Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Közművelődési intézetek.

Közművelődési intézetek.

Budapest iskolái. Berzeviczy Alberttől

A budapesti egyetem és műegyetem épületei: a physikai intézet, az élettani intézet és a műegyetemi pavillon az Eszterházy-útczában. Háry Gyulától

A rohamos fejlődés, mely Budapest legújabbkori történetét jellemzi, talán semmin sem tükröződik vissza oly szembetűnően, mint e város iskolaügyén, mely ma különösen a közép és felső iskolák tekintetében valóban magas színvonalon áll, míg a népiskolák ügye szintén ernyedetlen igyekezetről és szerény haladásról tanúskodik ugyan, de itt a főváros elismerendő nagy áldozatkészsége is alig képes a roppant mérvekben szaporodó lakossággal párhuzamosan növekvő szükségletet kielégíteni.

Budapest iskolaügyének fölvirágzása igen nagy részben az állam alkotó tevékenységét hirdeti, de hatalmas munkát végzett e téren a főváros maga is, melynek költségvetésében ma már 1,575.050 forinttal szerepelnek a tanügyi kiadások, melyek a kilencz milliót meghaladó városi rendes költségvetésnek e szerint több mint 16 százalékát teszik.

A magyar fővárosban csoportosúló tanintézetek között első helyen áll a budapesti királyi magyar tudomány-egyetem, mely egészen 1872-ig Magyarországnak egyetlen egyeteme volt s így méltán tekinthető ma is a magyar tudományosság alma materének. Eredetére nézve ugyan e tanintézet egyike az újabb európai egyetemeknek, de intézetei- és tanszékeinek, valamint hallgatóinak számát tekintve, jelenlegi fejlettségében a legnagyobbak közé tartozik.

Története visszavisz a nagy-szombati érseki főiskolához, a melyet 1635-ben Pázmány Péter, Magyarország nagynevű herczegprimása alapított. Akkor e főiskola csak theologiai és bölcsészeti karból állott, melyekhez 1667-ben járúlt a jogi. Midőn a dicső emlékű Mária Terézia királynő 1770-ben az orvosi kart fölállíttatta, már meg lőn pendítve az egyetemnek Budára leendő áthelyezése is, a mi 1777-ben ténynyé vált; az intézetnek teljesen egyetemi szervezettel való fölruházása azonban csak az 1780. évben fejeztetett be fényes ünnepélylyel, melyen a királynőnek nemcsak az egyetem szervezésére, de a tanügy országos rendezésére (Ratio educationis) és több alapítvány létesítésére vonatkozó rendeletei is kihirdettettek. Budapest története kevés oly ragyogó ünnepélyt mutat fel, mint a minő az egyetemnek ez a tulajdonképeni fölavatása volt. Gróf Pálffy Károly udvari alkanczellárt, a ki királyi biztosi minőségben a nagy királynőt képviselte, valóban fejedelmi módon fogadta a magyar főváros, s bevonúlása és megjelenése mindenütt nemcsak az ifjúság és az iskolai hatóságok, de a polgári és katonai hatalom összes tényezői részéről a leglelkesebb ünneplés tárgya volt. A fölavató ünnepély maga a királyi várpalota dísztermében ment végbe, s főszereplői a kir. biztoson kivűl Nagy Ignácz székesfehérvári püspök, mint az egyetem kanczellárja, s báró Patachich Ádám, az egyetem kir. tanácsának elnöke, voltak. Az ünnepélyt nemcsak lakoma s az akkor még Budán fennállott Teréz-akadémia növendékeinek különböző mutatványai követték, de befejezése magában az egyetem nagy termében rendezett fényes tánczvigalom volt.

II. József császár az egyetemet Budáról Pestre helyezte át s külön választotta a többi karoktól a hittani kart, a mi később a hittani kar teljes elvesztésére vezetett s az csak 1806-ban állíttatott ismét vissza. Az ezután következett időkben az egyetem belső szervezete sok változáson ment át, mely különösen a tanács hatáskörét szorította összébb.

Szabadabb s egyúttal nemzetiesebb irány vált uralkodóvá az egyetem életében e század harminczas éveiben, s erre az időre esik a magántanári intézmény első kifejlődése is. Az 1848–49-iki események nem múlhattak el a nélkűl, hogy budapesti egyetemünk működésében is rázkódtatást ne idéztek volna elő; azok lezajlása után az akkori kormány a magyar egyetemen az osztrák egyetemekével azonos rendszabályokat léptetett életbe, melyeknek nagy része lényegében ma is fennáll ugyan, de úgy a tanrendszer, mint a tanítás nyelve az alkotmány visszaállítása óta a nemzeti szellem igényei szerint változott.

A budapesti egyetem és műegyetem épületei: A természetrajzi intézet és a műegyetemi főépület a Múzeum-körúton. Háry Gyulától

A budapesti egyetem száz évet meghaladó történetét számos fényes név díszíti, ama jelesek nevei, a kik nemcsak tanárai voltak nemzetünk ifjúságának, de legtöbbnyire egyúttal megalapítói hazánkban az illető szakok tudományos művelésének s kiknek egynémelyike a tudomány világában Európaszerte ismeretes volt. Elég példáúl a theologia művelői közűl Krammer Ferencz, Fejér György és Márkfi Sándor, a jogtanárok közűl Markovics Mátyás, Kelemen Imre, Frank Ignácz, Récsy Emil s a nemrég elhúnyt Pauler Tivadar, az orvosi kar jelesei közűl Lenhossék Mihály, Semmelweiss Ignácz, Balassa János, Balogh Kálmán, s végül a bölcsészeti és természettudományok képviselői közűl Pray György, Dugonics András, Katona István, Révai Miklós, Horvát István, Kitaibel Pál, Pasquich János, Greguss Ágost és Toldy Ferencz neveire hivatkoznunk, hogy a tiszteletre méltó szerepet jellemezzük, melyet Magyarország első főiskolája a tudományok történetében játszott.

Ma a mi fogalmainkhoz képest egyetemeknek nevezhető európai főiskolák közűl népességre nézve csak hat szárnyalja túl a budapestit, úgymint a párisi, a bécsi, a madridi, a berlini, a nápolyi és a müncheni. Negyedfélezerre ment az utóbbi években a budapesti egyetem hallgatóságának száma, melynek legnagyobb része (mintegy 1700) mindig a jogi karra esik, a mi annál jellemzőbb, minthogy Magyarországnak a két egyetemen kivűl tizenegy jogi iskolája, úgy nevezett jogakadémiája és joglyceuma van.

De tanárai számát tekintve is előkelő helyet foglal el a budapesti egyetem Európában; rendes, rendkivűli s magántanárai és tanítóinak száma 188; az osztrák egyetemek közűl e számot csak a bécsi, a németországiak közűl csak a berlini és a lipcsei, a franczia egyetemek közűl csak a párisi, és az olaszországiak közűl a nápolyi haladja felűl.

A budapesti egyetem évi költsége ma már a 700.000 forintot meghaladja, mely összegnek azonban nagyobb részét az egyetem részint saját alapja tiszta jövedelméből, részint tandíjaiból, betegápolási díjaiból, stb. maga fedezi. A 240.000 kötetre menő könyvtáron kivűl ma már az egyetem egyes intézeteinek is fölötte gazdag és értékes gyűjteményei vannak, melyek legnagyobbrészt a tudomány modern igényei és vívmányai szerint készűlt díszes épületekben vannak elhelyezve. Ezek közűl különösen kiemelendők az egyetemi könyvtár épülete, szép, nagy olvasótermével, a leíró természettudományi tanszékek közös nagy palotája a Múzeum-körúton, gazdag, mintaszerűen berendezett gyűjteményeivel, mely mögött a természettani, vegytani és élettani intézetek sorakoznak, és az orvostudományok intézeteinek nagy csoportja az Üllői-úton, a mely a kiváló czélszerűséggel épűlt klinikákat s több elméleti tanszék helyiségeit, az orvosi kar dékáni hivatalát, szigorlati termeit és külön könyvtárát, továbbá egy önálló épületben a boncztani intézetet és a klinikák s többi intézetek ellátására szükséges gazdasági épületeket is magában egyesíti. Valamivel tovább kifelé az Üllői-úton van az újonnan épített törvényszéki orvostani intézet, mely e tanszaknak mondhatni Európában páratlan elhelyezést nyújt, továbbá az egyetemi növénykert a botanikai intézettel és a megfelelő növényházakkal.

Megemlíthetjük itt a jól berendezett „Stefánia” szegény-gyermekkórházat, a melyben az egyetemi orvostanhallgatók a gyermekgyógyászatot tanúlmányozzák.

A budapesti egyetem orvoskari központi épülete a klinikákkal; a Stefánia szegény-gyermek-kórház. Háry Gyulától

Az egyetem központi épülete, mely az egyetemi templomhoz csatlakozott, rozzantsága miatt legújabban lebontatott, s egy új díszes egyetemi palotának, mely az aulát magában foglalandja, építése épen most van tervben; ez idő szerint a központi épületnek csak amaz újabb szárnyai állanak fenn, a melyek a hittani, jogi és bölcsészetkari vizsgálati és tantermeket s az egyetemei hivatalokat, úgyszintén a hittani, jogi és bölcsészeti karok tanácskozó helyiségeit foglalják magukban.

A budapesti egyetem tannyelve az alkotmány helyreállítása óta kizárólag a magyar; tanrendszere, bár a német egyetemi rendszerből fejlett ki, attól sokban eltér, nevezetesen a végzendő tanulmányoknak az ifjak jövendő élethivatása szerinti szigorúbb meghatározása s az egyetem körében berendezett és részint a fölebb haladás föltételeit képező, részint képesítő érvénynyel bíró vizsgálatok által. A hallgatandó tanárok megválasztása, úgy szintén a tanárok által hirdetni kivánt kollégiumok tárgya és a magántanári intézmény tekintetében azonban a tanítási és tanulási szabadság elve, mely 1848-ban törvénybe is lőn iktatva, a magyar egyetemeken is teljes mértékben érvényesűl. Kiemelendőnek tartjuk, hogy a budapesti egyetem a német rendszer szerint szervezett egyetemek közűl az első volt, a melyen – a legújabb időben – a külföldön is sok megtámadásnak kitett leczkepénzrendszert megszűntették s egységes tandíjat hoztak be, mely a közös egyetemi pénztárba foly s főleg a tanári fizetések kiegészítésére szolgál.

Budapest másik nagy főiskolája a kir. József-műegyetem, Magyarország egyetlen technikai főiskolája, melynek első szerény kezdeményét a József főherczeg-nádor hathatós támogatása mellett e század negyvenes éveiben keletkezett „József-ipartanoda” képezte. Az ötvenes években már a technikai képzés határozottabb kifejezést nyert e tanintézetben, csakhogy mellette az iparos, kereskedő, sőt földművelői oktatást is felölelni kényszerűlt. Az alkotmány helyreállításának idejétől kezdődik a József-műegyetem fejlődésében is a hatalmasabb lendűlet, mely mindig gyarapodó mérveket ölt. A technikai tudományok nagy haladása, a műszaki hivatás és szolgálat nagyobb tekintélye, a külföld példája s a hazánkban, önrendelkezési jogának visszanyerése folytán megindult közgazdasági fejlődés mind közrehatottak az intézet fölvirágoztatására, s ez a fölvirágzás egy részt annak a magasabb követelésekhez mért szervezetében, más részt tanszékei szaporításában és gazdagabb fölszerelésében, hallgatói számának gyarapodásában s főleg az intézeti helyiségek folytonos bővítésében nyilvánúlt.

Ma már a műegyetem saját nagy és czélszerűen berendezett épületeiben van elhelyezve, melyek szintén a Budapest iskolaügyi építkezései körűl oly hervadhatatlan érdemeket szerzett Trefort Ágoston elhúnyt vallás- és közoktatásügyi miniszternek köszönik létüket. Újabban az intézet czéljaira még egy melléképület van készülőfélben.

A műegyetemnek jelenleg 32 rendszeresített tanszéke van, melyek négy szakosztály: az építészi, gépészmérnöki, mérnöki és vegyészi között oszlanak meg; van ezeken kivűl még egy egyetemes szakosztály, mely a különböző hivatási irányokat közösen érdeklő alapvető tanszakokat foglalja magában. A rendszeresített tanszakok tanárain kivűl azonban 44 magántanár, szaktanító és tanársegéd is működik e főiskolán. A szakosztályok az egyetemi karok módjára vannak szervezve, de a tanács a tanárok összességéből áll. A tanfolyam négy éves és két szigorlat letétele alapján képesít az illető technikai szak gyakorlására. A hallgatóság jelenlegi száma megközelíti a hétszázat s legtöbb e számból mindig a mérnöki szakra készűl.

Az egyetemi könyvtár. Dörre Tivadartól

Tulajdonképeni felsőbb fokú tanintézetekűl tekinthetők még a papnöveldék, illetőleg hittani intézetek, a minők Budapesten szintén fennállanak, még pedig különböző vallásfelekezetek papjelöltjei részére. Legkiválóbb ezek közül a katholikus úgy nevezett „központi seminarium”, melybe minden katholikus egyházmegye legjelesebb növendékeit szokta küldeni; jól felszerelt épülete a főváros kellő közepén, az egyetem és az egyetemi templom tőszomszédságában van s különösen díszes és gazdag könyvtára nevezetes. Hittani intézetet tartanak fenn Budapesten az evang. reformátusok, papnevelő, illetőleg tanárképző intézetet pedig a kegyesrendiek és zirczi cisterciták, kiknek papnövendékei az egyetem illető karain nyerik főrészben a szakszerű oktatást; nemkülönben van itt papnevelő intézete az izraelitáknak is, az úgy nevezett rabbi-seminarium, mely a vele kapcsolatos izraelita tanítóképző-intézettel együtt a magyarországi izraeliták által 1849-ben vallási és oktatási szükségleteikre lefizetett egy millió forintból eredő izraelita országos alapból tartatik fenn s gymnasiumi tanfolyammal is ki van egészítve. Ez utóbbi azonban csak a gymnasium felsőbb évfolyamaira terjed ki s a hittani tanulmányokra való előkészületre is szolgál.

