Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A „három város”. – Czegléd, Nagy-Kőrös, Kecskemét. –

A „három város”. – Czegléd, Nagy-Kőrös, Kecskemét. –

Váczy Jánostól

Nincs Magyarországnak más három városa, melynek oly egyforma történeti fejlődése volna, mint Czegléd, Nagy-Kőrös és Kecskemét városoké. Mind a három nagy kiterjedésű, rendezett tanácsú város. Kecskemétről, mely a három közt legnagyobb régebben azt tartották, hogy összes pusztáival együtt fölér egy kisebb megyével. A mostani Nagy-Kőrös határa is nyolcz négyszög mérföldet foglal el, s helyén hajdan három község volt, úgy mint: Nagy-Kőrös nyugaton, Encs délkeleten és Vácsond éjszakkeleten. A Kecskemétet körűlzáró puszták: Ágasegyháza, Kerekegyháza, Szent-Király, Szent-Lőrincz stb. hajdan szintén népes községek voltak, mint azt okleveleink s az idők viszontagságaival daczoló puszta-templomok romjai (pl. a Szent-Királyi puszta-templomé) bizonyítják.

A Cserhát legvégső nyúlványaitól délre a Duna-Tisza köze majdnem egyenletes sík terület, a melyen csak csekélyebb halmok, dombok, hullámzatos emelkedések vannak. E nyilt térségnek legéjszakibb részén találjuk Czeglédet 25 ezer, ettől délre, mintegy két mérföldnyire Nagy-Kőröst 22 ezer s ettől ismét két mérföldnyire Kecskemétet 46 ezer lakosával. Területük összevéve több mint 180 ezer hektár s nyugat felől éjszaki irányban homokos, azontúl televényes fekete föld, a melyet régebben szakadatlan homokbuczkák lánczolatának és kietlen pusztaságnak véltek: pedig e helyenkint áldott természetű föld jó esztendőkben versenyez a Tiszán túli legjobb szántóföldekkel, mint pl. a kecskeméti Városföldje, meg a nagykőrösi Fekete, s tartós esőzésben is ritkán pállítja, huzamos szárazságban is ritkán lankasztja el a növényzetet. E nagy területet sehol sem öntözi folyóvíz. Czegléd határán kígyódzik ugyan két ér: a Perje és a Gerje, mely utóbbi a Nyilas, Nyársapát és Tetétlen pusztákon folyik keresztűl; de ezek csekély voltuk miatt semmi hatással sem lehettek e város fejlődésére. A Kecskemét délnyugati részén levő Szik-tó, melynek gyógyító hatását csak újabban ismerték föl s melyet csak pár év óta használnak csúzos bántalmak gyógyítására, még a legnevezetesb, noha csekély terjedelmű vízterület, melylyel a „három város” dicsekedhetik.

Kecskemét a csongrádi útról nézve. Feszty Árpádtól

E városok fejlődési iránya egészen más, mint a Tisza-medencze széleire eső városoké. Későbben fejlődtek, mint a felsővidéki városok, s valamely nagyobb történeti esemény egyiket sem tette híressé. Mindazáltal nem érdektelen fölemlítenünk, hogy Czegléd a „nagybotú” Mészáros Lőrincz vezetése alatt főfészke volt az 1514-iki parasztlázadásnak. Innen bocsátotta ki Dózsa György a parasztokhoz szóló felhívását, a melyben „egyházi átok és örök kárhozat, úgy fő- és jószágvesztés büntetése alatt” szigorúan meghagyja, hogy e felhívás vétele után „nyomban és mentség nélkűl ide Czeglédre siessenek a szent had növelésére”. Az is történeti tény, hogy 1526-ban a „kalandos társulat”-nak Kecskemét volt székhelye. A körűlbelűl 200 nemes és főúr szövetségét, melynek szükséges jelszavairól és költségeiről már gondoskodva volt, s mely az uralkodásban a közép nemesség befolyását akarta biztosítani, Kecskemét egész polgársága (mint a társulat külső tagjai) támogatta. Sikerre azonban, jóllehet a Szent-György napjára összesereglett országgyűlésen a kalandosok jelentek meg először, hol szövetségüket az egész nemesség előtt fölfedezték, hazánk akkori szomorú állapotában még sem juthattak, s négy hónappal a mohácsi vész előtt szét kelle oszolniok.

