Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Régészeti emlékek az Alföldön.

Régészeti emlékek az Alföldön.

Pulszky Ferencztől

Népvándorláskori kincsek a Magyar Nemzeti Múzeumból. Dörre Tivadartól

A magyar Alföld roppant térségein sehol sincsen terméskő. Míg vasútak nem voltak, a paraszt fiú, ki először ment Nagy-Váradra vagy Pestre vásárra, gondosan fölvette s mint valami nagy ritkaságot el is tette az első követ, mely szeme elé kerűlt, mert olyat otthon nem ismert, s csak akkor dobta el ismét, midőn további útjában minden lépten-nyomon kövekre akadt. Az Alföld legrégibb lakóinál is, kik a csiszolt kőszerszámok korában éltek, aránylag gyéren találunk kőeszközöket, mert ezek csak csere útján kerűltek oda a felvidékről. Helyöket csonteszközök pótolták. A szarvasok agancsából készítették fokosaikat, a szarvasneműek bordáiból késeiket, eltört és élesített lábcsontjaiból vésőiket, nyilhegyeiket, tűiket, a szarvasmarha csontjaiból pedig hálóik sulyozóit és korcsolyáikat. Azok a számtalan partok, melyek az alföldi folyók árterein emelkednek, jelzik az akkori emberek lakhelyeit. Ezek a halmok nagyban hasonlítanak a Pó-völgyi terra-marékhoz. Czölöpépítmények voltak ezek a mocsáros folyóparton, agyaggal kitapasztott sövényekből alkotott kunyhócsoportok, melyekből a konyha-hulladék, az eltört cserepek és eszközök, s minden szemét a czölöpök közé hullott és a kunyhó alatti hézagot idővel megtöltötte. Ha azután a bűz és az elszaporodó férgek a kunyhókat lakhatatlanokká tették, vagy ha véletlenségből tűz hamvasztotta el, a lakók elhagyták a régi helyet és a szomszédságba telepedtek le, honnét hasonló okból idővel az azalatt megtisztúlt régi helyre ismét visszakerűltek s újra meg újra fölépítették kunyhóikat századokon keresztűl úgy, hogy ily módon hatalmas halmok képződtek csupa hulladékból és szénrétegekből, melyeknek fölszíne, mint példáúl a tószegi pusztán, tíz vagy tíznél is több holdra terjed. A Tiszának évenkénti áradása gyakran elmossa az ily halmok egy-egy részét, s akkor látja az ember a sok réteget egymás fölött, néhol húsznál is többet. Számuk bizonyítja, hogy sok század múlt el, míg a halom mostani magasságára nőhetett, s hogy mily lassú volt a művelődés kifejlődése; mert a felsőbb rétegekben talált eszközök, ételhulladékok és cserepek alig különböznek azoktól, melyeket az alsóbb rétegekben találunk.

A legfelsőbb rétegben egy későbbi kornak néhány maradványára is akadtunk, így a tószegi halmon népvándorláskori csont-csattra és arany fülbevalóra. A szegényes maradványokból azonban mégis alkothatunk az eredeti lakók kezdetleges műveltségéről némi fogalmat. Mint halászok és vadászok éltek azon emberek; ezt bizonyítják a sűrűn található folyami kagylóhéjak rétegei, halpikkelyek a fazekakban, az átlyukgatott vadkanagyarak, a medvefogak, az őz- és szarvascsontok, melyek mind föl vannak hasogatva, mert a velőt csak így lehetett belőlük kiszívni; de közben-közben találunk megszenesedett búzát és kölest is, tehát ismerték már a földmívelést, de agyag bögréiket még korong nélkűl készítették, s igen egyszerű módon, újjaik nyomásaival díszítették, néha fonott zsinórt is nyomtak az edény lágy agyagába. Ezek s a kis átlyukasztott agyagkorongok, melyek hol hálósulyozókúl, hol a fonalak nehezékeűl szolgáltak a szövésnél, mutatják, hogy a nők ismerték a fonás, szövés és hálókötés mesterségét. Agyag-kláris és átfúrt szarvas- és vadkan-fogak díszítették nyakukat, sőt a művészet első csiráira is ráakadunk már ezen halmokban, agyagból kezdetlegesen alkotott, kis állat-alakokban, melyekben a kutyát, a disznót, a juhot, a szarvasmarhát, sőt a lovat is fölismerhetjük. A mintázásnak ezen őskori termékei már az által is különös figyelemre méltók, hogy ilyenek külföldön ritkábbak, s a mint látszik, a Duna közép medenczéjének sajátságai. Azon számos csonteszköz mellett, melyek ezen legrégibb telepekről napfényre jutnak, nem hiányzanak a felvidékről ide származott kőeszközök sem, különösen obszidián-nyilhegyek és szilánkok, melyeket a Tokaj vidékéről szerzett obszidián kövekből itt pattogtattak le, a mint ezt a magkövek bizonyítják, melyek néha a hulladékrétegekbe keveredtek. Ezen őskori telepek közűl legismeretesebb a Kuczoró-domb Tószeg mellett, mely körűlbelűl nyolcz méter magas; továbbá a tiszaföldvári és szeberényi, a Nagy-Rév határán lévő Áldozó-halom, a Tisza-Ugh melletti Kerek tetők, az Ásott-halom Tisza-Fürednél, továbbá Szihalom Borsodban, a Tűzköves Szegvárnál, s bizonyosan még sok halom más helyeken, melyek eddig nincsenek fölkutatva.

