Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Szeged.

Szeged.

Mikszáth Kálmántól

A szegedi Tisza-part és a várkörönd az árvíz előtt. Greguss Imrétől

Azzal a szöglettel átellenben, melyet a Marosnak a Tiszába szakadása alkot, épűlt az Alföld egyik első városa, Szeged. Nagyobb, népesebb Debreczennél, s ha azt kedélyesen „kálvinista Rómá”-nak nevezgetjük, ezt viszont bátran mondhatnók „katholikus Debreczen”-nek.

Nevének eredetét különbözőleg magyarázzák. Némelyek szerint a szeg, szeglet szóból származnék, mivel a Tiszába siető Maros épen a várossal átellenben csaknem tiszta derékszögben szegi az anyafolyó medrét, két háromszög alakú területet alkotva alsó folyásával. Mások szerint a Szeged név a „sziget” szóból alakúlt, mert az első telepűlés idején a város mai helye szigetcsoport volt, s ez apró szigetek idővel (mint az 1879-iki talajfúrásokból kitűnt) részint iszapolódás, részint földhordás, tehát emberi kezek óriási munkája által összenőttek. Az öthalmi, szilléri és röszkei földmunkálatok alkalmával annyi és olyan régiségeket találtak, hogy azok tanúsága szerint ez a hely kétségkivűl már az ős időkben küzdő, telepedő helye lehetett a vándornépeknek. „Szeged” néven 1199-ben bukkan föl először a III. Incze pápa levelében, mint főesperességi székhely; azon túl egyre sűrűbben emlegetik királyi oklevelek, mindig mint sótári helyet. Nem sokára szó van pénzverdéjéről is. Halászoknak és pásztoroknak kellett itt letelepedniök kevéssel a honfoglalás után, mert a dús legelőt és jó vizet nagy előszeretettel keresték a letelepűlő magyarok.

Nagyobb föllendűlése Zsigmond idejére esik. A király sokszor megszorúlt pénz dolgában, s olykor a szegediek segítették ki. Már ekkor élénk kereskedést folytattak részint iparczikkekkel, részint terményeikkel országszerte. Pénzök volt, és azt ügyesen használták kiváltságok és mindennemű kedvezmények megszerzésére. Zsigmond sok kiváltságot ad nekik, a többi közt szigorúan meghagyja, hogy a szegedi kereskedőknek bántódásuk sehol az országban ne essék, vámot, révpénzt tőlük ne szedjenek.

A szegediek ügyesek abban, hogy a fejedelmek kegyeibe jussanak. Királyaink általában, de különösen a Hunyadiak föltűnő ragaszkodást tanúsítanak a város iránt, mely e korban rohamosan emelkedett, s ebben nagy része van a lakosok ősidőktől ismeretes kereskedői szellemének, s az azzal járó ügyes körűltekintésnek, melylyel sok kellemetlenség és veszedelem alól bújtak ki. Ennek és városuk kedvező fekvésének köszönhetik, hogy míg más városok véres csaták színhelyei, ők békén gyarapodhatnak, legfölebb a Széchyekkel, a Garaiakkal, mint szomszéd birtokosokkal s különösen a kunokkal vannak sűrűbben kisebb-nagyobb galibáik, pöreik. A szegedi embert már a közép-korban is bizonyos helyi hazafiság vezeti. Politikai magatartásuk nem makacs, könnyen meghajlanak németnek, töröknek a szerint, a melyik felűlkerekedik, ha az városuk érdekében van.

Ilyen politikus magatartás és kedvező viszonyok közt lett nagy várossá, olyanná, hogy Bertrandon de la Broquier, ki 1433-ban utazott Magyarországon, azt írja naplójában: „Szeged egy nagy, nyilt, s egyetlen útczából álló város, mely nekem mintegy mérföldnyi hosszúnak látszott”. S a milyen nagy kitejedésű volt a város, ép olyan arányban szélesíté határát, mely ma már 867  kilométerre terjed. A középkori szegedi polgár közönségesen földszintes, nagy téglakoczkákból épűlt házban lakik, végig gombos mellényt és újjast visel durva aba posztóból, de a feleségét, lányát értékes szövetekben járatja, s fiai közűl az egyik „iskolákat jár”. 1519-től kezdve majd minden évben találunk szegedi származású tanulókat a bécsi, krakói és wittembergai egyetemi anyakönyvekben.

A szegedi Alsó-város az 1879-iki árvíz alatt. Greguss Imrétől

Ám az alacsony házak mellett ott emelkedtek az „Alsó Zyget” városrészben, a mai Alsó-városon, főúri paloták is, mint példáúl a Szilágyi Lászlóé, melynek ablakából lőtte le Vid Sebestyén uram Iván szerb czárt, a „rettenetes fekete embert” 1527-ben; vagy a szegedi grófé, Sárszegi Istváné, melyet ezerötszáz aranyforinton zálogosított el 1511-ben krakói és budai polgároknak. De a gazdag polgárok is úri módban éltek akkoriban. A régi kor épületei közűl ma már csak a Mátyás által épített templom áll az Alsó-városon. E körűl volt a piacz. Előttünk áll úgy, a mint volt. Ott ülnek a szegedi kofák kopogós sarkú czipőikben, tarka hosszú rokolyáikban; ponyva fedelű sátraik alatt, elejtett darvakkal és vadludakkal tele halmozott talyigák állanak gyümölcsös garabolyaik mellett. A halpiacz külön van, följebb a Tisza mellett roppant halgarmadákkal. Három ezer halász foglalkozik a hálóval s él meg belőle. Pedig a hal végtelen olcsó. Oláh Miklós esztergomi érsek följegyzése szerint „ezer darab rőfös hosszúságú harcsát vegyesen pontytyal egy magyar forinton lehetett venni”. Sőt némelykor annyi volt a hal Szegeden, hogy sertéseket hízlaltak vele.

