Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A Bácska.

A Bácska.

Badics Ferencztől

Újvidék, Péterváradról nézve. Cserna Károlytól

Az a 11.079  kilométernyi sík föld, mely a Duna és Tisza alsó folyása közt, Bajától és Szabadkától Újvidékig, a halasi határtól pedig egész a szerémi hegyekig nyúlik, Magyarország egyik legnagyobb és leggazdagabb megyéjének, Bács-Bodrog törvényesen egyesűlt vármegyéknek a területe. Ez a hivatalos neve; közönségesen azonban csak Bácsmegyének, Bácskaságnak vagy egyszerűen Bácskának nevezik. Ez utóbbi név a török időkben vált használttá (előfordúl az 1699. karlóczai békeokíratban is), s azóta mind máig a legszokottabb és legáltalánosabb elnevezése a megyének; így hívják a németek, így az itt lakó szláv nemzetiségek is.

Bár egészben sík földnek mondható, külső képe annál kellemesebb, mivel van felföldje is. Hajdan t. i., mikor az egész Alfölddel együtt a Bácska területét is édesvizű tenger borította, ennek alkotásakép támadt a megye éjszaki felében az a széles, hullámos földhát, melyet általában Telecskának, a Tisza mentén Orompartoknak neveznek. Meredekebb szélei Bajától dél-keleti irányban Sztanisicsig és Sziváczig, innét a Ferencz-csatorna mentén majdnem a Tiszáig húzódnak, megjelölvén a határt, a meddig egykor a Duna meg a Tisza árjai kalandoztak. E két nagy folyó áradata alkotta a megye déli csúcsán emelkedő, tojásdad alakú titeli fensíkot is, melyet a geologusok szerint az átellenben fekvő szerémi hegyektől szakított el.

Sajátos jelleget adnak továbbá e vidéknek a Telecskán át éjszak-nyugatról délkeletre húzódó halmok teknőiben s a síkságon fakadó erek. Egy kis zöldelő gyepes vagy nádas folt jelöli a forrás kezdetét, melynek vize kelletlenűl kullog-csavarog parttalan medrében, meg-megállva, tócsákat alkotva vagy tavakba ömölve, itt eltűnve, amott újra felbukkanva. Ilyenek a felső Bácskában a Kígyós, Bács-ér, Csík-ér, Körös-ér, az alsóban a Mosztonga, a Jegricska-bara s egyéb kisebb erek, melyeknek vizei a határszéli nagy folyókba vagy a csatornákba ömlenek. Vannak továbbá a Duna és Tisza partvidékein vízi vadakban bővelkedő nagy mocsarak, amott még szigeteket képző mellékágak, Zombor és Szabadka környékén pedig kisebb-nagyobb tavak.

E földmívelésre és baromtenyésztésre egyaránt alkalmas terület ősidőktől fogva kedvelt tanyája volt a különféle vándornépeknek. Szereplésökről nem sokat tud a történelem, rézben nevöket sem ismeri; itt lakásukat azonban olyan emlékek bizonyítják, melyek a második évezred viharait is kiállva, legalább életmódjukról és szokásaikról nyújtanak némi fölvilágosítást. Ilyenek a felső Bácskában Vaskúttól Zentáig s délen Zsablya és Gyurgyevo körűl levő dombok, melyek némelyike – mint a Testhalom, Vitézhalom, Kőhalom – jelentős nevet visel, legtöbbje azonban Czigányhalom, Kecskedomb s efféle neveken ismeretes. Tudományosan fölkutatva csak néhány volt még; de úgy látszik, a legtöbb temetkező és áldozó halom lehetett, a mennyiben pedig néhol bizonyos rendszerrel, egyenlő magasságban és távolságban készűltek, talán őrhelyekűl vagy egyéb hadi czélokra szolgáltak. Másfajta nagy földmű a déli Bácskában elnyúló s Marsigli óta úgy nevezett római sánczok vonala. Az újabb régészeti kutatások szerint azonban úgy ezek, mint a föntebbi halmok közös eredetűek az Alföld más vidékein látható hasonnemű földmívekkel, s így azon nomád népek (jazygok, hunok, gepidák, avarok) valamelyikének alkotásai, melyek a Krisztus utáni századokban hosszabb-rövidebb ideig lakták e földet. Ezektől s elődeiktől erednek azok a különféle bronz- és vastárgyak, agyagedények, gyöngyök, stb., melyek az egész Bácskában találhatók s részben (őrlőkövek, sarlók) gazdasági eszközökűl, részben fegyverekűl vagy ékszerekűl használtattak. A rómaiak dunántúli hódítmányaik biztosítására a bácskai széleken csupán őrhelyeket építettek, de le nem telepedtek. A sokfelé található római, görög s egyéb pénzek zsákmánylás vagy kereskedelem útján, a fölíratos kövek (pl. a szabadkai sírkő) pedig ritkaságkép, más vidékről kerűltek ide.

Új és virágzóbb korszak derűl e vídékre a magyarok betelepedésével, kik e dús legelőjű térségeket mindjárt megszerették, s a megyei szervezet behozatalával két részre osztották. A felső, dunamenti rész, Monostorszegtől a pestmegyei Nádudvarig s keletre Szabadkáig Bodrogmegyéhez, az alsó Apatintól Petrovoszellóig és Titelig Bácshoz tartozott. De, mint a hogy földrajzi fekvésénél s természeti állapotainál fogva szorosan összefügg az egész Bácska: történelmi élete is egynek mondható, mert részeinek mindig közös sorsuk volt.

Egy-egy nagyobb hadjárat következményeit egy vidék sem sínylette meg úgy, mint a Bácska. Az első századok fejledező műveltségét a tatárok teljesen tönkre tették; de egy félszázad alatt fölépültek a régi s keletkeztek új kolostorok, melyek a Duna mentén egy-egy falunak vagy városnak lettek a magvai. A visszatért régi és új lakókkal benépesűlt a többi termékeny síkság is, s a XIV–XV. század folyamán már általános lett a jóllét, erős gyökeret vert a művelődés, melyet az a körűlmény tesz jelentékenyebbé, hogy tisztán magyar, nemzeti volt. A tudományok ápolói és terjesztői a különféle szerzetek kolostorai és káptalanai voltak. Nem hiányzott a magasabb képzettség iránti fogékonyság sem; a külföldi egyetemek névjegyzékeiben sűrűen találkozunk bácskai származású ifjak neveivel, kik a XIV. és XV. században a prágai, bécsi és krakói, Mátyás korában a bolognai, később a wittembergi egyetemekre jártak.

A két megye birtokosai közt a legelőkelőbb magyar nemzetségeket találjuk. Mint kisebb-nagyobb jószágok urai szerepelnek: a Herczeg, Maróti, Horváti, Újlaki, Garai, Czobor, Becsei, Korogi, Sulyok, Nagyvölgyi, Révai, Ordódi, Pakai, Fodor, Doroszlai, Bessenyei s más családok, továbbá a kalocsa-bácsi érsekek és a szerzetes rendek, Zsigmond óta Brankovics György szerb despota, Albert óta Hunyadi János és utódaik. S nemcsak ez a művelt úri nép, hanem – a szerb despota jobbágyait kivéve – a közrendű lakosság is tiszta magyar.

A betelepűléskor átvett ősneveken kivűl magyarok a helységek és puszták elnevezései is, melyek közt, a szentekről nevezett különböző „falvak és egyházak” mellett ilyenekkel találkozunk: Kőégető, Várszög, Nagyvölgy, Verőfény, Jófalu, Répás, Likas, Józan, Kereki, Hetes, stb. A székhelyekűl szereplő Bodrog, Háj-Szent-Lőricz, Bács várakon és városaikon kivűl többé-kevésbé népes s nevezetes helyekűl említtetnek: Baja, Bátmonostor, Apáti (ma Apatin), Czobor-Szent-Mihály (ma Zombor), Marótfalva (ma Ó-Moravicza), Szabadka, Becse, Futak, Titel, stb.

A XVI. század elején mindez alig pár év alatt romba dűlt, megsemmisűlt. Már az 1514-ki pórlázadás következményeit is nagyon megérezte a Bácska: midőn pedig a mohácsi vész után s utóbb a Bécs ostromáról haza térő török hadak erre jönnek: fölégetik, elpusztítják a helységeket, kardélre hányják vagy rabszíjra fűzik a lakosok ezreit.

Betelepűléskor tehát minden ellenállás nélkűl foglalhatta el a török az egész Bácskát, melyet hat kerületre (nahije) osztott. Ezeknek székhelyei: Baja, Szabadka, Zombor, Bács, Szeged és Titel voltak. E helyeken laktak az őrségek s a mohamedán családok; más lakos úgy itt, mint a vidéken nagyon kevés élt. Az egykorú Verancsics Antal a Dunán lefelé útaztában megilletődve hallja hajósától, hogy harmincz faluban sem lakik annyi ember, mint azelőtt egyben. A hol magától alakúlt a réginek romjain egy-egy kis község, azt, ha adóját megfizette, nem háborgatták a törökök, annak adták bérbe a lakatlan pusztákat is, vagy szerbeket hoztak be, de ezeket nem engedték községekké alakúlni.

A föld jövedelméhez azonban jogot tartottak mind a régi, mind az új földesurak. A királyok és nádorok t. i. az egész török uralkodás idején úgy adományozgatják a gazdátlan földeket, mint azelőtt. A birtokba iktatás csak távolról – longa manu – történt ugyan, de a földesurak tudtak módot találni, hogy jobbágyaikon megvegyék a köteles adót.

Buda visszafoglalása és a második mohácsi ütközet végre meghozta a szabadúlás idejét e vidékre is. Szeged elvesztésével a törökök nagy részt elmenekűltek innét. Valósággal azonban csak a zentai győzelem folytán szabadúlt föl s a karlóczai béke által kerűlt vissza a már ekkor Bácskának nevezett alsó Duna-Tisza köze a magyar korona alá.

A török másfél százados itt lakásának nem maradt egyéb emléke, mint nehány düledező mecset és fürdő. A régi megyei szervezet végkép fölbomlott. A hajdan virágzó városok és falvak helyét alig jelölte egy-két viskó; sok végkép eltűnt, a többinek nevét pedig csak egyes puszták vagy dűlők tartották fönn, a betelepűlt szerbek által elszlávosítva. Ez idő alatt lett Harasztiból Rasztina, Jánosiból Jankovácz, Régből Rigyicza, Péterrévből Petrovoszello, Kölödből Kollút, Sebestyén- és Veresegyházából Sebesics, Verusics, stb. A lakosság annyira megritkúlt, hogy a parlag mezőkön és vég nélkűli mocsarak közt egész napi járóföldeken alig lehetett emberre vagy emberi munkának nyomára akadni.

Mindent elűlről, újra kellett kezdeni. A mostani, második virágzás nem az elsőnek a fáján fakadt. A most itt élő lakosság nem utóda a réginek, melytől nem örökölt egyebet, mint a puszta földet, gyászos temetőjét a hajdani nagyságnak. A jelenlegi Bácska története a török kiűzetése után kezdődik, a réginek még történetét is csak a más vidéki levéltárak gyér adatai nyomán ismerjük.

A kormány először is a föld további megvédéséről gondoskodott, ide telepítvén le a török elől menekűlő bunyeváczokat és szerbeket. Ezekből szervezte aztán, mikor a Duna és Maros köze továbbra is török kézben maradt, a dunai és tiszai határőrségeket. Amahhoz tartozott a Titeltől Palánkáig, emehhez a Zsablyától Martonosig tejedő partvidék s belevonták még Szabadkát és Zombort is.

Ezek az új telepűlők, mint harczban edzett katonák, kétségkivűl igen hasznos szolgálatokat tettek a következő háborúkban; de kivételes helyzetökkel sok bajt is okoztak a szervezkedni kezdő megyei hatóságnak és a velök együtt élő lakosságnak. Végre sok panasz után az 1741. évi országgyűlés kimondta a határőri területek visszacsatolását. De ezt is csak tíz év múlva s csak félig valósították meg, mert a szerbek számára előbb a Duna-Tisza zugában a csajkás-kerületet szervezték, s utóbb kiváltságos koronakerületűl szakították ki a tiszamenti községeket is. Kevesebb baj volt a többi telepesekkel, kik ekkor már sűrű csoportokban költözködtek ide a közeli és távolabbi vidékekről, sőt a külföldről is. Különösen a török háborúk befejezte után (1730–1745 közt) indúl meg ez az újkori népvándorlás, s tart egész a század végeig, új világot alkotva a réginek romjain.

Még a század első felében telepűltek le ismét nagyobb számmal a magyarok Jankovácz, Bezdán, Kúla, Kanizsa, Topolya, Baracska, Doroszló községekben, továbbá a tótok Bács-Újfaluban és Petrováczon, a ruthénok vagy kis-oroszok Keresztúron, a németek Csataalja, Hódságh, Kollút, Apatin, Újvidék s más városokban és községekben. Különös figyelemben részesűltek és legnagyobb számmal jöttek később a németek Mária Terézia és József kormánya alatt. Királyi adománykép nagyobb birtokokat kaptak a század második felében: Grassalkovich Antal (Baja), Rédl Ferencz (Rasztina), Hadik András (Futak), Kray Pál (Topolya), Széchen Sándor (Temerin), kik a magok uradalmain szintén buzgón folytaták a telepítést nemcsak németekkel, hanem nagy számú magyarsággal is. Ez utóbbiak más úton-módon is nagy csoportokban lepték el a Közép-Bácskát s a Tisza-menti tájakat; de olyan kedvezményekben, mint a németek, sem ők, sem más telepűlők nem részesűltek, s legtöbbször be kellett érniök a puszta telekkel és három évi adómentességgel.

