Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Dalmácia irodalma.

Dalmácia irodalma.

Olasz irodalom. Mussafia Adolftól, fordította Király Pál

Bernt Rudolftól

A dalmát népnek valamint összes szellemi életére, úgy különösen irodalmára állandó hatással volt Olaszország. Eleitől fogva római műveltség terjedt el Dalmácziának egész partmellékén s nagy részt a szigetein is, és oly erősen meggyökerezett ott, hogy a legsülyedtebb műveletlenség századaiban sem veszett ki; később részint függés, részint kölcsönös tisztelet alapján a Velenczével való politikai viszony következett; végre az egyház kötött a két ország között szoros kapcsolatokat, melyek annál nagyobb fontosságúakká lettek, mivel a papság tagjai mindenkor buzgón részt vettek Dalmáczia szellemi munkájában. Nagy számmal küldöztek fiatal papnövendékeket Itáliába, főleg Rómába, s lehetetlen volt, hogy ezek ott valamint az ó-klasszikai irodalomhoz, úgy az olasz költészethez és szónoklathoz is kedvet ne kapjanak, különösen emehhez mint leendő egyházi szónokok, mert hiszen Dalmáczia városaiban többnyire mindig olaszúl tartották az egyházi beszédeket. Szintén erősen vonzották a világi elemet Olaszország egyetemei, kiváltképen pedig az, mely mind földrajzi fekvésénél, mind az állami közösségnél fogva legközelebbi volt, t. i. a páduai főiskola. Egészen a jelen század közepéig különösen ezt szerették Dalmáczia fiai látogatni. Csapatostól özönlöttek oda a világi szaktudományok hallgatói s haza térve aztán híven megőrizték azon szép ifjúkor emlékét, melyet a múzsáknak e vidám, de egyszersmind „tudós” városában (Padova la dotta) töltöttek; ott ismerték meg mind alaposabban és szerették meg Olaszország fényes irodalmát, s az ott ébredt csirák később gyakran szép gyümölcsökké érlelődtek. De a dalmaták nemcsak mint tanúlók állottak az olasz egyetemekkel összeköttetésben. Tekintélyes azon férfiak száma, kik Olaszország főiskoláiban a legrégibb időtől kezdve mind máig tanítottak is; így emlékezetben maradt, hogy a XV. század közepén a ragusai származású Matteo Ragnina volt Páduában a jogi kar rectora.

A két ország közötti érintkezések még bensőbbekké váltak az által, hogy Dalmácziában több olasz talált magának működési tért. Egészen a XV. századig visszanyúló adatok tanúsítják, hogy némely városok, első sorban Zára és Ragusa, azon voltak, hogy iskoláikat Olaszországból behívott derék tanítókkal lássák el. Ehhez járúlt, hogy az egyház egyetemes szervezeténél fogva gyakran küldettek a tengeren túlra olasz papok, hogy a vallás szolgálatában működjenek. Az ilyen bevándorlottak közűl többen versenyeztek az ide valókkal második hazájuk szeretetében és hathatósan közreműködtek e haza múltjának földerítésében. Az új eszmekörben való meghonosodásnak érdekes példája van egynehány. Így az apuliai A. Della Belle jezsuita, ki a hitnek és műveltségnek a tiszta szláv tudományokban való előmozdításán lankadatlanúl fáradozott, s e czélból a rá nézve idegen nyelvet annyira elsajátította, hogy 1728-ban már képes volt egy délszláv nyelvtant (olasz nyelven az elsőt) meg egy olasz-latin-szláv szótárt írni. Igen szép viszonzása ennek az, hogy a Dante, Petrarca és Boccaccio nyelvének nyelvtani rendszerbe szedésére egy dalmata, Francesco Fortunio, tette az első kisérletet. Dalmáczia egyháztörténetének legnevezetesebb megírója a Cividaleból való Domenico Farlati volt (1690–1773), kinek részben Riceputi jezsuita nagy gyűjteményein alapúló „Illyricum sacrum”-a méltán sorakozik azon monumentális munkák mellé, melyeket az olasz tudomány és kitartás a múlt században alkotott. Dicséretes említést érdemel végre a piemonti származású Francesco Maria Appendini (1787–1837). Ő, valamint testvére, Urbano is, mint a piarista-rend tagjai küldettek Ragusába s részint ott, részint későbben Zárában áldásosan működtek az ifjúság nevelése körűl. Míg azonban Urbano csak Ragusa történetét illetőleg szerzett érdemeket az által, hogy életrajzi dolgozatokhoz való adatokat gyűjtött: Francesco a szláv nyelv és irodalom tanúlmányozásába mélyed el s oly lelkes buzgósággal, hogy egész sor olyan munkát írt, melyek részben még ma is értékesek. Megható az a lelkesedés, mely őt a tudományos búvárkodásnak rá nézve újonnan föltárúlt tere iránt eltölti. Bár a tudományoknak akkori állapota mellett épen ez a lelkesedés gyakran hibás útakra tereli: mindazáltal még így is nevezetes tény, hogy éjszaknyugati Olaszországnak e fia mintegy a megalapítója a délszláv irodalom történetének. Korántsem a csattanós viszonosságok hajhászása kedveért kivánjuk kiemelni azt a tényt, hogy jelen századunkban ismét egy zárai fi, Pier Alessandro Paravia, csaknem egész életén át a turini egyetemen működött s ott több dolgozattal járúlt Piemont történetéhez. Így fizeti egymásnak szíves készséggel a munka vámját az Adriai tenger által elválasztott ezen két ország. Azon jelen századbeli olaszok közűl, kiket Dalmáczia a tanítói pályán való sikeres működésökért hálás emlékezetben tart, legyenek itt még megemlítve: a vicenzai B. Bicego, a veronai P. Bottura s a Milano kerületéből való A. Brombilla. S némi büszkeséggel említendő végre egy Zantéből való tanúló, ki egy darabig a spalatói seminarium padjain ült, mert ez az ifjú olasz-görög nem csekélyebb ember volt, mint Ugo Foscolo.

Ha ezen általános fejtegetések után most Dalmáczia irodalmi tevékenységét vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy az háromféle nyelven nyilatkozik. Elsőben is latinúl. Hosszú időn át oly nagy tekintélyben állott a latin nyelv egész nyugati Európában, hogy még költői alkotásokban is azt használták, még pedig gyakran bámúlatos irályi tökéletességgel. A képzelet alkotásainál ugyanis az alak oly nagy szerepet játszik, hogy az olaszoknak, francziáknak, stb., a latin költészete a szó szoros értelmében nem is számítható nemzeti irodalmukhoz; minthogy azonban az ilyen, habár idegen mezben előálló s jó részt utánzáson alapúló költemények mégis bizonyos meghatározott korbeli érzés- és gondolkozásmódját jellemzik az illető népnél legalább egy társadalmi rétegnek: nem lényegtelen elemet alkotnak annak szellemi életében. Ezen, csak magasabb társadalmi körökben mozgó irodalomnak kimerítő tárgyalására és méltatására itt nincs terünk; legyen tehát elég annak csak legkiválóbb képviselőit sorolnunk el. Legnagyobb számmal vannak ilyenek természetesen a XV. századról a XVI.-dikra átmenő korban. Ilyen volt ekkor Ragusában Elio Cervo (1460–1520), ki azon idő szokása szerint, mint a Pomponius Laetustól alapított akadémia tagja, Aelius Lampridius Cervinus-nak nevezte magát s Rómában oly nagy tekintélyű volt, hogy a költői koszorúra is méltónak találtatott; ilyen volt továbbá sok mások mellett Giovannai Gozze, kit Politianus a régi klasszikusokhoz hasonlított. Spalatóban a XV. századból Simeone Selimbrio említendő; a XVI. században mindenki fölött kiemelkedik a szláv költői működéséről híres Marco Marulo, ki körűl egész sereg, vele barátságban és költői összeköttetésben állott férfiú csoportosúl, így a két Negri, a két Martiniaco, Nicolò Alberti és Francesco Natali, ki tisztelt mestere és barátja életét megírta. Traùhoz, e Spalato melletti barátságos városkához, mely a műveltségnek mindig magas fokán állott, két Andrei neve fűződik. Nem tudni biztosan a születése helyét Alessandro Cortesio-nak, ki Corvinus Mátyás hadi tetteit énekelte meg. Még a XVII. században is meglehetős sok latinúl író költő volt, de egyikök sem alkotott valami olyan nevezetesebbet, a mi különösebb említést érdemelne. Igen nevezetes, hogy a latin költészet még a XVIII. században, tehát olyan korban is, mikor már majdnem mindenütt fölhagytak vele, buzgó és tehetséges művelőkre talált a dalmaták, kivált pedig a Ragusaiak között. Ruggiero Boscovich (1711–1787) Ausztriának a hétéves háborúban Poroszország fölött nyert győzelme dicsőítésére egy epikai költeményt kezdett meg; Benedetto Stay (1714–1801) Lucretiust utánozva Descartes és Newton bölcseletét választotta két nagy költeménye tárgyává; Raimondo Cunich (1719–1794) a görög költészet legszebb virágait fordította le latin versekben; Ilias-fordítását virgiliusi kellemeért magasztalják; a termékeny Bernardo Zamagna (1735–1820) egyebek közt hazájának szokásait és erkölcseit írta le. Bátran beszélhetünk itt új-latin költők iskolájáról, a mennyiben az említett írók szorosan együvé tartoznak; egyazon város szülöttei voltak, s mint a Jézus-társaság tagjai, életök nagy részén át mindnyájan barátságos közlekedésben állottak Rómával. Különböző okokból megérdemlik még nehányan, hogy különösebben megemlíttessenek. Giunio Resti 1797-ben dogei méltóságot viselt Ragusában; mikor a köztársaságnak utolsó órája ütött, a falusi élet csöndességébe vonúlt és költői működésben keresett vígasztalást. Lelke állapotával egyezőleg első sorban a szatirai költészet vonzotta. Megemlítendő, hogy Resti is a jezsuitáknak, vagyis annak a rendnek volt a növendéke, mely valamint minden művészetet, úgy különösen a latin költészetet ápolta, noha sajátszerű, csillogó hatást hajhászó módon. Georgio Ferich szláv költeményeket fordítgatott latinra, és szláv közmondásokat vévén alapúl, Phaedrus módja szerinti meséket írt. Faustino Gagliuffi egyik igen ritka példája a latin nyelven rögtönzőknek. Ő ebben a múlékony, csupán pillanatnyi hatásra számított művészetben, mely oly gyakran csupán játékká fajúl, bámúlatra méltó mester volt és hevenyészett költeményei kiállanák a kinyomatás nehéz próbáját is.

Futólag említvén azon történelmi íratokat és beszédeket, melyek a diplomáczia szolgálatában tartatva, művészi előadásra törekszenek, búcsút veszünk a latin nyelvű irodalomtól, hogy a tartományban beszélt két nyelvhez, a szláv- és olaszhoz fordúljunk.

A szláv irodalom viszontagságairól a következő czikkben lesz bővebben szó, de azért ezen a helyen is, a hol a külalaktól függetlenűl az olasz irodalom hatásait vizsgáljuk, tekintetbe kell vennük egy irodalomtörténeti szempontból fölötte nevezetes jelenséget. Két századnál hosszabb időn át – a XV. század közepétől a XVII-diknek a közepéig – olyan szláv nyelvű költői irodalom virágzott, mely előzményekhez való fűződés nélkűl anyag és tárgyalás tekintetében olasz mintákat utánzott. Hogy itt első sorban bizonyos divatszerű, a népélettel semmi egyenes érintkezésben nem álló költészettel van dolgunk, azt bizonyára el kell ismernünk; de ebben a korban ez volt az irodalom sorsa a legtöbb népnél, különösen pedig az itt leginkább tekintetbe veendő olasz nemzetnél. Az olasz irodalomnak ilyen oltóágai azonban becses nyereségei Dalmáczia szlávjainak más tartományokban élő törzsrokonaikhoz képest, még pedig annyival inkább, mivel, noha olyan elemre támaszkodtak, mely nem annyira idegennek, mint inkább más nyelvűnek és népiesség nélkűlinek mondható, mindazáltal többen, még pedig épen a jobb írók többféle mozzanatát tudták értékesíteni a nép életének és történelmének. Minden fokozattal találkozunk itt a latin és olasz minták fölhasználásában a pontos fordítástól kezdve a saját érzések és gondolatok oda vegyítéseig.

Egyéb módon is mutatkoznak a két nép és két nyelv közötti kölcsönös hatások. A dalmaták irodalmi tevékenységén ugyanis sajátos bélyeg a hazával való állandó összefüggés. Még a a történelmi és régészeti műveket kiveszszük is, melyeknél ez a jelenség könnyebben érthető, mindúntalan tapasztalható az arra való törekvés, hogy a tartomány erkölcseit és szokásait rajzolják, és hogy a nép életéből vegyenek anyagot a művészi tárgyaláshoz. Minthogy pedig a nép nagyobb része szláv, természetes, hogy az olaszúl írók közűl sokan értik és szeretik a szláv népet. Sokan tűzik ki czéljokúl, hogy ennek dalait és mondáit Olaszországgal s ennek útján a többi népekkel is megismertessék, s nem kevesen épen oly mesterileg használják a szláv nyelvet, mint saját anyanyelvöket.