A halat, mint kereskedelmi czikket, leginkább szárítva és besózva készítik ki. Ilyen alakban küldözgetik a nagy urakhoz ajándékba. Mert a szegedi magisztrátus, melyben hosszú századok alatt a Geges, Zayday, Szegény, Pálfi, Molnos, Harcsás, Zákány, Délczögh, Tsötörtök nevek szerepelnek, örökös deputácziókban van kettesével, hármasával. Majd a királynak viszik az adót, a köteles dénárok mellett ajándékúl sózott halat és remekbe varrt karmazsin csizmákat királynak, királynénak, királyfiaknak és a királykisasszonyoknak; majd a palatinus elé járúlnak, kinek két persa szőnyeg jár a kun puszták legeltetési jogáért.

De a lakosság is váltig úton van. Iparosai: szűcsök, takácsok, szabók, kalaposok, vásznasok és szappanosok megrakott szekereken járják be árúikkal Pesten át egész Kassáig, Bártfáig az országot. A szerémi borokkal üzérkedő kereskedők még tovább terjedő piaczot teremtenek magoknak. Hajókon, tutajokon bejárják a Tiszát, Marost és későbben a Dunát is, bort és fát szállítván a vizeken. E mellett roppant állattenyésztést űznek a lakosok a dús legelőkön, melyeknek szaporítása képezi a város-atyák fő fogondját. Jogczímeket keresnek, panaszokkal járnak, pöröket folytatnak egy-egy puszta vagy szállás megszerzéseért.

Kiváltságokat szereznek, kereskedelmük, iparuk nőttön nő, vagyonosodnak s rokonságba lépnek az ország főuraival, a Hédervári, a szekcsői Herczeg, a Pákosi, a laki Thuz, s más nemzetségekkel, a nélkűl azonban, hogy e miatt kiveszne köztük ama polgárias és demokratikus szellem, mely a városnak sajátos jellege volt mindenkor. A jómódú lakosság példáúl együtt érez a Dózsa György pórhadával; Dózsa itt gyűjti kereszteseit. S hogy itt erős gyökerei lehettek, mutatja a Szapolyai eljárása, a ki kivégeztetvén Dózsát Temesvárott, Verancsics szavai szerint „fejét véteté neki és Szegeddé küldé ajándékon a szegedi főbirónak, kinek Pálfy Balázs vala neve”.

Kisebb szerencsétlenségek, mint minden várost, a mohácsi vész előtt is érték Szegedet. 1444-ben, Szent-Domokos napján megrázkódék a föld, perczekig tartó zúgás-morgással meghimbálta Szeged házait. Történt pedig ez ugyanaz nap, mikor a Szegeden időző Ulászló király a híres békeszegő oklevelet adta ki. És a rosz előjel nem is csalt ez egyszer.

De Szeged gyorsan kiheverte e csapásokat, s a Hunyadi-ház idejében újra fölvirágzott. Hunyadi János kormányzó, kinek törökverő seregében a szegediek kiváló számmal vettek részt, s még inkább fia, Mátyás király szabadalomleveleikben a városnak a török elleni harczokban, így Nándor-Fehérvárnál, Jajczánál, stb. tett nagy szolgálatai fölötti elismerésüknek adtak meleg kifejezést. Mátyás király kétszer tartott itt országgyűlést, és különös kegyeltjévé fogadta Szegedet, pazarúl gazdagítva azt javakkal, mert – úgy mond egyik oklevelében a bölcs király – „az országok dísze és ereje a városok gazdagságából és bőségéből áll”. A „nagy protektor” halála határkő Szeged történetében. A delelő ponton állt szerencséjének napja. Immár lefelé hajlik onnan. A tizenhét szegedi templom tornyában (mert tizenhetet mond a szájhagyomány) búsan szólhattak a harangok, melyeket a király temetése napján négy óra hoszszáig húzatott a magisztrátus.

Az 1879-iki árvíz alkalmával összeomlott házak Szegeden. Greguss Imrétől

A két következő gyönge király alatt rohamosan lazúlt az állami rend; pedig iparnak, kereskedelmek ez a melegágya. Hatalmas oligarchák támadtak, jogokat, törvényeket lábbal tapodók. Mátyás porzója még le sem pergett a szegedi adománylevelekről, s már kezdték azokat nem venni figyelembe. A város egyik kiváltságát a másik után szedték el a túlkapásaikban hívalkodó nagy urak. A hatalmaskodás és jogtalanság úgy szólván ragályos divattá lett. Dobzse László királynak, kiről azt irja a pápai követ, hogy csizmája sem volt, honnan lett volna ereje megzabolázni őket? …. Dózsának jönnie kellett, s Mohács el nem maradhatott!

A mohácsi vészszel befejeződék a város fényes szerepe. Különben is nehéz idők következtek, kivált a városokra. A melyek Szapolyaival tartottak, azokat Ferdinánd pusztította el, viszont Szapolyai a Ferdinánd hűségén levőket. Szeged ide-oda ingadozott több mint egy évtizedig. Szapolyaihoz szított, de azért Ferdinánd előtt is kellette magát. Szegedre (melyről az a rege élt, hogy itt volt Attila székhelye egykor) mindenik fél áhítozott, de a legjobban Szapolyai halála után a Budán székelő Mehemed pasa. Talán, mint Jászay történetirónk véli, az fúrta a fejét, hogy Ibrahim pasának, mikor a mohácsi csata után Szegedre elkalandozott, az ot talált számtalan juhnyájakból 50 ezer, Iszikender Cselebi defterdarnak pedig húsz ezer darab jutott, s alig várta, hogy ő is kivegye onnan a maga részét.

