Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Debreczen.

Debreczen.

Jókai Mórtól

Debreczen. Mészöly Gézától

Nemcsak a magyar Alföldnek, de az összes magyar népfajnak egyik legnevezetesebb városa: Debreczen, a hogy ezt országszerte Kálvinista Rómának is nevezik. Már Bartha Boldizsár XVII. századbeli krónikájának bevezető soraiban így emlékezik róla: „Ez mezőben épűlt, erős kerítés nélkűl való, csak engedelmességhez ragaszkodó Debreczen nevű város, édes lakó hazám”.

A magyarok megtelepűlése előtt Debreczen helyén város alig lehetett, mivel Debreczen egész környékén nem találtak még olyanféle sírleletet, mely bármely korábbi történelmi telepűlők ott tanyázását igazolná. Történelem előtti korszakból származó leletek is csak nagy gyéren találhatók itt e vidéken: egy kőkalapács az „átkos földön”, egy hamvveder, obsidián kő-kések, melyeket a nép „ugarková”-nak nevez, s nehány lisztőrlő kő jelzi, hogy valaha ide is eltévedt az ősember. Ugyanazon pusztán bronzkorszakbeli emlékeket is találtak, a zeleméri pusztán pedig két láb hosszúságú bronz dárdahegyeket és egy őskori urnatemetőt, égetetlen agyagból készűlt hamvvedrekkel, melyek a debreczeni főiskola múzeumában láthatók; de a népvándorlás korszakára vonatkozó, vagy a most ismeretes népfajokkal érintkezésben levő emlékek e tájon nem találtattak soha.

Hegyet Debreczen láthatárán csak tiszta időben látni, akkor is csak kelet felől; csupán apró dombok, a melyeknek magassága 6–10 méter között váltakozik, vonúlnak el hosszú sorban keleti és nyugati határain; ezeket a népajk Kunhalmoknak nevezi, vagy Tatárnyugvóknak.

E dombsorok között terűl el az a széles rónaság, melyet laposok, erek, folyások szaggatnak meg, melyeknek mind külön neve van. Kanyargó patakok, a melyeknek folyása alig vehető észre, nádasoktól fölvert tavak, egy-egy kaszálható fenék, felváltva szíksós tömpölyökkel, s a sok kisebb-nagyobb Pecze, Kösü, Kadarcs összeszűrődéséből támadt „erek apja”, a Hortobágy, lomha folyásával vezeti valamennyit a nagy Sárrét felé; de ha megdagad, elönti az egész rónát. A Hortobágy partja csak 121 méternyi magasságra van a tengerszín felett. E szabadon kanyargó folyásokon kivűl mérnöki tudomány rendezte árkok is húzódnak át a rónán, a melyek a Tisza kiöntéseit vezetik le. Maga az I. Lipót diplomája a Debreczennek engedélyezett vámszedésre nézve okúl azt hozza fel, hogy „Döbröczön város völgyes, lapályos és sáros helyen fekszik”.

E minden oldalról nyilt, vizektől átitatott döbörtájon nagy várossá tömörűlt telepet örökíteni meg, és azt azután sok századon keresztűl fenn is tartani; bástyák nélkűl, kőhajító gépek, ágyúk nélkűl, hadsereg nélkűl, pusztán előrelátó helyes észszel, szorgalommal: valóban csupán annak a fajnak a műve lehetett, mely azt megvalósította.

Maga Debreczen városának a czímere első tekintetre meglepi a heraldika búvárát. Annak az összeállítása egész történelmi feladvány. A czímer paizsában egy fehér bárány, feje körűl arany gloria, vállán fehér keresztes vörös zászló, a bárány lábai alatt két kiterjesztett könyv, fölötte egy emelkedő pálma, a vért fölött egy koronás nyilt sisak, azon egy lángok közűl emelkedő phoenix, s a fölött balra egy sugárkoszorús arany nap, megannyi korszakos emléke Debreczennek. A zászlós bárány a feltámadó Üdvezítő jelképe, II. Endre jutalma a szent földön tett szolgálatokért; a kitárt könyv, a lángok közűl feltámadó phoenix és a nap Rudolf király adománya, a hamvaiból újra támadt s a tudományokat terjesztő város jelképezésére, s a terhe alatt növekedő pálma I. Lipót király elismerését mutatja fel beszélő képben Debreczen nagy érdemei iránt.

Debreczennek, a milyen messze a krónikák és irott emlékek visszavezetnek, saját történelmi élete van, mely a szokott fogalmaktól eltér, önállóan fejlődik s kifelé érezteti hatását a nemzetre.

Az Árpád-házi fiágbeli királyok alatt Debreczen már olyan hatalmas város volt, hogy saját várispánja, Debreczeni Dózsa Endre vezetése alatt egész hadcsapatot küldhetett II. Endre királylyal Palaestinába, s ezért nyerte az első czímerét, a mely egyértelmű a kiváltságos szabadalommal. Azontúl egész Róbert Károlyig a Debreczeni Dózsák maradtak a város örökös urai. Dózsa Mátyás korában Debreczen Róbert Károly pártjára állt s a trónkövetelőket egyenként segítette leverni: elébb bajor Ottót, azután Csák Mátét, utoljára Leót, a gácsországi királyt; s ezért annyira emelkedett becsületében, hogy várispánja, Debreczeni Dózsa Mátyás elébb Szabolcs, Bihar főispánja, majd Erdély vajdája s végre Magyarország nádora lett. A város maga is kiváló szabadalmakkal ruháztatott fel, melyeket az egymásután következő Nagy Lajos, Zsigmond, Ulászló királyok még kibővítettek. Debreczen polgárai egyenrangúakká lettek a budai polgárokkal; portékáikkal vámmentesen űzhettek kereskedést az egész országban, semmiféle vétségért őket más hatóság elé nem volt szabad állítani, mint a saját választott városbiróságuk elé. Ennek volt élet és halál fölött itélésre joga, s a mi legnevezetesebb szabadalma volt Debreczennek, az, hogy területét menedéknek nyilvánították minden jobbágyra nézve, a ki ott le akart telepűlni. Ez magyarázza meg népességének gyors szaporodását. Az egész vidék jobbágy-népére nézve Debreczen területe volt az egyedűli szabad föld, a hol a főispánok és földesurak úri hatalma megszűnt. Debreczennek ugyan magának is volt földesura, de polgárai soha robotban nem szolgáltak, hanem fizettek kétezer forint taksát régidőktől fogva, s azzal szabad urak voltak saját városukban.

Ez a szabadság képezte Debreczennek a bástyáit.

Mert kőfal nem kerítette Debreczent soha, daczára Zsigmond király ezt elrendelő határozatának. Egy sövénynyel bepalánkolt s vályog őrtornyokkal ellátott árok volt a kerítése; martalóczok ellen sem elég védelem; a hogy be is tört rajta több izben a zűrzavaros idők alatt összecsapzott gyülevész; de azt a debreczeniek a piaczuk közepén verték szélylyel, s egy ilyen lázadó csapatnak történelmi hírre vergődött vezérét, a nagy Karácsont, a „fekete embert” a hely színén le is nyakaztatta a debreczeni biró.

Debreczennek e hatalmas kifejlődését még nevezetesebbé teszi az, hogy közvetetlen közelében volt az ország öt fő városának legfényesebbike: Nagy-Várad; királytestvérek, királyfiak lakhelye, püspöki székhely, Szent László síremlékének őre, hatalmas kerített erősség. Nagy-Várad magához vonta a fényes, hadszerető nemességet; Debreczen az egyszerű, békés, munkás polgárt.

A hűbéri viszony, mely határozott pénzfizetéssel volt szabályozva, a Dózsák után a szerb Brankovics Györgyre, majd Hunyadi Jánosra szállt; amannak zálogba adta azt Zsigmond király, ennek honfi jutalmúl a nemzet. Félszázadig a Hunyadi-család maradt Debreczen ura; hűségeért I. Mátyás király a kincstári nyereménybeli jövedelmek fizetésétől fölmentette a várost, úgy szintén annak kereskedőit minden vámfizetéstől az országban, míg másfelől a városnak szabadalmat adott a Hortobágy révén vámszedésre. Elvégre 1477-ben kiadott rendeletével a tiszántúli részen addig Nagy-Várad által élvezett árúmegállító és kirakodó hely jogát Debreczenre ruházta át, már előbb hálásan említvén fel egy másik oklevelében azon hűséget, melylyel a debreczeniek anyja és családja iránt viseltettek. E tény alakította át Debreczent azzá, a minek emelkedését köszönheti: a vásárairól híres kereskedelmi várossá, a hol az előkelő világot az iparos és kereskedő osztály képezte hajdan úgy, miként ma. S ez osztály mindig magyar volt, a vállalkozás, üzérkedés szelleme természetévé vált: a nyereséget nem hagyta idegen kézre. Krónikáiban találunk egyes adatot, mely szerint csupán tizenkét görögnek volt megengedve, hogy a városban üzletet nyithasson, de azok közűl is, ha egy kihal, helyébe más görögnek nem szabad betelepűlni. A „szabadság” alatt, a hogy az országos vásárokat nevezték, szabad volt Debreczenben a világ minden népének portékáit árúlni; el is jöttek arra messze földről oláh és török kalmárok, lengyel kereskedők s egész bazárt rendeztek karmazsin-, selyem-, patyolat-czikkeikből; de azontúl csak a debreczeni polgárnak volt szabad az „állásokat” megtölteni; míg neki szabadalma volt még Stambulban is felütni az árúsátorát.