Mire a telepítés nagy munkája véget ért, a megyei önkormányzat joga és iránya is megállapodott. A kormány mindjárt a török kiűzése után helyreállította a régi Bács és Bodrog vármegyéket, amannak főispánjává Széchenyi Pál kalocsai érseket, emennek élére gróf Thurnon János Henrik császári kamarást nevezvén ki. Bácsmegye az 1699-iki népösszeirással meg is kezdte működését; de Bodrogmegyének úgy, mint a várának, nyoma, emlékezete annyira kiveszett a köztudatból, hogy sem főispánja, sem más nem tudta, merre találhat rájok; némelyek az alsó, mások a felső Bácskában, sőt voltak, kik a Tiszán túl keresték. Midőn az 1712. évi országgyűlés egyebek közt Bodrogmegye visszakapcsolását is sürgeti, gróf Nádasdy Pál, az új főispán, 1715-ben a „péterváradi sánczok”-ban (a későbbi Újvidéken) megtartja az első közgyűlést s megválasztatja a tisztviselőket; de a megye területét csak többféle bizottság tanácskozás után, évek múlva jelölik ki akkép, hogy a Duna-Tisza közének alsó része (Bukintól föl Szabadkáig s a Tiszáig) mintegy 40 falucskával legyen Bodrogmegye. De térítvényt kellett adnia, hogy, ha valamely helyről utólag hitelesen kiderűlne, hogy hajdan Bácshoz tartozott, azt haladéktalanúl átengedje. Ezzel aztán megkezdődött a hosszú pörlekedés, melyben mindig Bácsmegye volt az erősebb. 1802-ben végre úgy fejezték be a százados vitát, hogy a két megyét névben is törvényesen (1802. VIII. törvényczikk) egyesítették. Czímeréűl a régi bácsi káptalanét vették föl: Szent Pál apostol állva, jobbjával kétélű kardra támaszkodik, baljában könyvet tart. Székhelyéűl Zombort választották, hol a következő években díszes megyeházat emeltek.

Az egyesítés évétől új korszaka kezdődik a Bácskának nemcsak a megye végleges rendezése, hanem a miatt is, hogy ugyanekkor nyitották meg a Ferencz-csatornát; amaz a politikai, emez a közgazdasági életnek adott egészen új irányt. Kiss József, kincstári mérnök, a betelepűlők földjeinek kijelölésével lévén megbízva, először lett figyelmessé a károkra, melyeket a Telecska alatt elterűlő mocsarak és egyéb belvizek okoztak a lakosságnak. A kincstár engedélyével tehát Kúlától Verbászig egy méternyi széles levezető árkot ásatott a Cserna-baráig, majd folytatta a munkát Szivaczig. A sikertől biztatva utóbb arra a gondolatra jött, hogy a Dunát és Tiszát hajózható csatornával köti össze. Miután öcscsével a terveket elkészítette, részvénytársaságot szervezett s 1793-ban megkötötte a szerződést az udvari kamarával. Három év alatt s egy millió forintból akarták a tervet megvalósítani; de a sokféle akadály miatt csak 1802-ben nyílhatott meg az uralkodó Ferencz király nevét viselő csatorna, melynek kiépítése és fölszerelése több mint három millió forintba kerűlt. Ekkor Monostorszegnél volt összekötve a Dunával, s mind máig Zombor határán át Kis-Sztapár, Szivacz, Cservenka, Kúla mellett Új-Verbászig 18.60 méter széles ásott mederben, Ó-Verbásztól Szent-Tamáson át Földvárig a kitisztított Cserna-barában, 108 kilométer hosszúságban halad a Tiszáig; vizét öt zsilip tartja.

A Ferencz-csatorna Új-Verbász mellett. Cserna Károlytól

Szükséges és hasznos voltát már az első évi forgalom bebizonyította, a mennyiben csak gabonát 565, sót pedig 112 ezer métermázsát szállítottak rajta, s e számok utóbb megkétszereződtek. De sokba kerűlt a fentartás s nagy baj volt, hogy a monostorszegi Dunaág elszakadt a főágtól, s így a csatornában lejebb szállt a vízállás. 1841-ben a kincstár vevén át a kezelést, úgy segített a bajon, hogy meghosszabbíttatta a medret Bezdánig, s itt egy új torkolati zsilipet építtetett 124 méter hosszú padozattal s 34 méter hosszú betonfalakkal. E munka akkor Európa leghíresebb vízépítményei közé tartozott, s Ferencz-József Ő Felsége nevére keresztelve 1856-ban adatott át a forgalomnak. Ezentúl elég magas volt a csatorna vízállása, sőt épen e miatt utóbb (1869) Tisza-Földvárnál újabb levezető ágat kellett készíteni. De forgalma is nagyon megélénkűlt; a 60-as években átlag két és fél millió métermázsa árút szállítottak a csatornán évenkint.

A 70-es évekig a közép Bácskának nem is volt más kereskedelmi útja, mint e csatorna; nem voltak vasútjai, sőt kőútjai sem; de még a megye mai határai sem voltak kikerekítve. Mindaz, a mi e téren történt, s a mi e délvidék mai arczúlatát annyira különbözővé teszi a régebbitől, a legutóbbi két évtized munkája.

A 70-es években kerűlt teljesen a megyei hatóság alá a két kiváltságos (korona- és csajkás) kerület; ekkor építették a baja-bezdáni tápcsatornát s a kis-sztapár-újvidéki Ferencz-József nevű öntöző csatornát, amazt 40 3/4 kilométer hosszúságban 2 1/4 millió forint, emezt 74 1/2 kilométer hosszan 5 1/4 millió forint költséggel; 1869-ben nyílt meg az alföld-fiumei vasút, mely Szeged felől jőve Szabadkán és Zomboron át Gombosig szeli a megyét. Még fontosabb s a megye jövőjére elhatározó hatású lett a magyar államvasútaknak az a fővonala, mely 1883 óta Szabadkától Újvidékig hoszszában hasítja a megyét s szárnyvonalaival Bajáig és Becséig terjeszkedik; a megye más vidékein pedig kitűnő kőútak készűltek és készűlnek folyvást. E kedvező helyzetet fölhasználandók s másfelől a múlt évtized vízkárain okúlva, a 80-as évek folyamán nemes verseny indúlt meg Dél-Bácskában a belvizek levezetésére. Egymás után keletkeztek s keletkeznek még egyre a helyi érdekű lecsapoló társúlatok, melyek árkokkal szeldelik keresztűl-kasúl a földeket s termékenyekké teszik az olyan helyeket is, hol emberemlékezet óta mindig vizenyős rét vagy nádas volt. Ezek a változások lényegesen megváltoztatják a Bácska gazdasági állapotát, új irányt adnak a nép foglalkozásának s nagy hatással vannak a közműveltség terjesztésére is.

Régebben a gazdálkodás főága az állattenyésztés volt. A negyvenes években alig volt a megyének 800 ezer magyar hold szántóföldje; a többi roppant terület legelő, erdő meg hasznavehetetlen mocsár volt, melyek környékén százezrével legeltek a lovak, marhák, juhok és sertések. Az ősi szokáson kivűl a helyzet kényszerűsége s a föld alkalmas volta egykép erre indították a lakosságot. A lábas jószágot könnyebben lehetett értékesíteni, mint a gabnaneműt rosz útakon, tengelyen szállítani, s amazzal a fáradság is kevesebb volt. A soha föl nem tört, buja legelők bőven nyújtottak élelmet, a völgyek erei pedig üdítő vizet. Kint a szabadban élt s növekedett a jószág éveken keresztűl, istállót alig ismerve s néha úgy elvadúlva, hogy egy-egy fékezhetetlen gulyára valóságos hajtóvadászatot rendeztek, mint Amerika végtelen síkságain. Az úrbér megszűntetése, a közlegelők fölosztásának megkönnyítése, a tagosítás megkezdése mindinkább korlátolta a marhatartást; mióta pedig a vasútak a megye belvidékeie nézve is megkönnyítik a gabnaszállítást, néhol szinte a küszöbig fölszántják a földet, s a lábas jószág jóformán istállón nevelkedik.

Mindamellett az állattenyésztés még mindig jelentékeny jövedelmi forrása a lakosságnak. Aránylag legszebb marhát tenyésztenek a magyar és bunyevácz gazdák, a szerbeké már satnyább, a németek meg egyáltalában nem szeretik, s ezért nem is ökrökkel, hanem lovakkal szántanak. Juhot, sertést a szerbek meg a sokáczok tenyésztenek legtöbbet. A szarvasmarha-állomány fölmegy az egész megyében 150 ezerre; még több a sertés, s majd még egyszer annyi a juhok száma.

Legnagyobb fontosságú azonban a lótenyésztés, mely nemcsak régi jó hírnevét tartotta fenn, hanem minőségben is egyre javúl. A kormány, a megyei gazdasági egyesület, az uradalmak úgy, mint a közép- és kisbirtokos osztály, egyiránt kiváló gondot fordítanak a nemesítésre, melynek haszna úgy szólván kézzelfogható. A bácskai lovak ennélfogva ma már nemcsak a hazában, hanem egész Európában méltán elhíresűltek. Legszebbeket nevelnek a magyarok, bunyeváczok és szerbek; ezekéi széles szügyűek, többnyire félvérfajták s kocsiban úgy, mint nyereg alatt kitartók, jó futók, s ezért mindenek fölött keresettek. A németek szép s jó lovai főkép igavonásra valók. A sokáczok apró, de kitartó lovait a hegyi tüzérség számára veszik. A középbirtokos osztály és a nagyobb uradalmak általában a legjobb fajta félvér lovakat nevelik; itt-ott azonban igen szép angol telivér törzs, s Almáson egy szép arabs ménes is található. A megye lóállománya közel 150 ezer darab.

Lován kivűl leghíresebb terméke Bácskának a búzája. Már a század első felében Torontállal együtt hazánk s a szomszéd német tartományok tárházának nevezték s összes gabnatermését 3–4 millió pozsonyi mérőre becsűlték. Mi ez a mai roppant arányú termesztéshez képes, midőn csak gabnaneművel több, mint egy millió kataszteri hold van bevetve! Az 1888-iki közepes termésű évben csupán búzája (422 ezer kataszteri holdon) több mint négy millió métermázsa termett, a Telecskán 80–81 kilós s piros, aczélos, az alsó Bácskában valamivel könnyebb, de egyiránt keresett árúczikk. Ugyanakkor zabot 1 millió 200 ezer, tengerit több mint öt millió métermázsát termesztettek.

Egyéb termékeken kivűl, mind mennyiségileg mind régi hírénél fogva nevezetes még a kendertermesztés. A Duna és a csatornák mentén nem kevesebb, mint 16 ezer kataszteri holdnyi területen mívelik, s apatini kender név alatt ezer meg ezer „bál”-ban viszik a hazai és külföldi piaczokra.

Ezek a számok a legékesebben bizonyítják úgy a föld termékenységét, mint a gazdálkodás módját. A Bácskának csupán a Baja, Jankovácz és Szabadka közt elnyúló háromszöge homokos; lejebb e homok mindinkább vegyűl azzal a sárga, márgás, laza agyaggal, a lőszszel, mely mint édesvízi negyedkori képlet a Telecska földjének legfelső rétegét alkotja. A Duna-Tisza partvidéke, valamint az egész Dél-Bácska földje már újabbkori árvízi képződmény, melynek felső televényrétege a korhanyrészek miatt rendesen fekete.

Ez a réteg, mely más, felsőbb tájakon alig egy méternyi, itt 3–4 méternyi is megvan s szinte kimeríthetetlen termékenységű. Régente azt tartották, hogy e kövér földnek nem is kell mesterséges javítás; elég, ha kissé megturkálják a felszínét. Ma azonban, nem is említve az uradalmakat, kisgazdák is gépekkel kimélik az eleven erőt, értelmesen mívelik, mélyen szántják s trágyázzák a földet, mely minden marék gabnáért aranynyal fizet, az éjszaki homokban ép úgy, mint különösen a Tisza mentén. Soványabbaknak csupán a Duna menti szíkes, vízjárta részek mondhatók. Ehhez képest a föld értéke holdankint 300–800, sőt ezer forint közt váltakozik!

A bácskai népnek különben a föld jövedelmén kivűl tetemes haszonforrást nyújt a különböző házi iparágak űzése, melyekről majd az egyes vidékeknél szólunk, s a legutóbbi évtizedben a selyemtermelés. Ez régenten, a század első felében, szintén nevezetes volt, de később annyira hanyatlott, hogy 1880-ban csak 76 család foglalkozott vele. E szám 1889-ben majdnem 18 ezerre emelkedett, s már 12 helyen volt gubóbeváltó állomás. Legnagyobb a termelés az Al-Duna vidékén. Az egész Bácska lakossága legutóbb már közel 300 ezer kiló gubót (Magyarország összes termelésének 1/3-dát) szolgáltatott, melyért ugyanannyi forintot, kilencz év óta pedig e réven több mint egy millió forintot kapott.

A föld termékenysége és a kereset sokfélesége igen kedvezőleg hatottak a nép szaporodására s erkölcsei szelídűlésére is.

