Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Dalmáczia története.

Dalmáczia története.

A népvándorlás kora. Rutar Simontól, fordította Acsády Ignácz

A San Donato Zárában. Külseje és belseje. Charlemont Húgótól

A népvándorlás kora aránylag rövid, de mozgalmas időszak a Zrmanja és a Bojana közötti tengermellék történetében. E korszakban Kelet és Nyugat egyaránt magához akarta ragadni Dalmácziát s ez a küzdelem mélyen belenyúlt a középkorba, mikor az ország utoljára is végképen a Nyugaté lett. Dalmáczia már a birodalomnak Diocletianus és Constantinus közötti fölosztásakor önálló tartománynyá emeltetett, mely Liburniát is magába foglalta s keletre a Drina vizéig, éjszakra a Száva völgyéig terjedt. Mikor pedig a 379. és 395. években nyugati Illyria végleg külön vált a keletitől és a nyugat-római birodalomhoz csatoltatott, mind inkább önálló országképen kezd szerepelni a római birodalom keleti és nyugati részei között. A tulajdonképeni Dalmáczián és Liburnián kivűl Nyugat-Illyria még Felső-Moesiát, Saviát, Felső- és Alsó-Pannoniát s a két Noricumot is magába foglalta. Mindezen országok a birodalomnak Theodosius alatti ketté osztásakor a nyugat-római birodalomnak jutottak.

De Dalmácziának olyan természetes határai voltak, hogy Nyugat-Illyrián belől is önállónak mutatkozott, mint ez a római hadvezérek által ismételve támasztott lázadások lefolyásából is kitűnt. 455-ben a dalmát születésű Marcellinus római tengernagy lázadt föl; Marcellinus kiváló részt vett a chalonsi csatában s nagyban hozzájárúlt a római fgyverek diadalához. Erre Sziczilia kormányzatával bízták meg, csakhogy összeveszett Ricimer regenssel s visszatért szülőföldjére, hol olyan pártot szerzett, hogy 462-ben Dalmáczia királyává kiáltották ki. Minthogy a nyugati birodalomnak akkor nem volt tulajdonképeni császárja, Leo kelet-római császár elismerte Marcellinust királynak. 468-ban részt vett Éjszak-Afrikában a vandálok elleni háborúban; de megverték s Szicziliában meggyilkolták, mire Dalmáczia rövid időre ismét visszajutott a nyugat-római birodalommal való régi viszonyába.

Csaknem ugyanez időtájt (458) Idaulf, ki a római hadseregtől elpártolt, igyekezett gót segélylyel Dalmácziát megszerezni, mi azonban nem sikerűlt, mert a dalmaták nem támogatták. Elpusztította ugyan Mucrum (Macarsca), Laureto (a Narenta torkolatánál) és Bractia (Brazza szigetén) városokat és lekaszaboltatta lakosaikat; de azért minden igyekezete meddő maradt s végre is kitakarodott az országból.

Kevéssel ez után Dalmáczia újra önálló közigazgatási területkép jelentkezik. Julius Nepos, a szerencsétlen Marcellinus unokaöcscse, nagybátyjának halála után magához ragadta Dalmácziában az uralmat, hogy csakhamar még magasabbre emelkedjék. Ő mellette egy másik dalmata, a Salonából való Glycerius, állott nagy tekintélyben; Marcellinus alatt szolgált s halála után a megmaradt hajóhad egy részét a salonai biztos kikötőbe vezette vissza. Azután az itáliai hadseregben szolgált Ravennában s mint jeles vitéz megszerzé a legfőbb katonai méltóságokat. Ricimer unokaöcscse, Gundobald, ki bátyjától a regensséget örökölte, nagyon megkedvelte s nyugat-római császárrá tette (473 márcziusában).

