Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Közgazdasági élet Dalmácziában.

Közgazdasági élet Dalmácziában.

szerkesztette Menger Károly

Mezőgazdaság és marhatenyésztés. Tartaglia Péter gróftól

Tengeri hántás Dalmáczia belföldjén. Charlemont Húgótól

Pulykaárúlók. Charlemont Húgótól

Dalmáczia az Osztrák-Magyar Monarchia többi alpesi tartományainál talán még nagyobb mértékben tűnteti föl egy szűkre szabott területen az éghajlat, a tenyészet és a termények változatosságát. Dalmácziában úgy a meredeken hanyatló hegyek, melyeken a királyi sas fészkel, melyeken a fürge kecske alig talál annyi helyet, a hol lábát megvethesse, s melyeken itt-ott sok századot ért tölgyek hirdetik a hajdani őserdő emlékezetét, valamint a szelíd halmoktól övezett festői, termékeny völgyek mind arra eszméltetnek bennünket, hogy e keskeny s mégis igen változatos tenyészetű területen egybeolvad a kelet a nyugattal; miért is bátran állíthatnók, hogy a természet ezt a tartományt a kelet előtermévé s a nyugat végállomásává kívánta tenni. A földrajzi helyzet és a talaj alkata, mely legnagyobb részt mész- és agyag- s csak helylyel-közzel kova-tartalmú, nagy hatással van a tartomány terményeire, melyek a kelet terményeit jellemző illattal s különösen fínom ízökkel tűnnek ki. Különösen áll ez a tengermellék boráról, mely szeszben gazdag, zamatos és szép színű, aztán a szirti meggyről, melyből a „maraschino” név alatt messze földön hires aromatikus liqueur készűl, a rendkivűl édes, jószagú fügéről, a szokatlanúl ízletes gyümölcsökről, a rozmarin-kivonatról, mely a maga nemében páratlan, különféle zsíros, igen jóízű sajtokról, stb.. Csakhogy mindezek a termények és termékek, a szükséges ismeretek s még inkább a tőke hiánya miatt, fájdalom, még nem részesűlnek a művészet és ipar fínomító hatásában. Legfőkép csak nyers anyagokúl szolgálnak a jobbára külföldi nagy gyáraknak, melyek azokat a világkereskedelem és ipar szükségeihez képest földolgozván, jelentékeny hasznot húznak belőlök.

Dalmáczia benszülött lakosságának hét nyolczada földbirtokos, vagy mások földeinek mívelője. A tartomány földmívelés szempontjából két fő vidékre osztható: egyik a tengermellék és a szigetek vidéke, melyen szőlő, olajfa, pyrethrum és konyhakerti zöldség terem; a másik a tartomány belseje, mely a gabonatermesztésnek és marhatenyésztésnek kedvez s terjedelmes legelőterületeket foglal magában.

A török ellen századokon keresztűl viselt háborúk s a házi tűzhely védelmének kényszerűsége harczossá nevelték a dalmata földmívest, a ki hajdan örömestebb foglalkozott a handsárral és íjjal, mint az ekével. Dalmácziának természettől is hős és bátor szláv lakója állandó harczban állt azzal az ellenségével, a ki földjét, kunyhóját, családját vagy vallását fenyegette. Természetes, hogy a földmívelés ily körűlmények között nem virágozhatott, a mihez még az is járúlt, hogy Dalmáczia egy része a XV. század kezdetén a velenczei köztársaság birtokába jutott, melynek saját érdeke sugalta, hogy a lakosságnak ama harczias jellegét föntartsa, sőt fokozza. De otthon, mint földmíves sem tett le a dalmata teljesen az ő harczias szokásairól, s még az eke szarva mellett is ott volt övében a handsár meg a pisztoly; ha pedig, nyáját őrizve, ott ült valamely sziklán, kezében volt a puska s harsány hangon zengte bele a hegység öbleibe ama dalokat, melyekben a török ellen harczolt nemzeti hősök tetteit dicsőíté. Habár a politikai állapotok változása s a bölcs és békés kormányzat polgárosító gondoskodása sokat tett arra nézve, hogy a dalmata földmíves mérsékelje természetes harcziasságát s földjének és nyájának szorgalmasabb gondozására szoktassa: a hegyek között, kivált a morlákoknál, még ma is látható, hogy a lakosság békés foglalkozása közepette is sokat ad nemzeti öltözetére és fegyveres díszére, míg a tengermelléken s a szigeteken lakó földmívesek, kiknek elődei kevesebb részt vettek a törökök elleni harczokban, szelídebb erkölcsűek s földjük mívelése körűl is több kitartást és avatottságot tanúsítanak.

Midőn a velenczei köztársaság a XV. század elején birtokába vette a szigetek és dalmát partvidék egy részét, némely városokban helyhatósági szabályzatokat és előjogokat talált érvényben, melyeket aztán más községekre is kiterjesztett. Ezekben a szabályzatokban a földbirtoklás, valamint a föl tulajdonosának a föld mívelőjéhez, vagy a telepeshez való viszonyai oly módon voltak rendezve, hogy azokat az új kormány is érintetlenűl hagyta.

A tengermelléknek és a szigeteknek az a része, melyet a velenczeiek Dalmácziában legelőször foglaltak el s mely a föld birtoka és mívelés tekintetében sokkal inkább alája volt vetve a helyhatósági rendelkezésnek, mint a többi részek, a „régi szerzés területé”-nek (terra del vecchio acquisto) neveztetett. Ennek a területét hozzávetőleg mintegy 1,620.000 páduai holdra, vagyis körűlbelűl 592.272 hektárra tehetni. Megjegyzendő, hogy e területből úgy egy millió hold (365.000 hektár) erdő és füves legelő volt.

A velenczei kormánynak abból a törekvéséből, hogy mindig beljebb terjeszsze hatalmát s a törököknek ezzel ellenkező igyekezetéből az következett, hogy Dalmáczia népe szakadatlan ostromállapotba jutott, melynek csak a karlóczai béke vetett egy időre véget. E békekötés állapította meg, hogy az az egész terület, melyről a törökök elűzettek, a köztársaság területébe kebeleztessék. Ez a növedék aztán az „új szerzemény” (nuovo acquisto) nevet nyerte.

A fegyverszünet azonban rövid ideig tartott s a földmívelés nem vehette hasznát, mivel a parasztnak, a ki egyúttal harczos is volt, arra sem volt ideje, hogy elhagyott mezejéhez visszatérjen. Új politikai bonyodalmak új háborúkat gyújtottak; a föld jobbára ugaron maradt; a mi keveset megmíveltek is, azt is elpusztították s a nyájak gazdátlanúl széledtek el. Húsz esztendei küzdelmek után, melyek alatt a vitéz benszülötteknek sikerűlt új területeket foglalniok, 1718-ban létre jött a passzaroviczi béke, melyben megállapíttatott, hogy a törökök hatalmából legújabban kiszabadított terület „legújabb szerzemény” (nuovissimo acquisto) néven az újhoz és régihez csatoltassék. Így alakúlt Velenczének dalmáciai tartománya. Az új és legújabb szerzésű terület hozzávetőleg mintegy 2,000.000 páduai holdat (371.200 hektárt) tehetett. Hogy mily elhanyagolt állapotban volt akkor a földmívelés, kiderűl abból, hogy a fűtermő és ugaron hagyott mezők az új és legújabb szerzemény területén körűlbelűl 1,564.638 holdat, vagyis 572.031 hektárt tettek.

Azokból az adatokból, melyek a velenczei köztársaság bukásának idejéből fönmaradtak, kiderűl, hogy a 3.000.000 páduai holdra, vagy 1,096.800 hektárrra tehető területből az erdő és míveletlen legelő mintegy 2.600.000 holdat, vagyis 950.560 hektárt tett és hogy e területen valami 80.000 darab szarvasmarha, 1.000.000 juh és kecske, 18.000 sertés és 30.000 ló tartatott.

Miután a velenczei köztársaság az új és legújabb szerzeménynek is ura lett, azokat a személyeket és családokat kivánta megjutalmazni vele, kik a török háborúk alatt leginkább kitűntek. Az ily eladományozott birtokok után a kormány, fönhatóságának elismeréseként, a termények egy tizedrészét kapta; az adományosok e birtokaikat sem el nem adhatták, sem el nem zálogosíthatták és semmi szín alatt nem voltak birtokaikból kibecsűlhetők. A nők az öröklésből ki voltak rekesztve, csak törvényes fiutódok örökölhettek ilyen földbirtokot.

1756-ban Francesco Grimani, a velenczei köztársaságnak Dalmáczia-beli fő provveditoréja, egy törvényt alkotott, mely mindazon föltételeket magában foglalta, melyek mellett a kormány területeket adományozott. De bármily jeles volt is e törvény elméletileg, legnagyobb része valósítatlanúl maradt úgy, hogy a földmívelés épen úgy el volt hanyagolva Dalmácziában Velencze bukása után is, mint az előtt.

Az első osztrák uralom alatt, 1797-től 1806-ig, a kormány sokat tett úgy az elhanyagolt közigazgatás újjászervezésére, mint a földmívelés megjavítására; de uralmának rövidsége nem engedte, hogy e czéljait csak meg is közelítse; a mi ez időből a lakosságnak hálás emlékezetében maradt, mindössze annyi, hogy a földnek állami adóterhe nem emeltetett.

Az 1805 deczember 26-án kötött pozsonyi béke Dalmácziát Francziaországnak juttatá. Napoleon Dandolo Vincenzo grófra bízta a tartomány kormányzását, a ki közigazgatási jártasságával sok mezőgazdasági ismeretet is egyesített. A földmívelésre vonatkozó közigazgatási intézkedések a helyhatósági előjogok és szabályzatok eltörlésében állottak, mely újítás a „régi szerzemény” területén nagy változásokat okozott a mezőgazdasági állapotokban. Még fontosabbak voltak azok a változtatások, melyeket az új és legújabb szerzeményű területek adomány-jószágai körűl tett. Napoleonnak egy 1800 szeptember hó 4-éről Antverpenben kelt rendeletével Grimani mezőgazdasági törvénye eltörűltetett. Az állam az adományosoknak teljes tulajdonukba bocsátá addig csak hűbérként bírt jószágokat, a föld öröklésére való jog a nőknek is megadatott, az államnak, fönhatósága elismerése fejében eddig a terményekből fizetett tized pedig földadóvá lőn átváltoztatva. Ezek az újítások teljesen megalapították és biztosították a magánföldbirtok fölötti szabad rendelkezés jogát. De Dandolo még egyéb intézkedésekkel is emelni igyekezett a gondjaira bízott tartomány földmívelését.

A francziák hétéves uralma után Velenczének a ragusai köztársasággal s a Bocche di Cattaróval és vidékével megnagyobbodott egykori dalmácziai tartománya ismét osztrák uralom alá kerűlt.

Ragusa köztársaság törvényei akként szólottak, hogy a parasztnak ingatlan földbirtokhoz nincs joga. A paraszt egy kis házikóban lakott, melyet a földesúr építtetett számára a saját földén. A házteleknek 1500–2000 tégla (coppi) kiterjedésűnek kellett lennie. A ház jó karban tartásáról a földbirtokosnak kellett gondoskodnia, de ennek fejében a paraszt földesurának meghatározatlan mennyiségű napszámmunkát tartozott ingyen teljesíteni. Minthogy e joggal több földbirtokos visszaélt s mivel a franczia forradalom hatása e vidéken is érvényesűlt, a hatóság 1800-ban helyén valónak látta a robotos napoknak addig bizonytalan számát megállapítani és pedig 90 napban. A háztelken kivűl a földbirtokos még egy zöldséges kert használatát is átengedte jobbágyának, mely kert kiterjedése azonos volt az ottani térmérték egységével („soldo di terre”, vagyis 400 lépés). A föld tulajdonosa a „soldo di terra” fölötti föltétlen úri jogának jeléűl a jobbágytól úgy nevezett „poklon”-t kapott, mely kecskegödölyékből, tojásból, csirkéből s egyéb effélékből állt. A földesúr azonban kénye-kedve szerint kergethette el jobbágyát úgy a házból, mint a „soldo di terra”-ról, ha netalán tett beruházásait megtérítette. Ragusa köztársaságának és területének 1814 január 27-én osztrák uralom alá jutásával a földbirtok és földmívesek állapotai nagyobb összhangba hozattak az új kor szellemével, s hozzá alkalmaztattak az osztrák törvények rendelkezéseihez.

Dalmácziában ma már csak a telepesek intézménye áll fönn. A földbirtokos birtokának azt a részét, melyet nem maga mível, parasztoknak adja ki, a kik aztán a föld terményeinek egy részét, a helyi körűlmények szerint egy ötödétől feléig, szolgáltatják be neki. A telepes nem nyer szilárd tulajdonjogot arra a földre, melyet a tulajdonos mívelés végett engedett át neki; viszont a földesúr attól a pillanattól kezdve, hogy bizonyos növények termelése lehetetlenné vált, ezekből a maga járadóságát nem követelheti.

Az osztrák kormány sok pénzt és gondot fordított Dalmácziában a földmívelés elősegítésére. Ha törekvéseit nem jutalmazta teljes siker, az különböző körűlményeknek tulajdonítható, nevezetesen a földbe ruházható tőke csekély voltának. A kamatláb e tartomány városaiban 8 százalék, de a vidéken 20-ra is fölrúg. Az a remény, hogy a még hiányzó földkataszter létesítése után a földbirtok hitele emelkedni fog, eddigelé csalékonynak bizonyúlt. A földhitelnek s ebből következőleg a tőkének ez a nagy hiánya egy oly kiválóan földmívelő tartományban, mint Dalmáczia, megfosztja ezt attól a lehetőségtől, hogy földmívelését megjavítsa, s ennek folytán nagy kiterjedésű völgyek és rónaságok, melyeknek a legjobb minőségű alluviális földjük van, csak keveset jövedelmezhetnek, mivel tulajdonosaiknak nincs módjuk az alagcsövezéshez. A földmívelő szerszámok is igen kezdetlegesek még; a mezőgazdasági gépek teljesen ismeretlenek; az állatállomány nemesítésére kevés, vagy mi sem történt; műtrágya, melyre pedig az istállógazdaság jelentéktelen volta miatt oly nagy szükség volna, nem szerezhető, minthogy földbirtokra kölcsönt kapni nem lehet. A pénzhiányhoz járúl aztán az okszerű mezőgazdaság elméleti és gyakorlati ismeretének hiánya is. A paraszt ma is úgy míveli földjét, mint elődjei. A sebenicói és ragusai földmíves-iskolákban derék tanárok vannak ugyan, de tanítvány kevés. Nagy baj az is, hogy nincs vasút, mely Dalmácziát a monarchia vasúthálózatával egybekapcsolná s terményei eladását megkönnyítené.

A talaj megmívelése és terményei. Dalmácziának a partvidéke és szigetei csaknem egészen szőlővel és olajfával vannak beültetve. Belseje azonban részint pusztán szántóföld, mely gabnaneműek alá alkalmas, részint legelő; itt tehát a gabonatermesztést és marhatenyésztést űzik, vagyis a voltaképi értelemben vett külterjes gazdaságot.

A Dalmácziában leginkább használt eke kicsi és kezdetleges. Hiányzik az a része, mely a feltört rögnek a barázdába visszahúllását megakadályozza s hiányzik a kormánydeszkája is, mely a hantot fölfordítaná. Ezzel az ekefélével fölszaggatják a föld felszínét mintegy 5–8 centiméternyire, s így a talajt nem is forgatják meg, csak egyszerűen fölporhanyítják. Az ekevas a talppá görbített fagerendely egyik végére van erősítve úgy egy méternyire, míg a fölálló végét a szántó ember fogja. Az ekére egy farúd van erősítve, melyet két ökör vontat. A szántó, balkezével tartva az eke szarvát, utána halad az ekének a fölhasított barázda mentén, jobb kezében vastüskével ellátott hosszú vessző van, melylyel az igavonó jószágot ösztökéli. Az ily ekével végzett munka tökéletlen, mivel a földet sem elég mélyen föl nem hasgatja, sem meg nem forgatja. Némely vidéken oly ekét is használnak ugyan, mely fölfordítja a hantot; de ez a szerszám is csak találomra készűl, úgy, hogy a barázdának sem mélysége, sem szélessége meg nem határozható. Ez az eke taligához van akasztva, mely két durván faragott s meg sem is vasalt kereken halad. Ez a hiányos szerszám is csak gyarló munkát végez, a szántás vele fáradságos, mivel az ekevas mindúntalan ki akar fordúlni a barázdából s a szántónak minden erejét meg kell feszítenie, hogy benne tartsa. Több ember által hajtott nyolcz-nyolcz ökör vontatja ezt a furcsa ekét, mely mai napság inkább volna valami múzeumba való, mint ki a mezőre. Nehány földbirtokos tökéletesített ekét szerzett magának, melyek kitűnően dolgoznak; de ezek csak kivételek; a nagy tömeg nem okúl s ragaszkodik régi ekéjéhez.