Kuczoró-domb Tószeg mellett és a szihalmi lelet nehány tárgya. Dörre Tivadartól

E nagyobb kiterjedésű régi telepektől különböznek azok a halmok, melyek gyakran kisebb-nagyobb csoportokban kúp-alakban emelkednek az alföldi térségen. Ezek néha urna-temetők a bronzkorból, midőn szokásba jött a halottak égetése. Halmok emelése a halottak hamvai fölött általános szokás volt az őskori népeknél. A klasszikus időkben a görögöknél és rómaiaknál megszűnt ugyan az ilyen temetkezési mód, de ők is említik a sírdombokat a trójai síkon, melyekben Achilles, Ajax s más hősök emlékeit ismerték föl. Schliemann átkutatta ezeket, de nevezetesebb eredmény nélkűl. Az a divat, hogy főemberek hamvai fölé magas halmokat hányjanak, a népvándorlási korban ismét föléledt, mert több helyütt, példáúl Mező-Berényben, ezekből ástak ki díszes arany női ékszereket és Herpályon egy nevezetes aranyozott ezüst pajzsdudort ponczczal kivert phantastikus alakokkal, melyek a hanyatló római iparművészet hatása alatt állott barbárság bélyegét viselik magukon. A geszterédi halomban nehány ezüst ékszert, egy csiszolt onyxkövet, egyszerű pajzsdudort és kardot ásatott ki báró Vécsey József. Százakra megy ezen halmok száma, melyeknek egy része föl van kutatva, de az eredmény a kincskeresők fáradságát csak a legritkább esetben jutalmazza, mert alig találnak egyebet bennök elkorhadt gerendáknál és rozsdás vaskampóknál, melyek azokat összetartották, és eltört hamvvedreknél. Különösen feltűnő az öt nagy halom Glogovácz mellett Aradmegyében. Ezek nem voltak még felásva.

Egyébiránt őskori bronzemléket is találtak az Alföldön történetesen, úgy szintén elásott kincseket. Ezek közt nevezetes a tamásfalvi Torontálmegyében, melyet 1871-ben ástak ki. Főbb részei négy szokatlan alakú tőr, két öv, három lándsacsúcs, számos karperecz, pikkely és tokos véső (celt). Még nevezetesebb a hajdú-böszörményi lelet, melynek rajzát első kötetünk 25. lapján közöltük. 1868-ban akadtak reá a mezei munkások, mikor főzéshez gödröt ástak Horváth Ferencz kukoricza-földjén. Gál Mihály földbirtokos és Pápay Imre, a lelkész, fölküldték egy részét a Tudományos Akadémiának, mely azt a Nemzeti Múzeumnak adta át letéteményűl, jelesen négy kardot, egy nagy trébelt amphorát, három függőcsészét, egy bronz sisakot s egy másik a töredékét. Négy kard a debreczeni kollegium műgyűjteményébe kerűlt. Báró Graffenried, elébb az osztrák seregben kapitány, utóbb Budafokon megtelepedett buzgó régiségkedvelő, hat kardot s nehány töredéket szerzett meg a leletből, továbbá két nagy amphora fülét s egy pántot egy függőcsészéről. Az edények, a mint látszik, el voltak törve s több töredezett karddal együtt beolvasztattak, melyekből a lelő csengetyűket öntetett házához. Graffenried szerzeménye halála után vétel útján a Magyar Nemzeti Múzeumba kerűlt, a hol jelenleg ezen leletből tizenkét kard őriztetik; hír szerint azonban összesen huszonhat kardot találtak ottan. A lelet, a trébelt amphora és a csészék tanúsága szerint, a vas-kor első idejébe, az úgy nevezett hallstatti korszakba sorozandó, de a kardok formája egészen elüt a hallstattiakétól s megegyez azokéval, melyek nálunk találtatnak. Bronzeszközeink még a vas-kor kezdetén is eltérnek egyszerűbb formáik által azoktól, melyek a szomszéd országokban találtatnak. Azon régészek, kik a fent említett hallstatti korszakkal, jelesen azon híres sírmezővel foglalkoznak, melytől a vas-kor kezdete nyerte elnevezését, kétféle idegen hatást vélnek ott észrevehetni, az olaszországit, melynek a vasgyártás ismeretét s a ruhakapcsok többféle alakját köszönték, s egy másikat, melyet szorosabban nem határoznak meg. Ez minden valószinűség szerint a magyarországi. A mi bronzleleteinknek egyszerűbb, tehát régibb alakja és díszítése Európa nyugati és éjszaki részein mind tökéletesebbé fejlődött.