Szeged tudomást vevén a pasa beütési szándékáról s látva, hogy az ellenállásra nem elég erős, a „város képében” elküldé a pasához Tsötörtök László, Zákány István, Somlyai Pál és Budai István uraimékat meghódolni. Ezzel a város hosszú időkre török iga alá kerűlt.

Történetében még előfordúlnak érdekes lapok: Tóth Mihály híres kalandja, melet Tinódy Sebestyén megénekelt; II. Rákóczy Ferencz kuruczai is megvillogtatták kardjaikat falainál, de az elnéptelenedett, elpusztúlt romváros sorsára mindez nem volt befolyással; viszonyai nem fordúltak se jobbra, se balra. A török uralom óta lankasztó zsibbadás nehezedik a lakosságra, melynek sokat kell tűrnie a várban székelő töröktől. A kereskedelem egyes ágai pangásnak indúlnak, mert a járó-kelő kereskedők útja nem bátorságos többé; s kinek is volna kedve vagyont szerezni, ha azt úgyis kiszipolyozza kénye-kedve szerint a hódító? A kereskedelmet hova-tovább mind jobban kieresztik kezükből a törzslakók, s a beköltözködő ráczok veszik át.

Ő Felsége az 1879-iki árvíz alkalmával a szegedi vár bástyáján. Greguss Imrétől

A gazdagabb lakosok, kik fényét adták a régi Szegednek, elköltözködtek a felvidékre, s a város pusztulásnak indúlt. Egy közönséges nagy falu vált belőle. A főbíró, e hajdan méltóságos persona, ki mikor Szeged útczáin megjelent, elől-hátúl két-két fölemelt pálczájú esküdt kisérte, mint a római consulokat a lictorok: most ott üldögélt a pasa udvarán és a parancsait leste. A lakosság önérzete is kihalt. Tökéletesen elveszté a város fejlődésének föltételei iránt ama fínomabb érzéket, melyben századok óta kivált. S ezt vissza nem nyeri soká, Szegednek 1686-iki visszavétele s a törökök kitakarodása után sem. Az egykor hatalmas városi tanács egyszerű kupaktanácscsá lett s egészen e század elejéig nem bírta megállítani a várost a hanyatlás útján; adókat szed, rablókat üldöz, s az ügyes-bajosok napi dolgait igazítja; egyébre alig terjedhet ki a figyelme. S e közben még gyakori árvizek is pusztítják a szerencsétlen várost, mely apródonként minden privilégiumát elveszti úgy, hogy már a legprimitivebb szabadalmai is veszélyben forognak; mikor azzal a furfanggal segít magán, hogy egy ócska, 1200-ból való pecsétet halász ki a Tiszából, melyen az elmosódott czímerből épek maradtak a „Sigillum Regiae .. egediensis” szók, a Tiszát és Marost ábrázoló két pólya, meg a sassá átváltozott pelikán, a jus gladii jelvényeivel. Ezzel a pecséttel, mint bizonyítékkal, jár-kél fűhöz-fához régi jogaink elismertetését szorgalmazva, s nem is egészen siker nélkűl.

A város régi fénye, hatalma csak mint rege él. Nincs már palota sehol, a csinosabb kőház is nagy ritkaság. Szegedi diákok nem járnak többé külföldi egyetemekre; a boltok ablakaiban nem ragyognak többé kincsek és drágaságok. A csapások nagy sorozata teljesen lenyomta, eltompította őket. A város történetében ott sötétlik a katasztrófák minden neme. Mind a négy elem föllázadt ellene. A tűz elpusztította, a föld megrázkódott alatta, a levegő megmérgezte, az 1710 és 1738–40-ki dühöngő dögvész roppant megritkítá lakosait, de a legmakacsabb üldözője folyton a víz volt. Nem csoda, ha ereje meg-meglankadt. Tengődött s várta a szebb napokat szelíden, türelmesen, mint a czímerében levő bárány. Csak egy maradt meg e népben minden időkön keresztűl, minden csapások daczára: a hangyaszorgalom és a szülötte föld rögeihez való ragaszkodás. Egyebekben folytonos a sülyedés, s egyre szűkebb a látkör, úgy, hogy egészen meghódol az ama korban Európa nagy részében uralkodott babonás tévelygésnek, s még a múlt század elején is boszorkányokat vallat és éget a magisztrátus, asszonyokat, kik Dromo ördöggel szerelmeteskednek, s pemetén, lapáton lovagolnak a Gellért-hegyre gyűlésezni, s férfiakat, kik a tehenek tejét megrontják és a boszorkányok czéhét vezetik.

A szegedi Tisza-part éjszakról. Greguss Imrétől

De e tespedés is csak ideiglenes lehetett. A viszontagságok egész sorát el kellett előbb-utóbb simítania az anyaföldnek. Mert Szeged nagyon jó helyen fekszik. Egyik oldalról a dús legelőjű kun puszták környezik, másikról az ország búzás kamarája: a Bácska, de tőszomszédságában van Torontál is, híres fekete földjével. A török el nem vehetett, az elemi csapások sem pusztíthattak el annyit, hogy a jó anyaföld vissza ne pótolja. Saját határa is kitűnő, bár egy része homokos és imitt-amott szíkes vizek borítják. A távolban mint óriás ezüst tallér megcsillan egy-egy tó. A véghetetlenűl egyforma, szürke lapnak kellemesen vetnek véget a szatymazi kertek. Határáról egyébiránt fölösleges külön beszélni.