A nagy telepítések befejeztével, 1787-ben 184 ezer lakosa volt a Bácskának. Nem egészen száz év múlva, vagyis 1880-ban már 638 ezer volt, ma pedig meghaladja a 700 ezret. E néptömegben Magyarországnak majd minden nemzetisége, nyelve és vallása képviselve van. Legszámosabban vannak a magyarok, kik legnagyobb részt róm. katholikus vallásúak. Az 1880-iki adatok szerint magyar anyanyelvű volt az egész megye terűletén 234 ezer, német 162 ezer, görög-keleti vallású szerb 121 ezer, bunyevácz és sokácz 55 ezer, tót 24 ezer és gör. kath. ruthén 8.500. Római kath. 407 ezer, protestans 81 ezer, izraelita 17 ezer. Egyéb felekezetek és nemzetiségek jelentéktelen számban vannak.

Ez a sokféle nép csak kevéssé van fajilag csoportosúlva. Mondhatjuk általában, hogy a magyarság leginkább a felső és közép Bácskában meg a Tisza mentén, a bunyeváczok Szabadka, Zombor és Baja körűl, a sokáczok a felső Duna mentén, a németek a Duna, Ferencz-csatorna és a zimonyi vasút négyszögében, a szerbek Zombor körűl meg a régi csajkás-kerületben laknak legtömegesebben; de korántsem egyedűl. Vannak közbeékelve különböző nyelvű községek is úgy, hogy némely vidéken majd minden faluban más-más nyelvű és vallású népre akadunk.

A nemzetiségek azonban e sokféleség mellett is általában jól megférnek s békésen élnek egymással. S ez annál figyelemre méltóbb, mert az a beköltözött nép a legkülönbözőbb tartományokból és elemekből kerűlt ide, kiknek nehéz volt összeszokniok. Egy-egy falu népe, ha csupa német volt is, annyiféle tájnyelvet beszélt, hogy egymást is alig értette. Még több akadálya volt az érintkezésnek ott, hol különböző ajkú nép lakott. A 2-ik, 3-ik nemzedéknél azonban már elenyésztek ez akadályok, s ma már megérti egymást jóformán valamennyi nép, ha máskép nem, a szerb nyelv segítségével.

Mert jellemző a Bácskára, hogy ha a magyar és német egymással érintkezik, se nem magyarúl, se nem németűl, hanem szerbűl beszél. A szerbek legjobban elkülönítik magukat szokásaikban is, s csak a városokban meg a tiszai községekben tudnak magyarúl, egyebütt nem igen tanúlnak más nyelvet, a vallási különbözőség miatt pedig nem olvasztanak magukba más nemzetiséget sem. A többinél ez rendes jelenség; a túlnyomó többség elnyeli a kisebbséget. Így olvasztotta magába a futaki és priglevicza-szentiváni németség az elzászi francziákat; viszont elmagyarosodtak a Kupuszinára, Topolyára, Temerinbe kerűlt tótok, s a Bezdánba, Doroszlóra kerűlt németek; ellenben tótokká, ruthénekké, vagy sokáczokká lettek a Petrováczra, Keresztúrra, Szóntára kerűlt magyarok.

Ha tudjuk, hogy e népnek ősei mint hazátlan vándorok, vagy mint jobb hazát kereső ágrúl-szakadt szegények a világnak oly sokféle tájáról verődtek itt össze: azt hihetnők, hogy e nép utódaiban is demokrata és kosmopolita érzelmű. De épen nem az, sőt bizonyos tekintetben arisztokrata és új hazájához ragaszkodó, a ki, ha nem vallja is magát magyarnak, a bácskai névre mindig büszke. Meg van győződve, hogy ilyen földje, ilyen lova s barma nincs a kerek földön senkinek, s ezt bámúlva erősítgetik azok a németországi rokonok, kik néha ide látogatnak, s az a sok idegen, ki, főkép lóvásárlások végett, itt megfordúl.

Valóban az általános jóllét a Bácskát igazi paraszt Eldorádóvá teszi, s azzá tette már a régi időben is, mert itt kezdettől fogva a parasztbirtok volt többségben s a földesúri viszonyok egészen máskép alakúltak, mint egyebütt.

A városok roppant terjedelmű szabad földjeit kivéve, a megye legnagyobb részében az atyáskodó kincstár volt a földesúr; igazi jobbágyszolgálmányt e nép csak nehány nagyobb uradalom s egy-két közbirtokossági hely lakóinál látott. A Bácskában ma is hiába keresi az idegen a faluknak más vidéken gyakori ékességét: a földesúri kastélyt. Csak elvétve akad az uradalmi székhelyeken nehány múlt századi roskadozó úri épület; a faluknak ékességei a templomok, s legszebb épületei a községházak, meg az iskolák.

A bácskai nép különben, úr és paraszt egyiránt, legszívesebben kint lakik a szállásán, a hogy itt a tanyákat nevezik. Ott van a földje, marhája, minden vagyona, ott érzi magát igazán otthon, s a városba, melytől sokszor egy pár órányira lakik, csak vendégűl jár. Egyszerű, legtöbbször csak vert falú s nádfedelű háza van ott az úri osztálynak is, csak a belső kényelem, a nagyobb ménesek, gulyák meg az agárfalkák vétetik észre, hogy nem parasztgazda lakik benne.

Ez a szállási élet azonban, míg a gazdálkodásra nézve kedvező, a népnél nagy akadálya a rendes iskoláztatásnak. Legszorgalmasabban iskoláztatják gyermekeiket a németek, leghanyagabbúl a sokáczok és szerbek. De az utóbbi években e téren is szembeszökő a haladás. 1870-ben a megye területén még nem volt több, mint 489 tanterem és 468 tanító; húsz év múlva e számok épen megkétszereződtek s ma már 71 tanterem van a szállásokon is. S szaporodnak egyre nemcsak a népiskolák, hanem a kisdedóvók is, mert a községek és egyesek áldozó buzgalommal munkálkodnak a nevelés és tanügy fejlesztésén.

Azt a haladást, melyet a Bácska az utóbbi évtizedek alatt minden téren fölmutat, még jobban láthatjuk, ha végig járjuk városait s nevezetesebb helységeit.

A megye éjszaknyugati csúcsában, a Telecskának a Dunára tekintő homokos partján emelkedik a régi hírű Baja városa, mely már a mohácsi vész előtt nevezetes hely volt. A török uralom alatt majdnem teljesen elpusztúlt, de a fölszabadúlás után az új Bácsmegyében legelőbb benépesűlt s szervezkedett. 1696-ban már szabadalomlevelet és pecsétet (Ádám és Éva a paradicsomi almafa alatt) szerez Lipót királytól; megalakúlnak a különböző czéhek (az első megyei összeírás szerint ekkor már 199 iparosműhelye volt), a Duna partján pedig egész halász-, molnár- é hajóstelepek keletkeznek, mint Pandúr, Szent-János, Szent-István, Kis-Buda, stb. A szervezkedés munkáját azonban sokféle csapás gátolta. 1708-ban Rákóczi kuruczai dúlták föl; 1739-ben roppant pestis tizedelte a lakosságot; koronkint pedig nagy elemi csapások pusztítottak. Ez utóbbiak, különösen az 1751-diki nagy árvíz, mely a Duna-parti telepeket a városba költöztette, meg az 1840-iki tűzvész adták meg Bajának a mai alakját. Beléletét földesúri szerződések szabályozták, s a helyzet kényszerűsége olyan irányba terelte a lakosság életmódját, a minőre a város szerencsés fekvésénél fogva egyenesen útasítva volt.

Századunk első felében Pesttől Újvidékig nem volt a Duna mentén nagyobb kereskedelmi és iparűző hely, mint Baja. Pestmegye alsó része, meg a felső Bácska a gabonáját s egyéb termékeit, a szigetség a fáját, Tolna, Baranya a borát mind ide hordta piaczra, s innét kerűlt az forgalomba hajón és tengelyen Pest, Győr, Bécs felé, a Kunságba, Torontálba s máshová. Tavaszszal és őszszel egész raja állt a hajóknak a Dunán és ennek a város alá kanyarodó ágán, a Sugoviczán, a szekerek pedig egész éven át hordták a gabnát s egyéb árút. Az a sok hambár és szállókorcsma mind ez időből maradt ott a nagy útczákon. A különböző ágakban dolgozó mesterek száma 1840 körűl jóval meghaladta az ezeret, ezenfelűl százakra ment a fuvarosok és hajóvontatók száma.

Az a 15 ezernyi lakosság, mennyit a város ezidőtájt számlált, tisztán városi elemből alakúlt, melynek műveltsége a társadalmi alkotásokban is korán nyilatkozott. 1790-ben alapították a kórházat, 1802-ben a polgárőrséget, 1822-ben az első olvasó-kört, 1837-ben a nő-egyletet; 1815-ben épűlt a gymnasium, 1826-ban az első kaszárnya, 1835-ben a lövőház, mely intézetek és épületek maig is mind fönnállanak.

Ez a polgárság, bár nyelvre s vallásra nézve különbözött, a sors és munka közösségében egyesítve, érzelemben mindinkább magyarrá vált; Szorgalmával és józan takarékosságával pedig szép vagyont és általános jóllétet szerzett, melyet a társasélet polgárias vidámsága fűszerezett s vallásos buzgóság zomáczozott be.

Ezt a jóllétet csaknem tönkre tette az a csapás, melyre most is borzadozva gondolnak vissza, a kik megérték. 1840 május 1-én délután a dühöngő orkán közepett tűz ütött ki, s nehány óra alatt mintegy kétezer épületet és tömérdek fölhalmozott árút hamvasztott el, közel öt millió forintnyi kárt okozva a lakosságnak. Országos részvét által segítve, csakhamar ismét fölépűlt a város szebben, mint volt, a régi jóllét is visszatért, a kereskedelem és ipar forgalma még növekedett egészen a 60-as évekig.

Ekkor a város, 730 ezer forint váltságdíjjal, fölszabadította magát a földesúri terhektől; de csak még nagyobbat vett magára, melyhez aztán egyéb bajok is járúltak. Legérezhetőbb következményű lett az, hogy mind az alföldi, mind a budapest-zimonyi vasút elkerűlte a várost. De, jóllehet volt már virágzóbb korszaka a városnak, korántsem lehet mondanunk, hogy elvirágzott; sőt évről-évre fejlődik. Külsőleg általában oly kellemes arczúlatú baja, mint kevés vidéki város. Középpontja most is, mint régen, a városház négyszögű tere, melynek magaslatáról szép kilátás nyílik a Pandúrsziget, meg a Dunán-túl erdeire. A mai városház a Grassalkovichok palotája volt, melyet az egykori török váracs romjain építetek. A Grassalkovichok vetették meg alapját a közelben nyíló Szent-Antal-útczának is, mely árnyas fáival és csínos magánházaival ma a város legszebb útczája. A városház mögött van a Ferencziek régi kolostora, melyhez sok érdekes emlék fűződik. Falai közt a múlt században többször tartott a megye tisztújító és beiktató gyűléseket; a ház tagjai pedig tanító, lelkipásztorai voltak a népnek. A városháztól jól kövezett útczán, csínos kirakatok mellett vezet az út a „papok templomáig”, mely Szent Péter és Pál tiszteletére 1728-ban épűlt. Tovább az élénk forgalmú Eötvös-útczába jutunk, melybe négy-öt más útcza torkollik. Oldalt a Vadász-útczában Tóth Kálmán költőnk szülőházát találjuk, emléktáblával megjelölve. Az újabb alkotások közűl nevezetesebbek: az állami tanítóképző intézet, a szegényház és a nagy állami méntelep.

A Sugovicza vize a városház-tér alatt. Baja főútczája. Szirmai Antaltól

De nemcsak külsőleg fejlődik a város. Gabnaforgalma most is élénk (megközelíti az egy millió métermázsát), malom- és szeszipara virágzó (csak a Dunán 50 malom dolgozik), ló- és sertésvásárai híresek, kézi iparczikkei jók é keresettek. A lakosság is egyre szaporodik s ma már meghaladja a húsz ezret, kiknek nagyobb része magyar és katholikus. Ma nagyobb a művelt osztály is, bár Baja egészben most is kereskedő és iparos város, melynek lakosai híven ápolják a régi szokásokat, különösen a molnárok és halászok. Mulatságaik alkalmával meg-megújítják a régi jó idők emlékeit s szívesen kecsegtetik magukat, hogy egyszer még újra visszatérnek azok.

Baja déli határában, a petői szőlők alatt, van a Deák Ferencz nevére keresztelt nagyszerű csatorna-zsilip, lejebb pedig a Vodicza nevű búcsújáró hely, melynek „szent kút”-jait katholikusok és szerbek kegyelettel látogatják. Ettől nem messze feküsznek: Báthmonostor és Baracska, 3–4 ezer lakosú magyar községek. Emez a róla nevezett Duna-ág, most csatorna mellett múlt századi telep; hajdani díszét a romokban talált épületmaradványok ma is bizonyítják. A zombori úton fekszenek Vaskút és Gara községek, a szabadkai vasút mentén pedig Bikity és Borsod, továbbá a nyolczezer lakosú Bács-Almás (a hajdani Halmos). Ezeken felűl, a megye éjszaki csúcsában, termékeny homokhatárokon vannak: Tataháza, Mélykút és Jankovácz tiszta magyar községek, ez utóbbiak 8–8 ezer lakossal. Jankovácz határához tartozik éjszakra Kéles puszta s keleten Kis-Szállás, mely újabban önálló községgé lett. Van itt az uradalomnak szép ménese és gulyája, fínom merinojuhászata (mintegy 16 ezer darab), s különféle telepe a gazdasági iparágaknak, mint szeszfínomító, műmalom, vasöntő, gépműhely, stb. Itt lép be a Bácskába a budapest-zimonyi vasút, mely a következő állomáson Szabadka területére ér.