A tökéletesűlt műipar s annak készítményeivel messze földre folytatott kereskedés már a hajdani időkben is bővebb ismeretekkel gazdagítá e városban a népszellemet. A tehetős polgárok fiaikat eleinte Krakóba küldték akadémiára; de a mellett otthon is iskolákat alapítottak világi mesterekkel, a kikről a város egyik legnagyobb utczája maig is e nevet viseli: „mester-utcza”.

A Hunyadiak kihalta után a Szapolyaiakra szállt a földesúri hatalom a város fölött. János király a birtoklást hatalmas hívére, Enyingi Török Bálintra ruházta 1536-ban. E történelmi nagynevű főúr hozta be a reformácziót Debreczenbe. Bálint pap volt az első hitterjesztő. A debreczeni nép tömegesen vette föl az újított vallást, s tizenhat év múlva az egész város felvette a protestantismust s újabb tíz év múlva Kálvin tanainak híve lett; templomait átadta az új hitnek. Minden más egyház megszűnt.

Az állambontó nagy katasztrófák ezután Debreczent sok időre az erdélyi fejedelmek fönhatósága alá osztják. Ezek a válságokban változatos idők fejtették ki Debreczen életbölcseségét.

Debreczen főtere. báró Mednyánszky Lászlótól

Három-, négyféle ellenséges tábornak útjában, kőfalak nélkűl, hadsereg nélkűl, mégis szabadon, mindig hazájához híven, a felvilágosodás, a tudomány munkájában kitartón, mint egy független respublica, állt egyedűl magában ez a város. Megváltotta magát a szultántól, a pasáktól, a saját fejedelmétől, a császári vezérektől; dúló hadaik ellen nem küldött tábort, megadta a ráesett hadilletéket; de vasvillát nem ragadott ellenséggel mérkőzésre, hanem eléje küldé biráját, előljáróit s megalkudott vele: tüzet, vasat távol tudott tartani magától; a harczvágyó fiatalságot otthon tudta fegyelemben őrizni, a népszenvedélyt, mely keresi a veszélyt, lecsillapítani. Nem egyszer megesett az ilyen követségbe küldött előljárókon, hogy a dölyfös ellenség fogságra vetette, meg is kínoztatta őket; a vezérszónok, a biró ott vesztette a fejét; a szomorú példa még sem tartotta vissza az utána következőket: Debreczen volt a haza.

Hányszor fogadta be ez idők alatt Debreczen egész elpusztúlt városok menekűlő népét, Szeged, Makó, Csanád lakosait és egy ideig a Sárospatakról elűzött református főiskolának bujdosó tanárait és ifjait. A mindenütt üldözött reformáczió hívei itt találtak állandó menedéket s mikor Rákóczy Ferencz hadi sorsa bevégeztével az országot elhagyta, a vele bújdosott védtelen nép tömegét, névszerint a barsmegyei menekűlteket, a kuruczok asszony- és gyermektáborát Debreczen oltalmára bizta: ez fogadta be őket.

És mikor elvégre arra kerűlt a sor, hogy nem használt az engesztelés, a fizetés: akkor megmutatta Debreczen népe, hogy a kardforgatástól sem szokott el. Midőn 1566-ban a krimi tatárok dúló hada, rabságra fűzött népet hurczolva magával, Debreczen felé hömpölygött, a polgárság a Szoboszló és Újváros közti mezőn szétverte őket, s a foglyokat kiszabadítá; a csata helyének neve ma is „Vérvölgy”.

Még sem óvhatta meg Debreczent se bölcseség, se áldozatkészség, se vitéz ellenállás a veszedelemtől; nemcsak a császári vezérek, hanem török-magyarok is, pribékek, megrohanták, kirabolták, s az 1564-iki tűzvészben az egész város, templomaival együtt, porrá égett.

De a népben élő hatalmas közszellem újra fölemelte hamvaiból a semmivé lett várost, s ezt még gyakran volt alkalma ismételni. Az a lángokból támadó phoenix a város czímerében e korszakot jelképezi.

Jellemzi ez időket a városi tanácsnak 1610-ben kelt határozata: „Mivel az Isten az ostort még ki nem vette közűlünk, de sőt a romlás napról napra növekedik: annak okáért, míg az Úr Isten csendes állapotot nem hoz, senki hegedálni, tánczolni lantolni, virginálni ne merjen”.

Az pedig a népet jellemzi, hogy a változatos hadviselés alatt, a melyik uralkodónak alattvalójává tette a békeszerződés e nagy magyar várost, annak a hűségét őszintén megtartá. A Habsburg-családbeli királyok épen úgy, mint a Szapolyaiak, Báthoriak, Bethlenek, Bocskayak és a Rákóczyak a becsűletes hűségért jutalmazták új és megerősített régi szabadalmakkal e várost; Báthori István még lengyel király korában sem felejti ki azt kegyosztásából, sőt még a török szultán is megteszi azt, hogy egy inségteljes évben a város adójának egy részét elengedi. – Bethlen Gábor fejedelem kezdé el a tűzvész által elpusztított nagy templom fölépíttetését, I. Rákóczy György pedig befejezte azt s számára diadalmas hadjáratokban elfoglalt ágyúkból öntött 50 mázsás harangot ajándékozott, mely sokféle viszontagságot szenvedve, mai nap is Rákóczy-harang nevet visel. II. Rákóczy György sokkal roszabb emlékeket hagyott Debreczennek. Lengyelországi hadjáratában oda veszté csapatait, s a török elleni csatározásában rájuk hozta az ellenséget s nem tudta őket megvédeni. Maga is ott veszett a gyalui ütközetben; a győztes török pasa már csak öreg késeket és egy hosszú lánczot követel a debreczeniektől: amazokkal az elesett magyar vitézek fejét lenyúzni, emezekkel a foglyokat egymáshoz kötözni.

A debreczeni református főiskola. Dörre Tivadartól

Debreczen városára ezután is a nyomorgatások egész sorozata nehezűlt. A török kegyetlenségeket felűlmúlták Caraffa tábornok rendszeres dúlásai: úgy, hogy mikor az elhagyta Debreczent, a házaknak fele lakatlan maradt. És a mikor már tűz, árvíz, elemek visszás rendje, s a minden elemeknél pusztítóbb emberi őrjöngés kifáradt a pusztításban: akkor megindúlt maga a szilárd föld, hogy bevégezze a rontás nagy művét s egy földindúlás perczében ledönté még azt is, a mi állva maradt.

És Debreczen népe még akkor sem veszté el lelkének erejét, eltűrt minden csapást, fölépített minden romot, újra kezdett minden munkát; maga is fenyegetett helyzetben, menedékűl szolgált az egész ország minden üldözött lakójának. A vallásért üldözött híveknek, a tudományosságnak, „egy” fellegvára volt: a főiskolája. Azt soha sem engedte elpusztúlni s onnan sugárzott szét megújúltan szellemi hatalma.

Mint hajós előtt egy új világ partja, úgy merűl föl e viharos zűrből az új korszak, melyet I. Lipót diplomája avat fel.

Ez már a véginség napjaira következett.

A minden csatatéren megvert, minden várhelyéből kiszorított ozman, utolsó várában, Temesvárott megszállatva, erőszakos élelmezés végett tatárcsordáival meglepte Debreczent. A kegyetlen had elől most már az egész lakosság elfutott. Üresen maradt a város, aratatlanúl a vetések, néptelenűl a legelők. Sivatag az egész vidék.

És megint újra támadt minden.

