Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Jellemvonások a népről.

Jellemvonások a népről.

Hoitsy Páltól

Jeleztük már, mennyire alkalmas volt a pesti síkság az ősember megtelepűlésére. A Cserhát lankás oldalai könnyen művelhető talajukkal, a Duna és Tisza partjai bőséges haltáplálékkal vonzó erővel birhattak eleitől fogva arra, a ki állandó lakással akarta fölcserélni a bolyongások fáradalmait. És az ősember itt lakozásának kétségtelen jeleit találjuk úgy a Cserháton, mint a Tiszaparton. Nem messze Monortól a Gomba melletti, „Várhegy”-nek nevezett magaslat a történetet megelőző korok felől beszél. Édesvízi kagylókkal vegyest hamus-réteget, elszenesedett ember-, szarvas- és juhcsontokat hozott itt napfényre az ásatás. Ezen a ma víztelen helyen, egyidejűleg kellett hát élnie az embernek a kagylókkal. Ha később valamely áradat hozta volna a kagylókat ide, ugyanaz az áradat elsodorta volna az ősember tűzhelyét. Az alacsonyabb részeket még víz borította ebben az időben, mely a kagylóknak hazát adott, s csak egyes kimagasló dombok kerűltek ki az édesvízi tenger alól, mikor az első telepűlők már megjelentek a magaslatokon, kőeszközökkel küzdve a létért.

Tószegnél a Tiszaparton szintén fenmaradt az ősember telepe. Czölöpépítmények maradványait takarja itt az áradmány. Három külön emelet épült egymás fölé, mindenik felsőbb akkor, mikor az alsóbb már leégett.

S azokban az időkben is, melyekig a történet világa elhatol, mindenkor megtaláljuk az embert e tájakon. A hódítók útja is erre vezetett. Éjszakról dél felé könnyű volt az átmenetel a Cserhát szelíd hajlatú oldalain. A nagy népvándorláskor majdnem valamennyi költözködő törzs erre húzódott el az óhajtva óhajtott dél felé. A melyiknek volt ereje megvédelmezni a tartományt, megtelepedett. A római idők előtt itt találjuk a jazygokat a Duna-Tisza közén, még pedig városokban megszállva, melyeknek Ptolomaeus fennhagyta nevét és emlékezetét. Attila harczosai itt ütötték föl sátraikat, s a görög császár követe a Tisza jobb partján találja a hun király udvarát. Az avarok és keleti gótok húzamos időn át birták e tájakat. Őseink Zalán népét találták itt s a döntő ütközet után meghódoltatták. A szittya vitézek összeelegyedtek az itt talált népségekkel. Azután – még az Árpád-házbeli királyok alatt – bessenyők s nagy számú kunok telepedtek meg a vidékén, melyet elnéptelenített a tatárjárás. Később görögök, szerbek, dalmaták nyertek itt állandó lakást. A török világ lehanyatlása után pedig úgy szólván egészen újból népesűlt meg a lakosaiban kiirtott vidék oly népekkel, melyek, mondhatni, a világnak mind a négy tájékáról özönlöttek ide.

Az ország birtokáért vívott háborúkat a főváros környéke sínylette meg leginkább; úgy szólván minden kétszáz év alatt kipusztúlt egyszer a lakossága, de újra telepűlt megint s az újra megtelepedett nép magyar maradt, vagy magyarrálett mindig.

Kecskeméti szőlősgazda. Roskovics Ignácztól

Ezt tapasztaljuk a legutolsó nagy telepítés alkalmával is, mely pedig általánosabb volt a többinél. A török hódoltság utáni korban kietlen pusztaság volt az egész Duna-Tisza köze. Régi városok elpusztúltak, a megmaradottakban is néhány lakó lézengett csupán. Az 1690-iki adóösszeirás alkalmával Pest-Pilis-Soltmegye területén az összes porták száma 39 1/32-re ment. A megye dunajobbparti részében (az egész régi Pilismegyében), mely pedig aránylag jobban meg volt kimélve, csak a következő helyek irattak össze gyér számú lakosokkal: „Buda város némely új lakosokkal; Zsámbék, melyben némely magyar katonák vannak; Vörösvár, hol a postamester lakik némely lakosokkal; Tököly, Becse, Bia, Tök, Páty, Ó-Buda, Kaláz, Pomáz, Szent-Endre, Pócs-Megyer, Monostor, Tótfalu és Bogdán. Ellenben el voltak hagyva s lakatlanúl állottak: Török-Bálint, Torbágy, Budaőrs, Szőlős, Jenő, Hideg-Kút, Békás-Megyer, Üröm, Tinnye, Solymár, stb., stb.