Rohamos fejlődés jeleit mutatja Budapesten különösen a középiskolák (gymnasiumok és reáliskolák) állapota. Míg ez előtt 37 évvel a magyar fővárosnak csak két középiskolája volt, azóta számuk 14-re emelkedett. Ezek között ma is az első helyet foglalja el a II. kerületi királyi katholikus főgymnasium, mely az egyetemmel kapcsolatban, annak Budára helyeztetésekor, vagyis 1777-ben kerűlt ide s most is az „egyetemi főgymnasium” nevét viseli. Gyönyörű helyen, a budai várhegy oldalában, a testvérvárosokra nyíló elragadó kilátással, tágas parktól környezve emelkedik a díszes palota, melyet e tanintézet számára Trefort Ágoston emelt. Ma már e palota nemcsak az ötszáznál több tanuló által látogatott gymnasiumot s annak gazdag gyűjteményeit foglalja magában, de helyet ad egy mintaszerűen berendezett fiú-nevelőintézetnek is, mely 1889-ben keletkezett s Ő Felsége a király nevét viseli. Az intézet jelenleg még csak 42 benlakó növendéknek ad nevelést, de átalakítások és a terjedelmes kertekben tervbe vett további építkezések által valószínűleg háromszor annyi növendék befogadására lesz képes. Jóllehet új keletű, már is oly tekintélynek és keresettségnek örvend, hogy a legkitűnőbb tanulók tizszeres számban vetekednek a fölvételért. A nevelő-intézet növendékei minden irányban gondos kiképzésben részesűlnek; nemcsak idegen nyelvekben és zenében, de vívásban, lovaglásban is képeztetnek, s szavalati és zenei előadásaik – melyek czéljaira házi színpad is van az épületben, – nem csekély látogatottságnak örvendenek.

Az egyetemi könyvtár olvasó-terme. Háry Gyulától

Valamivel alantabb, de még szintén a budai várhegy lejtőjén áll a II. kerületi állami főreáliskolának festői külsejű, gót stílű épülete, mely 1854-ben keletkezett. Ugyanez évben létesűlt a főváros tulajdonát képező IV. kerületi főreáliskola a Belvárosban, mely különösen gazdag természetrajzi gyűjteménynyel rendelkezik, s mintegy 500 tanulónak ad oktatást. Ezen kivűl van a fővárosnak még egy főreáliskolája a VIII. kerületben, díszes s a mai kivánalmakat kielégítő épületben elhelyezve.

A kormány rendelkezése alatt a már említett budai gymnasiumon és reáliskolán kivűl Budapesten még öt középiskola áll; ezek: a tanárképző intézet gyakorló gymnasiuma, továbbá az V. kerületi kir. kath. főgymnasium és állami főreáliskola, a VII. kerületi állami főgymnasium s végűl a VI. kerületi állami reáliskola.

Legnagyobb paedagogiai jelentőséggel bír ezek között az első helyen nevezett gyakorló gymnasium, vagy, mint köznéven mondani szokták, „mintagymnasium”. Ennek rendeltetése tulajdonképen az, hogy az egyetemen s részben a műegyetemen berendezett tanárképző tanfolyamon képzett tanárjelöltek gyakorlatilag is bevezettessenek a tanítás módszerébe; e czélból ezek kitűnő tanárok útmutatása, vezetése és ellenőrködése mellett a gyakorló gymnasiumban részint megfigyelik a tanítás menetét, részben maguk is tartanak próbaelőadásokat. E négy váltakozó osztályból álló középiskola azonban nemcsak a tanárképzés czéljának szolgál, hanem a tanulók előmenetele tekintetében is kiváló eredményeket mutat föl, különösen a tanulók korlátoltabb száma mellett lehetséges intensivebb tanmódszer által. A gyakorló gymnasium épülete legújabban épűlt s magában foglalja a tanárképző-intézet, tanárvizsgáló bizottság és közoktatási tanács helyiségeit is.

Az V. kerületi állami főreáliskola Budapest s az ország legnépesebb középiskolája, a mennyiben 737 növendéke van; terjedelmes palotája sok tekintetben mintaszerű. Legifjabb Budapest középiskolái között a VI. kerületi reáliskola, mely még csak fejlődő félben van.

Fölötte népszerű régi középiskola az, a melyet a kegyesrendiek tartanak fenn saját társházuk mellett, a főváros középpontján, a városház-téren; ez az intézet benlakással is össze van kötve. Van továbbá czélszerű új épületben elhelyezett nagy gymnasiuma az evang. reformált vallásúaknak, úgy szintén az ágost. evagélikusoknak is. A magán középiskolák közűl a László-féle főgymnasium említhető föl.

Ebben a 14 középiskolában összesen több mint 6000 ifjú nyer képzést s fentartási költségük megközelíti a 800.000 forintot, a mi a középiskolaügy nem csekély fejlettségéről tanúskodik Budapesten s mutatja egyúttal a tudományos pályák iránti szeretetet; bár nem hagyható figyelmen kivűl, hogy a fővárosi középiskolák a vidéki ifjakra is némi vonzó erőt gyakorolnak s így növendékeik nem kizárólag a főváros lakosságának fiai közűl valók.

Itt van helyén megemlíteni azt az intézetet, a melyet Tököly Sebő (Száva) 1830-ban alapított Budapesten görög keleti vallású szerb ifjaknak a közép és felsőbb tanulmányokban hazafias szellemben való kiképzése czéljából; az intézet lakást és ösztöndíjat ad az ifjaknak, kik legnagyobbrészt az egyetem és műegyetem hallgatói, részben középiskolai tanulók.

Bár Magyarországon leány-középiskolák nincsenek, a népnevelési intézetek közűl sok tekintetben kiemelkednek a műveltebb osztályok szükségeit szolgáló hat osztályú felsőbb leányiskolák, minőt maga az állam kettőt tart fenn Budapesten; az egyik csupán bejáró növendékek számára van berendezve, a másik – a felsőbb tanítónő-képezdével kapcsolatban – bennlakással egybekötött nagy leánynevelő-intézet. Hasonló intézeteket tartanak fenn Budapesten: az országos nőképző-egyesűlet, az angol kisasszonyok és a „Sacré-coeur” apáczák; ez utóbbiak zárdaszerű intézete kiterjedt kertben fekszik a Városliget területén.

Midőn a népoktatásnak Budapesten fennálló intézeteire térünk át, szólnunk kell mindenekelőtt azon intézetekről, melyek tanítókat és tanítónőket képeznek, s a melyek mintegy betetőzői a népnevelés intézményeinek.

A magyar főváros gazdagon el van látva tanító- és tanítónőképző-intézetekkel; hármat az állam tart fenn, s három felekezeti jellegű. Az ország legnagyobb tanítóképző-intézete az, melynek hatalmas épülete terjedelmes kertjével, mellékházaival és szőlőmívelési telepével a budai oldalon, a Krisztina-városban terűl el. Ez az úgy nevezett Paedagogium, mely valóságos egyeteme a népoktatási intézeteknek. Van benne képezde a leendő elemi iskolai tanítók és felsőbb (öt külön szakcsoportra tagolt) képzőintézet a már tanítói oklevelet, vagy középiskolai érettségi bizonyítványt nyert olyan ifjak számára, kik polgáriskolai tanítókká kivánnak képeztetni és képesíttetni. Újabban külön tanfolyam állíttatott föl benne a leendő képezdei tanárok számára is. Az elemi képezdéhez egy elemi, a felsőbb képezdéhez pedig egy polgári fiúiskola van mint gyakorló-iskola csatolva; az intézet ezenkivűl el van látva asztalos-, esztergályos- és fafaragászati tanműhelylyel a polgáriskolákkal kapcsolatos ipar-tanműhelyek vezetésére alkalmas ipar- és rajztanítók kiképzése czéljából, továbbá a gazdaság, gyümölcstermesztés, szőlőművelés és méhészet gyakorlati tanítására is be van rendezve, s van egy gipszöntő műhelye, mely képző czélja mellett a hazai tanintézeteket a rajzoktatáshoz szükséges főszmintákkal látja el. Az intézetben 120 növendék számára korszerűen berendezett internátus áll fenn. Ugyancsak az intézethez van csatolva az országos tanítói árvaház, melyben huszonöt tanítói árvát látnak el. Legújabban a kormány ez intézet mellé siketnéma iskolával kapcsolatos tanfolyamot szervezett, melyen a vállalkozó tanítójelöltek elméletileg és gyakorlatilag képeztetnek siketnéma-intézeti tanítókká.

A tanítónők képzése két állami intézetben oszlik meg; az elemi tanítónőket a budai oldalon, a II. kerületben levő tanítónő-képezde neveli, mig az Andrássy-úton levő felsőbb képzőintézet a polgári és felsőbb leányiskolák számára képez női tanerőket. Ez utóbbi népes és nagy intézetnek csak egyik alkatrésze a szóban forgó képezde, másik az annak gyakorlóiskolájáúl szolgáló, már említett felsőbb leányiskola, s van még ezenkivűl benne egy nevelőnő-képezde is, a melynek feladata magyar leányokat a házi nevelés feladataiban s különösen az idegen nyelvekben gondosan kiképezni, hogy a ritkán alkalmas külföldi nevelőnőket pótolhassák a műveltebb házakban. Itt is nagy benlakás van mindkét képezdei tanfolyam s a leányiskola növendéke, – mintegy 120 leány – számára.

Az állami képzőintézeteken kivűl van itt egy régi, még Mária Terézia által alapított katholikus tanító-képezde, egy tanítónőket képző tanfolyam az angol szűzek zárdájában és a már említett rabbi-seminariummal kapcsolatos izraelita tanító-képezde. A tornatanítók kiképzésére az állami tanító-képezde tornatanítói és tanári szakcsoportján kivűl a Nemzeti Tornaegylet helyiségeiben van tanfolyam szervezve.

Hogy a népnevelés terén mekkora haladást tett Budapest e század folyamában, s különösen az újabb időben, azt a következő nehány összehasonlító adat tanúsítja. A jelen század első tizedében mindössze nyolcz elemi iskola volt összesen 17 osztálylyal; a kilenczedik iskola csak 1843-ban nyílt meg. A módszer akkoriban nagyon hiányos volt; a sok írás és gépies olvasás volt a főtárgy; számtanra és helyesírásra hetenkint egy órát fordítottak, mondattannak, rajznak, éneknek, beszéd- és értelemgyakorlatoknak híre sem volt.

A népnevelés nagyobb föllendűlése az újabb alkotmányos korszakkal kezdődik. 1869-ről 1870-re, tehát egy év alatt a községi elemi iskolák száma 20-ról 30-ra emelkedett; 1874-ben már 55, 1890-ben 93 községi elemi iskolát találunk; a használatban levő tantermek száma az utóbbi idő alatt 234-ről 517-re, az iskolába járó tanulóké 16.556-ról 32.385-re emelkedett, tehát mindkét tényező megkétszereződött 16 év alatt. Ily fejlődés természetesen nem képzelhető tetemes költségű építkezések és házvételek nélkűl; és tényleg a főváros húsz év alatt 4 milliónál többet költött e czélra s pusztán az elemi iskolák fentartására, a felbecsűlt házérték kamatát nem számítva, jelenleg évi 900.000 forintot fordít. A főváros népiskoláinak tannyelve és tanítói kara pedig ma már teljesen magyar és leghathatósabb tényezőjévé vált a magyar nyelv általános elterjedésének.

A II. kerületi királyi katholikus főgymnasium és a Ferencz-József nevelőintézet épülete. Háry Gyulától

Az elemi iskolákhoz legközelebb állanak az iparostanoncz-iskolák, melyek inkább ismétlő iskoláknak, mint ipari szaktanfolyamoknak tekintendők; ezek csak az 1884-iki ipartörvénynek köszönik keletkezésöket s azóta már számuk – az alsó fokú kereskedelmi iskolákéval együtt – 16-ra emelkedett.

A népiskolák legmagasabb fokozata a polgári iskolákban mutatkozik; ezek is csak az újabb kor szüleményei. A polgári leányiskolák mai tantervökkel közel állanak a felsőbb leányiskolákhoz; számuk a fővárosban hét, 51 tanteremmel és 2494 tanulóval.

A polgári fiúiskolák közűl az első Ó-Budán létesűlt 1869-ben; most a fővárosban a már említett állami s két magán polgári iskolán kivűl négy, a város által fentartott polgári fiúiskola van, melyek mindegyike számos parallel-osztálylyal van ellátva a nagy népesség miatt. Jellemző mindezekre, hogy, bár a törvény a polgári fiúiskolák tanfolyamát hat évre szabja meg, az V. és VI. osztályok tanulók hiányában tényleg megszűntek s a IV. évfolyamot végzett ifjak majdnem kivétel nélkűl a kereskedelmi tanfolyamokba lépnek át.

Meg kell emlékeznünk ezek után a magyar fővárosben levő különböző szakiskolák- és szaktanfolyamokról is, a melyeknek egy része a már fölsorolt tanintézetekkel kapcsolatosan van szervezve.

Ezek között a felsőbb iskolák fokozatán áll az állami mintarajziskola, egyúttal rajztanárképző, melybe középiskolát végzett ifjak vétetnek föl s benne részint a művészi pályára szükséges előképzésben részesűlnek, részint rajztanárokká képeztetnek. Ez intézetben tartatnak a rajztanárok képesítő vizsgálatai is; a képzés a képzőművészet minden ágának elemeire s a szükséges mértani ismeretekre is kiterjed.

Az ipari oktatásnak Budapesten legnevezetesebb intézete az állami közép-ipariskola, mely terjedelmes új épületében az elméleti és gyakorlati ipartanítás minden eszközeivel, nagy műhelyekkel is el van látva, s melynek mintegy kiegészítő részét teszi a technologiai iparmúzeum. Ez intézet föladata az építészet számára kőműveseket, kőfaragókat, ácsmestereket és pallérokat, továbbá a gyáripar számára gépészeket és művezetőket, valamint a fém- és vasipar s a faipar legtöbb ágai számára önálló mestereket képezni. Jelenleg 19 tanár és 5 művezető oktatása mellett közel kétszáz rendes tanuló végzi itt tanulmányait, s ezen kivűl rendkivűli tanfolyamok is tartatnak, különösen építő iparosok, úgy szintén gőzkazánfűtők és gőzgépkezelők részére, melyekben nyolcszáznál több, már ipari foglalkozásban levő egyén nyer továbbképzést.

Az állami iparművészeti iskola a műipar kiválóbb nemeiben, nevezetesen a díszítő szobrászatban és kis plasztikában, a díszítő festészetben, fa- és rézmetszésben, úgy szintén a fémvésésben nyújt kiképzést.

Ezekhez sorolandó a főváros által fentartott felső iparrajziskola, mely az iparosoknak az ipari rajzban továbbképzéséről gondoskodik; továbbá az országos nőiparegyesűlet nőipar-iskolája és tanműhelye, melyek az iparszerű női kézimunka különböző ágait művelik; ide tartozik a mechanikai tanműhely, melyben a tanulók 4 évi tanfolyamban fínomabb mechanikai eszközök és berendezések, továbbá természettani eszközök előállítását tanulják meg, úgy szintén a budai tanítóképezdében s az V. kerületi magánpolgári iskolában levő kézügyességi tanfolyamok.