Egyébiránt e testvérvárosok a XVI. század második felében kezdenek a fővárostól le egész Szegedig fontos, sőt uralkodó szerepet játszani. Körűlbelűl egy időben alakúlván és népesedvén meg: szerepük is egy időben lett kiválóbbá. Eleinte mind a három város mint korona-birtok említtetik. Czegléd az is maradt majdnem a legújabb időkig. A másik kettő fölött gyakoroltak ugyan földesúri jogokat több-kevesebb időre hazánk némely nevezetesb családai (mint Nagy-Kőrös fölött az Illosvaiak, Györkiek, Kecskemét fölött a Káthaiak, Pérók, Hunyadiak, Patócsiak, Koháryak, stb.): de igazában véve egyik sem volt soha jobbágyi birtok. A földesurak jogait, ha elismerték is egy ideig, ügyekeztek vagy kijátszani vagy pénzen megváltani, de a földesurak önkényét s igáját nem tűrték. Együtt állták kia XVI. század nagy rázkódtatásait s a mohácsi vészt követő török világ zivatarai mind a három várost egyformán sújtották. E közös csapás, közös szenvedés tette a „három város”-t bizonyos tekintetben szövetségessé, mintegy önálló respublicává. Két hatalom parancsait kelle teljesíteniök: a vármegyéét, mely saját területéből kiszorítva is fenntartotta hatalmát, és a törökét, melynek zsarnoksága nem gátolta a községi önkormányzatot. Mind a két úrnak csak engedelmeskedniök és fizetniök kelle: de sem a megye nem korlátozta őket a törökkel való viszonyukban, sem a török a megyének tett szolgálatokban. Sőt a megyének küldendő fizetéseket mintegy a török tudtával és jóváhagyásával teljesítették. Ezt az összeköttetést törvények, békepontok biztosították, s a török ebben semmi veszélyt nem látott. Nem egyszer maga adott a városok megyei követeinek menedéklevelet. A szövetséges „három város”-t különös pártfogásába vette, de azért mind a török, mind a német hadak mindig kész zsákmánynak tekintették, a mi lassankint bizonyos józan gyakorlati érzéket fejlesztett ki a lakókban, a mely érdekeiknek megóvásához és előmozdításához, de egyszersmind óvatossághoz is szoktatta őket. E józan gyakorlati érzék, melylyel a közelgő veszélyt folyton figyelemmel kisérni s azt kikerűlni, de a község javát mindennél fontosabbnak tartani is megtanulták, lett vagyonosodásuknak, kifejlődésüknek és emelkedésüknek főforrásává. A folytonos zaklatás között nemcsak éberségre, hanem számító, fontolgató értelemre is szükségük volt, s épen oly jól meg tudtak alkudni a körűlményekkel, mint azokból hasznot húzni, ha arra alkalmuk nyílt. S mintha csak e két tűz között szorongó állapot elviseléséhez segédkezet nyújtott volna az Alföld különös éghajlata s a láthatár végtelenségébe vesző rónája: a „három város” népe épen úgy hozzá szokott az éles látáshoz, mint a semmitől meg nem rendíthető nyugalomhoz, kitartáshoz, türelemhez. Az égalj változandósága megedzette testi erejét s az önuralom megszerzésére képesíté. A földjének és saját életének egyhangúsága megtanította, miként kell az élet mindennemű körűlményei között megőriznie a lélek egyensulyát, és e józan, e hosszú s keserves tapasztalatok árán szerzett életbölcseség apáról fiúra szállt s ma is egyik jellemvonása a lakosoknak. A czeglédi, kőrösi vagy kecskeméti bíró térdet-fejet hajt a hatalmas Nazur előtt, ki büszkén lépdel végig a város piaczán keleti fénytől csillogó paripájával: de a szubasát kijátszani nem tartja bűnnek. A fizetést sürgető töröknek mindig siet eleget tenni: de a község becsűletéért minden bűnt megtorol. E szolgaság nem tudta leigázni a lakosokat; ekkor is önérzetesek, büszkék, rátartiak s mégis őszinték, engedékenyek és vagyonszerzők voltak, épen mint jelenleg.