Az ekkori újra telepítés majdnem egyértelmű lett a megye újra alkotásával. Egymás melletti helyek egészen különböző vidékekről kapták lakóikat. Pilist és Albertit nógrád- és zólyommegyei tótokkal népesítették be vegyest; Berczel lakosai Hannoverből kerűltek, a kik között később Uriból idejött magyarok találtak lakást; Új-Hartyánt Grassalkovich herczeg szállatta meg jobbára sziléziai németekkel; Némedit Ráczkeviről költözött magyar juhászok foglalták el, kiknek utódai Esztergomba menekűltek, honnan azonban ismét visszatértek; Sáriban vegyesen szállottak meg felvidéki tótokkal a sziléziaiak.

A hány határ, annyiféle nép, és az összes lakosság jellemében még sem hiányzanak a közös vonások. Megtaláljuk ennek részleges magyarázatát abban a tényben, hogy alig van az újon telepített községek közűl egy is, a melybe a régi magyar lakosoknak utódai is be nem költöztek volna az újakkal egyidőben, vagy a mely ne kapott volna lakót a megmaradott községekből. A régi lakók idegenek között szállva meg, lassanként elfelejtették anyanyelvüket is, mint ez sok falura nézve kimutatható, de hatásuk a nép jellemének alakúlására el nem veszett. Erősbítették e hatást a külső körűlmények.

Mindenekelőtt a klima és foglalkozás hatottak átalakítólag a különféle tájakról összesereglett népségekre. E tekintetben Magyarország klimája csaknem csodálatos hatású. A nagy hőség, a hosszú szárazság, kevés eső, állandó vízhiány, rövid, majdnem semmi tavasz megváltoztatják a másunnan ide telepűlt népeknek legelőször szokásait, azután erkölcseit, majd egész lelki világát. Az az idegen, ki odahaza folytonos egyforma munka között töltötte napjait, itt várakozását meghaladó kényelemben élhet az esztendő egyik felén, de viszont, olyan erős munkát kell végeznie a legnagyobb hőségek alatt, melyről képzelete sem volt előbb. Nyári, szél nélkűli napokon, midőn a homokba fektetett hőmérő 61 C. fokot mutat, meg kell változtatnia őseiről maradt öltözetét, könnyű szellős ruhát kell öltenie, s levetnie a csizmát, melyben nem tudja soká kiállani a napon. A drága építő anyag és kevés fa rászorítja, hogy a szabadban gazdálkodjék, asztagokat rakjon a helyett, hogy csűrbe takarítaná a termést. Nyomtatnia kell a helyett, hogy csépelne, mert hamar készen kell lennie, ha nem akarja, hogy az őszi esőzések megrongálják a kint levő asztagot. S így a természeti viszonyok által ki levén űzve lakásából a szabad levegőre, kénytelen annak sajátságaihoz alkalmazkodni.

És innen van az, hogy, míg az ország hegyesebb vidékein, közelebb a határok felé az ott lakó népek megtartották eredeti sajátságaikat, addig a pesti síkságon, de az egész Alföldön is, alig két-három nemzedék alatt a betelepedett népek karaktere megváltozik. A felvidék tótjai jellemző példáit mutatják ennek. Ezer s több esztendő óta laknak hegyeik között, megtartva állandó karakterüket. Mikor lekerülnek az Alföldre, egész lényök átváltozik. Még ott is, hol nagyobb tömegekben lakván, megőrzik anyanyelvüket, szembeszökő az átalakúlás. Békés-Csaba népe igen jellemző e tekintetben az egész Alföldre nézve. Zólyommegyei tótokból telepedett e város a múlt század derekán, de óriási a különbség a zólyommegyei és a csabai tót között. A magas, szálas termetet még átörökölték az alföldi unokák, de tagjaik, termetök neki gömbölyödtek, a jobb módú hízásnak indúl, (Zólyomban egészen kivételes eset), és, a mi fő, azok a jellegzetes háromszögletes tót arczok is kerekekké változtak. Míg az Amerikába vándorolt angolnak megnyúlik a nyaka, s egy-két nemzedék alatt egészen hosszúvá válik: nálunk az ellenkező észlelhető, tótjaink hosszú, vékony nyaka röviddé, vastaggá változik.

