a tárgyáúl szolgáló szomorú eseményt.

A föntebbiekben vázolt új irányt, ha jól emlékszünk, Bruck Lajos, azóta Londonban megtelepedett jó hírű festő hazánkfia kezdte „Vasöntők” czímű hatásos nagy művével, melynek érdekes motivumát az ó-budai hajógyárban szerezte. Példáját többen is követték; így nevezetesen testvéröcscse, Bruck Miksa, továbbá Tahi Antal s az életkép több más fajában is jeleskedő Skutezky Döme, ki megbizásokkal elhalmozva évek során át Velenczében működött szép eredménynyel; most itthon hazai motivumok földolgozásában érvényesíti virító színekkel dolgozó modorát, melyet olasz földön sajátított el, s a felső-magyarországi tótok életkörében érdekesen jellemző és friss hatású jelenetképekkel lepte meg újabban a műkedvelő hazai közönséget. Hazánk különféle nemzetiségeinek behatóbb tanúlmányozói közűl különösen kiválik a verseczi születésű Joannovics Pál, kitűnő festő hazánkfia, a ki törzsrokonsági vonzalmát követve, a délszláv népfaj művészi ábrázolásában mutatja sokszor előkelő tehetségének és izmos képességének gazdag forrásait. A külföld, nevezetesen Angolország, rend szerint elszedi előlünk e hő vérmérsékű művész alkotásait, s csak emléke marad kiállításunkban egy-egy oly művének, mint a „Vérboszú”, mely úgy megkapó tárgya, mint mesteri kivitele által minden szemlélőre mély hatást tett.

A magunk népét tárgyazó, honi forrásokból merítő művészetünk is hézagos még, de exotikus alapjellegű művészetünk már is van és további térfoglalásra készűl. A nagy távolságok tényleg semmiben sem akadályok többé. Ifjabb művészeink alaposan fölkészűlve neki indúlnak messze világrészeknek, hogy, mint Paczka, Eisenhut Ferencz, Nadler Róbert és Tornai Gyula, a szent föld és Egyiptom forró égalja alatt, Algeria és Marokkó partvidékein végezzenek komoly tanulmányokat, s oda való tárgyú sikerűlt műveikkel vállalkozó képességükről és a külföldi jelesekével egyenrangú hivatásokról tegyenek tanúságot.

És nyomukba lép egy sereg fiatalabb erő komoly akarattal, munkakedvvel és lelkesedéssel telve, hírt szomjazva és önmagában bízva, hogy kivívja majdan a huszadik század művészetének koszorúit.

***

Még nem szóltunk a tájképről, arról a műfajról, melynek a XIX. század festőművészetének megifjúlását köszönjük. Most már senki sem tagadja a mai tájkép bátor úttörőinek azt a nagy érdemét, hogy az európai művészetben addig uralkodó classicismust, más szavakkal üres formalismust leszorítva trónjáról, helyébe a természet behatóbb tanúlmányozásához való visszatérés szükségét proklamálták, visszahelyezve régi jogaiba a valódiságot, a fényt és világosságot. E nagy vívmánynak reánk s az egész közép-európai művészetre csak békés öröksége szállt, s a mi a szenvedélyes párttusákból, ellentétes nézetek és külön árnyalatok gyanánt mai állapotainkra kihatólag még fenmaradt, a túlzás heve s az ellenmondás konoksága, itt-ott bármi hangosan és kiméletlenűl nyilatkozzék is, csak jótékonyan erjesztő anyag a művészet tovább fejlesztésében.

Id. Markó Károly: „Tengeri tájkép”.

A tájfestészet terén Magyarország egy nagy hírű mesterrel dicsekedhetik, Markó Károlylyal. Mint mérnök kezdte pályafutását, de szabad ég alatt folyó munkálkodásai közben a tájszépségek iránt érzett nagy fogékonysága csakhamar a művészeti pályára terelte át. A század elején mi nálunk uralkodó körűlmények – habár akadtak pártfogói – mégis küzdelmessé tették további tanúlmányait, élete folyamát. Olaszországban keresett menedéket, hol azután 1860-ban bekövetkezett haláláig igen termékeny és sikeres működést folytatott s nagy megtiszteltetésekben részesűlt. Igen egyéni jellegű művészete azonban az egykorú franczia mozgalom hatásától teljesen érintetlen maradt. Markónak a körvonalak szépségében és a festői részletek gazdagságában gyönyörködő művész lelke Olaszország classicus földjén és növényzetében találta föl eszményképét, – meg Claude Lorrain hagyományaiban. Ő ugyanis egyéni geniuszának hevével életet tudott lehelni egy letűnő művészet megmerevedett eszmekörébe, s a legszebb részlet-tanúlmányok készletéből mozaikszerűen összerakott fínom ízlésű compositióiban igazi paradicsomi tájképeket alkotott. Ma is gyönyörködhetünk számos remekművében, melyekben az ó-kori romok s Olaszország festői architekturájának merevebb vonal-bája, a dús növényzet puha tömegével, fölfutó repkény csipkekeretével oly fínom egyensúlyt tart, s a szerető gonddal kidolgozott bibliai, vagy mythologiai staffage ünnepies grácziával illeszkedik be a tündérien virító, az édeni tájkép környezetébe. Szépséggel, kecscsel, lélekkel telt műveiből mégis idegenszerű szellem szól ma hozzánk, s úgy rémlik előttünk, hogy az a tenyészet, az a szín és fény, mely az ő tájképein ragyog, nem e világból való. Büszkék vagyunk művészetének hódító sikereire, mert Markónak európai híre volt, s termékeny ecsetének nehány remekével majd minden külföldi képtárban találkozunk. Ma már Budapesten Nemzeti Múzeumunk képtárában is egész nagy termet betöltő gyűjtemény van Markó javakori, valamint hagyatékában megmaradt műveiből. Sajnos, hogy ez a nagy hírű és nagy érdemű mesternek messzebb elágazó iskolát nem alapított. Fiaiból ugyan szintén művészeket nevelt, a kik hasonlóképen Olaszországban telepedtek meg s olaszországi tájképeket festenek Firenze, Pisa és Carrara környékéről, mint atyjuk, de még sem atyjuk szellemében, csak modorának modorában. Legtehetségesebb és leghívebb tanítványa pedig, a ki évekig volt a mester oldalánál Appeggiben, s kire, mint magyar születésű kegyeltjére, tapasztalatainak és tanácsainak jótéteményeit árasztotta, Ligeti Antal, a reá szállott kincsekre a maga önállóbb lelkületének bélyegét ütötte s utóbb saját veretű aranyban hozta azokat forgalomba. Ő benne is kifejlődött, sőt fő dologgá növekedett a rajzbeli rhythmus és a tömegek szép egyensulya iránti érzék és szeretet, mely azután Szicziliában, a libanoni Czedrus-erdőben s a Nilus-parti pálma-ligetekben természet után folytatott tanúlmányai közben bő kielégítésre talált. Keleti nagy útjáról szebbnél szebb ily tanúlmányrajzokkal telt vázlatkönyvvel tért haza, melynek tárházából azután élete fogytáig kifogyhatatlan bő anyagot merített a nagy méretű exotikus tájképek egész sorához. Ilyenekre teljesen ráillett a Markó festéklapjának ragyogó színskálája, s Ligetinek ehhez idomított szeme utóbb nem egyszer nehézséget talál hűvösebb éghajlatú hazai tájaink helyszíneinek, szürkébb hangúlatainak visszatükröztetésében. Itt némileg megszakadt az ő külön művészetének az előrehaladt világművészettel való köteléke. Amaz inkább dekorativ jellegében megzsibbadni látszott, míg emez a valónak tüneményeit színben és plasztikában az árnyalatok végéig nyomozza, ábrázolja. Ennek az érintkezésnek hiánya még nem érzik meg a természet után készűlt korábbi jeles tanúlmányain, melyekből az országos képzőművészeti társúlat 1890-ben, a művész halála után a műcsarnokban külön kiállítást rendezett. Közönségünk fejlett ízléséről igen örvendetes tanúságot tett, hogy ezen, absolut műbecsüknél fogva értékes vázlatokat és tanúlmányokat nagy áron egyenként mind magához váltotta, a mint ezt nehány évvel ez előtt hasonló alkalomból a Mészöly Géza hátrahagyott jeles vázlataival és tanúlmányaival is tette volt.