Diocletianus palotája Spalatóban: bejárat a Dom-térre. Charlemont Húgótól

De Glycerius uralma rövid ideig tartott, mert tizenhat hónappal később Leo kelet-római császár Julius Nepost, nejének rokonát, nevezte ki nyugatrómai császárrá. Julius Nepos nagy sereggel nyomúlt Itáliába, ostrom alá vette Ravennát s a trónról való lemondásra kényszerítette Glyceriust. De, hogy némileg kárpótolja az elvesztett hatalomért, salonai érsekké nevezteté ki, csahogy e mellett folyton szemmel kísérte. De a komoly, szerény, jó lelkű Julius Nepos sem sokáig tarthatta magát. Mikor pártfogója, Leo császár, meghalt (474): utóda, Izauriai Leo, haza rendelte Ravennából a hajóhadat, melyre Nepos támaszkodott; e mellett Orestes, az idegen zsoldos had új fővezére, föllázadt Nepos ellen, kit mint Byzancz emberét Rómában különben sem kedveltek. Orestesnek a hadsereget a nyugati gótok ellen Galliába kellett volna vezetnie, de nem oda, hanem a császár ellen vezette s Nepost 475 márczius 28-án Ravennában meglepte; Neposnak sebtiben hajóra kellett szállania s Dalmácziába futnia, hogy legalább szabadságát megmentse.

Dalmácziában Nepost továbbra is törvényes uralkodónak ismerték el s maga sem mondott le a reményről, hogy újra birtokába jut a nyugat-római trón, minthogy Zeno byzanczi császár is támogatta. Odoaker, ki időközben Romulus Augustulust, az utolsó római császárt megbuktatta, a helyett, hogy a császári czímet vette volna föl, Nepostól csak a „patricius” czímet adatta meg magának. Még Teodorik, a keleti gót király is ajánlatot tett, hogy fegyverhatalommal visszahelyezi Rómában Nepost; de Zeno ebbe nem egyezett bele, mert azzal, hogy Itáliát idegen népekkel áraszsza el, nem akart ártani Neposnak az itáliaiak előtt. Nepos kedvező kilátásait azonban egyszerre tönkre tette Glycerius salonai érsek, ki a rajta ejtett sérelmet el nem feledte s boszúterveinek megnyerte Nepos két bizalmas emberét, Viktor és Ovida grófokat. Ezek a gyanútlan Nepost meglesték s 480 május 5-én megölték, mikor jószágán Salona közelében (Spalatóban?) időzött. Olasz történetírók ennek következtében a 480. évet veszik a nyugati császárság megszűnése esztendejének. A gyilkosok egyike, Ovida, „Dalmáczia királyá”-nak nevezte magát, de Odoaker nyomban megtámadta, megverte és megölte, Dalmácziát pedig ismét egyesítette Itáliával, melyhez közjogilag tartozott.

Ez időben élt Jeromos, a legnagyobb hittudósok egyike, kit Dalmáczia büszkén számít legderekabb fiai közé. A „keresztény polemika ez oroszlánja” 331-ben született Stridon városában, melynek fekvése vitás ugyan, mely azonban mindenesetre Dalmácziának Pannonia felé eső határán feküdt. Gazdag család ivadéka levén, korán Rómába küldték tanúlmányait folytatni; ezek befejeztével Jeromos bejárta Galliát és Germánia római részét s Aquilejában hosszabb ideig maradt. 373-ban keletre indúlt, beútazta Kis-Ázsiát és Syria homokpusztáin szerzetessé lett (374). Antiochiában pappá szenteltette magát (379), de oly föltétellel, hogy szerzetes maradhasson; erre bejárta Judaeát s Bethlehemben teljesen elsajátította a héber nyelvet. Rómában rövid időt töltve (382), Egyiptomot s a Thebais sivatagait járta be, mire állandóan Bethlehemben telepedett meg, hol a zarándokok számára házat épített. Ott fordította le az ó-testamentomot khald nyelvből latinra (a „vulgata”) s magyarázatokkal látta el. Rómának Alarik által történt bevétele oly módon hatott reá, hogy hosszú időn át egyebet sem tudott tenni, mint sírni. Még kilenczven éves korában is diktálta polemikáit s 420 szeptember 30-án halt meg. A katholikusok Dalmáczia védszentjeűl tisztelik.