A kis eke. Breidwiser Tivadartól

De, ha az ekék munkája olyan siralmas is, mint csak képzelhető, annál jobb az ásóval és kapával végzett munka, mely a milyen fárasztó, épen olyan csodálatra méltónak mutatja a lakosság izomerejét, türelmét és kitartását.

A termelési váltórendszer Dalmácziában rendkivűl hiányos és fő oka a termések silányságának. A vetésforgó vagy két, vagy három nyomásos; ha ugyanis a föld trágyában részesűl, akkor vagy kétszer vetnek bele egymás után gabonát, vagy egyszer gabonát s utána tengerit. Ha pedig nem trágyázzák, akkor harmadik veteménynek árpa, rozs, zab vagy más gabonanemű kerűl sorra. Figyelemre méltó az a szokás, hogy a trágyát egyenesen a gabona, nem pedig az azt megelőző vetés alá adják. A kapás növények közűl változatosság okáért csak a tengerit használják; csupán a burgonya lép néhol, de csak kis területeken a tengeri helyére. Az ily czélszerűtlen vetésforgónak s a vele párosúló hiányos szántásnak az a következése, hogy a gabonával bevetett területet tömérdek gyom veri föl, mely elszíjja a talaj termő erejét a vetett nemes növénytől és magvaival megrontja a gabona értékét.

Az oly árvízjárta területeken, melyek őszi vetésre nem alkalmasok, tavaszszal több éven keresztűl ugyanazt a növényt termesztik, pl. tengerit, vagy kölest. S mivel a szántóföldhöz mérten a házi állatok száma csekély, trágyában a föld csak ritkán, kellő mértékben pedig sohasem részesűl. Aztán a trágyát nem is jó trágyatelepekben tartják, hanem hónapokon át szabadon hagyják, kitéve annak, hogy az eső kilúgozza, a nap kiszíjja és kiszárítsa úgy, hogy mire a mezőre kerűl, tápláló erejének jó részét már elvesztette. Mivel tehát az ekemunka tökéletlen, a vetésforgás czélszerűtlen, a trágyázás pedig elégtelen: a termőtalajból mindig több erőt vonnak el, mint a mennyit helyrepótolnak s így a termés évről-évre csökken. Jellemző a mezőgazdaság állapotára, hogy a mintegy 119.324 hektár bevetett területre csak 202 hektár mesterséges és 10.492 hektár természetes rét esik.

Élethordás. Breidwiser Tivadartól

A Dalmácziában termesztett gabonaneműek a búza, a kukoricza, árpa, rozs, zab, tönköly és köles. Legfontosabb ezek közt a búza, tengeri és a köles. Vetni mindig kézzel szokás, mivel a vetőgépeket itt nem ismerik. A vetőmagból rendesen többet vetnek, mint a mennyi elegendő volna, mert a nép abban a balhitben él, hogy mennél többet vet valaki, annál többet arat. Az átlagos gabonaaratás azonban igen silány s a monarchia valamennyi országa közt a leggyarlóbbak közé tartozik. Búzából ugyanis ez az átlagos évi termés hektáronkint mintegy 10 hektoliter, árpából pedig 13, tengeriből 16, rozsból 13, tönkölyből 16, zabból 15, kölesből 15 hektoliter. A legalacsonyabb termést Dalmácziának legszélső szigetei, Pago és Arbe szolgáltatják, a legnagyobbat Imoschi kerülete és vidéke. A mezőgazdaság jövedelme a lakosság szükségletének fedezésére nem elegendő, s így minden évben nagy mennyiségű gabnát kell külföldről venni.

A gabonát férfiak, asszonyok vágják kaszával úgy, hogy egymás mellett közel sorban állnak; aztán a markokat kévékbe kötik. Kézi cséplőgépek Dalmácziában még nincsenek. A cséplést keményre sulykolt agyag-földű kerek szérűn cséppel végzik; de még gyakoribb a lovakkal való nyomtatás. A lovakat külön e czélra készűlt kötőfékkel nyakuknál fogva egymás mellé kötik s ezek a szérű közepén levert karó körűl keringenek, mialatt egy ember szeges végű bottal hajtja őket. Mesterséges szelelő rosták nincsenek, hanem lapáttal szórnak, s az asszonyok hosszú nyelű vesszőseprőkkel fölözik, tisztítják a szérűre hulló szemet.

A kukoriczát jól, de pusztán kézi munkával mívelik. A csöveket törés után a szérűre hordják s ott rakásra hányják. A munkások aztán körűlülik s megindúl a kukoriczafosztás, melyen vegyesen vesznek részt férfiak, nők, öregek, meséket mondva s népdalokat énekelve. A fosztott kukoriczacsöveket megint rakásra hányják s kezdődik a cséplés. Ez elég fáradságos munka. A férfiak mintegy két méter hosszú vastag bottal körűlállják a rakást s a botot oly magasra emelve, a mint csak lehet, teljes erejükből kezdik csépelni a tengerit. Az olyan csutkákat, a melyeken még szemek maradtak, az asszonyok fölszedik s hegyes fával vájják róluk a szemeket.

A szalma téli takarmányúl szolgál. De a kukoriczahéj egy részét eladják, és pedig jó áron, matrácz-tölteléknek. A belső kerületek lakosai rendesen piaczra hordják a búzájokat s kukoriczájuk és egyéb szemesterményük egy részét, s maguk polentával vagy puszta kenyérrel táplálkoznak, mely árpa, és rozslisztnek köles- és kukoriczaliszttel való keverékéből áll.

A burgonyának a vetésforgóban nincsen határozott helye. A családok csak a maguk házi szükségletére termesztik és csak nehány faluban, a hol a talaj a burgonyatermesztésre alkalmasabb, ültetik nagyobb mennyiségben is. A termesztett fajták különbözők, minthogy a dalmata általában nem igen szokott valamely meghatározott terményfajhoz ragaszkodni. A kormány nehány évvel ez előtt az Early-rose-t, a rózsaburgonyát vitte be, mely úgy minőségre, mint bő termésre nézve igen jól bevált. A burgonyát egyedűl emberi eledelűl használják. A burgonyatermesztésre fordított terület átlag 3.306 hektárt tesz, melyen összesen 159,520 métermázsa burgonya terem, vagyis hektáronkint 48 métermázsa.

Káposztát Dalmáczia belsejében tetemes mennyiségben termesztenek és pedig zöldséges kertekben is, mezőn is. Igen bőven terem s különösen kellemes ízű. A hegyvidékek lakói a káposztatermésök egy részét nyers állapotban szállítják piaczra, a többit nyersen vagy savanyítva otthon fogyasztják el. A káposztatermesztés alá vett terület mintegy 893 hektár, melyen körűlbelűl 81.630 métermázsányi terem.

Nehány év óta különös lendűletet vett Dalmácziában a pyrethrum- vagy chrysanthemum-termesztés. E növénynek azon különböző fajtái között, melyek „persa pyrethrum” név alatt általánosan ismeretesek, a pyrethrum cinerariaefolium az egyedűli, melynek virága rovar-ölő hatású. E növény vadon terem Montenegro, Albániai, Herczegovina és Dalmáczia hegyei között. A virágjáért fizetett nagy árak észszerűbb termesztési kisérletekre, ezek pedig mindjárt kezdetben szép eredményekre vezettek. Ez észszerűbb mívelés először Dalmácziának csak déli szigeteire terjedt, melyek általa jólléthez jutottak; utóbb Ragusa és Cattaro vidéke is követte a példát s most e termesztés az egész tartományban honos. Eleinte a szigeteknek csak nehány szegényes falva, melyeknek határa nem volt alkalmas szőlő- és gabonatermesztésre, vetette be pyrethrummal a földjeit. A megszedett virágok 100 kilogrammjának ára kezdetben 220 forint volt, úgy, hogy ama falvakban a szegénységet általános jómód váltá föl, mely a lakóházakon és javúlt életmódon is fölismerhető. A chrysanthemum-termesztés ma az egész tengermelléken és a szigeteken is el van terjedve s már a tartomány belsejébe is behatol. E növény a könnyű, meszes, áteresztő talajt szereti. Még kőtörmelék közt is pompásan díszlik, mihelyt egy kis alkalmas földet talál. Nedves éghajlat nem kedvez neki, míg a meleg, száraz időjárás nagyobb erőt kölcsönöz virágának. Dalmáczia éghajlata és talajának nagy része ez okból a képzelhető legkedvezőbb e növényre nézve s a dalmát pyrethrum ma mindenfelé ismeretes és keresett. Termeszteni vagy a hegyek közűl szedett palánták átültetésével, vagy magról szokás. Némely vidéken a chrysanthemumot mindjárt állandó helyére vetik s a palánták egy részét aztán kigyomlálják. Jól ápolt ültetvényeken előbb melegágyakba vetik, aztán szabályos, egymástól egyenlő távolságokra eső sorokba ültetik. Az első esztendő semmi jövedelmet nem hoz, de a második már megtéríti az ültetés költségeit, a harmadik meg teljes jövedelmet ád. A virágzás májusban, a virágok begyűjtése e hó végén és június elején történik. Bájos látvány, mikor fehér virágai úgy elborítják a téres mezőket, mintha hó volna rajtuk. Az aratást férfiak is, de jobbára asszonyok végzik; derekukra kötény alakú zsákos öv van kötve, melybe a kézzel letépett virág-szirmot rakják. A virágot aztán megszárítják s úgy bocsátják kereskedésbe. A termés eredménye attól függ, vajjon mindjárt nyílásukkor, vagy csak teljes kinyíltuk után szedik-e a virágokat. Előbbi esetben a sulyuk csekélyebb ugyan, de jobban fizetik. Másik fontos tényező a talaj minősége és a hőmérséklet. Átlag számítva egy szabályszerűen beültetett hektár földre 111.110 palántát számíthatunk, mely mintegy 2.000 kilogramm szárított virágot szolgáltat. A pyrethrumvirág piaczi ára nagy ingadozásnak van alávetve. Az első években, mikor a termesztés még kisebb vala, egy métermázsáért 200 forintnál többet is adtak; de 1882-ben és 1883-ban persa pyrethrummal, sőt Amerikából valóval is, hol szintén tettek természtésével kisérletet, annyira elárasztották a piaczot, hogy métermázsájának ára 20–30 forintra szállt le. De az ipar csakhamar rájött, hogy a más eredetű pyrethrum virágának rovarölő ereje a dalmácziaihoz és montenegróihoz képest csekély, s azért a kereslet megint ide irányúlt s a piaczi árak tetemesen javúltak. A szárított virág mai átlagos piaczi ára métermázsánkint 60 forintra tehető, úgy, hogy egy hektár brutto bevétele átlag 1.200 forint, a mi oly eredmény, melyhez hasonlót semmi más veteménynyel nem érhetni el.

A ragusai pyrethrumot valamivel kisebb áron árúlják, mint a Dalmáczia többi részeiből származót. A növény, ha jól ápoltatik, húsz, sőt több évig is elél. Az ültetés költsége a talajtól s annak előkészítési módjától függ. Átlag fölvehető, hogy a költségek az ültetés kezdetétől az első jövedelemig mintegy 1.000 forintra rúgnak hektáronkint, azon túl pedig évenkénti 200 forintra. A pyrethrumvirágot a termesztők eddig Triesztben adták el, onnan küldték Bécs, Berlin, Velencze, stb. nagy gyáraiba, melyekben megőrölték s az ismert rovarirtó port készítették belőle. Ma már Dalmácziában is vannak egyenesen a pyrethrumvirág megőrlésére és készítésére épűlt nagy malmok. A pyrethrum virágából készűlt valódi rovarirtó por narancsszínű s ölő hatása annál biztosabb, mennél fínomabb. Már a szaga is hatásos a szúnyogok, darazsak s hasonló rovarok ellen, s e miatt nagy kelete van Amerikában is, hol az emberek védelmére különösen a panamai földszoros átvágásánál használják. Az 1889-ki statisztikai följegyzésekből kiderűl, hogy ebben az évben Dalmácziában 1.780 hektár volt pyrethrummal beültetve, s hogy termesztése 37.710 métermázsára ment. E termés, mely most újabban mívelés alá vett ültetvényekkel tetemesen emelkedett, 60 forintjával számítva métermázsáját, a 2,262.600 forint értékű.

Chrysanthemum-malom a Krka esései mellett. Charlemont Húgótól

A dohánynak, mely Dalmácziában annak előtte csak csempészve termesztetett, kitűnő minősége, továbbá az, hogy a szomszéd Herczegovina dohánya különösen fínom illata miatt mindenütt rendkivűl becses, és hogy Dalmáczia belsejének talaja és égalja csak keveset különbözik a herczegovinaitól, arra bírták újabban a kormányt, hogy némely kerületekben megengedje a dohánytermesztést, és pedig a pénzügyi hivatalnokok felügyelete alatt s azon kötelezettség mellett, hogy a termést a kincstárnak átszolgáltassák. A kormány által kiosztott mag herczegovinai eredetű. Az első kisérletek kitűnő eredményei arra bírták a kormányt, hogy évről-évre több-több vidéknek engedje meg a dohánytermesztést. 1889-ben 126 hektárnyi területen termesztettek dohányt, melyből hektáronkint átlag 9.5 métermázsa termett, együtt tehát 1.197. A dohánytermesztés ma több kerületre van kiterjesztve s így állandóan gyarapodik. A dohánylevelek szép aranysárga színűkkel tűnnek ki és sajátságos, kitűnő illatjuk van. A kincstár a legjobb minőségű dohány kilogrammját 1.5 forintjával fizeti, a többi négy osztályét 1.20, 90, 60 és 40 krajczárjával. Az állam a dohánylevelek elhelyezésére fölváltva Vergoraczban és Imoskiban állít nagy raktárakat, honnan a dohány egy évi állás után földolgozás végett a nagy kincstári gyárakba küldetik.

A Dalmácziában termő gyümölcs- és zöldségfajtáknak a talaj és a tartomány déli fekvése folytán pompás illata és kitűnő íze van. A termesztés mindazonáltal csekély mértékű s a tartomány szükségletét sem elégíti ki. A piaczokon kitűnő fajtáit találjuk az őszibaraczknak, körtének és cseresznyének, de csak csekély mennyiségben, míg silányabb fajokra bővebben akadni. Kiviteli czikk a mandola, meg a füge; e két gyümölcsnek nehány fajtája, mint példáúl a Lesina szigetén termő, nagysága és jósága nehány jó hírnévnek örvend a kereskedésben. Sárga- és görögdinnyét meg uborkát nagyban termesztenek, de külkereskedésre nem bocsátják; maga fogyasztja el a lakosság. A virág-kel kitűnő; nagy mennyiségben termesztik, s olykor Triesztbe is szállítják.

Állat- és legelőgazdaság. A takarmánynövények hiánya fő oka Dalmácziában az állattenyésztés kedvezőtlen állapotának. Ehhez járúl, hogy a paraszt a marhaállományának általában inkább szaporítására, mint javítására törekszik s az alacsony, szűk és kellő szellőztetés nélküli istállókban a marha csak ritkán, a szúró-marha pedig soha sem kap almot. Az állatot kihajtják a köves, nagyobbára erdőtlen hegyek közé legelőre, hol a kurta, fonnyadt fűben csak gyér táplálékra talál, melyet jó mesterséges takarmánynyal nem igyekeznek pótolni. Dalmácziában nincs is figyelemre méltó saját fajjellegű állat; általában csak az éjszaki tartományokban honos marha található itt is, csakhogy itt, e sziklás, erdőtlen tartományban a hiányos takarmány mellett lassan elcsenevész.