1693-ban I. Lipót király diplomája Debreczent már a szabad királyi városok sorába emeli, a melynek követei az országgyűlésen foglalnak helyet. E királyi okmány eleven képét rajzolja e nagy város rendkivűli szenvedéseinek s az azok közt teljesített nagy szolgálati érdemeinek, melyeket „emberi fogalmat felűlhaladók”-nak nevez. Ezeknek megjutalmazásáúl fölmenti azt minden földesúri szolgalomtól, harminczadtól és vámfizetéstől, régi szokásaiban, kiváltságaiban megerősíti, s ugyanakkor a város czímerét egy zöldelő pálmával kiegészíti.

És újra felnőtt a pálma. Mert gyökerei a debreczeni „respublica” előljárósága és a nép erkölcseiben voltak megerősödve. Ez ős puritán erkölcsöket szigorúan kezelt törvények őrizték. Szemérmetlenség, bujaság, káromlás, sőt egy ideig a pipázás is irgalom nélkűl kínzással és halállal sújtatott. Czéhbe lépő férfinak egy év alatt meg kellett nősűlnie; a házasságtörést fejvétellel büntették; a hadból eltávozó polgár házát lebontották.

Csokonai szobra Debreczenben. Dörre Tivadartól

És a mellett magasra fejlesztették az ipart, a mezőgazdaságot, ápolták a tudományosságot, a reformált vallást. Híresek voltak ötvöseik, kik aranyból és ezüstből dolgoztak; még híresebbek a tudósaik, kiknek aranynál, ezüstnél becsesebb műveit a város nyomdája örökíté meg.

S a míg a bölcs népvezetők a kollegiumtól kezdve a csizmadiaszínig minden eszközét felhasználták a testi-lelki munka sikerének: a távol jövendőkre is kiterjedt a gondjuk. Egymásután vásárolták meg a szomszédjukban levő pusztákat, kevéssel azelőtt még virágzó falvakat, régi magyar nemesi családoknak, az Ohatiaknak, Szepesieknek, Zelemérieknek, Bajoniaknak ősi bölcsejét. Az idők mostohasága, a török pusztítások, az élet bizonytalansága más vidékekre, nagyobb erősségek oltalma alá kergette a nemességet, leveleik elpusztúltak, maguk elzűllöttek, kihaltak, vagy másutt más név alatt virágzottak tovább. Debreczennek területe azonban részint birtokvásárlás, részint szerencsés és óvatos pörlekedések útján mindig nagyobbodott, végre egy kis herczegséggel fölért.

A Rákóczy-szabadságharczból Debreczen városa megváltotta magát a fejedelemnek fizetett 25 ezer forinttal ezüstben, aranyban. A nemzeti fejedelmek és vezéreik mindenkor át voltak hatva annak a tudatától, hogy Debreczen fentartása mily fontos a nemzeti kulturára nézve, s ezért minden vérontó csapástól megóvták a várost, fiatalságát háborúba nem vitték; ha ellenséges tábor közeledett, a debreczeni népet előre figyelmeztették, hogy hagyja el a városát. S olyankor házaiban egy lélek sem maradt: az ellenség egy holt várost talált maga előtt.

A szatmári békekötés után, melynek előzetes pontozatai Debreczenben a Komáromy György czegléd-utczai házánál, a most is úgy nevezett Komáromy-házban állapíttattak meg, megszűnik Debreczen külön története. Mint királyi város, mint a tudományosság székhelye; a nemzet nagy történetébe beleilleszkedve tölti be hivatását: fizet, tanít, küzd és munkálkodik.

1849-ben a magyar kormány székhelye, kollegiumában ülésez a képviselőház, nagy templomában hirdettetik ki a függetlenségi nyilatkozat ápril 14-én. Augusztus 2-án itt vívatik meg a Nagy Sándor honvéd hada s a Paskievicsnek tízszerte nagyobb orosz serege közötti véres csata, sulyos veszteséggel a szabadságharczosokra nézve. E csata emlékét egy kő-oroszlán örökíti meg az emlékkertben. A muszkák által okozott pusztítás egy millió forintnyi kárt okozott Debreczennek. Azóta ezt is kiheverte. Ma már Debreczen kulturváros: a régi Debreczenből csak az maradt meg, a mi életre méltó.

Ma már nem áll fenn a tilalom, hogy másnak, mint Kálvinhitűnek, nem szabad e városban letelepednie; de azért megmaradt a régi hitbuzgalom. Ma már nem áll fenn a nevezetes kiváltság, hogy a ki jobbágy létére Debreczen kapuin belép, szabad emberré lesz; hanem azért mégis vonja magához e város távolról, közelről mind azt a népet, a ki ész és munka után óhajt gyarapodni. Ma már nincs szabadalma Debreczennek se vám, se adó, se harminczad alól; hanem azért az ipar és a kereskedelem első rangosztályú most is e városban. Ma már nincsenek tógás diákjai, csattos czipős professorai; hanem azért mostani tanárai is nagy részben az angol és német egyetemeken fejezték be kiképeztetésüket, s a külföldi protestantismussal való összeköttetésnek köszönheti, hogy mai nap is a hazai tudományosságnak erős vára – a Kálvinista Róma.

A főutcza Debreczenben. Dörre Tivadartól

* * *

Láttuk, röviden vázolva, Debreczen történetét, most ismerjük meg magát a várost, s legelébb is annak környékét, kezdve a nagy nevezetességű hortobágyi pusztán.

Ez az egész 52 ezer holdnyi síkság egyetlen legelő, melynek csak kevés részét hasogatta föl szántóvas. Még a XVI. században virágzó falvak, Zám, Ohat, Máta határait és legelőit foglalta magában. Tavaszszal sok a vize, nyáron kevés; a hol nem „locsogós”, ott szikkadt; az egészen uralkodik a szíksó; a termő szík növényzete buja, a vak szíké silány.

A régi leirásokban nádasokat, tavakat találunk, mocsári vadak, különösen kócsagok otthonát; nagy Tisza-áradáskor csónakkal járták a pusztát, s a Hortobágy folyón kétkerekű malma volt a városnak; a Tisza-szabályozás ezt mind eltakarította, most nagy részben legelő; lakosai a pusztai biztoson és mezőbirákon, meg az állatorvosokon kivűl csupán a pásztor nép, mely a város és a lakosság gazdagságát, a lábon járó kincset őrzi. Közel ötven ezerre megy a Hortobágyon tanyázó barmok száma, s azokból tizenöt gulyában tizenöt ezer szarvasmarha, s kilencz ménesben mintegy négy ezer ló. Ezt az állattábort kétszázhatvan pásztor őrzi.

Ez a pásztor nép a legéletrevalóbb faj, mely tavasztól télig a pusztán, télen nagy részt a gazdák tanyáin tölti életét. Kényelemről, kényeztetésről fogalma sincs. Edzve van minden viszontagságához az időjárásnak; a szabad ég alatt van járása-kelése. Jól él, de mértékletesen; bort ritkán iszik, a pálinka még nem mérgezte meg a vérét, mirigyes nyavalyát nem hord az ereiben; idegennel soha össze nem keveredett; ma is bátran mintaképűl mutatható be, hogy ilyen volt a magyar ezer évvel ez előt az őshazájában. Papot, templomot évszámra nem lát, mégis tudja, mi a becsűlet; gazdája jószágát hűségesen őrzi s szereti az állatait, a melyeknek az ivadékaival együtt nőtt föl; valamennyinek ismeri a leszármazását. A míg bojtár, engedelmes; ha írni, olvasni tud és számadóvá vénűlt, a bojtárjával emberségesen bánik. Sok tudományt nem tanúl, bár gyerek korában a városi iskolát megülte, hanem azért a maga munkáját napokra, órákra be tudja osztani. S jó könyveket örömest olvas; ismeri a népies költőket. Maga is bír költői hajlamokkal; népdalokat csinál, a melyeknek szövege, dallama egyszerre születik, s azok mind a pásztoréletről szólnak. Megtudja az időjárás s nem kérdi azt a kalendáriumtól. A hortobágyi puszta térképét úgy ismeri, hogy éjjel sem téved el rajta, s tudja, hogy meddig tart a határ, a hol az ő jószágának legelni szabad, pedig nem mutatja azt határkő. Gyors eszű, jó szívű; bajba kerűlt embert megsegít jutalom nélkűl, s az idegen iránt barátságos. Nincs ezek közt dolga a birónak; még csak egy csendőr sem vigyáz rájuk.

Azonban még a pásztor nép közt sincsen egyenlőség, itt is rangosztályok vannak. Legfelűl áll a gulyás, azután jön a csikós. Gulyás és csikós még barátkozik egymással; de már a másik kettővel nem örömest komázik, a kik között rangban elébb áll még a kondás (a mi jellemző a sertéstenyésztésére büszke Debreczenben), utoljára jön a juhász.