Az Öthalom Glogovácz mellett Aradmegyében. Dörre Tivadartól

Egyébiránt nem találunk semmi különbséget a fegyverek és szerszámok alakjában, akár a bronz-, akár a vas-korban azok között, melyek az Alföldön s hazánk egyéb részeiben találtatnak, sőt a mi a barbár arany ékszereket illeti, melyek itt ásattak ki, azoknak analogiáját Francziaországban találjuk leginkább, csakhogy a franczia gallok ízlése választékosabb volt, mint a magyarországi durvább galatáké. A báró Vécsey József által Anarcson talált három arany karperecznek valamivel elegánsabb hasonmását Francziaországban találták, s a Szolnok melletti fokorui pusztán kiásott arany kincsnek nehány darabja, mely a párisi kiállításon közszemlére jutott, különösen azért vonta magára a franczia régészek figyelmét, mivel mindenben hasonlítottak némely francziaországi leletekhez. Egyébiránt gazdagságra nézve ezen kincs a második helyet foglalja el az alföldi arany leletek közt, mert aranysulya négy kilogrammnál valamivel több, valószinűleg tehát valamely törzsvezér tulajdona volt. Tizennyolcz nehéz sodrott arany nyakperecz (torques), a keltáknak ezen jellemző dísze találtatott ott együtt négy sulyos karpereczczel, négy trébelt boglárral, két ruhakapocscsal és egy arany övvel együtt, mely jellemző vas-kori díszítéssel ékes. E kincs jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumnak egyik fődísze.

Minő különböző néptörzsek lakták az Alföldet a legrégibb időktől fogva egész a népvándorlás koráig: nem lehet pontosan meghatározni. Napfényre kerűlt emlékeik az egész Alföldön stiljökre nézve azonosak, de azon jellemző őskori erődítések, melyekre sok helyütt akad a földmívelő, mutatják, hogy különböző népségek laktak itt, melyek egymással gyakran háborúban éltek; ugyanazért határaikat egymás ellen biztosítani akarták. Azon messzire terjedő árkokat és sánczokat értjük, melyek az Alföldet különböző irányban átszeldelik s melyeket a föld népe hol egyszerűen nagy ároknak, hol római sáncznak, hol Ördög-, hol Csörsz-ároknak nevez. A nép az oly nagy munkákat, melyek emberi erőt meghaladni látszanak, mindenütt vagy a rómaiaknak, vagy mesés óriásoknak, vagy az ördögnek szokta tulajdonítani s ezekhez fűzi mondáit. Így a Csörsz nevet is egy mesés királyfinak tulajdonítja, holott az valószinűleg nem egyéb, mint a szláv csert (csehűl csrt) szónak magyar átalakítása, mi az ördögnek eredeti elnevezése a szlávoknál, mielőtt a kereszténység a diabel nevet náluk is meghonosította. Az ekevas sok helyütt elegyengette már ezen sánczokat és árkokat, de a kutató nyomon követheti hosszú vonalaikat, melyek a vezérkari térképeken csakugyan föl vannak véve épebb részeikben.