A Dalmácziában tenyésztett juh kis termetű, rövid fülű s meglehetősen hosszú lábú. Minthogy a párzást egészen a természetre bízzák, a fajta nemcsak hogy nem javúl, de egészben véve elkorcsosodik, mert a hibák öröklődők. Az észszerű tenyésztés hiánya okozza azt is, hogy az állat rendkivűl lasan fejlődik. A birka csak harmadik, negyedik évében éri el teljes fejlettsége korát, s egy eleven kosnak a sulyja akkor sem haladja meg a 25–30 kilogrammot. A belföldi fajta gyapja csekély értékű, fínomabb szövetekre nem is alkalmas, így csak durva, közönséges daróczposztó anyagáúl szolgál, melyből a föld népe készíti a ruháját. A franczia s utóbb az osztrák kormány mindent elkövettek, hogy Dalmáczia juhtenyésztését merino-kosok bevitele által megjavítsák; de, míg az értelmes és észszerű tenyésztés hiányzik, a jobb fajtákkal való minden keresztezés hiába való s kedvezőbb eredményre nem vezethet. Ehhez járúl, hogy épen a merino az, mely úgy jellegzetes sajátságai, mint életmódja tekintetében a belföldi fajtával a legnagyobb ellentétben áll. Mindamellett a merinókkal való keresztezés megjavítá kissé a belföldi fajtát különösen a Tengermelléken és a szigeteken, a hol az éghajlat enyhébb, s a hol még megtalálni a valamivel fínomabb, göndör gyapju nyomait. A tartomány azon vidékein, melyekben az égalj szelíd s a rétek tele vannak illatos növénynyel, az állatok húsa ízletes s tejök és a tejből készűlt czikkek is jó ízük által tűnnek ki. A pagói és arbei sajt, valamint a Zárát környező sziklás szigetek, úgy szintén Incoronata szigetének s Ragusa és Bocche di Cattaro némely kerületeinek sajtja kitűnő jó ízű. Ha jobban értenének a sajtkészítés mesterségéhez, akkor ez a tejben bővelkedő vidékeken és Zára kerületének egy részében jelentékeny jövedelmi forrássá válhatnék. De Dalmácziában, fájdalom, nincs sajtkészítő szövetkezet, s a tejből való czikkek készítését minden paraszt család erre egyáltalán nem alkalmas helyiségekben, elavúlt módon külön-külön űzi. Dalmáczia mezőgazdasági tartományi tanácsa abból indúlva ki, hogy az aláhanyatlott juhtenyésztés föllendítésére alkalmasabbak a belföldivel közelebb rokon s az éghajlathoz és talajhoz már hozzászokott fajták, azt tanácsolta a kormánynak, hogy Boszniából és Herczegovinából szerezzen ide kosokat, mely fajta habár durva, de dús gyapja s erősen kifejlett testalkata által tűnik ki. A kormány nem régiben bocsátott is ki hirdetményt Dalmáczia belvidékeinek lakóihoz, melyben tudatja, hogy minden olyan gazda, a kinek legalább 30 darab tenyészbirkája van, kedvezményes áron, 8 forinton, vagyis a beszerzési árnál 60 százalékkal olcsóbban kaphatja Vlasièban (Travnik mellett) a bosnyák-herczegovinai fajtájú kosoknak darabját, ha kötelezi magát, hogy a kost tenyésztési czélból három évig tartja. Ez intézkedés eredménye még bevárandó. A statisztikai adatok Dalmácziában 761.403 juhot mutatnak ki, de e szám alkalmasint mögötte marad a valóságnak.

Dalmácziában ennek előtte igen sok kecskét tartottak s azokban a hegyvidéki falvakban, melyeknek sziklás talaja a juhtenyésztést nem engedte meg, ez volt a lakosságnak pénzforrása. Utóbb azonban a kormány, hogy elősegítse a tartomány beerdősítését, nemcsak az erdőnek szánt területeken a kecskék legeltetését, hanem egyeseknek is megtiltotta a kecsketartást úgy, hogy most a kecskék száma igen megcsökkent. A dalmácziai kecske általában szép, nagy és erős alkotású állat s különösen sok tejet ad. Húsát besózzák és megszárítják s így teszik el télire.

A szarvasmarha a takarmányhiány és rosz tenyésztési eljárások következtében csak silány, s fajtái aprók. Az év legnagyobb részén át legelőn, télen pedig az istállókban szalmán él. Az istállók rendszerint nincsenek szellőztetve, nedvesek és szűkek s az állat bennök többnyire alom nélkűl a puszta földön hever. Hízó marha nincs is; a tartott szarvasmarha mind igavonó, s mészárosnak csak akkor adják el, ha megvénűlt. Az itt-ott látható nagyobb és szép alkatú példányok bosnyák eredetűek. A partvidéken a városoknak tejjel ellátása végett tartják a tehenet, de egészben véve a tehenek száma felette csekély s tejelésűk is silány. A hivatalos statisztika szerint Dalmácziában 104.397 darab szarvasmarha van. Ezek leginkább a hegyvidéken honosak, hol minden család annyi marhát tart, a mennyire a föld megmíveléséhez szüksége van.

A dalmácziai ban ugyanazokat a jellemzetes vonásokat találjuk, mint a bosnyák-herczegovinaiban. Ha jól tartják, tüzes és fölötte szívós, de kis termetű, mert hegyvidéken nevelik föl s nem jól táplálják. A parasztok csak mezei munkára használják. Ha igába fogják, erejét meghaladó módon terhelik. Az osztrák kormány jófajú csődöröket osztatott ki a községek között s a legjobb csikókat díjakkal jutalmazza. Ez intézkedésnek már is tapasztalhatni jó hatását. Ha a vidéki lakosság több takarmány fölött rendelkeznék s a lovaknak megadná az okszerűbb eljárás által megkövetelt gondos ápolást, nem volna nehéz Dalmácziában jó lófajtát fejleszteni. A statisztikai adatok azt állítják, hogy Dalmácziában 21.858 ló van; e szám azonban a valónál talán csekélyebb. Pago és Arbe szigeteken van egy lófajta, mely különös kicsisége által üt el a többitől. E lovak csínos, fínom alkotásúak, erős lábszárúak s igen alkalmasak az oly vidékekre, a hol rendes útak nincsenek.

A tartomány némely vidékein, kivált a szigeteken, a hol csak kevés a csinált út, az ösvények pedig sziklásak és veszedelmesek, öszvér pótolja a lovat. Az öszvér itt általában szép állat, meglehetősen alacsony, de igen erős, izmos testalkatú. Lába különösen erős s rendkivűli terhet képes elviselni.

Szőlő- és olajbogyó-termesztés. Gondola Ferencz bárótól

Szőlőmívelés. Dalmáczia éghajlatánál és talajánál fogva szőlőmívelésre kitűnően alkalmas. A szőlőmívelés e tartományban csakugyan ősrégi eredetű is és az utóbbi időkben nem is sejtett lendűletet vőn.

Ellenkezőleg, mint a földmívelés, mely Dalmácziában az erdők szertelen irtása miatt mind mélyebbre sülyedt, a szőlő, mely sekélyebb mélységű talajjal is beéri, sőt helyenként a sziklarepedésekben is jól tenyészik, szépen sikerűlt. Dalmáczia a szőlőtermesztés és borkészítés kezdetleges módjai mellett is évszázadokon át nagy mennyiségű bort termesztett. A tartomány egyes részeiben ez volt a legfontosabb s kivitelre egyedűl alkalmas termény.

E század közepén Dalmácziában a szőlőt egy betegség, az oidium támadta meg, úgy hogy félni lehetett, hogy a szőlőmívelést, mivel megszűnik jövedelmezni, elhanyagolják s talán egészen föl is hagynak vele. A lakosság kezdetben vonakodott az óvószerűl ajánlott kénezést alkalmazni, de a szükség és mások példája végre rászorítá. Csakhogy ez tetemesen emelé a termesztés költségeit, a mi, párosúlva a bornak rendkivűl alacsony árával, csaknem egészen elemészté a hasznot. Nem ritka eset volt, hogy egy hektoliter közönséges bornak egy forint volt az ára. Mikor azonban a phylloxera Francziaországban s Európa más országaiban föllépett, az általa sújtott országok, hogy fogyasztás- és kereskedelembeli szükségletöket fedezzék, olyan országokból kényszerűltek venni borukat, melyeket ez a csapás megkimélt. Ezek közé tartozott Dalmáczia is, s lassanként annyira elhalmoztatott megrendelésekkel, hogy addigi termésével eleget sem tehetett azoknak. A bor ára gyorsan felszökkent, a bortermesztők jólléte emelkedett, a szőlőtermesztés pedig mindenfelé elterjedt. S ezentúl lassanként a borkészítés körűl is észszerűbb módokat kezdtek alkalmazni s gondoskodtak oly helyiségekről és pinczefölszerelésekről, melyek czélszerűségre nézve fölűlmúlták az eddigieket. E gyors föllendűlésnél csak egy sajnálható, az, hogy a szőlőtermesztők, hogy a megnövekedett keresletnek, kivált a sötét színű fajták utáni keresletnek eleget tehessenek, az új ültetéseknél nem a legjobb és legfínomabb, hanem a legerősebb növésű s a betegségeknek a leginkább ellenálló fajtákra szorítkoztak. Így aztán a fínom fajtákat elhanyagolták úgy, hogy ma Brazza szigetének vugavai és zarlienaki bora, a sebenicói maraschino, a ragusai malvazia és a cattarói marzamini a ritkaságok közé tartoznak. A kereskedés színes bort kiván, mindenki ezt termeszt tehát. De, ha a kereskedés egyszer ezektől a fajtáktól elfordúl, a termesztők meg fogják bánni, hogy oly annyira elhanyagolták ama fínom fajokat, melyeknek hajdani Görögországból, Cyprusból, Madeirából és Kisázsiából hozott tőkéje olyan kitűnő és keresett bort szolgáltatott.

Dalmácziában, nevezetesen annak tengermellékén csak ritkán találni téresebb síkságokat. A hol lapályok vannak, azokat, mint szőlőtermesztésre alkalmatlanokat, egyéb, követelőbb termények alá használják. A szőlőtermesztés tehát inkább csak a keskeny partszegélyekre és a halmos vidékekre szorítkozik, melyek fekvésöknél fogva erre alkalmasak.

Az a türelem és kitartás, melylyel a dalmaták terméketlen földjüket szőlőtermővé változtatták, valóban csodálatra méltó. A ki egyszer látta Lissa, Lesina, Brazza szigeteken s Ragusa környékén az úgy nevezett terraszos mívelést, soha sem felejti el. Hihetetlen munkát végeztek ott az emberek, hogy a köves talajból némi termő földet varázsoljanak elő. A tőkéket, a hol lehetséges, sorokba ültetik és alacsonyra metszik. Gyakran használnak melléjök karót. A szőlő metszését februárban végzik és szeptemberben van a szüret, noha némely fajokra való tekintetből sok helyen tanácsos volna a későbbi szüretelés. Annak előtte minden terv nélkűl ültették a szőlőt, összekeverve mindenféle fajtát, mely kezök ügyébe esett. Ez aztán sok bajjal járt, különösen azzal, hogy nem lehetett állandó borfajtára szert tenni. E rosz szokás újabban mindinkább múlik s a bortermesztés körűl e tekintetben is észszerűbb gyakorlat fjelődik s most már, a borkezelés javúlása folytán is, sikerűlt meglehetősen egyenlő fajtákat szolgáltatni a kereskedés számára.

Szüret Spalato mellett. Charlemont Húgótól

Borkészítés. Dalmácziában a bor hónapja szeptember. Ekkor van s csaknem mindenütt egy időben a szüret, mely a falvaknak majdnem az egész lakosságát foglalkoztatja. Az eleven színek tarka keveréke a szőlőhegyek zöldjében, az asszonyok és gyermekek, a kik serényen szedik a fürtöket és hordják a sajtó alá, a férfiak, a kik kisajtólják és hordókba szűrik: mindez a tarka nyüzsgés pompás látvány. A szokásos alacsony kádakban, melyekbe a leszedett fürtöket öntik, a legkezdetlegesebb módon, lábbal történik a szőlő kitaposása; de most már a rovátkos hengerű zúzó malmok is használatba jönnek lassankint. A szállítás is a régi módon történik, részint az útak roszassága miatt is, tömlőkben, a mi bizonyára nem javítja a bort; az erjesztő kádak minősége is többnyire nagyon kezdetleges. Nincsen födelük; a szőlőhéj azon része tehát, melyet az erjedési folyamat a fölszínre vet s mely e szerint a levegővel érintkezik, könnyen eczetesedést okoz. Kivételképen láthatni hámozó, illetőleg szőlőzúzó készülékeket (sgranatojo) és két fenekű kádakat is, különösen a vagyonosabb s jobb berendezkedésű földbirtokosoknál. A szőlőtermesztőknek nagy többsége azonban részint tőkehiány miatt, részint minden újítástól való irtózásból a régi eljáráshoz ragaszkodik.

A bornak pinczében való kezelése is fölötte gyarló még. Nem valami régen előfordúlt még az is, hogy némely esztendő termése csaknem egészen megromlott, miért is a bort egyik esztendőtől a másikig nem lehetett eltartani. Hogy ez most többé nem így van, annak oka az, hogy a bort azonnal, sokszor még must korában eladják és elszállítják külföldre, honnan aztán a bordeauxi boroknak különböző etiquettejei alatt kerűl megint vissza. Kormány és egyesek nem kimélték a fáradságot, hogy elfogadtassák a helyes módszereket; de az eredmény ez irányban még eddig csekély. Különösen az osztrák földmívelésügyi miniszter hozott a szőlőbirtokosok oktatására áldozatokat, hogy fölemelje Dalmáczia gazdaságának azt az ágát, mely a nagy tömegű kivitelre egyedűl alkalmas terményt adja; az eredmény azonban, fájdalom, még mindig nem elégítette ki a várakozást. A szükséges ismeretek elterjesztésére hivatott egyének kinevezésébe a politikai pártok is sokszor beleavatkoztak; így ezt a föladatot gyakran oly tehetetlen emberekre ruházták, a kik maguk is oktatásra szorúltak s a kiknek csak csekély, vagy épen semmi gyakorlati tapasztalatuk nem volt. Így történt, hogy az ezektől az emberektől csak félig-meddig értett és roszúl előadott eljárási módszerek a helyett, hogy javítottak volna a helyzeten, minden újítás iránt csak bizalmatlanságot, sőt egyes esetekben borhamisításra való hajlandóságot keltettek. A magántörekvés sem termett jobb gyümölcsöket. Alakúltak ugyan borászati egyesűletek, de csakhamar vagy föloszlottak ismét, vagy elvesztették eredeti közhasznú jellegüket.

Pedig a bortermesztés Dalmácziában igen tetemes és a kivitel is nagy; mekkorasága azonban nehezen állapítható meg, mivel az erre vonatkozó statisztikai adatok nagyon megbízhatatlanok. A községektől vagy magánosoktól gyűjtött adatok kevés kivétellel igen hiányosak és csak megközelítőleg helyesek. Az igazságot talán úgy közelítjük meg, ha az egész tartomány termésének évi átlagát egy millió hektoliterre becsűljük, miből 600.000 a spalatói kereskedelmi kamara területére esik. Másod sorban Zára, Ragusa, Cattaro vidékei említendők; de ezekben a termés mennyisége csak kevéssel haladja meg a helyi fogyasztást.

A Spalato melletti szigeteknél borral rakodó hajók. Charlemont Húgótól

A kivitel nagyobbára Spalato kikötőjéből történik, hová a kisebb helyiségek termése összegyűl. Brazza és Lesina is kiviteli helyek. Eleinte a kivitel kizárólag csak Velenczébe, Triesztbe és Fiumébe történt. 1874 óta azonban tetemesen kiterjedt. Hála Spalato némely legelső kereskedő házainak, a kivitel ma Franczia-, majd Németország, Svájcz, Belgium és Hollandia felé is kiterjedt. Az árak, melyek 1850-ben hektoliterenkint 1–3 forinton állottak, 1859-ig 20–30 forintra emelkedtek, majd újra leszállottak 15, 10, sőt 4 forintra, de utóbb ismét felszökkentek, s 1874-től máig 5–25 forint közt változnak a minőség és kereslet szerint.

A helyi fogyasztás számára való eladás vagy a bárkákon történik, melyek a bort a fogyasztási helyről a városokba szállítják, vagy valami földszíntes pinczeszerű helyiségben, melyet a pinczeajtóra illesztett papírzászlócska tesz fölismerhetővé s melyre nem ugyan ékes, de azért messze látható betűkkel vannak fölírva a napi árak.