Ligeti Antal: „A szent család menekűlése”.

Többi tájfestőnk nagyobb részt itthon keresi művei anyagát, s azt részint tájképszerű festményekben dolgozza föl, melyekben a kiszemelt vidék másolatszerű föltűntetése a feladat; részint úgy nevezett hangúlati képekben, melyeknél fődolog, hogy a természethez s az évszakok alaphangúlatához illő kedélyállapotot idézzenek elő a fogékony szemlélő lelkében.

Tárlatainkban az országunkat félig bekerítő Kárpát-hegység, különösen a Tátra vidékéről, valamint a Balaton mellékéről vett motivumok az uralkodók. A hazai hegyvidék ábrázolását szerencsével művelik Telepy Károly, Brodszky Sándor, Molnár József és mások, de egyszer-másszor nem azzal a beható tanúlmánynyal, melyet a bérczvilág sajátos nagyszerűsége megkövetel, sem azzal az éles és türelmes megfigyeléssel, mely a helyszín mivoltának, hogy úgy mondjuk, teljesen kielégítő arczképét nyújtaná.

Szint'úgy nem tudták még a Balatonvidék szelíden vonzó bájait eléggé visszatükröztetni tájfestőink, kivévén a nem rég elhúnyt Mészöly Gézát, e legmagyarabb, derék tájfestőnket, a kinek külföldön is elismert művészi hírneve e vidék szépségeinek közmondásos hírével úgy szólván együvé forrott. Valóban a „magyar tenger” igéző kellemeinek népszerűsítésén nálánál senki régebben, senki hathatósabban nem működött, akár nagy terjedelmű, általános képzetet alkotó festményeit, akár a partvidék egyes részleteit, rejtettebb zugait, a magára hagyottság egész idylli bájával feltűntető apróbb s rendkivűl kapós képecskéit tekintsük, melyeket a formai tökéletesség, a szín harmoniája, a táj jellegéhez való hűség s a művésznek egyéni bélyege oly ellenállhatatlan vonzókká tett. Ő is gondosan, odaadással és lelkiismeretesen tanúlmányozta a természetet; de a valónak, a szó szerinti természethűségnek túlságig menő keresése még sem fojtotta el műveiben a sensibilitásnak bensőbb egyéni kifejezésmódját.

Mészöly Géza: „Balatoni tájkép”.

A tisztán hangúlatos tájkép terén ismét mások a főszereplők. Egyik legkiválóbb művelője nálunk Spányi Béla, a ki egynémely művében a költői fölfogás és találó színhangúlatnak tekintélyes magaslatára emelkedett. Magyar jellegű és törekvésű művészeink első sorába tartozik ő is. Szeretettel tárgyalja ugyanis a magyar alföldi természetet. Képtárgyait gyakrabban a Pest alatti Dunamellék posványos lapályaiból, égerfa-ligetekből veszi, melyeket gólyákkal, kevés emberi alakkal, juhokkal, tehenekkel szokott megnépesíteni. E vidék zsombékos, nádas vizein sokszor mesteri módon tükrözteti vissza a borongó ég színének ezer fínom árnyalatát, megragadó igazsággal idézve vissza lelkünkben azt az édesen álmodozó hangulatot, melynek rabjává lett, a ki széles láthatárú pusztáinkon a reggeli pirkadás, vagy az esthajnal színekben gazdag tüneményein valaha elgyönyörködött. Régibb tájképei közűl az „Őszi vetés” czímű, komor felhőivel, szinte gőzölgő fekete televény földjével s károgó varjúcsapatával igazán melancholikus hangúlatra indítja a szemlélőt. Tehetségét ritkán vonzza a magasabb fekvésű erdővidék, vagy a sziklás tájak külön szépségű világa; de olykor ez irányban is szerencsés kisérletet tesz.