A népvándorlás zürzavarairól Szent Jeromos, mint szemtanú, a IV. század vége felé a következő képet adja: „Már húsz esztendeje, hogy gótok, szármaták, quádok, alánok, hunok, vandálok és markománok szakadatlanúl és rabolva pusztítják Dácziát, Thrácziát, Maczedoniát, Dardániát, Thessaliát, Achaját, a két Epirust, Dalmácziát és a két Pannoniát. Láthatni, hogy még püspököket is meggyilkolnak, vagy rabszolgaságba hurczolnak, nem is szólva a nép alsó elemeiről; nemes matronákat és szentelt szűzeket megbecstelenítenek, papokat s az oltár más szolgáit lekaszabolják, a templomokat lerontják, vagy lóistállókká változtatják, a szent ereklyéket pedig porba tapodják. Szóval: sohajjal és jajjal telve minden és sehol sem látni egyebet, mint a halál iszonyatos látványát; így pusztúl el a római birodalom! Illyria vidékei Dalmácziával együtt, míveletlenűl hagyatnak; nincsenek lakóik és háziállataik, hanem erdőség és cserje lepi el”. A barbárok már az első betörésekkor Szent Jeromos szülővárosát, Stridont is földig lerombolták.

Az első gót és alán hadak 395 körűl nyomúltak Dalmácziába. Megelégedtek-e a rablással és pusztítással, vagy városokat is pusztítottak-e el, az nem bizonyos, mert ez a barbároknak saját érdekeibe ütközött volna; hisz Illyria a gótoknak engedtetett át s Alarik neveztetett ki (403) ez ország fővezérévé (dux).

A gót áradat tehát valószínűleg kevés kárt ejtett Dalmácziában; de csakhamar közeledtek a sokkal rettenetesebb hunok, kik az V. század derekán a magyar Alföldön telepedtek meg: a hun birodalom romlása után viszont újra kezdődtek a germán törzsek: suevek, gepidák, longobardok és keleti gótok betörései.

Az V. század végén Dalmáczia az erődített helyek és a szigetek kivételével már csaknem lakatlan volt. Rövid szünet állt be szenvedései történetében Teodorik keleti gót király erélyes uralkodása alatt. Teodorik 504 után elűzte az idegen betörőket Dalmácziából s ott nehány esztendőre visszaállította a belső biztonságot. A földet újra mívelni kezdték s a szemben levő itáliai parttal való közlekedés ismét megindúlt. Sőt Teodorik még jobban ki akarta aknázni az országot, s 508-ban megbízta dalmácziai adószedőjét, Simeon „gróf”-ot, kutasson szorgosan vasérczet.

Régi jelentőségét, mint fontos összekötő ország, Dalmáczia azon húsz évi küzdelem idején nyerte vissza, mely gótok és byzancziak közt Itália birtokáért folyt. Már a harcz első évében rendeletet kapott Sirmium byzanczi parancsnoka, Mundus, Attila egyik unokája, hogy űzze ki Dalmácziából a gótokat. Minthogy a gótok készűletlenek voltak, s a városokban alig volt őrség, Mundusnak könnyen sikerólt Salonát meglepnie és bevennie. Teodat, az akkori gót király, gyönge, bátortalan uralkodó volt ugyan, de mégis tudta, minő fontos Dalmáczia a gótok itáliai uralma szempontjából, s vezéreit, Asinariust és Agrippát kellő sereggel küldötte oda. Ezek megverték a byzancziakat, Mundus fiát is megölték s Salonát visszavették, mire Mundus kivonúlt az országból (535). De Justinianus császár szintén ismerte Dalmáczia fontosságát, s a következő évben egy más vezérét, Constantiust, küldötte Dalmácziába. A gótok vitézűl védekeztek s a védelemben az ország fölös számú er ődített helyére támaszkodtak. Sőt Liburnia különböző városait is hatalmukba kerítették (536). Ekkor Justinianus felszólította a longobardokat, pusztítsák el Dalmácziát, hogy a gótok ne maradhassanak meg benne. Ezek új segítséget kaptak ugyan Itáliából s Prevalia (Montenegró és éjszaki Albánia) lakói is támogatták őket, mindazonáltal végűl hátrálniok kellett az egyesűlt byzanczi és longobard haderő elől. Scardona közelében megverettek s Itáliába húzódtak vissza (537). Dalmáczia ismét Byzanczé lett s az is maradt mindaddig, míg a szlávok teljesen meg nem szállták. Prevalia fejedelmei szintén elismerték a kelet-római császár felsőbbségét.