Az alföldi nagyobb magyar városok külsőleg többé-kevésbé egyformák. Határaik hasonlítanak egymáshoz, mint az egyik rőf posztó a másikhoz. A délibábos róna, melynek csak a mennybolt lehajlása vet véget, a tompa szürke talaj, a beláthatatlan kalásztenger, – mindenütt ugyanaz. Imitt-amott fölbukkan egy-egy magányos tanya, fehér házikó s kútgém. Ugyanolyan Szegednél, a minő Kecskemétnél. A városok végein a szélmalmok s bent a városokban sok egymással közös vonás. Mindenik városnak van egy olyan dolga, a mivel dicsekszik, Debreczen a kollegiumával, Szeged a Mátyás-templomával. Van nehány hírre vergődött iparczikke vagy terménye: Szegeden a bicska, szappan, paprika, tarhonya, Kecskeméten az alma, baraczk, Debreczenben a pipa, kolbász, szalonna. És egy nagy embere is van minden városnak, a melyik mutassa, hogy ész dolgában mi telik; Debreczené Csokonai Vitéz Mihály, Kecskemété Katona József, Szegedé Dugonics András. Ehhez járúl még, hogy az emberek is hasonlók nemcsak kinézés, de észjárás tekintetében is.

A szegedi ember, a férfi nemen levő, közönségesen zömök, alacsony, értelmes arczczal, élénk szemekkel, hatalmasan kifejlett koponyával, melyben van bizonyos tatár szögletesség. Kiczifrázott, tempós beszédjükön, méltóságos járásukon meglátszik a keleti faj. Az asszonyok között itt tán kevesebb a magyaros szépség, mint távolabb Makón vagy Szentesen, a minek talán az az oka, hogy a faj itt épen nem vegyűl. De azért a sezgedi férfi nép mégis nagy csoportokba verődik össze ősidőktől fönmaradt szokás szerint vasárnap dél tájban a templomok előtt, hogy szemlét tartson a kijövő hajadonok és menyecskék fölött s gyönyörködve legelteti rajtok szemeit. Hanem hiszen van is rajtok elég nézni való; pompával, gazdagon öltözködnek. Száz ránczú virágos selyem szoknya suhog a többi tizenkettő fölött. Mert tizenhárom szoknyából áll egy rangos menyecske öltözéke; a hajadoné kilenczből, mivelhogy annak vékonyabbnak illik lenni; a derék drága, negyven-ötven forintos nagy selyemkendővel van átkötve, melynek két, rojtos vége egész a bokáig csügg le. A menyecskék kurta, többnyire egyszínű selyem újjast viselnek, melynek kaczabáj vagy a szabás változatai szerint leves a neve. E népviseletben nincs semmi magyar motivum, sem a színekben, sem a formában; a szoknya túlságosan hosszú és csak a bokától kezdve engedi láttatni a fehér harisnyát a lábszáron, de az igaz, hogy egészen végig, még a sarkat is, mert a lábnak csak a hegye van benne a hátúl nyitott, fehér falú aranycsipkés papucsban, a melyben csak a szegedi nő tud olyan ügyesen járni, hogy le nem csúszik a lábáról, ha fut, sőt ha tánczra perdűl is.

A szegedi városháza. Háry Gyulától

A férfiak viselete magyaros. A főkép földet mívelő alsó-városié: sötét kék újjas, egy sor ezüst gombú mellény, csizmába húzott nadrág és kerek kalap. A felső-városiaké változatos, a mint foglalkozásuk változatos. A „super” (hajóács) barna színű kurta újjasa, lefelé hajló gallérral s a csizmaszárra lehúzott pantallóval, váltakozik a „fisér” (nagy halász) zsinóros viseletével és a molnárnak szinte fehérbe játszó világos kék mandlijával.

Mint a legtöbb síkon lakó népnél, itt is kevesebb a poézis, mint a hegyek között. Még a szerelemben is kevesebb a lendület. Dalaik nem csengnek olyan mélabúsan, fájón, epedő rezgéssel; vagy a virágos jókedv, a heje-huja színes buborékjai, vagy a szilaj érzés kifakadásai.

A szegedi legény rendesen olyan jövendőbelit keres, – ha felső-városi, akkor a Felső-városon (mert nem szívesen mennek más városrészbe menyasszonyért), – a ki vagyonilag hozzá való; vagy ha nem, akkor olyan erőset, a ki játszva emeli föl a zsákot, a kiből munkás, jó gazdasszonyt remélhet; így gondolkozik a „gügyű” is, a ki összeboronálja a házasságokat. A kiszemelt leány, ha elfogadja a széptevést, mely a szombat esti beszélgetésekből áll, egészen a legény hatalmába jut. Vasárnap délután táncz van az újszegedi népkertben, de csak a legény engedelmével tánczolhat ott mással, s jaj annak, a ki táncz közben, mikor a párok külön válva járják a frisset, elkapja: életre, halálra szóló verekedés támadhat abból.

A népkert egyetlen kirándúlási helye a hetvenezer léleknek. Ott találkozik vasárnaponkint az egyes városrészek népe: Palánk ragyogó úri lakossága, a Felső-város hetyke délczeg ifjai, az Alsó-város ősi familiái, a Rókus-város kaczkiás menyecskéi. Itt mulat együtt úr és földmívelő, szegény és gazdag. Más hely, hol az izzó nyári napokon egy kis árnyékhoz jutnának, alig van.

A Makkos erdő, a másik kirándúló hely, elpusztúlt az 1879-diki árvízben, s ma már magánosok szántóföldje. Szatymaz pedig, hol szőlős kertjeik és gyümölcsöseik vannak, messze van a várostól. Itt terem a jóizű könnyű karczos, az úgy nevezett buczkai, mely a szegedi nép konyhájának kiegészítő része.

Pedig a szegedi konyha olyan, hogy hálátlanság lenne mellette könnyedén átsiklani. Egész sor különlegessége van. A világhírű halpaprikás, melyet a benszülött bölcsőjétől a koporsóig meg nem ún, melyet itt oly kitűnően tudnak elkészíteni a halbeli nagy bőségben, vegyesen aprítva a bográcsba különböző halfajokat s melyhez öreg, még latin oskolákat járt halászok deákúl mormogják a reczeptet: „habeat colorem, odorem et saporem”. A káposztának is (alföldi néven a töltött káposzta: szárma) itt tudják legjobban megadni a módját: „egy sor füle, egy sor orrja, egy sor kövérje, egy sor töltelék”. Hát a fölséges tarhonya, a fínom almás pite, az omlós csőröge, a „hosszú” lére eresztett, csipetkés csirkepaprikás, melynek titka a szegedi paprika csodálatos izében van!