Az évenként tartott nagy vásár alkalmával mind a négy osztály összegyűl a hortobágyi csárda ivószobájában.

A hortobágyi nagy csárda a hason nevű folyó partján, derék kő-épület, kényelmes, jól ellátott vendégszobákkal; korcsmárosa úr-féle, mert egyúttal bérlő; tart jó bort, jó konyhát; rendesen magyar ember, a kivel a vendégnek kezet szokás szorítani.

A csárda végében van a nagy kőhíd, egy monumentális építmény, kilencz boltíves pillértől emelve. Az a monda róla, hogy építésekor a hozzá való meszet tejjel oltották meg, azért olyan tartós.

Debreczeni polgár. Feszty Árpádtól

A Hortobágy vizén inneni pusztán tartják meg a nagy marhavásárt, melyben érdekes látvány az, midőn a csikós a vevő által kiszemelt szilaj paripát a nyakába vetett pányvával elfogja.

A karám a pásztor nép hajléka: fecskerakású fal, nád födél, kivűl kirúgó eresz, az alatt áll a polczra elrakva az egész hétre való kenyér, s nagy fabödönben az étel, a melyet a csikósnak, gulyásnak a városban lakó felesége hoz ki vasárnaponkint. Csupa savanyú lére készített ételek: fehér eczetes kaszáslé, töltött káposzta, espékes, savanyú paszuly. Ez a puszták szakácskönyve. De maga is ért a szakácssághoz a csikós és gulyás. A karám mellett látjuk mindenütt a vasalót. Ez egy kerek, kunyhóforma, felűl nyitott nádsövényzet, melynek a feneke téglával van kirakva; közepén a tűzhely, a mellett a forgatható szolgafa vagy főzőfa, a melynek a végére a bográcsot ráakasztják s alatta tüzet raknak. Tüzelő szer a halomba hordott árva trágya. Ezt a mezőről öszeszedni a taligás hivatala. Taligás a neve a pásztorgyereknek, ki tizenkét éves korában jön ki a városból; addig iskolába jár; irni, olvasni, számolni tanúl, s aztán szolgál ingyen, míg bojtárrá felnő. Erre van bízva megfőzni a vasalóban az ételt, s aztán elhordani a távol legeltető bojtárok számára a bográcsban; ha egy bojtár jól lakott belőle, viszi odább. Végűl elég marad még a taligás számára is.

A karámon és a vasalón kivűl még ott látjuk a hármas szárnyú szélfogót, a mi a juhászoknál nádból készűlt karám vagy cserény, a csikósnál erős deszkapalánk. Ide menekűlnek az állatok, mikor a pusztán végig seper a zivatar, mely, ha a szabadban lepi meg a ménest, néha a Tiszáig is elveri.

Kiegészíti a képet a nagy csordakút, melynek több ölnyi széles és hosszú, tölgyfaczölöpökkel kibéllelt medréből a roppant hosszú vályúba merítik két-három gémes kútágasra akasztott vederrel, ezernyi állat számára, délben, este a vizet a bojtárok.

A juhász karámja megint másforma. Annak a belseje lakóhely és konyha; párnás ágy, tulipántos láda benne, gomolyás zacskók függnek a gerendán. A juhász felesége künn lakik a pusztán, s apró gyerekek játszanak a karám körűl. Olyan karám is van, mely sziget módra vízzel van körűl véve, hídon járnak be az udvarára.

Érdekes látványa a hortobágyi pusztának a délibáb, mely nyáron minden derűlt napon folyton űzi tündéri játékait. A láthatáron tenger terűl szélylyel, melynek hullámai sebesen kigyóznak, s ennek közepéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Távol álló templom tornya megkettőzve látszik. Néha a délibáb a láthatár alatt fekvő s távcsővel sem látható helységek ábráit fölkapja magasra; akkor úgy tetszik, mintha a Hortobágy tele volna városokkal. Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött. Mikor e káprázatos tenger a földet lassankint elnyeli, egy-egy állatcsoport a láthatár szélén látszik állni, s a láttani csalódás által mammuth nagyságúnak tetszik.

De legfölségesebb látvány, a nyári napfelkölte a pusztán. A ki azt élvezni akarja, annak korán, három óra előtt, még csillagos éggel, első hajnalperczenéskor ki kell indúlnia a zámi pusztára.

Itt tárúl elénk az igazi puszta. A végtelen messzeségben, a mennyire szem ellát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincsen, mely irányt adhatna. Semmi élő állat, se távol, se közel, se repűlő madár, se futó nyúl, se békászó gólya, se prédaleső sas. Csak a csillagos ég és a pázsíttal bevont sík mező. De egy hang mégis hirdeti az életet. A légben magasra fölszállt pacsirták éneke, mely hajnaltól kezdve az egész pusztán szerte hangzik. Teljes óráig tart, míg vágtató futamban átszeljük e pusztát, a hol se egy ösvény, se egy kerékvágás nem mutat irányt, míg végre kiemelkedik előttünk a láthatáron a négy zámi halom, közepettük a három gémes kútágas, mint a valóságos Golgotha. Valóban azon a helyen állt egykor az a népes helység: Zám, a melyről most csak a délibáb álmodik; helyét az elpusztúlt templom kőalapjai jelölik s azok a halmok, melyek eltemetett ezerek csontjait takarják. Itt ezen a pusztán tanyázik a város nagy gulyája. Ezerötszáz tehén idei borjúival s nagy számú bikákkal. Ezek az állatok nyáron a legelőn, télen a tanyákon vagy az erdő-legelőkön vannak; a teheneket nem fejik, azok csak tenyésztésre valók. Eladni a gulyából csak falka számra lehet; s elégszer megesik, hogy az elterelt falka az új lakhelyéről visszaszalad, átúszva a Tiszát, a zámi pusztára. Az egész gulya alszik egy roppant nagy tömegben, míg a nap föl nem jön, s egy hangot nem hallat, akárhogy ugatnak is a nagy komondorok az oda érkező idegen látogatók szekerére.

Debreczeni polgár. Feszty Árpádtól

A pusztán látott napfelkölte csodálatos változatainak ugyanazon okok képezik a magyarázatát, melyek a délibáb tüneményeit előidézik. A nappal áthevűlt szíkes talaj kisugárzása által megritkított alsóbb légrétegek súgártörő behatása ez. Az első perczben egy csodanagy tűzhalom tolakodik elő a sötét láthatárból, mely a másik perczben hegyesre csucsorodik, mint egy gúla. Majd ötszegletűvé torzúl a nap-ábra; s a másik perczben mint egy oldalt fekvő tojás tűnik elő; akkor alúlról összeszűkűl s tökéletes gomba alakját veszi föl; utóbb alúlról hegyes czitromot mímel, s legvégűl a felső részen szűkűl össze, mint egy római urna, s a változatok alatt semmi fénye nincsen; szabad szemmel lehet bele nézni. E tüneményt a hajnal délibábjának lehetne nevezni.

Mikor aztán szétlövelli sugarait az igazi nap, akkor egyszerre talpra áll az egész szarvhordó állatsereg s indúl a kolompos vezetése mellett a zöld mezőnek, rázendítve egy folytonos bömbölésből álló kardalt, melynek disharmóniája a leghatalmasabb symphonia.

Hajdan ez a puszta népes helység volt, apátság székhelye. Ép úgy Ohat, Papegyháza, a melyeknek neveit most a puszták örökölték, s egy-egy téglás halom őrzi emléküket; az egyes legelők határainak mind saját nevük van, mint a vármegyéknek, a melyek egy országot képeznek.

A pásztorok viselete ma is az, a mi régen volt. Pörge kalap, lobogós bő ingújj, derékban oly kurta, hogy a meztelen has télen-nyáron kilátszik alóla munka közben; azon fölűl pitykés pruszlik; félvállra vetve csattos szíjon a tulipántos szűr, bekötött újjakkal; a derékra kötött szíjba dugva a kostök aczélostúl, meg a tarka kendő; bő gatya, ránczos torkú csizma, a melyikre „egy” sarkantyú van ütve, csak az egyik lábra, vagy ha kettő, akkor pengős. Kiegészíti a viseletet a vállon keresztűl vetett karikás ostor, a melyet maguk a pásztorok fonnak nagy művészettel, s a nyelét kiverik réz és ezüst sodronynyal vagy beöntik ólomczifrázattal.