Justinianus Dalmácziába erős őrséget küldött Vitalius vezetése alatt, kinek azonban 539-ben Belizár segélyére Itáliába kellett mennie. A gótok meghódoltak ugyan Belizárnak, de a byzanczi tisztviselők annyira sanyargatták őket, hogy újra föllázadtak (543). Ekkor Belizár megint Itáliába vonúlt s útközben 4.000 főnyi hadat toborzott Thrácziában és Illyriában. E sereggel Salonába ment s vezérét, Valentinust, a gótoktól erősen szorongatott Otranto segítségére küldötte, maga azonban Pola, onnan meg Ravenna felé folytatta útját s újra föléleszté a byzanczi csapatok lankadt bátorságát.

De Totila, a gótok új királya, csakhamar friss erőt lehelt népébe. Belizár megveretett s 546-ban Byzanczba hívatott haza. Totila szemet vetett Dalmácziára is és vezérét, Muicurust, Salonába küldötte, hol ez megverte a byzancziakat.

Justinianus új hadat küldött Narses vezetése alatt Itáliába (551). Johannes byzanczi tengernagy a tél folyamán, melyet Salonában töltött, szétvert egy gót hajórajt, mely a dalmát partokhoz mert közeledni. 552 tavaszán maga Narses szárazföldi úton, Scardonán, Novigradon s a Tengermelléken át Itáliába vonúlt s ott teljesen megsemmisítette a keleti gótok uralmát.

A byzanczi császár a meghódított Itáliát a ravennai exarchával kormányoztatta, kinek Dalmácziát is alá rendelte. Csakhogy az ország tulajdonképeni kormányzata külön, proconsuli rangú tisztviselőre bízatott; neve capitanus vagy catapanus, székhelye egyelőre Salona volt. Ilyen kapitány volt Claudianus, ki 567-ben a Narses helyére ravennai exarchává kinevezett Longinust Salonában ünnepélyesen fogadta. Az egyes városok megtartották régi alkotmányukat és önkormányzatukat.

De a byzanczi kormány terhes adóival és zsarolásaival csakhamar gyűlöletessé vált Itáliában, valamint Dalmácziában. Különösen Julianus Scribo salonai kapitány (600 körűl) sértette túlságos követeléseivel és személyes bánásmódjával a dalmatákat. De nem mertek föllázadni; más részt Byzancz, hogy a lázadást lehetetlenné tegye, 614-ben igen nagy újonczjutalékot soroztatott be Dalmácziában s a perzsák elleni háborúba küldötte, hogy ott veszszen. Mindez annyira gyűlöletessé tette a byzanczi uralmat, hogy a lakosság alig fejtett ki ellenállást, mikor új népségek törtek az országra.

Ezek közt voltak az avarok és adófizetőik, a szlávok, a kik a VI. század közepe óta együtt laktak a mai magyar Alföldön, s olyan közeli viszonyban álltak egymással, hogy egykorú írók sokszor össze is cserélik őket. Azok a szlávok, kik a VI. század második felében s a VII. század elején sújtolták Dalmácziát, a szlovének messze elterjedt törzséhez tartoztak s akkor az avaroktól függtek; nekik dolgoztak, hajót építettek részökre a Száván s a Dunán, és összes hadjárataikban a legkiválóbb részt vettek, mert nagy részt ő belőlük állott az avar hadsereg.

Prokopius, Belizár titkára, már az 549. évnél, tehát oly időben, midőn Itáliában Totila új harczra lelkesítette a gótokat, említi a szlávoknak első, pusztító betörését Illyricumon át egész Durazzóig. 551-ben ismét 3.000 szláv kelt át a Dunán s büntetlenűl fosztogatta Illyricumot és Thrácziát. Ugyanoly tömegek vonúltak a következő évben a bosnyák hegyeken át Dalmácziába, sőt a telet is római földön töltötték. 568-ban Bajan, avar khágán, 10.000 szlávot indított Dalmáczia elpusztítására s ugyanezt tette úgy látszik, 582-ben is.