Ennek a magasabb fekvésű erdővidéknek komorabb jellemét, különösen pedig az erdő belsejének méla költészetét festőink közűl nagy kedvvel tolmácsolja Keleti Gusztáv és újabban báró Mednyánszky László, a ki fínom szervezetű talentuma minden sugalmainak az impressionisták függetlenségével tud kellő színt és alakot adni. Elmélkedésre hajló s rendkivűl érzékeny lelke járatlan útakon kutatja a szépnek titkait. Alkotó képessége időszakos; hosszabb ideig szokott szünetelni, míg egyszerre megint bőségével lepi meg a közönséget; de minden műve önálló lelemény és kutatás szülötte s magán viseli az eredetiség bélyegét. Újabban Párisban időzik, a hol évekkel ez előtt az erélyes színezése által kiváló Pál László is folytatta tájfestészeti tanúlmányait. Sokat igérő tehetség volt, ki a Diaz nyomdokain látszott haladni; de meghalt fiatalon, mielőtt a hozzá fűzött reményeket magasabb becsű művel igazolhatta volna.

Mint tájfestő Tölgyessy Arthúr is főleg az alföldi tájakat kedveli. Egy délibábos pusztát ábrázoló képére emlékszünk, melyen igazi alföldi fény játszott, igazi alföldi levegő lebegett. A hold fölkeltét ábrázoló nehány képébe méla költészetet, lágy hangúlatot tudott önteni. Ugyancsak az anyaföld s a magyar tóvidék ihleti Aggházy Gyula, valamint Valentiny János tájképeit s inkább az életkép körébe vágó azon festményeit, melyeknek cselekménye a szabad ég alatt folyik le. Az exotikus tájképet újabban Mannheimer Gusztáv műveli túlságig menő merész színezéssel.

Az építészeti festészet terén derék művész Nadler Róbert, ki e szak képviseletében és sikerében Rauscher Lajos, Dörre Tivadar és Schickedanz Albert jeles művésztársaival osztozik. Némileg ide sorolandó még Györök Leó is, ki a magyar tengerpart érdekes fekvésű kis városkáinak képeivel külön irányt művel.

Szűkebb körű művelésben részesűl nálunk az állatkép. Felötlő tünemény ez; mert azt kellene föltennünk, hogy Magyarország mezőgazdasági jelentősége és a sport minden fajának fejlettsége ezen, a társadalom földbirtokos osztálya által mindenütt szeretettel támogatott műfajnak itt is nagyobb lendűletet adhatnának. Egyelőre csak egy régibb erőt látunk e téren hálásabb eredménynyel működni: Pállik Bélát, ki főleg a birkafestészet szűkebb körében elismert tekintélyre emelkedett. S szép jövővel bíztat az ifjabbak közűl Vastagh Géza, ki leginkább az exotikus ragadozókat és a házi szárnyasokat tanúlmányozza nagy szeretettel és sikerrel. Tulajdonképeni sportfestészünk, a ki ez irányt külön műfaj gyanánt művelné, nincsen. Néhány ifjabb erőnek ebbeli kisérletei kevés buzdításban részesűlnek.

Parlagon hever az úgy nevezett csendélet is. Nemzeti képtárunk tanúsága szerint annak idején Schäffer Béla ily fajta művei európai színvonalon állottak; s nem rég hivatással gyakorolta még e műfajt Ujházy Ferencz, s a virágfestés al-fajában, főleg mint rózsafestő, Komlóssy Ferencz. Más szakbeli fiatalabb festőink, így Kardos Gyula, Csányi Gizella s mások, csak kivételesen foglalkoznak csendéletszerű föladatokkal. Ugyanazért műtárlatainkban is csak ritkábban találkozunk e nembeli mutatványokkal.

A művészet folyton haladó térfoglalásának egyik jeléűl megemlíthetjük még, hogy újabban a nők közűl is többen lépnek a képzőművészeti pályára, s különösen a festészetet nagyobb számban egész hívatásszerűen tanúlják és gyakorolják. Ilyeneknek szakszerű képzése czéljából állami felügyelet alatt álló s igen jó tanárok által vezetett külön tanfolyam is létesíttetett, mely a múlt év óta az országos mintarajziskolához van kapcsolva mint külön osztály. Önállóan már régebben kiállító s tárlataink révén ismertebb nevű művésznőink: Nemes Eliza grófnő, Jókai Róza és Konek Ida mint genre-festők; az arczképfestés terén pedig a Berlinben megtelepedett Parlaghi Vilmán kivűl Csányi Gizella, Vöröss Erzsi, Tomasek Emma, Herczog Minna, Csúzy Gizella és mások; továbbá Tarnóczy Berta a tájkép, Büttner Helén az állatkép műfajában, stb.

A festészettel karöltve haladnak a grafikai művészetek is, nevezetesen az illusztráló és a metsző művészet. Hogy jelesebb festőművészeink közűl többen, így kiválóan Zichy Mihály, Benczúr Gyula, Wagner és Liezen-Mayer alkalmilag az illusztráczió terén is érvényesítik képességüket, már érintettük. Külön említést érdemel e téren régi jelesünk, Jankó János, a magyar Gavarni, a ki annak idején épen úgy, mint legtöbb társa, a magyar életképpel kezdte művészi pályafutását, de a körűlmények és húmoros tehetsége utóbb csaknem kizárólag az illusztráczió terére szorították. Már mintegy 30 év óta uralkodik e téren és valamennyi élczlapnak s irodalmunk tréfás, húmoros és gúnyoros irányú termékei számára még mindig ő szolgáltatja azokat az élesen jellemző s tőről metszett eredetiségű torzképeket, melyeket Magyarországon mindenki ösmer és méltányol. E jellemzetesen fínom tollrajzok a magyar olvasó közönségnek immár szükségévé és közkincsévé váltak s Jankónak népszerűségét ez irányban megalapították. Annyi idő óta ma is csaknem versenytársak nélkűl műveli e műfajt. A komolyabb tárgyú illusztráczió föladataival fiatalabb művészeink foglalkoznak, ú. m. Vágó Pál, Feszty Árpád, Roskovics Ignácz, Háry Gyula, Pataky László, Rauscher Lajos, Nadler Róbert, Spányi Béla, Mannheimer Gusztáv, Greguss János és Imre, Gyulai László, Jantyik Mátyás, br. Mednyánszky László, Benczúr Béla, Dörre Tivadar, Kimnach László, Cserna Károly és mások, kik hivatással, részben magasabb fokú jellemző tehetséggel igazolják a rajzoló művészet sokoldalúságát és haladását Magyarországon.