Szabadka terjedelemre nézve csak valamivel kisebb, sajátosságra nézve ép oly nevezetes, lakosságra nézve pedig jóval nagyobb városa az Alföld déli részének, mint az éjszakinak Debreczen; csakhogy nem tiszta magyar, hanem mintegy felerészben bunyevácz, és nem protestáns, hanem katholikus.

A város belterületén talált nagy mennyiségű bronz-kori tárgyakból következtetve, itt már az őskorban nevezetesebb telep lehetett. A magyarok korában első adatunk a tatárpusztítás utánról ered. Nevét valószínűleg akkori lakóitól, a szabad királyi jobbágyoktól kapta. A XIV. század elején itt járván Zsigmond királynak egyik íródeákja, Szemléni Gábor, ez más helységekkel együtt Szabadkának is adott titkos királyi pecséttel ellátott szabadalomlevelet; de e leveleket, mint hamisítványokat, az országgyűlés utóbb mind megsemmisítette, szerzőjüket pedig máglyára itélte. Albert király 1439-ben Szabadkát egész környékével Hunyadi Jánosnak adta ama költségek fejében, melyeket ez a végvárak megerősítésére fordított. Vissza soha sem váltatván, a birtok később is a Hunyadi család kezén maradt, mígnem Corvin János Szabadkát halála előtt négy más helységgel együtt kedves hívének, Enyingi Török Imrének, hagyta. A mohácsi szerencsétlen ütközet után a sánczai közé menekűlt lakosság megszabadúlt a visszatérő török sereg ostromától, de a következő évben annál szomorúbb sorsra jutott. A kalandor Iván czár elfoglalván a várat, Szabadkára tette székhelyét, a magyar lakosságot pedig az egész környékről elűzte, vagyonát fölprédálta. Török Bálint egyszer meglepvén a várat, szerencsésen visszafoglalta; de maga utóbb Budánál török rabságba kerűlvén, birtoka az egész Bácskával együtt szintén török kézre jutott.

Szabadka, a vasútról nézve. Szirmai Antaltól

Mostani lakói a fölszabadúlás után telepedtek ide, kik utóbb határőri szolgálatot teljesítettek. Ennek megszűntével Szabadka Szent-Mária név alatt kamarai mezővárossá lett. Innét kezdődnek aztán a viszálykodások előbb a szerbekkel, utóbb a magyar nemességgel, az elégedetlenek kiköltöztetése után pedig a megyével és kamarával a dézsma, előfogat s egyéb terhek miatt, melyek alól úgy akart szabadúlni a hatóság, hogy „szabad királyi város” rangért folyamodott. De sokáig nem bírt czélt érni. Végre magának Mária Terézia királynőnek pártfogását sikerűlvén megnyernie, 1779-ben megkapta a kiváltságlevelet, s a királynő kegyei jeléűl a város neve Mária-Theresiopolis lett. A régi Szabadka név e mellett folyvást fentartotta magát, de királyi engedélylyel csak 1845-ben lett újra törvényessé; ugyanekkor változtatták magyarrá a pecsétjét is, melynek kettős czímerében fönt Szűz Mária képe, alúl egy kardos oroszlán van a lakosság határőri vitézségének emlékére. Ma már csak a németek híjják Mária-Theresiopel-nek; a szerbek és bunyeváczok maguk közt Szuboticzá-nak nevezik.

A fölszabadúlás sok pénzbe kerűlt a városnak, s ezenfelűl terjedelme határán még három falut kellett telepítenie: Bajmokot, Csantavért és Sándort. S még ezen áldozatok után is csak nehezen ment a törvényes beczikkelyezés, mert az 1790. országgyűlésen nem alaptalanúl vetették gátúl a megye rendei, hogy nincs benne semmi díszesebb épület, soknak ablakja s kéménye sincs; a lakók nagyobb része műveletlen paraszt, kevés benne az iparos, kereskedelme semmi.

És ez nagyon sokáig így maradt később is; városiasb külsőt csak az utóbbi pár év óta kezd ölteni, mióta vasútjai vannak. A ki 10–15 év óta nem látta Szabadkát, ma alig ismerne rá; még az útczák nevei is mások. A vasúti állomás előtt, hol a múlt évtizedben még a Roginabara nevű mocsár terűlt el, most csínos park készűl, túl rajta pedig az új törvényszéki palota emelkedik. Mindjárt innét nyílik a városba vívő fő-, most Kossuth-útcza, csupa egy- és kétemeletes, palotaszerű épületekkel. Itt vannak: az állami nőtanító-képzőintézet s a legszebb szállók és fővárosi fénynyel berendezett kávéházak; a „Pest”-hez czímzettnek oszlopos előcsarnoka a vele egy födél alatt álló városi színház bejáratáúl szolgál. A tornyos városház koczkaköves s gömbakáczokkal díszes térre (Szent-István-tér) tekint le, köröskörűl pedig csínos emeletes házak s szebbnél szebb üzletek vannak. Innét jobbra a Teleki-téren áll a barátok temploma és kolostora, melyeket a múlt században a régi várból alakítottak át; balra, egyik oldalútczában áll a takarékpénztár palotája, a széles Deák-útczában pedig a nagy, két tornyú Teréz-templom s mellette a díszes prépostlak. Csínos magánházak vannak még a Színház-térről kiindúló Wesselényi-útczában s a város közepén néhány mellékútczában. De a város többi része (összesen közel 10 ezer háza van) most is jóformán olyan, mint száz évvel ezelőtt volt. A zentai és kéri külvárosokban templomok sincsenek, csak imaházak, melyek előtt nagy falusi haranglábak állanak.

A városnak félre eső fekvése s a lakosságnak gazdálkodó életmódja miatt városi elem itt nagyon sokáig nem fejlődhetett s a nagyobbszerű építkezéseknek sem volt ingere. A 70 ezernyi lakosságnak több mint fele (úr és parasztbirtokos egyaránt) most is állandóan künn lakik a pusztai szállásokon, melyek néhutt oly sűrűen vannak, hogy egész falunak látszanak (pl. Kelebia, Sebesics, Verusics, Tavankút pusztákon külön-külön 3–4 ezer ember lakik). Pár év óta azonban egyes jómódú gazdák a városban is építenek már úrias külsejű és berendezésű házakat. Jómódú gazda pedig itt nagyon sok van. A 800–1.000 holdas parasztbirtokos nem tartozik a ritkaságok közé.

A Szent-Teréz templom. A Kossuth-útcza Szabadkán. Szirmai Antaltól

Nagy vagyona s gazdagsága érzetében ez a szállási nép büszke, sőt dölyfös; lenézi a tudománya vagy kereskedése, ipara után élő városi népet, ember számba csak azt vévén, kinek földje van, s még ezt is lánczok (egy láncz kétezer négyszög öl) szerint méregeti. Az a kölcsönhatás, mely másutt a nagyobb városok s a környékbeli földmívelő nép között van, itt majdnem teljesen hiányzik; tejet, vajat, zöldség-félét s baromfit ez ugyan be nem visz a városba; neki van elég a szálláson, legyen másnak is. Ez a gondolkodás-, s ez az életmód okozza, hogy az ide származott honoratior, iparos és kereskedő, mihelyt teheti, szintén iparkodik egy kis fekvőséget, legalább egy arasznyi homokbuczkát szerezni szőlő s kert alá. Ezért van itt annyi szőlő és gyümölcsös kert (összesen mintegy négyezer kat. hol), melyek a várost felűlről koszorúként övezik. A gyümölcsök közűl különösen díszlik itt a szercsik-alma és a sárgabaraczk, melyekből újabb időben ezer meg ezer métermázsát szállítnak el évenkint. Egyes szőlősgazdák egyébfajta fínom gyümölcsöt is termesztenek, de az nem igen kerűl piaczra. Szint’oly kedvező e homokos föld a szőlőre is, melynek itt nem árt a phylloxera. Bor átlag 40 ezer hektoliter terem évenkint (felénél több siller), s ez mind itthon fogy el, sőt nem is elég, mert a szabadkai ember sokszor talál czímet a ráköszöntésre, melyet el nem fogadni s vissza nem köszönteni ép olyan sértés, mint a kalapemelést nem viszonozni. A vendéglátásnál, mely közmondásosan szíves, legnagyobb élvezete a gazdának, ha vendégét megtöltheti, vagyis alaposan eláztathatja; hadd emlegesse meg, hogy Szabadkán járt! Vendég pedig sok és gyakran jár itt, sőt alig múlik el hónap, hogy néhány külföldi is meg ne fordúljon, főkép lóvásárok idején. A szabadkai lóvásárok méltán híresűltek el egész Európában; évenkint 60–70 ezer lovat felhajtanak, s a vevők közt képviselve vannak nemcsak a közel balkáni országok, hanem Német- és Csehország, sőt Olasz- és Spanyolország is.

A ló- s általában a marhatenyésztés volt sokáig főfoglalkozása s legfőbb jövedelmi forrása a lakosságnak; ezt helyben is megvették, vásárra is könnyebb volt vinni, mint a szemes jószágot. Ezért volt kevesebb a szántóföld s oly roppant sok a legelő. Ma azonban a 166.077 katasztrális holdnyi roppant határból több mint 110 ezer hold van fölszántva, melynek harmada ugar, másik harmada tiszta búzával, valami 20 ezer hold zabbal, a többi pedig tengerivel s egyéb termékkel van bevetve. De van még legelője is bőven, több mint 30 ezer hold, s közel 10 ezer hold erdő; ezek a város éjszaki homokos határában, a tompai pusztán vannak.

De nemcsak a lakosság, hanem maga a város is gazdag, a mennyiben határában 44 ezer hold földet (ebből 26 ezer legelő), s mint bajmoki és csantavéri földesúr e községek határában is 10 ezer holdat bír, összesen ötödfél millió forint értékben, melyek után mintegy 45 ezer forintot fizet földadó fejében. A város különböző évi bevételei felrúgnak 700–800 ezer forintra, melyből csupán iskolákra s rokon czélokra másfélszáz ezer forintot fordít. Mert tudni kell, hogy a város tart fenn egy népes főgymnasiumot, egy-egy polgári leány- és ipariskolát s számos elemi iskolát nemcsak a városban, hanem a szállásokon is.

A város tulajdona a tőle keletre s vasúton egy negyed órányira fekvő Palics nevű fürdőhely is. A tó területe hat négyszög kilométer, s a néphagyomány szerint a múlt században úgy keletkezett, hogy a pásztorok kútakat ástak, s ezekből bugyogott föl a víz, melynek gyógyító erejét azonban csak a 40-es években fedezték föl; a későbbi évtizedekben aztán parkozták az erdőt, fürdőházakat, vendéglőket s szebbnél-szebb nyaralókat építettek köré úgy, hogy ma egyike a legkellemesebb fürdőhelyeknek. Földje homokos, de levegője tiszta, s a körűlötte fekvő kertek és szőlők illatától fűszeres. A tó vize szénsavas tartalmú, színe sárgás; különösen görvélykóros és csúzos bajokban hasznos erejű. Legmozgalmasabb a fürdői társas élet az athletikai versenyek idején, meg ünnep- és vasárnapokon, midőn Szabadkáról és Szegedről különvonatok szállítják ide a sok kirándúlót. A park közelében van a városnak egy 40 kat. holdnyi gyümölcsfa-iskolája, melyből évenként mintegy 50 ezer darab csemetét szállítanak a közeli s távoli vidékekre.

A palicsi tó és fürdő. Szirmai Antaltól

Mióta hat felől találkoznak Szabadkán a vasútak, szokatlan fejlődésnek indúlt a kereskedelem (különösen nagy a gabna- és sertéskivitel), s oly élénk a személyforgalom egy hét alatt, minő azelőtt egész évben alig volt.

Valóban Szabadkának csak jó közlekedő vonalakra volt szüksége, hogy roppant gazdagságát föltárhassa és fejlődésnek indúljon. Arra azonban, hogy számot tevő társadalmi és szellemi középpontja legyen a vidéknek, még kicsiny benne a művelt osztály. Ennek fejlődését még nagyon gátolja a régi élet- és gondolkodásmód, melyet épen a vagyonánál fogva irányadó elem, a bunyeváczság ápol legszívósabban. Ezek a Bácskának legtypikusabb lakói, s mivel Szabadkán laknak legtömegesebben (1881-ben a 61 ezernyi lakosságból 24 ezeren, szerbek csak 2.300-an), érdekes lesz itt röviden házi életökbe is bepillantanunk.