Minthogy pedig, a mint az eddig mondottakból is eléggé kiviláglik, Dalmáczia sok írójánál három művelődési elem oly szoros kapcsolatosságban lép föl, hogy ezeket egymástól sem nem könnyű, sem általában nem is hasznos szétválasztani: ajánlatos lenne, hogy e tartomány szellemi munkáját a nyelvek megkülönböztetése nélkűl egy egységes képben egyesítsük. Az ilyen előadás egyszersmind azzal a nagy nyereséggel járnak, hogy e tartomány valamennyi lakosainak mindenkor egyetértő együtt működését szemléltetné; csakis a munkafölosztás érdekében történik itt a külön-külön való tárgyalás. Hogy a két dolgozat közűl melyikben történik említés a tudományos művekről, az magában véve közömbös. Hiszen olyan férfiak törekvéseiről van szó, kik a nélkűl, hogy a néprajzi különbségekre gondoltak volna, általában a közös haza s még inkább az emberiség javát tartották szemök előtt. Hogy ezek a korábbi századokban a kezök ügyébe esett három nyelv közűl első sorban a latint választották, annak részint koruk szokásaiban, részint hívatásukban, a papi pályában, találjuk meg az okát. A mint később az élő nyelvek használata mind inkább felűlkerekedett, első sorban természetesen az olasz nyelv foglalt tért, míg az Európában egyebütt ismeretlen s tudományos tárgyak fejtegetésére még nem tökéletesen alkalmas szláv nyelv a költői alkotások és a népnek szánt vallási művek nyelve maradt.

Arról, hogy Dalmáczia a XIII. század olasz irodalmában a XIV. századig részt vett volna, semmi adat nincs, sőt szó is alig lehet róla. A XIII. század udvari lirája csupán oly különösen kedvező körűlmények közt fejlődött, a milyenek itt teljesen hiányzottak, s a XIV. században csaknem az összes irodalmi mozgalom Toscanára szorítkozott, úgy, hogy Olaszország többi részében vagy pusztán helyenkénti, a toscanai mintáktól függő kisérletekkel, vagy pedig olyan nyelvjárási művekkel találkozunk, melyek egy-egy vidék népét tartva szem előtt, csaknem pusztán vallásos és oktató dolgokat tárgyalnak. Még ez is csak olyan vidékeken történik, a hol a körűlmények némi irodalmi élet fejlődését előmozdították. Ha már ebben a korban magának Olaszországnak egész nagy vidékei sem mutatnak föl semmit akár azért, hogy semmit nem írtak, akár azért, hogy semmit sem mentettek meg: könnyen érthető, hogy Dalmáczia sem lehet különben. Egyre azonban figyelmet kell kérnünk. A művészi alakot kereső beszéd terén egy nép sem néma teljesen; a szerelem, a bölcs eszme s a gúny kifejezése mindenütt rhytmusos mondatokban nyilatkozik, csakhogy az ilyen, szájról szájra átöröklődő s mindig meg-megújhodó alkotás még nem irodalom. Ez történt Dalmácziában is, hol épen oly módon s épen azon időben, mint a rómaiaktól megszállott valamennyi tartományban, bizonyos román nyelv fejlődött a köz-latinságból. Hogy pedig ez a nyelv milyen alakú volt a velenczei beszüremlés előtt s eredeti sajátszerűségének micsoda nyomait hagyta egy részről a dalmát emlékekben, – minők példáúl egyes községeknek azon törvényei (statuti), melyek elsőben latin szövegűek voltak, de már a XV. század elején román fordításban és kiegészítéssel tűnnek föl, – más részről pedig micsoda nyomai fedezhetők föl a mai nyelvjárásokban, azt e helyen nem vizsgálhatjuk; elég azt a már eleve fölteendő s a tudomány által elismert tényt följegyeznünk, hogy ilyen nyelv valóban van. Azt pedig, hogy a román nyelven beszélők nem lehettek teljesen híjával a már említett élőszóbeli irodalomnak, az elméleti föltevések önkényes kizsákmányolása nélkűl is meglehetős bizonyossággal elfogadhatjuk.

Giovani Francesco Biondi. A „Storia della guerra della rosa rossa e bianca” czímű munkabeli rézmetszet után, Hecht Vilmostól.

A XV. század Olaszországban, bár nem a tespedésnek, hanem mégis csak az eszmélkedés- és átmenetnek a kora volt, melyet a XIV. század nagyjainak utánzása, a klasszikus ó-kor buzgó tanúlmányozása s új alakúlás után való tapogatódzó törekvés jellemez. Ekkor telepszik át az olasz írói működés Dalmácziába is. Hogy a XV. és XVI. századból említendő íratok legnagyobb részt olyan férfiaktól származnak, kik egyszersmind szláv költőkűl is szerepeltek, s hogy ez az irodalmi fejlődés jó részt Ragusában történik: ezen egymással oki összefüggésben álló két tény közelebbről említett függő viszonyából önként következett, hogy azok közűl, kik az olasz irodalomnak oly sokat köszönhettek és Olaszországban való hosszú tartózkodásuk alatt e szép ország iránt tiszteletre és szeretetre gerjedtek, számosan ösztönözve érezték magukat, hogy azon a nyelven írjanak, mely rájuk nézve nem csupán eltanúlt, hanem igazában második anyanyelv volt. Ragusa, az a virágzó város, hol, mint független államban, az anyagi jóllét mellett nagyon kiművelt érzék volt minden eszményi törekvés iránt, a legalkalmasabb volt, hogy Olaszország klasszikus költészete ilyen kettős visszatükröződésének góczává legyen, noha nem kizárólagosan; mert már a XV. század végéről emlékezetben maradt példáúl a spalatói Girolamo Popali (született 1460-ban), a ki olasz költeményeket szerzett. A ma is meglevő legrégibb olasz nyelvű irodalmi emlék a lesinai Pietro Ektorevichtől (szül. 1487) származik. Ez egy irodalmi levél, melyben Boccacciónak művészi prózáját nem ügyesség nélkűl utánozza. A ragusai költők sorából említendők: Savino Bobali, ki olyan férfiakkal, mint B. Varchi és A. Manuzio, sűrűn levelezett, s kinek szerelmi költeményekből és szatirákból álló gyűjteménye több kiadást ért; továbbá Francesco Luccari, Domenico Slatarich, Domenico Ragnina és Michele Monaldi. Nők is foglalkoztak irodalommal, így Giulia Bona és Floria Zuzzeri, emez egyike azon vonzó egyéneknek, a milyenek az olasz renaissance korában támadtak. Úgy a Mediciek udvaránál, mint hazájában is a legnemesebb szellemeket egyesítette ő maga körűl, ösztönt keltve és kapva. A szomszédos Cattaróban Lodovico Pasquali érdemel említést; némely canzonéi és sonettjei túlszárnyalják a Petrarca élettelen utánzásának közönséges mértékét és valóban átérzett szenvedélytől lángolnak. Cittavecchiában Annibale Lucio tűnik föl, kinek költeményei 1556-ban Velenczében jelentek meg.

Az a kevéssé örvendetes műfaj, melyet az Amadis de Gaula kezdett, s mely hosszadalmas és unalmas regényeivel egész nyugati Európát elárasztotta, Olaszországban soha sem tudott igazán meghonosodni; hogy a lesinai Gian Francesco Biondi (szül. 1572) három ilyen, egymással összefüggésben levő elbeszélés írására buzdúlt, abból magyarázható, hogy sokáig tartózkodott külföldön. Ugyanis, miután a velenczei köztársaságnak fontos, de hálátlansággal jutalmazott szolgálatokat tett, Angolországba ment, hol I. Jakab király előtt nagy tekintélyben állott. Regényei- és költeményeinél fontosabb munkája a York és Lancaster házak közti háborúk története.

Költészettel, rhetorikával és főleg vizsgálódó és tapasztalati bölcselettel foglalkozott a chersói Francesco Patrizio (1529–1597), kit azért van jogunk itt említeni, mert a quarnerói szigetek a jelen század elejéig Dalmácziához tartoztak. Mint merész gondolkozó, megpróbálkozott a bölcseletnek legnehezebb föladataival is, melyeknek tisztába hozatalát nem mindig találta ugyan el, de gyakran helyesen sejtette; még tévedései is gyömölcsözők valának, a mennyiben a jobb megismerés útját egyengették. Mint Plato lelkes tisztelője, azon olasz bölcselők hagyományaihoz csatlakozott, kik már a megelőző században heves támadásokat intéztek az aristotelesi tanok egyedűli uralma ellen. Az, hogy Patrizio fiatalabb korában egy olasz eposzt is szerzett, csak kora mindentudásra törkevő jellemvonásával egyezik, és hogy e költeményéhez oly szokatlan versmértéket használt, az megint csak arra mutat, hogy járatlan útakon szeretett járni. Szintén ily módon iparkodott a bölcselet tanait az irodalomra, erkölcstanra és államtanra alkalmazni a ragusai Nicolò Gozze (1549–1610); ez párbeszédes alakot szeretett használni, melyben az olaszok, klasszikus mintákat követve, oly kecsesen tudtak elvont tanokat is tárgyalni. Ilyen neki a szerelemről és a szépségről írt két munkája. Hasonlag eszthétikával foglalkozik föntebb már említett honfitársának, M. Monaldinak „Irene” czímű párbeszédes műve. Ezekhez sorakozik egy harmadik ragusainak, Nicolò Nale (megh. 1585) termékeny szláv költőnek „Dialogo sulla sfera del mondo” (1579) czímű munkája, mely a XVI. század (Cinquecento) e nemű legjobb alkotásai közé tartozik.

Ismeretes az az olasz szokás, mely szerint költők és tudósok egyesűltek, hogy elmeszüleményeiket előadják s olykor fontos, de leggyakrabban igen csekély fontosságú dolgok fölött tanakodjanak. Egészben véve bátran kinevethetjük ezeket az „Akadémiákat”, melyekben elbizakodott középszerűségek pöffeszkedtek s a kölcsönös dicsőítést határtalanúl űzték; de egyszersmind nem kell felednünk, hogy az ilyen kezdetekből úgy Olaszországban, mint az ennek példáját utánzó más országokban nagy fontosságú intézmények fejlődtek. Nem érdektelen azért észrevenni, hogy, habár szerény mértékben, efféle Dalmácziában is támadt, és jellemző, hogy Ragusa e tekintetben is előtte járt más városoknak. Ott ugyanis már a XVI. század második felében megalapíttatott az „Academia dei Concordi”.

Nagy tudományos fontosságú mű a traùi Giovanni Luciónak (megh. 1584) „De regno Dalmatiae et Croatiae” czímű munkája. A dalmát történetírás kezdete egészen a XIII. századig visszanyúlik ugyan a spalatói Thomas archidiaconusnak Salona és Spalato egyházairól írt munkájában, meg a következő két századból is több más történelmi munkát lehetne fölemlíteni; de Lucióban joggal annak a tudományos kutató módszernek a megalapítóját tisztelik, a mely csak olyan tényeket fogad el bebizonyítottaknak, melyeket mindenféle, birálatosan megrostált bizonyítékok (oklevelek, műemlékek, stb.) támogatnak. Mint diplomata, történetíró és régiségbúvár nagy hírnevet szerzett magának a sebenicói Antonio Veranzio (Verancsics Antal), később esztergomi érsek (1504–1573), ki, mint az ottomán portához küldött követ, fontos szolgálatokat tett I. Ferdinánd és II. Miksa királyoknak.

Belső ellenmondásokkal teljes alak Marc’ Antonio de Dominis (1566–1624). A legfőbb papi hivatalok egyikén (spalatói érsek volt) hosszú időn át buzgón teljesíté hivatása kötelességeit; de egyszer csak, részint külső körűlményektől kényszerítve, részint belső ösztönét követve, elszökik Angliába, hogy bűnbánólag megint visszatérjen. Később ismét ingadozónak látszik s e miatt fogságra vettetve, S. Angelo várban végzi be hányatott életét. Nem latin és olasz nyelven írt vitázó műveinek köszöni hírnevét, hanem a látástanban tett fölfedezéseinek, mert a vitaszerető és ingadozó természetű egyházi fejedelem egyszersmind nagy szám- és természettudós is volt. Mint ilyen, hasonló hírnévre jutott kortársa, a ragusai Marino Ghetaldi (1566–1627), ki számos munkát adott ki és a gyújtó tükörrel tett kisérletei miatt a néptől „szemfényvesztő”-nek neveztetett. Derék számtudós és mechanicus volt Fausto Veranzio, a föntebb említett Antonio unokaöcscse. Sok város, példáúl Róma, Velencze és Bécs meghívta őt nehéz munkák véghezvitelére. Mint sokoldalú tudós, több bölcseleti és történelmi munkán kivűl egy becses soknyelvű szótárt is szerkesztett.