E művészetnek társa és kiegészítője a metszés, akár aczél- vagy réz-, akár fa- vagy kő-lap legyen a sokszorosításra szánt rajzolatnak alapja. Idegen művészet volt ez még csak pár évtizeddel ez előtt is Magyarországon. Ma már ennek is biztos hajléka, sőt csemetekertje is van az ország fővárosában, egy állami tanintézet, a magyar királyi iparművészeti iskola keretében, hol a sokszorosító művészeteknek két főágát: a réz- és fametszést rendszeresen és kielégítő eredménynyel tanítják. Amannak Doby Jenő, emennek Morelli Gusztáv a tanára; mindkettőnek régóta jó neve van az országban; műveik úgy itthon, mint külföldön nemzetközi kiállítások alkalmával is osztatlan elismerésben és kitűntetésekben részesűltek. Doby nevezetesebb rézmetszeteit egy részt a királyi főudvarmesteri hivatal, más részt az országos magyar képzőművészeti társúlat megbízásából készítette (király Ő Felségének koronáztatása, Engerth festménye után; Laudon tábornok lovas arczképe, ¼ Allemand után; király Ő Felsége arczképe Than Mór festménye után, stb.). Morelli vezetése alatt működik az a kizárólag magyar fametszőket foglalkoztató külön műterem is, melyből az „Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben” Magyarországot tárgyaló köteteinek összes illusztrácziói kikerűlnek. De hazai intézeteink és vállalataink nem tudnak még elég foglalkozást nyújtani valamennyi sokszorosító művészeinknek, kik közűl többen külföldi fővárosok előkelő műintézeteiben értékesítik tehetségüket. Magyar születésű jeles rézmetszőnk a Bécsben megtelepedett Michalek Lajos, Kádár Gábor Párisban, s a legfiatalabb követők közűl e kevéssé művelt műágban szép reményekre jogosít Strassgürtl Károly Berlinben.

***

A képzőművészetek három fő ága közűl fejlődését tekintve egyik sem örvendhet oly számos kedvező föltétel szerencsés összetalálkozásának és tartós hatásának, mint a szobrászat. A föllendűlt közszellem, a társadalomnak anyagi gyarapodása és fejlett műérzéke, végűl az állam támogatása, ezek azok a föltételek, melyek a plasztikának, mint önálló művészetnek, gazdagabb kifejlődésére szükségesek. Ezek közreműködtével emelkedett a szobrászat a tökéletesség oly magas fokára az ó-korban s a renaissance idejében; s e föltételek egyikének-másikának, koronként mindnyájának hiánya magyarázza meg, hogy e művészet a múlt századok folyamában, ha nem pangott is teljesen Magyarországon, de tagadhatatlan tény, hogy a múltból ránk maradt szobrászati művekben, valamint a plasztika terén kimagasló művészekben a legújabb időig nagyon szegények voltunk. Nemzeti szobrászatunk fejlő képességének alapján ugyanazok a körűlmények ingatták meg, melyek a testvér művészetek fölvirágzásának útjában állottak. A kor színvonalán álló kezdeményekben, jó törekvésű kisérletekben ugyan a régi időkben sem volt hiány. Ilyenek nyomait írott történetünknek nem egy lapja is megőrizte. Szólnak a kereszténység fölvételét követő első századok folyamán épűlt egyik-másik templomnak egyszerűbb vagy gazdagabb szobordíszéről, így példáúl a Jób érsek által a XII. század vége felé újon épített esztergomi székesegyház fényes voltáról, melynek szobordíszéből azonban semmi sem maradt ránk, s csak jóval későbbi rajzból és leírásból van felőle tudomásunk. Abból az időből és az akkor dívott szobrászat termékeiből épen csak némi mutatványt birunk még a gyulafehérvári székesegyház relief-műveiben, valamint a pécsi székesegyház al-templomába vezető folyosó falain fönmaradt, különben is kezdetleges domborművekben, melyek lazán összefüggő, fél élet-nagyságú alakok és csoportozatok sorozatában Sámson és Heródes történetének nehány jelenetét ábrázolják. Újabb keletű és amazoknál sokkal nevezetesebb a jáki apátsági templom gazdag szobordísze, melyről, mint a román egyházi művészet egyik legszebb alkotásáról, már megemlékeztünk.

Csúcsíves templomainknak elég nagy számából – egyik műtörténészünk állítása szerint – a nagyobb rész már a hanyatlás bélyegét viseli magán; kisszerűség és befejezetlenség a jellemzőjök. S így a rájuk alkalmazott szobrász-munkák is csekélyebb fajtájúak, főleg csak a falból kiszökő gyámok, vállkövek és zárkövek ékítményes alakjaira, továbbá a lombdísz közé helyezett fejekre és arczokra szorítkoztak. Ilynemű legjobb művek Sopronban a benczések templomában, Iglón s a Szepesség nehány más városában, meg a zágrábi székesegyházban fordúlnak elő. Helylyel-közzel a kapuk oromfalait és ív-mezőit is díszítik domborművek. E részben első helyen áll a kassai székesegyház, különösen pedig annak éjszaki kapuzata, melynek csúcsíves mezőiben a Szent Erzsébet legendájából s a passio történetéből merített élénk előadású, bár kissé fogyatékos kivitelű domború művek egész sora szemlélhető.

A XIV. század vége felé már az önálló plasztikának is támadtak mívelői, sőt hírneves műöntők is akadtak az országban. Így Márton és György mesterek, Miklós kolozsvári festő fiai, kik az Árpád-házból származott három nemzeti szentnek, nevezetesen Istvánnak, Imrének és Lászlónak szobrait, ez utóbbinak Nagy-Váradon fölállított lovas szobrát is érczből öntötték. E szoborművek mind elpusztúltak. De még ma is áll Prágában a székesegyház terén, Szent Györgynek bronzból öntött lovas szobra, mely fogyatkozásai mellett is kora színvonalán álló jelesebb mű, s egy régi fölírat szerint ugyancsak nevezett két kolozsvári művészünket dicséri mestereiűl.