A bunyeváczok vagy dalmaták a fölszabadító harczok idején Herczegovinából, a Buna folyócska vidékéről jöttek a Bácskába. Vezetőik, a Ferencz-rendi barátok, 1687-ben már anyakönyvet vezetnek az újszülöttekről. Új hazájok birtoklására azonban sok szenvedéssel és véráldozattal kellett rászolgálniok, mert a tiszai tájakról gyakran rajtok ütött a török. Ilyenkor, a barátok följegyzései szerint, sokszor hetekig tanyáztak a szomszédos nádasokban és föld alatti üregekben, s csak papjaik vigasztalásai mentették meg őket a kétségbeeséstől. A zentai győzelem után a töröktől megnyughattak volna; de ekkor meg a Rákóczy-forradalom zavarta ki őket otthonukból. Mivel a fegyverfogható népet Szegedre rendelték, védtelen családjaikat a barátok Péterváradra vezették, hol hét álló esztendeig tartózkodtak, s csak a szatmári béke után tértek vissza földúlt lakhelyeikre. Ekkori s későbbi hadiszolgálataik jutalmáúl azonban annyi földet kaptak, hogy máig is ők a városnak leggazdagabb polgárai. Szeretik is városukat. Egyik daluk azt tartja: „Szuboticza béla, Tebe nigde néma” (Fehérlő Szabadka, Sehol sincsen párod).

A férfiak ruházata egyszerű s egyező a magyarságéval; csak a legények viselnek selyem vagy bársony mellényt, mint a szerbek. A nők azonban annál ékesebben, sőt pazarabbúl öltözködnek. Az ingvállak aranynyal hímzettek, aranyvirágokkal kivarrott a selyem derék is; felső szoknyájuk szintén drága szövet, az ünneplő pedig rendesen virágos, nehéz selyem. Fejöket a pleteniczának nevezett haj-ék, lábukat pillangós papucs vagy czipő díszíti. Ha menyasszonynyá lesz a lány, akkor kap még egy tyurdiát; ez olyan magyar menteforma téli kabát, régebben vörös, ma rendesen sötétkék posztóból, rókatorokkal prémezve és bélelve, nagy ezüst gombokkal s gazdag aranyzsinórzattal megrakva úgy, hogy egy-egy ilyen darab ruha öt-hatszáz forintba is belekerűl.

E pompakedvelésben ép úgy, mint a leányok nevelésében van valami keleti vonás. A leányok széltől-naptól óvakodva jóformán csak szépségök ápolásával foglalkoznak. Míg a magyar a piros-pozsgás lányt szereti: a bunyevácz legény a halovány, nyúlánk szépségért eped. Mikor aztán férjhez mennek, annál terhesebb a dolguk, mert az új menyecskének az egész ház parancsol. Pedig ott sokan, néha 30–40-en is vannak patriarchalis közösségben. Külső munkát azonban ekkor sem végeznek az asszonyok, hanem hetesség sora szerint sütnek-főznek, s azonfelűl szőnek-fonnak az egész háznép számára.

A bunyevácz csak újabb időben míveli földjét gondosabban; de annál több gondja van marháira, főkép lovaira. Jómódú gazda minden fiának tart egy-egy hátas lovat, melyet az ritka ügyességgel szoktat kezéhez, s úgy megül, mintha rája nőtt volna. Mint a leány a szépségével s a ruháival, úgy szeret kitűnni a legény szép lovával meg borivó tehetségével. S az ivásra bőven van alkalom, mert a bunyevácz szereti a társas mulatságot; ilyenek a kolo (körtáncz) a prélo (fonó) meg a díván (beszélgetés), melyek a szerbeknél is divatosak, csakhogy ezek dudaszó, a bunyeváczok pedig tamburások zenéje mellett mulatnak. Nagy mulatságokra szolgáltatnak alkalmat a keresztelők (babine) meg a halotti torok (podusje) is, a mikor éjfélutánig el szoktak mulatni, aztán tovább pratiznak. A pratizás kisérést jelent; a társaság legérdemesebb tagját t. i. haza kisérik, s ott fölvervén a háznépet, folytatják az evést-ivást, aztán megint tovább pratiznak a társaság más-más tagjához, míg csak meg nem virad.

Érdekesek a lakodalmi szokások, különösen az esküvő, melyet rendesen őszszel tartanak. Megelőzőleg néhány nappal megindúlnak vendéghívóra a musztulundsiák. Ezek a legény barátai közűl választott vőfélyek, kik fölkendőzött-sallangozott lovakon s bokrétás kulacscsal járják sorra az ismerős úri és atyafi házakat, az esküvőn pedig a menyasszony díszőrségét teszik, kire a török időben – mert a szokás ez időből ered – ugyancsak vigyázni kellett; nem egyszer lepte meg a menetet nőrabló sereg. Az esküvő előtt a lányos házhoz küldött sztatyeláknak (komák, násznagyok) is az őrizet volna ősi hivatásuk; de ma már a legjobb ivók közűl választanak három idősb férfit, kiket a lány rokonai – a tisztesség kedveért – derekasan eláztatnak. Mikor aztán megindúl a lakodalmas menet, vége-hoszsza nincs a kocsiknak, melyek bizonyos előkelőségi sorban következnek egymás után. Esküvő után azonban külön megy és ebédel a két háznép, s csak délután mennek el vágtatva a lányért, kit előbb az egész városban meghordoznak. Mikor visszatérnek vele a legényes házhoz, ott megkezdődnek a több napig tartó mulatságok s a különféle czímű ajándékosztások. Az új vő karácsony előtt második, a menyecske a következő vasárnap látogat haza először szüleihez. Amazt a napot matericzának, emezt oczának (anyák és apák napjának) nevezik, a mikor a gyermekek is el szoktak járni az ismerős asszonyok s férfiak üdvözlésére, a mi természetesen ismét ajándékozással jár. Az ünnepi szokások közt legérdekesebb a pünkösdi kralyiczák menete, olyan módon mint a szerbeknél, kikkel nyelvben és szokásokban is rokonok, csakhogy katholikus vallásúak, még pedig nagyon buzgók. Szívesen tanúlnak magyarúl is, de a tudományoknak nem nagy barátai. A népszámlálási adatok szerint alig ötöd részük tud irni, olvasni. Hanem azért majd minden családnak van egy-egy fölgazdagodott s ekként úrrá lett ága; ennek tagjai azok az -ics, -vics nevű közép- és nagybirtokosok, kik érzelemben és gondolkodásban teljesen magyarokká válva, válságos időkben mindig a város és a magyar haza érdekei szerint vezetik a népet.

Bunyevácz férfi. Cserna Károlytól

Bunyevácz nő. Cserna Károlytól

Szabadka legdélibb pusztája, a szép marháiról és lovairól nevezetes Zobnaticza, már egészen Topolya közelében fekszik. Ez a tízezer lakosú nagy magyar község a múlt században telepűlt; akkor a báró Kray, most a Zichy család birtoka, járási és szolgabirósági székhely, s a budapest-zimonyi vasút jelentékeny állomása. Déli határában fekszik Emuzsics puszta, mely a régi Hímesegyházának elferdített neve; ennek romjai még láthatók egy kőhalomban. Lejebb, a délkeletre folydogáló Bács-ér kies völgyében fekszenek közel egymáshoz: Hegyes, Szeghegy és Feketehegy, a melyek egykor mind a Hunyadiak uradalmához tartoztak. A meredekebb partokon (Várhegy, Strázsahegy) itt is kőhalmaz jelzi a régi épületek helyét. E hármas község határában vívta 1849 július 14-én Guyon tábornok Jellasich serege ellen azt a győzelmes csatát, melynek emlékére 1887-ben a feketehegyi vasúti állomás közelében díszes oszlopot állított a megyei lakosság kegyelete.

Topolyától nyugatra esnek Bajsa, Ó-Moravicza és Pacsér közbirtokossági helységek. Ez utóbbitól fél órányira, Bajmoknál, az alföld-fiumei vasút vonalához érünk, mely Nemes-Militics mellett elhaladva, legközelebbi állomásán Zombort ejti útba.

Zombor helyén a mohácsi vész előtt Czobor-Szent-Mihály nevű helység s egy kis várkastély állott, melyek az egész környékkel együtt (föl egész Bajáig és Jankováczig) a gazdag Czobor családot uralták. A török pusztításnak természetesen ez is áldozatúl esett, a helyébe épűlt új telepet pedig 1543-tól fogva Zombornak kezdték hívni, az új lakók így ejtvén ki a régi birtokos család nevét. 1599-ben Illésházy István nádor nyiltan megmondja, hogy „a tatár hám minden népével Czobor-Szent-Mihályon telelt vala, kit most az törökök Zombornak hívnak”. Ez a név aztán rajta maradt később is.

A hódoltság idején székhelye ugyan egy kerületnek, de az 50 főnyi őrségen kivűl csak 13 adózó házzal volt fölvéve. A fölszabadúlás után bunyevácz és szerb nép foglalta el. Az 1699-iki megyei összeírás szerint 270 gazda és 31 iparos lakója volt. Bár távol estek a határoktól, őket is fölvették a határőrségbe. Ennek megszűntével ugyanazok a jelenetek ismétlődtek, mint Szabadkán. A szerb lakosság, megszokván a kényelmes katonai szolgálatot, sehogy sem akart a megyei hatóság alá kerűlni, hanem fölfolyamodott Mária Teréziához, hogy alakítson számukra a Jászság- és Kunsághoz hasonló kiváltságos kerületet. E kerületet 9 falu és 19 puszta alkotta volna, melyek Zombor környékén ma mind önálló s népes községek. Rédl Ferencz ugyanis, az akkori kincstári mérnök, e nagy kerület közepén mérte ki Zombor határát, ama helyeket pedig kincstári birtokká tévén, nem sokára benépesíté a csapatosan érkező új telepesekkel. Rédl e szerencsés műveletekért kapta a stanisics-rasztinai uradalmat, mely utódai (a báró Rédl család) kezén ma egyike a legszebb mintagazdságoknak.

Bunyevácz kolo. Greguss Imrétől

Zombornak be kellett érnie azzal, hogy 1749-ben szabad királyi várossá lett. Határa 53.577 kat. holdra rúg. E földbirtok itt nagyobbára a szerbeké, kik Zombor 24 ezer lakosságának felét teszik; a másik felében mintegy öt-ötezer magyar és bunyevácz, s valami kétezer német van. A gazdálkodás meg az életmód ősidők óta itt is olyan, mint Szabadkán, hogy a kinek vagyona van, legszívesebben künn lakik a szállásán. Ez az oka, hogy Zombor városa külsőleg szintén lassan fejlődik. Pedig kezdettől fogva igen szerencsés körűlmények hatottak rá. A múlt század derekán már itt székelt a kincstári jószágigazgatóság, mely innét intézte a telepítések fontos ügyét; a város alatt vezették el utóbb a Ferencz-csatornát, s ide tették az egyesűlt vármegye székhelyét is. Ezek nagy számú művelt elemet kötöttek a városhoz, s az a sokféle más hivatal ide helyezésével még egyre szaporodott; a város azonban csak pár év óta kezd csínosabb külsőt ölteni. A város régi középpontján, a tornyos városház előtti téren még állnak a múlt századi ódon kincstári épületek; itt van a belűl szépen megújitott kath. templom s ide szögellik a másik sarkon az új állami gymnasium is.

Legdíszesebb útczája a városház mögűl a megyeház felé vezető Fő-út, mely csupa emeletes házakból áll; itt vannak a legszebb üzletek is. A városnak legszebb épülete a szabad téren magában álló megyeház. Már régi alakjában úgy dicsérték, mint páratlant egész Magyarországon, ma pedig, miután a múlt évtizedben félmillió költséggel megújították, mind külső díszre, mind nagyságra nézve valóságos fejedelmi palota, méltó székháza és büszkesége a kettős nagy megyének. A pompás magánlakásokon kivűl egész serege van benne a sokféle hivatalnak. Az összes megyei középponti hivatalokon kivűl itt székel a zombori szolgabiróság; 36 szobát foglal el a törvényszék és telekkönyvi hivatal; itt van a pénzügyigazgatóság, az államépítészeti hivatal, a kir. tanfelügyelőség, az épület hátsó felében a kir. ügyészség, s a gyorssajtóval ellátott megyei nyomda; még a megyei gazdasági egyesűletnek s a történelmi társlatnak is jut benne egy-egy helyiség.

A megyeház előtt és a városház-téren vannak a piaczok. Iparosa mindig kevés volt Zombornak, s ma sincs több 600-nál; de annál élénkebb volt, főkép a múlt évtizedekben, a gabnapiacz. Egy-egy hetivásárra 8–10 ezer mázsa árút behordtak; mert, a mi a város termékeny határában és a Telecska nyugati felén termett, az mind innét kerűlt forgalomba. Mint Baján, úgy itt is egész gabnakereskedő dinaszták voltak, kik főkép a csatornán dolgoztak s évek során át nagy vagyont gyűjtöttek. Az alföldi-vasút építése azonban megosztá s így itten csökkenté a forgalmat.

Zombor főútczája és a megyeház. Roskovics Ignácztól

Feltűnő mégis, hogy oly nagy számú értelmiség mellett s a megye székhelyén nincs a városnak sem úri vendéget befogadható szállója, sem kávéháza. A szállási meg a megyei nép, ha épen itt reked éjszakára, beéri a kisebb fogadókkal; a városiak pedig annál könnyebben el vannak a kávéház nélkűl, mert van egy szerb és három magyar olvasó-egyesűlet, melyekben minden rangú ember megtalálja a magához illő társaságot úgy, mint a hírlapokat. Egyéb olvasmánynyal meg szolgál a városi könyvtár, mely páratlan a megyében. 1858-ban alapították s jelenleg mintegy 20 ezer kötet mindenféle nyelvű, főkép szépirodalmi könyv van benne, s a város segélyéből, meg az olvasók tagdíjából szaporítják. Régóta van a városban egy szerb tanítóképző-intézet, s újabban állított a város egy középkereskedelmi iskolát. Néhány év óta egyéb alkotásokban is mutatkozik némi lendűlet. Ez idő alatt létesűlt a város déli határán a vágóhíd, a vasút mellett a közös hadsereg nagy kaszárnyája, a városház mögött az artézi kút, a sikarai erdőben pedig az új népkert. Csinos parkja s jövedelmező gyümölcsfa-telepe van a városnak a vasút mellett is.