A XVII. századról a szépirodalmat illetőleg kevés mondandónk van. Van ugyan emlékezet olyan férfiakról, kik Dalmáczia különböző városaiban olasz költészettel foglalkoztak, de külön megemlítést egyik sem érdemel közűlök. Az irodalom hanyatlásával örvendetes ellentétűl a tudományos szellem fölébredése mutatkozik minden téren. Stefano Gradi (1613–1683) azon nevezetes férfiak közt, kiket Ragusa fölmutathat, kiváló helyet foglal el. Mind a pápai udvarnál, mind a Krisztina svéd királyné köré sereglett tudósok körében nagy tekintélyben állott. Mint államférfiú, több fontos föladatot végzett hazája szolgálatában. Élete utolsó éveiben a vatikáni könyvtár igazgatója volt. Igen sok különféle tartalmú latin és olasz munkája tanúsítja széles tudományosságát. A ragusai Bernardó Rogacci (1646–1719) becses munkát írt az olasz nyelvről. Hogy értett az elmélet és gyakorlat egyesítéséhez, bizonyítják bölcseleti és vallástani olasz művei, melyek nyelvök tisztaságával és irályuk egyszerűségével dicséretesen különböznek kortársainak műveitől. Mint régiségbúvár és a byzanczi történelem kutatója jeleskedett Anselmo Banduri (1671–1743), a florenczi és párisi udvarok szívesen látott vendége.

Gian Domenico Stratico. Hecht Vilmostól

A természettudományoknak Olaszországban megindúlt s olyan férfiak, mint Galilei, Redi és Torricelli által megkezdett föllendűlésében is figyelemre méltó részt vett Dalmáczia a XVII. század végén és a XVIII. század folyamán. Egy ragusai születésű orvos, Michele Baglivi (szül. 1666), csupán 39 évre terjedt rövid élete alatt új útakat nyitott az orvosi tudomány terén. Annak a méltatása, hogy ki volt Ruggiero Boscovich a számtudomány- és a csillagászatban, ezen tudományok történelmének a föladata; mi ránk csak az tartozik, hogy itt e nevet, „mely egy magasztaló beszéddel egyértékű” tisztelettel megemlítsük. Kninből származik a másik nagy számtudós és természetvizsgáló, Anton Maria Lorgna (megh. 1796).

Mennél elébb haladunk a XVIII. században, annál inkább szaporodik a gyakorlati bölcselők és emberbarátok száma. Mindenütt érezhető, hogy az emberiség sorsában nagy forradalom közeledik; mindenütt fölébred az a tudat, hogy a szellemi munkának most már azon kell igyekeznie, hogy a teendő haladás a századokon át kevés figyelemben részesűlt nép erkölcsi és anyagi jóllétének előmozdítására használtassék föl. A mezei gazdálkodás emelésére törekszenek munkáikkal a spalatói Giulio Bajamonti, az ugyanoda való Rados Michieli-Vitturi, a traùi Grisogono Petro Nutrizio, kik közűl az első jeles orvos, de egyszersmind a költészet terén is próbálkozott, a két utóbbi pedig a hazai történelmet művelte. Innen van, hogy ma, ha Spalatóban új társaságot alapítanak, azt többé nem „Academia poetica”-nak, hanem „Società economica”-nak nevezik.

Közgazdasági és mezőgazdasági dolgokkal foglalkozott a Zárai Gian Domenico Stratico, csakhogy e sokoldalú férfi működése a legkülönfélébb téreken mozgott. Hosszabb időn át foglalkozott mint tanár Pisában és mint tanácsos a florenczi nagyherczegnél; később lesinai püspökké lett. Sok munkája közűl, melyek jeles tartalmuknál és nemes alakjuknál fogva egyaránt kitűnők, legyen elég csak költői kisérleteit s azok közt Gessner „Tod Abels”-ének fordítását megemlítenünk. A testvére, Simeone, mint számtudós és mérnök, tudományának főleg a vízműtan- és hajózásra való alkalmazásával szerzett tiszteletre méltó nevet; szakjába vágó sok munkája mellett egy tengerészeti szótárt is szerkesztett, mely az olasz szótár-irodalomnak egyik hézagát töltötte be s ma is nagy tekintélyben áll.

Ebben a korban a dalmácziai olasz irodalom képe észrevehetőleg megváltozott. A voltaképi irodalmi munkásság, mely eddig meglehetős gyéren fejlődött, most már sokkal szaporább s egyszersmind az egész tartomány részt vett benne; aztán, míg előbb irodalom és tudomány főként a szerzetesek kezében volt, most világi írók és papok ápolása alá kerűlt.

A sabioncellói Giovanni de Bizzaro (1782–1833) személyében egy igazi nemesemberrel ismerkedünk meg, ki gazdag úr létére egész életét a költészetnek, zenének s ritka könyvek és műtárgyak gyűjtésének szentelte. Sok költeménye közűl azok a legjobbak, melyekben ifjú feleségének a halálát siratja.

Pier Alessandro Paravia. Hecht Vilmostól

A jelen századba esik a dalmácziai olasz irodalom két legjelesebb képviselője: Pier Alessandro Paravia és Nicolò Tommaseo. Életük útja egy kis ideig egymás mellett haladt; mind a ketten jogot tanúltak Páduában s még szorgalmasabban foglalkoztak egyszersmind költészettel és irodalommal. Majd azonban tökéletesen különbözővé fordúlt sorsuk, de a nélkűl, hogy e változás ifjú korukban kötött barátságukat valaha fölbontotta volna. Paravia (szül. 1797) nem sokára egy tanári szék biztos révében kötött ki a turini egyetemen, hol haláláig (1857) csöndes, általános szeretet- és tisztelettől megszépített tudóséletet folytatott. Régibb hagyományaihoz ragaszkodva, hódolattal van minden olyan haladás iránt, mely semmi erőszakos szakadást nem idéz elő; művei gondolatban és kifejezésben mindig bizonyos nyugalmat és kéjérzetet lehelnek, melyek lelke és esze egyensulyából fakadnak, de nem akadémiai hidegség nélkűl valók. Számos munkája közűl mindegyiknek megvolt a maga értéke, némelyik még ma is becses, de valami úttörő irodalmi ténynyel egyik sem dicsekedhetik. E munkák közűl némelyek Dalmácziára vonatkoznak; távoli hazájához való ragaszkodását fényesen tanúsította azzal, hogy gazdag könyvtárát, mely ma egyik dísze Dalmáczia fővárosának, szülőhelyének hagyományozta.

Nicolò Tommaseo sokkal mozgalmasabb életre volt rendeltetve, melyben öröm és fájdalom egyenlőtlenűl oszlott meg. Sebenicóban 1802 október 9-dikén született; kiváló férfiak ösztönzésére korán irodalmi tanúlmányokra adta magát. Majd Florenczbe ment, hol Capponi, Lambruschini és mások társaságában igen tevékeny részt vett mind az alapításában, mint a vezetésében annak az „Antologia” czímű folyóiratnak, mely Olaszországban oly hatalmasan közreműködött a tudományos és nemzeti szellem emelésében. A politikai körűlmények többször vándorbotot adtak kezébe; huzamosabban időzgetett Francziaországban és Corfuban. Éltesebb korában ismét Florenczben telepedett le, hol 1874 május 1-én elhúnyt. Soha sem viselt nyilvános tudományos hivatalt, még akkor sem, mikor legkevésbbé sem tarthatott attól, hogy e miatt elveinek függetlenségével szakítania kellene. Ő ugyanis tudta magáról, hogy mint magán tudós is teljesen betöltötte az emberiség iránti kötelességét, és meg volt elégedve, hogy munkásságának sovány jövedelmével magát és előhaladottabb korában alapított családja tagjait szerényen, sokszor a szegénységgel határos helyzetben fentarthatta. S örökösen dolgozott; még mikor szeme elgyöngűlte, később pedig teljes megvakúlása miatt emlékezetére és idegen segítségre szorúlt is, szorgalma akkor sem csökkent utolsó lehelletéig. Meggyőződésein törhetetlen hűséggel csüngött; hogy politikai és vallási elvtársai legnagyobb részt más-más táborokban állottak, az őt soha sem zavarta, s az a tisztelet, melyet mások véleményei iránt tanúsított, minden párt becsülését biztosította számára. Maga iránt szigorú volt, de az ifjúság iránt jóakaró elnézéssel viseltetett; a fejledező tehetségtől soha sem vonta meg bátorítását és tanácsát. Hazáját (melyet 1837 óta nem látott többé) lelkesen szerette; meg-megemlékezett annak természeti változatosságairól és művelődési állapotairól; magasztalta azt a sajátszerűségét, hogy keletet nyugattal összekötő területén kétféle elemből álló, két nyelvet beszélő s mégis egységes népesség lakik; mindúntalan azt tanácsolta, hogy ezt a sajátszerűséget gondosan meg kell őrizni s mindkét népelem sikeres haladását elősegíteni. Ilyen volt, mint ember; mint írót pedig mindenek előtt a sokoldalúság és a nagy termékenység tűnteti ki. Ha rendkivűl számos munkáit jellemezni próbáljuk, azt mondhatjuk, hogy munkássága főleg a nyelvészetre és bölcseletre irányúlt, de úgy, hogy ez a két, legtágabb értelemben veendő tudományág ő nála mindig összeszövődött egymással. Éles esze, melyet a legkülönbözőbb korok és nemzetek irodalmában való nagy jártasság támogatott, föl tudta fedezni az emberek, események és eszmék közötti legrejtettebb vonatkozásokat is; így szerzett gondolatait aztán élénk képzelő tehetsége és nemes kedélye költői ihlettel hatotta át és erkölcsi tartalommal töltötte meg. Épen szótári munkáiban látszik meg e nagyon különböző tényezőknek összhangzatos közreműködése. Ő előtte a szó, a mondat, mint valamely nemzet szellemi életének kifejezője, nem csupán ékesen szóló emléke volt az illető nemzet történetének, hanem mérték is annak megítélésére nézve, hogy milyen viszonyokban állott az a művészi és erkölcsi széppel. A nyelvészet ő nála mindig át-átcsapott az eszthétika és a nevelő erkölcstan területére. Így van ez az olasz nyelvnek nagyszabású szótárában, mely, mint életének későbbi éveiben kezdett munkája, összes nyelvészeti munkásságának a gyümölcse; így van ez „Dizionario dei sinonimi”-jában, mely kétségkivűl legkiválóbb műve. A nyelvnek fejlődése minden fokozatain való tökéletes tudása, fínoman kiművelt érzék annak minden árnyalata iránt s mély bölcseleti fölfogás a fő jelességei e munkának, mely újabb meg újabb kiadásaiban egyre bővűlt és javúlt. Ugyanilyen szellemben gyakorolta Tommaseo az irodalmi bírálgatást is; a nélkűl, hogy a művészet alkotásait szűkkeblűen más alapelvek szerint kivánta volna megítélni, mint a melyek épen a művészet alapelvei; mindig előtör nála az a meggyőződés, hogy az író csak akkor teljesíti hivatását teljesen, ha tehetségét a jó szolgálatára használja s embertársai nevelésére fordítja. Innen van általánosan elismert nagyságok iránti szigorúsága, melyet, ha olykor szertelenkedik is, igazol a kedélynek azon őszintesége, melyből fakadt. Irodalomtörténeti dolgozataiban szerencsésen össze tudta kötni Tommaseo a minden tényt, még a látszólag csekély részleteket is tekintetbe vevő kutatást a messze látó, a dolog lényegére irányzott fölfogással. Legjobban szerette a tanúlmány-alakot alkalmazni, mely lehetővé tette, hogy saját gondolatait mások műveihez fűzve fejtegesse. Ezen, kiindúló pontjukat értékben rendszerint nagyon túlszárnyaló tanúlmányait könyvekké foglalta össze, mely czélra részint elszórt értekezéseit illesztette egymással szerves kapcsolatba, részint a betűrendes alakot választotta. Nagy érdemeket szerzett végre Tommasei Dante műveinek fejtegetéseivel. A „Divina commediá”-hoz írt magyarázatával új útakat tört. Kiderítette ugyanis azon forrásokat, melyekből Dante költői és tudományos fogalmai származtak, minők a régi római szerzők, a biblia, a régibb egyházi atyák és a scholasticus bölcselet, főleg Aquinói Tamás bölcselete. A párvonalas helyek nagy száma, melyek gyakran meglepő találkozásokat derítenek föl, bizonyítja a mester nagy tudományát. Ezekhez járúl egész sor pompás kitérés a költő külső és belső életére, valamint műveinek magyarázatára. Tommaseo irálya igazi művészi színvonalra emelkedik és mint ilyennek, sajátszerű s félreismerhetetlen bélyegei, hogy mondatai rövidek, gyakran epigrammai élűek; hogy szereti az ellentét alakzatait hol részarányos, hol keresztbe vágó elrendezéssel; hogy szereti a fínom csiszoltságot, noha az olykor túlságosan nagy törődésébe kerűl; s hogy egészben véve a legtisztább, költői szellemmel teljes a nyelve. Mert Tommaseo költő is volt. Költészete sajátos természetű s híven tükrözi vissza a férfiúnak eddig rajzolt lelki irányát. Vallás, politika, erkölcstan, szemlélődő bölcselet, természettudományok, minden egyiránt vonzza őt és a költészet eszményi alakjaiba öltözik ő előtte. A tartalom komolyságával tömör, számtani szabatosságra törekvő kifejezés párosúl nála. E miatt a költői hatás bensősége szenved is némi kárt; de, ha egyszer az első idegenkedést legyőztük s a költő sajátszerűségébe behatoltunk: gazdagon megjutalmaz bennünket úgy a gondolatok gazdagsága és mélysége, valamint az érzelem bensősége és az igazi költői szépségek serege. A lélektani és történelmi regénynyel sem siker nélkűl próbálkozott Tommaseo. E két jeles férfiúhoz, kik csaknem egész életöket Olaszországban töltötték el, a sebenicói Roberto de Visiani (1800–1878) híres füvész sorolandó, ki a páduai egyetemen működve, különösen Dalmáczia növényzetét búvárolta; egyszersmind derék nyelvész is volt; több ó-olasz szöveget adott ki nagy körűltekintéssel.