A Duna és Tisza közt Vácz táján kezdődik az egyik sáncz, mely Hatvannál Árokszállás felé kanyarodik, onnét Erdőteleknek, hol az egyik ága Füzes-Abonytól fölfelé Diós-Győr irányában a hegyek alatt a Sajóhoz fut, a másik Ároktő mellett a Tiszáig ér s azon túl Püspök-Ladányig és Bárándig folytatódik lefelé. Egy másik ilynemű erődítés Duna-Keszinél kezdődik s Gödöllőtől csaknem egyenes vonalban húzódva, Puszta-Szent-Györgynél a Tiszáig ér. Egy harmadik Isaszegtől Jász-Ladánynak fut s valószinűleg Bárándnál csatlakozik az első nagy árokhoz. Bajától Szelevényig ismét találunk ily sánczokat; továbbá Apatintól Járekig s innen a Tiszával egyközűleg Csongrádmegye határáig azon erődítéseket, melyeknek alsóbb részét római sánczoknak szokták nevezni, s melyek mint ilyenek az 1848/9-iki hadjáratból is ismeretesek.

A Tiszán túl Szabolcsmegyéből Tisza-Dobtól megy egy ilyen erődítés Hajdú, Bihar, Arad, Temes és Torontál megyéken keresztűl s Kubin alatt a Dunáig ér. Másik ága Nagy-Várad felé s onnét le Új-Palánkára, s e kettő közt egy harmadik ága Sarkadtól Dézsánfalváig mutatható ki. Mind ezen erődítéseket az jellemzi, hogy egy oldalról sok helyütt hét-tíz méter magas a feltöltésük, ezek alatt pedig árok van, mely itt-ott gyakran kilencz méter széles. Helyenként kapuk nyilnak a töltésen, de az őrtornyoknak, melyek a római határ-vallumokat Német- és Angolországban jellemzik, itt semmi nyoma nincs. Az egész mű óriási, de kezdetleges.

Fokorui lelet. Dörre Tivadartól

Minthogy az alföldi térség sohasem volt a rómaiak hatalmában, sőt a kereskedelem is inkább Pannónián és a felföldön keresztűl találta útját a Balti-tenger partjaihoz, csak kivételesen akadunk a nagy térségen római iparművekre, agyag díszedényekre, bronzeszközökre és érmekre, de ez utóbbiak, mint a barbárföldön mindenütt, itt is csaknem kivétel nélkűl kopottak, mert a kereskedők, kik a római birodalom határain kivűl lakó népekkel közlekedtek, összeszedték azon pénzeket, melyek kopásuk miatt a római világban a forgalomból már kimentek, a barbároknál ellenben csereeszközökűl még mindig elfogadtattak. A Duna mentében azonban gyakrabban fordúlnak elő a kelták ezüst pénzei, melyeket ők Fülöp maczedoniai király tetradrachmáinak mintájára készítettek; mert, mielőtt a rómaiak a dunántúli részeket elfoglalták, a Duna egész középmedenczéje, tehát az egész Alföld is, inkább a Balkán félsziget felé gravitált, mintsem Róma és Olaszország felé.

Nagyobb szerepe jutott az Alföldnek a népvándorlás idejében, midőn a germán törzsek, különösen a góthok, keletről az országba nyomúltak s a római császároktól földet kértek megtelepűlésökre, mert a hunok kizavarták őket a Fekete-tenger éjszaki partjain volt régi lakhelyeikből, s megadták az első lökést a népvándorlási mozgalomra. A germán népek ez időben a római császárságnak hol zsoldosai, hol szövetségesei, hol ellenségei voltak, különösen midőn az utánok nyomúló hunok felsőbbségét elismerni kénytelenek lettek s Attila Szeged tájékán ütötte föl székhelyét az Alföldön, hová világrendítő hadjáratai után mindig vissza-visszatért. Itt találta őt Priscus rhetor, a byzanczi császár követe, a mint a népek fejedelmei, keresztények és pogányok, római polgárok és barbárok arany serlegekből ürítették a bort asztalánál, mialatt a dalnokok a nagy király tetteit énekben dicsőítették. És csakugyan e tájon Nagy-Szent-Miklóson, Torontálmegyében, találták azokat az arany kancsókat, serlegeket, csészéket és poharakat, melyeknek arany sulya a tizenkét kilogrammot meghaladja. E tárgyak, melyek most a cs. és k. bécsi régiségtárban őriztetnek (rajzban első kötetünk 36. és 37. lapjain már be voltak mutatva), valósággal fejedelmi kincsek. Stiljök a perzsa szasszanid hatásról s a Fekete-tenger melléki görög gyarmatok hagyományairól tanúskodik. Fölirataik egy része görög; keresztet is találunk már két csészén, talpaikon pedig góth rúna betűket, a melyeket megfejteni eddigelé nem sikerűlt.