Zomborból, Kupuszina kertész-községet oldalt hagyva, pompás kőúton mehetünk Bezdánba, melynek mintegy nyolczezer magyar lakossága Zala és Somogy megyékből származott ide, s idővel úgy elszaporodott, hogy egész rajokat bocsát ki a szomszéd Baranyába s a Szerémségbe. Szép növésű, erős alkatú nép, melynek fiaiból telnek ki a bácskai huszárezred legnyalkább legényei. A férfi és az asszonynép egyiránt dolgos és munkabíró. Földet mívelnek (főkép sok kendert termesztve), fuvarba járnak, télen nádat és erdőt vágnak, vagy a gátépítésnél kubikolnak; különösen ügyesek a kerékgyártásban, meg a kosárfonásban; szívesen űzik a vízi mesterségeket is, mire annyival több az alkalom, mert vizük bőven van: egy negyedórányira hömpölyög a nagy Duna, melyből itt ágazik ki a Ferencz-csatorna s ebbe itt szakad Bajáról jövő ága, a baracskai kis Duna. A nagy Dunán gőzhajó-állomása, a túlsó parton fekvő Kis-Kőszeg felé pedig komp-réve van.

Bezdántól föl csaknem Bajáig s le egészen Novoszellóig a Duna partvidéke meglehetősen egyforma: lent a mellékágak mocsarai s füzes berkei, fent a töltésen túl a kincstár erdei terűlnek el, körűlölelve egy-egy kis község határát. E part hoszszában, különösen Monostorszeg, Szónta és Vajszka községekben laknak legtömegesebben a bunyeváczokkal rokon sokáczok, kik sovány földjük jövedelmén kivűl napszámból éldegélő, nagyobb részt szegény emberek, de néprajzilag nagyon érdekesek.

A sokáczok is, mint a bunyeváczok, katholikus szláv törzs. Nevöket valószínűleg a Sok hegytől kapták, melynek környékén laktak balkáni őshazájokban; de eredeztetik a saka (tenyér) szótól is, mivel tenyérrel vetnek keresztet. A férfiak úgy, mint a nők, télen-nyáron csak egyetlen fehér ruhát viselnek, mely fölé az öregebb férfiak béllelt báránybőr-mellényt (prsnyák), a nők pedig szövött kötényt (pregácsa) vesznek; télen felső ruháúl valamennyien báránybőr ködmönt viselnek. A férfiak fejét ugyanilyen süveg, lábukat bocskor födi, melyet térdig befűznek. A lányok haja elől tenyérnyire föl van kunkorítva, hátúl pedig kéttenyérnyi széles sűrű fonattá kötve; ezt az asszonyok abroncsos főkötő (ubradacs) alá szorítják, melyet sohasem tesznek le. Ha ünneplőbe öltözködnek, a leányok fehér szoknyát, az asszonyok vörös, kék vagy zöld színűt vesznek föl; kötényük úgy, mint ingválluk aranypettyes és sok színű szegélylyel díszített, fejükön nagy virág- és tolldísz, derekukon színes csipkekendő, kezökben szintén, lábukon piros vagy zöld csizma.

A nők ezeknél sem járnak külső dologra, sem szolgálatba. Minden házban van öt-hat szövőszék, s úton-útfélen is pergetik az orsót. Sok a szőni való, mert itt még majdnem mindnyájan házközösségben élnek s meglehetős szűkösen. Míg a disznóhúsban tart, addig csak van jó falat; de azontúl, tavasztól őszig nem igen látnak húst. Ezért a mulatozás is kevesebb náluk, bár egyébként vendégszerető s jó szívű nép. Ha evés idején érkezik valaki hozzájok, a legszegényebb is asztalhoz erőlteti a vendéget; ha pedig szívességet tesznek velök, azzal felelnek: „dobityete jabuku” (majd hozok neked almát), a mi olyan értelmű, hogy majd megszolgálom. Szegénységöktől azonban alig telik ki egyéb az almánál, s ezt nem is mulasztják el őszszel átadni, de előbb megcsókolják és homlokukhoz emelik; így tesznek a húsvéti tojással is. Templomba pedig minden nő visz magával egy kis szőnyeget s arra térdepel vagy ül. Mindez régi keleti szokások maradványa.

A keresztelőt, halotti tort ezek is megtartják, kolóra, prélóba is szívesen eljárnak; de már a lakodalmat igen gazdaságosan, 30–40 házasúlandó párral egyszerre tartják, mert így megoszolván a vendégsereg, kevesebbe kerűl a mulatság. A menet is egyszerűbb: gyalog mennek s kendőket lobogtatnak; hogy zenében se legyen hiány, két-három legény a menet előtt kolompokat kongat.

A sokáczok ép úgy, mint a bunyeváczok, jól kifejlett, sokszor öles termetű emberek, s a nők között feltűnő szépségek akadnak, bár a különös viselet épen nem fokozza kellemeiket. Ők is korán, ha lehet, még a katonasor előtt szeretnek házasodni, gyermekeik nevelésére azonban kevés gondot fordítanak. A mint fölcseperedik a gyermek, 3–4 birkával vagy sertéssel útnak eresztik az erdőre s az aztán nem igen lát iskolát; ezért a férfiak közt kevesen, de a nők majdnem mind tudnak írni-olvasni.

E partvidék történelmileg is érdekes. Monostorszeg határában vannak a hajdan híres Bodrog várnak, a megye egykori székhelyének, vagy valamelyik monostorának romjai. Anonymus följegyzése szerint Árpád a Bácska meghódítása után sokáig tanyázott e tájon népével. 1095-ben László király Bodrog várában töltvén a húsvéti ünnepeket, krónikáink szerint itt fogadta azt a külföldi követséget, mely az első keresztes hadmenet vezérségét ajánlá föl neki. Bodrogmegyének később Háj-Szent-Lőrincz lett a székhelye, melyről azt mondja az egykorú Verancsics, hogy „jeles kis város vala”. Híres volt premontrei prépostsága is, mely már a XIII. században hiteles helyként szerepelt. Ma fekvésöket is csak hozzávetőleg lehet meghatározni a Szónta-Doroszló közti erdőkben, hol nagy romok láthatók.

Régi hely a Duna mellett fekvő Apatin is, melyet a mohácsi vész előtt Apátinak híttak. Előbb a lázadó Horvátinak, majd a Garaiaknak s utóbb a kalocsai érseknek volt birtoka. Itt verte le Bánffy Jakab 1514-ben a parasztlázadást. A török alatt teljesen elpusztúlt, de a múlt századi német telepesek ismét fölvirágoztatták. Ma Baja és Újvidék közt legjelentékenyebb parti községe a Bácskának; gőzhajó-állomás, szolgabíróság és járásbíróság székhelye. Zomborral, melytől 15 kilométernyire van, jó kőút köti össze. Útczái rendesek s fákkal szegélyzettek; van sok csínos magánháza, és szép, emeletes polgári iskolája. Lakosainak száma 12 ezer, kik mint szorgalmas iparosok és kereskedők, fölhasználják a község fekvésének minden kedvezését. Különösen nagy mértékben űzik a halászatot, melylyel több mint 500 család foglalkozik. Molnárok is sokan vannak; nem kevesebb mint 58 vízimalom zakatol a község alatt. Nagyban űzik továbbá a téglagyártást (48 kemenczéje van) s általában a göröncsér-munkát. A környék fűzes erdei a kosárfonásra nyújtanak anyagot, melylyel mintegy 200 család foglalkozik s készítményeiket külföldre is szállítják. Ők látják el a délvidéket az itt divatos faczipőkkel (klumpa) is. Újabban műtárgyak készítésére igen ügyesen kezdik használni a környéken termő „arundo donax” nevű nádszárat, mely a hazai nádfajok közt a legvastagabb és legerősebb. Nagyban s régóta termesztik továbbá a kendert; évenkint 15 ezer métermázsára rúg a kivitel, mert a környék termése is innét kerűlt forgalomba. Jelentékeny végűl a gabnaszállítás és a selyemtermelés. Az eperfát másként is fölhasználják; gyümölcséből készítik a tudovicza nevű eperpálinkát, évenkint mintegy ezer hektoliter mennyiségben. Természetes, hogy e sok ágú munkásság révén a lakosság általános jóllétnek örvend. A népéletben nevezetes itt különösen a Nep. Szent János előestéjén tartatni szokott mulatság, midőn a molnárok és halászok száz meg száz fölkoszorúzott s kivilágított csónakon, tűzijátékok közepett úsztatják meg védszentjöket a Dunán, utána pedig gazdag lakomát tartanak.

Apatin fölött kezdődik a „kis római sánczok”-nak nevezett földhányás, mely Priglevicza-Szent-Ivánon át Doroszló felé halad, aztán délkeletre fordúl, de legtöbb helyt már úgy le van szántva, hogy irányát is alig lehet fölismerni. Doroszló határában, a Mosztonga bal partján híres búcsújáró hely van, szép kéttornyú templommal.

Sokácz nő. Roskovics Ignácztól

Feljebb nem messze fekszik Ó-Sztapár, ötezernyi szerb lakossal, kik az egész megyében nevezetesek szövő ügyességökről. Ettől éjszakkeletre esik Kis-Sztapár puszta. Innét ágazik ki a Ferencz-csatornából az öntöző vagy Ferencz-József-csatorna. Felséges uralkodónk tette benne az első kapavágást (1872.) s ennek emlékére állították a torkolatánál látható emlékoszlopot. A nagy csatorna balpartján nagy erős kőházak állnak, melyekben a csatornai hivatalok vannak. Egyiket legújabban rizshántoló malommá alakították át; ebben dolgozzák föl a megyei rizstermést.

Tovább keletre, a csatorna partján feküsznek, egymástól alig egy-egy órányira: Ó- és Új-Szivacz, Cservenka, Kúla, Új- és Ó-Verbász, valamennyi 7–8 ezer lakosú s jómódú község. Földjeik felerészben a csatorna déli partján elterűlő síkságon, felerészben a Telecskán vannak; ennek partos felén szőlőt is termesztenek, különösen Cservenkán, melynek agyagba vájt s hosszú sorban egymás mellett levő pinczéi messziről fölismertetik e domboldalt. Csínos a község is, rendezett és befásított útczákkal. A csatorna mentén ez az egyik legnevezetesebb gabnarakodó hely, honnét évenként több mint százezer métermázsát visznek el. Pár évtizeddel ezelőtt nagyban (20 malomban) űzték az olajütést is, ma csak három ily malom van. Ipari készítményeik közűl nevezetesek a szelelő rosták, melyekkel ők látják el az egész vidéket. Kúlának a lóvásárai nevezetesek. Közjegyzői, járási, szolgabírósági és adóhivatali székhely, s ezért a község külsőleg is úriasabb. A közepén álló nagy kincstári épület régente híres serfőző volt, ma gazdasági raktárúl használják. A község déli határában, az öntöző-csatorna mellett van Pékla puszta, hol mintegy 300 holdnyi területen sikeresen űzik a rizstermesztést. Kúlától alig félórányira fekszik a kettős, de közigazgatásilag külön álló Verbász község. Új-Verbász a nevezetesebbik, egyike a megye legszebb és leggazdagabb községeinek. A budapest-zimonyi vasút itt vágja át a Ferencz-csatornát. A lakosság a gabnatermesztésen kivűl élénk kereskedést űz sertésekkel, fával; iparosai közűl különösen a kötélverők említhetők. Van a községnek két olvasóegyesűlete, árvaháza s pártfogósági algymnasiuma. A vasúti állomással átellenben ismét egy telepe van a csatorna-társúlatnak, s a zsilip mellett egy turbinás malma, mely naponkint 400 mmázsát őröl. A domboldal kies partján áll a csatorna-építő Kiss Józsefnek régi háza s mellette síremléke.

Lejebb szintén a csatorna mellett fekszik a 12 ezer lakosú Szent-Tamás, melynek kettős tornyú nagy szerb temploma a harmadik faluig is ellátszik. A község kitűnő fekete földjén tömérdek gabona terem. A csatornán évenként körűlbelűl 100 hajó rakodik különféle terménynyel. Nevezetesek lóvásárai is. Az 1848/9-diki harczok idején itt volt a szerbek elsánczolt fő tábora, melynek sikertelen ostromában sok magyar honvéd vérzett el, mígnem Perczel Mór 1849 ápril 3-án bevette s fölégette.

Szent-Tamástól kezdve a Tisza partvidéke föl egész a megye határáig előbb 14, utóbb tíz községgel a határőrvidék polgárosításakor mint kiváltságos tiszai kerület, majd 1791-ben a Schönborn-féle munkácsi uradalomért cseréltetvén el, ettől kezdve mint tiszai korona-kerület külön szervezetet kapott. Politikai tekintetben a megyei hatóság alatt állt, de egyébként szabadon választott közigazgatási főnökei, külön törvényszéke, pallosjoga s egyéb kiváltságai voltak. Az 1848-diki törvények visszakebelezték a megyébe; de, mivel a községek magukra iratták az uradalmi járásföldeket, ebből hosszú pörlekedés támadt, míg végre 1870-ben egymillió háromszázezer forint lefizetésével megtörtént az egyezség.