Nagyobb lendűletet vett a művészet, különösen a szobrászat ügye, nálunk a XV. században, Mátyás király uralkodása alatt, a ki személyes vonzalmai, valamint rokonsága révén is Olaszországgal, ennek művészet- és irodalompártoló több udvarával és egyes kitűnőbb férfiaival élete fogytáig sűrű érintkezésben maradt. Az általa behívott olasz művészek sorában Benedetto de Majanót emlegetik. Verocchiót is több ízben foglalkoztatá. E művésznek tulajdonítják újabban Mátyásnak és Beatrixnak a berlini múzeumban levő ifjúkori medaillon-arczképeit, míg a királyi párnak a bécsi császári és királyi műtörténelmi múzeumban őrzött, fehér márványból faragott féldomború arczképei nem tudni, mely művésztől erednek. Egykorú följegyzések nyomán úgy tudjuk, hogy ugyancsak Verocchio a Darius és Nagy Sándor bronz mellképein kivűl még egy kutat is készített Mátyás számára, egy másik, márványból faragott kutat pedig Andrea da Fiesole. Valószínűleg olasz művészek készítményei voltak azok az érczszobrok és domborművek is, melyek nagyobb számban a budai és a visegrádi királyi palota kapuit és udvartereit díszítették; míg a Hunyadi-ház emlékművei, a Jánost, Lászlót és Mátyást teljes fegyverzetben ábrázoló szobrok, talán mégis inkább hazai művészek alkotásai lehettek. A találgatásnak itt tág tere nyílik, mert a nemzet e rövid fénykorának műemlékei, mint tudjuk, a török hódoltság idején kivétel nélkűl mind elpusztúltak. Arra nézve azonban kétség sem lehet, hogy felső-magyarországi csúcsíves templomainknak néhol elég gazdag belső díszítését a németországi művészeti szellemnek, sőt egy s más esetben meg is nevezhető német mesterek egyenes közreműködésének köszönhetik. Így a kassai székesegyház gazdag szerkezetű és szobrászati díszű főoltárát, a bártfai templomnak tizenkét oltárát s a lőcsei egyház 60 láb magas nagyszerű oltárát, melynek szárnyait is drámai élénkségű domború művek töltik be, továbbá hat mellékoltárát Veit Stoss műhelyének tulajdonítják. E művek hatása a felső vidék nagyobb szabású szárnyas oltárain többé-kevésbbé észrevehető, különösen a szepesváraljai, szepesszombati, kisszebeni és héthársi oltárokon. A fa-faragó szobrászat az ország többi részében is elterjedt, de fönmaradt emlékei csekélyebb művészi értékűek. Különös érdeket kelt ezek sorában a beszterczebányai főtemplom külfalába eresztett, naiv motivumokban gazdag és Ipolyi püspök által sikeresen restauráltatott domború mű, melyen a régi város középkori képe is meg van örökítve.

Némi támogatására volt ezeken kivűl a hazai szobrászatnak egyházi és világi főuraink azon fényűzése, mely az elődök iránti kegyelet tényeinek megőrökítésében nyilvánúlt. Püspököknek és apátoknak, úgy szintén történelmünkben szerepelt főnemeseink közűl nem egynek díszesebb sarkophagját, képmás alakjában kifaragott síremlékét tudjuk a múlt századokból fölmutatni, kivált oly félre eső városokban és templomokban, melyek a háborúk sanyarúságaitól többé-kevésbbé megkimélve maradtak. Királyaink ősi temetkező helyét azonban a székesfehérvári főtemplom kriptájában a trónkövetelő Miksának német hadai földúlták s tartalmát megsemmisítették; valamint a Hunyadiak kőből faragott koporsóit is a gyulafehérvári templomban az idő és barbár kezek annyira megcsonkították, hogy az alakok arczképszerűsége már alig állapítható meg. Hunyadi János koporsójának oldalain török-magyar harczias jeleneteket ábrázoló domború művek is láthatók, melyek élénk szerkesztésűek ugyan, de középszerű tehetség kezére vallanak; míg ugyanott Zápolya György grófnak a koporsón fekvő szoboralakja egyénibb jellegű és a kimunkálás tökéletesebb volta miatt is kiválóbb alkotásnak mondható. A domború művű sírfedőkövek nagy számából a jelesebbek közé tartozik a pozsonyi Szent Márton templomban Schomberg György főpap síremléke 1470-ből; s még nagyobbszerűek ugyanott az Erdődy Anna és Kögl síremlékei, melyeket az Erdődi és Illésházy családok több tagja arczképszerű alakítással, térdelő helyzetben van ábrázolva. Említésre méltók végűl még Széchy Dénes és Vitéz János érsekek esztergomi síremlékei, az egyik 1465-ből, a másik 1472-ből.

Kevéssel utóbb kezdődik azután az a, majd háromszáz évre terjedő szomorú időszak, a melynek háborús és zivataros lefolyása alatt a magyarországi művészetről csakugyan alig találunk említésre méltó mozzanatot följegyezve. Midőn Budavár visszavétele után, még inkább pedig a XVIII. század elején Buda és Pest kezdett lassanként újjá épülni, nehány középületen a szobrászatnak is kinálkozott alkalom némi tevékenységre. A Károly-kaszárnyát és a budai várban az úgy nevezett fegyvertárnak építészetileg az előbbinél is egyszerűbb homlokzatát díszítő szoborművek képviselik fővárosunkban a barokk izlésű szobrászatot. E mythosi és allegoriai alakok, melyekről az „Építés Budapesten” czímű czikkben már volt szó, elkésett és egyszersmind szerény művek a XVII. század folyamán a nyugati országokban keletkezett nagyszabású díszítő alkotásokhoz képest, de szerénységük mellett is egészben véve jól kifejezik a barokk művészet jellemét. Egyébként a szobrászatot illetőleg az egész barokk korszak is csaknem nyomtalanúl vonúlt el hazánk fölött. Mert ezt kell mondanunk, ha csak érdemetlen fontosságot nem akarunk tulajdonítani nehány nagyúri kastély környékén a kert díszeűl emelt mythologiai korcs szobroknak, egy-egy árva Mária-oszlopnak, vagy az utolsó pestis-járvány elmúltával dicséretes buzgósággal, de kevés művészettel emelt fogadalmi emlékműveknek, a milyenek példáit a budai várban s nehány vidéki városunk főterén találjuk.