A Ferencz-József nevelő-intézet egyik tanuló terme. Kimnach Lászlótól

A kereskedelmi szakoktatás is kiváló gondozásban részesűl Budapesten. Itt van mindenekelőtt a budapesti kereskedelmi testületek által 1857-ben alapított és fentartott kereskedelmi akadémia, mely úgy múltja, pompás épülete és gazdag fölszerelése, valamint kitűnő szakemberekből álló tanári kara által az ország legelső e nemű tanintézete. Budapest főváros a II., VI. és IX. kerületi polgári fiúiskolákkal kapcsolatban három középkereskedelmi iskolát tart fenn, melyekben a közép- vagy polgári iskola négy osztályát végzett ifjak három évfolyamban hasonló szakképzést szerezhetnek, mint a kereskedelmi akadémiában. Hasonló szervezettel még két magán kereskedelmi iskola áll fenn a fővárosban: az egyik, a Röser-féle, 1853-ban alapíttatott. Nőknek a kereskedelmi pályára való képzéséről az V. kerületi polgári leányiskolával egybekötött női kereskedelmi tanfolyam gondoskodik.

Különösen a keleti kereskedelem számára való kiképzés czéljából az állam a kereskedelmi akadémia mellett legújabban keleti kereskedelmi tanfolyamot is szervezett. Itt két évi tanfolyamban kellő képzettséggel bíró egyének alkalmat találnak a keleti nyelvek megtanulására, a kelet kereskedelmi viszonyainak megismerésére s mindazon ismeretek megszerzésére, a melyek a kelettel való kereskedelmi közlekedésben szükségesek.

Az iskolaügyhöz, mint annak legalsóbb eleme, a kisdedóvás csatlakozik; ennek intézetei is nagy számmal találhatók Budapesten s jobbára egyesűletek, vagy kisebb részben magánosok kezeiben vannak. A legutóbbi összeszámítás szerint Budapesten 41 óvoda volt, a melyben 55 óvó s illetőleg óvónő gondozott és nevelt 2869 gyermeket. De ezenfölűl ez idő szerint a fővárosban levő két képzőintézet szolgáltatja az egész ország számára az óvónőket és gyermekkertésznőket; ezek egyike az országos kisdedóvó-egyesűlet óvóképezdéje, mely szép új emeletben bennlakással, mintaóvodával és árvaházzal is bír. A másik az országos központi Fröbel-nőegylet által fentartott, gyermekkertésznőket képző intézet.

Végűl itt kell megemlékeznünk azokról a különböző jótékony intézetekről, a melyek részint a könyörűlet és emberszeretet munkáját végzik, részint az oktatás és nevelés czéljainak is szolgálnak. Ilyen a vakok budapesti országos intézete, mely részben saját alapja jövedelméből, részben az állampénztárból tartatik fenn; benne a vakok hét éven át részesűlnek valláserkölcsi nevelésben s azon kivűl szellemi képességeik- és kézügyességökkel is egyező kiképzésben.

Ilyen az izraelita siketnémák intézete. Ez az intézet – mely nemcsak zsidó vallású növendékeket fogad magába, – egyetlen férfiú, Fochs Antal alapítványának köszöni létét s jelenleg pompás, tágas épületben ad benlakást és oktatást a siketnéma gyermekeknek. Ilyen végűl Frim Jakab intézete hülyék és gyönge elméjűek számára, mely újabban állami segélylyel szintén czélszerű épületet nyert.

Nemes és hasznos czélt követ a fővárosban levő tíz árva- és szeretetház is, ezek: a városi József-fiárvaház, mely József főherczeg-nádor emlékére alapíttatott; a királyné Ő Felségéről nevezett Erzsébet-árvaleányház, a Mayer Ferencz tábornok által alapított Mayer-féle fiárvaház, a magyar gazdasszonyok országos egyesűletének leány-árvaháza, a protestáns árvaegylet vegyes árvaháza, a pesti izraelita nőegylet izraelita leány-árvaháza és a pesti izraelita hitközség fiú-árvaháza, továbbá a már említett tanítói árvaház, a Klotild főherczegasszonyról nevezett egyesűleti szeretetház, az újabban létrejött fővárosi szeretetház és a Mária Dorothea főherczegnő nevét viselő tanítói menedékház. Ezeken kivűl mint szintén a köznevelés ügyét előmozdító intézményeket említhetjük meg a szegény és éhező iskolás gyermekeknek télen át meleg étellel való ellátása végett alakúlt Gyermekbarát-egyesűletet, a szegény és beteges gyermekeket a szűnidő alatt falura kitelepítő szűnidei Gyermektelep-egyesűletet, valamint számos társulatot, a melyek szegény iskolás gyermekeknek téli ruhával való ellátását tűzték ki fő czéljokúl.

Igy munkálnak közre Budapesten állam, főváros, társadalom és a hitfelekezetek, hogy a közoktatás és köznevelés ügyét fölvirágoztatván, ez által a külsőleg oly hatalmas arányokban fejlődő magyar főváros belső életét is megszilárdítsák, megnemesítsék és képessé tegyék ama nagy szerep betöltésére, mely neki a nemzet életében jutott.

A Magyar Nemzeti Múzeum. Pulszky Ferencztől

Gróf Széchenyi Ferencz, Istvánnak, a nagy reformátornak atyja, volt a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója az által, hogy 1802-ben magyar könyvtárát a király által megerősített alapító levéllel a nemzetnek ajándékozta úgy, hogy ez egy nemzeti múzeum magva legyen. E könyvtár a magyar ősnyomtatványok mellett kizárólag oly munkákat tartalmazott, melyek Magyarországban jelentek meg, vagy magyarok által írattak, vagy Magyarországra vonatkoztak. Így elmondhatni, hogy e könyvtár a magyarországi műveltség teljes képét foglalja magában.

Ily szerény kezdetből fejlődött ki az a nevezetes közművelődési intézet, mely most, mielőtt fönnállásának első századát betöltötte volna, a művelt nemzetek múzeumai közt már számot tevő helyet foglal el, az európai tudósok által sem mellőzhető többé, s a nemzetnek méltán büszkesége.

Az akkori nádor, a felejthetetlen József főherczeg, kire az alapító levél a Múzeum védnökségét bízta, mindjárt fölkarolta a nemes alapító gróf szándékát, s fölszólította a megyéket és városokat, a mágnásokat s más nagy urakat, hogy követve gróf Széchenyi példáját, ők is gyarapítsák a könyvtárt és áldozzanak a leendő Múzeum számára olyan műemlékeket, régiségeket, ékszereket, érméket és fegyvereket, melyek vagy Magyarországban találtattak, vagy magyarok által készíttettek, vagy általok külföldön rendeltettek meg, vagy pedig bármily tekintetben magyar vonatkozásúak, mert, nézete szerint, az intézetnek meg kell tartania nemzeti jellegét, melyet az csakugyan meg is tartott.

A nemzet eleget tett a fölhívásnak. Maga az alapító 1807-ben ide ajándékozta magyar éremtárát, később segédkönyvtárúl soproni általános könyvtárát, neje Festetich Juliánna grófnő, az ásványgyűjteményét, herczeg Batthyány szombathelyi régiségeket, Kubinyi Péter pénzt, könyveket és kéziratokat, Marczibányi és mások műemlékeket, fegyvereket, ékszereket, Grassalkovich herczeg pedig hatvani-útczai telkét, melyen most a Szép-útcza palotái állanak, s melyet akkor múzeum építési czélra alkalmatlannak találtak s azért 1813-ban 94.670 váltóforinton (!) elárvereztek, helyébe gróf Batthyány herczegprimástól s kisebb szomszédaitól a mostani, tízezer négyszögölet tevő telket vették meg 26.400 váltóforinton, tehát mostani pénzláb szerint 10.600 forinton, s mely most megérne legalább másfél milliót. Az országgyűlés 1807-ben beczikkelyezte gróf Széchenyi alapítványát s megszavazta neki a nemzet köszönetét; 1812-ben pedig kijelentette, hogy az intézetnek minél nagyobb kiterjedést és nagyszerűséget óhajt adatni. Az 1832/6-ki országgyűlés 125.000 forintot szavazott meg a nemesség szabad adakozásából Jankovich Miklós híres régiség-, könyv- és kézirattárának megvételére és 500.000 forintot a nemzet méltóságához illő múzeumi épület építési költségeinek fedezésére. Így aztán a mostani palota Pollák Mihály építész tervei szerint tizenkét év alatt csakugyan föl is épűlt. Sok ajándék gazdagította ez alatt a népszerű intézetet, melyek közűl Pyrker László patriarcha és egri érsek nagy értékű képtára magaslik ki; mert a Nemzeti Múzeum mindig nagy kedveltségnek örvendett. S ez így van most is folyvást. Még a szerény földmívelő is, ha vidékről vásárra vagy a Szent-István-ünnepre a fővárosba jő, ritkán mulasztja el meglátogatni a Múzeumot, mely ő szerinte valósággal a nemzet palotája, hol minden honpolgár otthon érezheti magát.

A Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi-terme. Cserna Károlytól

Mióta a nemzet és korona egymással kibékűltek, a hazai kormány a Nemzeti Múzeumot, mely a régi nemesség buzgóságának egyik legszebb emléke, kegyeletes figyelmébe vette, s az országgyűlés pártkülönbség nélkűl megszavazza mindig a százezer forintot meghaladó évi segélyt, mely lehetségessé teszi az intézet folytonos fejlesztését. Gyűjteményei most hét külön osztályban őriztetnek, jelesen: a könyvtárban, a régiségosztályban, az állat-, ásvány- és fűvészettárban, a nemzeti képtárban és a néprajzi gyűjteményben.

A könyvtár, mely ma kétszázezer kötetnél többet foglal magában, megtartotta eredeti nemzeti jellegét s első sorban a Hungarikákat gyűjti, minél fogva magyar ősnyomtatványokban a hazai összes könyvtárak közt ez a leggazdagabb. Újabb időkben külön alosztályt tesz benne a hírlapkönyvtár, mely a hazánkban kiadott minden hírlapot és folyóiratot magában foglal. A kézirattár tizenkét oly codexszel dicsekszik, melyek Mátyás király könyvtárából, a világhírű Corvinából származnak s a nagy király egykorú czímerével és jelvényeivel vannak jelölve, tehát kétségen kivűl az ő számára készűltek. Ezek közt csudálhatjuk a híres Attavantes, Francesco del Chierico és Gherardo miniatur remekeit, melyek közűl négyet Abdul-Aziz szultán ajándékozott Felséges Urunknak, midőn ez őt Konstantinápolyban meglátogatta; Ő Felsége pedig a Nemzeti Múzeumnak adta mind a négyet, hogy visszakerűljenek a magyar fővárosba, honnan ez előtt négyszáz évvel kerűltek zsákmányúl Konstantinápolyba. Kettő a modenai herczeg ajándéka, egy a milanói Trivulzi család örököseitől 6.500 frankon vétetett meg. Őriznek sok kéziratot Mikes Kelementől, Vörösmartytól, Kazinczytól, Verseghytől, Petőfitől és számos nagy nevű iróinktól. A régi kézíratok közt egyik legnagyobb becsű a magyar irodalomra nézve a „Halotti Beszéd és Könyörgés” czímű nyelvemlék, melynek hű hasonmását „Magyarország” I. kötetének 72. lapján közöltük.

Különösen érdekes az 1848/9-diki évekből maradt proclamatiók, röpíratok, falragasztványok, magán és hivatalos íratok gazdag gyűjteménye. A levéltárba huszonöt régi nemesi család tette le ősi okíratait, melyeket most tudósaink a belső termekben tanúlmányoznak, míg a könyvtárt a tágas ugyan, de az olvasók nagy számához mérve mégis kicsiny olvasó teremben főleg a tanúló ifjúság használja. A nagy könyvtáron kivűl van még minden múzeumi osztálynak egy-egy külön szakkönyvtára, melyek közt leggazdagabb az érem- és régiségtáré.

Az érem- és régiségtár is tisztán megtartotta nemzeti jellegét s kizárólag oly tárgyakat gyűjt, melyek vagy hazánkban találtattak, vagy itt készűltek, vagy magyarok birtokában voltak, vagy általában valami vonatkozással vannak Magyarországra. Az igazgatóság ezen elvet oly szorosan szem előtt tartja, hogy mióta az Iparművészeti Múzeum megalakúlt, mindazon nagy értékű külföldi műkincseket, melyek Jankovich Miklós gyűjteményéből, vagy más hazafiaknak, mint példáúl báró Révaynak fejedelmi ajándékából a Nemzeti Múzeumba kerűltek, ezen újabb intézetnek adta át örök letéteményekűl. Épen úgy a Múzeum képtárából is, a mint az Eszterházy-képtár megvétele után az Országos Képtár megalakúlt, a Pyrker-féle képtárt s mindazon régi festményeket, melyek 1848-ban a nádori palotából s azóta számos ajándékból a Múzeumba jutottak, örökös letéteménykép az Országos Képtárban helyezte el. Úgy szintén a magyar arczképek s azon szobrászati emlékek gipszlenyomatai, melyek a régiségtár birtokában voltak, egy külön magyar gyűjteményben, a Magyar Történeti Képcsarnokban, csoportosíttattak, mely most a várbazárnak nem eléggé száraz helyiségeiben van kiállítva, de, a mint reméljük, legközelebb illőbb helyre fog szállíttatni.

E szerint a Múzeum s jelesen annak régiségtára a magyarországi műveltségtörténelem legjobb forrásainak egész tárháza, csakhogy a hely szűke nem engedi, hogy a tárgyak mind tanúlságosan állíttathassanak ki. Példáúl a neolith kő- és csonteszközök ezereit ládákban kellett elzárni, csak legkisebb részök rakható ki közszemlére. A réz fegyverek és szerszámok hazánkban nagyobb számban ásattak ki, mint bárhol másutt Európában; legfölebb Cyprus szigete vetélkedhetik velünk; ugyanazért a Múzeumnak négyszáz nagyobb tárgyat meghaladó rézkori gyűjteménye a maga nemében páratlan, s ebben különösen föltűnő négy nehéz kétélű csákány, minő sehol külföldön nem fordúl elő. Bronz-kori emlékeink régóta magukra vonták az ősrégészet művelőinek bámúlatát. Midőn Hildebrand, a svéd állami régész (Rijs antiquar), a Magyar Nemzeti Múzeumot húsz évvel ez előtt tanúlmányozta, jelentésében igy kiáltott föl: „Az az ország, mely a Kárpátoktól délre terjed el, úgy tűnik föl előttem, mint a régészeti csodák országa, oly nagy és meglepő benne a formák gazdagsága, s oly fontosak azon eredmények, melyeket itt találtam, midőn Európa praehistoricus műveltségének történelmét tanúlmányoztam!” – Az ősrégészet kutatói megegyeznek abban, hogy a magyarországi bronz-kori formák, melyeket Múzeumunkban találunk, egyszerűbbek és eredetiebbek, mint a nyugati országokéi, s hogy ezek tőlünk származtak éjszakra. A vas-kor kezdetéből meglepők az aranykincsek, a bronz-sallangok és lószerszámok. Így Tischler Ottó, a híres königsbergi ősrégész, zománczczal díszített bronz kantárszárainkat páratlanoknak mondja Európa minden gyűjteményeiben. A Szárazdon (Tolnamegyében) talált arany nyakláncz trébelt gyöngyei pedig a kelták barbár műiparának netovábbjai.