Olajfatermesztés és olajkészítés. Az olajfa, melynek ahhoz, hogy jól tenyészszék, okvetetlen mérsékelt éghajlatra van szüksége, mivel sem a szigorú fagyokat, sem a déli forróságot el nem viseli, a dalmácziai tengerparton mindenütt otthon van s ez tenyésző területének legéjszakibb vidéke. A régieknél az olajfa, mint tudjuk, különös tiszteletnek a tárgya volt. Ma azonban, különböző körűlmények folytán sokat vesztett abból a hajdani fontosságából, mely miatt Columella az olajfát a fák királyának nevezte. Az olajfa már a természettől sok bajnak van kitéve az áprilisi virágzása és csak deczemberben bekövetkező gyümölcsözése közti hosszú idő alatt. A –6° (Celsius) hőmérsék már megöli, a virágzás alatt föllépő esőzés, vagy jégeső, avagy kissé hosszabban tartó szárazság csökkenti, vagy egészen meg is semmisíti a termést. Aztán egy növénynek sincs az állatvilágban annyi ellensége, mint az olajfának, melynek töve, levele, virága és gyümölcse mind különösen ki vannak téve a kártékony férgek támadásainak. S ez ellenséges férgek száma az olajfa nagy veszedelmére egyre szaporodik, mivel itt az éneklő madarakat, az olajfatermesztőnek ezen becses szövetségeit, barbár módra pusztítják. A jövedelemnek e bizonytalanságához az olajfa-kertek ültetésének és fentartásának nagy költsége is járúl. Gyakrabbi megkapálás és feltöltögetés, nyesés és különösen a gazdag trágyázás nélkülözhetetlen az olajfára s termése biztosítására és mindezek oly nagy költséget okoznak, hogy, mivel teljes termésre átlag csak minden tizedik évben számíthatni, csak ritkán várható kielégítő jövedelem.

Az olajfatermesztés részletes leírásával nem mondhatnánk sok új dolgot, mivel a vele bánás nem különbözik lényegesen az észszerűen kezelt gyümölcsösökben divatozótól. Különösebb érdekű csak a szüret és a földolgozás.

Bormérések Zárában. Charlemont Húgótól

Körűlbelűl november közepén kezd az olajfa gyümölcse érni s ez az ideje a leszedésnek, a mi igen fárasztó munka, mert lehető gyorsan és kézzel kell végezni, s mert oly időre esik, a mikor a hideg és a sok esőzés is nehezíti a munkát. E munka mellett asszonyok s gyermekek nyernek foglalkozást, kik, miután sátrakat vertek, lajtorjákon, vagy máskép fölmásznak a fákra, s úgy szedik, nem minden veszély nélkűl a bogyókat, melyeket aztán a malmokba hordanak. Ha a malmokba egyszere oly nagy tömegek érkeznek belőle, hogy ugyanaz nap meg nem őrölhetők: különösen e czélra szolgáló helyiségekben ki kell teregetni, hogy erjedésbe ne indúljanak, mely esetben csípős, rosz szagú olajat szolgáltatnának. Ilyen hibás árú igen gyakori és pedig részint alkalmas helyiségek hiánya folytán, részint az olajfatermesztők között elterjedt ama balhiedelem miatt, hogy erjedt bogyóból több olajat nyerhetni. A malom – trantojo – egy kerek kád, melybe két, ritkábban három malomkő van függőlegesen beillesztve; ezek az olajbogyót szétzúzzák s péppé törik. E malmokat állaterő, vagy még gyakrabban ember hajtja; de a hol folyóvíz van, azt használják föl hajtó erőnek.

A péppé zúzott anyagot gyékényből, vagy kókusz és manilla rostjaiból szövött zsákokba – sporte – töltik. Ily zsákok készítésére különösen alkalmas egy Dalmácziában termő kákafaj. E zsákokat aztán a sajtóba viszik, mely a szőlősajtók módjára csavarral van ellátva. A sajtót ma már egészen vasból készítik s czéljára teljesen alkalmas; de ez előtt még néhány évvel is csak fából összetákolt idomtalan alkotmány volt, melyet nehezen lehetett kezelni. E sajtóban a gyümölcs leve külön választatik a húsától és magvától s puttonyokba gyűjtetik. E folyadék olajból, továbbá valami szívós nedvvel – mucilaggine – elegyes vízből és apró növényrészecskékből áll. A folyadékot állni hagyják, mi alatt az olaj fölűlre kerűl s könnyen leszedhető. Hogy a „sporte”ban visszamaradt olajat is kivegyék, forró vizet kevernek bele s újra sajtolják. Ez az olaj azonban roszabb minőségű s leginkább csak szappanfőzésre használható. Az eljárás azzal ér véget, hogy az olajat átszűrik, hogy így megtisztítsák s kereskedésre alkalmassá tegyék. Ha mindezeket a műtéteket gondosan hajtják végre, ha a gyümölcs friss volt s az edények tisztaságára kellő gondot fordítottak, akkor ez a dalmácziai olaj is olyan kitűnő, hogy a legjobb franczia vagy olasz termékkel való összehasonlítástól sem kell tartania. Csakhogy a dalmácziai fínom asztali olaj, fájdalom, nem eléggé ismeretes s azért nem is igen kél el azon az áron, a mennyit megér.

A kisbirtokos, akár tulajdonosa a földnek, akár csak telepes, nem termeszt oly nagy mennyiséget, hogy egyenest világkereskedésbe bocsáthatná; nincs is hozzá való kereskedelmi képzettsége. Ellenben nagyon is gyakran megszorúl úgy, hogy árúját oly hamar, a mint csak lehet, el kell adnia. Olaját tehát többnyire olyan kereskedőknek adja el, kik szorúlt helyzetét kizsákmányolják s az árat lenyomják. Ezek a kereskedők a jó és rosz árút össze is keverik s ez a keverék vitetik ki aztán külföldre kozmás hordókban „dalmácziai olaj” név alatt. Ily körűlmények között nem csoda, ha a dalmácziai olajnak oly rosz híre van.

Olajbogyószüret Ragusa mellett. Charlemont Húgótól

A világító gáz és petroleum elterjedése, továbbá a Dalmácziába kivűlről szállított olcsó mag-olajok nagyon megcsökkentették a fái olaj fogyasztását s árát leszállították. Ipari czélokra s gépekhez még most is jókora mennyiség kél ugyan el belőle, de csak alacsony árakon. Az olajfatermesztésnek egész jövendője, a jövedelmezés föltétele a fínom asztali olaj készítésében keresendő, melynek mindig jó ára van, kivált ha a vevő kellő biztosítékot talál minden csalás és hamisítás ellen.

A Dalmácziában termelt olaj évi mennyisége átlag 120.000 métermázsára tehető, melynek nagyobb része a déli partvidékre és a szigetekre esik. A hegyvidék zordabb éghajlata alatt olajfa nem terem. A közönséges árúnak ára ez évtized alatt métermázsánként 30–50, a fínomabbé 70–86 forint közt ingadozott. Ez utóbbiakból a készlet csak csekély, de az mindjárt vevőre akad; míg a közönséges termék csaknem kivétel nélkűl mind a trieszti piaczra kerűl.

Erdészet. Guttenberg Hermanntól és Zikmundowsky Ferdinándtól, fordította Arató Gyula

Dalmáczia manapság erdőben leggzdagabb és fában legszegényebb tartománya nemcsak Ausztriának, hanem egész Európának. Az adókataszter szerint ugyanis az egész tartománynak nem kevesebb, mint 381.862 hektárnyi része, tehát 30%-a erdő; a mi oly arány, mely az erdőségekben gazdag Csehországéval egyezik. A fahaszon mégis igen csekély, mert az úgy nevezett „erdők” nagyobb részt csak törpe, marhától megrágcsált bokrokból állanak, melyek a hajdani fáknak még élő gyökérzetéből sarjadzottak föl.

A dalmaták, – a nagyobb míveltségű tengerparti és a szigeti lakosokat nem számítva, – egészen a legújabb időig nem ismerték az erdő fogalmát, melyre a dalmátnak tulajdonképen nincs is szláv megnevezése, miután ő e horvát szó alatt „šuma” (erdő) csak rőzsefát ért, a szerb „gozd” szót pedig Dalmáczia éjszaki felében nem használják. Még az úgy nevezett „gaj”-ok, azaz a helységekhez közeli s többnyire kőrakásokkal kerített cserjések is, a nevökkel egyezőleg inkább legelőkűl s rosz időben a barmok menedékeiűl szolgáltak, mint fatenyésztésre és legnagyobb részt rosz állapotban vannak.

Az „erdők”-ben a fahasználat tulajdonképeni fatermés hiányában még két évtizeddel ez előtt is majdnem egyedűl gyökérsarjakra s tuskófára szorítkozott; a tuskóírtás következtében azután a meglazított földréteg az elmosatásnak s a bóra hatásának lett kitéve, a mi a talaj elkarsztosodását okozta. Kár esett így aztán a természetes fölújúlásban is. Egész községek arra kényszerűltek, hogy tűzifa szerezhetése végett a hajdani erdők fáinak a gyökérzetét ássák ki, minthogy szálfa már nem volt. Két évtízeddel ez előtt még az ország fővárosának piaczán is több gyökérfát árúltak, mint másfélét.

Az egykori erdők elpusztúlásának oka a korlátlan legeltetésben, az istállóztatás tökéletlenségében keresendő, valamint abban, hogy az utolsó évtizedek alatt az erdők ápolására a hatóságok semmi gondot sem fordítottak. Mintha csak egyetlen közlegelő volt volna egész Dalmáczia, melyen a barmoknak mindenféle faja évhosszant s éjjel-nappal künn tartózkodott. Télviz idején természetesen, mikor fű nem volt, az állatoknak a fás növényekkel kellett táplálkozniok. A tavasz mindig rövid volt arra, hogy a gyönge fa erősebb fejlődésnek indúlhatott volna, mert a fű a nyár beálltával a nap heve alatt s a szárazság miatt kiaszott. A zsenge hajtásokat pedig ekkor a marha ismét meg ismét leharapdálta, s ha véletlenűl itt-ott egy-egy hajtást megkimélt, azt a pásztor csakhamar levágta, hogy ott ne veszszen. Az erdő, mint erdő, a lakosok előtt értéktelen vala. Emlitésre méltó aztán még, hogy Dalmácziában tömérdek kecske volt, s ez a körűlmény az erdőnevelést szintén nagyon hátráltatta.

Az erdészet első örvendetes föllendűlése a legutóbbi évtizedre esik. A kecskeállomány, Dalmáczia erdészetének e veszedelmes ellensége, fokonként lejebb-lejebb apadt; az 1857-, 1869- és 1880-dik évben a hivatalos számlálás szerint 424.087, 280.656 s illetőleg 217.155 darab kecske volt a tartományban, míg ma már nincs több 169.098 darabnál; ehhez képest egy felől az erdők állapota, más felől a bokrokkal utóbb benőtt legelők minősége észrevehetően javúlt, míg a kecskék kevesbedésével lépést tartott, sőt annál nagyobb mértékben emelkedett a szarvasmarhák s juhok száma. Igen örvendetes tény az is, hogy a kecskelegeltetést korlátozó szabályrendeletek ma már a községi erdőkben sem találnak a lakosok részéről olyan konok ellenszegülésre, mint a milyen az előtt a politikai hatóságok beavatkozását majdnem teljesen meghiúsította. Az 1873. évi február hó 19-én kelt törvény határozványaiból folyólag 1874-től 1890-ig a kecskelegeltetés elől elvonatott 149.146 hektárnyi erdő, 247.607 hektárnyi legelő, az erdőtörvény életbeléptetése folytán továbbá szigorú legeltetési tilalom alá lett vetve 79.937 hektár erdő és 16.995 hektár beerdősűlt legelő, összesen tehát 493.685 hektár, mely területen azután e rendelkezések útat nyítottak a természetes felújúlásnak is; míg előbb 1874-ig csak mintegy 54.787 hektár erdő volt legeltetési tilalom alatt. Dalmáczia elpusztúlt erdői, melyek az összes erdőterületnek 60%-át teszik, ma tehát már tilalom alatt állanak mind, és pedig a lakosok közreműködése mellett, mert az erdőtörvény és az 1873. évi országos törvény egymagában nem biztosított volna ilyen nagy eredményt a politikai hatóságok beavatkozásának. Mint a lakosok önként hozzájárúlásának bizonyítéka, megemlítésre méltó az a körűlmény, hogy összesen 278.467 hektárnyi olyan beerdősűlt legelőterület is tilalom alá van helyezve, melyre az erdőtörvény rendelkezései szigorúan véve ki sem terjeszthető.

Ilyen nagy területnek a károsításoktól s a káros beavatkozásoktól való megóvása végett népes szakszemélyzetre volt szükség. A kormányzóság a politikai igazgatáshoz tartozó erdőtisztek számának szaporítása és az erdőőröknek, mint segédszemélyzetnek, alkalmazása mellett az erdészet emelésére biztos eszközt talált a községi erdők kezelő személyzetének állami támogatásában és szervezésében, minthogy Dalmáczia összes erdőterületének a községi erdők 59%-át teszik. Összesen 55.000 frtnyi költségen, melyhez az állam 12.000, az ország 8.000 s a községek 35.000 frttal járúlnak évenkint, 7 községi erdőtisztből és 547 községi erdőőrből álló személyzetet sikerűlt létesíteni, melynek az a hivatása, hogy a tilosokra felügyeljen, s mely e hivatásának tényleg eleget is tesz, a mint azt a szembetűnő haladás leginkább bizonyíthatja.

A mesterséges erdősítés nemkülönben számba vehető haladást mutat. A tartomány belsejében majdnem pusztán fekete fenyűvel erdősítenek, s e fanem csemetéit egyes tilosokban telepített nagy számú ideiglenes vetőkertekben nevelik; a partvidéken leginkább a Pinus haleppensis-t kedvelik. E fanem megtelepítése nagyobbára az ú. n. cserepes ültetés útján történik, s Cattaro, Gravosa, Ombla, Makarska, Spalato, Sinj és Sebenico csemetekertjeiből évente mintegy 60.000 darab ilyen kétéves fenyűcsemete kerűl kiültetésre. De foltonkénti vetéssel és egyszerű ültetés útján is szaporítják e fanemet, még pedig hasonlíthatatlanúl csekélyebb költséggel. A Pinus haleppensisen kivűl Pinus pincaval, Pinus Parolinianával és Quercus ilexszel is erdősítenek.

Az a haladás, mely a mesterséges erdősítések terén történt, elvégre arra vitte a tartományt és a községeket, hogy ma már az erdőmívelési költségeknek 50–60%-át ők fedezik, míg a többit az állam viseli. Hogy azonban az ilyenféle erdősítések nem bárhol, hanem csak egyes kiválóan fontos pontokon, mint példáúl vadpatakok mentén, források mellékén, útak és helységek védelmére, s egészségi szempontból a mocsáros területeken, és végűl nagyobb városok közelében foganatosíttatnak, a nagy költség miatt meg azért, hogy Dalmácziában még mindig számos tuskóból és gyökérből sarjadzott erdő van, önként érthető.

Végig tekintve az egykor s nem régen is kopasz hegyeken és lejtőkön, ott látjuk ma már a sikeres intézkedések örvendetes jelei gyanánt rajtuk az új erdő zöldjét, s jogosúlt a remény az iránt, hogy Dalmáczia a minden oldalról tapasztalható igyekezettől segítve, hajdani örökzöld díszeit ismét magára fogja ölteni.

Dalmáczia fatenyészetének flórája valóban érdekes, mert az, kivált a partvidékeken, a többi osztrák tartományétól – kivéve az isztriai part- és szigetvidéket – nagyon különbözik. A horvát, bosnyák és herczegovinai határ mentén egészen Montenegró határáig húzódó hegységet, melynek legmagasabb s majdnem teljesen tar hegycsúcsai közel 2.000 méter tenger fölötti magasságba nyúlnak, egy-egy bajosan megközelíthető részén még ma is bükk és fekete fenyű erdőszakaszok borítják, ezek közűl a 3.412 hektár kiterjedésű Paklenizza állami erdő, Zára mellett a Velebit nyugati lejtőjén a legterjedelmesebb, noha a szállítás költséges volta s az igen sok teherrel járó erdősítési és legeltetési szolgalom miatt semmi jövedelmet sem hajt; vannak azután még Brazza sziget fensíkján s Sabioncello félszigeten is fekete fenyű állabok. Az ország belső felének részben dombos, részben sík téreit ellenben nagyobbára a tölgy (Quercus pubescens) nőtte be alacsony gyökérsarjaival, de azonkivűl honos még a virágos kőris, a komlós véniczfa, a sajmeggy s még nehány más fanem is, noha valamennyi csekély számban. Annál nagyobb számban találjuk a Paliurus aculeatus-t, mely keresztben álló tüskéivel gyakran szinte járhatatlanokká teszi ezeket az erdőket, s káros még a miatt is, mert a legelésző juhok gyapját letépi.