A szegedi színház. Háry Gyulától

A szegedi polgár ügyes gazda és kitűnő munkás. Földjét még a hírhedt bolgár kertésznél is jobban míveli. Egy hold paprika-földből néhány száz forintot húz ki évenkint. A paprikatermesztés évi jövedelmét félmillióra becsülik. Takarékosságukra jellemző adat, hogy pusztán az alsó-városi népnek (mely a város ősnépe és sok apró vonásban elüt a felső-várositól) másfél-két millió forintnyi betéte van a „szeged-csongrádi takarékpénztár”-ban. Ehhez csak akkor nyúlnak, ha valahol eladó föld akad. A roppant határ is kevés már nekik; gyorsan terjeszkednek kifelé a kun pusztákra. Annyira takarékosak, hogy a szegedi polgár előtt a fényűzés majdnem erkölcstelennek tetszik. („Elpusztúl az a ház, – tartja egy közmondásuk – melynek pávája és jegenyefája van.”) De azért jól él, vasárnap télen színházba viszi a családját, a hol nem ritkán parasztleányok ülnek a páholyokban, egy sorban a város előkelőivel. Ezalatt ő maga künn a sógorral vagy a komával egy kis borozgatásnak ered, fordúlván ilyenkor elméjével a toronyalá, t. i. a közügyekre, melyeket a tornyos városházán intéz a magisztrátus. A közügyek iránti érdeklődés hagyományos. A város meglehetősen szövevényes gazdasági ügyei mindenkinek a száján vannak, mert roppant fekvőségeit részint házilag kezeli a hatóság, részint bérbe adja. Régente egy-egy beavatott tisztviselőjét azzal az indokolással választá meg újra és újra, habár különben ingrata persona volt is, hogy „lehetetlen elcsapni, mert csak ő kelme tudja, mink van”.

A szegedi ember jelleme általában nemes: nem egészen nyilt, de egészen nagylelkű. Jó szívű, igazságos. Szivós, de nem makacs. Erős, nyers, de nem durva. A magyar civisek érdesebb vonásai itt csak bágyadtan szelidített alakban lépnek föl. Demokracziája őszinte, valódi magyarsága természetes, ment az affektált czafrangoktól s ezért hódítóbb. A város magyarságában és demokratikus levegőjében minden idegenszerű elem fölolvad. A bevándorló magyarrá válik; a czímerére kevély nemes átidomúl köztük polgári gondolkozásúvá. A negyvenes évekből több példát lehetne fölsorolni, hogy a beköltözött nemes családok nehány évi itt tartózkodás után a polgári kötelékbe vétették föl magokat. Míg Szeged bent magyarosít, kifelé rajokat bocsát. Különösen Torontált magyarosítja. Évenként négy-ötszáz sváb tanuló jár Szeged iskoláiban többnyire cserébe, kik nemcsak a magyar nyelvet tanúlják meg, hanem a nemzeties szellemet is beszívják.

A szegedi nyelvjárás általában az alföldivel egyező. A közép é helyett itt is az ö járja; a szóvégi ű, ú helyett sok szóban e, a hallható: keserű helyett kesere, savanyú helyett savanya.

A vidékbeli magyarságnál a hány falu, annyiféle árnyalatú a nyelvjárás, de minden lényeges különbség nélkűl. Máskép beszél Makó, máskép Dorozsma, máskép Horgos. Jellemző egy régi krónikás eset, a szegedi furfangnak a nyelvjárási különbségre épített remeke.

A Széchenyi-tér Szegeden (Téli rajz.) Háry Gyulától

A hajdani hajóhídon ugyanis mindenkinek vámot kellett fizetnie a városi statutum szerint, csak a szegedinek nem. Persze tömérdek volt a visszaélés. Az átjáró közönség mind azt vallotta, hogy Szegedre való s vám nem sok folyt be a város ládájába. Váltig töprenkedett rajta a magisztrátus, mikép lehetne e visszaélésnek gátat vetni. S a min se szigorúság, se ellenőrzés, se statutum nem tudott segíteni hosszú évekig, azt sikeresen eligazította egy furfangos ötlet. Nem azt kell immár megkérdezni a vámszedőnek a hídon menőtől, mint eddig, hogy hová való, hanem az lett ezentúl a hivatalos kérdés: „Mivel eszik kendteknél a levest?” „Kalánnal” – felelte a Makó-vidéki, „kanoávâ” – mondá a dorozsmai, mire rájok zúdítá a szentencziát a vámszedő: „Fizetik kendtek a vámot, punktum; mert a szegedi ember kanállal eszi a levest”.

Az élelmes ötletek sok hasznot hajtottak Szegednek; átvitte ezeket kereskedelmébe is a nép, s ezen a téren mindig elől járt az Alföldön. „Soc gazdag aros nep giöle az varasban.” Vásárai híresek voltak, kisipara uralkodott, egyes apró iparczikkei, paprikája, szappana, tarhonyája az egész országban nevezetesek lettek, sőt a külföldre is útat vertek magoknak. De ez csak a kenyeret adta a szegedieknek, a kalácsot a halászat, a hajózás és a fakereskedés szerezte: Szeged jóllétének három főforrása, melyekhez negyedikűl szegődött a vasút, a mikor a gazdag országrész termékei mind erre mentek keresztűl. A külterületen a mostani huszonkétkapitányságban hatalmas marhatenyésztés vált emeltyűjévé a földmíveléssel foglalkozók jóllétének, kiknek magyarsága közmondásos volt.