Még a XIX. század elején is mily félénken, mennyire szerény kisérletekkel jelenik meg a szobrászat! Az e század elején meghonosodott classicai építészet, mely Buda és Pest újjá építésében mintegy 50 évig nagy szerepet játszott és szerette a mythosi és allegoriai alakokat díszűl használni, a szobrászat gyakorlatára elég bő alkalmat nyújtott ugyan, de az így keletkezett művek, ide értve a Nemzeti Múzeum homlokzatát benépesítő csoportot is, művészetileg alig tesznek számot.

Izsó Miklós: „A búsúló juhász”.

A harminczas-negyvenes évek táján nagyot fordúlt a hazai közszellem. Lázas tevékenység és lelkesűlt verseny indúlt meg a magyar közművelődés, politika és irodalom terén. A közhangúlat ily emelkedett volta mellett történhetett, hogy művészeti irányban is egy nagy csalódáson esett át a társadalom. Nagy tehetséget vétek fölfedezni egy fiatal magyar szobrászban, Ferenczy Istvánban, ki egyes műpártolók segélyével több évig Rómában Canova, utóbb Thorwaldsen műtermében dolgozván, haza térte után a közlelkesedés által szárnyra kapatva, nagyobb dolgokra vállalkozott, mint a minőkre szerényebb körben eléggé bevált képessége alkalmas volt. Pestmegye kezdeménye folytán rá bízták a Hunyadi Mátyás királynak közköltségen emelendő nagy szoboremlék tervezetét és megalkotását. Ferenczy István évekig töprengett és kisérletezett e nagyszabású föladat megoldásán, de sikertelenűl; míg végre a közönség türelme elfogyott, ő maga elkeseredetten félrevonúlt. Ifjabb és több tekintetben szerencsésebb kortársa volt Engel József, a kit szülei ifjú korában egészen más pályára szántak, s kinek csak nagy küzdelmek árán sikerűlt művészeti szaktanúlmányait a bécsi akadémián megkezdhetni és nehány évig kitűntetéssel folytatni. Mint szobrászsegéd azután Párisban, majd Londonban tartózkodott hosszabb ideig, hol kisebb önálló tervezeteivel és munkáival a magasabb körök figyelmét is magára vonta. Viktória királynő pártfogásának köszöni, hogy 1846-ban Rómába mehetett s az Amazonok csatáját ábrázoló tervezetét életnagyságú márványcsoportozatban megalkothatá. Ugyanott éveken át főleg az előkelő angol társaság foglalkoztatá vésőjét. Sikerűlt mellszobrokkal és kisebb kecses alakokkal elégíté ki a megrendelők kivánalmait. Engel főereje a mythologia köréből vett női alakok genre-szerű ábrázolásában nyilvánúlt. Ezek szelíd bája nem mindennapi vonzóerőt kölcsönöz műveinek. Ilyenek Dianának „Vadászat előtt” és „Vadászat után” elnevezésű változatai, de különösen „Éva” czímű szoborműve, mely formai kelleme és gyöngéd kidolgozása miatt kiváló műnek van elismerve. Velősebb, nagyobb szabású, monumentalis feladatok megoldásában kevesebb sikert aratott. 1866-ban ő nyerte el a Széchenyi szobor-emléke tervezetére hirdetett pályázat alkalmával az első díjat, s utóbb a kivitelre szóló megbízást is. Az álló főalakon kivűl, a talapzat négy oldalára helyezett pogány istenségek külön szobraiból alakított nagy terjedelmű emlékművét Bécsben, a Fernkorn műtermében öntötték, s 1880-ban a budapesti Dunaparton az Akadémia palotájának főhomlokzata előtt állították föl. Népszerűségre azonban e hazafias közadakozásból emelt első magyar szobor-emlék nem tudott szert tenni, a mit a művészi conceptio avúltas módja és az alakok merevsége eléggé megmagyaráz.

Huszár Adolf: Deák Ferencz szobra.

Ugyanez az első szoborpályázatunk már Izsó Miklósnak is nyújtott alkalmat komolyabb irányú hivatásának igazolására. Az ő délczegen magyaros szobormintája azonban csak másodrendű pályadíjban részesűlt. Mert nagyobb dolgot ki bízott volna akkor a még kezdő művészre, ki addig nagyobb alkotásokra való alkalom hiányában csak a magyar népélet körére szorítkozó szerényebb plasztikai alakításokban tűntette ki rendkivűli tehetségét. „Búsúló juhász”-a oly egészséges, oly költői és őseredeti terméke a magyar ihletnek, hogy hazai művészetünk föllendűlésének legjobb kisérletei sorában kiváló helyre érdemes, és Izsónak merész példája, úttörő érdeme nyomot fog hagyni mai művészeti törekvéseink történetében, ha egyebet nem alkotott volna is. Pedig megalkotta azon felűl Csokonainak Debreczenben levő jeles emlékszobrát, Dugonicsét Szeged számára, s neki köszönjük Bem tábornok és Petőfi Sándor szoboremlékének utóbb végleges kidolgozásra kerűlt mintáit is. Kiváló férfiakat ábrázoló több jeles mellszobrán kivűl még egész sorát készítette a népes jellegű, elmés és nemzeti zamatú kisebb csoportoknak, melyek azonban csak agyagmintákban maradtak fenn. Izsó fejlődésének menetét illetőleg följegyzésre méltó adat, egyúttal a magyar művészetnek a hatvanas évek elején való állapotaira nézve is jellemző, hogy más Maecenás hiányában a bécsi műegyetemen tanúló magyar ifjúság tagjai maguk között eszközölt gyűjtéssel biztosították azt, hogy a közkedveltségű, de magára hagyott fiatal szobrász ugyancsak Bécsben Gasser vezetése alatt több éven át kizárólag szaktanúlmányainak élhetett. Végtelen kár a magyar művészetre nézve, hogy ez a nagy tehetségű, lelkes és a mellett athleta termetű férfiú, kit az 1848/9-ki harczok alatt a kozákok pikái s a puskagolyók ha nem is sértetlenűl, de életben hagytak, utóbb javakorában egy tüdőgyúladásnak esett áldozatúl akkor, a mikor már hívatásának magasabb czéljait megközelíté, elismert, népszerű művész rangjára emelkedett, kinek érdemeit már a kormány is méltányolni kezdte, a mennyiben őt az akkoriban fölállított művészeti iskolához szakmájának tanáráúl is kinevezte. De csak negyedfél évig vihette az első magyar szobrásztanár tisztét.