A római emlékek hazánkban nem tűnnek föl szépségök által.

A rómaiak a Krisztus születése körűli időkben foglalták el a Dunán túli részeket, a hol a kelta galaták törzseit találták, melyek megtanúlták ugyan a hódító legiók és tisztviselők nyelvét, kikkel folyvást érintkeztek, a római műveltség sem maradt rájuk hatás nélkűl, de a classicus műérzést nem sajátították el, stíljok tehát emlékeiken durva; római galátának nevezhetnők. Ez az ékszereken, példáúl a pátkai ezüst fibulán elég tetszetős, de a sírládákon a kő domborműveken, melyeknek egy része a Múzeum udvarán, egy másik része hely szűke miatt az oszlopcsarnok alatti kőtárban állíttatott föl, mindenütt meglátszik az iskolázatlan művészet. Utánozták ugyan az akkor tájban Rómában divatos compositiókat, s a mint mostan is megtörténik, hogy valamely vidéki vendéglőben Rafael Madonna della Seggiola rosz rézmetszetét látjuk a falon, épen úgy nem csudálkozhatunk, ha Pannoniában találkozunk Timomachus híres Medeájával, vagy a római sarkophagok Orestes csoportjaival s Marsyas büntetése gyarló durva utánzataival. A síremlékek fölíratában is utánozták a főváros mintáit. Titus Aelius Justus gyarló verseléssel és latinsággal, de mély érzéssel síratja el hű nejének, Aelia Sabinának halálát, magasztalja erényeit, műveltségét és szép énekét. – T. Domninus sírládát készíttet magának még éltében, de később két fiát is ugyanabba temeti; az egyik tizenhét éves korában halt meg, a másikat, ki kereskedő volt, mint elbeszéli, a határszéli barbárok ölték meg. Aelius Victorinus pedig, ki duplicarius volt, vagyis vitézségeért kétszeres lóabrak-részt kapott, naivúl oda véseti magát síremlékére, a mint két lovat vezet kantárszáron. A fölíratos és domborműves kőemlékeknek száma Múzeumunkban nagyobb, mint bármely gyűjteményben az Alpeseken innen; de mind helybeli kőfaragók munkája, kiknél hiába keresnők a classicus ízlést.

Az előkelőbb római hivatalnokok azonban Olaszországból is hozattak be eredeti műemlékeket, a melyek közt kitűnik a nagypolgárdi ezüst tripos, valószínűleg valamely templom dísze, és a Komárommegyében lelt kocsi bacchicus szobrászati díszítése, mely a Hadrian idejebeli római műiparnak igazán szép példánya.

A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárából: fegyverek, az egyedi bronz korsó, a szegzárdi sírlelet és a polgárdi tripos. Cserna Károlytól

A Múzeum régiségtárának legnagyobb büszkesége azonban a népvándorlási emlékek gyűjteménye. Azon germán népek, melyek a nyugati római császárságot megdöntötték, s a keletit megfélemlítették, a második és harmadik században Krisztus után a Fekete tenger partjain, a Duna bal partján, a Neszter és Dnieper átmetszette térségeken tanyáztak s ott érintkeztek a pontusi régi görök koloniákkal, különösen Pantikapaeonnal, mely a római uralom alatt is megőrizte a régi magas görög műveltség hagyományait. E népek közűl a vizigóthok foglalták el a nyugati síkságot; ő megettök tanyáztak az osztrogóthok, legközelébb a tengerhez a gepidák. Midőn az Ázsiából betóduló turktatár hun nép mindinkább közeledett hozzájok, a vizigóthok tovább vándoroltak előlök nyugat felé; gyakran betörtek a római provinciákba, jelesen Daciába, s még tovább is, úgy, hogy Aurelianus császár végre 270-ben kivonta Daciából a római legiókat s a városi lakókat, minthogy már a vizigóthok bírták a vidéket. Így lettek ezek egy egész századon keresztűl a mai Erdély és Románia nagy részének uraivá; de a hunok hatalmas fejedelmei előbbre-előbbre hatoltak mindig, az osztrogóthok és gepidák pedig megadták magukat nekik; elismerték a hunok felsőbbségét s hozzájok csatlakoztak. Midőn tehát Balamér Erdélyt fenyegette, a vizigóthok elásták kincseiket a földbe, kivándoroltak s a római császártól kértek földet a Duna jobb partján. Ezen elásott, drágakővel díszített arany kincseknek egy csekély része napjainkban fölfedeztetvén, most a Nemzeti Múzeum gyűjteményeit gazdagítja, mint a germán népek műiparának legrégibb maradványa, melyhez hasonlókat csak a bukaresti és az orosz múzeumokban láthatunk, hová a krimeai ásatásokból kerűltek s bizonyítják, hogy ezen sajátságos műipar eredetileg mégsem germán, hanem a hellén műveltség eredménye. A szilágysomlyói kincslelet képviseli Múzeumunkban a vízigóthok műízlését.

Attila hadjárataiban az ötödik században az osztrogóthok képezték az előhadat, a nagy uralkodó halála után, midőn a germán népek föllázadtak a hun uralom ellen s ezt megtörték, az osztrogóthokat, Jordanes szerint, a Fertő és Balaton vidékén találjuk a Dunától le egész a Száváig, a gepidák pedig Erdélyt tekintették örökségüknek. Mind a két nép elismerte a római császárok felsőbbségét, de gazdag újévi ajándékot követelt tőlük, ez pedig voltakép nem volt egyéb rendes adónál, melyet a büszke római és byzanczi császárok a barbároknak ily alakban fizettek. Az osztrogóthok nem sokára Olaszországba vándoroltak ki s ott alapították Theodorik (a magyar hősmonda halhatatlan Detréje) alatt az osztrogóth királyságot; de az alatt, hogy nálunk a Dunán-túli részekben tanyáztak, itt hagyták halottaikat, melyeknek egy részét Keszthely vidékén Lipp Vilmos ásta föl, s a velük együtt lelt gazdag sírmellékleteket a Nemzeti Múzeumba szolgáltatta be. Ezekből és az ország délnyugati részében fölásott sírmezők kincseiből látjuk az osztrogóthok műveltségét, mely Tirolon keresztűl felső Olaszországba is átterjed.

Az osztrogóthok távoztával a gepidák terjesztették ki hatalmukat nyugat felé mind addig, míg az avarokkal szövetkezett longobardok le nem győzték őket. Az ő sírjaikból származó kincsek ugyanazon műstilról tanúskodnak, melyet I. Childerik frank királynak Tournayban fölfedezett nagyszerű arany sírmellékleteiből ismerünk. Ez az ötödik század végével minden germán népek ékszereinél divatozó műstil, melyet a Nemzeti Múzeumban főleg a bakodi kincs képvisel. Az avarok idejéből is mutathatunk föl temetői kincseket, melyek, Justinianus, Phokas és a szakállas Constantin Pogonatus érmei után itélve, a hatodik és hetedik századból származnak. Egy ezüsttel berakott vas kard, melynek hasonmását Norvégiában találták, s melyet oda úgy, mint hozzánk is, valószínűleg a Rajna vidékéről vittek be, jellemzi a nyolczadik századot; a kilenczediket nehány szláv halánték-gyűrű, a tizediket pedig, a magyar vezérek korát, különösen a bene-pusztai, teremiai, verébi, pilinyi, galgóczi és szolyvai sírleletek, melyek mind a Nemzeti Múzeumban vannak kiállítva.

Így Múzeumunk termeiben az egész népvándorlási kort tanúlmányozhatjuk saját emlékeiből, a harmadik századtól szakadatlanúl Szent Istvánig, – századról századra úgy, a mint egyetlen más európai Múzeumban sem.

Árpádházbeli királyaink idejéből, mely az építészetnek köríves vagyis román stiljével esik össze, legnevezetesebb emlékünk Constantinus Monomachos (1042–1057) byzanczi császár rekesz-zománczos arany koronájának kilencz részlete, különösen a császárnak, nejének és sógorasszonyának alakjai császári díszöltözetben, melyeket Nyitra-Ivánkán szántottak ki a földből. A történelem hallgat arról, miként kerűltek ezen XI. századbeli kincsek hazánkba; a műértő reá ismer azon technikára, mely a Szent István koronájának azt a részét díszíti, melyet Constantinus utódja, Dukas Mihály, I. Gejza királynak ajándékozott. Érdekesek még III. Béla királynak s Antiochiai Ágnes királynénak a székes-fejérvári bazilika romjaiból kiásott sírmellékletei: ezüst halotti koronájuk, a királyi pálcza, a mellkereszt, a kard, a sarkantyúk és az arany gyűrűk; az egyik antik, a másik arab fölíratú homlokdrágakővel. A harmadik koronát a Margitsziget legnagyobb zárdájának romjai közt, a fő oltár előtt, úgy nevezett evangyéliom-oldalán találták, abban a sírban, hová csak a legelőbbkelő személyt temették; ez tehát valószínűleg Szent Margité volt. Nagy számmal vannak még a régiségtárban füstölők, kézmelegítők, díszes gyertyatartók, aquamanilék, limogesi és kölni zománczos edények és különösen a feszületek, melyeken az Idvezitőnek két lába egymás mellett két szeggel van a keresztfához erősítve, mi annak a jele, hogy ezek a XIV. század kezdete előtt készűltek, mert csak akkor kezdték festészeti szempontból a fölfeszítettnek egyik lábát a másik fölé illeszteni, s a két lábat ugyanazon egy szeggel keresztűlfúrva ábrázolni. Bock, a tudós aacheni kanonok, már harmincz évvel ez előtt, midőn a Múzeum egyházi kincsei egy részének leírását közzétette, csodálkozott a román stil kis-művészeti emlékeinek (Denkmäler der Kleinkunst) itteni sokaságán. Ezek nem valami tetszetősek ugyan, s épen azért a múlt századokban nem részesűltek elég figyelemben, minélfogva a múzeumokban csak ritkán találhatók. Nevezetes még Múzeumunkban ezen korból a keresztes háborúkban használt kardok sokasága.

A csúcsíves építészet kora összeesik nálunk az Anjou-házi királyok és Zsigmond király uralkodásával. Ezen kornak műiparát és művészetét csak kevés emlék képviseli a Múzeumban; de a renaissance művészetét, vagyis Mátyás király korát, a két Jagellonida királyét, az első Habsburgokét s az erdélyi fejedelmekét, az ellenreformátióig s a jezsuiták döntő irányadásáig, vagyis a XV. század közepétől a XVII. századnak a kezdetéig, gyönyörű ékszereken, világi csészéken, poharakon, kannákon s egyházi kelyheken és úrmutatókon tanúlmányozhatjuk Múzeumunkban. Látjuk, hogy egy részről a német, más részről az olasz művészet találkozik hazánkban, s a keleti, a töröknél divó műformák hatása alatt Brassóban, Szebenben, Nagy-Váradon, Lőcsén ötvöseinknél egy külön magyar stil fejlődik ki, melyet a magyar viselet lánczaiból, násfáiból, öveiből, karpereczeiből ismerünk. Nevezetes különösen a sodronyzománcz és az ezzel járó, hibásan erdélyi zománcznak elnevezett zománcztechnika, mely hazánk sajátossága, s csak ritka példányokban található külföldi gyűjteményekben. Nagy uraink ezen időben sok ékszert hozattak külföldről. Pompásak különösen a nagyszámú násfák, karpereczek, nyaklánczok és fülönfüggők, minők külföldön inkább csak fejedelmi kincstárakban találhatók, mintsem műgyűjteményekben. A külföldről behozott asztali készletek közt különös figyelmet érdemel egy ezüst kancsó a tékozló fiú történetének művészileg trébelt négy domborművű csoportozatával, mely aligha nem Hans Sebald Béhaim nagyhírű norimbergai rézmetsző műve; továbbá a norimbergai ötvös czéh egyik trébelt remeklő kancsója, minőt az aranymíves legényeknek mesteri remeklésök alkalmával kellett készíteniök; a nagy-váradi két egyházi kanna Vitéz János idejéből, mely valószínűleg itt készűlt, s a húsz szerecsendió serleg, minőket Afrika körűlhajózása és az indiai út fölfedezése után az európai nagy urak már az újság tekintetéből is megkedveltek s a legkitűnőbb ötvösök által művészileg érczbe foglalva asztalok díszéűl használtak. Egyéb asztali készlet is: a kanalak, kések és villák, melyek csak ebben a korban jöttek divatba, – mert még Mátyás király is, mint mindenki, újjaival vette ki a húst a tálból, – művészi ízléssel készűltek, a mint azt a Múzeumban láthatjuk, hol úgy a kardoknak, sarkantyúknak, zabláknak, kengyelvasaknak, mint a lőfegyvereknek történelmét ügyesen elrendezett, de a hely szűke miatt nem elég jól fölállított sorozatok magyarázzák. Rendkivűl értékes három, domborművekkel ékesített elefántcsont nyereg a XV. századból, minőt egész Európában csak tizenötöt ismerünk.

Az ellenreformatió korában, a XVII. század második felében, a jezsuita stil, a paróka, a czikornya, a kagyló-ornamentika, az egyenes vonal kerűlése csaknem egész Európában uralkodott a művészetben. Kivételt főleg Hollandia tesz naturalistikus protestans műstiljével, és Erdély, hol sem a protestanismus, sem a török szomszédság hatása nem engedte, hogy a barokk stil mesterkéltségét megkedveljék. Egyik erdélyi fejedelmünk sem viselt parókát, midőn minden német herczeg utánozta XIV. Lajost és I. Lipótot, s a Múzeumunkban fölállított ezen időbeli ékszerek, díszlánczok, férfi- és női övek, boglárok és hajtűk kedvezőleg különböznek tisztább, józan, magyaros stiljük által az akkori német és franczia ötvösök túlzó dagályos ízlésétől; csak az erdélyi szász nők ruhakapcsainak évtizedről évtizedre szaporodó csiga-díszén látszik a barokk stil hatása; Sebastian Hann, a szászok leghíresebb aranymívese sem tudja magát kivonni trébelt remek kancsójával a nyugati divat alól; technikája bámúlatos, de ízlése czikornyás és mesterkélt; compositióit német rézmetszetekből kölcsönzi. Érdekes még a Múzeum kincstárában a délszláv, bosnyák, dalmata és szerb ékszerek gyűjteménye.

Magyar ötvös-munkák a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában. Cserna Károlytól

A kegyeletes emlékek főleg a jelen századból valók. Ilyenek: Mária Antoinette hárfája, a szabadságharcz zászlói, Miksa mexikói császárnak, István nádornak, Liszt Ferencznek s más, részint meghalt, részint még elő nagyjainknak emlékei, ezüst és arany serlegei, koszorúi és ékszerei, melyek mindig érdeklik a látogató közönséget.