Magában a tartományban a jelen század első felében vehető észre élénk mozgalom az olasz irodalom terén; a mind szélesebb rétegekbe elhatoló műveltség, az olasz oktatási nyelvet használó sok középiskola, melyekben a jeles, irodalmilag is sokat dolgozó férfiaknak egész sora tanított, a páduai és páviai egyetemeknek mind sűrűbb látogatása, ezek voltak azok a mozzanatok, melyek az irodalom és tudomány iránti érdeklődést ébren tartották. Nem lehet itt föladatunk, hogy mindazon férfiak neveit elsoroljuk, kiknek ebben részök volt; itt csak az a teendőnk, hogy ilyen szellemi légkörnek a meglétét fölmutassuk. Különös fontosság csak egynek, csak annak tulajdonítandó, a mit már föntebb is érintettünk, hogy ernyedetlenűl foglalkoznak mindennel, a mi a hazára vonatkozik. Giovanni Cattalinich 1835-ben Dalmácziának egy terjedelmes történetét, Vincenzo Solitro 1841-ben egy okíratgyűjteményt adott ki, és számtalan monographia foglalkozik egyes történelmi kérdésekkel. Legyen elég itt e szaknak csak nehány, nem régiben elhúnyt munkását megneveznünk; ilyenek: a zárai Giuseppe Ferrari-Cupilli, a vidéki tudósnak e valódi példaképe, ki önzetlen buzgósággal gyűjt és rostálgat s minden alkalmat fölhasznál, hogy hangyaszorgalmának gyümölcseit közzé tegye; továbbá Damiano Fabianich ferenczrendi szerzetes és C. F. Bianchi püspök, kik Dalmáczia politikai és egyházi történelmét tették kutatásaik tárgyává. Nagy számmal vannak érdemes dalmaták életrajzai; jeles tartalom és nemes alak tűnteti ki azt a munkát, melyet Antonio Bajamonti a mindját említendő Francesco Carrara emlékezetének szentelt.

A képzelet alkotásain is sok tekintetben ugyanez a vonás látható; ilyenek: Casotti „Milenko e Dobrilla” és „Il berretto rosso” czímű regényei, Giulio Solitro „I conti di Spalato” czímű szindarabjai, Luigi Fickert „La madre slava” czímű költeménye. Több kiadvány foglalkozik a szláv népköltészettel. A legelső gyűjteményt, úgy látszik, 1929-ben Nicolò Giaxich adta ki; egyszersmind ő fordította olaszra Gian Francesco Gondolának részint népies alapon, részint Tasso utánzásával készűlt hőskölteményét. Az 1841. és 1842. években jelent meg Tommaseónak olasz, új-görög és szláv dalokból álló gyűjteménye. Ez két tekintetben is korszakalkotó esemény volt. Egy részről, – mint a következés megmutatta, – sikeres ösztönt adott Olaszországnak, hogy saját népköltészetének addig csaknem figyelmen kivűl hagyott kincsét összeszedje; más részről föltárta a román népek előtt azon dúsgazdag epikai költészetet, melyet a délszlávok ősrégi idők óta őriztek s melynek eladdig gyér híre most a nyilvánosság elé lépett. Tommaseo honfitársa és barátja, Ferdinando de Pellegrini, ekkor tette ismeretessé a szláv nép liráját, azt a faját a népköltészetnek, mely örök tárgyát, a szerelmet, általánosabb, bár nem nemzeti színezet nélkűli bélyeggel mutatja föl. A jó példát sok más követte úgy, hogy szláv daloknak olaszra fordítása a dalmaták legkedveltebb irodalmi foglalkozásává lett; legnagyobb érdemű munkát végzett ez irányban a spalatói Giacomo Chiudina 1878-ban megjelent gyűjteményével. Hasonló méltánylásnak örvendett a nép erkölcseinek és szokásainak ismertetése; ilyen munka Francesco Carrarától „La Dalmazia descritta ed illustrata” (Dalmáczia képes leírása); ilyen még sok monographia, melyek közűl megemlítést érdemel a ragusai Orsato Pozza grófnak egy vonzó tanúlmánya, mely szerint Nápoly vidékén egy, valószínűleg Dalmácziából oda vándorolt szláv gyarmat van.

A római régiségek sok maradványai, melyek főleg Spalatóban és Salonában hajdani fényről tanúskodnak, a régiségtudománynak újra föléledése óta ismét folyton a legserényebb búvárkodás és többé, kevésbbé tudományos fejtegetések tárgyaivá lettek. Sikeresen működött e téren kivált Carló Lanza, ki Olaszországban született ugyan, de e század elején Spalatóban telepedett le. Ő neki köszönheti e város a régiségi múzeuma alapítását (1818), mely nagyobb mértékben tett ásatások folytán egyre bővűlt s ma már a tudomány egyik ápoló helyévé vált. Sok régészeti munkát írt a fia, Francesco Lanza, és az egyéb tevékenysége mellett e téren is nagy érdemű Francesco Carrara. Szigetének csöndes magánosságában gazdag gyűjteményt szerzett össze ó-római fölírásokból, okíratokból, stb., a cittavecchiai Pietro Nisiteo, melyeket nemcsak maga használt föl saját dolgozataihoz, hanem idegen kutatóknak is készséggel engedett használni.

Hogy azonban Dalmáczia fiai nem pusztán helyi búvárkodásra szentelik erejöket, kitetszik abból, hogy különféle téreken több érdemes munkát hoztak létre. Bármennyire korlátozzuk is magunkat különösen még élők neveinek fölsorolásában: mégsem mellőzhetjük hallgatással azon Dantéval foglalkozó jeles tanúlmányokat, melyeket az aggastyán A. Lubin, sok éven át gráczi egyetemi tanár, írt. Serafino Minich is több becses adalékkal járúlt a Dante műveinek fejtegetéseihez.

Végűl még egy szót az időszaki irodalomról, a mai műveltségnek e fokmérőjéről. Nem tekintve a politikai újságokhoz csatolt tárczákat és mellékleteket, több ízben keletkeztek már arra szánt folyóiratok, hogy góczaivá legyenek az olaszúl írók törekvéseinek. Legnevezetesebbek a következők: „La Dalmazia” (1845), hetilap, mely A. Franceschi körűltekintő vezetése alatt igen derekasan működött; aztán az „Annuario Dalmatico” czímű évkönyv, mely legújabb alakjában tartalma jelességével sokat nyert. Hogy ezek a kiadványok, mint már nevök is hirdeti, leginkább dalmát tárgyakkal foglalkoznak, azt a dolog természete hozza magával és érdemekűl tekintendő. Czéljukat valóban az által érik el legjobban, hogy a képzelet múlékony szüleményeinek csak szűk tért engedve, részben irodalmi és tudományos tanúlmányokat s általános tartalmú tudósításokat közölnek, részben – még pedig első sorban – a haza szellemi és közgazdasági érdekeinek a képviselői.

Dalmáczia olasz irodalmával foglalkozó jelen tanúlmányokat még egy rövid, a népirodalmat illető pótlékkal kell kiegészítenünk. Semmi sem hirdeti ékesebb szólással valamely ország lakosainak, vagy lakosai egy részének néprajzi állapotait, mint az, ha olyan dalai és meséi vannak, melyeket szájhagyomány után örökít át egyik nemzedék a másikra. Idők folytán történnek egyes dologi módosítások; észrevétlenűl megváltozik a nyelvi kifejezés; egészben és általában véve azonban ősi vagyon marad, melyet a nép az ő természetes szívósságával híven megőriz. Mindenütt sokáig tartott, míg ezeket a föl nem tűnő alkotásokat figyelemre kezdték méltatni. Századunknak volt fentartva, hogy azok költői és tudományos fontosságát fölismerje; ezen alkotások gyűjtése, rostálgatása s magyarázása olyan munka, melyre jó nagy idő óta egész sereg komoly búvár buzgalommal és sikerrel vállalkozik egész Európában. Hogy a nép a dalmát partok mentén és a szigetek közűl is többön a maga olasz nyelvjárásán énekel és mesél mindenfélét, bárki nyilván tapasztalhatta volna, ha meg akarja vala hallgatni; azonban senki sem találkozott, a ki e hangok megfigyelését a fáradságra érdemesnek tartotta volna. Cak ez előtt pár évvel látott hozzá nehány derék fiatal ember ehhez a vonzó munkához, és a betakarított első aratás rendkivűl gazdag volt. Különféle dalok fordúlnak ott elő: elbeszélők, szatiraiak, vidám tartalmúak; aztán a szerelmi lira oly sok hangnemre képes alap-motivumával; továbbá ájtatos imádságok és legendák; végre rejtvények, gyermek- és bölcsődalok. Nincs költői faj, sem alfaj, melyre e gyűjteményben példa ne volna. Hogy az anyag csaknem teljesen ugyanaz, mely nem csupán Olaszországban, hanem jó részt minden nyugati román nyelvű országban nagyon el van terjedve, önként érthető; épen abban a hajlamban és képességben, mely ilyes alkotásokat el tud sajátítani, nyilatkozik valamely népnek a lelke. Az is tapasztalható, hogy egynémelyik dal, mely egyebütt csak csonkán-bénán él, Dalmácziában a tartomány elkülönzött volta miatt régi szépségében és erejében zeng felénk. Ez a megjegyzés hasonló mértékben illik a mesékre is; az első gyűjtés eredménye minden várakozást felűlmúl úgy számra, mint tartalomra nézve. Igen kivánatos, hogy a kutatás módszeresen és gyorsan haladjon tovább, mert e szerény mezei virágok mihamar el találnak hervadni; – hiába, a folyton gyarapodó művelődés előtt a népdalnak el kell némúlnia!

Szerb-horvát nyelv és irodalom. Kušar Marczeltől, fordította Csopey László

A Dalmácziában elterjedt szláv szerb-horvát nyelvet az ottani nép egész Éjszak- és Közép-Dalmácziában a Narenta-folyóig, valamint a szomszédos szigeteken is hrvacki jeziknek, horvát nyelvnek nevezi. Déli Dalmácziában a Narentától alább egészen Spizzáig, valamint Curzolán, Lagostán, Meledán és a Rabusa közelében fekvő más kisebb szigeteken a katholikusok arra a kérdésre, hogy micsoda nyelven beszélnek, azt felelik: „naški”, vagyis „a magunk módja szerint”; valaha a Bocchebeli görög-keletiek is így nevezhették a maguk nyelvét; ma azonban úgy a Bocche lakosai, mint az Éjszak-Dalmácziában élő többi óhitűek („orthodoxok”, mint magukat nevezik) szívesebben használják a srpski jezik, azaz szerb nyelv elnevezést.