Azon földmunkák alkalmával, melyek Szeged városa talajának feltöltésére s a Tisza gátjainak emelésére a nagy áradás után szükségesekké váltak, több helyütt, jelesen az Öthalomnál, Szentesen és Hódmező-Vásárhelytt a népvándorlásnak első, a nyugati római császárság megszűntét megelőző korszakából sok sírt fedeztek föl, melyeknek némely tárgyai, ú. m. jellemző szíjvégek, övdíszítések és bronz csattok, többnyire a M. Nemz. Múzeum birtokába kerűltek. A lelet két legnevezetesebb tárgyát azonban a szegedi könyvtárral összekötött múzeum őrzi. A mindszent-sövényházi töltéseknél számos merovingi fibula kerűlt napvilágra, melyek már az avarok korába tartoznak.

Perjámoson, nem messze Nagy-Szent-Miklóstól, egy gazdag sírt ástak föl, melyben egy előkelő nő volt ékszereivel együtt eltemetve. Két vállán nagy ezüst kapcsokat találtak, melyek az öltözetet összetartották, nyakán apró arany gyöngyökből készűlt láncz volt, a koponya két oldalán pedig gyönyörű arany fülbevalók, melyekbe sötétvörös keleti gránátok foglalvák.

Még gazdagabb azon három női sír, melyekre 1858-ban a kalocsai érsek béresei a bakodi pusztán akadtak. Itt is találtak olyan ruhakapcsokat, mint Perjámoson, gazdag nyaklánczokat, arany filigrán munkába foglalt nemes gránátokkal, és két sárkányfejű nehéz arany karpereczet, melyek csuklóra járnak, a legszebb nemes gránátokkal vannak kirakva, és sajátságos módon csavarral zárhatók be. Ezen ékszerek munkája oly kiváló, hogy Labarte, a híres franczia műtörténelmi író véleménye szerint, azok csak byzanczi műhelyből kerűlhettek ki. A karpereczek szerkezete s a sárkányfejek stilje azonban inkább Indiára mutat és ilyeneket Bombayban most is lehet látni.

Csörsz-árka. Dörre Tivadartól

Mezőberényben téglavetés alkalmával szintén két aranyleletre akadtak; az egyikben két tömör gránátbetétes arany csatt volt, meg egy légyalakú ruhakapocs, melyen a légy szárnyai és szemei szintén gránátból valók, és azon gránátos arany méhekhez hasonlítanak, melyek I. Childerik franczia király sírjában Tournayban találtattak. I. Napoleon császár ily méhekkel hímeztette ki koronázási palástját, mert azt hitte, hogy ezek a Merovingi királyok sajátságos jelvényei voltak.

Madarason is ástak föl egy aranyleletet, melynek főbb részei: övdíszek meg egy arany kés-tok; de ennél sokkal nevezetesebb a kunágotai lelet, mely egy gazdag arany övből, ezüst pantallérból, nyolcz arany gyűrűből, három ezüst edényből és arany ékszerekből áll, melyeknek korát Justinianus császárnak a kincscsel együtt talált aranyérme határozza meg. Ez az avaroknak valamely rablókalandjából eredhetett, kik csak az aranyat tudták megbecsűlni, de az elrabolt arany lemezen lévő s az ő ízlésöktől eltérő idegenszerű alakokkal nem gondoltak; e lemezekből tehát a magok ízlése szerint pitykéket idomítottak, melyeken fennmaradt még két fölirás: Charis és Dionysos és az ezeknek megfelelő alakoknak némely részletei. Ezek a hanyatló pogány kor jellegét viselik magukon.

A németországi régészek, kik a népvándorlási emlékekkel foglalkoznak, fejedelmi síroknak tartják mind azokat, melyekben arany tárgyakat találtak. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy késő római kőkoporsókban is találunk olykor-olykor arany tárgyakat, csakhogy az ilyen koporsók majd mindig föl vannak törve és kifosztva. A keresztények nem tisztelték a pogányok sírjait, sőt Theodoriknak, a keleti góthok királyának fennmaradt egy rendelete, melyben a sírok kifosztását helyben hagyja, mert nem látja át, miért maradjon a halottaknál az, a mit ők nem használhatnak többé, míg az élők javukra fordíthatják.