A Deák-tér és környéke Kecskeméten. Dörre Tivadartól

Jóllehet azonban a szövetséges „három város”, mint császári birtok lakói jelentékeny kedvezményben részesűltek a török harczosok közt kiosztott birtokokkal szemben, ezek lassankint egészen magukra hagyattak s a községek bel- és külügyeit többnyire közösen intézték. Így alakúlt meg a paraszt vármegye. A városi bíró az egyes polgárok kisebb ügyeit önállólag intézte, a fontosabbakat s a község belügyeit pedig a városi tanácscsal együttesen; ellenben a bűnfenyítő és főbenjáró ügyekben esküdtszék módjára úgy nevezett fogott bírákból (convocatusok) alakított törvényszék itélt. A fogott bírák törvényszéke úgy alakúlt, hogy a szomszéd helységeknek pl. a kecskeméti vásárra összegyűlt tanácsbíráit a helybeli bíró összegyűjtötte s a fontosabb ügyeket eléjök terjeszté, hogy azokról ítéletet mondjanak. A fogott bírák nagyobb érdekű polgári és bűnfenyítő esetekben, örökösödésben, vagy rablás, tolvajlás és szándékos gyilkosság bűnügyeiben mondtak ítéletet, a mely leginkább kalodába záratással, ekklézsia-követéssel, nyelvváltsággal, a városból való kiűzetéssel, vag a török rendőröknek való kiszolgáltatással sujtotta a bűnösöket. Kecskemét, Nagy-Kőrös és Czegléd esküdt bírái legtöbbször a három város törvényszéke nevezet alatt itélnek; de megtörténik, hogy a helybeli bírák nem is vesznek részt az itéletben, úgy hogy ha pl. valamely czeglédi polgár főbenjáró ügyében kellett itélni: kecskeméti, kőrösi, szabadszállási, szóval három vagy négy más községbeli bírák mondtak ítéletet. Sokszor az ítéletet azonnal végre is hajtották, máskor azonban a megye fölűlvizsgálta azt. Érdekes, hogy a fogott bírák inkább a bibliára, mint az országos törvényre, legtöbbször pedig saját lelkiismeretükre hivatkoznak. De a nemzetiség erős érzése mintegy mérsékleni törekszik a büntetést s a fogott bírák „romlott hazánk állapotát” vagy az „idegen nemzetség” (török) sanyargatásait sokszor említik az ítélet enyhítésének alapjáúl. S e bölcs határozatokat legtöbbnyire nem tanúlt emberek, tövénytudók, hanem egyszerű szántó-vető emberek alkották, a kik a rendnek és igazságszolgáltatásnak maguk voltak legbiztosabb őrei és fenntartói.

Csak ily erős igazságérzet, ily puritán erkölcs, ily számító értelem tarthatta fönn a szövetséges „három város” lakosságát, mely a közeli falvakból kipusztúlt népséget is magába olvasztotta, hogy ezzel anyagi és szellemi erejét növelje. E jellemvonásokat mély vallásosság s mégis a más hitűek iránti tartós türelem egészítette ki. Czegléd és Nagy-Kőrös mindjárt a reformáczió elején elfogadták Kalvin tanait. Kecskemétnek egy része, körűlbelűl harmada, szintén áttért a reformált vallásra; de azért a török hódoltság korában – mint Szilágyi Sándor megjegyzi – a templomát felsőbb engedély nélkűl építő kálvinista papot a Ferencz-rendi guardián szabadítja ki, s a Rákóczy-mozgalomban a törvényesen megkoronázott királyhoz szító guardiánért református paptársa vállal kezességet. A vallási türelmetlenségnek e városokban most sincs semmi nyoma. Kecskeméten az egyik felekezet a másikról mint atyafiról beszél. E tartós türelem, e józan egyetértés, ez egyszerű, de nemes erkölcsösség tette képesekké a lakosokat, hogy a török bégeknek és basáknak „ebek, kutyák” s több efféle lealázó, embertelen megszólítását föl se vegyék s nemzeti önérzetüket még ekkor is folyvást megtartsák. A török sanyargatásait a ráczok dúlásai s a német hadak fosztogatásai követték; e városok nagyobb része többször lett a lángok martalékává; a pusztatulajdonosok túlzó követelései ellen is folyvást védekezniök kelle a lakosoknak, főleg Kecskeméten; de ezek mindig megtartották önuralmukat, békés egyetértésüket, iparkodásukat és józan gyakorlati érzéküket. A velük érintkező töröktől alig tanúltak el valami pompát és fényűzést. A köznép általában abaposztót viselt gombok és zsinórzat nélkűl, kapcsokkal; a jobb módúak szintén abaposztóból csináltattak dolmányt, nadrágot és köpönyeget s pedig többnyire halványfehérből, mivel a török szigorúan tiltotta a kék és zöld színt. Azonban az ezüst ékszereket: pártaövet, ezüst poharat, ezüst kapcsot, stb. oly közönséges házi-szerűl tekintette a török, hogy még adót sem vetett rájuk.