Ehhez járúl még, hogy vidékünkön a nép úgy szólván kizárólag gazdálkodással foglalkozik; ez a foglalkozás pedig szintén rajta hagyja a népen a maga nyomait. Vannak, igaz, iparosaink is, de nincs e tájon egyetlen egy falu sem, melynek népe kizárólag valamely iparral foglalkoznék. S az általános tapasztalás azt bizonyítja, hogy az iparos is búcsút mond nyári időben a szerszámjának, s kicsiny földjének megmunkálására fordítja idejét. S ha sikerűlt valamely összegecskét megtakarítania, ritka, a ki azt üzletének nagyobbítására fordítaná; rendesen földbe fekteti, mikor aztán mesterségét abbahagyja. Közgazdaságilag nem kedvező tapasztalás, de népünk megismerésére tanúlságos.

Ezek a hatások okozták, hogy vidékünk népe, tekintet nélkűl a különféle származásra, bizonyos állandó karaktert mutat. A dalmata utódja ugyanoly életet folytat, mint szomszédja, kinek Árpáddal jöttek be elei. S a szegényebben élő stiriai paraszt ugyancsak elcsodálkoznék, látva, hogy pestmegyei rokona minő csinos lakházat épít földből, mint öltözik tulipánnal kivarrott subába télen, mint tesz fejére báránybőr süveget, s mint hányatja ki vitézkötéses sujtással a nadrágját. Pedig talán közösek voltak a szépapjok szülői még, s az ide szakadt testvér ma is németűl beszél, de napbarnította kerek arcza, termete, munkálkodása, sokban még gondolkodásmódja is alig különbözik valamiben a tősgyökeres magyarétól. Hátha még pusztán lakik ez a német rokon, hol az átalakúlás sokkal gyorsabb! Bizonynyal csodálkoznék a külföldi, ha megtudná, hogy a puszták fiai között – kikről annyi rémes históriát olvasott – feles számmal vannak német és tót eredetűek: Weberek, Mayerek, Weszelkák, Szklenárok s más ily nevűek, kikre sokszor csak azért bajos ráismerni, mert új nevet ád nekik a nép, – sokszor a csufolódás, – ha hírre kaptak.

Csak kisebb különbségek maradnak meg a külsőben, s a részletekbe ható éles figyelem – fajunk kiváló tulajdonsága – fogja csak megkülönböztetni első tekintetre, ki a magyar származású, ki az idegen. Így a pestmegyei sváb paraszt kabátja olyan szabású, mint a magyaré, de soha sincs rajta pityke gomb, sötétkék posztó mellényén pedig feltűnően kevesebb a kivarrás. Gombos rajthúzlit pedig – a pusztaiak szokásos téli öltözetét – nem vesz magára soha. A leány másként köti föl a fejrevaló kendőt, s az asszony csipkés főkötőt hord e kendő alatt. Hogy szembeállítsuk egymással a szélsőségeket, bemutatjuk rajzban egy részt a kecskeméti népviseletet, más részt a kalocsait. Ma egyformán magyar a kecskeméti és a kalocsai nép, de amannak elei is magyarok voltak, emezé dalmaták; fel fog tűnni a különbség a kettő között.

Jellemére nézve is különböző egy kissé az elmagyarosodott német a magyartól. Csendesebb, rendszeretőbb, a mellett beszédesebb és közlékenyebb. És ez áll részben az e tájon letelepedett tótokról is, a kik rendesen szerény, visszavonúló természetűek.

Általában józan okosság, szorgalom, takarékosság, a hagyományokhoz való konzervativ ragaszkodás, de a mellett a megváltozott körűlmények fölhasználni tudása jellemzik kiválólag megyénk népét. Egészben véve szemlélődő természetű s inkább tapasztalásból, mint könyvből meríti ismereteit. Szereti a kényelmet, de meg tudja fogni a dolog nyelét, mikor sürgős a munka, vagy érdekei úgy kivánják. A szakmányba dolgozó óriás munkát képes elvégezni, aratáskor 18–20 órát dolgozik a legnagyobb erőfeszítéssel gyilkos melegben is, alig aludva egy keveset; de napszámban lassúbb, nehézkes, alig emelinti a kapa nyelét, melynek hosszúsága megkiméli derekát a sok hajlongástól. Egész télen át pedig jobbára csak a legszükségesebbek elvégzésére szorítkozik. E tekintetben szintén van némi különbség a megye nemzetiségei között. Legserényebb a német, legmunkabíróbb a magyar. Kapálásban p. o. a német többet végez, a kaszálást a magyar tovább bírja. A tót a napról napra való lassú munkára alkalmasabb, de az itt lakó s jól táplált férfiak az aratás fáradságait is jól kiállják. Akklimatizálódtak ők is, mint azok a növények, melyek nálunk már nyár derekán befejezik életműködésöket.