A régi hazai irodalomban a köznyelvet „horvát”-nak találjuk nevezve a dalmát írókon kivűl némely ragusai költőnél is, míg „szerb”-nek a régi ragusaiak csupán a Balkán-félsziget belsőbb tartományaiban beszélt nyelvet szokták nevezni. Legelterjedtebb kifejezés volt közöttük az inkább tudományos slovinski jezik vagy szlovin nyelv, mely Dalmácziában első ízben 1069-ben Krešimir Péter királynak egy latinúl fogalmazott okíratában fordúl elő. Éjszak- és Közép-Dalmáczia régi írói „horvát”-nak, „szlovin”-nak, sőt „bosnyák”-nak is mondják nyelvüket Boszniáról, hol legtisztábban beszélik; végre Dalmáczia olasz irodalmában mai nap is leginkább lingua illirica-nak, illir nyelvnek mondják a szerb-horvát nyelvet, minek eredete abban a hibás föltevésben gyökerezik, hogy a délszlávok a régi illirek utódai. Ez a nyelv egész Dalmáczia nyelve, de azzal a megszorítással, hogy a szigeteken és a parti városokban megosztja uralmát az olasz nyelvvel, melyet ottan a népesség felsőbb rétegei a szerb-horvát mellett réges-régóta használtak élőszóval és írásban s mely százados használatával az illető vidékek szláv népnyelvének fejlődésére nem csekély hatással volt, a mi annak tisztaságát nagy mértékben megrontotta.

Leginkább vonatkozik ez az úgy nevezett èa-nyelvjárásra, mely Éjszak-Dalmáczia szigetein és parti városaiban honos, azonban a što-tájszólások közt is van egy, melylyel az olasz szó erősen éreztette hatását, s mely e tekintetben valami különlegesség, nevezetesen a ragusai tájszólás. Ragusában a szláv nyelv az olaszszal úgy szólván testvéri frigyre lépett annyira, hogy már régóta szokás az előbbit rendesen olaszszal keverni úgy, hogy a szláv szók és mondatok a beszédben rendszeresen váltakozzanak az olaszszal, vagy a mi még gyakoribb, hogy olasz szók bizonyos szláv színezetet kapjanak és valódi szláv szók helyébe lépjenek.

Dalmáczia szerb-horvát nyelve két főágra vagy tájszólásra oszlik melyeket, a tudomány (a mi kérdő névmás èa vagy što alakjáról) èakavac (èa-tájszólás) és štokavac (što tájszólás) nyelvjárásnak nevez; e két nyelvjárás közűl az előbbi sok tekintetben egy korábbi időszakát mutatja a nyelvfejlődésnek és jobban csatlakozik a szlovénhez, a štokavactól azonban bizonyos lágyúltsággal is különbözik.

A èa-tájszólásnak a što-nyelvjárásnál való nagyobb régisége leginkább szembe ötlik a hangsulyozásban, némely formában és hangban, már kevésbbé és mondattanban és a szókincsben. A èakavac tájszólás lágyúltsága a štokavaccal szemben, a mi az olasz (velenczei) nyelv hatásán alapszik, különösen a következő hangjelenségeken válik érezhetővé: 1. A dj és lj hangcsoport, a d és l kiesése után j-vé lágyúl, így példáúl: predja (fonal) helyett prejá-t, ljudi (emberek) helyett judi-t mondanak; 2. a szóvégi m-et úgy szólván mindenütt n váltja föl, a szóvégi l pedig gyakran kiesik, példáúl: sinom (fiúval), vidim (látok) stb. helyett sinon-t vidin-t ejtenek; 3. a v sok esetben mássalhangzók előtt és után is elenyészik, így vèera (tegnap), svekrva (anyós), èetvrti (negyedik) stb. helyett èera, sekrva, èetrti hangzik; 4. a èk átváltozik šk-vá és a ck átalakul sk-vá, példáúl: maèka (macska), hrvacki (horvát) stb. helyett maška, hrvaski-t mondanak; 5. némely vidéken és helyen, hol az olasz otthonosabb, csak ritkán ejtik ki a è, ž, és š íny- és a szótagalkotó r hangot, így a èa (mi) és krv (vér) ca-nak (innét az e vidékeken lakók cakavac neve) és kerv-nek, a žena (asszony), šuma (erdő) körűlbelűl zená-nak, sumá-nak hangzik. A legtöbb szláv nyelvtudós a dalmácziai èakavac tájszólás egyik legrégibb megkülönböztető jegyét az úgy nevezett ikavad-ságban, vagyis az ó-szláv ì-nek i-vel való helyettesítésében találja, ez azonban többé már nem kizárólagos nyelvsajátsága a èakavac nyelvnek.

Dalmáczia štokavacait a szerint, a mint az ì-t i, vagy je és ije helyettesíti, példáúl: vìra (hit), dìliti (osztani) helyett víra, díliti, vagy vjera, dijeliti hangzik, két nagy csoportra: az ikavacok- és jekavacokra osztják, kik egyébként nyelvök dolgában csak kevéssé térnek el egymástól. A jekavac tájszólásben ismét három alosztályt különböztetünk meg, úgy mint ragusai, bocchei (vagy montenegrói) és herczegovinai beszédmódot, mely utóbbin Dalmácziában Ragusa környékén (Župa, Canali) és Bocche egyes helységeiben (Castelnuovo, Risano) beszélnek. Ezek közűl a herczegovinai a legtisztább, a legfejlettebb és nemcsak Dalmáczia összes tájszólásai, hanem általában valamennyi szerb-horvát nyelvjárás közt a legszebb. E kiválósága miatt tették az írás és irodalom nyelvévé már a régi ragusaiak és az újabb időben Karadžiæ Vuk és Gaj Lajos is. E tájszólás szépségei a gondolatnak egészen eredeti és költői kifejezésmódján (ez a népköltés par excellence tájszólása) és egészen dallamos hangzásán alapúlnak. Bizonyára erre gondolt Šafaøik, mikor azt írta a szerb-horvát nyelvről, hogy lágyságra, gyöngédségre és dallamos hangzásra nézve, – a mit az énekben és költészetben a hegedű szavához hasonlít, – jóval fölötte áll testvéreinek és széphangzatának sikerűlt kifejlése után közöttök az elsőségre tarthat számot. A nyelv ilyetén kelleme a mássalhangzók egyenletes eloszlásából ered, melyek közt a szépen hangzó ínyhangok jókora számban fordúlnak elő, továbbá a teljes hangzók változatos játékából, de mindenek előtt nagy mértékben a művészi hangnyomatékból, melynek az a fő tulajdonsága, hogy négy különböző és mozgó (nem határozott szótaghoz kötött) hangsuly és szilárd mértékkülönbség van, és hogy a hangemelés (a régi hangsulyozás fő ismertetője) a hangerősség mellett nemcsak a hangsulyos szótagban érvényesűl, miként a zeneértők kimutatták, hanem hogy a hangsulyosakat követő összes szótagokra (rövidekre és hosszúakra) is egyenletes alábbszállással kiterjed, a mi a beszélőhang váltakozását (modulatio) tételezi föl, mely pedig e nyelvet fölötte zeneivé teszi.

A mi a két fő tájszólás, a èakavac-ság és štokovac-ság földrajzi elterjedését illeti Dalmácziában, emez jóval nagyobb területet foglal el, mint amaz, mely csak a szigetekre (a Meleda s Ragusa közelében levő kis szigetek kivételével) s a szárazon Nove gradi partszegélyére és Nonától Spalatóig terjed, továbbá Poglizza egykori szabad állam nyugati felére és a Sabbioncello (Pelješac) félsziget nyugati felére szorítkozik. A többi területet štokavacok lakják, még pedig az ikavacok kiterjeszkednek egész Éjszaki és Közép-Dalmácziára a Sabbioncello-félszigetig, melynek déli felében már jekavac nyelven beszélnek, és innét tovább egész Déli-Dalmácziára. A szigetek lakói közt a štokavac-jekavacokhoz tartozik a Meleda és a Ragusa mellett fekvő három kis sziget (Isola di mezzo, Giuppana és Calamotta, szláv nyelven Lopud, Šipan és Koloèep); jekavacok a lagostaiak is, a kik azonban már többnyire èakavacúl beszélnek.

Volt idő, mikor a èakavacok Dalmácziában sokkal nagyobb területen laktak, mint a mekkorára mai nap terjednek. Majdnem kétségtelen, hogy a XV. század előtt övéik voltak mindazok a tájak, melyeken ma ikavacúl beszélő štokavacokat találni. Hogy egykor Ragusának is a èakavac tájszólás vidékéhez kellett tartoznia, nagyon valószínű. Menèetiæ és Držiæ, két legrégibb ragusai költő nyelve, föltéve, hogy Ragusa akkori beszédmódját tűnteti elő, a miben kételkedni semmi elfogadható ok nincsen, igen sok èakavac sajátságot rejt magában, melyet ha a štokavachoz folyton jobban csatlakozó utódaik nyelvével összehasonlítunk, arra a meggyőződésre kell jutni, hogy a XV. század, melyben az említett költők éltek Ragusában, a èakavac-ságból a štokavac-ságba való átmeneti időszaknak tekintendő. A XVI. századtól kezdve a ragusai írók már legtöbbnyire štokavacúl írnak, azonban a èa-tájbeszéd nyomai még máig sem tűntek el végleg a ragusai tájszólásból. Hogy a ragusaiak egykor ikavacok voltak, e mellett bizonyít: 1. néhány világosan fenmaradt ikavac alak, példáúl pri (privariti, megcsalni), prid (előtt), priko (túl), o(v)di (itt), gori (fent) és doli (alant), továbbá két szó: a pastijer (pásztor), és lijera (olaszúl lira; lant) stb., melyben az ije szervetlenűl fejlődött az i-ből, – olyan jelenség, minő az ikavacoknál ma is tapasztalható, hogy mikor jekavacúl beszélnek, néha tudatlanságból olyan i-ket is ije- vagy je-vé változtatnak, melyek nem a régi ì változatai és melyeket maguk a jekavacok is i-nek ejtenek; végre 3. olyan alakok, mint tjeme (fejtető), Stjepan (István) djeteta (a gyermeké), sljepoæa (vakság), trpjeti (szenvedni), stb., melyek sokkal közelebb állnak az ikavac time, Stipan, diteta, slipoæa, trpiti-hez, mint a többi jekavacoknál járatos æeme, Sæepan, ïeteta, š¾epoèa, trp¾eti alakokhoz. Egyéb èakavac-ságok vannak a hangtanban (a h németes ejtése, lj-nek mint j-nek kimondása, a szóvégi m-nek n-nel való fölcserélése és mások) épen úgy, miként az alaktanban (az ejtegetési végzetek kiegyenlitése a kemény és lágy névmástövekben, példáúl ovega, ovemu, a régi rövid genitivus nyomai és egyebek), sőt a mondattanban és a szókincsben is.

A èakavac-ság pontos határát megszabni Dél-Dalmácziában annyiban nagyon fontos, a mennyiben több híres szláv nyelvtudós úgy vélekedik, hogy a èakavac az ó-horvát és a štokavac az ó-szerb nyelv, úgy, hogy a horvátokat és szerbeket eredetileg két különböző néptörzsnek kell tekinteni. Nem akarjuk vitatni, mennyire fogadható el ez a föltevés, még sem vonakodunk megjegyezni, hogy ez még ha a valósággal egyeznék is, legkevésbbé sem bizonyítaná akkor sem, hogy a horvát és szerb ma is különböző nép. A meghasonlás ellenére, melyet közöttük a történelem, a vallás és politika előidézett, mégis egy népnek kell őket vennünk azon tény alapján, hogy mai nap valamint Dalmácziában, úgy néhány más szerb-horvát tartományban is vannak štokavacok, a kik magukat horvátoknak tartják és „horvátúl” beszélnek, s hogy a horvátok és szerbek irodalmi nyelve jelenleg ugyanegy.

A ki nyomozni akarná az okokat, melyek miatt a èakavacok Dalmácziában az éjszaki partszegélyre és a szigetekre szorúltak, egy részt abban lelné fel azokat, hogy az ország többi részében a törökök vagy elpusztították, vagy messzebb tájakra (Lika és Korbaviába, Magyarországba, Alsó-Ausztriába, sőt Olaszországba is) riasztották őket, és még valószínűbben abban, hogy itteni maradványaik elštokavacosodtak. Elštokavacosodásuk mai nap is tart, mit az iskola, az olvasás és a közélet csak elősegít.

Most pedig forduljunk az irodalomhoz. A dalmát nép az egyházban és közéletben (a közigazgatásban és törvényhozásban) ősidők óta latin és szerb-horvát nyelvet használt, így két nyelv volt a dalmatáknál az irodalom és tudomány fő előmozdítója. A szerb-horvát irodalom a XV. század végeig több fajtára oszlik, még pedig azon ABC-ék szerint, melyek jegyeivel írva volt. Ilyen ABC-ék: a (szögletes) glagolit [glagolica], a cyrill-betűs [cyrillica], a latin és az ahhoz hasonló gót betűk.

A glagolit irodalom ama vidékekre terjedt, melyeken a szláv nyelvet a katholikus templomokban használták. Dalmácziában a legrégibb szláv egyházmegye a nonai, mely már a X. század végén fennállott.