Nagy-Kőrös főútczája. Biczó Gézától

Miután a sok csapást férfiasan kiállták e városok: folyvást fejlődni, gazdagodni és szépűlni iparkodtak. A „három város” szövetsége megszűnt ugyan, de emléke folyton megmaradt egyfelől Kecskemét és Nagy-Kőrös, másfelől Nagy-Kőrös és Czegléd között, melyek egymásnak mintegy versenytársai lettek. S mintha az ősi sátrak helyére építették volna, régebben oly görbék voltak útczái, de egy-egy romboló tűzvész után rendesen szabályozták, s ma a régi városból csak itt-ott van meg még valami. Lassankint a régi törzs-város alatt elterűlő mocsarakat is kiszárították s helyöket egy-egy külváros foglalta el, melyek mai nap a belváros és szőlőskertek között terűlnek el. Majd a szebb, ízlésesebb épületek is szaporodni kezdtek. Azonban a templomokon kivűl inkább csak a jelen században emeltek néhány nagyobb, szebb épületet. Sőt a renaissance-stilű czeglédi kéttornyú református templom is csak e század első felében épűlt; ellenben a nagy-kőrösi templom tisztes ősi emlék a régi időkből, melyet azonban az idők viszontagságai, többszöri leégés után újra építettek úgy, hogy a régiből a nagy pusztafalnál s a három hajó ívénél egyéb nem maradt fenn s ma a boltíveket sugár vasoszlopok helyettesítik. Ez a nagy templom puritán egyszerűségével még ma is úgy áll előttünk, mintha a török időkből fennmaradt emlék volna. Még tetőzete sem boltíves, hanem stukatúrral fedett, a mint az utolsó égés után hirtelen összeállították. Jellemző példány azonban így is, a melyhez hasonlót nem találunk az Alföldön (mert a többi mind jobban átalakúlt) s melyet épen azért képben is bemutatunk isteni tisztelet alkalmával. De mind a kettőnél nevezetesb a kecskeméti nagy templom, melynek sugár tornya messzire ellátszik. Ez a legnagyobb a „három város” templomai között, de ez sem a régi már, és nehéz volna meghatározni eredeti stiljét s annak koronkénti változásait, annyira átalakúlt. A reformált vallás puritanismusa ütötte rá bélyegét. Műtörténelmi tekintetben nevezetesebb a Szent Ferencz-rendiek temploma, melyhez később hozzá építették Szent Antal egyházát, azonban úgy, hogy a stilszerű egyöntetűséget hiában keresné rajta a műértő. A sajátságos alföldi stil termékei a piaristák temploma s a „kis templom”, ellenben a lutheránusok díszes öt tornyú temploma újabbkori góthikus, a zsidóké pedig, mely szintén öt tornyú, mór stilben épűlt. A kecskeméti piacztér ma már jobbára emeletes házakkal van körűlvéve, a melyek között a takarékpénztár két- és a református egyház egyemeletes bazárépülete a kiválóbbak. Czegléden alig van néhány emeletes ház, ellenben Nagy-Kőrösön a városházán kivűl a gymnasium, a járásbírósági épület, a népbank és takarékpénztár épülete, meg néhány magánház csinos, sőt izléses emeletes épületek, nem is említve a díszes földszinti házak egész seregét.