Az éremgyűjteményből a magyar emlékérmeknek lehető legteljesebb sorát, a többieknek csak szemelvényét állították ki. Az érmek nagy tömege el van zárva, s csak azoknak mutatják meg, kik ezen szakmával foglalkoznak. Természetes, hogy a magyar pénzek gyűjteménye Szent Istvántól fogva a mai napig a leggazdagabb.

Az állattár, mely a rovargyűjtemény ritka gazdagságával a szaktudósok különös figyelmét mindig magára vonta, az 1891-ki ornithologiai kongresszus alkalmával rendezett kiállítás óta a madarak biologiai összeállítása tekintetében mintáúl szolgálhat a múzeumoknak. Eddigelé egy múzeumban sem volt a madaraknak ily élethű kitömése és művészi csoportosítása nagyobb mértékben alkalmazva. Itt a tórészletben látjuk, a mint a vízi szárnyasok fiókjaikkal úszkálnak, nyújtózkodnak, a fészek felett lebegnek; a tojó pelyhes fiai mellett figyelő állást foglal, míg a gunár élelem után néz, s mások a nádas sűrűjében bújkálnak. A mocsárrészlet, a mocsár gázló világának miniatur képe, melyen itt-ott hol a víztűkör csillámlik ki, hol az iszapos ingovány, a zsámbékos terület, a sás és káka, a buzogányos gyékény s a nádsűrűséggel körűlvett rekettyefűz látszik. Vígan enyelegnek a bibiczek pelyhes fiaikkal a futó zsombék közt, a küzdő szalonkák, melyeknek minden egyes példánya más-más színű, a tiszta fehértől a legsötétebb színekig. Látjuk a kócsagokat, gémeket, darvakat természetes állásban és mozdúlatokban; a fűzfának víz felé hajló vékony ágán jégmadarak ülnek; lent az elterűlő iszapos nádas részen az ibiszek tanyáznak s rakják fészküket. Külön csoportokban látjuk a barkós czinegéket, a kékbegyeket, a függő czinegéket, hol a tojó a zacskószerű fészket a nádasban levő fűzek vagy nyárfák legvékonyabb ághegyeire építé, s míg a tojó az egyik fészekben költi tojásait, a hím a másik függő fészek tetejéről énekével mulattatja. Nagyszerűek a különféle sasok, hol veszekedve, hol fészkeikben zsákmányukat emésztve; a füles baglyok a faodúban, a túzok fiaival együtt búzaszemet keresve; továbbá az a gyűjtemény, melyben a madaraknak színbeli különféleségét tanulmányozhatjuk; ott látható végűl a fehér holló, varjú, csóka, fecske és veréb, úgy szintén a fekete veréb és héja, a vörhenyes fogoly és csóka. Minden szemlélő meggyőződik, hogy csak az ily fölállítás teszi a gyűjteményeket hasznosakká és tanúlságosakká.

Az ásványtár szintén egyik kiváló része a Nemzeti Múzeumnak. A herczeg Lobkovitz és herczeg Eszterházy híres gyűjteményeinek megvétele által és Semsey Andor fejedelmi bőkezűségéből, a ki tíz év alatt közel kétszázezer forintot áldozott az ásványtár folytonos gyarapítására, ez most annyira meggazdagodott, hogy midőn Európa ásványtárairól van szó, a budapestit a harmadik vagy negyedik helyen kell említeni. Mintaszerű úgy ízlésben, mint czélirányosságban a példányok oly fölállítása, hogy egy darab se legyen magasabban, mint úgy, hogy a kéz elérhesse s a szem az alatta levő felírást olvashassa, s e mellett a szekrények üvegeinek tükrözése se zavarja a szemlélőt.

Az ásványtár földtani része két termet tölt be, az egyikben a harmad- és negyedkori állatok maradványait látjuk. Ez a maga nemében egyetlen nagyszerű gyűjtemény, mert a benne levő tárgyak mind hazai leletek. Itt látjuk a mastodonok, dinotheriumok, acerotheriumok, tapirok csontjait és fogait, fogalmat adnak ezek azon kornak faunájáról, melyben ember még nem volt, melyet tehát életben emberi szem nem látott soha. Itt vannak továbbá azon negyedkori óriási állatok csontvázai, melyek hazánk területén éltek: a mammutok, ősbikák, szarvorrúak, ős-szarvasok, barlangi medvék, oroszlánok és híénák számos példányai, csaknem kivétel nélkűl magyarországi lelhelyekről. A második nagy teremben a rendszeres földtani gyűjteményt a különböző képletek szerint látjuk fölállítva. A képleteken (formátiókon) belől a példányok földrajzi sorban az állat- és növénytani rendszerek szerint rendeztettek be. Kiemeljük a magyarországi harmadkori képletet, a csehországi kréta-képletet, a Monte Balcóból kerűlt gyönyörű halakat, az opálban levő békát, az Erdő-Bényéről, a csehországi Bilinből és Eubőából való fossilflórát.

Az ásványok közt, melyek a többi teremeket töltik be, kitűnők (hogy csak a szemre legszebbeket említsük), a hazai bányákból kerűlt termésarany példányok, melyeknek jegeczedése a legváltozatosabb alakokban gyönyörködteti a szemlélőt; a kongsbergi termés ezüst; azon ezüst példány, melyet Cortez Mexikóból mutatványúl küldött V. Károly császárnak; az anyakőben levő gyémántok Braziliából és a Fokföldről; az antimonitok gyönyörű magyar példányai s a még szebb japániak; a vasérczek Gömörmegyéből, melyeknek némelyike oly fínom, mint a csipke; a selmeczi amethystek, a vörösvágási opálok, a pérúi smaragdok, a topázok, zafirok, rubintok oly alakban, a mint a természetben találtatnak. Itt láthatjuk csiszolt állapotban a féldrágaköveket, a jaspiszok, ágátok, amazonkövek, lapis lazulik, és a mokkakövek színpompáját. Különösen becses a meteorkövek és meteorvasak rendkivűl gazdag nagyszerű gyűjteménye.

A fűvészeti tár, melynek alapját Kitaibel és dr. Sadler herbáriumai, továbbá Hazslinszky és Lojka kryptogam-gyűjteményei teszik, eddig nem állt a múzeum többi osztályainak magaslatán. Most azonban Haynald Lajos kalocsai bibornokérsek növénytani hagyatékával egyszerre annyira meggazdagodott, hogy Európa nagy növénygyűjteményeivel bátran versenyezhet. Ismeretes, hogy az elhúnyt tudós egyházfejedelem különösen kedvelt herbáriumát gyarapítani soha meg nem szűnt, és semmi alkalmat el nem szalasztott, hogy azt nagybecsű gyűjteményekkel egészítse ki. Ehhez természetesen hozzá járúl még gyönyörű szakkönyvtára, melyben mindazon ritka nagybecsű, fényes kiállítású munkákat megtaláljuk, melyeket máshol, mint a világhírű múzeumok könyvtáraiban, ily teljességben alig láthatunk.

Azóta, hogy növénytárunk is ennyire növekedett, csakugyan elmondhatjuk az egész Nemzeti Múzeumról, mit De Linas „Histoire du travail” czímű művében a régiségtáráról mond: „A budapesti múzeum az európai fővárosokban fölállított legnagyobb gyűjteményeknek magaslatán áll”.

A Múzeum képtára az újabbkori festők műveit foglalja magában; a jelesebb magyar festőművészek a lehetőségig teljesen vannak képviselve termeiben; ezekről alább a „Festészet és szobrászat” czímű fejezet szól részletesebben. A magyar képek mellett itt őriztetnek még azon külföldi jelenkori képek is, melyeket a magyar képzőművészeti társúlat évenkénti kiállitásain bemutatott művek közűl képtárunk részére időről időre megszerzünk. Láthatók itt hírneves német, franczia, norvég, belga, olasz festők művei.

Az Országos Képtár eredetileg szintén a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozott, később azonban az Akadémia palotájába helyeztetett el. Pyrker László egri érsek, a maga idejében híres német költő, midőn több évig a velenczei patriarchai méltóságot viselte, értékes velenczei képeket gyűjtött s azokat később a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Gyarapították e gyűjteményt egyes pártfogók is; majd 1848-ban hozzá kerültek még az uralkodóház tulajdonából is azok a képek, melyek a Belvederben helyet nem találtak s előbb a pozsonyi királyi várnak, utóbb a budai királyi helytartóság termeinek falát díszítették. Az Országos Képtár azonban csak akkor nyert nagyobb fontosságot, mikor az ország Esterházy herczeg képtárát, kézirajz- és rézmetszet-gyűjteményével együtt 1,300.000 forinton megvette. Ez a híres képtár, mely a herczegnek Bécsben a Mariahilfen díszkerttel környezett palotájában volt fölállítva, két emberöltő óta a bécsi magángyűjtemények közt, ha a képek számára nézve nem is, de műértékére nézve az első helyet foglalta el. Midőn a herczeg a kertet és palotát a hatvanas évek elején Bécs városának eladta, a képeket lehozatta Budapestre, hol az Akadémia épen akkor épülő palotájában a második és harmadik emeletet úgy rendezte be, hogy e gyönyörű gyűjtemény ott illően elhelyeztethessék abban a reményben, hogy az előbb-utóbb az ország birtokába kerűl s ezentúl a főváros egyik legnagyobb diszéűl fog szolgálni. Erre azonban Magyarország pénzügyeinek akkori ziláltsága mellett alig volt kilátás, s 1870-ben egy nemzetközi vállalkozó társaság alakúlt, hogy e képtárt megvegye s darabonként értékesítse. A londoni National Galery azonnal Budapestre küldte igazgatóját, hogy azokat a képeket, melyeknek megszerzését műtörténelmi tekintetben szükségesnek tartaná, válogassa ki. Mündler Ottó, a hírneves műértő s egy időben a Louvre egyik becsűse, Boxall, a londoni képtár igazgatója, továbbá Van Haanen bécsi festőművész, egyenként megvizsgálták a képeket, és egymástól függeltenűl a gyűjteményt körűlbelűl három millió frankra becsűlték. Ez egybehangzó becslések alapján a magyar kormány és az országgyűlés 1871-ben megvette e nevezetes műkincseket s ezekhez hozzá csatolták a Magyar Nemzeti Múzeum régi képeit. Így alakúlt meg az Országos Képtár, melyet azóta még Ipolyi Arnold beszterczebányai püspök régi képeinek egy érdekes sorozatával gazdagított, s mely az évi dotáczióból, habár csekély mértékben, mégis folyvást szaporodik.

Az Országos Képtár nem vetélkedhetik ugyan az európai nagy fővárosok képtáraival, de a másodrendű képtárak közt előkelő helyet foglal el, s műtörténelmi tekintetben nagyobb nevezetességű, mint bármely provincziális képtár Német- vagy Francziaországban. A régi umbriai és toskánai iskolákat képviselő sorozatok nagyon hiányosak ugyan, de azért nehány fontosabb kép előkelő művészekkel ismerteti meg a nézőt. Így a perugiai Bernardino Betti-il Pintoricchiótól, s a forli-i Marco Palmezzanótól látunk nagy gonddal festett Madonnákat, Rafael Santitól pedig itt van a világszerte ismeretes „Madonna Jézussal és Szent Jánossal”, melynek érdekességét befejezetlen volta csak fokozza, minthogy így észlelhetjük rajta a mesternek képei alkotása közben való eljárását. A firenzei mestereknek az Országos Képtárban őrzött művei közűl az első hely Ridolfo Ghirlandajónak „Jézus imádását” ábrázoló képét illeti meg. Jobban megismerhetjük az Országos Képtárban a lombardiai festést. A régibb korszakról Ambrogio Borgognone „Krisztus siratása” ad fogalmat. Tanítványának Bernardino Luininak gyönyörű Madonnái a gyűjtemény legszebb gyöngyei közé sorolhatók, de még sokkal nagyobb művészi becsű ezeknél Bernardino de' Contitól „Mária a gyermek Jézussal”, melyet épen úgy, mint e festőnek egyéb képeit, példáúl a „Madonna Littá”-t Pétervárott, s a „Belle Ferronière”-t Párisban, sokáig Leonardo da Vincinek tulajdonították. Végre a lombardiai művészek egyik legnagyobbjától, Rafael vetélytársától, Sodomától is van a képtárban egy bájos „Szent család”. A szoros értelemben vett velenczei festés sorozata rendkivűl gazdag. A muranói festőműhelyt egy érdekes Madonna képviseli, mely méltán tulajdonítható magának Antonio Vivarininek. A Belliniek korszakát Gentile remeke: Caterina Cornarónak, Cyprus királynéjának arczképe, és Basaiti „Szent Katalin”-ja jellemzik. A velenczei festés fénykorából látunk egy arczképet Giorgionétől, mely egyenrangú Firenzében őrzött „Maltai lovag”-jával, egy leány arczképet Palma Vecchiótól, egy gyönyörű férfi arczképet Lorenzo Lottótól, Tintorettótól a „Házasságtörő nő”-t s nehány arczképet. Végre a hanyatlás korszakabeli képek közűl kiválnak Tiepolo, Bernardino Bellotto és Guardi kitűnő művei. A velenczei festés mellékágait jól képviselik Crivelli, Previtali, Girolamo da' Libri és Paolo Caliari festései. A nevezetes ferrara-bolognai iskolát is jól megismerhetjük az Országos Képtárban. Régibb szakából valók hazánkfiának Pannoniai Mihálynak „Cerese” és Filippo Mazzuola „Szent Kristóf”-ja. A felvirágzás korszakát ismertetik Francesco Franciának és tanítványainak művei: Correggio „Madonná”-ja ez iskola leglángeszűbb festőjéről nyújt fogalmat, míg Dosso és Garofalo irányát szintén tanúlmányozhatjuk nehány képen. A Carracciak és követőik törekvéseit számos kép ismerteti, bár ezek közűl egy sem tartozik alkotóik kiváló művei közé. A nápolyi iskolát végre főleg Ribera kitűnő festései mutatják be méltó módon.

Spanyolország festészete, hazáján kivűl, ritka helyütt tanúlmányozható alaposabban, mint az Országos Képtárban. A XVI. századi Vincente Yuanestől fogva a XIX. században elhalt Goyáig az iberiai félsziget művészeinek hosszú sorozatával ismerkedünk itt meg; és ha a legnagyobb, Velasquez hiányzik belőle, kárpótlás ezért az, hogy vetélytársát, Murillót, hat művében csodálhatjuk, és hogy Nicolas de Villaciis „Szent Rózá”-ja, a spanyol festés e remeke, egy, a pyrenaei hegyeken inneni képtárakban teljesen ismeretlen nagy művésznek a működését teszi szemlélhetővé.

A franczia festők alkotásai közűl a közönség bámúlatát méltán felkelti Claude Lorrainnek a kiváló tájképfestőnek egyik remeke.