Népviselet Kecskeméten. (Tanyai és városi lakosok.) Roskovics Ignácztól

A nép konzervativ életnézetét maga a gazdálkodással való foglalkozás is erősbíti. A földmívelő nép mindenütt ragaszkodik ősi hagyományaihoz. Maga a gazdálkodással együtt járó helyhez kötöttség is hatással van erre, még inkább az, hogy a földmíves nem élhet csak úgy egyik napról a másikra, s az idén kell már vetnie, hogy jövőre arathasson. Ez az aratás! Ez hozza meg egész esztendei fáradozásának gyümölcseit, ennek sikerűltéért fárad és imádkozik tizenegy hónapon át; – hogy is ne fordúlna el lelke minden erőszakos változástól s a fölforgató törekvésektől!

De más részt szinte csodálatos, hogy a pesti síkságon a nép milyen hamar alkalmazkodott a modern viszonyokhoz, és milyen könnyen ki tudta aknázni a vasútak hasznait. Kecskemét, Nagy-Kőrös, Czegléd forgalmáról már fentebb volt szó. A félegyházi tanyákon ősz beálltától kezdve fűtik a baromfi-kamarákat, s a rántani való csirkét már karácsony táján küldözik Varsóig, Szent-Pétervárig; a monoriak baromfi-kereskedést űznek Budapesttel; az üllőiek vágni való borjúkkal látják el a fővárost, összevásárolván azokat messze vidékeken. S mindezt nem üzleti vállalkozók, kereskedők vagy bizományosok teszik, hanem a nép maga, azok az egyszerű emberek, a kik az elemi iskolák által nyújtott tanításon kivűl egyéb oktatásban nem részesűltek.

Nyomós bizonyítéka ez annak, hogy a magyar népben van vállalkozó szellem, van érzék a kereskedéshez, de ezeknek kifejlődéséhez hiányzott eddig az alkalom. E vállalkozást, melynek eredménye a gazdagodás, nagyon elősegíti a nép becsűletessége. A legtöbb űzletet szóbelileg intézik el, s legfölebb tévedés fordúlhat elő, csalás csak ritka kivételképen. Sertéshízlalók elküldik embereiket messze vásárokra, hogy ott bevásárlásokat tegyenek részükre; ezerek vannak kezükre bízva, az ellenőrzés majdnem lehetetlen, s nem vész el kezükön soha egy garas. Olvasni alig tudó emberek száz számra vásárolják össze a szarvasmarhát, s otthon emlékezetből számolnak el egymással: ezt a pár tinót ennyiért vettük, ezt a tehenet ennyiért. Ha megtévednek is, fölkérik biróúl egy közös barátjukat, s annak itélete ellen tisztességtelennek találnák a fölebbezést. Ebben az értelemben a magyar nép pörlekedési viszketegét említeni: merő mesebeszéd.

Kalocsai népviselet. Kimnach Lászlótól

S a vállalkozó szellem – mely inkább a városokban van kifejlődve, kevésbé a falvakon, – rendesen nagy vagyongyűjtésre teszi képesekké az embereket. A Duna-Tisza közén találhatunk nagyobb számban parasztokat, a kiknek évi jövedelmük többre rúg tízezer forintnál; van olyan is, a ki közel egy milliót érő vagyon urának mondhatja magát. De azért sem ruházatában, sem szokásaiban, életmódjában vagy kedvteléseiben nem különbözik a legegyszerűbb földmívestől.

Vidékünk népének kedélye csöndes, melancholikus. Rendes körűlmények között kerűli a lármát, s a hangos mulatságot. Otthon szűkszavú, s csak a legszükségesebbek elmondására szorítkozik. Csak társaságban, kivált bor mellett oldódik meg a nyelve. Nem nagy erőt követelő munka közben, midőn sokan vannak együtt: a kukoriczafosztás idején, a szántás alatti pihenők alkalmával, nyomtatáskor, vagy ünnepi összejövetelkor megered a dévajkodás; élcz élczet ér, néha bámúlatosan találó megjegyzések követik egymást. Mindezekben kevesebb a humor, több a szatira. De azért nem támad belőle csak kivételesen harag, s csak a gyatra nem tudja a tréfát megérteni.