Csodálatos, hogy daczára az élelmességnek és kereskedelmi szellemnek, mely Szeged őslakosságát jellemezte, a kereskedés egyes ágazatait mégis kiadta a kezéből az 1687-ben beözönlő szerbeknek, kik a város palánkjai közt telepűltek meg.

A Palánk városrész volt a vegyes származású elemek fészke; német iparosok, görög boltosok itt forrták ki magokat magyarokká, lassan-lassan fölvevén a szegedi civis tipikus tulajdonait.

Reggelenkint ős idők óta a városház előtti térre gyűl össze a férfilakosságnak az a része, a mely ad és vesz. Több száz ember zsibong ott, superek, fisérek és kereskedők. Nagy csoportba verődve, csöndes pipaszó mellett, pusztán dangubázni látszanak, mert zaj, kiabálás nincs, mint a börzéken, de voltaképen erősen folyik az üzlet. Nagy János uram gabonára csinál kötést Kis István urammal, Kis István ezer darab léczet rendel a jelen levő Szabó Ferencznél, kinek viszont száz kubikosra van szüksége, azok előállítására nézve egyezkedik Kovács Pál urammal. S a mennyi fajtája van a kereskedelmi ügyeknek, azt mind itt intézik el egy óra alatt, míg a „kaszinózás” tart. A szegedi paraszt-börze régibb talán az igazi börzéknél, csakhogy a magyar temperamentumhoz van szabva.

Artézi kút a Tisza-Lajos-körúton Szegeden. Pataky Lászlótól

Az üzleti szellem kinövései, a csalás és szédelgés, itt soha se vertek gyökeret; még ma is emberségre kérnek kölcsön pénzt a nép fiai, s az adott szó a kötelezvény. Erkölcseiben megbízható a szegedi nép s lelkületében a jóra hajlik. Egész véletlenség, hogy a világhírű haramia, Rózsa Sándor, ide való. A rabló-romantikának e túlságosan megaranyozott hőse itt és a környéken űzte hajmeresztő csínyjeit s lázító rémtetteit; később aztán itt szenvedte büntetését egyik tömlöczében a várnak, melyről az a jóslat élt századokon át, hogy fog még abban király lakni … Ime, lakott is benne a betyárok királya!

A nemzeti ébredés, a reform-eszmék a negyvenes években Szegedet is átmelegítették.

Szeged másodszori emelkedését jelzi ez időpont azon silány helyzetből, melybe a török hódoltság s az utána következő megdermedés juttatta. Nem virágzott ott már más, csak tavaszonkint a rakonczátlan Tisza folyam, mikor az egynapi életű kérész-rajok özöne ring, úszkál, csapkod a hullámain. A kulturának elmosódott a nyoma. A várost is csak a beláthatatlan területen fekvő házikók jelzik (több mint fele bogárhátú). Csinosabb épület ritkaság; a Kárász-ház és a város széképülete képezik a város büszkeségét, de egy-egy szebb falusi kastély mértékét ezek is alig ütik meg. Bent a házakban nehány almáriom tetején tán ott lehetne találni Dugonics András munkáit, vagy a Vedresét, a kik a város szülöttei. A festészetet az oda való kontár festők mázolásaiból ösmerik. A műtárgyakból egy Mátyás király által ajándékozott palástot mutogatnak az alsó-városi templomban, melyet hatvanezer tallérra becsűltek. Legfölebb még a város határában, az Öthalmon talált értékes régiségek hányódnak imitt-amott a fiókokban.

A pesti egyetemről hazaérkező ifjak terjesztették az új eszméket, az 1843-iki országgyűlés szabadelvű légáramát, Széchenyi István reformterveit. Ezek hatása alatt ébred a város öntudatra s lázas tevékenységgel lát századok mulasztásainak pótlásához. Csodálatos gyorsasággal indúl a város fejlődésnek: kaszinók, egyletek alakúlnak, kórház épűl, az elhanyagolt közoktatás-ügyet fölkarolják, a nemzeti szellem friss lehe átjárja az idegeket, az idegen eredetű polgárok magyar neveket vesznek fel s az új légáramlatban vígabban csattog a pöröly, jobban fog a véső, még tán a hálóba is nagyobb harcsa akad.

Az 1848/9-ki viharok már úgy találják Szegedet, mint az Alföldnek legelevenebb városát. A nemzeti harczban oly tevékeny részt vesz, mint a Dózsa-lázadás óta egyszer sem. Látszik, hogy fölhevíteni csak a liberalis, egyenlőségi eszmék tudják. Új-Szegednél, Szent-Tamásnál derekasan viselik magokat a szegedi fiúk. S a város összes népe, mely meglehetősen langyos és ingadozó maradt Bocskay, Bethlen, Thökölyi Imre és II. Rákóczy Ferencz alatt, teljes odaadással áll a hol diadalmas, hol megtépett, elhanyatló forradalmi zászlók alatt egész addig, míg a szőregi csatában az utolsó honvéd puskalövése is elhangzik.

Dugonics András szobra Szegeden. Háry Gyulától

Az 50-es években, az elnyomatás alatt bár lassabban, de azután az alkotmányos fordúlattal kedvező szélben megdagadt vitorlákkal sebesen halad a város, mindinkább kezdi fölvenni egy jelentékeny kereskedelmi pont jellemvonásait s a nyugati városok csillámló külalakját, régi jóhírű gymnasiuma mellé fölépíti derék reáliskoláját, ipara, kereskedelme tágúl s fölveszi magába a mai követelményeket; künn a tanyákon fákat ültetnek, talajt javítnak, népiskolákat emelnek, benn pedig takarékpénztárak, bankok keletkeznek, a házak födele fölé kevélyen nyúlik föl egy pár gyár kéménye, hajói serényen szelik a Tiszát, pedig erejének több mint felét olyan dolgokra kell fordítania, a minőktől a legtöbb város mentve van. Szeged örökös háborút visel.