A szigeteknek és a szárazföld déli partvidékének erdei flórája az úgy nevezett mediterran övhöz tartozik. Uralkodó fanem ebben a regióban az örökzöld tölgy (Quercus ilex) mely között Sabioncello félszigeten a kermes tölgy (Quercus coccifera) is előfordúl. Curzola, Meleda, Lissa, Lagosta és Lacroma szigetén, valamint Ragusa mellett s egyéb helyütt is tiszta állabokat alkot még az aleppói fenyű (Pinus haleppensis), noha mégis inkább örökzöld aljfával keverve, s világoszöld tűlevélzetével, szép alakjával kellemes ellentéte a tartomány pusztaságainak.

Sajnos, a múlt évtizedek alatt a fenyű állabok legnagyobb részét kiirtották, Lessina szigetén pedig a szó szoros értelmében kipusztították. Mikor ugyanis Itáliában a különféle szőlőbetegségek fölléptek és Francziaországban a phylloxera vastatrix elterjedt s a bor ára egyszerre magasra szökkent, ez a körűlmény a dalmácziai földbirtokosok közűl sokat arra bírt, hogy erdejét szőlővé alakítsa át, a minek következtében mindegyikük kétségtelenűl jóval nagyobb jövedelemre tett szert eleinte és mintegy húsz éven át; ámde, minthogy az igen sekély és sovány karszt-talaj nem volt alkalmas arra, hogy a szőlőmívelést hosszabb ideig kibírja, a szükséges trágya pedig hiányzott, a legtöbb ilyen szőlőültetvény mívelése félbeszakadt, míg a talaj évek sora múltán termő képességét megint vissza nem nyerte. Helyenként azonban a szőlőket újra erdővé alakították át.

Ez a szűnetelő szőlőmívelés kivált a dalmát szigetek magas fekvésű területein volt szokásos, s a szőlőtelep általában épen annyi időn át hevert ugaron, mint a meddig termőképessége tartott, a termőképesség megújúlását pedig bizonyos növények föltűnése árúlta el. Igen káros a fenyvesekre nézve továbbá a szárdella-halászat is, a mennyiben ehhez évről-évre nagy mennyiségű fenyűfáklyára van szükség, a mi pedig csak a fenyű-ültetvényekből szerezhető úgy, hogy megtörtént már, hogy a fenyvesek kipusztítása miatt kénytelenek voltak a fáklyának való fát Olaszországból venni.

Legnagyobb ellensége Dalmáczia fenyveseinek a tűz, mely azokat időnként újra meg újra tönkreteszi, a nélkűl, hogy valaha sikerűlne az erdőégés keletkezésének okát kideríteni. Valószinű, hogy sok tűz támadását a pásztorok könnyelműségének s az erdőkben hivatlanúl kóborló embereknek a rovására lehetne írni. A nyárnak nagy és tartós forrósága és a szárazság következtében, meg más felől a honos fenyűk dús gyantatartalma miatt sokkalta veszedelmesebb is a tűzvész itt, mint a tartomány éjszakibb részében. A helyi lakosok azt állítják, hogy nagy melegben a fákból kisertegző gyanta magátúl is meggyúl; e föltevés azonban aligha nem onnan ered, hogy a tűz gyakran villámcsapástól keletkezett. Tűzvész után az erdő általában véve igen buján újúl föl, mert a mag a hamuval megtrágyázott földben igen kedvező csiráztató ágyra talál.

Férfi népviselet a Bocchéban, Sinj vidékén, és női nyári viselet a Canali völgyében Ragúza mellett. Joanovits Pál olajfestménye után.

Aleppói fenyűk Lacroma szigetén. Lichtenfels Edétől

Az aleppói fenyű görbe törzse miatt csak kisebb hajók építéséhez használható, kérge jó cserző anyagot szolgáltat s legnagyobb részben Olaszországban kerűl eladásra. Ugyancsak a kéreg vörösbarna festő anyagát a lakosok a halász hálóknak s itt-ott ruhaneműeknek festésére használják. A partvidéken és a szigeteken elszórva, továbbá nagyobb számban Meleda szigetének déli részén az előbbivel együtt előfordúl a diófenyű (Pinus pinea) is, mely ehető magot terem. A sziget éjszaknyugati részén terűl el a S. Maria di Meleda alapítványi erdő, mely állami kezelés alatt van.

A tűlevelűek között, mint rendkivűliség, megemlítésre méltó a Sabioncello félszigeten Sottomonte alatt, Orebiæ közelében természetes úton keletkezett cypruserdő, melyben a hasonlókép vadon tenyésző oleander teszi az aljfát. A Juniperusnak három fajtája él itt, ezek: a spanyol- (J. oxycedrus), a nagy gyümölcsű (J. macrocarpa) és a phoeniciai boróka. Az örökzöld lomblevelű fanemek közűl a már előbb is említett tölgyön kivűl említésre méltók: az Arbutus unedo diónagyságú, piros, ehető gyümöcsével; a Pistacia lentiscus; a Phyllirea media kemény, fehér fájával, az örökzöld Viburnum tinus fémfényű kék bogyóival; az örökzöld Rhamnus alaternus, melynek mézillatú virágait a méhek nagyon szeretik, noha nem annyira, mint a valódi rozmarint, mely Lesina, Lissa és Solta szigetén nagy mennyiségben terem s melynek már a rómaiak előtt is kedves, kristálytiszta méze oly kellemes zamatú. Nehány év óta azonban a rozmarin-szesz nagyobb mértékű termelése következtében, minthogy erre a czélra a növény fiatal hajtásait még kivirágzás előtt levagdalják, a méhészet sajnálatos hanyatlásnak indúlt.

Arbe községnek Pago sziget éjszaki csúcsán fekvő erdeje, a Loni, mely vad olajfából és örökzöld tölgyből áll, különösen megérdemli a fölemlítést, mert bár az olajfa Dalmáczia szigetein sem egyenként, sem csoportosan nem ritka, de állabot csak ebben az erdőben alkot s fává csak itt nő. Apró gyümölcséből jó olajat sajtólnak, melyet azonban soká eltartani nem lehet; a rajta élősködő vad szőlő is kellemes pezsgőbort terem, de az is hamar megromlik. Ebben az erdőben még egy másik élősdi növény is honos, a Smilax aspera, mely a fákat annyira befutja, hogy azok a nagy beárnyalás következtében gyakran kivesznek.

A Capofronte községi erdő Arbe szigetén, mely jó kezelés alatt van, valamint a vele határos államerdő, a Dundo, tavaszszal telve van az örökzöld tölgy aljfáját tevő, faalakú Erica arborea illatával, míg a szemet különféle rózsafajok illattalan, de annál szebb fehér és piros virágai bájolják el. A Brana-tó partja Zaravecchia közelében sűrűn be vannak myrtusbokrokkal nőve, ellenben a piros virágú granátbokor csak itt-ott s egyenként látható az egész tartományban. Curzola és Meleda szigetén nem ritkán akadni egy-egy Szt. János-kenyérfára, melynek tenyésztését itt az egy idő óta gyakrabban beálló kemény tél miatt abban kellett hagyni, míg Lesina, Lissa és Giupana szigetén ma is tenyészik.

Említésre méltó még – ámbár nem mint erdei fa – a magas törzsű datolyapálma, mely legszebben Lissán, Lesinán és Sabioncellón fejlődik ki, mely fanem gyümölcse megérik ugyan, de azért élvezhetetlen, ép úgy, mint a tartomány déli részén sok helyt szabadon tenyésző narancsfának fanyar gyümölcse is; e két fa mindazonáltal már a tartomány alsó részének subtropicus éghajlatát jellemzi.

Tengerészet és hajózás. Becher Ernőtől, fordította Kenessey Kálmán

A Quarnerótól a herczegovinai Fekete-hegységig húzódó keskeny partszegély kiválóan tengerészeti jellegű. A szárazföld előtt gyakran hármas sorokban elszórva fekvő szigetcsoportok egyedűl a tengeri összeköttetésekre vannak szorúlva, de a szárazföldnek sem kevésbbé van erre szüksége, mivel terményeit nem a belfölddel cseréli ki, és szükségleteit sem onnan fedezi. Az éjszakibb országokkal való érintkezést kell keresnie, azokhoz pedig a tengeren át vezet a legrövidebb út. Dalmáczia lakosai épen ezért mindenkor kifelé fordították figyelmüket s a hajózásban találták meg fejlődésük egyik fontos elemét.

Dalmáczia a rómaiak idejében a világbirodalom érdekeinek szolgálatában állott. Róma bukása után szintén ilyes viszonyban maradt a római hatalom örökösei irányában, s mikor aztán századokon át folyt a váltakozó küzdelem kelet és nyugat között, hasonló okokból törekedtek mindkét részről ezen partmellék fontos birtoklására. Úgy a rómaiak, mint minden utódaik előtt világos volt, hogy Dalmáczia birtoklásában az Adria fölött való uralomra nem csekély kezesség rejlik. Ebből eredt e tartománynak viszontagságos sorsa, különösen pedig az emelkedő Velenczének Dalmáczia birtoklására irányúló kitartó igyekezete, mely húzamos küzdelem és sok esetleg után eredményes is lett. Velenczére nézve Dalmáczia ép oly becses volt fekvésénél, mint azon körűlménynél fogva is, hogy kiterjedt vállalataihoz a legderekabb tengerészeti elemeket szolgáltatta. Szent Márk ősi városának Schiavoni-tere (Riva degli Schiavoni) még ma is hirdeti azon számtalan dalmata emlékét, kik a köztársaságnak szentelték szolgálatukat. Épen az a körűlmény, mely szerint Dalmáczia külső hatalmakkal csaknem állandóan szoros viszonyban állott, akadályozta a tartományt abban, hogy nagyobb tengerészeti góczok fejlődjenek ki benne, s okozta azt, hogy, bár a dalmaták serény tengerészet voltak, tulajdonképeni dalmát tengeri hatalom még sem támadt. Csak két esetben fordúlt elő e tekintetben kivétel: a narentaiaknál, meg a ragusai köztársaságnál. Régen ismert és sokszor emlegetett dolog a narentaiak tengerész vakmerősége. A Narenta vidékének a vitorlázásban jártas és ügyes lakosai apró fürge hajóikkal keresztűl-kasúl járták az Adriát és zsákmányra ólálkodtak, melyet azután hazájuk bajosan megközelíthető vizein helyeztek biztonságba. Csak a velenczeiek erélyes föllépése volt képes a narentaiak merész kalandozásainak lassanként és sok fáradság után véget vetni.

Dicséretesen tűnik ki a kis Ragusa, mely, noha minden felől szorongatták, függetlenségét megóvta s falai között szilárd községi életet fejlesztett. Hajói messze távolra jártak s jó hírnek örvendettek. Dalmáczia összes többi része egészen a cattarói öbölig végre Velencze uralma alá kerűlt s a kormányzó-tanács (Signoria) igyekezete itt is, mint mindenütt, arra irányúlt, hogy az önálló fejlődést lenyűgözze s mindent saját városa hasznára és szolgálatára használjon ki.

A Velenczével való összeköttetés azonban tetemesen növelte az élénkséget a tengeren, melylyel most már űzleti viszonyok és személyes kereset szorosan összefűződtek. A tengerész foglalkozás ivadékról-ivadékra öröklődött. Velenczével különösen a gyűlölt törökök elleni nagy küzdelmeiben a dalmaták is együtt harczoltak s kiterjedt kereskedelmi járataikban is élénk részt vettek.

Velencze későbbi hanyatlása Dalmácziában is érezhetővé lett s a tartományra nézve újabb, fölötte fontos korszak csak akkor kezdődött, midőn a köztársaságnak San Marcónál bekövetkezett elbukása után ennek örökét Ausztria vette át. Dalmáczia ez által teljesen új helyzetbe jutott. Ausztria hatalmi állása a tengeren eddigelé szűk korlátok közé volt szorúlva. Kereskedelmi tekintetben nem hiányzottak ugyan a föllendűlés föltételei, de hiányzott a tengeri forgalom fejlesztéséhez szükséges tengerész nép. Erre Ausztria akkor tett szert, mikor Dalmáczia hozzá kerűlt; s minthogy egyidejűleg Velenczének szűkkeblű és minden szabad mozgást fékező uralma megszűnt, a változott helyzetből a dalmát hajótulajdonosok és tengerészek bő hasznot húzhattak. Annál is inkább tehették ezt, mert, midőn Napoleon bukása után, a világbéke helyre állott, Trieszt kereskedelme gyorsan virágzásnak indúlt s az Adrián élénk tengerészeti tevékenység támadt. Dalmáczia azonban már csak saját szükségletei miatt is sűrű érintkezésbe lépett Trieszttel. A kinek csak pénze volt, vagy módjában állott, hogy barátaival társúlva pénzt teremtsen, hajót vásárolt, vagy valamely hazai gyárban építtetett; a hajóra kapitánynak egy-egy kipróbált tengerészt alkalmaztak s kedvökre volt, ha ilyen embert saját családjuk vagy barátaik körében találhattak. A legénység megválasztásánál is saját honfiaikat részesítették elsőbbségben. Törvény szabta meg, hogy az osztrák kereskedelmi hajókon csakis hazai alattvalók szolgálhatnak, s csak későbbi időben engedték meg, hogy a személyzet egy harmadrésze idegen alattvaló is lehessen, míg 1879-ben, a hajózásban beállott nagy változásokra való tekintettel, a hajós személyzet megválasztását ily korlátozó föltételekhez többé nem kötötték. Ha jó összeköttetésekre talált a hajó, hamarosan sokat kereshetett. A tengeri űzletben szerzett tőkét ismét hajókba fektették. Ha módjukban állott, második és harmadik hajót is vásároltak, vagy hajórészt, úgy nevezett parte-t (caratti) szereztek meg. Nem volt szokatlan, hogy valamely kapitány, a ki többnyire a fuvardíjból is kapott bizonyos részt, avagy a kinek pacotigliája, azaz olyan joga volt, hogy a rakomány egy részével saját számlájára űzhetett kereskedést, belépett mint részes gazda az űzletbe. A kapitánynak az űzletben való ily részessége fokozott kezességet nyújtott a felől, hogy a vezetésére bízott hajó kihasználására és fölszerelésére nagy gondot fordít. Ekként a kapitányok idővel hajósgazdákká lettek s hajlott korukban a tényleges szolgálat fáradalmait fiaiknak és rokonaiknak engedvén át, visszatértek hazájukba s kényelmes otthont rendeztek be maguknak. Első föltétel ennél az volt, hogy szabad kilátást élvezhessenek a szeretett és megszokott tengerre. Különösen a cattarói öbölbe benyúló Sabioncello félszigeten szaporodtak el az ily emberek házai; voltak és ma is vannak oly helységek, melyekben kizárólag a hajózás és a hajózási érdekek az uralkodók.

A milyenek a vezetők voltak, olyan volt a hajóslegénység is. A dalmát partvidék lakosai már abban az időben, mikor még a velenczei signoriknál vagy saját patricziusaiknál nagyobb urat nem ismertek, a hajózásra, vagy a hajózásnak előiskolájáúl szolgáló halászatra adták magukat. Valamely más foglalkozást a körűlmények nem is engedtek, hacsak egyik vagy másik bátor, kalandra vágyó ifjú idegen hadiszolgálatban nem próbált szerencsét. Ivadékról-ivadékra öröklődött át ekként a tengerészeti rátermettség; a fiú az apa nyomdokaiba lépett. Ez a hagyomány folyton fenmaradt, a mint a hajózás szabadabb mozgást nyert és veszélyessége csökkent. Sokat javúlt a keresetre való kilátás is. Matrózokban nem volt ugyan hiány, de a nemzeti zászló alatt lehető mozgalmasság, meg az a körűlmény, hogy a haditengerészetnek is szüksége volt legénységre, foglalkozást nyújtott. Idegen hajókra is sokan szegődtek el s könnyen is kaptak szolgálatot, mert derekasságuk híre ép annyira elterjedt, mint a mily megérdemelt volt. Az ezen partvidék szűlte tengerész szorgalmas, kitartó, a munka körűl készséges és alkalmazkodó; szerény követelésű és mértékletes életmódú. Sohasem csökönyös, minden helyzethez könnyen alkalmazkodik s kétséges körűlmények között nem csügged; foglalkozását szereti s hivatása minden részében sok ügyessége van. Azok a kinövések, melyek más országok tengerészeinél oly gyakran kifejlődnek s a hajósgazda és a vezetők gyötrelmévé válnak, ezeknél elő nem fordúlnak. Nem nyersek, sőt a szelídség vonása van bennök, s ha egyszer bizalommal töltek el vezetőjük iránt, ingadozás nélkűl követik őt.