Ez a Bácskának legáldottabb vidéke, valóságok Kanaánja. Legjelentékenyebb hely a régi hírű Zenta, mely a mohácsi vész előtt a budai káptalan birtoka volt s utóbb szabadalmas várossá lett. Ma rendezett tanácsú város, melynek 64.832 kat. holdnyi határa messze benyúlik a Telecskába, egészen Topolya alá. 22 ezernyi lakosságából csak kétezer szerb, a többi mind katholikus vallású magyar. Főfoglalkozásuk a földmívelés; 334 nagyobb birtokosnak van összesen 35.500 kat. hold földje, a többi 100 kat. holdnál kisebb darabokban oszlik meg. A gabnatermesztésen és szállításon kivűl nevezetes e városnak malomipara; vannak vízi, szél-, gőz- és hengermalmai; élénk forgalmúak a piaczai is, mert a Tisza túlsó partjával állandó fahíd köti össze. Zentának különben mint földmívelő városnak nagyon falusias külseje van, csupán a városház terén vannak csínosabb épületek: itt van a templom s a szép algymnasium, melyet a város tart fenn. Zenta déli határában történt az a nevezetes ütközet, melyet Savoyai Jenő herczeg vívott a Tiszán átkelő török szultán seregével. Ennek következtében szabadúlt föl Magyarország a török iga alól. A csata egykorú képét már e munka első kötetében bemutattuk; részleteit itt a gyermek is ösmeri. Azt a szigetet, hol az átkelés történt, ma is a hős vezérről nevezik.

Zenta fölött Ó-Kanizsa, alatta Ada és Ó-Becse a nevezetesebb községek, ez utóbbi 15 ezer lakossal. A régi korona-kerület-nek is Ó-Becse volt a székhelye, melyet, mint őrségi községet, a tatárjárás idején a Szent-János-vitézek székesfehérvári háza, Zsigmond király korában pedig környékével együtt Brankovics György szerb despota bírt. Most közjegyzőség, járási és szolgabiróság székhelye s csínos magánházakon kivűl a két tornyú szerb templom, szép iskolák s egyéb középületek díszítik. Határának dús terményeit a Tiszán és a vasúton szállítja tovább.

A Ferencz-csatorna tiszai torkolatánál fekvő Földvártól Újvidékig húzódnak a „nagy római sánczok”; ezek és a Duna-Tisza által kerített 16  mérföldnyi háromszögben szervezték a múlt század derekán az úgy nevezett csajkás-kerületet, többnyire olyan határőri szerb családok áttelepítésével, kik továbbra is katonáskodni akartak. Legvirágzóbb korában (1808–1848-ig) bele tartozott Titeltől Csúrogig és Nádaljig minden község, melyek együtt békében 1287, hadi lábon 1981 katonát állítottak ki. A földbirtokban való részesűlésért húsz éves korától kezdve hatvanig minden ép férfi ingyen tartozott szolgálni, az államtól csak ruhát és fegyverzetet kapott. Itt is házközösség volt. A katonáskodástól mentes legidősb férfi kezelte a család közös vagyonát, mely, mint katonai hűbérbirtok, eloszthatatlan volt. Fekvőséget szerezniök is csak nekik lehetett; hivatalnokok és papok csak három, iparosok és kereskedők legfölebb hat holdat vehettek. Az 1850-iki nyilt parancs némileg módosította a régi kiváltságokat, de csak 1873-ban szűnt meg végkép a kerületi szervezet. Ekkor ezt a területet szintén a megyéhez csatolták vissza s egyúttal megkezdődött a házközösség fölbontása is.

E kerületet most is jobbára szerbek lakják, kik a belső Bácska lakóihoz képest általában szegényebbek, de jó mellékkeresetök van halászatból, nádlásból, gátmunkákból és selyemtermelésből, mely itt van elterjedve legjobban. Földvár alatt, a Tiszának egy erős kanyarúlata mellett fekszik Csúrog, ez a kerület legnagyobb, közel hétezer lakosú községe. Innét le a titeli fensíkig roppant rétség terűl el. Ez a fensík a Duna és Tisza összefolyásánál minteg 30 méternyire kiemelkedő, 15 kilométer hosszú s félannyi szélességű magaslat, melyet magas vízállás idején mint szigetet övez a két nagy folyó árja. Teteje termékeny síkság, melyen az oldalára támaszkodó következő négy község osztozik: éjszakon Mosorin, nyugaton Vilova és Lok, délen Titel; a keleti részen egész a tövéig jár a Tisza. Az előbbi három jelentéktelen kis község; de Titel már az Árpádok korában szerepel. Volt benne híres prépostság és egy augusztinus-kolostor, melyet a Hunyadiak idejében várszerűen megerősítettek; romjai a fensík déli csúcsán, a kálvária mellett, ma is láhatók. A város a Tiszára ereszkedő domboldalon épűlt. A csajkás szervezetben székhelye volt a kerületi parancsnokságnak s egyéb kincstári hivataloknak, melyeknek erős, ódon épületei most is állanak, a szolgabíróságnak, járásbíróságnak, iskoláknak nyújtva kényelmes helyiségeket. Titelt Torontállal élénk forgalmú hajóhíd köti össze. Itt ömlik a Tiszába a Béga, fél órányival lejebb pedig mindkettő a Dunába szakad. Titelnek négy ezernél több földmívelő és kereskedő lakosa e folyókon közlekedik s a vasúti forgalomtól félre esve is élénk kereskedést űz.

A kovili szerb kolostor temploma. Egy öreg kalugyer. Roskovics Ignácztól

Titeltől nyugat felé menve, a Duna mellett találjuk Gardinovczét s az összeépített, de közigazgatásilag különálló Alsó- és Felső-Kovil községeket. Mindegyiknél nevezetesebb az Aló-Kovil végében fekvő ősrégi szerb kolostor és templom, melyet a szerb történeti hagyomány szerint első érsekük, a szent életű Száva, alapított annak emlékére, hogy czivódó bátyjait: Istvánt, a főzsupánt (s később első szerb királyt), és a pártos Vúkánt 1208 körűl e helyen békítette ki egymással és Endre magyar királylyal, ki herczeg korában Vúkán pártfogója volt. A kolostor és templom idővel többször elpusztúltak; a mostani faragott kövű szép templom a réginek romjain épűlt. Oldalhajójában nyugszik egy márványlap felírása szerint az első csajkáskerületi parancsnok: Sztaniszavlyevics Tódor ezredes († 1782). A kolostor mellett szép tölgyfaerdő s jól rendezett gazdaság terűl el, melynek javait az ott lakó öt szerzetes (kalugyer) s a 6–8 növendék élvezi. E kolostor főnöke volt a múlt század végén az első szerb történetíró, Raics János († 1801), s itt töltötte ki szerzetesi idejét a mostani szerb patriarcha, Brankovics György is.

A kolostor előtt, főkép alkonyattal, gyönyörű kilátás nyílik szemközt a szerémi hegyláncz oldalában fekvő Karlóczára, feljebb a távolban Pétervárad és Újvidéknek a búcsúzó nap sugaraiban fürdő tornyaira. Mindjárt a község alatt az Újvidék mellett kiágazó posványos Duna-ág (Dunávacz) és ennek mellékerei által képzett számos sziget terűl el; a nagyobbakon pompás legelők vannak, az élő vizek halakban bővelkednek. De mindennél nevezetesebb, hogy e szigetség nymphaeákkal borított mocsaraival, nyárfavadonjaival, nádas útvesztőivel valóságos madár-birodalom, a vándorútaknak olyan csomópontja, mely a vízi madarak roppant tömegére s változatosságára nézve páratlan egész Közép-Európában. A vadludakon, kacsákon s szárcsákon kivűl, melyek a titeli fensík alján elterűlő mocsarakban is bőven találhatók, ezrével tanyáznak itt a gémek, csérek, íbiszek, kócsagok, sirályok mindenféle fajai. A belső részekben egetlen lövés zajára olyan számban rebbennek föl, hogy a tapasztalt vadászt is meglepik, midőn ijedten rikácsoló zsivajjal egész felhővé kerekednek feje fölött. A madáréletnek e szemkápráztató érdekessége vonzotta e tájra az 1878. év tavaszán boldogúlt Rudolf trónörökösünket is az emlékezetes hírű aldunai kirándúlás alkalmával.

Fönt a partokon, Koviltól alig félórányira, egy új község házai fehérlenek: Tisza-Kálmán-falváé, mely 1884-ben a kiirtott kincstári erdők helyén alakúlt. Mintegy két ezer lakója a környék magyarságából és németségéből kerűlt össze; munkás és élelmes nép, melynek már is szűk a határa, s a szomszéd községektől bérel szántóföldet és rétséget. Feljebb, a Duna-ág kanyarúlatánál Káty, beljebb Gyurgyevó és Zablya (Józseffalva), ezektől nyugatra, a római sánczok innenső tövénél a szerb Goszpodincze (a mohácsi vész előtt: Boldogasszonyfalva), túl rajta a nyolcz ezer lakosú nagy magyar község, Temerin fekszik. A múlt század végeig mint kincstári községet felerészben ezt is szerbek lakták; de mikor a Széchen család kapta meg az uradalmat, nem akartak jobbágyok lenni, s templomukat is lebontva és kocsikra rakva, átköltöztek a gyurgyevói pusztára s ott új községgé alakúltak. Helyökbe Pest, Heves és Nógrád megyékből telepítettek új, magyar lakókat. Az 1848-ki harczok alatt porrá égett s e csapást sokáig nem tudta kiheverni. Ma egyike a Bácska csínosabb községeinek; lakói szorgalmas földmívelők, de szaporaságuk miatt már sokan kiköltöznek a Szerémségbe. Ők látják el a környéket cselédséggel is; csak leánycseléd évenkint 4–500 van távol. Temerinből a József alatt telepített Járeken át kitűnő kőút vezet Újvidékre, mely a Dunának egy mocsaras sarkantyújánál, Péterváraddal szemben épűlt.

Újvidéknek nemcsak neve, hanem keletkezése is új s alig több másfél századosnál. Mióta Pétervárad (a rómaiak idejében Cusum) áll, azóta a Duna innenső partján is rendesen volt egy kis parti telep, mely a mohácsi vész előtt környékével együtt a Péterváradon székelő bélakúti cistercita apátság birtokaihoz tartozott. Nevét is a vártól kapta: Vásáros-Váradnak hítták. Mikor a törökök elfoglalták Péterváradot, teljesen elpusztúlt, s ekkor szerbek alapítottak a réginek romjain új telepet, melyet ők Varadinnak, a hivatalos iratok Fossatum Varadiensenek, magyarúl „péterváradi sáncz”-nak neveztek. Az 1699-diki bácsmegyei összeírás szerint csak 43 adózó gazda volt benne fölvéve; de pár év múlva, különösen midőn a törökök ismét visszafoglalták Belgrádot, az innét menekűlt német és szerb kereskedők, iparosok letelepedésével tetemesen megszaporodott a lakosság. A határőri szervezet megszűntetése után, az 1748 február 1-én kelt kiváltságlevéllel szabad királyi várossá lett s régi neve helyett ekkor kapta az Újvidék (Novi-Szad, Neu-Satz, Neo-Planta) nevet. A sáncz név azonban a nép ajkán még sokáig megmaradt. A szerémi s a csajkáskerületi paraszt, ha Újvidékre igyekezett, még pár évtizeddel ezelőtt is így mondta: „Idem u Šanac” (megyek a sánczba). A városnak különféle keresetre alkalmas fekvése s új kiváltságai folytán idővel még egyre nagyobb arányokban szaporodott a lakossága németekkel, tótokkal, ruthénokkal, sokáczokkal s református magyarsággal, stb. úgy, hogy számuk, mely 1787-ben még 9 ezer volt, 1820-ban már meghaladta a 16 ezret, s ekkor Újvidék már igen jelentékeny kereskedő és iparűző várossá emelkedett. Időnkint (különösen 1771 és 1838) nagy árvizek látogatták, de azok nem tettek benne annyi kárt, mint 1849 június 12-ike, midőn a hajóhídat szétrombolni készűlő Jellasich seregét a várbeli honvédség oly heves ágyútűzzel zavarta ki a városból, hogy ez nehány ház és egy templom kivételével egészen romba dőlt. Felséges uralkodónk kegye s a kincstári segély folytán csakhamar újra fölépűlt; jelen fölvirágzását azonban az alkotmányos időszak helyreálltával az utóbbi két évtizedben nyerte, midőn törvényszéket, járásbíróságot, adóhivatalt, majd királyi katholikus főgymnasiumot, állami fiú- (s vele kapcsolatos kereskedelmi) és leánypolgáriskolát kapott, s ide tették át a kerületi szolgabíróságot is; 1883-ban megnyílt a budapest-zimonyi vasút, mely a fontos keleti útvonalba ejté, 1890-ben pedig az államvasútak forgalmát közvetítő újvidék-vukovári hajóközlekedés. Mindezek folytán ma Újvidék mind külső képére, mind társadalmi élete és kereskedelme élénkségére nézve nemcsak a Bácskának, hanem az egész délvidéknek egyik legkiválóbb városa, s központi jellege, fontossága még növekedni fog, ha az Al-Duna szabályozásával följárnak a nagy hajók s kiépülnek a tervezett helyiérdekű szárnyvonalak.