A csikós lószerszáma különbözik a gulyásétól. Mind a kettő huszáros nyerget tart, de a csikós nyergének nincsen terhelője. Csak úgy van az a ló hátára szabadon oda dobva. Megbámúlni való ügyesség, a hogy a csikós ebbe a le nem kötött nyeregbe föl tud szökni, jobb kezével oda szorítva azt a ló hátához. Úri lovas, de még katona is, a legelső vágtatásnál lefordúlna nyergestűl együtt. A szerszámon kivűl oda van vetve a mén nyakába a huszonnégy méternyi pányvakötél tekercsben. Mikor lefekszik aludni a csikós, ennek a pányvának a végét oda köti a keze csuklójára, úgy ereszti a lovát legelni. Az okos állat jól vigyáz, hogy meg ne rántsa az alvó gazdáját; de ha gyanús állatot lát közeledni, hangos nyerítéssel költi fel az alvót.

A gulyásnak ellenben díszes, sallangos szerszám van a lován; magas tatárnyergét széles heveder szorítja a ló derekához, melynek drága rézcsattjai remekbe készűltek. Hajdan e csattokat ezüstből is csinálták. A nyeregkápán pedig van egy szíjkarika a rézfokos számára. Ez a csikósnak és gulyásnak egyetlen fegyvere; lőfegyvere nincsen. A juhászt bunda takarja; nyáron kifordítva. A kondás szűrt vagy bundát visel, nagy melegben mindenik bocskort.

Kifogyhatatlan a hortobágyi puszta költészete; de érdekes annak a prózája is. Az ingó vagyon, a mely e pusztán gyarapszik, közel öt millió forintot képvisel, s fölűlmúlja a földterületnek, melyen legel, az értékét. S ennek a sajátszerű, helyi viszonyokhoz kötött gazdálkodásnak megvan a maga értelmi apparatusa, mely a tapasztalat százados hagyományaiból kifejlődve, az új kor észszerű javításaival párosúlt.

A nagy csárdától óranegyednyi távolban, túl a hídon, a folyó mentében látjuk emelkedni a mátai puszta halmát. Ez egy termékeny földhát, melynek televényes talaján már szántott dülőket is találunk, s gazdag kaszálót, mely a nemes fajménesek és gulyák ellátására szolgál.

E rendesen mívelt földháton találjuk a tiszti lakok csoportját. Biztosi lak, orvosok háza, állatgyógyintézet, mind szilárd téglaépületek; körűlöttük ültetett park, gyümölcsös kert, rózsaliget, konyhakert, minden ház számára külön jégpincze; művelt emberek igényeinek megfelelő kényelem mindenütt.

A főbiztos hat kerülőjével végzi a közigazgatást, ő a rendfentartó hatóság. Fegyveres csendőröknek itten nincs tanyájuk. És öt év óta nem volt egyetlen egy tolvajlási eset sem a hortobágyi pusztán, a hol ötven ezer darab állat legel.

Polgár czifra szűrben. Feszty Árpádtól

Ellenben számtalan az eset, hogy másunnan futnak ide a bitang állatok. Azokat rögtön elfogják, a többivel összekeveredni nem engedik, hanem elkülönítik egy körűl kerített legelőn, míg a gazdájuk értük megy. Vérengzés, gyilkosság a legritkább esetek közé tartozik.

Az állategészség ügyéről három állatorvos gondoskodik. Kettő folyton a pusztát járja, egyik az állatgyógyintézetet kezeli.

Az orvos kezelése alatt van az állatgyógyászati patika is, teljesen fölszerelve; s ugyan ő kezeli az elővigyázati intézkedéseket.

Azt a rengeteg sok állatot, a mely kora tavaszszal a Hortobágyra kimegy, mind egyenkint vizsgálják meg az orvosok, s csak a kiadott bizonyítvány mellett fogadják be a legelőre. Beteg állatot rögtön föl kell hajtani a kórházba.

A mátai pusztán van végűl Debreczen városnak két legnagyobb kincse: a törzsgulyája és a törzsménese.

Egészen másnemű képet mutat Debreczen környéke az éjszak-keleti táján. Nagy-Várad felől pompás kőút vezet a messziről feltűnő kettős tornyok, pipázó gyárkémények nagy városa felé. Az út mentében gazdag szántóföldek az újabb mezőgazdasági ipar terményei: dohány, repczetáblák válogatják egymást. Kertek, facsoportok közűl sűrű tanyák fehérlenek elő; a sűrű erdő néhol az útat kiséri, de a vége a láthatáron vész el. A tisztásokon kaszált rend, felgyűjtött szénaboglyák, majd gyümölcsös kertek, szőlők, veteményes táblák, dinnyeföldek húzódnak össze, a melyeket kertekkel körített nagyvárosi villasorok váltanak fel. Itt már a barom nem legel szabadon, hanem ekét, szekeret húz, s az erős spanyolfajú ló ötével, hetével a nagy nehéz vasas paraszt szekér elé fogva, tíz-tizenkét napszámost víve a szekéroldalon, vágtat a szekérmarasztó homokon keresztűl, magasra szálló porfölleget riasztva föl útja nyomán. Van itt a fekete, búzatermő homoktól kezdve a futó homokig minden fajta, de már mind meghódítva a mívelés által. Megkötik a laza homokot a 45 ezer holdra terjedő Csere, Gút és a város mellett levő Nagy-erdő, a melyeknek területén 17 ezer holdnyi magánbirtokot tevő kaszálók, szántóföldek vannak elszórva. Itt látni Debreczen mezőgazdaságát, a melynek rendszerét hogy megértse az ember, szükséges megismerkednie azzal a sajátságos birtokközösséggel, a melyhez hasonlót sehol az országban nem találunk. Debreczen városa maga egy nagy földbirtokos; kül- és belbirtokainak területe 170 ezer hold; de a szomszéd hatóságok területén birtokoltakkal együtt fölmegy 20  mérföldre. E roppant birtok és a város javadalmai jövedelméből segélyez a város minden egyházat, iskolát, jótékonysági, közművelődési intézményeket, színházat, kórházakat, fedezi a közigazgatás összes költségeit. Mindezekre a debreczeni lakos semmi községi adót nem fizet.

Részlet a Nagy-erdőből. Mészöly Gézától

És ezenkivűl a város birtokának egy része az Ondód, a legjobb termőföld, ki van osztva a polgárság között olyan formán, hogy minden 8 öl belsőtelki házhely után 300 öl „ház után való föld” jár. A minden háznak örök tulajdona. A szántóföld együtt járt a házzal. Külön sem a házat, sem a földet nem volt az utóbbi évekig szabad eladni.

Így szolgál ingyen közhaszonra a nagy erdőségek fája is, s abban minden háztulajdonos a telke nagyságához képest osztozik, valamint a hortobágyi legeltetési jogban is birtoka arányában részesűl.

Nagyban, általánosságban Debreczen most is az, a mi hajdan volt; de részleteiben egészen újjá teremtve. A múlt századok sövénybástyái, agyag őrdúczai rég eltűntek nyomtalanúl; de még a század második évtizede végén is oly nagy hírben állott nagy-fahídról is csak a hagyomány beszél már. Hogy ott a főutczán végig, egész a főtemplomig (nem keresztben, hanem hosszában) vonúlt el egy rengeteg dobogó, deszkából, faczölöpökön álló, beborítva a főutcza vízlevezető árkát; a szekerek ezen a negyedfél öl széles hídon közlekedtek; mikor pedig nyáron felszáradt minden latyak, akkor két kapuval elzárták a hídat. Később ezt a tégla, majd az 50-es években a fakoczka-burkolat váltotta föl. Most ez a szép egyenes főutcza szélesen ki van kövezve trachittal, a gyalogjárói aszfaltozva, s két gyönyörű fasor szegélyezi végig. Az utcza befelé haladva folyvást szélesedik, úgy, hogy a főtemplom és városház előtt már magába öleli az egész piaczot. S a fő utczát, a nagy tért és Czegléd-utczát most már díszes emeletes házak foglalják be, azok közt a város újon épűlt nagy vendéglője, a „Bika”, és a városi színház. Gázvilágítás van az egész városban. Az üres terek díszfákkal beültetve. Mikor tavaszszal végig haladunk a vasúttól a nagy vendéglőig a széles főutczán, azt hiszszük, egy tündérkertbe jutottunk. Az egész várost betölti a sokféle fajú ákáczok illata, melyeknek tíz ezreivel vannak végig ültetve az utczák. S a széles kövezett úton sűrű csengetés közt látjuk végig vonúlni a gőztramway öt-hat vaggonját, nem füstölő mozdonyával, mind megrakva sűrűn, czifra, divatos és népies viseletű közönséggel; olyan látvány, a minőt monarchiánk fővárosai sem képesek felmutatni. Debreczen a távolból is nagyvárosias képet mutat, két kettős tornyú szentegyházával, három egytornyas templomával, füstölgő gyárkéményeivel, az ország egyik legnagyobb forgalmú gőzmalmával, az István-gőzmalommal.