Hasonlóképen, mint Isztriában és a Tengermelléken, a hajóanyag átalakúlása következtében Dalmácziában is nagy mértékben megváltozott a hajózás. A vitorlás hajók fénykora letűnt, s habár a vitorla még bizonyos esetekben helyt áll, a tőke a hajózási űzlet ezen ágától, mely hajdan oly gazdag nyereség forrása volt, mindinkább elfordúl. A vitorlás hajózást azonban nem könnyen lehet hamarosan gőzösökkel pótolni. A kiterjedt járatok ellátására szánt gőzös ugyanis tetemesen nagyobb tőkebefektetést kiván, a tőkének pedig szűkében voltak. Dalmácziában jelenleg épen átmeneti helyzet van, mely csak sulyosbodott az által, hogy a világpiaczon az idegen zászlók alá tartozó nagy hajókészlet miatt a tengeri fuvarok az utóbbi időben kedvezőtlenek. A tapasztalás azonban azt tanítja, hogy a tengeri szállítási üzletben a kedvező és kedvezőtlen időszakok meglehetős szabályosan váltakoznak; miért is nem kell csüggednie azon reménynek, hogy a helyzet javúlni fog.

Dalmát matrózok. Ruben Ferencz Leótól

Dalmáczia közlekedési állapotai újabb időben kedvezőleg alakúltak. Hajdan az összes közlekedés egészen a vitorlás hajókra volt szorúlva. Gyakran csekély távolságok és több napi időbe kerűltek s a postai szállítmányok nagy késéssel érkeztek rendeltetési helyükre. Tetemes haladás nyilvánúlt, midőn a Lloyd a dalmát tengerpart fontosabb pontjai felé Triesztből kiindúló rendes gőzhajó-járatokat rendezett be. Dalmáczia ezáltal eddigi elzárkózottságából fölszabadult, s a monarchia többi részeihez közelebb jutott. Bízvást állítható, hogy a Lloyd hajójáratainak megindításával Dalmáczia közművelődési fejlődésében újabb korszak kezdődött.

Legújabban a Lloyd járatai mellé még több kisebb gőzhajózási vállalat járatai is sorakoztak, melyek részben Trieszttel, részben a partvidék egyes pontjai között tartják fönn az összeköttetést gyakran a Lloyd járataival kapcsolatosan, vagy azok kiegészítéseképen. Tekintettel azon fontosságra, melylyel ezen kisebb gőzhajó-járatok az ország közlekedési ügyére bírnak, a kormány is készségesen igyekezik ezeket előmozdítani s a közvagyonból támogatni.

Tetemesen gyarapodtak, kivált utóbbi időben, a hajózás segédeszközei, különösen a tengerészeti építkezés terén. Kikötői berendezésekre a század közepe óta nagy összegeket fordítottak, s ma már alig van oly fontosabb helység, mely néhány ilyféle intézménynek ne örvendhetne. Nem is említve oly helyeket, mint Zára, Sebenico, a hol pompás rakpartok és kikötésre alkalmas védgátak vannak, vagy mint Spalato, mely ma Ausztriának kétségen kivűl legelső tengerészeti forgalmi pontja, kikötője tökéletesen be van rendezve és fejlesztésén ma is munkálkodnak: egyes másod és harmad rangú helyek is tanúskodnak a kormány gondoskodásáról; sőt alig van Ausztriában oly kikötőhely, mely ne részesűlt volna valamely előmozdításban. Ha nem teremtettek is díszes mólókat és terjedelmes rakpartokat, a mikre többnyire csak nagyobb forgalomnak van szüksége: de legalább valamely védő töltést emeltek a tenger behatolása ellen; a part mentén járó hajók számára kisebb védhelyet, úgy nevezett mandrachiót építettek, kikötő-czölöpöket alkalmaztak, vagy úszó vasbádog-gömböt helyeztek el a hajók kikötése czéljából; egy szóval a helyi szükségletre lehetőség szerint mindenütt figyelemmel voltak.

Ez a gondoskodás sikeresen is gyümölcsözött, mert a hazai közlekedést tetemesen előmozdította. A kormány gondoskodása azonban nem szorítkozott csupán a tulajdonképeni kikötőhelyekre, hanem a tengerhez vezető vízi útakra is kiterjedt, s e részben különös fontosságú a Narenta szabályozása, mely folyó Herczegovina és Bosznia felé szolgál útjáúl a tengeri forgalomnak. Ez a folyó, mely eddig nagyon is rendetlen folyással mocsaras területen kanyargott át s csupán apró hajókkal s úgy is sok nehézség mellett volt járható, ma már teljesen szabályozva van.

A szabályozással kettős czélra törekedtek, és pedig egy felől, hogy minden partmenti járatú hajónak és közepes gázlású gőzösnek hajózható legyen, s más felől, hogy a mocsarak lassanként kiszáradjanak és a folyó völgye termékenynyé váljék. Ezt a munkálatot hat millió forintnyi költséggel 1881-től 1889-ig végezték. Különösen nagy átvágásokat csináltak, számos mellékágat elzártak, a folyam mentén töltéseket emeltek, az árvizek lefolyásának szabályozása czéljából zsilipeket alkalmaztak, s végűl az opusi és metkovichi erődítvények körűl elégséges rakpartot építettek. A vasút a megszállott tartományokból Metkovichnál torkollik ki, s itt végzik az árúk átrakását. Dalmácziában a partkörnyék megvilágítása is nagyon kifejlett, a minek itt igen nagy fontossága van, minthogy a hajózási út a szigetek és sziklaszirtek által alkotott számos csatorna között vonúl el és gyakran tele van akadályokkal. Gyakran a magános sziklaszirten égő fény az egyedűli irányjel a hajó vezetésére a sötét éjszakában. Szorongva fürkészi a tengerész, kivált ha nem ismeri jól a helyet, a hol jár, s könnyebbűlt szívvel üdvözli a barátságos fény első fölcsillanását.

A jeltüzeknél általában volt tengerészek végzik a szolgálatot, a kik a kereset ezen nemére igen örömest vállalkoznak. Felelősséggel terhes s az éjszakai virasztás miatt megerőltető és gyakran a magánosság miatt társas érintkezés tekintetében nélkűlözéssel jár ugyan ez a szolgálat, de legalább tisztességes lakást ad az őrnek maga és családja számára, s a mellett szerény vágyait kielégitő bére is van. Gyakran kertecskét is ültethet, a hozzá tartozó telken egy-egy barmot tarthat s csaknem mindig a halászat szolgáltatja szórakozását és kedvelt táplálékát. Igazán tengerészi természet kell hozzá, hogy valaki bele szokjék ebbe az életmódba, mely bár nem hajós szolgálat, de mégis a tengerrel van összeköttetésben.

A világító tornyok többnyire benyúló földnyelven, de gyakran a tengerből kimagasló szirten állanak, így példáúl Glavat és Lagosta vagy Pelagosa szigettől délre, Lissától délnyugatra, az Adria közepén. Tél idején bizony hetek múlnak el, míg egyszer-egyszer lehetségessé válik, hogy az őr s a hozzá tartozók kis, vitorlás ladikjokkal a legközelebbi helységhez hajózhassanak, hogy szükségleteiket beszerezzék s a világgal egyszer megint érintkezzenek. És bizonyos szorongató érzés az, ha a vihar által fölkorbácsolt tenger a szikla fölött, melyen a torony áll, magasan összecsap, azt hatalmasan megdöngeti s a tajtékzó hab hébe-korba a legfelső emeletig is fölcsap. Fenséges, de félelmetes látvány!

Bizonyára e tengerészek élénk kötelességérzetének köszönhető, ha ily izgalmas éjszakában a világítási szolgálat nyugodtan folyik, s bár néha úgy tetszik is, mintha minden szétszakadna s összeomlanék, az őr a toronyban félelem nélkűl helyt áll. Nagyobb fontosságú világító-tornyok: a tajeri, lissai, glavati, pelagosai, ragusai (Pettini di Ragusa) s a Punta ï Ostro a cattarói öböl bejáratánál, és még több más.

Ha valamely hajó Punta ï Ostrónál a dalmát part közelébe ér, az ott alkalmazott semaphor segélyével a szárazfölddel azonnal érintkezésbe léphet. A semaphor ugyanis lehetővé teszi, hogy bizonyos jelzőzászlók fölhasználásával, melyeknek mindegyike egy-egy betűt jelez, valamely elhaladó hajóra értesítést adjanak és viszont a hajóról, onnan hasonló módon adott jelek által értesűlést szerezzenek. Ezen közlések képletezésénél a nemzetköz jel-codex szolgál segélyűl, mely több betűjel kombinálása által bizonyos értesítéseket és szólamokat a legrövidebb formában fejez ki. A betűk kombinálása mindig ugyanaz, bármely nyelven van is a codex magyarázó szövege szerkesztve.

A semaphor távíró-állomással van összeköttetésben, mely a kapott közlést tovább adja. Azon esetben, ha a semaphor valamely hajóval közlendő távíratot kap, az illető hajóval abbeli szándékát, hogy vele érintkezésbe akar lépni, akként tudatja, hogy bizonyos külön zászlóösszetétellel képezett jelzést ad. Oly esetekben, mindőn a jelzőzászlókat bármi okból alkalmazásba nem vehetik, optikai jeleket használnak. Ezek függőleges álló rúdra alkalmazott szárny-karok különféle elhelyezéséből állanak.

Dalmáczia hajókészlete főleg partmenti járatú s különösen kisebb útra szánt hajókból áll. Ezen hajóknak az a rendeltetésük, hogy a tengerpart egyes helységei között lássák el az árúcserét. De Albániába és a közel fekvő görög és jóniai kikötőkbe is ellátogatnak.

A kisebb parti hajózáshoz tartozó hajóknál a legszokásosabb hajófaj egy részt a trabakel és a pielego, más részt a brazzera; az előbbieknek két árbocza van egy-egy mozgó vitorlafára illesztett vitorlával és egy ormányvitorlával; az utóbbiak egyárbóczúak. Az építési formák mindannyinál ősi időktől fogva csaknem változatlanúl megmaradtak. Jó, tengerálló hajók, s kezelésökhöz a hazai tengerészek kitűnően értenek. A nagyobb parti hajózáshoz tartozó hajók, melyeknek tevékenységi tere az egész Közép-tengerre s annak mellékvizeire, valamint a Vörös-tengerre is kiterjed, az utóbbi időben mindinkább fogynak. Dalmácziában e hajófajták jelenleg már csak néhány brigg, goelette és schooner által vannak képviselve. A nagy forgalmat ellátó hosszújáratú hajózásnál az összes osztrák kereskedelmi hajórajnak egyharmad része Dalmácziára esik.

Az érdekelt hajósgazdák gyakran a Bocche valamely oly pontján laknak, a hol már a vidék terméketlensége miatt is csaknem teljesen a hajózási keresetre vannak utasítva. A hosszújáratú hajók nem megszabott menetrend szerint közlekednek, hanem az épen kinálkozó tenni valók szerint mozognak a tenger minden tájékán.

A gravosai rév. Schindler Jakab Emiltől

A helybeli hajósgazdák hajói nem nyújtanak még elegendő keresetet a dalmát tengerészeknek; miért is ezeknek jó nagy része az osztrák zászló alá tartozó egyéb hajókon s különösen a Lloyd gőzösein vállal szolgálatot, avagy idegen zászló alatt keres foglalkozást.

A dalmát tengerészeknek ily sokféle alkalmaztatása e látszólag elzárkózott tartományt a legtávolabb eső vidékekkel juttatja összeköttetésbe, s nem ritkán az Oczeánon túl is találkozhatni e tartomány fiaival, kik hosszas útazásaik után ott telepedtek meg.

Halászat. Kolombatoviæ Györgytől, fordította Paszlavszky József

Az Adriai tenger keleti része, kivált Dalmáczi partjai mentén, sokkal gazdagabb enni való nagyobb halakban, mint a nyugati része, a mit főleg a sziklás, növényzet borította tengerfenéknek kell tulajdonítani, melyen a tengeri állatok buvóhelyet és táplálékot találnak. A partmenti magas hegyek, melyek a tengert és lakóit a viharok ellen védik, meg a sok folyótorkolat, melyeken sok jó tápláló anyag kerűl a tengerbe, szintén kedvező hatással van a tenger lakóinak tenyészetére.

A dalmát vizekben halászattal egy részt az oda valók, más részt a Chioggiából való olasz halászok (chioggiotti) foglalkoznak. Mindkétféle népség más-más helyen s más-más módon halászik: a dalmaták majdnem mindenkor a part közelében, szirtes, növényzet borította fenéken, az olaszok pedig távol a parttól, iszapos fenék fölött, olyan módon, a mely a dalmatáknál egyáltalában nem szokásos, t. i. sulyos, két ladikon szállított vontató-hálóval, s a halászatnak e módját „pesca a cocchia” néven nevezik. A dalmaták halászatának a nyugtalankodó tenger nem kedvező, az olaszoknak pedig erős szellőre van szükségük, hogy a vitorlás ladikok a hálót tovább vontathassák; amazok szívesebben és sikeresebben halásznak, ha nincs holdfény, emezek holdfénynél, úgy, hogy az egyiknek kedvező időjárás a másiknak kárára van. A két területen az egyazon fajbeli halaknak ízűk sem egyenlő; jobbak azok, melyeket a dalmaták fognak, minthogy legelőjük jobb és a fogás módja kevesebb kárt tesz bennök. Végre a halfajok sem azonosak, melyeket a két halászcsoport különösebben keres.

A dalmaták halászatában legfontosabb a szárdella (Alosa sardina), melynek fogására külön szabályzatuk is van (Dandolo-féle szabályzat). Nem úgy fogják, mint a szomszéd Isztriában, eresztő-hálóval (Rete ï imbrocco), midőn a csalétekkel oda csábított halakat bekerítik, hanem áprilistől októberig éjjel, mikor a hold nem világit, még pedig kétféle módon: eresztő-hálóval, melynek „vojge” a neve, csalétek és fáklya nélkűl, vagy pedig nagy „nyári tratta” nevű vontató-hálóval és fáklyavilágnál. Különösen ez utóbbi módon igen gazdag zsákmányra tesznek szert; szárdellán kivűl sok scombro- (Scomber scomber és Scomber colias) meg anchovi-halat (Engraulis encrasicholus) fogván. A halászatnak e módja azonban meglehetősen költséges. A halászati időszak alatt hálóra, fenyő-fáklyára és a sok ember díjazására körűlbelűl 1.000 forintot ad ki egy-egy halászcsoport. Ha a halászat hal-hiány, rosz idő, vagy a tenger háborgása miatt nem sikerűl, a vállalkozók vesztesége igen tetemes.