Viharosabb lett az avarok és szlávok előnyomúlása a század fordúlóján. Valószínűleg 598-ban az avarok éjszaki Dalmácziában rontottak, elfoglalták és elpusztították Bankeis vagy Balca városát s még valami negyven római erődöt. Melyik volt ez a Bankeis város, azt bajos megállapítani; lehetett Benkoviæ Zárától keletre, vagy lehetett Bielina a Bukovicában, Benkoviætól keletre. A betörésről fenmaradt tudósításból kitűnik, hogy az avarok Dalmácziát majdnem teljesen elpusztították, s a legtöbb római telep is akkor tűnt el a föld színéről, hogy romjaiból soha többé föl ne támadjon. Mindazonáltal a pápáknak a dalmát püspökökkel váltott leveleiből kitűnik, hogy a VI. század végeig még egészen rendezett egyházi állapotok voltak az országban, mert e levelekben a főpapok pazar életmódjáról, nem pedig az ellenség okozta nyomorgatásokról tétetik említés. Csak 600 június havában fejezi ki I. Gergely pápa részvétét Maximus salonai érseknek a szlávok által okozott sanyargatás miatt, s nyilatkozik aggodalommal a jövőről, minthogy a szlávok Isztrián át Itália felé igyekeztek maguknak útat nyitni. Egyelőre azonban avarok és szlávok Itáliára vetették szemöket s egy évtizeden át békében hagyták Dalmácziát.

Phokas császár gyönge kormányzata a byzanczi birodalmat megnyitotta az ellenségnek s a határtartományokat szörnyű pusztúlásnak tette ki. Biborban született Konstantin, ez időszak főforrása, azt írja, hogy Dalmáczia csaknem teljesen elnéptelenedett s állítása azért is valószínű, mert az avarok s a tőlök függő szlávok első betöréseiknél nagy kegyetlenséggel dúltak, és sok ezer római lakost, részben a legkínosabb módon, megöltek, töméntelen embert pedig rabszíjon elhurczoltak és a biztonság teljes hiánya a föld mívelését is akadályozta. Csupán az erős tengermelléki és szigeti városok, melyek hozzáférhetetlen lagunáik és tengerök mögé rejtőzködtek, tehettek ez alól kivételt.

Arról, hogy az avarok s a nyomukat követő szlávok Dalmácziát tényleg meghódították volna, ez időben még szó sem lehet, s megbízható egykorú író ezt nem is állítja. Az egykorú jelentésekből csak azt a tényt vehetni ki, hogy a szlávok az avarok fölbújtására és védelmök alatt elpusztították Dalmácziát s megsemmisítették az ottani római telepeket.

Dalmácziát a szláv népségek csak Heraklius császár uralkodása idején (610–640) hódították meg és foglalták el. Bíborban született Konstantin Salona megvételét így írja le:

„Évenként húsvétkor egész Dalmácziában toborzott ezer lovas szokott Salonából a Dunához vonúlni, hogy e folyam átjáróit oltalmazza bármely ellenség ellen. Midőn egy ízben kiváncsiságból, hogy megtudják, ki lakhatik oda át, átkeltek a folyón, ott a férfiak épen távol levén, csupa asszonyt és gyermeket találtak s emberben és marhában dús prédát ejtve tértek vissza, hogy zsákmányukat Salonába vigyék. Mikor azonban az avar és szláv férfiak haza érkeztek s a rablásról tudomást nyertek, elhatározták, hogy boszút állanak. Egy második betöréskor a rómaiakat lesbe csalták s mindnyájokat elfogták vagy megölték. A foglyoktól megtudták a helyet, a honnan kiindúltak s az időt, mikorra várják őket haza. Mindezt fölhasználván az avarok, a kezökbe kerűlt rómaiak ruháját és fegyverét vették föl s ez álöltözetben háborítatlanul áthatoltak a klisszai szoroson s hirtelen megrohanással elfoglalták a készűletlen Salonát. Ez volt Dalmácziába való bevándorlásuk kezdete; mert megtetszvén nekik ez ország, lassanként nyájaik számára birtokba vették s a rómaiakat néhány parti városra és szigetre korlátolták. Mikor Dalmáczia ekképen nagyobb részt pusztasággá vált, egyik horvát nemzetség, mely a Kárpátokon túl Nagy-Horvátországban lakott, népestűl oltalomért Heraklius császárhoz fordúlt, ki az avaroknak a Dunától délre fekvő tartományát jelölte ki számukra. Innen elűzték az avarokat s a rómaiak alattvalóivá lettek”.