A nagy-kőrösi református templom belseje. Dörre Tivadartól

Egyébiránt e városok ez építkezésektől nyerték mai alakjukat, mely inkább nagy, mint szép; de csinos részletek sem a bel-, sem a külvárosokbn nem hiányzanak. A belváros útczái, hol még több helyen láthatjuk a régi nemesi kúria-szerű épületeket Nagy-Kőrösön és Kecskeméten, kevésbé egyenesek; szűkebbek is, mint az újabban keletkezett külvárosok útczái. A belvárost főleg a műveltebb osztályok, hatóságok, intézetek, kereskedők, nagyobb iparosok népesítik be; a külvárosok inkább a gazdaközönség fészkei, meg a pásztorembereké, mint a Nagy-Kőrösön az Ebgondolta-, a Muszáj-, Kecskeméten a Muszáj-, Ürgés- és Mária-város. E városok, ide számítva Czeglédet is, minthogy községi vagyonuk (különösen Kecskemété) igen tetemes, kivált újabban nagyon sokat tesznek a város emelésére, csinosítására. Kecskemét, mely törvényhatósággal is felruházott város, pár évvel ez előtt építtette a díszes Rudolf-lovaskaszárnyát, a milyen Nagy-Kőrösön (állami méntelep) és Czegléden is van; ezen kivűl építtetett vágóhidat, téglagyárat, kórházat, új népiskolákat, ártézi kútakat, gőzmalmokat (melyek e városokat, kivált Czeglédet körűlszegélyező száraz malmoknak pangását előkészítették), mint régi szövetségesei: Czegléd és Kőrös, stb. Egyébiránt a kecskemétiek ős idők óta azon voltak, hogy a városi közvagyont szaporítsák, így akarván elérni, hogy a haladásnak mind ama tényezőit, melyeket egyesek törekvése nem képes előmozdítani, maga teremtse elő a város. Azért iparkodtak tehát a várost gazdagítani, hogy legyen olyan anyagi ereje, a melylyel nagyobb szabású üdvös intézkedéseket végezhessen.

A nép vagyonosodásának alapja már a török hódoltság korában meg volt vetve. A gazdag és büszke nép főczélját a vagyonszerzésben találta akkor is, mint napjainkban. A téres pusztákon gulyák, ménesek, nyájak legeltek és pedig oly nagy számmal, hogy ha valakinek nem volt téli takarmánya, hog marháit kiteleltesse s ezért valamelyik nagyobb gazda gulyájához verte jószágait: ez a nagyobb gazda az ötven-hatvan darab szaporodást észre sem vette. Az állattenyésztés még a közel múltban is virágzó állapotban volt; de újabban, mióta a tagosítás a közös ingatlanokat fölosztotta, a marha- és juhtenyésztés sokat vesztett hajdani híréből, s egyszersmind a szegényebb nép is elesett a marhatartás hasznától. A téres legelők nagy részét fölszántották, mert a lakosság főfoglalkozása most is a földmívelés, gazdálkodás. Minden talpalatnyi földet fölszántanak s mindenből hasznot akarnak húzni. Lehet mondani, hogy szinte iparszerűleg űzik a gazdálkodást. Az életet: búzát, rozsot, árpát, zabot, tengerit roppant mennyiségben termelik. A rozs megterem a silányabb minőségű, homokos földben is, azért rozsot különösen sokat termesztenek s nagy részét a helyi piaczokon el is árúsítják.