A lelki élet zavartalan összhangja és a komoly önérzet meglátszik e népen külsőleg is. Keresve se találhatnánk szabályosabb arczú s arányosabb termetű népet, mint ezek a mi délczeg járású legényeink, s nyílt, nyugodt tekintetű leányaink.

Temetőit ápoló szeretettel gondozza e nép. A sírok körűl lombos fákat ültet. Több helyen, példáúl Nagy-Kőrösön valóságos liget a temető. Különös formájú, jellegzetes fejfákkal látja el a sírokat a protestáns nép. Kereszt helyett gomb vagy csillag ékíti a fejfák tetejét. Mit jelent e díszítés, bajos lenne eldönteni. Némelyiknek alakja turbános fejre emlékeztet, s azért sokan a török világ maradványának tartották. Másoknak alakja virágbimbót tűntet föl, talán a föltámadás jelképe gyanánt. Legvalóbbszínű, hogy e „suta” fejfák alakjában a protestantizmus érvényesűl, a kereszt emblemája helyett gomb vagy csillag alakot mutatva itt is, mint a tornyok fölött. A protestáns temetőben mindinkább terjed az ily alakú fejfák alkalmazása, s példáúl Pilisen ép olyan a formája, mint Nagy-Kőrösön, pedig az előbbi helyen tót származású evangélikus nép lakik, míg ez utóbbin tősgyökeres magyar református nép.

A közügyek iránt érdeklődő s azok intézésében a nép komoly. Egy-egy falusi tanács tagjai mintha a világ sorsát intéznék el, oly ünnepélyességgel ülnek gyűléseiken. Az a tudat, hogy a közbizalom emelte őket a méltóságba, melyben falujok hasznára vagy kárára lehetnek, ki van fejezve arczukon. A tárgyhoz higgadtan, nyugodtan szólanak; ritkán ragadja el őket a tűz, de logikájuk olykor bámúlatosan szigorú és következetes. S az ország dolgait is gondos figyelemmel kisérik ez egyszerű falusi emberek.

Pedig ez a nép csak negyven esztendő óta részese az alkotmány által biztosított jogoknak. Előbb nem volt sem joga, sem alkalma részt venni a politikai kérdések intézésében. Csak a kiváltságosok birták e jogot. A népnek legfölebb saját községe ügyeinek intézésében volt szava. De ez elegendő tér volt neki, hogy oly tulajdonságokat sajátítson el, oly józan észt fejleszszen magában, mely ritkítja párját.

Közügyek férfiától önzetlenségen felűl kifogástalan jellemet és szigorú erkölcsöket követel e nép, mert ő közte is sok az ilyen. A túlságos szigorúságot könnyebben megbocsátja, mint az enyheségét és elnézést. A ráczkeveiek p. o. 1724-ben felpanaszolják birájuknak, Csorta Takács Gergelynek, hogy ámbár „birói tisztének dicséretesen megfelelt, a káromkodókkal nem sokat gondolt, és azokat érdemek szerint nem bűntette, az irgalmasságot eleiben akarván tenni az igazságnak; holott ennek is meg kellett vala lenni és annak is nem kell vala elmulni”.

Részlet a nagy-kőrösi temetőből. Dörre Tivadartól

Idegennel szemben, míg ki nem ismerte, óvatos, sőt bizalmatlan e nép. Lármás beszéd nem hat reá; de az érvek ereje előtt meghajlik. Lelkesedésre nem könnyen ragadtatja magát, s hangzatos szavak után nem megy tűzbe-vízbe; szónoklatok ritkán ragadják el, ámbár a legegyszerűbb népfiában is meglepő olykor a szónoki tehetség. De, a kinek önzetlensége és szavahihetősége felől meggyőződött, annak tanácsait befogadja. S a ki bizalmát birja, föltétlenűl számíthat reá.

Főbb vonásaiban ime ilyen a lakosság jelleme a pesti síkságon, melynél szebb vidéket, bujább tenyészetű földeket találhatunk sokfelé, s melyet erdővel borított hegyek, kies völgyek, csörgedező patakok nem ékesítenek; de egyszerű méltóságát nem tagadhatja el tőle senki. Ha valahol, itt vált szerencsés eredményűvé a különböző népelemek keveredése. Az új nemzedék már a teljes egygyéolvadás útján van; a különvonások mindinkább eltünedeznek; a közel jövő már csak a hagyományból fogja tudni, hogy ez anyagilag s szellemileg egyaránt izmos népesség nem egyazon őstörzs hajtásaiból állott elő s tömörűlt egy fajjá.

Cserháti mátkapár. Vágó Páltól