A város az első belépéstől fogva igazolja belsejével, a mit a külseje igér: hat széles utcza osztja fel a négy ezerre menő háztömeget, mind díszes kőépületekkel rakva. S ezekben mintegy ötvenezer lélek lakik: munkás, dolgos nép, semmi proletárság; szegényeiről a város gondoskodik. A középületek mind a város költségén emelkedtek. A czégeken legnagyobbrészt magyar nevek olvashatók. Az őscsaládok, a városi előkelőség ott ragyog, nem a nemesi czímereken, hanem a boltczímereken. A kereskedelem és ipar világában a régi magyar családoké a vezérszerep; s ha idegen név vetődött közéjük, azt bizonyosan nagy érdemeiért fogadták be, s ivadéka buzgóbb magyar még az autochtonoknál is.

A hortobágyi híd. Greguss Jánostól

Debreczen nem csak gazdag város, hanem gazdag polgárok városa, a hol a köznép is jól él. Mutatja a termete, az ábrázatja.

* * *

Azt mondtuk egy helyütt, hogy Debreczennek egy fellegvára volt: a kollegiuma. (Így híja azt most is minden ember.) A templom és az iskola azonos eszme a protestansoknál: a templomban a népet oktatják, s a beöltözött diákból kerűl ki a legátus, a ki távolabbi hitközségekben nagy ünnepek alkalmával hirdeti az igét.

Az egész piacz mélyét betöltő két tornyú nagy templom alapjában a régmúlt századokig viszi föl eredetét, s azon a helyen épűlt, a hol egykor Szent-András egyháza állott. Hatezer lélek fér el benne. Belsejét a kálvinista puritánság szelleméhez híven semmi festés nem díszíti, egyedűli pompája a nagy orgona. Az is nagy ellenkezés mellett mehetett be oda. Még kriptája sincs. Sokszor elpusztította a tűzvész, de legjobban az 1802-iki, a mikor még a harangjai is elolvadtak, csak a Rákóczy-harang maradt fenn, hanem ez is megrepedt s csak 1875-ben öntetett újra előbbi feliratainak megtartásával. Azóta a templom újra épűlt. Egyszerű, csupán nagy arányai által megkapó építmény.

A kollegium sem az, a mi a régi volt. A korszellemnek a régi sajátságos intézmények áldozatúl estek. A hajdani seniornak zsinóros dolmányú, hajporos, háromszegletű kalapos mintáját arczképben őrzi az iskola könyvtára. Oda van elhelyezve a nevezetes nagy bot és kis bot is; még most is akadnak diákok, a kik a tizenhét fontos „gerundiumot” félkézzel megemelgetik; de az „ad arma!” nem hangzik többé, mely a „machinistákat” a tűzvész oltására riasztá: ma azt a rendes tűzoltó-csapat végzi. A latinusokat kinzó egyenruha, a tóga is elmúlt, a nyusztos sinkóval, a háromszegletű sábbeszteklivel s utóbb a pofoncsapott figaróval, s vele együtt az a sok adoma a mindig élczes, mindig furfangos bennlakó diákról, a vándor legátusról és mendikásáról; s arról az időről, a mikor a diáknak nem volt szabad színházba, tánczmulatságba járni, éjjel a kollegiumból kimenni, azért mégis megtette: a magas kőfalon keresztűl mászott. Ebből a kollegiumból századokon át a magyar tudósoknak egész phalanxa kerűlt ki.

1550-ben alakíttatott át ez iskola protestans kollegiummá. Nyolcz év múlva már a Wittembergből hívott Méliusz Péter virágzásra emelte. A Kassáról ide menekűlt Huszár Gál magával hozta könyvnyomdáját, majd a város állított 1563-ban egy ma is meglevő könyvnyomdát, s ettől fogva lett Debreczen az irás szerint „Magyarország s Erdély világosító lámpása”. Ez a nyomda ma is a város tulajdona. Még nagyobb lett az emelkedés, midőn a XVII. század közepén a török elfoglalta Nagy-Váradot; az ottani kollegium elpusztúlt, tanulói és tanárai Debreczenben találtak új Helikont. Majd a hadjáratban semmivé tett pápai kollegium is ebbe olvadt bele, a pataki Erdélybe vándorolt, úgy hogy egy ideig egész Magyarországnak ez volt az egyetlen református főiskolája. Majd a szellemi színvonal is magasabbra hágott Maróthy, a híres arithmetikus alatt. E század elejétől fogva már minden tárgyat magyar nyelven tanítottak, kivéve a jogot, mely latin nyelvű maradt.

A sok nevezetes tanár között egynek az emlékét különösen megörökíté a népmonda: Hatvani Istvánét, a magyar Faustét. Minthogy a róla támadt mondakör, tudtunkra az egyetlen kálvinista eredetű ördögrege, helyén lesz azt itt megismertetni. Hatvanit a népmonda a szellemek varázsfejedelmévé teszi, ki egy nagy bűbájos könyvvel gyakorolja fölöttük hatalmát, s ember feletti csodákat mível: meghívott vendégeinek elhozatja a török szultán asztaláról az egész lakomát s az nap a szultán nem kap enni; de az elhozott narancsfákról nem szakíthatnak gyümölcsöt a kiváncsi asszonyságok, mert a hozzányúlásnál az illető hölgy férje feljajdúl, hogy az ő orrát, fülét húzzák! Egy feldöntött palaczkból olyan árvizet támaszt a teremben, hogy a hölgyek mind a padokra ugrálnak előle. Majd sétálni megy, pálczája végével négy lovas szekeret rajzol a homokba, arra felűl s megelőzi rajta az előre vágtatott biró fogatát. A szidalmazó kámzsás barátnak akkora szarvakat növeszt, hogy az nem birja a fejét az ablakból visszahúzni; halottakat idéz a temetőben s megküzd az ördöggel. Az ördögnek különös kedve van a diákjait elcsábítani: Hatvani képét veszi fel s éjféli előadásokat tart. Hatvani tanácsára az éjféli leczke miatt panaszt tevő diákok hamut hintenek el a teremben s azon megismerik a reverenda alatt a sátán lólábainak nyomát, aztán elriasztják az „Erős várunk nekünk az Isten!” éneklésével. Debreczenben egy egész család egy napon szerencsétlen véget ér: a kis fiú lekéseli csecsemő öcscsét s féltében a kemenczébe búvik; az anya ráfűti a kemenczét, s a szerencsétlenség láttára kétségbeesik, felakasztja magát; a hazaérkező férjnek, családja romlásának láttára, megszakad a szíve. Jutalom tűzetik ki a diákok közt az ez eseményt megörökítő epitaphiumra. Egy diák elnyeri ezt e distichonnal:

Infans, ut vervex, puerulus, nupta, maritus, Cultello, flamma, fune, dolore cadunt.

Magyarúl:

Kisded, mint bárány, kis gyermek, nő, szerető férj, Kés, láng és kötelen, s fájdalom által esék.

Hortobágyi csárda. Pataky Lászlótól

Hanem ezt a verset az ördög diktálta neki, s jutalmúl a diák lelkét kérte. Hatvani kijátsza a pokol királyát a „cras” szóval (holnap), melyet a diákkal az érte jövő sátán értesítésére az ajtaja fölé irat. Majd egy kedvencz tanítványát darabokra tépik a szellemek, kiket a feltárva talált varázskönyvvel előidézett; Hatvani összerakja darabjait, s egy szellemet parancsol bele, aztán viszi az examenre; a szellem felel bámulatra méltón, hanem a mint egy tanulótárs az „Isten” nevét kimondja a háta mögött, az egész alak porrá omlik. Végre maga Hatvani is rejtélyes módon elrepűl a felhők közé. E mondakörben a tudományosság csodái vannak a varázslat bűvhatalmával felruházva, az egész jól jellemzi azt a kort, a melyből származott, a midőn a chemia és optica csodái boszorkányságnak voltak kikiáltva.

Ma már a kollegiumban külön theologiai és jogi akadémia, tanítóképezde és gymnasium van a modern felsőbb tanintézetek kivánalmai szerint; tanszékei kitűnő tanárokkal betöltve, természettudományi és régiségi múzeummal, nagyszerű könyvtárral, gyűjteményekkel berendezve; a felsőbb osztályokban négyszáz tanulóval, míg az összes osztályok tanulói száma fölmegy másfél ezerre. A bennlakás még megvan; de a kollegium nem zárda többé. A legátus mívelt ember, s a kis diák nem régi módi mendikás már; a „semper” leves is megjavúlt, csak a mindennapi kenyeret híjják „brúgó”-nak. A nagy számú beneficiumok sok szegény ifjúnak teszik lehetővé tehetségei tudományos kiképezését. A kollegium alaptőkéje 1745-ben 10 ezer forint volt, ma már egy millió.