A nagy terjedelmű szőlőkből, melyeket szőlőhögyeknek hívnak, szintén tetemes jövedelmet húz a lakosság. E szőlők tele vannak fával s messziről valóságos erdőségnek tűnnek föl, melyek június elejétől kezdve, a mint a kőrösi cseresnye érni kezd, mintegy be vannak népesedve. A fák kiváló gondozásban részesűlnek. Kecskeméten és Nagy-Kőrösön a minta-gyümölcsiskola ingyen ád oltógalyakat a lakosságnak, mely úgy a gyümölcs, mint a szőlő nemesítését újabban jó sikerrel űzi, az utóbbit főleg azóta, mióta a kecskeméti állami szőlő-telep a nemesebb fajszőlők iránt oly élénk érdeklődést kezd kelteni a lakosokban s phylloxerától mentes szőlővesszővel látja el nemcsk őket, hanem lassankint a hegyi szőlők birtokosait is. E szőlőtelepet 1883-ban alapította az állam, mintegy kétszáz hold földet véve át a várostól e czélra. Az akkor még műveletlen, sivár földet hazai és külföldi válogatott szőlőfajokkal ültették be s a telep mellé vinczellér-képző iskolát is állított a kormány. Az azóta lefolyt néhány év szépen felvirágoztatta a telepet, melynek hasznát kevés idő múlva az egész ország megérzi. A homokszemek erősebb és elszántabb ellenségei a kártékony phylloxerának, mint a hatalmas kősziklák. A gyümölcsöt gyalog és kocsival sűrűn szállítják a hosszú, két sor fával beültetett széles útakon (közökön); erre fordítanak főgondot, nem a bortermesztésre, ámbár pl. Kecskeméten az Öreg högyben és Szarkásban, valamint Nagy-Kőrösön a Temető-högyben, a Kálmánhögyön, Bokroson, Bánomban elég jó, elég gazdag czukortartalmú bor terem, még pedig most már nagyrészt fehér bor, holott ezelőtt 30–40 évvel még vörös bort szűrtek itt mindenütt. A „Kis-Tükör” még ezt mondja e városokról: „Híres három város, vörös bor szürettel”. Csak Czegléd ragaszkodik még a sillerhez most is. A „három város” gyümölcspiacza, kivált Kecskemété, európai hírre tett szert. Kajszin-baraczkot és almát innen, meggyet és cseresnyét Nagy-Kőrösről és Czeglédről szállítanak külföldre: Bécsbe, Brünnbe, Drezdába, Lembergbe, Krakkóba, Pétervárra, sőt Afrikába is, Alexandriába. A szorgalmas szőlősgazda júniustól kezdve késő őszig soha sem aluszsza át az éjszakát, ha jó termés van. Már egy-két órakor éjfél után elkezdik a gyümölcsöt a piaczra szállítani az úgy nevezett tót garabókban (8-as számhoz hasonló nagy hárs-kosarakban), s mire a nap fenn van az égen: a kiválasztott gyümölcs gondosan csomagolva indúl a vasúton. 1887-ben csak magáról Kecskemétről 900.000 ily kosár gyümölcsöt vittek el így.

A czeglédi templomtér. Dörre Tivadartól

A sertéshízlalás és kereskedés újabban szintén élénk lendűletet nyert. A czeglédi s főleg a kecskeméti sertéshízlalók messze földön híresek. Kecskeméten, a város déli részén mintegy 24 holdnyi területen, mely külön szárnyvasúttal van ellátva, sertéshízlaló telep van, honnan mintegy 40–50.000 darab legkitűnőbb minőségű hízott sertést szállítanak külföldre. Ezen kivűl az apró-jószággal: lúddal, kacsával, pulykával, csirkével szintén élénk kereskedést űznek.

Külön említést érdemel a nagy-kőrösi uborka, melylyel a lakosság jóformán minden nagyobb európai piaczot eláraszt. Nemcsak a kerteket s a városhoz közel eső vetemény-földeket vetik be uborkával, hanem a tanyákon is jókora területet avval foglalnak el. A közeli, jó uborkára való föld holdjáért szívesen megadnak 80–100 forint haszonbért is. Budapestet majdnem kizárólag Nagy-Kőrös látja el uborkával.