A magyar vezérek korából való a teremiai lelet: ezüst, részben aranyozott pitykék, melyeket valószinűleg ruháikra varrtak. A magyar pogánykori kincsleletek általában sokkal szegényebbek, mint az avarkoriak, melyekben az arany a túlnyomó; holott a magyar pogány sírokban majdnem kizárólag ezüstöt találunk. Az ő idejökben szegényebb volt már a világ; a rómaiak arany kincsei nem voltak meg többé. Ezen lelethez fűződnek a békésmegyei gerendási sírok is, melyeknek korát a bennök talált érmek: Szent István, Péter és András királyok denárjai határozzák meg. Jellemzők ezen sírokban az ezüst sodronyból ügyesen font nyakpereczek és halántékgyűrűk, melyeket a hajba szoktak bele fonni.

Az ócsai templom főbejárata. Ócsai templom. Dörre Tivadartól

A magyar Alföld mindig szegény volt építészeti műemlékekben. Sem kelta, sem római város nem állott itten; a vándornépek pedig, melyek a népvándorlás korában itt tanyáztak, sátrakban és faépületekben laktak. Midőn azonban Szent István a magyarokat megtérítette, mindjárt keletkeztek templomok és egyházi épületek, csakhogy a monumentalis építéshez kellő anyagok hiányában mind szegényesen épültek, s így az idők viszontagságai miatt lassanként teljesen elpusztúltak. Haynald Lajos bibornok-érsek, ki a tudományos kutatásokat bőkezűen mozdítja elő, nagyon érdeklődött az elpusztúlt első kalocsai székes-egyháznak netalán még fölfedezhető maradványai iránt, s 1869-ben Henszlmann Imre által ásatásokat eszközöltetett, melyek a Szent István korában épűlt templom alapfalait csakugyan föl is tárták; de, mint az ásatásokat vezető régész beszélte, az alapzatot nem ásathatta föl egészen, mivel nagy része a jelenlegi egyház alatt terűlt el; azonban az útcza alatt eső része is elegendő volt annak kimutatására, hogy az egykori székesegyház négytornyú erődített templom volt.

Nyugati homlokzatán a két torony közt még az előudvar is föl volt ismerhető, mely az úgy nevezett egérfogót (Mausefalle) képezte, hol a netalán behatolt ellenséget, miután a le- és följáró kapurácsot mögötte leeresztették, a két toronyból könnyen megsemmisíthették. Az előcsarnokra következett egy elég szűk és rövid hosszanti hajó, mely félkörű apsisban végződött. Kereszthajója azonban nem volt, s már épen ez jellemzi a legrégibb magyar egyházakat.

Ezen Szent István idejéből származó templom helyébe már a XIII. században igen díszes románstilű egyház épűlt, melynek fölásott alapfalaiból és egyes fölfedezett építészeti részleteiből kiviláglik, hogy ezen egyház a legpompásabbak közé tartozott hazánkban, mert díszes tagozása, jelesen az oszlopfák mind fehér márványból voltak faragva, az oszloptövek vörös márványból, a templomfalak pedig zöldes trachytból épültek. A díszes tagozása maradványai, melyek, az építés idejét tekintve, fínom műizlésről tesznek tanúságot, Haynald bibornok-érsek ajándékából a Magyar Nemzeti Múzeumba kerűltek. Egy sírkő, mely a mostani székesegyház szentélyének külsején van befalazva, fenntartotta a kőfaragónak (lapicida), Ravesu Mártonnak, a nevét is. Henszlmann Imre kutatásai szerint e művész Burgundiából származott. Árpád-kori építészetünkre különben is nagyobb volt a franczia iskola befolyása, mint a németé. A török időkben ez a fényes egyház is tökéletesen elpusztúlt; a mostani templom rézsút metszi a réginek az alapfalait.

Midőn 1868-ban a csanádi plébánia-templomot építeni kezdték, az alapzat ásásánál különböző korú építkezési maradványokra akadtak, ú. m. egy ó-keresztény baptisterium romjaira, román és csúcsíves stilű oszlopfőkre és egy nagy kőkoporsóra, melynek nincs ugyan semmi fölirata, de egy olyan byzanczi kereszt díszíti, minőt Konstantinápolyban a császárok kőkoporsóin találunk. Henszlmann Imre e kőkoporsó korát a XI. századba véli tehetni, s nem tartja valószínűtlennek, hogy e koporsóba Szent Gellértet temették hajdan.

Festői látványt nyújtanak az aracsi benczés templom romjai a torontáli síkságon, távol minden helységtől. Mivel itt is hiányzott a kőanyag: a templom falait téglából építették még a tatárjárás előtt, csak a díszes tagozások készűltek kőből, meg a pilléreket borították be kőtáblákkal. A templom legnagyobb része már a törökök alatt elpusztúlt, de azt mondják, hogy a rom 1863 előtt még sokkal jobb karban volt; akkor azonban deczember 13-dikán Lucza napján egy rendkivűli szélvész mind a mellékhajó falait, mind a torony felső részét ledöntötte; most a rom elkerűlhetetlen teljes elpusztúlása felé közeleg.