Ez az egész elbeszélés szemmel láthatólag mondai jellegű; ilyen példáúl az, hogy sem avarok, sem rómaiak nem tudták, ki lakik a túlsó parton, ilyen Salona megrohanása is. Teljesen bizonyos, hogy nem a rómaiak, hanem az avarok támadtak először, s hogy a dalmát városok közűl nem Salona volt az első, melyet hatalmukba kerítettek. De közelebbit ez esetről, melyet az írók egybehangzóan 639-re tesznek, nem tudni. Középkori benszülött történészek azt állítják, hogy a salonaiak fényűző életök miatt lakoltak, s hogy teljes kifosztása után az avarok fölperzselték a várost, mit az ásatások is igaznak biztonyítottak. Epidaurus (Ragusa vecchia) és Risinum (Risano) szintén ugyanekkor pusztúltak el, míg a többi parti városok nagyobb részt megmaradtak.

Azok a salonaiak, kik életöket megmentették, a közeli Solta, Brazza, Lesina és Curzola szigetére, nehányan Zárába és Új-Ragusába menekűltek. De, mikor a veszedelem elmúlt, Severus tekintélyes polgár rábeszélte a menekűlteket, hogy a félig elpusztúlt és lakatlan Diocletianus-féle palotában, melynek teteje már beszakadt, telepedjenek meg, minthogy erős körfala elég védelmet nyújtott a barbarok rohama ellen. A gazdagabbak nagyobb szobákat és lakosztályokat foglaltak el, a szegényebbek pedig a folyosókon, a lépcsők alján s a kályhákban húzódtak meg. Így keletkezett a mai Spalato (S – palatium) városa.

IV. János pápa, ki maga is Dalmácziában született, 641-ben Márton apátot dús ajándékkal küldötte Isztriába és Dalmácziába, hogy ott ereklyéket gyűjtsön s keresztény foglyokat váltson ki pénzen a pogányok kezéből. Akkor tehát a zivatar már elhúzódott s ismét rendezett állapotok alakítására tettek próbát. Ez irányban lankadatlanúl dolgozott Spalato első érseke, ravennai János, ki 650 körűl mint pápai legatus küldetett Dalmácziába. Diocletianus mauzoleumát székesegyházzá alakította és Szent Domnius tetemét Salonából Spalatóba vitette.

Salona pusztúlása után újabb szláv lakosság jelentkezik Dalmácziában, a horvát s délen a szerb is. Bevándorlásuk után az ország politikai állapotai tökéletesen megváltoztak. Ettől fogva csupán Zára, Traù, Spalato, Ragusa és Cattaro tengermelléki városokból, továbbá Veglia, Cherso, Arbe szigetekből állott Dalmáczia, meg még Lubricata szigetkéből (Vergada Zara vecchiánál, vagy Pago?), hol egy római erőd állott. E helyek és szigetek tették a byzanczi „Thema Dalmatá”-t római lakossággal. Az elpusztúlt Salona helyett a byzancziak a könnyen védhető Zárát emelték fővárossá, hol „capitanus”-uk is székelt. A római városok területe, Spalato kivételével, igen csekély volt, s csak nehány száz lépésnyire terjedt a város kapuin kivűl.

Minden többi földet a Narentától éjszakra Horvátországnak neveztek, melyet zsupánok és főzsupánok (később királyok) kormányoztak. Midőn ezek megtudták, hogy Salona menekűlt lakói Spalatóban telepedtek meg, ez utóbbi ellen sereget küldöttek, hogy az ott a mívelt földet elpusztítsa s lehetetlenné tegye a spalatóiaknak, hogy a városból kijárjanak. Ezek a byzanczi császártól kértek segélyt, melyet meg is kaptak. A byzanczi udvarral jó lábon élő zsupánok útasítást kaptak, hogy hagyják békében a spalatóiakat s ne gátolják őket régi földjeik és szőleik mívelésében.