A szelíd folyású Tisza, mely bőkezűen árasztja áldásait reá, tavaszkor, midőn a hóolvadás kezdődik a hegyeken, gyakorta áll meg zúgva, háborogva kapuinál. Ez ellen kell védekeznie örökké. A töltések, gátak, nagy összegeket és sok embererőt emésztenek el a műveltségbeli haladás elől. A lakosságnak jelentékeny része a földmunkára szánja és képezi magát. Ezek a kubikosok. A Tisza ellen szervezett hadsereg, melynek nagy gyakorlata van a gátak építésében, a víz megfogásában, t. i. a támadt réseknek zsákokkal való betömésében. S daczára a sok elvont erőnek, Szeged mégis a nagy városok közé küzdötte föl magát, melynek fényes jövőt jósolnak, noha él a legenda a népajkon, hogy régi nagyságát akkor éri el a város, ha az ősapák visszajönnek. – Im megtörtént ez a lehetetlenség is.

1879 márczius 12-ével a Tisza árja betört s elsöpré, romba dönté az országnak népességre nézve második városát. A szürke, piszkos ár, mely a város nyugati oldaláról ömlött be, gyorsan betölté a mélyedéseket és fölhágott a magaslatokra is. Elnyelte az apró házakat, csak imitt-amott látszott ki a vízből a fedél egy része, vagy a kürtő, néhol az sem. Az emeletes épületeknek a legfelsőbb ablakait nyaldosta az ár. Az egyik templomnak csak a tornya látszott. E zivataros éjszakán, melynek szomorú története egész Európa szívén végig rezgett, kigyúlt egy helyütt a város s a rémes láng bevilágítá a megdöbbentő katasztrófát, a diadalmas elem borzasztóan fönséges bevonúlását; pernyék röpködtek az üvöltő szélben, úsztak a dagadozó habokon s elboríták a csónakokat, melyeken a menekűlők eveztek. Félperczenkint tompa czuppanás, recscsenés jelezte közelebb-távolabb egy-egy épület összeomlását. S ugyanekkor, midőn több mint száz élet veszett el, a víz fölszaggatta a felsővárosi temetőben a sírokat és a kitépett koporsókban az ősök hazaúsztak egykori portáikra.

Mindössze nehány száz lépésnyi tér maradt szárazon, az „Iskola-utcza” egy szöglete. A legsajátságosabb képet nyujtotta a szomorú város, melynek voltak halottjai, de temetője nem. A halottakat Szőregen temették el. Az új szülötteket a vasúti kocsiban kersztelték, mely e feliratot viselte: „lelkészi hivatal”. A közlekedés csolnakokon történt. Csak néhol állt egy kőház. Közbűl csak a zsindelyes födelek guggoltak a hullámokon hosszú sorban. A házfödeleken ott ült a macska, az egyetlen házőrző, a legszívósabb állat. Az özönvízben különféle házi eszközök úsztak, bölcső, szekrény, szekér, egész torlaszokká gyűlve némely kőfalnál. A csolnakok serényen szállították a menekülőket, kik közűl némelyek egy egész éjszakát fákra felkapaszkodva töltöttek. A mentés munkája napokig folyt, borzalmat keltő részletekben gazdagon. Később deszka-járdákat kezdtek verni a megmaradt házak falaihoz. Az elmenekűlt polgárok visszaszállingóztak apródonként, s a szárazföldön a „Hungária” vendégfogadóban tartották az első közgyűlést, tanácskozván tanácstalanúl, mitevők legyenek, lesz-e még itt valaha élet, vagy nem lesz többé? Az ősrégi város első gyűlése egy füstös kártyaszobában folyt le. Valóban a város sorsa is úgy szólván egy kártyán függött. De ez a kártya, hogy egy banalis kifejezéssel éljünk, jó szerencse, épen a király volt. Ferencz József Ő Felsége elérzékenyűlve a roppant csapás által, sietve ott termett a „hajléktalan” városban; csónakon evezett be a düledék falak közé, csónakon jöttek eléje a küldöttségek, csónakról üdvözölte a pompa nélkűli bevonulásnál a város szónoka. Ez alkalommal mondá a nemes szívű kiály megindulástól rezgő hangon az emlékezetes megnyugtató szavakat: „Szeged szebb lesz, mint volt”.

Híd a Tiszán Szeged és Új-Szeged közt. Háry Gyulától

E szavak reményt öntöttek a csüggedő lakosokba s szerencsétlenségük megnyitá mindenfelé a nagylelkűség zsilipjeit. Magánosok és testűletek, idegen országok, népek özönlöttek adományaikkal, az országgyűlés jelentékeny összeget szavazott meg a város újjá teremtésére. A közvélemény az államhatalom által kivánta látni manifestálva, hogy mikor egy erős nemzeti érzésű város rászorúl a nemzetre, a nemzet ott meg is jelenik segítő kezével.

Ez összeforrt királyi és nemzeti akarat megtestesítésével bízta meg a Felség Tisza Lajost, mint teljhatalmú királyi biztost, ki még ez év nyarán megkezdé föladatát tizenkét tanácsosával és hivatalnoki személyzetével.

Államférfiúi látkör és vas erély kellett e kényes és szokatlan műnél; két út állt a királyi biztos előtt: vagy a nemzet által nyújtott erőt egyszerűen a lakosok anyagi erejének nevelésére fordítani s úgy hagyni őket, – vagy pedig a lakosok megmaradt erejét is egyesítve az államéval, megalkotni tervszerűen ama nagyszerű új várost, melynek ragyogó képe elbűvölőn tárúl elénk ma a Tisza-parton.