Igen nevezetes Pestmegyében az ócsai református templom, mely a román izlésből a csúcsíves stilbe való átmenetnek hazánkban egyik legjelesebb példánya. Szembeötlő hatalmas kereszthajója, mely kimagasló oromfalaival, továbbá a nyugati homlokzaton levő ikertornyaival az épülettömeget megosztva, tetszetősen csoportosítja. Alaprajzának sajátsága a sokszögű záródású fő- és mellékszentélyek között üresen maradott sikátorszerű tér, a mi hazai architekturánkban igen ritkán fordúl elő. Míg a szentély idoma határozottan csúcsíves tervezetű: addig az egész épületet a román stilt jellemző félköríves díszítmény futja körűl. Hasonlóképen román szabásúak a keskeny ablakok és a zömök tornyok, melyeket emeletenkint a félköríves díszítmény élénkít. Főbejárata nem a nyugati homlokzaton, hanem a déli mellékhajó falába van törve csinos béllésével és félkörívbe foglalt tympanonjával. E portale részletei a leggondosabban vannak rajzolva és kifaragva. Hasonló kapuja volt az éjszaki oldalon is, de ezt később befalazták. Az ócsai templomot a Francziaországból hazánkba telepedett prémontreiek a XIII. század első felében építették. Még ma is oly jó karban van, hogy érdemes lenne az Alföld e figyelemre méltó műemlékét stilszerűen helyreállítani.

Régi csúcsíves és renaissance stilű nevezetesebb épület vagy rom nem maradt fönn az Alföldön sehol.

A reformáczió elterjedése hirtelen fölszaporította a templomok számát e nagy síkságon is. Ezek közt művészi alkotások nem igen találhatók ma sem. Úgy látszik, az Alföld törzsökös magyarsága inkább a tornyokra fordította figyelmét, melyeket rendesen magasra emeltek, s igen díszes nyúlánk tetőkkel láttak el. Szerette a szem e végtelen síkságon a messze ellátszó sugár tornyokat, mint megannyi tájékoztató árboczokat; de egyszersmind hasznossági czélokat is fűztek hozzájok: békében közbiztonsági, háborúban az ellenség közeledtére vigyázó őrszemet helyeztek el a toronyban, melynek derekán vagy felső emeletén rendesen erkély fut köröskörűl, hogy az őrszem minden irányban akadálytalanúl elláthasson, s szükség esetén a lakosoknak azonnal hírt adhasson vagy kürttel, vagy harangszóval, vagy pedig éjjel lámpással. A mai őrszemnek két fő kötelessége van: óránként, sok helyt negyedóránként hirdeti az időt, és vigyáz, nem támad-e valahol tűz.

A harangok mindenkor büszkeségei voltak a híveknek. Találni is sok helytt nemcsak szép hangú, hanem jeles öntésű vagy történeti nevezetességű harangokat is. Ilyen példáúl a debreczeni öreg harang, a „Rákóczy harangja” és a kecskeméti nagy harang, a melynek hangja csendes téli időben még a távolabbi pusztákon is hallható.

Sírbolt ritka templomban fordúl elő. Gyakoriabbak a falak külső vagy belső oldalára illesztett föliratos és díszítményes emléktáblák, melyek hol egyes kiválóbb családokat, embereket, hol pedig valami emlékezetesebb helyi eseményt örökítenek meg.

A legnevezetesebb lelet az Árpádok korából a békésmegyei büngösdi pusztán kiszántott kis lovagszobor, melyet gróf Wenckheim hagyományozott a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Idomtalan nehéz lovon ül egy bokáig érő ruhába öltözött lovag, baljában nagy, keskeny, fölűl köralakú, alúl éles csúcsba végződő pajzsot, jobbjában egy elejtett nyúlat tartva, míg háta mögött kutyája a ló farára ugrik. Ez az Árpád-kori királyok első idejében készűlt.