Innen származott ki egész raja a reformált vallást hirdető lelkészeknek, a magyar tudományosságot nagy sikerrel terjesztő iróknak, a kiknek egy költő csoportját, mely a XVIII. század végén és századunk elején saját irányban működött, „debreczeni kör” név alatt ismeri a magyar irodalomtörténet. Ez az iskola tartá fenn a népies, törzsökös magyar nyelv jogát az irodalomban a nyelvújítókkal szemben. Innen támadt elő Fazekas Mihály, a „Ludas Matyi” szerzője, és Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi előtt a legnépszerűbb magyar költő, kinek Izsó Miklóstól mintázott érczszobra ott van felállítva a kollegium mögötti díszkertben. (Egyike a hazai legszebb szoborműveknek, költségét – 26.000 forint – maga a debreczeni lakosság fedezte; azonkivűl vasból öntött síremléke a költőnek a köztemetőben.) Ez iskolából kerűlt elő az első nagyobb magyar nyelvtan és az első fűvészkönyv: amaz Földi Jánostól, ez Diószegi Sámueltől és Fazekastól.

Karám. Greguss Jánostól

Csokonai működését bővebben fogjuk ismertetni a magyar költészet rovata alatt, itt csak a debreczeni főiskola legnagyobb hatást gyakorolt tudósait, íróit soroljuk fel; az említetteken kivűl Sinay, a két Buday, Péczely a történelemben, Kerekes a mértanban, Lugosy a magyar és keleti nyelvészetben, Kuthy Lajos a költészetben szereztek maguknak halhatatlan nevet. Ma pedig már egész hadkeretet képez a Debreczenben működő írók összesége.

A magyar színészet is sokat köszönhet Debreczennek. Már 1798-ban ide jött Erdélyből az akkori első színtársúlat, s e látogatásait 1804-ig ismételte. Ez évben kapott ajándékba a debreczeni színtársúlat gróf Károlyi Józsefnétől egy teljesen fölszerelt jelmeztárt, s ez vetette meg alapját a magyar színészet díszesebb kiállításának. A színészeket a város fizette s az szerződött velük. A számadásokból kitűnik, hogy ritkán volt deficit. A színház ekkor a Fehér-ló vendéglőben volt, majd a szűcsszínnek egy fedél alatti épületében. Egy ideig egy debreczeni polgár által épített magánszínházban virágzott a színészet. Adtak eredeti színműveket is s a külföldi írók legjobb műveit fordításban. Végre fölépűlt az új színház a Czegléd-utcza elején s ez 25 év óta Debreczenben a múzsák temploma. A magyar színészet fénykorában, 1861-ben az alkotmányos élet fellobbanásával elhatározta Debreczen közönsége egy állandó díszes színház építését, s négy év múlva készen állt a múzsák pompás csarnoka, mely kétszáz ezer forintba kerűlt. A színi időszak ősz kezdetétől nyárig tart, mindig kitűnő társság működése mellett, melynek a város subventiót ád. Most már saját nyugdíj-alapja is van elaggott színészek számára.

A magyar dalról és zenéről is említést kell tennünk Debreczennél. Hogy itt mennyire művelték, bizonyítják azok a tanácsi határozatok, a melyek nagy csapások alkalmával a dalt és zenét városszerte eltiltották; majd a század elején az az engedmény, hogy a diákok zenekarának szabadságot adtak a színházi előadások alatt muzsikálni, de csak polgári ruhában.

Szélfogó. Pataky Lászlótól

A debreczeni „kántus” olyan híres volt, hogy temetésekre messze föld kivánta megjelenését. Budapesten is szerepelt. A vakácziókra hazatérő diákok évtizedeken át terjesztették legnépszerűbbekké vált dallamainkat, a Csokonai dalait: „Földiekkel játszó égi tünemény”, „Oh Tihanynak riadó leánya”, „Este jött a parancsolat”, „A csikóbőrös kulacshoz”, a szép bordalt: „Múlik, mint az árnyék, ez az élet”. A zenevilágban országhírű alakjai voltak Debreczennek Boka, Bihari, kinek utólérhetetlen szép dallamos nótái között legnevezetesebb a 30 emberes toborzó dal. A franczia háború alatt Debreczen városára 30 újoncz volt kivetve. Akkoriban még az újonczokat toborzás útján szerezték be, táncz és muzsikaszó mellett. Bihari lelkesítő toborzójára az első nap alatt beállt a keresett harmincz legény a verbunkosok karéjába. Ezért híják azt a nótát a harmincz emberes toborzónak.

* * *

A hogy leírtuk Debreczen jellemző különlegességeit, melyek oly kiváltságos hírt szereztek számára, áttérünk azokra az intézményeire, melyek már az újkor követelményeinek megfelelő nagyobb várost jellemzik.

A felekezeti féltékenység rég megszűnt már; a kálvinista hívek nagy templomán, kisebb templomain, azok között a nevezetes „ispotálytemplom”-on, s a legutóbbi években épűlt czegléd-utczai kálvinista templomon kivűl, a katholikus híveknek is ott áll kettős tornyú Szent-Anna temploma, s a Mózes-hitűeknek két zsinagógájuk van. A kegyesrendiektől vezetett algymnasium egyenlő magas színvonalon áll a protestansok középiskolájával. Minden felekezet maga tartja fenn az iskoláit; a tanárok nagy száma egész társadalmi osztályt képez; az elemi iskolák, melyekben az oktatás a város bőkezűségéből egészen ingyenes, mint a közműveltség vártái, egész a Hortobágyig kihatolnak. A puszta számára is van kettő. Azok közt nevezetes az ohat-pusztai, melynek másfélszáznál több tanulója van; ez felekezet nélkűli. A nőnevelésre szolgál egy felsőbb és több kisebb nevelőintézet. Azonkivűl van a felekezet nélkűli reáliskola, melyet a város tart fenn. Következnek a szakiskolák: a tanítóképezde, iparos iskolák, kereskedelmi középiskola, a királyi gazdasági tanintézet nagy terjedelmű mintagazdasággal, földmívesek, gazdák iskolája. Ezt az egyet tartja fenn az állam, a többi mind a város saját erején gyarapodik.

Delelőn. Pataky Lászlótól

A szellemi műveltség az alapja az anyagi jóllétnek is. Napjainkban már a mezőgazdaság is tudomány; az ipar, kereskedelem még inkább az. A krónikák följegyzése szerint az első nemes gyümölcsfák oltóágait a külföldi akadémiákon járt tanárjelölt diákok hozták haza Debreczenbe. A haladó míveltség nyomai láthatók folyton a mező-, kert-, erdő-iparban, állattenyésztésben épen úgy, mint a műhelyi és gyáriparban. Részletesen kimutatni a Debreczen lakosságának 12 százalékát tevő iparűzők működését e czikk korlátolt tere nem engedi; elég annyit megemlítenünk, hogy ha egy-egy iparágat a változó izlés, vagy az olcsóbb czikk versenye elnyom, emelkedik föl helyette más s új piaczot keres. Példáúl a hajdan virágzó szövőipart ma már egyetlen egy takács űzi, s a 800 csizmadia mellett támadt pár száz czipész; a szalámi-gyártás azonban versenyez az olaszországival; a hajdan híres pipagyártás csökkentével emelkedett a tégla- és fazekas-ipar; a timárság hanyatlott, de az asztalosság gyarapodott. Elősegíti az ipart a kifejlett kereskedelmi szellem, mely Debreczent az egész országgal, sőt a külfölddel is összeköttetésben tartja. S iparnak, kereskedelemnek úgy, miként a mezőgazdaságnak, életvért kölcsönöznek az egészséges pénzintézetek, takarékpénztárak és bankok. Debreczen, mely azelőtt két megyében feküdt, ma már nemcsak maga önálló törvényhatóságú, hanem egy újabban alkotott (Hajdú) megyének is székvárosa; ennélfogva székhelye a megyei és városi közigazgatásnak, több állami hivatalnak, a honvédségi dandárparancsnokságnak, melyekhez a tanárok, ügyvédek, orvosok, kereskedők, technikusok, stb. nagy száma járúl. Hogy az ilyen magas műveltségre emelkedett társadalmi osztály a maga mulatságai és intézményei tekintetében is a nagyvárosi mintaképekkel egyenlő lépést tart, arról tanúskodnak kaszinója és több rendbeli olvasókörei, jótékonysági egyletei, kereskedelmi és iparkamarája, kertészeti egylete, zenedéje, színügyi egylete, lovar-egylete, lövésztársulata és ügyvédi kamarája. Kényelem és jó izlés tekintetében pedig tanúskodik a haladásról a Szikszay-féle pompás új fürdő-intézete, mely villamfénynyel van világítva, s nemcsak az országban, de az egész monarchiában ritkítja párját: épen úgy minden európai igényeket kielégítő vendéglői. Debreczen három képviselőt küld az országgyűlésre. A város állandó székhelye a Tiszán-túli reformált egyházkerület püspökének, kinek lakháza a főtéren, a nagy templom mellett látható, s azonkivűl református egyháza négy rendes lelkészt választ.