Fekvése hasonlít Budapesthez. Újvidék a síkon terűl el, átellenben egy hegyfokon Pétervárad erőssége van, melylyel hajó- és vasúti híd köti össze, túl rajta – már a Szerémségben – a Dunára hajló kellemes dombsoron az újvidékiek szőlei és nyaralói, tovább a kies fekvésű Kamenicza község, e mögött a Fruska Gora hegység erdős magaslatai látszanak.

Csínos a város is. Főbb útczáin csupa egy- és kétemeletes, az oldalutczákban szebbnél-szebb magánházak emelkednek. Különösen kiválnak a takarékpénztár, a törvényszék, a gör. kel. püspökség, a kath. gymnasium, a kórház és a lövőegyesűlet palotaszerű házai s az új kaszárnya épületcsoportjai. A tágasabb útczákat fasorok s valamennyit koczkaköves gyalogjárók szegélyezik. Az újabb évtizedek alkotása a szép sétatér is a hajóhídat övező Dunaparti sánczok körűl, valamint a hajóállomás mellett fekvő s 500 munkást foglalkoztató selyemgyár és a gázgyár; itt van továbbá a Ferencz-József-csatorna torkolata, s ennek túlsó partján a közvágóhíd.

Az az élénk sürgés-forgás, mely a Duna-parton és hídon, az a temérdek nép és kosárerdő, mi a város piaczán naponként, főkép pedig vasárnap látható, s az a hangzavar, mely itt négy-ötféle nyelv összevegyűléséből ered, legjobban jellemzi a város népét és foglalkozása irányát. A piaczi forgalom legnagyobb a gyümölcs- és zöldségfélében, melyet a környékről és a Szerémségből hordanak ide, s innét viszik aztán vasúton és hajón lefelé Belgrádig, Pancsováig, s föl Budapestig, Bécsig, sőt tovább is. Kora tavasztól késő őszig naponként százával hordják a becsomagolt kosarakat, zsákokat. A különféle kereskedők és önálló iparosok száma mintegy másfélezer; különös iparág itt a bocskor- és papucskészítés, s legvirágzóbb a malom- és szeszipar. Innét kel útra a szerémségi Beocsin czementje is. Az összes elszállított árú (csak vasúton és hajón) több mint félmillió métermázsára rúg. Az idegenek sűrű forgalmáról tanúskodik, hogy a kisebb-nagyobb vendéglők, korcsmák és kávéházak száma meghaladja a kétszázat. Van továbbá a városnak három önálló pénzintézete, jól szervezett rendőrsége és bejelentőhivatala.

A szerb püspöki templom. Újvidék főtere. Cserna Károlytól

A nagy személyforgalom, melyet a két város sok katonasága is növel, s az üzleti élénkség a főbb útczáknak egész nagyvárosi képet ad, pedig Újvidéknek nincs egészen 25 ezer lakosa sem. Ezek közt nemzetiségre nézve aránylag többségben vannak a görög keleti vallású szerbek (8 ezeren felűl); vallásra nézve valamivel több a háromféle katholikusok száma, de nemzetiségileg megoszlanak: magyarok és németek külön-külön 6–7 ezeren vannak, a többiek kevesebb számmal. Egyik nevezetessége Újvidéknek, hogy az unitáriust kivéve, minden bevett vallásfelekezetnek van itt temploma, a kápolnákkal együtt összesen tizennégy. A városnak 27.688 holdnyi, s egész Ó-Kér és Temerin alá felnyúló határában a földbirtok, valamint a városban a kereskedelem nagyobb részt a szerbek kezében van; a németség a kereskedelmen felűl főkép iparűző elemet szolgáltat; a többi nemzetiségek szegényebbek, s gazdálkodáson kivűl leginkább napszámból, fuvarozásból élnek.

A vezérszerepet a társadalmi életben is sokáig a szerbek és németek vitték, csakhogy nem együttesen, hanem különválva. A németek különböző egyesűleteikben csak egymás támogatására s a társas élet ápolására szorítkoztak; a szerbek azonban időnként nagy alapítványokat hagytak irodalmi és közművelődési czélokra is. Így létesűlt 1818-ban a mind máig virágzó főgymnasium, újabban pedig a polgári leány- s egyéb iskolák; így alakúlt 1861-ben a szerb nemzeti színház, melyben télen át jól képzett társaság működik; 1864 óta itt székel az 1826-ban alapított „Matica szrbszka” nevű irodalmi egyesűlet. Mindezzel Újvidéket, mely a bácsi szerb püspökségnek is székhelye, a magyarországi szerbeknek valósággal szellemi góczpontjává tették. A „Matica”-nak 10 ezer kötetnyi könyvtárán kivűl van egy előkelő színvonalon álló folyóirata, az egyesűlet alapítása óta fennálló „Letopisz”; ez s egyéb kiadványai ápolják a tudományos és költői irodalmat. Ezenfelűl szerkesztenek a városban szerb nyelven négy politikai hírlapot és három szaklapot. Ezek mellett magyar és német hírlap csak egy-egy van. Mindez irodalmi vállalatok összesen öt nyomdát foglalkoztatnak. De, mióta az utóbbi évtizedekben az állami iskolákkal és hivatalokkal nagy számú magyar értelmiséget nyert a város, azóta a társadalmi, valamint a társas élet is nagyot változott s épen a magyarság javára, mely ma minden téren irányadó szerepet visz, a nélkűl, hogy a más nemzetiségek művelődési törekvéseit gátolná. A társas élet élénkítésére két kaszinó (magyar és szerb) és három dalegyesűlet hatnak, a jótékonyság terén szintén három nőegyesűlet működik. Legújabban már az útczák és terek is megmagyarosodtak, történelmünk és közéletünk jeleseiről kapván neveket.

Bács-vár romjai és alaprajza. Dörre Tivadartól

Újvidéktől nyugatra, a Duna mellett fekszik Ó- és Új-Futak, együtt mintegy kilenczezer szerb és német lakossal. Ez utóbbiakat a hős Hadik András tábornagy telepítette ide a múlt század végső negyedében, midőn az uradalmat kapta. Voltak köztük elzászi francziák is, de ma az anyakönyvi jegyzeteken kivűl csak nevök (Maison, Chaussé, Cauttalion, stb.) s az általuk lakott „Franczia-útcza” neve tanúsítja származásukat, mert teljesen elnémetesedtek. Futak már az Árpádok idejében fönnállt; akkor a sárvári barátok, később a Garaiak, majd Corvin János és Török Imre bírták. 1456-ban itt tartották az országgyűlést, 1716-ban és 1788-ban itt gyülekeztek a török háborúba menő császári seregek. A 15 ezer holdas uradalmat, mely egyike a legszebb mintagazdaságoknak, jelenleg Hadik nőági utódai, a Chotek grófok bírják. A mezőgazdaság közönséges termékein felűl nevezetes a rizs-, kender- és komlótermesztése. Az új-majori pusztán jövedelmező tehenészete, Irmován szép angol telivér ménese, Alpáron kitűnő magyar fajú gulyája van.

Az uradalom szélein fekszenek körben: Piros, Kiszács, Ó-Kér, Petrovácz, Kulpin (régente Kölpön), Bulkesz, Glozsán, Begecs 2–3 ezer vegyes lakosú községek; csak a Ferencz-József-csatorna mellett fekvő Petrovácznak van 8 ezer lakosa: szorgalmas tótok, kik nemcsak a mezei munkában, hanem a szövőiparban is kitűnnek. Durva, de rendkivűl tartós zsák- és katonavásznat szőnek olyan mennyiségben, hogy némely évben 20–25 ezer forintot kapnak érte. Fínomabb az asztalterítőkre, alsó ruhákra használt s szélein horgolásnemű sávolyokkal díszített szövés, melyet a ruthén asszonyok készítenek. A ruthének a csatorna mentén feljebb Keresztúron és a Verbász közelében fekvő Kuczurán laknak, hova Felső-Magyarországból szakadtak, de eredeti sajátságaikat mind máig megőrizték; részletesebben tehát a felvidék rajzánál lesz róluk szó.

Futakon felűl, a Duna mellett fekszik a hármas Ó-, Német- és Új-Palánka, együtt mintegy 12 ezer lakossal, de közigazgatásilag különválva. Legszebb köztük Német-Palánka, mely szolgabíróság, járásbíróság, közjegyzőség s egyéb hivatalok székhelye. Ó-Futak végén nevezetes a mesterséges áztatóval berendezett kendergyár, melyben évenkint 10 ezer métermázsa kendert dolgoznak föl. A három községnek gőzkomppal élénk helyi forgalma van a szemben fekvő Újlakkal (a horvátok Ilok-nak hívják), honnét a belső Szerémség termékeit hordják ide piaczra.

Palánka fölött pár órányira fekszik Bács, a mohácsi vész előtt az egész Bácskának legnevezetesebb helye. Ez már a magyar királyság első századában érseki székhely, a XV. század végén pedig szabad királyi s akkora város volt, hogy – a néphagyomány szerint – a félórányira fekvő Tovarisova külvárosát képezte, s nem volt olyan czikk, mely 300 boltja valamelyikében kapható ne lett volna. Még nevezetesebb volt a vára, melynek egykori építészeti díszei még a mostani, meglehetős karban levő romokon is láthatók. Róbert Károly építtette katonai szempontból, mint a pápának mentségűl (mert Bács érseki birtok volt) írja, hogy az eretnek szerb király kedvet ne kapjon e délvidék megtámadására. Nyolcz tornya közűl legjobban kiemelkedett a hatemeletes öreg torony, mely a franczia donjonok módjára épűlt. Földszint nem volt bejárata, hanem a körfalról lehetett csak a negyedik emeletre jutni, s így a várparancsnok teljesen elszigetelhette magát benne úgy az őrség, mint az ellenség elől. Volt még a várnak egy nagy lovagterme s díszes kápolnája is; kivűl magas fal s a várossal együtt sáncz és a Mosztonga vize övezte, melyet Várady Péter érsek a XV. század végén úgy szabályoztatott, hogy a vár alatt a Duna vizét ihatták s halait foghatták. Utóda, Tomori érsek, magát a várat újíttatta meg; mert e tájon várták a török támadását. 1518-ban és 1519-ben itt tartották a fegyveres országgyűléseket is, hogy onnét esetleg azonnal háborúba indúljanak. De, midőn a mohácsi csatából visszatérő török sereg megtámadta, csak egy napig volt képes ellenállni, a falai közé menekűltek, mind kardélre vagy rabszíjra kerűltek. Azok sem jártak különben, kik a szomszéd Plávna mellett, a Duna mocsarai közt kerestek menedéket, bár a kétségbeesett nép oly vitézűl védte magát, hogy a török sereg itt némelyek szerint több embert vesztett, mint Mohácsnál.

A hajdani Bács városából csak egyetlen ép emlék maradt meg: az Árpádok korában épűlt s akkor templarius, most Ferencz-rendi templom, és a múlt században újra épített kolostor. A régiségkutatóknak azonban sikerűlt a temetőben fölfedezniök a régi s nagy díszű székesegyház nyomait, a bukini országúton pedig a hajdani őrtorony romjait, melyek közelében Szent Antal kápolnája van. Ezt a néphit szerint Demer pasa építtette annak emlékére, hogy fia szeméről egy szerzetes eltávolította a hályogot. Lejebb nevezetes történeti emlékek még egy hajdani prépostságnak a romjai, melyek közt föltűnően nagy mennyiségű valódi római téglákat (lateres bipedales) lehet találni, kétségtelen bizonyítékáúl annak, hogy itt hajdan római őrhely volt. Most Bácsban négy ezer vegyes nemzetiségű katholikus, a közel fekvő Bács-Újfaluban pedig három ezer, felerészben evang. vallású tót lakik. Mindkettő a kalocsai érsek birtoka.

Bács irányában a Duna mocsarai között fekszik Bogyán, kis sokácz község; határában van egy régi görög keleti kolostor, melyet a szerb hagyományok szerint még Mátyás király idejében alapítottak. Beljebb közel egymáshoz feküsznek: Karavukova, Hódságh, Filippova s más községek. Legnevezetesebb köztük a római sánczok mellett Mária Terézia korában telepített Hódságh, közjegyzőségi, járási és szolgabírósági székhely; szép temploma 1770-ben épűlt. Lakosai németek, mint a föntebbi községeké is; szorgalmukkal és vagyonosságukkal tűnnek ki. A bácskai németség különben, mely e tájon lakik legtömegesebben, sem életmódjában, sem szokásaiban nem különbözik a már ismertetett torontáli németségtől.

Hódsághtól hét kilométernyire, a Dunának egyik kanyarúlatában fekszik a két ezer magyar lakosú Bogojéva; ennek határában van Gombos, az alföld-fiumei vasútnak végső magyar állomása, honnét szép kilátás nyílik a szemben emelkedő Erdőd-vár romjaira. Mivel itt a Dunának 1.300 méternyi széles az ártere, s e miatt a hídépítés rendkivűl költséges lett volna: 1871-ben félmillió forinton két gőzkompot szereltek föl a vasúti vonatok átszállítására. A parti lejtő sínjeiről egyenesen a komp sínjeire eresztik a 8–10 kocsiból álló vonatot, mely aztán szép csendesen szállítja át az útasokat a Duna túlsó partjára, hol már Verőczemegye első állomása van; valamivel feljebb a Dráva-foknál pedig Baranyamegyébe lehet átkelni.

Bács-Bodrogmegye czímere. Cserna Károlytól