A körútak rendszerében épűlt. Három gyűrű egymásba rakva. Az első a paloták gyűrűje, ebben van belefoglalva a régi Palánk a kereskedelmileg élénk „Iskola-utczával” (egy darabka a régi Szegedből), a Dugonics-tér a szép reáliskolával, a hol Somogyi kanonok nagyszerű ajándéka, az 50 ezer kötetből álló gazdag közkönyvtár van elehelyezve. Itt áll Dugonics András szép szobra is. Ebbe a gyűrűbe esnek bele a kényelmes fogadók, itt van a Klauzál-tér fényes kirakataival, az üzleti élet zsivajával, innen nyílik (kis koczkából nagy koczka) a Széchenyi-tér gyönyörű palotáival, apró parkjaival, itt áll a régi mintára kiépített városház, a phönix madárt láttatva homlokzatán. A hajdani vár helyén (melyet a király a városnak ajándékozott) pompás kétemeletes házak emelkednek tornyokkal, kupolákkal, köztük a törvényszéki palota, az állandó színház, melynek nemes homlokzata méltóságosan tükröződik vissza a Tisza rezgő tükrében. Kissé odább a hatalmas, bár karcsú vas híd hajlik át könnyedén a folyó fölött. A híd újszegedi végéről igazán tündéri látványt nyújt a város e pontja, mely előtt hímes szőnyeg gyanánt terűl el a kies Stefánia-sétatér elmésen kigondolt kioszkjával, a mibe a régi várból beleépítettek dekorácziónak egy vasrostélyos ablakú czellát.

A második gyűrű a kisebb házakat övezi, de ezek is szépek, emeletesek, az iskolák, középületek pedig palotaszerűek. A sugárútakon már földszíntes házak is vannak, de előkerttel kellett épülniök. Érdekesek a város kiebb eső részeiben a szegedi motivumok után épűlt egyforma népies házikók, czélszerűen módosúlva, megcsinosodva; két-két zöldzsalus ablak néz az útczára, muskátli az ablakban vagy rozmaring, kis oszlopos tornácz nyúlik a ház mellett, paprika-füzérekkel végig aggatva. A tűzfal lyukán lóg le a piros kukoriczacső. A „kiskapu” és a „napugáros tetőhomlokzat” természetesen elmaradhatatlan.

A harmadik gyűrű Szeged hatalmas védművei: a gátak, körtöltések. E Molochok! Sok pénzt megettek és még ezentúl is sokat esznek meg. De más irányban is megtörtént minden lehető, minden eshetőség ellen. A Tiszapartot kiépítették, az alantabb fekvő pontokon feltöltötték a talajt úgy, hogy hasonló árvíz ma már koránsem jelentene hasonló szerencsétlenséget.

1883 őszén, midőn másodizben is lent járt a király, már egy kész várost talált a romok helyén, sokkal, de sokkal szebbet, mint a minő valaha volt, szebbet, mint a minőnek regényes eszű történetírók képzelték Zsigmond idejében. Három álló napig tartá itt udvarát a király úgy, mint valaha Hollós Mátyás. Ide jött környezetével, udvartartásával s fényes ünnepélyek közt folyt le e három örömnap. A daliás középkor gazdag színezetű képe csillámlott itt föl. Díszruhás főurak festői csoportjai, fogatjai voltak láthatók. A szegedi polgárok díszmagyarban, kardosan, panyókásan jártak-keltek az útczákon. A mulató király jutalmakat, rendjeleket, nemességet osztogatott; maga a város újjáalkotója a Szegedi gróf czímet kapta, melyet négyszáz évvel az előtt Sárszegi István viselt utoljára.

Később, a királyi biztosság távoztával, midőn a városi élet rendes köznapi medrébe visszatért, mutatkozni kezdett némi lankadtság, mely szükségképen követi a nagyobb erőfeszítéseket; de ez csak évekre, legfeljebb egy nemzedékre terjedhet; s a kimerűlés jelei, melyek az egyes lakosok anyagi elhanyatlásában mutatkoznak, jó részben onnan eredtek, hogy a város palotáival aránylag, egy rántással, Szeged társadalmi, szellemi színvonalát is emelte az újjáalkotás. S ez volt a derekas működés nehezebb és dicséretre méltóbb része. Nemesebb, fínomabb erkölcsök rügyeznek föl, gyorsan emelkedik a nép szellemben és szokásaiban, s ez egyre szembetűnőbb nemcsak nagy vonásokban, de kicsiségekben is. Még látható a külvárosi paloták tükrös ablakán imitt-amott, hogy a verőfény ellen a Nagy Mihályné vagy Kis Péterné asszonyom viseltes köténye van odaakasztva, de már napról napra ritkábban; a viseltes kötények eltűnnek az ablakokról s helyüket csipkés függönyök veszik át ….

De egyébként egyes lakosok anyagi elhanyatlása miatt nincs ok aggódni a város jövője fölött. A város maga, melynek 1842-ben 87 ezer forint jövedelme s ugyanannyi kiadása volt, ma egy millió és százezer forint költségvetéssel dolgozik.

E feltűnő gyarapodás előidézője épen az újjáalkotás és a mezőgazdaság emelkedése. Az alsó tanyák szépen díszlő gyümölcsösei, gazdag lóherései és szántóföldjei valóságos Sahara voltak negyven évvel ezelőtt. A futóhomokterületek nagy részét csak a délibáb használta, hogy játszszék rajtok. E földek, melyek alig jövedelmeztek a városnak 1853-ban két forintot, ma átlag 8 forintjával vannak bérbe adva. E kis adat is alkalmas megvilágítanai a fejlődés hosszú sikeres útját, melyet a halászok híres városa megfutott, magától is lépegetve, szárnyakon is vitetve.

Kubikos és kenyeres kofa. Pataky Lászlótól