Az Országos Képtár XXI. terme: Németalföldi képek. Kimnach Lászlótól

A németalföldi művészet első korszakából való képek közűl Hans Memlingnek „Kálváriá”-ja válik ki, mely méltán sorakozik a mesternek Brugesben levő remekeihez. A XVI. századiak közt Colyn Van Nieucasteel gyönyörű arczképei vonják magukra a néző figyelmét, ép úgy, mint Antonis Moor remekei: II. Fülöp és Tudor Mária arczképei. A XVII. századi nagy föllendűlés korát Rubens, Van Dyck és Jordaens művein kivűl a Bruegheleknek, Tenierseknek és társainak számos munkája ismerteti, melyek közt az első helyet Gonzales Cocques képe foglalja el: a „Van Eyck család”, mely már alkotása idején is híres festés volt.

A hollandi mesterek műveinek gazdag sorozata ép oly tanúlságos, mint élvezetes; ez az Országos Képtár fő büszkesége. Városról-városra látjuk itt a hollandi helyi iskolák remekeit mintaszerűen elrendezve és fölállítva, köztük néhány oly festőművész munkáját, kinek nevét eddig csak oklevelekből, nem pedig műveikből ismertük. Az amsterdami festők közűl kiválnak Nikolaes Elias, Thomas de Keyzer kitűnő arczképekkel, Rembrandt „József álmá”-val és „Filosofus”-ával, Hondekoeter és Weenix állatképeikkel, Aart van der Neer tájképeivel, Willem van de Velde tengeri tájképével. A haagai festők képei közűl Abraham van Beyerenéi érdemelnek kiváló figyelmet. A haarlemi festők nevezetes csoportjából Frans Halsnak és fiának, az Ostade testvéreknek, a Ruysdael család tagjainak, Wouwermansnak és Berghemnek alkotásaiban gyönyörködhetünk. A delfti képek közt látjuk a képtár egyik legbecsesebb remekét, egy fiatal leányt ábrázoló képet Jan Vermeer van Delftől; a leydeni mesterek művei közt a nagy satyrafestőnek, Jan Steennek egyik legkiválóbb alkotását, a dortrechti festők művei közt pedig Aalbert Cuyp bámulatos tájképeit. Az utrechti művészcsoportot végre a Both testvérek, Moreelse és Poelenburg művei képviselik.

A német festés különböző irányai szintén jól megismerhetők az Országos Képtárban. A kölni iskolát nehány jó példányban tanúlmányozhatjuk. A nürnbergi iskolát Dürernek egy remek arczképe ismerteti; Lucas Kranach sajátszerű művészetét gazdag sorozat képviseli, melyből kiválik a Szent Katalint ábrázoló képe, a legbájosabbak egyike, melyet valaha festett; a későbbi kort a Roos család, Dietericy, Rafael Mengs és Angelika Kaufmann képein tanúlmányozhatjuk.

Végre a kontinens képtáraiban alig képviselt angol festésnek is két szép alkotását őrzi az Országos Képtár, egy arczképet Reynoldstól és egy állatképet Morlandtól.

A hely szűke nem engedi a kézirajz- s a gazdag réz- és fametszet, továbbá a karcz-gyűjtemény kiállítását; a magyar arczképek nevezetes gyűjteménye rézmetszetekben és kőnyomatokban több száz kötetben pontosan van lajstromozva s betűrend szerint rendezve, művészeink gyakran használják.

A Történelmi Képcsarnok nem annyira művészeti, mint történelmi tekintetben méltó a figyelemre. Eddig a budai várbazárnak képgyűjtemény számára kevéssé alkalmas helyiségeiben volt fölállítva, most a Városliget csinos műkiállitású épületében helyezik el, hová a templomokból lemintázott középkori és renaissance síremlékek gipsz másolatait is el fogják helyezni.

A Történelmi Képcsarnok helyére a néprajzi gyűjteményt helyezik át a várbazárba. E gyűjtemény eddigelé csak kezdetleges; de már is nevezetesek benne a Reguly és Pápay által Szibériában szerzett ural-altáji törzsek fegyverei, szerszámai, öltözékei; a Vikár Béla által gyűjtött finn néprajzi tárgyak; a kelet-ázsiai gyűjtemény, különösen a borneói és sziámi tárgyak, melyeket Xántus János hozott a föld körűl tett útazásából; továbbá a mexikói és közép-amerikai emlékek, főleg pedig a fegyverek és ékszerek, melyeket gróf Teleki Samu Afrika ismeretlen belsejéből a Kilimandsaro hegység körűli kutatásai alkalmával szerzett és a Múzeumnak ajándékozott. Itt van továbbá kezdete azon gyűjteménynek, melyben hazánk minden különböző nemzetiségi lakóinak sajátos öltözéke és ékszerei, eszközei és szerszámai, hangszerei és fegyverei, a házi ipar különféle készítményei, az agyagedények s a kötés, fonás, hímzés, csipkeverés és szövés termékei a magyarországi népségek életének képét állítják előnkbe, megmentvén a megmenthetőket, míg a gyáripar és a terjedő művelődés a most oly jellemző külön sajátságokat el nem mossák.

Az iparművészetek terén az 50-es években Európaszerte megindúlt mozgalom elől Magyarország sem zárkózott el. A mint a nyugati országokban egymásután keletkeztek az iparművészeti múzeumok, az 1868-ik évi párisi világtárlat után Magyarországon is élénken kezdtek foglalkozni egy hasonló intézmény tervével. A képzőművészeti társúlat és az ipar-egyesűlet arra vállalkoztak, hogy a tervet magánadakozás útján valósítják meg és e czélból egy százas bizottságot alkottak. Az Iparművészeti Múzeum első alapját azonban az országgyűlés 1872-ben veté meg azzal az 50.000 frttal, melyet az 1873-ik évi bécsi világtárlat alkalmából eszközlendő vásárlásra megszavazott. Az ekként keletkezett gyűjtemény kiválóan kelet-ázsiai porczellán és bronz tárgyakból, továbbá magyar házi ipari szövetekből és viseletekből, meg XVII. és XVIII. századbeli magyar hímzésekből állott és 1874-ben ideiglenesen a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőcsarnokában, majd 1877-ben a Képzőművészeti Társúlat Andrássy-úti palotájában nyert helyet. A költözködéssel kapcsolatban az állam átvette a százas bizottságtól az új intézményt és tetemesen gyarapítá a Magyar Nemzeti Múzeum által örök letéteményűl átengedett tárgyakkal. E letétemény XVII. és XVIII. századbeli magyar ón-mázos edényekből, olasz majolikákból, európai régi porczellánból, üvegből, egyiptomi és olasz bronz tárgyakból, XV. és XVI. századbeli egyházi hímzett bársony öltönyökből állott. Azóta részint az állami javadalomból eszközölt szerzemények, részint nagylelkű adományok következetesen gazdagították a múzeumot. Különösen említésre méltó a keramikai gyűjtemény, mely a középkori kályha fiókoktól kezdve mindent, kivált pedig a holicsi és egyéb gyárak XVII. és XVIII. századbeli termékeit egybefoglalva a magyar keramika történetének teljes képét nyújtja. Jelentékenyen gyarapodott az egyházi öltönyök gyűjteménye is, mely gazdagság tekintetében a legelsők közé tartozik. Becses kincsei a múzeumnak továbbá a magyar hímzések és az Erdélyben gyűjtött keleti szőnyegek, a mely utóbbiak között vannak olyanok is, a milyenekkel más európai gyűjtemény alig dicsekedhetik. A múzeummal kapcsolatos galvanoplasztikai intézet eddig 250 magyarországi ötvösmű másolatát készíté el, melyeket a külföldi hasonló intézetek is megszereztek. E még fiatal, de folyton erősbödő intézet tevékenységének két legfényesebb mozzanata a régi magyar (írott és nyomtatott) könyveknek 1882-ben és az ötvösműveknek 1884-ben rendezett tárlata volt.

A Magyar Tudományos Akadémia. Váczy Jánostól

A tudós társaság eszméje már régi keletű hazánkban. Az első nyomok visszavezetnek bennünket Mátyás király korába, a XV. század végére s a XVI. század elejére a Celtes Konrád alapította „Sodalitas Litteraria Ungarorum”-hoz, melynek elnöke Vitéz János esztergomi érsek volt, s melynek középpontjáúl Bécset tartják ugyan, de hazánkban is volt egy-egy fiókja a Dunántúl és Erdélyben. Működéséről adatok hiányában semmit sem tudhatunk; a mohácsi vész bizonyosan megszűntette. Aztán tovább kétszáz évnél semmi sem történt irodalmi és tudományos társúlat létesítésére. Csak 1730-ból maradt fönn az ekkor alakúlt „Honismertető Társaság” szervezetének vázlata, de erről sincsenek bővebb adataink. Harmincz év múlva, 1761-ből a „Pozsonyi Tudós Társaság” megalakulásáról s nehány tagjáról kapunk rövid fölvilágosítást, 1770-ből pedig az „Academia Augusta” tervezetéről, a melynek megvalósítása Mária Teréziára várt s négy osztálya lett volna. Mindez azonban csak tervnek maradt, valósúlása elé az akkori kormány leküzdhetetlen akadályokat gördített. 1756-ban szóba hozza Bod Péter is Ráday Gedeonhoz írt egyik levelében, hogy „az erősen megromlott nyelv ékesítésére és megerősítésére” valami irodalmi társaságot kellene alapítani. Ráday Gedeonnak előbb ludányi, később péczeli kastélya nagy becsű könyvtárával csakugyan némi középpontja volt a magyar tudósoknak és iróknak, s a kastély ura, mint nagy tudományú és a külföldi irodalomban jártas férfiú, maga küldözgette az íróknak a szükséges könyveket mindenfelé az országban, hogy a műveltségnek éledező fényét lassankint erősítgesse. Azonban szervezett társaságok alapításának sem a politikai, sem az irodalmi állapotok nem kedveztek.

De a nyelvmívelés eszméje innentől kezdve folyvást erősbűlt és a múlt század kiváló íróiban, reformátoraiban hatalmas támaszt nyert. Bessenyei György „Jámbor szándék” czímű íratában 1781-ben melegen karolta föl az eszmét s lelkesűlésének, buzdításának egész hevével hirdette egy fölállítandó tudós társaság szükségét. Kisebb irodalmi, bár nem szervezett társaságok nehány év múlva keletkeztek is az ország különböző részeiben, Kassán, Komáromban és Kolozsvárott (Aranka „Nyelvmívelő társaság”-a) egy-egy irodalmi közlöny kiadására: Bessenyei eszméje iránt azonban csak a lánglelkű Révai Miklós iparkodik a közfigyelmet fölkelteni s mellette izgatni kormánynál, országgyűlésnél, közönségnél egyaránt. 1790-ben, II. Lipót trónraléptével, midőn a nemzet egy jobb jövő hajnalát üdvözölte, kiadta Révai a Bessenyei „Jámbor szándék”-át, a melynek nagy hatása volt különösen íróinkra. Révai az új nádor, Sándor Lipót főherczeg pártfogásába ajánlja a létesítendő társaság ügyét, elkészíti a tervet, kijelöli a tagokat, értekezik az ország első embereivel, szóval mindent elkövet az eszme érdekében, és szándéka mégis hajótörést szenved. A franczia forradalom viharától megrendűlt kormányok a nemzetiség erősítését czélzó eszméknek nem lehettek barátai; hazánknak lételéért és fönmaradásáért kellett küzdenie s áldozatkészségét a királyi trón megmentése kivánta első sorban. Ily körűlmények közt, ámbár egyes tehetős hazafiak (Sándor István, b. Prónay László, Marczibányi István, stb.) már a múlt században s a jelennek első, második évtizedében nevezetes összegeket ajánlanak irodalmi jutalmazásokra, íróink (Kovachich Márton György, Decsy Sámuel, Pápay Sámuel, Kulcsár István, Fejér György, gr. Teleki László) kisebb-nagyobb röpiratokban bizonyítják a tudós társaság fölállításának lehetőségét, de nagyobb hatású mozgalom már csak az idegen kormány féltékenysége miatt sem jöhetett létre. Jankovich Miklós 1815–1816-ban a „Budai királyi tudós társaság” tervezetét készíti el avval a reménynyel, hogy a társaság meg is alakúlhat. Mind hiába. Az 1805-ki s a következő országgyűléseken szóba hozták nyelvünk jogait s kimívelésének leghathatósabb eszközét, a tudós társaságot: de még mindig várni kellett a bátor kezdőre, a ki a nemzetünk életéért buzgó s áldozatra kész hazafiak tevékenységének útat jelöljön és a nemzeti lelkesűlésnek egy szerencsés pillanatában régi vágyainkat s törekvéseinket mintegy varázserővel megvalósítsa.

Az 1825-ben kezdődő pozsonyi országgyűlésen megjelent a várva-várt férfiú. A fejedelem és nemzet békejobbot nyújtottak egymásnak s alkotmányunk újra biztosítva lőn. De a mélyebben gondolkodó hazafiak alkotmányunknak nemcsak megerősítését, hanem kifejtését is czélba vették. Az újítás és átalakítás eszméje egyre hódított; s mivel iróink Kazinczy Ferencz és Kisfaludy Károly vezérlete alatt a magyar nyelvet és irodalmat magas fokra fejlesztették: halaszthatatlanná vált a nyelv terjesztésének s az eddiginél alaposabb mívelésének biztosítása. Az országgyűlés alsó tábláján 1825 november 3-án Felsőbüki Nagy Pál, a ki nyelvünk jogaiért már a régebbi országgyűléseken is többször síkra szállt, épen azon akadályokat sorolta föl, a melyek gátolták a magyar nyelv sikeresebb előmenetelét. „Törvényeink – mondá – vannak a magyar nyelvre, királyunk magyarúl taníttatta fiait: ha főuraink ezt a példát nem követik, egyedűl bennök a hiba. Kezökben az eszközök, övék a földbirtok, a pénz, s a magyar föld jövedelméből ne telnék a magyar irodalom elősegítésére? Áldozzanak a magyar akadémiára, mely ösztönözzön s fejleszszen írókat, adja ki szükségeinket pótló munkáikat.” Szavait így végzé: „A nyelv mívelésére s annak becsmérlői ellen való védelmére legjobb eszköz egy magyar tudós társaság fölállítása. De ez csak önerőnkön, adakozásokból állhat föl: itt járjanak elől főrangú, gazdag uraink nemes áldozatokkal!”

E beszéd rendkivűli hatást tett. Egy, a szónokhoz közel álló fiatal gróf, huszár kapitány, a ki mint hallgató volt jelen barátaival a rendek házában, „szelíd méltósággal” közeledett a szónoki asztalhoz s engedelmet kért, hogy szólhasson. Jóllehet neki – mondá – itt szava nincs, de megnyervén az engedelmet a szólásra, mint birtokos tesz ajánlatot egy nyelvmívelő intézetre, ha ilyen létesűl. Nem ajánl számokban kifejezett összeget, hanem egy egész évi jövedelmét. (Később ez összeg hatvanezer forintban állapíttatott meg.)