Így találjuk együtt Debreczenben az ősi hagyományokat egymás mellett az új-kor vívmányaival: a nyikorgó szárazmalmot a gazdag osztalékot fizető gőzmalommal; a csizmadia-kapálta kukoricza-földet a kulturnövényeket termő mintagazdasággal; a „karczost” szűrő homoki szőlőt a franczia gyümölcskertészet mellett; a telivér ménest és a taligás „lú”-t; a peregrinust, a ponyvaírót és az akadémia tagját; a nagykereskedőt és a kupeczet; a magyar társadalomnak a magasságát és mélységét, de a mely minden izében magyar és önmagától termett. A mi tetszetős és a mi zordon benne, az mind magából a vegyítetlen magyar elemből fejlődött ki.

Pusztabiró a régebbi időkből. Pataky Lászlótól

Ezt az őseredeti magyar népet képviselik a debreczeni jelleges alakok. Mellőzve a tudományosan képzett társadalmi osztályt, mely sem műveltségére, sem viseletére, sem életmódjára nézve semmiben sem különbözik egyéb nagy városaink lakosságától, s mely osztály igen nagy számból áll; e helyütt csak a népies alakok felmutatására szorítkozunk.

Legelső helyen járdal ezek előtt a debreczeni civis polgár, (a hogy magát neveztetni szereti,) a ház és külső birtokok ura. Zömök, derékban kifejlett alak; fiatal korában karcsú, nyalka termetű; arcza komoly, nevetésre nem mindig hajlandó; csak a jólélés miá gömbölyű; a mit mond, elébb meggondolja, s aztán válogatott szavakkal fejezi ki: kiejtésében is megközelíti a színpadon és szószéken használt magyar nyelvet. Nem egykönnyen ismerkedik; a mért azt szokták mondani az olyan emberre, a ki nem látja meg, a kit nem akar, hogy „debreczeni szeme van”. Viselete egyszerű, kék posztó magyar ruha, régebben esős időben zöld krispin, veres gallérral, kezében hosszú pálcza, fején széles karimájú, hegyesen gömbölyű kalap. Ezüst lánczot, gombot csak ünnepnap hord magán. A százezeres civis csak olyan viseletben jár, mint a többiek. Az egyes különböző iparágakat folytató mesteremberek egyenruházatszerűleg öltözködnek. A mezei gazda s ennek cselédsége, a hentes, mészáros, csizmadia, timár, kőműves, ács, gubacsapó, szűcs, kalapos, sat. teljesen különböző szabású és színű ruházatot viselnek, úgy hogy vasárnap és ünnepnapon mindegyiket meg lehet ruházatáról ismerni, hogy micsoda mesterséget folytat.

Vannak olyan családok, a melyeket nagy kiterjedésüknél fogva már „had”-nak neveznek. S a debreczeni civis polgár czímét nem lehet csak úgy a maga kedvéből elfoglalni valakinek; még bele születni sem elég. Maga a civis polgár fia is csak akkor lesz azzá, ha leteszi a kemény, nehéz esküt, hogy a királyhoz, a hazához, Debreczen városához s mindenféle szabadságokhoz holtig hűséges marad. Erről oklevelet kap s taksát fizet érte.

A debreczeni civis polgár – igen is – büszke: büszke a városára, a puritán erkölcseire, a vagyoni állására, az értelmiségére és az előljáróira; de a mellett tisztességtudó, mást megbecsűlő s vendégszerető, ámbár válogatós.

A polgárság kevésbé jómódú osztályát legjobban feltaláljuk a vásáros sátorok alatt. Egy ilyen vásár a város különböző helyein valóságos néprajzi kiállítása a debreczeni typicus népalakoknak. Itt látjuk a hosszú ponyvasátor utczákban a tulipántos szűrök szabóját, a gubást, a czifrán kivarrott bundák mesterét, a szűcsöt, a hatalmas csizmák szerzőit, kik most is külön színben árúlnak, a fazekast mázos kancsóival; és a mi az emberi gyomor kielégítésére szolgál: egész sikátora a sertéshús érdemes feldolgozóinak, szalonnabástyák, kalbászhalmazok és vontcsövű szalámi-ütegek. Sátoraik közepett látjuk a híres debreczeni mézeskalácsosokat; s kiket elől kellett volna említenünk, Debreczen hatalmas termetű árúsnőit: a fonatos, béles, fánsült kalács (dorongos fánk) sütőit, a kenyér-, sült tök-áruló, sulyomvágó kofák, – nem fehér, de piros – népségét; az örök idők számára készített pereczek koszorús költőnőit, a paprika, köleskása és pattogatott kukoricza, meg az aszalt gyümölcsök örök pártfogónőit, a kik között rendesen igen élénk hangon folytatott eszmecsere hangzik. A szegényebb kofanép, a ki zsibvásári portékát árúl, a melléktéreken gyékényre szorúl; a vándorczigány és asszonya pedig már csak mozgó bazárt képez, vállán hordott árúczikkeivel s a piacz arisztokrata kofái közt meg nem tűretik. Végre kiegészíti e tarka képet az örök taligás: az egylovadmagával ember számot képező valami, a kit a közmondás ekként határoz meg:

„Kivűl fürtös guba, Kiben ember vagyon, Mögötte taliga, Egy ló húzza nagyon”.

A nagy országos vásárokat aztán nevezetessé teszi a városon kivűl tartott baromvásár, a hol a felhajtott állatok serege arról ad fogalmat, mikor egész népvándorlás megindúl minden házi állatjával együtt.

Építkezés, háztartás alig különbözik más magyar városokétól; az újabb kor ebben is nagy változást hozott be. A főutczákat emeletes házak foglalják el, s a nádtetőt cserépfödélzet váltotta föl.

A népviselet is a divathoz idomúl: a leányok már csak ritkán, menyasszonyfővel viselik a gyöngyös pártát, s a hajdan híres tornyos csipkés főkötő csak a régi matronák fején tűnik még fel; hanem a híres „mesterbálok”-ban, különösen a hentes legények vigalmán még előkerűl a régi népies pompa: a hímzett kötények, a virágos vállfűzők. Rajzban közlött ábráinkon híven van visszaadva a debreczeni ősmagyar jelleg, legismertebb népszerű alakjaiban, kik helyben a legtekintélyesebb férfiak közé tartoznak, s a bemutatott népviselet tűnteti elénk az úgy nevezett úri szűr-t, a mely épen oly alkalmas viselő, mint díszruhának.

Így van Debreczen a népszokásokkal is. Érdekes furcsaságoknak itt híjával vannak. Menyegző, temetés nagyobbára olyan, a hogy ezeket a magyar nép általános jellemzésénél már leírtuk; még annyival egyszerűbb a többinél, hogy a régen behozott puritanismus által felűlről kezdve lefelé minden cerimonia gyökeresen ki van irtva. Hanem mulatni tudnak, kedélyesen és kitartón. Legérdekesebb a „mesterbálok”-on a fiatal legények sarkantyúpengető magántáncza, mely még emlékeztet a hajdani verbunkosra, melyet elébb a férfiak járnak egyedűl, a míg a két választott tánczmester mindegyiknek át nem adja a szíve rózsáját, a választott tánczosnéját.

Népdal ritkán terem Debreczenben, a pusztán inkább. Csokonai dalait, a diákok nótáit énekelték hajdan, dalolják még most is; de a polgárok nagyhírű dalárdái ma már művészi kardalokban remekelnek s versenyeznek a külföld daltársúlataival. Csak Szent Dávid zsoltárai maradtak meg ősi kedveltségükben, a csizmadia mustájának csattogása közben énekli: „Az Úr bir az egész földdel”.

Borozó juhász. Feszty Árpádtól