Általában a régi „három város” lakossága vállalkozó szellemű, szorgalmas, fáradságot nem ismerő, élelmes, takarékos. Bizonyos józan tartózkodás, mely eleinte idegenkedik minden újtól, egyik fő sajátsága, de azért a korszerű haladásnak is híve; mire jellemző példáúl szolgál az a tény, hogy, mikor az ötvenes években a minta-kert alapítását a nagy-kőrösi polgármester indítványozni megkisérlé: az ottani gazdaközönség s a szegény nép a legélesebben ellene nyilatkozott; de mikor a kertet mégis megalakították, rövid idő múltán épen a volt ellenzői lettek legerősb támogatóivá. Így vannak majd minden új eszmével eleintén, s tán épen ezért a polgári osztálynak különös fenntartói és fejlesztői. A szerény, de férfias gazdaközönség, mely épen úgy gyűlöli a fenhéjázást, mint a megalázkodást, s mely büszke függetlenségére és vagyonára, tisztelettel ugyan, de némi idegenkedéssel tekint olykor az úri osztályra, hanem azért törekszik annak beszédmódját, műveltségét elsajátítani. Nála inkább csak az számíthat tekintélyre, a kinek fekvősége vagy tőkepénze van. A hosszú kabátos embert nem igen szereti, de azért szívesen olyanná nevelteti a gyermekét, legalább egyet, ha több van, hogy különb ember legyen az apjánál. Történeti hagyományaihoz erősen ragaszkodik. A magyar nemzetiségnek legősibb, leglényegesb és legkülönlegesb tulajdonságai alig vannak meg tisztábban az ország bármely vidékén, mint a „három város” lakosságában. Nyelve tősgyökeres, eredeti zamatú, a melyben alig van valami idegen vegyűlék. Az ő-ző nyelvjárás, melyet néhány nyelvtudósunk mintegy alapnyelvnek tart, főleg Kecskeméten honos. A kecskeméti és szegedi embert meg lehet ismerni a beszédjéről. E városokban alig lehet hallani idegen szót. A délmagyarországi német fiúk nagy része ide jő magyarúl tanúlni és sehol az országban könnyebben meg nem tanúl, mint itt. Testalkatát tekintve is, e nép mintegy a magyar faj legkiválóbb s leglényegesebb tulajdonságait egyesíti magában. A közép magasságú, vagy a középnél valamivel magasabb férfi és nő mind a testi idomok arányos kifejlettségére, mind azoknak szépségére nézve szinte a magyar faj tipusáúl vehetők. Oly erős, szívós, egyenes, szép testtartású, egészséges emberek talán nem is élnek máshol ez országban, mint az Alföldön. A „három város” homokos levegője, a melynek nyáron túlságos melegségét és sokszor tartós szárazságát a minden felé szépen zöldelő fák lombjai mérséklik csupán: nemcsak a testi szervezet egészséges kifejlődésének, hanem tartósságának is kedvezni látszik. Alig lehet más felé aránylag oly hosszú életkorú embereket találni, mint a „három város”-ban, a hol a 70–80, sőt több évet is oly sokan megérik. Természetesen része van ebben a vérmérséklet egyensulyának, a mértékletes, józan, takarékos életmódnak is. Az egyszerű kék posztóruhába öltözött polgár, kiről azt hinné az ember, hogy két kézi munkájával keresi mindennapi kenyerét, gyakran 40–50 ezer forintot hord mellénye belső zsebében, s olykor csak agyaggal kimázolt földes szobában lakik, mely kivűlről is, belűlről is keveset mutat, de tiszta, egészséges, barátságos.

Czeglédi szárazmalmok. Mednyánszky Lászlótól

Voltaképeni ipar, mely a helyi szükséglet kielégítésén kivűli czikkek előállításával foglalkoznék, egyik városban sincs. A különben kellő számban levő iparosok készítményei, melyek újabban nem igen maradnak hátra a fővárosi hasonló készítményektől, jobbára helyben találnak vevőkre. A régebbi iparosok nagy részt fölhagytak mesterségükkel s földet szerezvén, gazdálkodnak inkább, mint hogy a mesterséget folytassák. A gazdálkodást előkelőbb foglalkozásnak hiszik.