A latin szertartású püspökök és papok harczot vívtak a szláv isteni tisztelet és a glagolit írás ellen. X. János pápa fölszólította Tomislav horvát fejedelmet, hogy a szláv nyelv és a glagolit írás használatát a templomban szigorúan tiltsa meg. Grgur nonai püspök azonban szószólója lett a szláv isteni tiszteletnek. A nép és papok szorosan csatlakoztak püspökükhöz s a szláv liturgia ezúttal minden tilalom ellenére épségben maradt. Az 1059. és 1064. évben a nagy Krešimir Péter horvát király kormányzása idejében ismét két egyházi zsinat tartatott Spalatóban, melyen a szláv isteni tiszteletre Dalmácziában új üldözéseket mértek; ámde ekkor is sikertelenűl. A glagolit írás ebben az időben terjedhetett el legjobban Éjszak-Dalmáczia szigetein és száraz földjén, a számos Benedek-rendi kolostorban, melyeket nagyobbára horvát királyok alapítottak. A glagolit írás számára a XII. századdal szerencsés időszak kezdődik, mely a XV. század végégi tart. III. Sándor pápa 1177-ben velenczei útjában eljutott Zárába is; a nép szláv nyelvű fényes egyházi ünnepélylyel fogadta, mi azt mutatja, hogy a pápa a szláv isteni tisztelet iránt nem viseltetett ellenséges indúlattal, bár azt hivatalosan csak IV. Incze pápa egyik bullája erősítette meg. Erre a glagolit írás erősen elterjedt Dalmácziában egészen a Narentáig és a közeli szigeteken; legnagyobb virágzását azonban Spalato és Zára körűl, meg az ezekkel szomszédos szigeteken érte el a glagolit írás.

Az ezen időből fenmaradt glagolit kézíratok, nemcsak egyházi, hanem világi tartalmúak is, igen számosak és azt bizonyítják, hogy a XIII. századtól a XVI-ig a dalmát nép nagy részénél a glagolit írás és egyszersmind a szláv nyelv volt az írásbeli közlekedés egyedűli eszköze és az irodalom egyetlen formája. A nyelv az egyházi tartalmúakban leginkább ó-szlovén, a világi emlékek azonban tisztán népies nyelven (èakavac tájszólással) szerkesztvék, s ezért a szerb-horvát nyelv történetére nézve nagyon fontosak. Jóllehet a glagolit irodalom tartalmilag meglehetősen nagyon szegényes, mégis mint a nemzetiség hű őrének s a nemzeti önérzet ápolójának megvan a maga fontossága Dalmácziára vonatkozólag és némileg pótolhatná a dalmát nép irodalmában azt a hézagot, mely a XV. század második feléig tart, mikor a költészet először szólalt meg a dalmát városokban. A XVI. századtól kezdve a glagolica állandóan hanyatlik. A XVIII. század közepe táján még buzgó védői akadtak a zárai érsekben, a perastói Zmajeviæ Vinczében és Bizza Pacificus spalatói metropolitában; ők a glagolit papok számára seminariumokat alapítottak, melyek azonban századunk elején újra elenyésztek. E semináriumokból mai napság csak egy ilynemű tanszék áll fenn Zárában.

A cyrill-írást a ragusaiak használták Bosznia- és Herczegovinával való érintkezésökben. Az ide tartozó emlékek (okíratok) a XII. századtól a XV.-ig terjednek s érdekes adalékok Ragusa történetéhez; ezek nem olaszszal erősen kevert ragusai tájnyelven, hanem jóval tisztább nyelven készűltek, a milyen csak Bosznia- és Herczegovinában található.

Pusztán bosnyák-dalmát sajátság az úgy nevezett bukvica (Dalmácziában bosanèica, sőt glagolica néven is), mely a cyrill írásnak folyó írású formája, némely új alakot vegyítve a helyesírásba. Dalmácziában kiválóan a bosnyák és herczegovinai határ mentén használták ezt. Többi közt ezen betűkkel készűltek Poljica statutumai (1400-ból való kézírat), egy az ó-horvát jogra igen fontos forrás-emlék, melynek nyelve (melyet a statutumok horvátnak mondanak) az újabb štokavacosító èakavac nyelv.

A glagolit, cyrill és bukvica betűkön kivűl a belföldi nyelv írásában már a régi időkben is használták a gót és latin írásjegyeket, nevezetesen azon városokban, melyekben a glagolit betűket nem ismerték, hanem eleitől kezdve a latin nyelvet vitték be a templomba, így Ragusában és a szomszédos szigeteken. A XV. században és a XVI. elején, úgy látszik, hogy a gót betűk a latinoknál is jobban el voltak terjedve, melyek azonban a fejlődő költői irodalomban kizárólagos használatúakká lettek.

A dalmát irodalom második korszaka, legszebb virágzása ideje a XV. század végén és XVI. elején kezdődik; ennek Ragusa a góczpontja.

A dalmaták kereskedelmök és tengeri útazásaik révén a művelt világ legfontosabb helyeivel léptek érintkezésbe, ú. m. Velenczével, Spanyolországgal és Konstantinápolylyal, és alkalmuk nyílt megismerkedni a műveltség előkelőbb szükségleteivel; s ők rajta is voltak, hogy az idegen tapasztalatok gyümölcseit a saját hazájukba átültessék és hasznukra fordítsák.

Ámde a dalmát városok közt Ragusának volt legnagyobb politikai szabadsága, és valamint a kereskedelemben, úgy a művelődésben is hazája többi városainak élén állt. Már jóval előbb Ragusa lett az összekötő kapocs a görög és római világ közt, még pedig nemcsak kiterjedt kereskedelme miatt, hanem szellemi tekintetben is. Műveltség dolgában már a XIV. század közepén tetemesen fölötte állt keleti szláv testvéreinek, kik ennélfogva mint a tudomány és műveltség székhelyét tisztelték, és a szerb czárok nem tartották lealázónak az előkelő ifjakat kiképzés végett Ragusába küldeni. De ekkor Ragusa csak viszonylag volt műveltebb; a szélesebb műveltség kiindúlópontjáúl Ragusában és Dalmáczia többi részében is a XV. század vége és a XVI. eleje tekintendő, vagyis az a kor, melybe Olaszországban a tudományok újjászületése esik, a renaissance kora, mely czélúl tűzte az irodalomban a klassziczizmus fölelevenítését, meg a nemzeti nyelv ápolását és fejlesztését. És ha a klassziczizmusra való törekvés túlságig vitte is a latin nyelv ápolását, még sem sokáig tartott ez, és az olasz nyelv mind jobban gyökeret kezdett verni, míg végre a XVI. században az olasz költészet virágzó kora is beköszöntött. A latin nyelv ekkor csak a tudományos művekre szoríttatott. Olaszország irodalmi és tudományos mozgalmai természetesen nem maradhattak hatás nélkűl a közeli dalmát partvidéken sem. Eleinte itt is csak latinúl írtak, azonban Olaszország példájára a latin és olasz nyelv mellett csakhamar megszólaltak a nép nyelvén, szerb-horvátúl is. E nyelven a XV. század vége óta tetemes költői irodalom vette kezdetét Dalmácziában, mely annál inkább becsűlendő, mert ugyanekkor a szerb-horvátok lakta többi tartományokban, melyek nehéz török iga alatt nyögtek, a műveltség minden világa kialudt.

A poljicai szabályrendelet egy részének hasonmása. A zágrábi délszláv akadémiában levő kézírat után.

Minthogy akkor a legtöbb dalmát író Olaszországban szerezte képzettségét, és mivel ők maguk is többnyire olasz írók voltak, nem lehet csodálkozni, hogy akkor is az olasz irodalmat választották példaképűl, mikor saját nyelvükön kezdtek volna írni. Mindamellett ez a hatás soha sem volt annyira erős, hogy általa a nemzeti alap esetleg veszendőbe ment volna, mert a dalmát írók nem ritkán választottak nemzeti tárgyakat.

A dalmát irodalom ismeri mindazon formákat, melyek a renaissance óta Olaszországban divatoztak: a lantos, elbeszélő és drámai költészetet. A lyrában az érzelmes vallási és az epedő szerelmi dalok viszik a főszerepet, és mindkét nemben Petrarcának és követőinek canzonéi tükröződnek vissza. A lantos költészet sajátságos fajtái az úgy nevezett jegjupké-k és maskeraté-k.Ezeknek is abban az olasz irodalomban van az eredetök, a melyet a Mediciek flórenczi udvarában ápoltak, ilyenek az olasz canti carnescialeschi-k (karneváli dalok) és zingaresche-k (czigány beszélgetések). Az époszban Tassót és Ariostót utánozzák a dalmát költők, azonban a dalmát éposz tárgya nemzeti lévén, egyúttal független is az idegen irodalomtól.

A drámai költészet fő fajai a „prikazanja”-k, pásztori játékok és népies komédiák. A „prikazanja”-k forrásai a középkori latin misztériumok, vagy templomi színjátékok. A pásztori játékok (pastirska igra, pastirsko prigovaranje) szintén olasz mintákból, különösen Tasso és Guarini favole pastorali-jéiből kölcsönözvék, azzal az egyetlen változtatással, hogy bennök a nymphák helyét a nép előtt ismeretes vilák foglalják el. Végre a komédia szintén az olasz irodalomban gyökeredzik, s nagyon hasonlít a farsangi költeményekhez. Valamint az egyházi színjátékok, úgy a pásztor-játékok és a komédiák is nemcsak olvasásra, hanem a színpad számára is készűltek; amazokat a templomban, vagy templom-téren, emezeket nyilvános helyeken (Ragusában a városháza előtt), még pedig farsangban, adták elő.

A régi dalmát-ragusai írók műveit sem szabad a mai irodalom eszméi szerint megítélni. Az akkori idő szellemében vannak azok írva, mely többet adott az alakra, mint a gondolati tartalomra. Mert hiszen a költészet a dalmát íróknál, kik nagyobbára a patricius osztályba tartoztak, nem levén könyvsajtó sem Ragusában, sem Dalmáczia többi részében, nem írói babérok szerzésére, hanem csak időtöltésűl szolgált; maguk a költemények sem az egész népnek voltak szánva, hanem csak a barátokból és irodalmi csoportokból álló szűkebb köröknek, miért is helyi és vidéki jellegűek voltak. De akadnak köztük olyanok is, melyeknek nagyobb irodalmi értékök van.

A dalmát költők száma a XV. század óta igen nagy, de még nem jelent meg mindegyiknek a munkája. Munkáik kiadása terén nagy érdemeket szerzett 1869 óta a zágrábi délszláv akadémia. E helyütt csupán a legfőbbek rövid jellemzésére kell szorítkoznunk.

Dalmácziában a szláv irodalom bölcsője Spalato, hol az ismert legrégibb szláv költő, Marco Maruliæ (Marulo) született, a ki már fentebb az olasz költők közt is említve volt és széles körű tudománya miatt nagy becsűlésben részesűlt. Az ő szláv költeményei legnagyobb részt fordítások olaszból. A vallásos és tanító elem játsza bennök a legfőbb szerepet. Legismeretesebb Maruliætól a „Judith” czímű történeti elbeszélő költemény; tizenkéttagú középmetszetű és páros rímű sorokban van írva. Ezt a nehézkes versformát a későbbi költők is kedvelték. A voltaképi ragusai irodalom megalapítóiúl Šiška Menèetiæ és Gjore Držiæ tekintetnek, ámbár az ő költészetök a követőikétől művészi forma tekintetében egészen elüt. Mind a kettő ugyanis ama szerelmi költészet képviselője, melyet a provençal troubadourok alapítottak és melynek tárgya az Isten és a nők tisztelete volt. Egyes költeményeik a szerb-horvát népdalhoz is hasonlítanak. Valamint Maruliæ, úgy Menèetiæ és Držiæ működése is a XV. század végére esik. Ugyanezen századhoz tartozik még két jeles lesinai költő: Hannibal Luèiæ és Peter Hektoroviæ. Az előbbi fiatalabb éveiben ifjú hévvel teljes szerelmi dalokat írt, azonban később a drámához, még pedig a nemzeti drámához fordúlt. Az ő „Robinja” (A rabszolganő) czímű darabja az első szerb-horvát eredeti dráma, mely annyira tetszett a dalmát népnek, hogy a városokban nyilvánosan előadták még a mult században is. Hektoroviæ legnagyobb dicsőségét a halászatról („Ribanje i ribarsko prigovaranje”) írt idylli költeményével szerezte, melyet az olasz halász-ecloga szabályai szerint költött. E költemény még azért is fontos, mert szerzője fölvett belé három valódi népdalt is, a legrégiebbeket, melyek ismeretesek. A XV. század legkiválóbb költője mégis Mavro Vetraniæ ragusai patricius, a ki mint apát Meleda-szigeten egy zárda élén állt, később pedig, az egyházi hatóság rendelkezéseivel nem lévén megelégedve, a Szent András nevű magános sziklán levő kolostorban húzódott meg, a hol húsz éven át anachoreta életet élt, idejét a klasszikusok tanúlmányozása és a versírás közt osztván meg, szórakozásúl pedig halászattal és földmíveléssel foglalkozott. Tartózkodása helyét és életmódját „Remeta” (Remete) czímű költeményében írta le. Három templomi színjátékot is írt, továbbá egy nagy költeményt „Pelegrin” (Vándor) czímmel, melyben Ovidius Metamorphosisait utánozta, és sok kisebb költeményt; olaszból fordította Euripides „Hekubá”-ját. Vetraniæ műveit főleg a dictio ereje és tisztasága jellemzi; misztériumaiban művészien alkotja meg a jellemeket és helyzeteket, s egyes részletekből kitűnik, hogy ismerte a népköltészetet is. Költőkben és írókban sokkal termékenyebb volt az előbbinél a XVI. század; ezek nagyobbára Ragusába valók, mely ekkor már a szláv irodalom élén állt és ennyiben jogosan nevezhette magát „délszláv Athéné”-nek.