Egy fiatalabb tehetség, Huszár Adolf, lett e tanszéken az országos mintarajziskolánál Izsó utóda, egyúttal teljesítetlenűl hátra hagyott megbízásainak – a Bem és Petőfi nagy érczszobrainak reá szállt befejezésével – örököse. Ő is korán halt el. Nyilvános művészi pályája rövid ideig tartott; alig tíz évre terjedő, de művészeti közéletűnk szűkebb arányait tekintve, fényes és külső sikerekben rendkivűl gazdag pálya volt. Huszár a Fernkorn tanítványa vala, s előbb ennek, utóbb ifj. báró Vay Miklósnak bécsi műtermében több éven át mint szobrászsegéd működött. Már természettől jeles, de nem épen kimagasló tehetséggel megáldva, művészi becsvágya is csak utóbb, reá nézve kedvező körűlmények összetalálkozása folytán vett merészebb szárnyalást. Már akkor fölébredt volt a nemzeti kegyelet és áldozókészség, mely sürgetve kivánta, hogy nagy halottjaink emlékét a nemzeti művészet által mielőbb megtisztelve, megörökítve láthassa. A nagy Széchenyi után Eötvösre, Deákra, Petőfire, az aradi vértanúkra kerűlt volna a sor. A nemzet szobrászának díszhelye pedig Izsó elhaltával megüresedett. Huszár e hézagon át emelkedett küldetésének magaslatára. Mint az Eötvös szobrára nyitott pályázat nyertesének csakhamar országos hírneve támadt; s habár a kész szobor a várakozásokat nem mindenben elégítette ki, nyomban reá a Petőfi szobrának sikeresebb megalkotásával ismét kibékítette maga iránt a közvéleményt. Az Izsó hagyatékából való kisded vázlat nyomán készíté ezt nagyban s azért e szoboremlék csaknem egészen az ő művének mondható. E munkája folyamán telt le a Deák Ferencz szobrára hirdetett nemzetközi pályázat határideje. S mikor a külföldi legjelesebb szakférfiak részvétele mellett megalakúlt nemzetközi biráló bizottság a Huszár Adolf sokat igérő szép tervezetének itélte oda egyhangúlag a pályadíjat, e nagy szoborműnek az elkészítésével is ő bízatott meg. Éveken át folyt munkája a szoborbizottság segélye mellett külön e czélra épített epreskerti nagy műtermében, hol előbb fél élet-nagyságban, aztán teljes arányokban volt a nagy tömegű szoboremlék egyes alakjait és allegoriai csoportozatait kidolgozandó. Azonban be nem fejezheté. Izgalmas életének s munkájának váratlan gyors halál vetett véget. A félben maradt csoportozatokat segédei folytatták és végezték be Strobl Alajos szobrásztanár felügyelete alatt, ki e munkálatok vezetésében szó szerint követve a mesternek útasításait, a minták szelleméhez és modorához szorosan ragaszkodott, s a mint a végsiker mutatja, – talán kelleténél is szorosabban.

Strobl Alajos: Sarkophag a Deák-mauzoleumban.

Minden esetre szerencsésebb megoldást nyert a Huszár elhúnytával szintén árván maradt másik, nem kevésbbé nagyszabású hazafias vállalat: az aradi vértanúk szoboremlékének ügye, és pedig Zala György szép tehetségű fiatal szobrászunk által, a ki az elhúnyt művésztől nem nagyon előrehaladott stádiumban hátrahagyott, de a szoborbizottság birálatával már elfogadott szobortervezet egyes alkotó részeinek saját fölfogása szerinti kidolgozására szabad kezet nyert. Zala bőven élt e szabadsággal. Az eredeti tervezetnek csupán főbb szempontjait tartván szem előtt, az egyes, allegoriai csoportozatokat fínomabb formaérzékkel átalakította, a Hungaria koszorús főalakját pedig egészen újból alkotta, nemesebb rhythmusban, élesebb jellemzetességgel szólaltatván meg a gyúrható anyagot úgy, hogy ez a mindenesetre messze menő átalakítása a kész szoboremléknek határozott nyereségére szolgált mindamellett, hogy kevés benne az igazán nemzeti elem.

Eötvös József báró érczszobrát még Bécsben, a régi császári és királyi Gusshausban öntötték; de már a Deák szoboremléke alkalmából egy magyar részvénytársúlati fémgyár külön öntőműhelyt nyitott Budapesten, melyből e szoboremléknek összes fémalkatrészei kielégítő minőségben kerűltek ki. A megélénkűlt művészeti mozgalom élesztő hatása mellett pedig csakhamar a bécsi Turbain czég is alapított ugyanitt fiókintézetet, mely régi hírnevéhez illőleg jelesen öntötte meg az aradi vértanúk emlékének összes szoboralakjait. S így rövid idő alatt Budapest két oly műintézettel gyarapodott, a milyen a renaissance kora óta nem volt Magyarországon.

Huszár Adolf úgy szólván egyedűl állt; minden versenyben győzött s egy magára halmozta a sors kegyéből eléje tárúlt szép és nagy föladatok összegét. S valamint ő elődjének örökébe lépve emelkedett magasabbra, úgy viszont az ő még gazdagabb örökségén megosztozva, a mint láttuk, két ifjabb tehetség lépett előtérbe: Strobl Alajos és Zala György. Amaz a bécsi akadémiának, különösen Zumbusch Gáspárnak jeles növendéke; emez szintén a bécsi, majd később a müncheni akadémián képezte tovább itthon fölébredt szép tehetségét. Mind a kettő alapos tanúlmányok, egyéni sikerek révén korán kivívta művészi nagykorúságának elismerését.