Szárdella-halászatkor, mely a halász időszakban új-hold utáni negyedik éjjel veszi kezdetét s a huszonnegyedik éjjelig tart, a vezér egy kis halászladikban áll, hol a ladik orrán egy vas tartóban fenyő-fáklya ég, a tizenöt halászból álló csapat pedig a 100 méter hosszú kerítő hálóval egy nagyobb bárkán van. Mikor a fény a halakat oda csalta, a megvilágított ladikot, melyet a halak követnek, olyan helyre terelik, a hol a hálót akadálytalanúl lehet vonni. Ezt a helyet „sardella-postá”-nak nevezik. A parton égő tűz biztos vezérűk a ladikoknak. Ha a halakat sikerűlt a kellő helyre csalni, a nagy bárkáról a hálóval bekerítik, lassan-lassan a part felé szorítják, s a háló két végét egymáshoz kerítve, teljesen körűlövezik őket; végre a hálót óvatosan a bárkába vonják. A zsákmányt kézi kosarakkal szedik ki a háló zsákjából s a bárkába rakják. Ehhez segítség szükséges a parton, a mi meg is van; rendesen ott várakoznak már a segíteni kész emberek, buzgón dolgoznak s fáradságukért halat kapnak jutalmúl. A szárdellát, anchovi- és scombro-halat, a mit nyári éjjeleken fognak, majdnem mind fahordóba rakva besózzák és külföldre küldik; csak Lissában rakják a halak egy részét pléh-szelenczébe – a nantesi szárdinák módjára – s így küldik szélylyel. Nem mindenütt fognak egyforma nagyságú halakat; így a Narenta és a Morlacca csatorna sekélyebb helyein Castelvenier mellett csak kisebbek fordúlnak elő; a brazzai, soltai, lesinai, traùi és más csatornákban közepes nagyságúak, Ragusa vecchia, Meleda, Curzola, Lagosta, Lissa, stb. környékén nagyok. Egy 50 kilogramm sulyú hordócskában 4.000–6.000 kis anchovi-hal van, a mely Olaszország 6–9 frton kél el; 2.000–2.200 közepes nagyságú szárdella vagy anchovi (körűlbelűl 56 kilogramm) 10–17 frt, 1.600–1700 nagy szárdellával megrakott hordó 14–24 frt; ugyanilyen áron kelnek azok a hordók is, a melyekben 500–800 közönséges scombro-, vagy 400–700 colias-hal van. A besózott halak, nevezetesen a szárdellák (8/10), anchovi-halak, közönséges scombro- és colias-halak (6/10) keletre, Olaszország (3/10) és Ausztriába (1/10) kerűlnek. A jó nyári halászat, különösen a trattával való, sok embert, sok vállalkozót, halászt, besózót, kádárt, stb. foglalkoztat, élénkíti a parti halászatot s így eleven közgazdasági életet teremt; 1875-ben példáúl 38.000 hordó besózott hal volt a kivitel, a melyből Comisa, Lissa szigeti helység maga 22.000 hordót szolgáltatott.

A halászatnak egy másik, kedvező években jövedelmező neme a ton-hal (Thynnus thynnus) fogása, bár a darabok csak közepes nagyságúak. A ton-halat kétféle módon fogják: vagy a „tonnara”-nak nevezett állító hálóval, a milyen Dalmáczia északnyugati részén van néhány, vagy kerítő hálóval, a melylyel a halakat vonúlásuk közben körűlzárják. A halászat e második módja nagy ügyességet és serénységet követel, de kitűnő eredménynyel is jár. A „leut”-nak nevezett, könnyű orros-bárkán (az elején levő hosszú „rostro”-ról nevezve így) a sok rétben fölrakott, mintegy 480 méter hosszú „palandara” zsákos hálón kivűl tizenkét, vagy több izmos evező legény van. A kapitány elől, a „rostro”n állva, szemmel tartja a ton-halak minden mozgását. Mihelyt a tenger felszínén mutatkoznak, a mire nézve bizton útbaigazítói télen a nevető-, nyáron az ezüstös sirályok, melyek a ton-halak elől menekűlő szárdellák és anchovi-halakra rikácsolva csapkodnak le, a vezér, ki a ton-halak vonúlását, a tenger áramlását és hatását alaposan ismeri, azonnal elrendeli a kellő evezést s a legények kipróbált gyorsasággal és pontossággal teljesítik rendeletét. Legelőször nehány evező-legény csónakra száll, magukkal vive a háló egyik húzó-kötelét; erre a „leut”, a hálót folytonosan a vízbe eresztve, sebesen halad előre, hogy a vonúló halakat bekerítse. Ha a bekerítés sikerűl, izgalmas jelenet következik. A többi evezős is azonnal csónakra száll, magukkal vive a háló másik vonó-kötelét s a „palandara”-t a part felé vonják. A „ciurma” erre rendesen nem elég, s a parton nézdegélő parasztokat hívják segítségűl, kik készséggel sietnek, ruhástúl ugrálva be a vízbe és segítenek a hálót húzni. A legizgalmasabb pillanat az, mikor a sekélyebb vízbe vonszolt halak teljesen be vannak kerítve s minden módon igyekezvén menekűlni, farkukkal csapkodnak s a tengert maguk körűl fölkavarják. A ton-halakat kivonszolják a vízből s belöket azonnal kivetik. A segítőket avval jutalmazzák, hogy a kevésbbé értékes halakat nekik adják. Ha csak ton-halat fognak, egy-egy nagyobbat darabokra metélnek s az újjongó tömeg közt elosztják. Jó években egy millió s több ton-halat is fognak s majdnem az összest friss állapotban adják el telegráf útján (kilogrammonként 56–80 krajczárjával) trieszti és velenczei kereskedőknek s gőzösökön szállítják oda nekik. Ugyanazon „palandara”-val, vagy a hozzá hasonló „migavica”-hálóval gyakran sok „palamida”-t (Pelamys sarda) is fognak, a mely igen nagy becsű hal s legnagyobb részt Triesztbe kerűl.

Tonhal-fogás Spalato mellett. Charlemont Húgótól

Nevezetes a tengeri pérhalak (Mugilidae) különféle fajának halászata is, melyek közűl némelyek jó, egyesek meg épen kitűnő halak. Egy fajt különösen augusztusban, egy másikat novemberben fognak, mikor ikrájok lerakása végett nagy seregekben vonúlnak kelet felé. Augusztus a fontosabb hónap. A fogás ilyenkor könnyű és érdekes. Mikor a tengeri pérhalak augusztus első napjaiban a Narenta folyó felől Sabbioncello félsziget hosszában keletnek vonúlnak, a trappano-beliek leselkednek rájok. A tíz emberből álló halászcsoportnak, mely két kis csónakra van elosztva, a pitymallat előtt kiállított őr jelenti, hogy a halak a szűkűlet felé vonúlnak, a mire az egyik csónak a „rete ï imbrocco”-nak nevezett hálóval bekeríti, a másik csónak emberei pedig a háló úszó parái mentén támasztó karókkal a víz színével egyközűen tartott hálót terítenek ki. A bekerített halak menekűlni igyekezvén, részint az eresztő-hálóba kerűlnek, részint, át akarván ugrani, a vízszíntesbe jutnak. A trappanói halászok sok tengeri márnát (Mullus) is fognak.

Bizonyos fontosságú Dalmácziában a tükör-hal, az aranyos orada-hal, a czápák és ráják fogása is. Nem kevésbbé érdemes az említésre a molluszkák fogása is, nevezetesen az Eledone moschata, Rossia macrosoma, a Sepia és a Loligo fogása, valamint az osztriga szedése, melynek tenyésztése az osztrák halászati és haltenyészeti társúlat kiváló gondoskodásából az egész osztrák tengerparton el van terjedve és jó jövedelmezést igér.

Ehhez járúl végre a szivacshalászat, a melylyel kizárólag a krapanóbeli halászok foglalkoznak. Krapano faluból, mely Sebenico mellett fekszik s mintegy 1.000 lakost számlál, évenként 80–90, két-két emberrel fölszerelt kis bárka kél útra szivacsszedésre. E halászat februáriusban kezdődik és októberig tart és a krapanóbelieknek évenként mintegy 20.000 forint jövedelmet hajt.

Külföldiek, a kik mai nap Dalmácziában halászattal foglalkoznak, a chioggiabeliek. Ők csak öreg hálóval halásznak, melyet két lapos fenekű, két-kétárboczos bárkán („bragozza”) szállítanak. Mintegy 20 évvel ez előtt apuliai olaszok is részt vettek az „a cocchia” halászatban az ő egyárboczos „paranze”-nak nevezett halászbárkájokon. Novembertől áprilisig körűlbelől 70 „bragozza” párosával, tehát 35 hálóval halászik a dalmát vizeken; másik 70 pár ugyanannyi hálóval Dalmáczia éjszaknyugati határszéle és Grado között halászik az osztrák tengerpart mentén. A 35 pár egyik fele, a dalmát vizeken szerzett zsákmányát „portoladá”k-nak nevezett egyárboczos kis vitorlás bárkákon a dalmát halpiaczokra küldi, a másik fele pedig a Grossa szigeteken túl (Zárai tengerkörnyék) halászik s Velenczébe szállítja szerzeményét. Húsvét táján, mikor szélcsend áll be, a chioggiabeliek bragozzáikon majdnem mind haza térnek; a halászatot „parangalé”-kkal csak azok folytatják tovább, a kik Grossa vagy Longa szigetén túl halásznak, zsákmányukat azonban nem Velenczébe küldik, mint télen, hanem Romagnába. Szeles időben és holdfénynél jó zsákmányra tesznek szert, fogván czápát, ráját, tengeri márnát, vörös oradát, Scorpaena- és Trigla-halat, tengeri gébet, dors-halat, tőkehalat, félszegúszó-halat, szagos Eledonét, Loligót, Sepiát és norvég rákot. Ezt a rákot ez előtt csak a Quarnero nagy mélységeiben fogták, jelenleg azonban – mintegy három év óta – a zárai tengeri kerületben is találják.

Az említett halfajoknak, melyeket a chioggiabeliek fognak, egyáltalában nincs nagyobb fontosságuk a dalmát halászatra nézve s így érdekösszeütközés nem volna, ha a cocchia novembertől áprilisig az osztrák halászati állomásokra tekintettel volna és októbertől áprilisig tömérdek szárdellát is nem fogna, a melyek petefészke már október közepe táján érett, és így a nyári halászatban – a dalmaták halászatának e legfőbb segédforrásában – tetemes nagy kárt nem okozna. Bizonyos ugyan, hogy a choggiabeliek a szárdellákra nem készakarva vetnek hálót, de a rosz szándék hiánya még nem csökkenti a dalmát halászok kárát.

Az olasz halászat a dalmát partokkal szomszéd tengerből nagy hasznot húz, mert ebből évenként több mint hat hónapon át körűlbelől 1.400 chioggiabeli él, számba sem véve, hogy évenként minden egyes hálójuk legalább 600 forint hasznot hajt Olaszországnak. Sőt az osztrákok halászata maga is javára válik Olaszországnak, minthogy hálóikat Molfetta és Giovinazzo helységekből szerzik Apuliából, a fenyűfáklyát pedig Viesti és Rodi helységekből veszik.

A mi az édesvízi halászatot illeti, a dalmát folyók és patakok elég népesek; nehány nemes halfaj, köztük két pisztráng-faj is lakik bennök. Nagyobb fontosságú az ángolna halászata, mely halat őszszel, viharok idején és viharok után, kivált a Narentából nagy mennyiségben fogják. A mély vizekben 5 kilogram sulyú darabokat is fognak, melyek sokkal ízletesebbek, mint a kisebbek s ma is keresett csemege számba mennek, mint a rómaiak idejében. A halászati törvény hiányának kell tulajdonítani, hogy a haltenyésztés és halászat nem olyan jövedelmező, mint a milyen lehetne.

Ipar, kereskedelem, közlekedés. Gelcich Jenőtől, fordította Paszlavszky József

A talajnak silány termő ereje, a lakosság nagy részének csekély életszükséglete, a közlekedés kellő eszközeinek hiánya s végre a műveltségnek a szomszéd török tartományokban egész a legújabb időkig való alacsony foka volt az osztrák tengerparton és Dalmácziában az ipar és kereskedelem késlekedő fejlődésének az oka s részben az még ma is. Csak az újabb időkben vehető észre örvendetes föllendűlés, kivált mióta a monarchia megszállotta Boszniát és Herczegovinát, s mióta a dalmát borok kivitele oly bámulatos mértékben emelkedett. Nem kevéssel járúlt hozzá az állapotok javúlásához a sarajevo-mostar-metkoviæi vasútvonal építése és az ezzel kapcsolatos Narenta-szabályozás; a jó szekérútak csinálása, melyek a beljebb fekvő tartományokkal és Montenegróval való közlekedést megkönnyítik, magán hajóstársaságok vállalkozó szelleme, melyek a Lloyd-társúlattal kapcsolatban a dalmát partok nehány főbb pontjával (Metkoviæ, Ragusa, Spalato, Zára) és Trieszttel meg Fiuméval élén közlekedést tesznek lehetővé s mellékvonalak létesítésével a kisebb városokat is bevonták a közlekedésbe. A legnagyobb lendűletet reméli azonban Dalmáczia az osztrák-magyar vasút-hálózatba való bevonásától, a mi által Castelli, Spalato, Sebenico és Gravosa kitűnő kikötői elérik azt a fontosságot, mely kedvező fekvésöknél és természetes sajátságuknál fogva megilleti őket. Ezek a jeles kikötők valóban a legczélszerűbb összekötő pontok a Balkán-félsziget belseje és a Nyugat között. Kedvező összeköttetés esetén nemcsak Bosznia és Herczegovina, hanem Horvátország, Dél-Magyarország, Szerbia és Románia termesztményeinek is legalább részben Gravosába és Spalatóba kellene kerülniök, hogy onnan vitessenek azután tovább hajón. Természetes, hogy ezen az úton egyenesen csak az átviteli kereskedés emelkednék; de Dalmácziának helyzeténél és más körűlményeinél fogva első sorban erre is kell törekednie. A vasút jelenleg Spalatót Perkovich, Siverich és Knin helységekkel kapcsolja össze; Percovichból szárnyvonal vezet Sebenicóba. Kiindúló-pontúl Spalatót választották kitűnő kikötője miatt; továbbá azért, mert a hajók számát és tonnatartalmát tekintve, a legélénkebb közlekedése van, és végre mert, mint a monarchiának kelet felé legtávolabb eső nagy kikötőhelye, Kelet-Indiával és a Levantével való átviteli kereskedésre a legalkalmasabbnak látszik. Ez utóbbi pontra nézve legyen elég fölhozni, hogy Spalato a Suez-csatornától körűlbelűl 1.100 tengeri mérföldre van, holott e távolság Trieszttől 1.300, Genuától 1.400, Marseilletől 1.450 tengeri mérföld.

A Cattaróból Cettinyébe vezető csinált út. Charlemont Húgótól

A tervezett dalmát vasút czélja, hogy közlekedést létesítsen egy részt Livnón, Kupresen és Travnikon át Zwornik és Serajevo, más részt Kljucon, Banyalukán, Dubrovacon át Bród és Eszék között. Így Spalato egyenes összeköttetésbe jutna a pécsi kőszénmedenczével és a magyar gabonatermesztés főterületével s Dalmáczia kereskedelmének nagy lendűletet adna. Az eredeti tervezés szerint Thoninnál a magyar állami vasúttal is kapcsolatba jutna; továbbá tervezték, hogy Zárát is belevonják a hálózatba. E vonal Ocestovóból Kistanyén és Benkovácon át vezetne a dalmát fővárosba. Ezek a tervek egyelőre csak tervek, azonban a Serajevo és Metkoviæ közti vonal már kész s a Narenta völgyében a közlekedést mindenesetre meg fogja eleveníteni.

Dalmácziának fő kereskedelmi czikkei a bor, az olaj és a déli-gyümölcsök. Dalmáczia borait csak akkor kezdték jobban megismerni és becsűlni, mikor a filloxera Franciaország szőleit pusztítani kezdte s az osztrák tartományokban e borok, a különféle kiállítások révén hírre vergődtek. Franciaországba kivált a Sebenico, Spalato, Solta és Brazza környéki erősebb borokat viszik, minthogy ezek könnyebben földolgozhatók , a Lissa környékiek ellenben magában Ausztriában keresettek. Palaczkos bor a kereskedésben nem sok van; 1886-ban 84 métermázsát adtak el. A dalmát olaj a legelhanyagoltabbak közé tartozik. Évenként mintegy 40.000 métermázsát szállítanak külföldre olcsó áron, többnyire mint gépolajat.

Boron és olajon kivűl kereskedésre jutnak még a déli-gyümölcsök is, közöttök a lesignai füge, mely ízére nézve a smyrnaival vetekedik, csakhogy kikészítése nem olyan gondos, mint amazé. A friss gyümölcs is fontos kereskedelmi czikk; így a Selvén korán érő szőlőt Polába, Triesztbe és Bécsbe küldik, a gesztenyét és cseresnyét a Bocchéből Éjszaki-Dalmácziában, a dinnyét Spalatóból Déli-Dalmácziában, Isztriában, Triesztben adják el. Nagy jövedelmet húz Dalmáczia a Chrysantemum-virággal (rovarpor) való kereskedésből. Végre a babérlevélnek a szigetekről való kivitelét sem hagyhatjuk említés nélkül.

Ha a Narenta szabályozása elkészűl és 20.000 hold területű deltája mívelés alá kerűl, ez a gyönyörű síkság Dalmácziának gabona-tárháza lesz. Jelenleg a gabona- és liszt-szükségletnek legnagyobb részét máshonnan szállítják be.