Az úri osztály a három város között, a lakosság arányát tekintve, Nagy-Kőrösön legerősebb. Újabb időben azonban a művelt rend Kecskeméten is fokozott mértékben szaporodik. Czegléd e tekintetben – ámbár élénk vasúti középpont – a leghátrább áll, pedig már a XVI. század végén oly híres főiskolája volt, hogy még Debreczenbe is többször innen küldtek alkalmas hitoktatókat. A kecskeméti kétemeletes ódon külsejű református főiskola szintén nagy hírnek örvendett, valamint jogakadémiája is. A katholikus gymnasiumot, mely a kegyesrendiek vezetés alatt áll, Koháry István alapította, de a város egészítette ki főgymnasiummá. E két nagy intézet mellett még egy állami reáliskola is kezdett az ötvenes években fejlődni Kecskeméten, s néhány év óta teljes nyolcz osztályúvá egészűlt ki. Az a missió azonban, melyet a nagy-kőrösi gymnasium teljesített, szinte páratlannak mondható. Soha egyetlen iskola sem hatott talán a város népére s nem olvadt össze a helyi közszellemmel annyira, mint ez. Ennek okát legfőkép abban kereshetjük, hogy az egyház vezetői, tehát az iskola felügyelői is ugyanazok, a kik a város polgári ügyeit intézik. Régente a főbíró volt egyszersmind az egyház főkurátora, a ki az iskolától semmi áldozatot meg nem tagadott. Tanárai koronkint az ország első tudósai voltak. A régebbiek között legnevezetesebb Losonczi István, kinek énekei s főként „Kis-Tükör”-e egy egész századra hatottak; az ötvenes években pedig olyan tanári karral dicsekedhetett, milyennel az ország egyetlen főiskolája sem. Itt tanítottak Ács Zsigmond, Arany János, Mentovich Ferencz, Salamon Ferencz, Szabó Károly, Szász Károly, Szilágyi Sándor, Tomory Anasztáz, stb. Erre mindig büszke lesz Nagy-Kőrös. Kecskemét meg arra büszke, hogy Katona Józsefet, a „Bánk bán” czímű tragédia hírneves szerzőjét mondhatja fiának, kinek a vasút melletti szép sétatéren sikerűlt mellszobra látható, s kinek szülőházát 1883-ban jelölték meg emléktáblával.

Czeglédi tanyák. Feszty Árpádtól

A felsőbb intézetek mellett Kecskemét egy polgári és gazdasági iskolát, Nagy-Kőrös református tanító-képző intézetet és felső leányiskolát tart fönn; Czegléden, hol ma még csak polgáriskola van, nem régiben tett egy helybeli polgár 140 ezer forintos alapítványt a majdan fölállitandó „Kossuth-gymnasium”-ra. Az elemi oktatás mind a három városban gyors fejlődésnek indúlt. Nemcsak a városok vannak ellátva kellő számú, jól rendezett és jól fölszerelt elemi iskolákkal (Nagy-Kőrösön egy jóságos özvegy maga alapított három népiskolát), hanem a különféle puszták és tanyák is (Kecskeméten 13 pusztai iskola áll fenn) úgy, hogy ma már aligha történhet meg oly eset, minőről még e század első felében is annyit regéltek, hogy a kecskeméti pusztai hajadon, mikor legelsőbb a városba ment, meglátván a nagy templom tornyát messziről, így kiáltott föl: „Aj, de nagy kéménye van annak a háznak!” Mind a három város dicséretesen buzgólkodik úgy anyagi, mint szellemi előhaladásának fejlesztésén és fokozásán. Fejlesztik a társúlási és társasági érzéket is. A nyilvános mulató-helyek mind több-több látogatót vonzanak magukhoz. A Széchenyi-liget vagy a Czifra-kert Nagy-Kőrösön valódi ízléssel rendezett gyönyörű angol-kert, a mely nyáron nagy látogatottságnak örvend, valamint a mintakert is, Czegléden pedig a Rikli-kert; ez is, amaz is gőzfürdővel. Ezen kivűl a temetők szintén rendes sétahelyekűl szolgálnak. Nem kevésbé említésre méltó az, hogy mind a három városban vannak nyomdák (Kecskemétnek egyik régibb nyomdájából már 40 évvel ez előtt feltűnő szép kiállítású könyvek kerűltek ki), vannak hírlapok, kaszinók, olvasókörök s Nagy-Kőrösön mintegy tizenöt olvasóegylet áll fönn, melyeket a mezei gazdák szorgalmasan látogatnak. A közügyek iránti érdeklődés mindenütt élénk s naponkint fejlődik. A régi „három város” ki akarja köszörűlni azt a csorbát, melyet hírnevén ama sokáig elterjedt, nem eléggé alapos vélemény ütött, hogy ez alföldi városok mit sem tesznek az irodalom, a műveltség érdekében. Ma már nemcsak múltjukra tekinthetnek komoly önérzettel, de jövőjükre is bíztató reménynyel.