Strobl Alajosnak számos önálló műve közűl főleg az a nemes alakítású szobormű tűnt ki, melyet a kormány megbízásából a közköltségen állított Deák-mauzoleum számára készített. Fehér márvány sarkophag ez, mely az elhúnyt nagy hazafit halotti ágyon fekve, képmási hűséggel s egy bájosan rá hajló genius által gyászolva ábrázolja.

Zala György: Síremlék.

Zala György Stroblnál még fiatalabb művész. Maga az országos képzőművészeti társúlat, úgy szólván, még akadémiai munkálatai alapján ajánlotta volt őt az aradi szoborbizottságnak a tizenhárom vértanú emlékszobrának befejezésére. Kivált a műcsarnokban s az 1885. évi országos kiállításon szerepelt „Mária Magdolna” czímű szobrával és Koburg Ágost herczeg márványból faragott nagy síremlékével, mely technikai ügyességgel párosúlt komoly tehetségről tett tanúságot. A részben előlegezett bizalmat utóbb az aradi szoboremléknek általánosan elismert sikerével igazolta. Előzetesen kiállított két csoportozatának egyikével a társúlat évi nagy díját nyerte el, másikért a Trefort-féle arany éremmel való kitűntetésben részesűlt.

E két kiváló szobrászunk művészetének különböző irányát összehasonlítani s nehány szóval jellemezni nem könnyű. Természeti alakhűségre törekvő, a mai szobrászati áramlat híve mind a kettő. Zala mégis inkább a franczia, Strobl inkább a német iskola fölfogása, hagyományai alapján áll. Egyik sem idegenkedik a festői vonások kiemelésétől. Amannak alakjai könnyedebb kelleműek, a dekorativ jellegű hatásra mutatnak hajlamot. Emennek conceptiója, szerkesztése határozottabb, következetesebb; alakjai nagyobb anatomiai megbízhatósággal lépnek a szemlélő elé. Jó és találó mellszobrokat is birunk mind a kettőtől. Mindketten részt vettek az Arany János szobra pályázatán, a melynek elkészítésével aztán Strobl bízatott meg. Szintén részt vettek legújabban a fővárosban fölállítandó szabadságharcz-szobor pályázatán, melynek sorsa végleg még nincs eldöntve.

Mióta Magyarország sorsa újabb fordúlatot vett s a nemzet immár önrendelkezőleg rakja le anyagi és szellemi gyarapodása talpköveivel egy még bíztatóbb jövőnek alapját: ifjú művészetünk képviselői közűl főleg a magasb hivatású szobrászok panaszt alig emelhetnek a nagy föladatok hiánya miatt.

1890 őszén lepleztük le az aradi vértanúk emlékszobrát. Elkészűlt immár a budavári honvédszobor s Arany Jánosé is a Magyar Nemzeti Múzeum homlokzata előtt. Már ki van hirdetve a pályázat Andrássy Gyula grófnak, e nagy magyar államférfiúnak, a törvényhozás határozatával közköltségen emelendő szobor-emlék tervezeteire; továbbá gyűjtjük a költséget a hazafias nagy közönség filléradományaiból Mátyás királynak szülőhelyén, Kolozsvárott, emelendő szobor-emlékére, s egyszersmind foly az adománygyűjtés Tóth Kálmán költőnknek Baján emelendő szobor-emléke költségeire. 1891-ben húllt le a lepel Izsó Miklósnak képmásszerű alakban Mátrai Lajos által márványban kifaragott síremlékéről, s nyomban reá avattuk föl az első magyar bibliafordító, Károli Gáspár emlékét Gönczön, közelebb pedig Kisfaludy Károly érczszobrát Győrött, mely sikerűlt emlékművek szintén Mátrai Lajos vésője alól s ugyancsak budapesti öntőműhelyből kerűltek ki. Emléket fogunk emelni, ha szerényebb mértékűt is; Ybl Miklósnak, ki művészszellemével maga is maradandó becsű emlékművekkel gyarapította az ország fővárosát, valamint a nemzeti műveltség elévűlhetetlen érdemű őrének és élesztőjének, Trefort Ágostonnak, azután a magyar közlekedésügy nagy nevű lendítőjének, Baross Gábornak, továbbá báró Wesselényi Miklósnak és még több jelesünknek is.

A magyar képzőművészeti társúlat műcsarnoka Budapesten. Benczúr Bélától

Ezek az eddig részint kész, részint készűlő szoborművek. A jövő alkotásaira nézve sok reményre jogosít bennünket az ifjabb nemzedék, mely évi kiállításainkon és művészeti pályázataink alkalmával egyre nagyobb számban és mind nagyobb figyelmet keltő művekkel lép föl.

Szobrászaink közűl a föntebb kiemelteken kivűl régebben kivált erők: Kiss György („Samaritanus”, „Genius” stb.), Donáth Gyula, Loránfi Antal („Keresztény vértanú”, Huszár mellszobra), Róna József, Szász Gyula, Brestyánszky Béla, Senyei Károly, Szécsi Antal, Bezerédy Gyula, Vasadi Ferencz; az ifjabbak közűl megnevezhetjük még Köllő Miklóst, Sarnovszky Ferenczet (Páris), Tóth Istvánt, ifj. Vastagh Györgyöt, Jankovics Gyulát és Zsolnay Gyulát.

S ha nem reklamáljuk is a magyar művészet számára több külföldön élő jelesünket, kik közűl legalább Tilgner Viktor koronkint honi tárlatainkat is fölkeresi s díszíti Európaszerte tisztelt nagy tehetségének termékeivel; ha nem soroljuk is elő, a kikhez csupán magyar születésük révén tarthatnánk jogot: a hazában élő s a hazába visszatérendő magyar szobrászok tömör csapatában is oly sok ifjú erő, jóravaló tehetség és vállalkozó szellem van, hogy a szobrászati magasabb körű föladatok remélhető, sőt kivánatos gyarapodásával szemben is megnyugvással tekinthetünk a jövő elé.

Roskovics Ignácztól