A déli kerületek szűk bortermése a parti hajósokat, a kik különösen a szigetek és Stagnótól Buduáig terjedő partrészlet között járnak, igen élénk közlekedésre kényszeríti. Cattaro riváján pl. minden évszakban egész sor bárkát láthat az ember, melyek pusztán borral vagy részben borral és részben gabonával vannak megrakva. E hajók egyszersmind a kicsinyben való eladást is végzik s így tulajdonképen úszó korcsmák. Oda állanak a parthoz s a míg a kikötőben időznek, sátoruk is ott van; födélzetökön olykor, nevezetesen ünepi és vásári napokon, élénk, tarka élet van. Haza menet rendesen szárított folyami halat (scoranze) visznek Montenegróból és füstölt juhhúst (castradina), a mi az éjszaki részeken nincsen. – A hol erdők még vannak, onnan tűzifát is szállítanak a tartomány számára, valamint Isztriába és Velenczébe is. Tetemes jövedelme van ebból Arbe szigetének, a Selve szigete és Zára között fekvő szigeteknek, valamint Curzola, Lesina, Meleda és más szigeteknek is.

A Torre di Norino a Narenta mellett. Charlemont Húgótól

Az állati termékek közűl az éjszaki szigeteken (Arbe, Pago, Selve, Incoronata) igen egyszerű módon készűlő sajtot a szárazon nagyon kedvelik. Állati bőröket mindenünnen visznek ki; a gyapjú csak a belföldi kereskedés tárgya. Élénk kereskedés van szarvasmarhával a határokon, a hol belföldi használatra, valamint tengeren való kivitelre is vásárolják. Szarvasmarhát és juhot Dalmáczián át a túlnan fekvő tartományokból, juhot magából Dalmácziából is szállítanak hajón Olaszországba, Isztriába s olykor Triesztbe is. A kivitel körűlbelől 100.000 darab évenként. A méhészet emelkedőben van, ellenben a selyemtenyésztés hovatovább hanyatlik. Kiváló hírben áll a Lesina szigetéről való méz, mely fehér, mint a czukor s a rozmaringtól pikáns mellékíze van.

A kőszénbányák a Monte Promina hegyben, Dernis közelében Siverich mellett, azután a Dubrovice és Velikaglava mellettiek élénk forgalomra adnak ugyan alkalmat Sebenicónál, a tartománynak azonban épen nincs belőle valami különös haszna, mert az eddig kiásott mennyiség csekély s a minősége is silány. A vergoráæi hegyekben kemény szurkot és Sign kerületben kátrányt készítenek; az árú a tengerparton kerűl piacra. A seghettói, valamint a Curzola és Brazza szigetbeli kő- és márványbányák majdnem az egész országot ellátják jobb minőségű építő-kővel, s a juramész tömzsökei Verbosca mellett fehér, márványszerű mészpalát szolgáltatnak, melyet fedőpaláúl használnak. Brazza szigetéről tetemes mennyiségű aszfaltot visznek ki.

Arbe, Pago és Slano szigetén némi fontossága van a tengervízből készűlt sónak; mindamellett a tartománynak még bevitelre is van szüksége, minthogy a határvárosokból, nevezetesen Cattaróból sokat visznek ki a szomszéd tartományokba és Montenegróba.

Majdnem minden iparczikk külföldről kerűl ide, még a legközönségesebbek is; szintén kivűlről vesznek gabonát, lisztet, sört (17.000 métermázsát), alkoholt és pálinkát (19.500 métermázsát), épületfát, bútort, apró- és rőfösárút, stb. A városok egész kerületeknek tárházaiúl szolgálnak, azért gyakran kis helységekben is aránylag gazdagon fölszerelt boltokat lát az ember. Cattaro városában pl., melynek csak 2.000 lakosa van, annyi kereskedés van, hogy 40.000 lakosú városnak is elég volna. Azonkivűl az ú. n. bazárok (heti vásárok) is fontosak a városi kereskedőnek. Bazár egyszer, kétszer, sőt háromszor is van hetenként. Ekkor messze földről sereglenek a városba a parasztok, hogy a föld termékeit és ipari készítményeiket árúlják. A határvárosok vásárait a herczegovinaiak, montenegróiak és bosnyákok is látogatják. Ha termékeiket szerencsésen eladták, szinte tódúlnak a pálinkás kocsmákba és boltokba s kapott pénzöket megint csak a városban hagyják.

E rendszeres és gyakori hetivásárok, melyek eredetileg a hiányos közlekedés miatt keletkeztek, előmozdítják ugyan a kereskedést, de ártanak az ipari tevékenységnek és a földmívelésnek. A hol hetenként több vásár van, ott a falusi embernek, a ki gyalog jár a városba és haza, sok mívelő napja megy veszendőbe. A heti vásárokon kivűl vannak országos vásárok s némely vidéken külön baromvásárok is. Igen érdekes és nagyon látogatott a salonai országos vásár szeptember 8-ikán, meg a primorjei augusztus 15-ikén. Némely helyütt, mint Arbe városában, az ilyen országos vásár teljes három napig tart s ekkor a falusi ember a szó teljes értelmében eladja mindenét, a mit csak eladhat.

Az árú-forgalom a partok mentén első sorban gőzhajókon történik. A Lloyd-társaságon kivűl hat magánvállalat tart fönn gőzhajó-összeköttetést Trieszttel és Fiuméval, valamint a dalmát kikötők között is. E tekintetben jelenleg a Herczegovinával való élénk átviteli kereskedése miatt, Metkoviæ részesűl elsőbbségben. A gőzhajókon kivűl a parti hajósok is igen tevékenyek. A hajók mozgalma a nagyobb kikötőkben csakis a kereskedelmi, vagyis csak azokat a hajókat véve számba, a melyek rakománynyal érkeztek és rakománynyal távoztak, 1886-ban a következő volt:

Érkezett Távozott

Zára 1.087 hajó, 254.057 tonnával. 817 hajó, 246.172 tonnával.

Sebenico 1.123 " 198. 755 " 1.043 " 196.924 "

Spalato 1.814 " 286.366 " 1.462 " 280.733 "

Makarska 758 " 100.734 " 720 " 100.080 "

Metkoviæ 580 " 52.362 " 505 " 48.842 "

Ragusa-Gravosa 1.096 " 207.079 " 939 " 200.850 "

Curzola 505 " 144.954 " 554 " 142.032 "

Cattaro 343 " 95.815 " 267 " 93.583 "

A szárazon való közlekedésre két fő országút szolgál: a „Strada mediterranea”, mely az egész tartományon végig vonúl, és a „Strada littorale”, mely Zárából Almissa felé megy. Fontos közlekedő vonal 1831-től az ú. n. horvát út is, mely a Velebiten keresztűl a legrövidebb kapcsolat Zára és Károlyváros között. Ennek építése annyi nehézséggel járt, hogy a szakemberek a híres simploni és splügeni út mellé helyezik. Különösen csodálatra méltó a Praghs-szorosban levő szakasza, hol a munkásoknak kötélen függve kellett a mélységek fölött dolgozniok. Legmagasabb pontja mintegy 1.000 méter magasan van a tenger színe fölött, a hol egy emlékkő Ferencz császár nevét örökíti meg. Bosznia elfoglalása után számos mellék-ág épűlt, melyek Metkoviæ, Klek, Ragusa, Risano, Cattaro városokból a szomszéd tartományokba vezetnek. Ezek közűl a cattaro-cettinyei út kiválóan nevezetes, mint a mai technikának valóságos remekműve. A spalato-livnói út már az előtt megvolt. Épen a megszállás előtt nyílt meg a makarska-vergoraci katonai út, mely különösen fontos kereskedelmi út, mert egyike a legrövidebb egyenes összeköttetéseknek az Adriai tenger és a megszállott tartományok között. Ezt minden állami segély nélkűl a vonalmelléki lakosságnak ingyenes közreműködésével építették útász- és mérnök-csapatok. Hoszsza 32 kilométer s költségét 250.000 forintra becsűlték. A „strada mediterranea” országúttal való kereszteződése helyén egy hatalmas, piramis alakú emlékkő emelkedik, melynek tetején a császári korona van és az osztrák lobogó leng, oldalán pedig ez a szláv nyelvű fölirat olvasható: „I. Ferencz József császár ő felsége uralkodása alatt, báró Rodich Gábor cs. k. helytartó és Dr. Luxardo cs. k. kerületi kapitány idejében épűlt ez a Rodich-út. Blondein Gusztáv cs. k. mérnök-kapitány tervezte és alkotta meg s a nép közreműködésével az útászezred 18-ik s a 2-ik mérnök-ezred 8- és 9-ik százada építette. Megnyílt 1878-ik évben.” 1882-ben mintegy 2.300 kilométer csinált út volt. Azóta kezdették meg, vagy végezték be a Castelnovóból Cattaróba, azután a Castelnuovóból Ragusába vezető útat s más kevésbbé fontos útakat.

Mindamellett, hogy ez állapotok a szárazföldi közlekedésre nem kedvezőtlenek, a szekér és talyiga, kivált Dalmáczia déli részén, meglehetősen ritka, minthogy jobban szeretik a teherhordó állatokat. Az árút, a melyet teherhordó állaton akarnak e tartomány belsejébe szállítani, legfölebb 75 kilogramm sulyú kis málhákba kell csomagolni. Gyakran asszonyok és férfiak szállítják a holmit, még pedig a fejökön, ha a teher könnyebb és kisebb távolságra kell vinni, de a hátukon, ha nehezebb és ha nagyobb távolságra kell szállítani. A hegyvidékeket a gőzhajók góczpontjaival teherszállító posta kapcsolja össze.

A külföldel való egyenes, rendes összeköttetésre Dalmácziának három vonala van a tengeren: egy Görögországba és Albániába Corfuig (Lloyd), egy Zára és Ancona (Navigazione Generale italiana), meg egy Ragusa és Bari között. Szüret táján évenként nyolcz-tíz nagy külföldi gőzhajó érkezik Spalatóba, hogy borral rakodjék meg; ekkor Spalato kikötője élénk és érdekes látvány.

Dalmácziában az összes lakosságnak körűlbelűl 2 1/2 százaléka adja magát kereskedésre. Az árúforgalom értéke 16 millió forint, melyből 33 százalék esik a tengeren, 8.5 százalék pedig a szárazon való bevitelre, 36 százalék a kivitelre és 22 százalék az átviteli árúkra.

A szeptember 8-iki vásár (bazár) Salonában. Charlemont Húgótól

Ipari szempontból mindenekelőtt a zárai „maraschinó”-t kell megemlíteni, mely világhírű. Főznek ugyan maraschinót Spalatóban, Sebenicóban, Traùban, Lesinában s más helyeken is, de eme, többnyire csak a helyi fogyasztásra dolgozó gyáraknak egyike sem készít olyan jót, mint a zárai. Zára évenként 1.880 métermázsa maraschinót szállít külföldre. Újabb időben Zárában a Vlahov-féle szeszgyár létesűlt, mely az ugyancsak „vlahov” nevű, igen ismeretes erősítő italt készíti.

A maraschinót egy különös fajta savanyú cseresnyéből főzik, mely kivált a spalatói és sebenicói kerületben terem. A gyümölcsnek előbb kiszedik a magvát, azután a húsos részét több napig erjesztik; erre az így keletkező anyaghoz a „maraszka-fa” összezúzott nyeletlen levelét s egy kevés bort kevernek. Ezt leszűrve, a levét fínomított czukorral édesítik meg s végre gyapoton szűrik át nagy gonddal. A cseresznyének magvától való megtisztitására a nagyobb gyárakban nehány év óta külön gépeket használnak; a kisebbekben asszonyok és gyermekek végzik ezt a munkát.

Fontos itt a nemzeti ruházat készítése s a hozzá tartozó arany- és ezüsthímzés, valamint az ezüst-ékszerek, mint gombok, karpereczek, nyak-ékek, haj- és mell-tűk s más egyebek gyártása. E tekintetben leginkább kitűnik Ragusa és Cattaro városa, nevezetesen pedig Cattaro a nemzeti ruházatban, Ragusa a filigrán ezüstmunkában. Nagy számmal vannak az opánkakészítők, kiknek árúi Montenegróban, Herczegovinában és Albániában is igen kelendők.

Kiválóan nemzeti ipar-ág, mely Sign és Imoschi kerületben sok iparosnak ad foglakozást, az agyag-pipák és a házi használatra való durva cserépedények gyártása, továbbá házi és mezőgazdasági eszközök készítése a belföldi szükséglet kielégítésére. Meg kell adni, hogy az Imoschi és Risano műhelyeiben készűlt finom metszésű fapipák igen csinosak. Sign környékének határszéli lakosai élénk házaló kereskedést űznek árúikkal s durva konyha- és zsebkésekkel a szomszéd tartományokban, Isztriában , Horvátországban és Boszniában; vándorolgatások közben eljutnak Fiumeig és Triesztig is.

Más tekintetben Dalmáczia ipari állapota szempontjából nagyon mögötte áll Ausztria többi tartományainak. Sok kisebb városban még a jobb kézmívesek is hiányzanak és sok mindent pénzen vesznek, a mit otthon is könnyen elkészíthetnének. Így pl. Zára, Spalato és Sebenico városában készítenek fínomabb bútorokat, de korántsem olyan mennyiségben, hogy legalább a legközelebbi környék szükségletét kielégíthetnék. Még a durva, fényezetlen, egyszerűen mázolt székek, asztalok és nyoszolyák nagy részét is Fiuméből szállítják. Festőkben ugyan nincs hiány, de munkájok csak a szerényebb követelést elégíti ki s csak a nemzeti ruházatra, illetőleg durvább szövetekre való. Ugyanez mondható sok más iparágról is. A tőkepénz egyesítésével s kereskedelmi és ipari szakiskolák létesítésével bizonyára sok bajon lehetne segíteni. A tartományi bizottság e szemponttól vezéreltetve, Curzolában külön kőfaragó iskolát állított s a kormány igyekezett, hogy Ragusában kereskedelmi iskolát nyisson. Az az eredmény, melyet e téren a gyéren látogatott polgáriskoláktól vártak, meglehetősen csekély.

Ezüst filigrán ékszerek és hímzett kendők Ragusából. Charlemont Húgótól

A lakosság vállalkozó szellemét illetőleg meg kell említeni, hogy nem rég három gőzmalom kezdé meg működését: Zárában, Milnában és Comburban (Bocche di Cattaro); az ipari tevékenység eme kisérletein kivűl említésre méltó még egy üveggyár alapítása Zárában, egy czementgyár Spalatóban, egy bőrgyár Brenóban (Ragusa mellett), egy tűzszerszámgyár Zárában, egy szövőgyár Sebenicóban, szappanfőzők Spalatóban és Ragusában s végre egy harangöntő-műhely Spalatóban. Spalato halász-hálók készítésében is jeleskedik; Zárában egy kisded gyárban gyógyszerészeti és chemiai készítményeket állítanak elő. Zára továbbá az egyedűli város Dalmácziában, hol egy nagyobb rézmíves műhely is van. A művelt elemekhez viszonyítva, könyvsajtó sok van: Zárában van öt, Spalatóban kettő, Ragusában egy.

Csak helyi fontosságú Lesina szigetén a rozmaringszesz, melyet a rozmaring-növényből gyártanak s „aqua della regina” néven árúlnak. Jó vezetés mellett sajátszerű iparággá lehetne a Dalmáczia déli részén és a szigeteken tömegesen tenyésző amerikai agáve (áloé) földolgozása, melynek rostjaiból igen fínom, ruházatnak való szövet készíthető; a jeneszter (Spartium junceum) pedig durva vászonszövetnek alkalmas. Lissában meg is kezdték az agáve-növény értékesítését; Arbe szigetén pedig a jeneszter földolgozása régóta ismeretes. A parasztok vitorlát, ágyterítőt, sőt alsó ruhát is készítenek belőle.

A tengeri kereskedelem hanyatlása nagyobb, síktengerre való hajókat Dalmácziában már egyáltalában nem, parti hajót is csak keveset építenek. Egyes helyek, mint példáúl Curzola, hol a hajóépítés számára alsórangú ipariskola is van, még őrzik jó hiröket és az adriai partok más helyeiről is kapnak megrendeléseket. 1886-ban összesen 17 hajógyár működött 230 munkással. Az iparűzők száma Dalmácziában nem egészen 20.000, a mi az összes lakosságnak körűlbelől 33/4 százalékát teszi.

Postagőzös a Narentán, Opus erősség mellett. Charlemont Húgótól