A Magyar Tudományos Akadémia megalapítása a pozsonyi országgyűlésen 1825. november 3-án. Az Akadémia palotájára készített bronz dombormű. Kolozsváry Miklós Balogh János Szoboszlai Pap István Máriássy István / Döbrentei Gábor Takács Gáspár Bartal György Felsőbüki Nagy Pál Dessewffy József gr. Andrássy György gr. Vay Ábrahám Széchenyi István gr. Platthy Mihály Károlyi György gr. Eszterházy Mihály gr. Wesselényi Miklós br./ Perényi Zsigm. br. Cserna Károlytól

A fiatal gróf, a ki ez ajánlatával megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát, Széchenyi István, a „legnagyobb magyar” volt. Példáját mások is követték s Vay Ábrahám, Andrássy György és Károlyi György grófok hárman körűlbelűl ugyanannyit ajánlottak föl a társaság alapítására, mint Széchenyi. Rövid idő alatt többen is áldoztak a nemes czélre s csakhamar kétszázötvenezer forint volt együtt, s ez az összeg 1848-ig négyszázezerre szaporodott. A négy első alapító nehány nap múlva arra kérte József főherczeg nádort és az országgyűlés mindkét házát, hogy a társaság pártfogását a nádor vállalja el, igazgatását pedig az országgyűléstől választott tizenhárom férfiú, a kik elnöküket maguk válaszszák és alkalmilag önmagukat kiegészíthessék. Az előleges tanácskozások hónapokon át tartván, a „honi nyelv kimívelésére” fölállított tudós társaságot az 1827 : XI. törvényczikkbe iktatták és a nádor megalakította a bizottságot, mely a tudós társaság szervezetét és alapszabályait volt kidolgozandó. A bizottság elnökévé gróf Teleki Józsefet, a megalakúlt társaságnak később első elnökét nevezte ki, tagjaivá pedig a négy első alapítón kivűl huszonkét kiváló tudóst és írót. Az alapszabályok 1830-ban nyertek megerősítést.

Ezek szerint a tudós társaság „a tudományok és szépművészetek minden nemeiben a nemzeti nyelv kimíveltetésére igyekszik egyedűl”. Hat osztályból áll, úgy mint: nyelvtudományi, philosophiai, történelmi, törvénytudományi, mathematikai és természettudományi osztályokból. Van pedig az egész társaságnak 24 tiszteleti, 42 rendes és határozatlan számú levelező s külföldi tagja. A társaságnak a király „legfőbb fölvigyázása mellett” József főherczeg nádor a pártfogója. Az igazgató tanácsnak 25 tagja van, a kik a „társaság tőkepénzeire s jövedelmeire ügyelnek föl”. Az osztályok fölváltva hetenkint egy ülést tartanak s ennek tárgyai a tagok előadásai és a hivatalos ügyek. Az igazgató tanács első ülését 1830 november 17-kén tartotta s ekkor nevezte ki a rendes tagokat, a következő évi első nagygyűlésen pedig együttesen megválasztották a levelező és külföldi tagokat is.

Így alakúlt meg a Magyar Tudós Társaság, a melynek szervezete 1845-ben egészen megváltozott. Toldy Ferencz, az Akadémiának sok éven át volt buzgó titkára, belátván, hogy a hat szakosztálynak minden tudományos kérdésben való közös tanácskozása megbénítja a szakszerű működést: sürgette és megvalósította a reformot, a mely szerint „az osztályülések rendeztettek, a szakkérdések az illető osztályhoz útasíttattak, a tudományos fölolvasás, eszmecsere divatba jött, a nyomozó irány fölébredt, erősödött s az akadémiai eszme előtérbe lépett”. Mindazáltal Akadémiánk 1848-ig inkább a nyelv, mint a tudományok akadémiája volt s e téren rendkivűli hatást tett a magyar nyelv fejlesztésére s általában irodalmunk fölvirágoztatására.

Első sorban a magyar nyelv szótárának és grammatikájának ügye foglalkoztatá. Megállapította az új egységes magyar orthographiát, vizsgálat tárgyává tette a grammatikai alakokat, a szókötést, a codexekben lappangó és a társaság költségén kiadott nyelvkincseket és irodalmi emlékeket, megalkotta az irodalmi nyelvet Révai és Kazinczy nyomán s diadalra vitte a nyelvújítás ügyét. Az új elvek alapján szerkesztett nyelvtana egységessé tette a magyar nyelv tanítását, s ebben jelenleg is az Akadémia nyelvtani elvei az irányadók. Megindította a táj- s az elavúlt szók, valamint a különböző tudományszakok műszavainak gyűjtését, s e munkába belevonta hazánknak minden, a nyelv és tudomány iránt melegebben érdeklődő fiát. Az így összehordott anyagot aztán külön-külön szótárban adta ki. Megkezdte az anyaggyűjtést nyelvünk nagy szótárához, a mely csak a hatvanas években jelenhetett meg, s hiányai mellett is egyik legfontosabb eredménye a társaság működésének.

Ezen kivűl, a mit akkor nemzetiségi és műveltségi okok egyaránt követeltek, a nemzeti játékszín emelésére s fejlesztésére is sokat tőn. Pályadíjakat tűzött ki eredeti drámákra, s lehet mondani 1833 óta minden magyar drámaíró itt nyert először koszorút és hathatósabb ösztönt. Kiadta az „Eredeti Játékszín” s a „Külföldi Játékszín” czímű becses gyűjteményeket, mely utóbbiban a külföld irodalmának drámai remekeit magyarra fordítva bocsátotta közre. Egyszersmind egy „játékszíni bizottságot” nevezett ki, a mely a budai színpad műsorán levő fordított műveket nyelvtanilag kijavította s ugyanannak számára az Akadémia költségén új darabokat is fordíttatott. S mikor az első állandó színház a fővárosban 1837-ben fölépűlt, ennek igazgatására s műsorának megválasztására folyvást jótékonyan hatott. De az ízlés fejlesztése is sokat köszönhet ez években Akadémiánknak. A római és görög classicusok, valamint a külföldi nevezetesebb aestheticusok műveinek fordítása és kiadása mindjárt az első években megindúlt, s a „Tudománytár” czímű közlönyében figyelemmel kisérvén a külföld irodalmi mozgalmait, azokról szemléket és tanúlmányokat bocsátott közre, hogy tájékoztassa a magyar közönséget a külföldi irodalom újabb irányairól.

Azonban jóllehet az Akadémia ez években első alapítóinak szándékához híven kiválólag mint nyelvmívelő társaság működött: a tudományok más ágait is igyekezett gyarapítani meglevő csekély eszközeivel. Hogy csak néhány kimagaslóbb eredményt említsünk: a történelem terén a műveltség történetét, a mely addig jóformán parlagon hevert, tűzte ki vizsgálat és kutatás tárgyáúl; megkezdte a történeti emlékek nyomozását úgy a hazai, mint a külföldi könyv- és levéltárakban; a régiségtudományt, úgy szólván, megalapította, felásatta 1847-ben az érdi és bátai sírhalmokat, tehát az első magyar tudományos czélú ásatást rendezte s egyszersmind a nagy közönség figyelmét a hazai műemlékek megóvására irányozá. A bölcselet, törvénytudomány és nemzetgazdaság terén is többször fejtegettek tagjai oly fontos kérdéseket, a melyek a hazai állapotokra, e tudományágak régi magyar mívelőire, munkáik kiadására vonatkoztak. Verbőczy Hármas-könyvét, a magyar törvények e tisztes codexét magyarra fordíttatta Akadémiánk és kétszer kiadta, törvényeink történetének adatait szorgalmasan gyűjtötte s e szaktudomány műszótárát, a melyre égető szükség volt, szintén közzé tette. A természet- és mennyiségtudomány terén aránylag legkevésbbé működhetett önállólag: de itt is tömérdek értékes adatot gyűjtött össze hazánk természeti sajátságainak földerítésére s bővebb ismertetésére. Üdvös tevékenysége évenként fokozódván, hatása a közönségre mind érezhetőbbé lőn épen akkor, midőn az 1848-ki események megakasztották működésében.

Több mint másfél évig szünetelt az Akadémia munkákodása. Toldy lakására hívta össze a fővárosban lakó tagokat s ott titokban folytatták eszmecseréiket s mintegy pótolták a nyilvános üléseket. 1850 június 10-kén megkezdték a heti kis- és összesüléseket, csupán a nagygyűlések megtartását tiltotta el az akkori absolut kormány. Tehát sem új tagokat nem lehetett választani, sem jutalmakat osztogatni, sem pályakérdéseket kitűzni. 1853-ban meghagyja a kormány, hogy ha az Akadémia folytatni akarja működését: terjeszsze fel alapszabályait „az új viszonyokhoz alkalmazva, átdolgozva.” A kivánt fölterjesztés megtörtént, de megerősítése sokáig késett. A tudományoknak magyar nyelven való mívelése szálka levén a kormány szemében: a megerősített alapszabályokból épen e legfontosabb szavakat törűlte, a mi méltó aggodalmat keltett országszerte. Az eredeti szöveg visszaállítása s általában az Akadémia működésének zavartalan folytatása czéljából egy bizottság ekkor Ő felségéhez folyamodott, s így a megpróbáltatások napjait 1858-ban a remény és bizalom napjai váltották fel. Akadémiánk megtarthatá nagygyűlését, tagokat választhatott s működése szélesebb mederben indúlhatott meg. Gr. Dessewffy Emil, az Akadémia ekkori elnöke, az ünnepélyes ülést megnyitó beszédében biztosítá a nemzetet, hogy az Akadémia a „reá erőszakolt bilincsek között is szabadon fog működni.” „Mi – így szólt – a szellemi téren kiválólag küzdő népnek vagyunk rendelve és azért a magyar Akadémia tagjainak is érezniök kell, mikép ők nemcsak tudósok és írók, hanem egyszersmind a legmagasb magyar szellemi érdekek őrkatonái.

És valóban, noha az Akadémia innentől fogva is csak a császári kormánybiztos ellenőrködése mellett folytathatta munkálkodását: nyelvünk és irodalmunk s ezekkel együtt elnyomott nemzetiségünk fentartása, erősbítése, a magyar szellem erkölcsi hatalmának izmosúlása a németesítő absolutismus napjaiban talán Akadémiánknak köszönhet legtöbbet. Midőn nemzeti intézményeink romokban hevertek: egyedűl az Akadémia szószékéről lehetett egy-egy ünnepélyes alkalommal az egész nemzethez szólni. Gr. Dessewffy Emil, Toldy Ferencz, kivált pedig b. Eötvös József, mint nagy halottaink emlékszónoka, e szószékről igyekeztek balzsamot csepegtetni a nemzet sebeire és a jövőbe vetett hitét ápolni.

Ez időszaknak Akadémiánk történetében legnagyobb eseménye az Akadémia palotájának építése, a mely mintegy második anyagi megalapításának tekinthető. Eddig az Akadémia szerény jövedelmeinek nagy részét a rendes tagok fizetése s a szállásbér emésztették föl. Könyvkiadásra csak alig néhány ezret fordíthattak. A magyar tudományosság képviselő testületének szűk és nem elég alkalmas, sem nem elég díszes bérházban kellett szorongania előbb a dunaparti Derra-féle házban (most Ferencz-József-tér 5. szám), azután egészen 1865 végeig a koronaherczeg-útczai Trattner-Károly-féle házban, a hol sem tekintélyes könyvtárát (ekkor már hatvanezer kötetet), sem egyéb gyűjteményeit kellően el nem helyezheté. 1859-ben gr. Dessewffy Emil elnök, a ki e fontos nemzeti intézet ügyének szentelte élete legdrágább napjait, nagymérvű mozgalmat indított meg, hogy az Akadémia egy díszes és jól berendezett palota birtokába juthasson. Használva a kedvező alkalmat, Kazinczy Ferencz születésének százados évfordulójakor az Akadémiának a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében rendezett ünnepélyén az érzésben és lelkesedésben egygyé forrt nemzet áldozókészségére hivatkozott, hogy nemzetünknek az irodalom bajnokai iránt mindenkor tanúsított érdeklődését fokozza. Az ez évi ünnepélyes ülésen tartott megnyitó beszédében gr. Dessewffy Emil kiadta a jelszót: „A tudománynak nincsen háza!” S a nemzeti közvéleménynek a következő kérdést tevé föl: „Vajjon nem érdemlik-e meg azon nagy ügyek, melyeknek az Akadémia szolgál, hogy e szükségeket tovább már pótolatlanúl ne hagyjuk, hogy őt egy tisztességes és díszes lak birtokába segítsük, melyben azon nagy érdekekhez illő viszonyok közt, melyeknek szentelve van működése, ezt öregbedett anyagi eszközökkel folytathassa tovább?”

Gr. Dessewffy Emil fölszólalásának s az azt követő fáradhatatlan buzgalmának rendkívűli eredménye lőn. Mintegy háromezer aláirási ívet bocsátott szét az országban az aláírás és adakozás czélját fölvilágosító buzdítás kíséretében. Fölkereste részint személyesen, részint leveleivel az uralkodóház tagjait, a külföldön s a hazában lakó mágnásokat és más tehetős hazafiakat, s ilyformán a hazafiság legékesebben szóló nyilatkozatává lett az Akadémia czéljaira való adakozás. Ő felsége a király (15 ezer forint adománynyal), továbbá nemzetünk minden rétege, a paloták, egyszerű polgári házak és kunyhók lakói, magánosok és testületek, vármegyék, városok és kisebb községek mind siettek áldozatot tenni a nemzeti ügy szentelt oltárára. Egy év alatt megkétszereződött az alaptőke s a palota építésére közel négyszázezer forint gyűlt össze. A nemzet érdeklődése s áldozókészsége azóta sem lankadt e legfontosabb magyar tudományos intézetünk iránt, s későbbi alapítványok (melyek közt legnevezetesebb a b. Sina Simoné, Zsivora Györgyé és legújabban Semsey Andor százezer forintos alapítványa, melyből tíz-tízezer forinttal fog jutalmaztatni nemzetünket és hazánkat ismertető tíz tudományos pályamű) és hagyományok az Akadémia vagyonát, beleértve a palotáját és bérházát is, több mint két millió háromszázezer forintra emelték. Jelenleg már az évi költségvetés mintegy százötvenezer forintra rúg, a melyhez az ország évenként negyvenezer forinttal járúl.

A főváros mindjárt 1860-ban a Duna partján körűlbelűl 1304 1/2 négyszögöles telket (akkori érték szerint 260 ezer forint) jó részt ingyen engedett az építendő palota számára, s miután már akkor tetemes összeg gyűlt be és alapos volt a remény, hogy az adakozások teljesen elegendők lesznek a díszes palota fölépítésére: meg is alakúlt az építés tervét kidolgozó bizottság s 1862-ben hozzá fogtak az építéshez. Az 1865-ki nagygyűlést már saját palotájában tarthatá az Akadémia.