A XVI. századbeli költők sorában első Andrija Èubranoviæ, egy a népből származó ragusai. A „Jegjupka” (Czigánynő) czímű farsangi költeményével lett híressé, mely nyelvi szépségével és valóban költői fölfogásával nagyon túlszárnyalta az előbbeni kor termékeit és annyira tetszett, hogy maguk a leghíresebb ragusai költők, Gunduliæ és Palmotiæ, sem haboztak költeményeikbe beszőni belőle egész verseket, miként Vergilius tette Enius és Lucretius költeményeivel. Másik ragusai költő Nicola Nalješkoviæ, a tudós mathematikus és csillagvizsgáló, ki szerelmi dalokat, vígjátékokat és pásztorjátékokat írt, és kit a szintén Ragusából származó Marin Držiæ jóval fölűlmúlt. Držiæ pásztorjátékai kellemesebb voltuk és szerencsésebben szőtt bonyolításukkal különböznek a Nalješkoviæéitől; a vígjátékok, melyek mind ragusai népnyelven, sőt egy épen makaron stilusban vannak írva, üde (olykor jócskán vastag) népies humorukkal tűnnek ki. E század legismertebb költőihez tartozik továbbá Dinko (Domenico) Ranjina, egy ragusai patricius, ki a köztársaságban előkelő hivatalokat viselt. Költeményei nagyobb részt szerelmi tartalmúak. Költői tehetségét legjobban bizonyítják alkalmi dalai; kördalaiban a népköltészet hangján szólal meg. Mint az ó-klasszikus nyelvek ügyes fordítója és a különféle lyrai formák szerencsés utánzója is híres. Valamint Ranjina, úgy földije Dinko Zlatariæ is, a ki a páduai egyetemnek rector magnificusa is volt egyszer, nagy szeretettel utánozta az ó-klasszikus mintákat. Lefordította Sophokles „Elektrá”-ját, Ovidius „Pyramus és Thisbé”-jét, meg olaszból Tasso „Amintá”-ját, („Ljubmir” czímmel). Legtöbb szerelmi dala, miként a Ranjináé is, Floria Zuzoriæ (Zuzzeri) ragusai patriciusnőt ünnepli, kit a dalmát irodalomban nemcsak nemes nőisége és ritka tanúltságáért magasztalnak, hanem mint a ki maga is jeles költő volt. Szépségét és tehetségét Olaszországban is megcsodálták; a florencziek, kik közt élt, ragusai Aspasiának nevezték és Tasso két sonetben magasztalta szépségét.

Zuzoriæ Floria. A „Galleria di Ragusei illustri” (Ragusa, 1841) czímű munkában levő kép után.

A XVII. század, melyben Ragusa hatalmának és műveltségének tetőfokát érte el, egyúttal a dalmát-ragusai irodalomnak is aranykora volt. E korszak legkitűnőbb képviselője s egyszersmind a dalmát irodalom legnagyobb dísze Gunduliæ (Gondola) János, egy ragusai ősnemesi család sarja. Hazájában szerezte kiképezését s jezsuiták voltak a tanítói. Humaniorákkal, bölcselettel és jogtudománynyal foglalkozott és a jogtudományban annyira vitte, hogy csakhamar a köztársaság legelőkelőbb tisztségeibe ültették, sőt később elnöknek is kiszemelték. Költői pályafutását már életének huszonkettedik évében kezdette, előbb beútazván a szomszédos szláv földeket, hogy a tiszta herczegovinai tájszólást elsajátítsa. Első fáradozásai a dráma emelésére irányúltak; e végből több színdarabot fordított olaszból, egyeseket maga szerzett, és újítást vitt be a ragusai színházba az által, hogy a nehézkes tizenkéttagú verset a fülnek kellemesebb nyolcztagúval cserélte föl, a stilust javította és a jelenetezésnek is szabályosabb alakot adott. Legjobb drámája a „Dubravka” (A ragusai nő) pásztori játék, mely csak külső alakjával és némely mellékes részletével hasonlít Tasso „Amintá”-jához, egyebekben pedig teljesen eredeti és Ragusa szabadságának dicsőítése a czélja. „A spanyol, olasz és angol nemzeten kivűl”, írja Markoviæ tanár, „bizonyára egy népnek sincs drámai terméke a XVII. század elejéről, melynek nyelve és szerkezete olyan tökéletes, olyan élénk és üde, olyan értelmes és elragadó volna csaknem 200 év múlva is, mint Gunduliæ „Dubravka”-jáé.”

Gunduliæ buzgó katholikus volt; vallásos érzelmét legszebben juttatta kifejezésre „Az elvesztett fiú könyei” czímű elegiai költeményében, mely nemcsak mint épületes mű, hanem mint erős képzelet terméke is nagy becsű. Mindamellett igazi mesterműve, melyen dicsősége főleg alapúlt, „Ozmán” czímű regényes éposza, mely egyúttal valódi nemzeti éposz is, mert tárgya a szerb-horvát népmuzsától már akkor megénekelt küzdelem a kereszt és a félhold közt. Az ő idejében egyedűl a lengyelek voltak azok, kik a törökök nagyobb erejének győztesen ellenálltak, s azért a költő egy alkalmat sem szalaszt el, hogy a lengyel nép hősi tetteit a mohamedán barbárság ellenében ne dicsőítse, mely alkalommal elárúlja, hogy a szláv országok történetét és földrajzát jól ismeri. A költemény az akkori olasz éposz stilusában van írva, különösen Tassót utánozva. Ámde sajátságos jelleme miatt, melylyel Gunduliæ költői lángesze fölruházta, költői értékére nézve a művelt nemzetek egyetlen e nemű termékétől sem marad el.

Másik tehetséges költő Junius Palmotiæ (Palmoto), Gunduliæ rokona. Kezdetben latinúl írt, azonban csakhamar a hazai költészet ösvényére tért, és, miként Gunduliæ, ő is megtanúlta a bosnyák-herczegovinai tájnyelvet. Palmotiæ a lantos költeményeken és a „Christiada” czímű vallásos époszán kivűl sok drámát írt, mely műfajban általában nagy tehetségnek bizonyúlt; bámúlatot keltett verselő ügyességével is. Olykor csak ki kellett gondolnia a dráma anyagát és azonnal hevenyében le tudta diktálni barátainak az egész darabot. Azonban munkáihoz az anyagot részint latin és olasz szerzők munkáiból vette, a mennyiben ugyanis egyes epizódokat Vergiliusból, Ovidius, Tasso és Ariostóból dramatizált, részint a görög mythologiából, részint pedig a nemzeti történelemből. Természetes, hogy e drámákban nem kell azt keresni, mit a színi költészettől ma követelünk; ezek az akkori kor szellemében voltak írva, melynek szintén megvolt a maga nézete és a költők iránt a saját követelése. De ezek közt is vannak olyanok, melyeket csekély változtatással ma is sikerrel elő lehetne adni, mint pl. a „Pavlimir”, mely a maga idejében nagyon tetszett a ragusai közönségnek.

E kor többi ragusai költői közűl említést érdemel Buniæ (Bona senior) Iván, mint a legjobb lyrai és kitűnő idyll-költők egyike. Ragusán kivűl éltek és működtek a következő írók: Barakoviæ György Zárából, Tomko Mrnjaviæ Sebenicóból, Kanaveliæ Péter Curzolából, Vitaljiæ András a Lissa-szigeti Comisából és Zmajeviæ András a bocchei Perastóból.

Gunduliæ János. A „Galleria di Ragusei illustri” (Ragusa, 1841) czímű munkában levő kép után.

Az 1667. évi április 7-iki rettenetes földrengés, mely Ragusát majdnem teljesen elpusztította és régi életét megsemmisítette, egyszersmind fordulópont a dalmát-ragusai irodalomban is. Azonban mégsem a földrengés volt a kezdődő hanyatlás egyedűli oka; más oka az volt, hogy valamint Ragusában, úgy Dalmáczia többi részében is mind jobban ápolni kezdték a latin és olasz nyelvet, minek következménye a nemzeti nyelv elhanyagolása lett. Mondják, hogy a jezsuiták, kikre a köztársaság, az akkori idő más művelt nemzeteinek példáját követve, az ifjúság nevelését bízta, okozták Ragusában, hogy a szláv nyelvet a latin és olasz kiszorította. Más városokban a félelmes velenczei oroszlán tiporta el a népies irodalom csiráit. A velenczei kormány nem szegűlt ugyan egyenesen ellene a szláv nemzetiség és nyelv fejlesztésének és ápolásának, mégis ő a vétkes abban, hogy a dalmát népességet a legnagyobb tudatlanságban tartotta, mert nem akart iskolákat építeni, valamint egyáltalában semmi gondja nem volt e tartomány jóllétére.

Ezek miatt hanyatlott le a dalmát irodalom a XVII. század alkonyán. Ámde még sem aludt el teljesen, mert a XVIII. század kezdetén volt még egy nevezetes író, egy ragusai származású jezsuita, később Benedekrendi szerzetes, Djordjiæ Ignácz, ki latin és olasz nyelven is számot tevő munkákat hagyott hátra. Egyesek véleménye szerint, mint szláv költő, Gunduliæ-tyal és Palmotiæ-tyal versenyez az elsőség pálmájáért. Tere a lantos költészet, mely ő nála nem fárasztó, mint a legtöbb elődjénél, hanem könnyen és gyönyörködtetően foly. Nyelve tiszta és magvas; stilusa a fenséges, olykor teljesen eredeti gondolatok minden árnyalatához a legfínomabban oda simúl. Verselése könnyen gördűlő és harmonikus, rímei nem erőltetettek, Djordjíæ vallásos költeményeket is írt, melyek közűl legjelesebbek „A vezeklő Magdolna keservei” („Uzdasi Mandaljene pokornice”), meg egy sikerűlt pásztorjátéka tájnyelven. A prózával is tett kisérletet.

A XVIII. században még egy költő válik ki, kit a dalmaták egyik legszebb ékességöknek tartanak és ki az összes szerb-horvátoknál olyan népszerűségre tett szert, mint egyetlen ragusai dalmát költő sem. Költészete el is üt lényegesen a ragusai írókétól és alakra nézve közeledik az újabb szerb-horvát irodalom költészetéhez úgy annyira, hogy e közt és a régi ragusai időszak közt összekötő lánczszemnek tekinthető. Kaèiæ Miošiæ András Ferenczrendi ez, a ki Macarsca közelében Bristben született.

Mint a népköltészet buzgó kedvelője, a költői néphagyományok kutatását tűzte ki czéljáúl. Valamint Gunduliæ és Palmotiæ beútazta volt Herczegovinát, hogy az ottani szép tájszólást elsajátítsa; úgy ő is azokat az utazásokat, melyeket mint pápai követ Dalmácziában, Bosnyákországban és Herczegovinában tett, arra használta föl, hogy nemzetére vonatkozó hagyományokat, régi kézíratokat és más régi emlékeket gyűjtsön, melyeket költőileg földolgozván, „A szláv nép kellemes mulatsága” („Razgovor ugodni naroda slovinskoga”) czímmel adott ki, mely azonban inkább „Pjesmarica” (Énekeskönyv) néven ismeretes. E könyv 140 költeményt foglal magában, melyek ó-szláv, szerb, horvát, bosnyák és bolgár királyok, meg egyes vitézek és városok hősi tetteit éneklik meg. Valódi népdal ugyan csak kevés van közöttük, azonban annyira népes nyelven vannak írva, hogy az első pillanatban csak nehezen különböztethető meg bennök a műköltészet a népdaltól. Kašiæ e könyvet, mint maga mondja, nem olyan tudós és művelt emberek számára írta, kik latinúl és olaszúl tudnak, hanem „a szegény köznép és pásztorok” számára, a kikbe be akarta csepegtetni a hajdankoruk iránt való szeretetet. Sem művészi tökéletességet, sem szigorú tudományosságot nem kell keresni e könyvben, melynek nagy értéke abban áll, hogy az addiginál erősebb köteléket létesített a nép és az irodalom közt, és az újabb időkben sok része volt abban, hogy az irodalom iránti érdeklődés föllendűljön.