E kezdetleges művészetű szobrocska azért is különösen érdekes, mivel az akkori magyar úri viselet ábrázolja. A nagy közönség annyira beleélte magát azon fölfogásba, hogy a mostani magyar ruhát, a szűk nadrágot, a zsinóros dolmányt és mentét őseink úri viseletének tartsa, hogy nehezen tud megbarátkozni ama kétségbe nem vonható ténynyel, mely szerint Árpád-kori királyaink és főuraink a byzanczi udvar divatjára szabott hosszú, ki nem zsinórozott palástot viseltek; később pedig, az Anjou-korban meg Mátyás alatt is, az olasz divat uralkodott a visegrádi és budai palotákban, a beretvált bajúsztalan és szakálltalan arcz s a bő felöltő, melyet a Corvin-codex arczképeiből ismerünk. A mostani magyar díszruhával csak a XVI. században találkozunk először. Hadi öltözetűl ellenben a keleties vasing nálunk az úri rendnél még akkor is szolgált, mikor ez nyugaton már kiment a divatból, de mellette dívott nálunk is a vaspánczél és a zárható sisak különböző formáiban.

A keresztes háborúk kora sem maradt emlék nélkűl e vidéken. A keresztes hadak nagy része Magyarországnak vette útját a Duna jobb partján Konstantinápoly és Jeruzsálem felé. Egyes csapatok a Dunán is átkeltek, s az Alföldön nem ritkák az olyan éremleletek, melyek a keresztes vitézektől erednek, milyenek példáúl a bécsi fillérek, a salzburgi és frisachi ezüstpénzek, sőt franczia érmek is a XII. és XIII. századból. Frisachi és bécsi pénzek nálunk oly gyakoriak, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum éremtára e tekintetben a leggazdagabbak közé tartozik Európában. Az Árpád-kor végét és az Anjou-kor kezdetét jellemzik a halasi múzeumban lévő ezüst ékszerek és csészék, melyeknek egyikén Magister Sinka nevét olvassuk, kit egy III. András korabeli okmányból is ismerünk.

Ehhez áll legközelebb a temesmegyei ernesztházi lelet: ezüst csészék és lánczok, melyek stiljök szerint a XIV. vagy XV. századból valók; kisebbik részök a Nemzeti, nagyobbik a Délmagyaroroszági Múzeumban őriztetik.

Aranycsatt Mátyás idejéből. Kigyós-pusztai lelet. Dörre Tivadartól

Gazdag urak lakhatták a termékeny Alföldet Mátyás király korában; ezt bizonyítja példáúl egy nehéz arany csatt és négy arany gomb, melyeket a békésmegyei kigyósi pusztán szántottak ki. Olasz művész készítette ezeket izléses niello munkával díszítve s a csatton tornajelenetet ábrázolva ügyesen. Bács- és Temesmegye alsóbb részein az ekevas már többször hozott napfényre ezüst kincseket a XVI. század második feléből, jelesen ezüst csészéket, melyek között legérdekesebb dr. Mezei Adolf szerb föliratú csészéje. Húsz ilyen csésze őriztetik a Magyar Nemzeti Múzeumban, s ezeken kivűl még egynehányat ismerünk a Délmagyarországi Múzeumban és magángyűjteményekben. Mindezek arról tanúskodnak, hogy a lakók itt a török hódítás előtt jóllétben éltek; de azért mégis nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett az Alföld azon időben, mikor még nem ismerték rajta a burgonyát, kukoriczát, dohányt és ákáczfát, Amerikának ezen négy nagy adományát, melyek hazánknak és különösen az Alföldnek gazdasági állapotára nézve oly roppant fontosságúakká váltak.

A török időkben az alföldi urakkal a magasabb művelődés a Felföldre és Erdélybe menekűlt, csak a földmívelők és iparosok maradtak meg az elszegényedett városokban. Az Alföld egy része elpusztúlt s csak Mária Terézia korában kezdett ismét benépesedni. Korunkban ismét emelkednek paloták e gazdag földön, a városok csinosodnak, a lakók művelődése európai színvonalra emelkedik, s ha az Alföld florája és faunája Dél-Oroszország pusztáira emlékeztet is, mégis érezzük mindenütt, hogy az Alföld a nyugat magas művelődésének vissza van már nyerve.

A harcz azonban még mindig tart a természeti erők ellen. Gátakat kell folyvást emelni a folyók partjain az áradások megakadályozására, csatornákat ásni a belvizek levezetésére. Ily harczok edzették emg régi időkben a Pó völgyének lakóit Felső-Olaszországban, ilyenek a hollandiakat a Rajna torkolatainál és ezek a népek lettek egy időben a mívelődés és a szabadság zászlóvivői. Az Alföld lakói követni fogják példájokat!

Ezüst csésze az ernesztházi leletből. Dörre Tivadartól