A palota földszíntjén van a pompás oszlopcsarnok és a fínom ízléssel berendezett könyvtár, melynek alapját a Teleki-család s a Batthyányak könyvtárai vetették meg. Ugyanitt van a nagybecsű kézírattár is. Az első emeleten a díszterem van Lotz Károly falfestményeivel, továbbá a heti ülésterem Ligeti Antal tájképeivel, a képes terem nagyérdemű akadémiai tagok arczképeivel: gr. Széchenyi Istváné, gr. Dessewffy Emilé, b. Eötvös Józsefé, Deák Ferenczé, Vörösmarty Mihályé, Kölcsey Ferenczé, Arany Jánosé, gr. Andrássy Gyuláé és sok másoké. Mellette az elnöki terem, melynek falait szintén az Akadémia több elhúnyt tagjának képe díszíti, ezek között legújabb a Rudolf trónörökös tiszteleti tag képe, Benczur Gyula festménye, melyet Ő felsége ajándékozott az Akadémiának. A második emeletet az Országos Képtár foglalja el.

A Magyar Tudományos Akadémia palotájának lépcsőháza a földszinti oszlopcsarnokból s az első emeletről nézve. Háry Gyulától

Az alkotmányos élet szabadsága Akadémiánk belső szervezetének átalakítását is maga után vonta. Csengery Antal, az Akadémia ekkori jegyzője, új élet és rendszeresebb működés megteremtésén fáradozván, az alapszabályok gyökeres változtatását indítványozá. 1865-ben kimondatott az elv, hogy az eddigi hat osztály szorosabb kapcsolatba hozassék egymással s e kapcsolatban az osztályok nagyobb önállóságot, szélesebb működési teret és szabadabb mozgást nyerjenek. Az új, csekély módosításokkal maig is érvényben levő alapszabályokat Ő Felsége 1869-ben erősíté meg s 1870-ben léptek életbe.

Ekként a régi nyelvmívelő társaság valódi tudományos Akadémiává fejlődött, a melynek igazgató tanácsa és osztályai is új szervezetet nyertek. Az igazgató tanács az első és másodelnökön és főtitkáron kivűl huszonnégy tagból áll, kik közűl tizenkettő a kiválóbb alapítók, tizenkettő pedig az Akadémia saját tagjainak köréből választatik. Az elnököket elegyes ülésen az igazgató, tiszteleti és rendes tagok az Akadémia belső tagjai közűl három-három évre választják s e választást Ő felsége erősíti meg. A tiszteleti, rendes és levelező tagok pedig mind az osztályban, mind az összesülésen a titkos szavazatok kétharmad részével választatnak.

Az eddigi hat osztály háromba soroltatott. Első a nyelv- és széptudományi osztály, második a bölcsészeti, társadalmi és történelmi tudományok, harmadik a természettani és mathematikai tudományok osztálya. Az első osztályban 6 tiszteleti és 12 rendes, a második és harmadik osztályban egyenként 9 tiszteleti és 24 rendes tag van. A külföldi és levelező tagok száma ekkor még nem, de emezeké 1889-ben szintén meghatároztatott. A levelező tagok száma összesen 156, és pedig az első osztálynak 36, a második és harmadik osztálynak 60–60 levelező tagja lehet legfölebb. Mindegyik osztálynak van külön elnöke és titkára, valamint a szakülésein fölolvasott értekezések számára külön folyóírata; magának az Akadémiának pedig kezdettől fogva volt egy Értesítője, a melyben a hazai közönséget tájékoztatta az Akadémia működéséről. Az egyes osztályok keretén belűl több állandó szakbizottság (irodalomtörténeti, nyelvtudományi, classica-philologiai, archaeologiai, történelmi, stb.) működik, a melyek a specialis tudományszakok anyagát gyűjtögetik, azokat kiadják, monographiák írásáról gondoskodnak, a hozzájuk utasított kérdéseket megvizsgálják, az Akadémia körén kivűl álló írók műveiről, a melyek az Akadémia költségén, vagy legalább támogatásával jelennek meg, javaslatot tesznek az osztálynak s ennek útján az egész Akadémiának. Az Akadémia nagyobb sorozatú kiadásai, mint a Nyelvemléktár (14 kötet), Régi magyar költők tára (5 kötet), Nyelvtudományi közlemények (22 kötet), Archaeologiai Értesítő (24 kötet), Archaeologiai Közlemények (16 kötet), Magyar történelmi emlékek (117 kötet), Magyar Történelmi Tár (25 kötet), Mathematikai és Természettudományi Közlemények (24 kötet), stb. leginkább e bizottságok munkásságának köszönhetők.

A Magyar Tudományos Akadémia díszterme a Kisfaludy-társaság ünnepélyes közülése alkalmával. Háry Gyulától

Minden osztály évenként külön-külön állapítja meg költségvetését, a mely csak az igazgatótanács helybenhagyása után érvényes. Mindenik osztály hónaponként egy osztályülést, az igazgató tanács negyedévenként egy igazgatósági ülést, az összes Akadémia hónaponként egy összesülést, évenként pedig egy nagygyűlést s ezzel kapcsolatban ünnepélyes közülést tart. Az osztályüléseken szakszerű felolvasások és tudományos eszmecserék, az összesülésen pedig az Akadémiát közösen érdeklő tárgyak, a közös háztartás, vagyoni ügyek, stb. intéztetnek el. Ez utóbbin olvassák föl a gyász- és emlékbeszédeket s itélik oda a jutalmakat és pályadíjakat úgy a tudományos, mint a szépirodalmi munkáknak. A legkiválóbb tudományos és szépirodalmi műveket bizonyos évkörönkint nagyobb jutalomban is részesíti az Akadémia. Az ünnepélyes közülésen évenként beszámolót tartanak az Akadémia munkásságáról, nagyérdemű elhunyt tagok emlékezetét megújítják, költői és tudományos műveket olvasnak föl s új pályakérdéseket tűznek ki a szépirodalomból és a tudományok minden szakából.

Akadémiánknak mostani szervezete, úgy szólván minden egyes tag működésének kijelöli külön-külön feladatát. Meg van ugyan tartva a szoros kapcsolat, a melyben a tudományok egymással összekötvék, de egyszersmind minden tudomány önálló fejlődése is biztosítva van.

A nemzeti szellem és tudományos működés fölébresztésére és ébren tartására kezdettől fogva irányadó hatással volt Akadémiánk; mióta pedig a nemzet áldozatkészsége lehetővé tette, az egyes tudományszakokat európai színvonalra emelte. Hogy csak a legfontosabb eredmények közűl említsünk néhányat: az összehasonlító nyelvtudomány, a finn-ugor és ural-altáji nyelvészet művelése Akadémiánk körében indúlt meg s itt jutott európai fontosságra. Még az ötvenes évek elején kezdett mind jobban gyökeret verni két vélemény nyelvtudósaink körében. Az egyik szerint a finn-ugor nyelvek s a magyar között szoros kapcsolat levén származásukra nézve, a rokon nyelvek ismeretét oly alapnak állították, a melyen egyedűl lehet szilárdan fölépíteni a magyar nyelvtudományt. A másik vélemény nem akarta elismerni a mondott szoros kapcsolatot, csak olyan segédeszközt látott abban, a milyet az árja vagy sémi nyelvek is nyujtanak. Amazt a Reguly Antal hagyományai feldolgozásával Hunfalvy Pál s a hozzá csatlakozó Budenz József mélyre ható kutatásai, etymologiai összevetései, főleg a Magyar-ugor összehasonlító szótár rendkivűl sok becses és nagy fontosságú anyaggal támogatták. A másik véleménynek legkiválóbb képviselői Czuczor Gergely és Fogarasi János voltak, kik a Nagy-Szótárt szerkesztették. A finn-ugor iránynyal ellentétben Vámbéry Ármin nyelvünknek a török-tatár nyelvhez való közeli rokonságát vitatja s véleménye támogatásáúl több nevezetes művet tett már eddig is közzé az Akadémia segítségével. A régi nyelvemlékek és nyomtatványok kiadása lehetővé tette a Nyelvtörténeti szótár anyagának összehordását s az anyag földolgozását, mely immár teljesen be van fejezve. Így a magyar nyelvtudomány minden ága hatalmas fejlődésnek indúlt részint magában az Akadémia körében, részint az Akadémia segélyezésével megjelenő folyóiratokban (mint példáúl a „Magyar Nyelvőr”, „Egyetemes Philologiai Közlöny”, stb.) s egyéb kiadványokban.

A Magyar Tudományos Akadémia elnöki terme. Cserna Károlytól

E nagy sikerű fejlődéssel lépést csak a történettudomány tarthatott. Mindjárt az ötvenes évek elején megindúlt a történelmi kútfők rendszeres búvárlata, gyűjtése és kiadása, mit az Árpád-, Anjou- és Rákóczy-korbeli oklevelek nyomozása és kiadásai követtek. A török-magyarkori emlékek, országgyűlési, diplomatiai, mívelődéstörténelmi alakok fölvilágosító jegyzetekkel vagy azok nélkűl számos kötetben jelentek meg már eddig is, és oly gazdag anyagkészlet vár a földolgozásra, a milyenről 1848 előtt álmodni sem lehetett volna. A történelmi búvárlat fényes eredményeit élénk örömmel s részvéttel fogadta a nagy közönség, kivált mióta a Magyar Történelmi Társúlat 1867-ben kezet fogva a második osztály történelmi bizottságával, megkettőztette nemzetünknek az Akadémia e téren való munkássága iránti érdeklődését.

A mit a régészet-, bölcsészet-, statisztikai-, nemzetgazdaság-, jog-, had-, természet- és mennyiség-tudomány körében mint újat alkotott Akadémiánk az utolsó huszonöt év alatt akár az anyag összehordását, akár annak földolgozását tekintsük, sokkal több, semhogy avval e rövid vázlatban részletesen foglalkozhatnánk. Annyit azonban elmondhatunk, hogy mind e tudományágakat jeles művekkel gazdagította, nagy részét, kivált a hazai geologiát, növénytant, ásványtant, állattant úgy szólván újra alapította, illetőleg a mi sajátos állapotainkhoz alkalmazta s a magyar tudományos szellem életre való nyilvánúlásait körébe vonván, részesévé tette nemzetünket az európai tudományos munkásságnak.

De nemcsak a tudomány önálló, szakszerű művelését tartja föladatának Akadémiánk, hanem a tudományos ismereteknek szélesebb körben való terjesztését is. E végre oly folyóíratokat („Tudománytár”, „Budapesti Szemle”) alapított s tartott fenn kezdettől fogva, a melyek a hazai s külföldi irodalom és tudomány mozgalmait megismertessék a magyar közönséggel, s a magyar tudomány, első sorban az Akadémia munkásságának eredményeit a külfölddel („Mathematische und Naturwissenschaftliche Berichte aus Ungarn”, „Ungarische Revue”). Ezen kivűl Könyvkiadó Vállalatában, melyből 1872 óta 117 kötet jelent meg, részint eredeti magyar műveket ad ki, részint a külirodalomnak legkitűnőbb termékeit nyújtja magyarra fordítva a művelt közönségnek lehetőleg olcsó áron, sőt az ország nagy számú egyesűleteinek, különösen iskoláinak majdnem ingyen. Ilyen kamatokban fizeti vissza Akadémiánk a magyar közművelődés előmozdítására a nemzettől reá bízott s rendelkezésére adott összeget, a melynek immár félszázadon keresztűl hű sáfára volt, s a melynek inkább csak biztos „kezelőjeűl, mint haszonélvezőjeűl” tekintette magát mindenkor.

A mit az Akadémia a tudomány fejlesztésére tett, körűlbelűl ugyanazt tette a Kisfaludy-társaság a magyar költészet, széppróza és műbírálat fejlesztésére. E társaság még 1836-ban megalakúlt, először csak arra a végre, hogy a Kisfaludy Károly szobrára befolyt adakozásoknak a szobor költségeire föl nem használt részét (4.475 forintot) gondozza s kamatait az irodalom érdekében gyümölcsöztesse. Így az 1837-ben szervezett „szépirodalmi intézet” eleinte csak némi pályadíjak kitűzésére szorítkozott. S bár a pályadíjak odaítélése az ünnepélyes közülésen épen úgy emelte az ifjú írók hírnevét, mint a Marczibányi István alapítványának 1815-től folyóvá tett négyszáz forintnyi kamat-jutalma a tudósokét: a mélyebben gondolkozó társak csakhamar belátták, hogy nem elég jutalmakkal gyámolítani az ifjú írók törekvéseit, hanem a társaságnak „tettleges önmunkásságával” is irányt kell mutatnia. 1842-től kezdve szélesebb körű s valóban jótékony munkásság indúlt meg a társaság körében. A népköltészet termékeit először kezdte gondosabban gyűjteni, magyarázni, fejtegetni s kiadni. Tőle kaptuk Shakspere, Molière, Plautus, Sophokles, Cervantes, Schiller, Burns, stb. műveinek olyan fordítását, a mely bátran versenyez a külföld hasonló legjobb fordításaival. Eddigi működése alatt koszorújába fűzte legkiválóbb íróinkat, a kik a társaságra viszont dicsőséget árasztottak. Arany Jánost és Madách Imrét mintegy fölfedezte s annyi más jeles írónk eredeti és fordított műveit kiadta. Állandó tőkéje manapság jóval meghaladja a százezer forintot.

Nevezetesebb társaságok még, a melyeknek székhelye szintén Budapest, a következők: a Petőfi-társaság, mely 1875-ben szintén a szépirodalom művelésére alakúlt. A szaktudományokat mívelő társaságok közűl legnépszerűbb a Királyi Magyar Természettudományi Társúlat, mely még 1840-ben alakúlt s oly rendkivűli sikerrel működik, hogy közlönyéből legkevesebb százezer, Könyvkiadó Vállalatának 46 kötetéből több mint kilenczvenezer, népszerű előadásainak gyűjteményéből több mint hatvanezer példány kelt el a hazában. Pártoló tagjainak száma nyolczadfélezernél több. Méltó említést érdemelnek ezen kivűl még a következők: a Magyar Történelmi Társúlat (alakúlt 1867-ben), melyről már fentebb szóltunk, továbbá: Földrajzi társaság (alakúlt 1872), Földtani társaság (1850), Budapesti philologiai társaság (1875), Archaeologiai és embertani társaság (1877), Genealogiai és Heraldikai társaság (1883), Mérnök és Építész-egylet (1872), Magyar néprajzi társaság (1889), stb. E társaságok majd mindnyájának van saját közlönye s majd mindenik az Akadémia védszárnyai alatt és segélyezésével folytatja üdvös tevékenységét s az Akadémia palotájában tartja rendes és ünnepélyes üléseit.

A Magyar Tud. Akadémia czímere. Cserna Károlytól