Djordjiæ és Kaèiæ-tyal bezáródik a dalmát-ragusai időszak. Egyes írók léptek ugyan még föl úgy a XVIII. században, mint a XIX. elején is, ámde azon túlságos szolgai utánzás és eredetiségbeli hiány miatt, mely munkáikban mutatkozik, nem voltak többé képesek a szláv nemzetiséget a mind jobban elhatalmazó olasz hatástól megoltalmazni.

Djordjiæ Ignácz. A „Galleria di Ragusei illustri” (Ragusa, 1841) czímű munkában levő kép után.

Mint láttuk, a dalmát irodalom ez időszakban, mely, mivel a próza a latin és olasz nyelvet használta, egész a végéig csaknem pusztán költői volt, számos tehetséges írót tud fölmutatni; ez irodalom azonban még sem a nemzeti élet nyilatkozása volt, hanem csak úri időtöltés, tisztán helyi, Ragusán és Dalmáczián kivűl majdnem ismeretlen irodalom. Csak a legújabb időben lett valóban nemzetivé.

Még csak az van hátra, hogy a dalmácziai szerb-horvát irodalomnak ezt a harmadik és legújabb időszakát vázoljuk röviden.

A XIX. század kezdetén, mikor a Francziaországból egész Európában elterjedő szabadsági eszmék még a legkisebb népek nemzeti öntudatát is fölébresztették, új életre ébredt a szerb, horvát nép irodalma is. A szerbeknél e fordúlat Dositheus Obradoviæ és Vuk Karadžiæ által már a XVIII. század végén és a XIX. elején megtörtént, míg Horvátországban csak e század 30-as éveiben kezdődött Gajjal és azzal a nagy fontosságú irodalmi mozgalommal, mely „illyr” név alatt ismeretes.

Az irodalom elveszti eddigi helyi és vidéki jellegét s nemzetivé válik. Többé nem bizonyos kiváltságos rendek fényűzése, mint egykor Ragusa patriciusainál, hanem az embernek és népnek minden szükségeit tekintetbe veszi s tehát épen úgy ápolja a prózai, mint a költői műfajokat. Anyagot és alakot nem idegenből szerez, hanem magából a népből merít.

Dalmácziában is mutatkozik a lesülyedt nemzeti öntudat kiművelésére, a népélet és a régi kor kutatására irányzott törekvés. Az irodalmi tevékenységet a 30-as és 40-es években szépirodalmi folyóíratok alapítása élénkítette. Így a sebenicói Božidár Petranoviæ, a kitűnő hazafi és író, már 1836-ban megalapította Zárában az e fajta első folyóiratot: az ő iparkodásának köszönhető a „Matica dalmatinska” nevű, az illyr (később horvát) Matica mintájára 1861-ben keletkezett irodalmi egyesűlet létesűlése is. Ama folyóírat a „Srbsko-dalmatinski magazin” volt; ebben összesűlt a görög-keleti dalmát írók minden tevékenysége, kik közt a még élő és működő Šundeèiæ János költő foglalja el az első helyet. Egy másik nevezetes folyóíratot szintén Zárában 1844-ben „Zora dalmatinska” („Dalmát hajnalpir”) névvel alapítottak, melynek kiadója 1848-ig Kuzmaniæ Antal és Kaznaèiæ Ágost volt. Itt egyesűlt az akkori idő minden dalmát írójának a munkássága. Egyik munkatársa volt a ragusai Medo Puèiæ (Pozza) gróf is, korának egyik legtevékenyebb irodalmi embere. Puèiæ eleinte szláv dolgokról olaszúl írt és néhány szláv író munkáját olaszra fordította, később azonban a hazai költészetnek szentelte magát, mely téren csakhamar igen nagy tetszést aratott. A „Zorá”-nak egy másik munkatársa Pasko Kazali volt, több nagy költemény szerzője és szerencsés fordító. Dalmácziáé volt munkálkodása kezdetén Preradoviæ Péter, a híres horvát költő is. Született a volt katonai határvidéken, katonai akadémián tanúlt, majd beállt katonának, hol tábornokságig vitte. Eleinte német költeményeket írt; de, mikor ezredével Dalmátországban tanyázott, fölébredt benne a nemzetiségéhez való szeretet és ettől kezdve a szerb-horvát múzsának szentelte tehetségét. A „Zorá”-ban, melyet rövid ideig szerkesztett is, szólalt meg először költői szózata a csodaszép „Zora puca – biæe dana” (Hajnalodik, nappalodik) czímű költeményben. Zárában egy költeménygyűjteményt is adott ki „Prvenci” (Zsengék) czímmel. Megemlítjük még Vidoviæné Vusio Anna asszonyt, Dalmátország legnevezetesebb mai íróját, a ki szerb-horvát és olasz nyelven is írt.

Kaèiæ-Miošiæ András. Mayerhofer T. festménye után.

Az „illyr” mozgalom visszhangra talált Ragusában is. Mindenekelőtt két költőt kell megemlítenünk, kiket a régi ragusai korszak és a mai irodalom összekötő lánczszemének lehet tekinteni, ú. m. Buniæ Pétert, a ki tréfás költeményeivel úgy nevezett „Kolende”-ivel vált híressé, és Kaznaèiæ Antalt, a „Zora” szerkesztőjének apját, Gaj lelkes párthívét, több komoly és vígjáték szerzőjét, melyekkel a hanyatló nemzeti színházat Ragusában emelni iparkodott. Az 1849. évben Ragusában is keletkezett egy folyóírat, a „Dubrovnik” (Ragusa), Ragusa irodalma és története számára, mely 1851-ig jelent meg s azután 1867-ben újra megindíttatott. Ideiglenes Ban Mátyás szerkesztette, ki már régóta Belgrádban él; ő egyik legtermékenyebb dalmát író és Demeter mellett az illyr korszak legelőkelőbb drámaírója, kinek főműve, a „Mejrima” öt felvonásos dráma, német fordításban is megjelent.

Az ötvenes évek kedvezőtlen állapotai károsan hatottak a szláv irodalom fejlesztésére is. Csak az alkotmányos időszak beköszönte óta van örvendetes lendület e téren is. Mégis az ötvenes évekbe esnek az új-kor dalmát írói egyik legjelesebbjének alkotásai, nevezetesen a spalatói Botiæ Lukács három nagy romantikus költeménye, melyek közűl leginkább dicsérik a „Pobratimstvo” (Barátkozás) czíműt.

Azon írók közűl, kik korunkban éltek és működtek, csak kettőről teszünk említést, a kik már meghaltak ugyan, de kiknek munkái népök emlékezetéből nem fognak egyhamar eltűnni. Pavlinoviæ Mihály, annak idejében a szláv nemzetiségnek Dalmácziában a legrettenthetetlenebb harczosa és a dalmát tartománygyűlés legjobb szláv szónoka az egyik. Nyomtatásban megjelent beszédei a nyelv és stilus remekei, nagy és sokoldalú műveltséget árúlnak el. Épen ily jelesek egyéb művei is. A másik Ljubiša István, a népnyelv és népélet kitűnő ismerője, a ki „montenegrói és partmelléki elbeszélések” czímen olyan könyvet hagyott hátra, melyet a szerb-horvátok mindjárt megjelenésekor legnagyobb lelkesedéssel üdvözöltek. Ez elbeszéléseknek igen nagy varázsa abban rejlik, hogy bennök a montenegrói és bocchei nép élete és erkölcsei híven és élénken vannak ecsetelve, s hogy annyira népies és stilusra nézve oly szép nyelven vannak írva, hogy nem találni párjokat egyetlen szerb-horvát beszélyírónál sem.

Ime a dalmácziai szerb-horvát irodalom a kezdetétől fogva egészen napjainkig. Egészben véve nem nagy irodalom; de, ha meggondoljuk, hogy Dalmácziában ép olyan gazdag latin és olasz irodalom is van, és hogy ottan, a hol a szláv szellemi élet szabadon fejlődhetett, mint példáúl Ragusa politikai külön életében, szerfölött élénk irodalmi tevékenység keletkezett: el kell ismerni, hogy Dalmáczia szerb-horvátjai minden lehetőt megtettek a dalmát irodalom nagy és méltó épületeinek fölépítésére.

Záradékúl még egy szót a dalmát népköltészetről. Ismeretes, hogy a népköltészet egyetlen szláv, sőt egyetlen európai népnél sem honos annyira, mint épen a szerb-horvátoknál; sehol sem találni akkora bőséget a népdalokban, sehol annyira élénk teremtő erőt, mint épen ő náluk. E dalok azonban még vagy egy századdal ez előtt egyes-egyedűl a kevéssé méltatott nép emlékezetében és ajkán éltek. A tudós külföldiek tekintetét még sem kerűlte ki, hogy a szerb-horvátoknak mily gazdag kincsök van népdalaikban. Hazai és külföldi történetírók, kik e tartományokat beútazták, említést tesznek ugyan róluk, de, mint látszik, a nélkűl, hogy kellőleg méltatták volna őket. A népdalok ugyan már a XV. században bejutottak volt a dalmát költők útján az irodalomba; ámde ezek csak egyes kisérletek voltak, melyek az általános figyelmet nem tudták magukra vonni. Nagyobb népdalgyűjteménynyel állt elő a múlt század közepén Kaèiæ András; azonban, mint említők, ezek nem valódi népdalok voltak, hanem csak olyan jelleműek, és ámbár a nép a népköltészet valódi termékeiűl fogadta is őket, a külföldi nem hasonlóképen vélekedett.

Az európai irodalomban Fortis olasz apát jeles munkái foglalkoznak a szerb-horvát népköltészettel és annak sajátságos értékével. Fortis „Viaggio in Dalmazia” (Velencze, 1774) czímű könyvében néhány morlák (szerb-horvát) dalt közölt próbaképen, melyek nagy figyelmet ébresztettek maguk és ama nép iránt, melynek kebelén keletkeztek volt. Ezek közt volt a Hasszán aga félreismert nejének haláláról szóló dal is, mely csakhamar nagy hírre tett szert. Goethe, kit a dal bájos egyszerűsége elragadott, németre fordította és mint ilyen bejutott Herder „Stimmen der Völker”-jébe is, melyben csupán Kaèiæ gyűjteményéből való más „morlák” dalok német fordításait is közölték. Goethe szövegéből az említett dalt Walter Scott angolra fordította és a ritkaság számba menő „Apology for tale of wonder” czímű művében, „The Molrachian fragment after Goethe” czímmel közlötte. Franczia fordítása is van Nodiertől, magyar fordítása Kazinczytól, továbbá orosz, cseh és tót fordítása is.

A szerb-horvát népköltészet igen nagy sikerrel lépett be az európai, különösen pedig a német irodalomba Vuk Stefanoviæ Karadžiæ révén. Az ő első „szerb” népdal-kiadását nagy melegséggel üdvözölte Grimm Jakab, a ki a gyűjtővel már 1813-ban megismerkedvén, csakhamar barátjává is lett.

Nem sok idő múltán majd minden európai nyelvre fordítottak e dalokból, melyek több kiadásban is megjelentek. Vuk óta a szerb-horvát népdalgyűjtemények egész sora jelent meg, melyekben dalmát dalok is vannak fölvéve. A dalmát, valamint általában a szerb-horvát népdalok legnagyobb gyűjteménye a zágrábi „Matica Hrvatska” birtokában van. Dalmácziában valamint a štokavacok, úgy a èakavacok is megőrizték a népdalhoz való érzéköket, azonban amazok mégis nagyobb mértékben, mint emezek, kiknél az olasz hatások miatt már kivesző félben van.

A dalmát népdalok nagy részökben az úgy nevezett női dalokhoz (lírai faj) tartoznak. Valószínűleg azért, mert Dalmácziában más történeti okok működtek közre, mint délen és keleten a szerb-horvátok lakta területen, azért itten épen nincs, vagy csak nagyon szegényesen van meg a népéposz. Azonban újabb időben Déli-Dalmácziában az elbeszélő dalok (úgy nevezett bugarštiæé-k) egész gyűjteményére bukkantak, melyeknek az a sajátságuk, hogy nem a szerb-horvát hősi dalok szokásos tíztagú mértékében, hanem tizenöt vagy tizenhat tagú hosszú, refraintől kisért páros sorokban vannak írva. Úgy látszik, hogy a XVII. és XVIII. században a Ragusától délre, főleg a Bocchéban lakó városi lakosság nagyon kedvelhette e dalokat. A fölfedezett anyagról itélve, ez epikai népköltészet virágzása a XVII. és XVIII. században már nyilván hanyatlóban volt. Bizonyára legdúsabban virágozhatott a XV. és XVI. században, mikor az egész Dalmácziában és a szomszédos szigeteken is el volt terjedve.

Bernt Rudolftól