A kiásott ó-keresztény temető és bazilika Salonában. Charlemont Húgótól

Közép-kor. Gelcich Józseftől, fordította Acsády Ignácz

Földrajzilag és történelmileg szakadatlanúl változásban ingadozik Dalmáczia az egész közép-koron át, mint a kormánytalan hajó, melyet ide-oda dobálnak a hullámok. Az ország az európai Kelet és Nyugat határszélén feküdt s gyakran ott ütköztek egymásba a nagyobb és kisebb szomszéd államok különféle eltérő érdekei.

A VIII. század végén a dalmácziai horvátok laza függési viszonyba jutottak a frank birodalomhoz. Velencze, Pál zárai herczeg és Donatus zárai püspök is, emez mint Dalmáczia római lakóinak követe, fölajánlották Nagy Károlynak 805-ben meghódolásukat. De csakhamar elpártoltak tőle; Károly pedig 812-ben Mihály császárral kötött békeszerződésében azért, hogy Byzancz elismerte császárnak, lemondott Velenczéről és Dalmácziáról, a mennyiben ez utóbbi római volt, míg a horvátok továbbra is frank felsőbbség alatt maradtak; ez a megoldás annyiban összeillett az akkori állapotokkal, hogy a frank birodalom szárazföldi, Byzancz pedig tengeri hatalom is volt. Még Borna, a dalmácziai horvátok herczege is támogatta Jámbor Lajost a Száva és Dráva közötti pannoniai szlávok ellen, kik Lindewit herczeg alatt föllázadtak; Borna utóda, Ladaslav, a császár jóváhagyásával lépett (821) trónra s a legrégibb fönmaradt horvát oklevél, mely Ladaslav második trónutódjától, Tirpimirtől származik (852), még szintén Lothár császár uralkodása idejéből van keltezve.

Ellenben a dalmácziai szerbek megtartották teljes függetlenségöket s a IX. század óta a narentaiak, területök kedvező fekvése következtében, mint vakmerő tengeri rablók tűntek ki közűlök. Csakhamar csatlakoztak hozzájok, mint nem kevésbbé rettegett kalózok, a kairawani afrikai szaraczénok, kik Sziczilia meghódítása után az Adriai tengeren is garázdálkodni kezdtek. Buduát, Rosét, Cattarót és Risanót elpusztították, a rizoni (Bocche di Cattaro) tengeröbölből ragusa ellen nyomúltak s tizenöt hónapon át ostromolták, azután Tarent és Bari ellen fordúltak. Végre a két császárság szövetkezett a közös ellenség ellen; II. Lajos császár kiragadta a szaraczénok kezéből Barit, s ugyanakkor maczedoniai Basilius császár hajóhadat küldött a narentaiak ellen, kik három pápai legatust, midőn ezek Konstantinápolyból haza felé útaztak, kiraboltak. Lajos császár utólag panaszt emelt ugyan a narentaiak ellen intézett e támadás miatt, kiket, habár csak névleg, alattvalóinak tekintett. Mivel azonban csakhamar maga Lajos is bajba keveredett s a frank birodalom mindinkább romlásnak indúlt, Basilius császár ezt arra használta, hogy visszaállítsa Byzancznak a dalmácziai szlávok fölötti felsőbbséget. Sedeslavot, Tirpimir egyik ivasékát, megerősítette herczegi méltóságában. Evvel együtt a narentai és a többi délszlávok főnökei is meghódoltak; de a narentaiak folytatták fosztogatásaikat s Basilius császár maga tanácsolta a Dalmácziában élő rómaiaknak, hogy támadásaiktól adófizetéssel váltsák meg magukat. A velenczeiek követték e példát; hogy szabadúljanak a rablóktól, évi bért fizettek nekik. De mindezen népeknek Byzancztól való függése ép oly laza volt, mint egykori függésök a frank birodalomtól, sőt Muncimir horvát fejedelem fölvette az Isten kegyelméből, utóda, Tomislav (914 körűl) pedig a királyi czímet. Régi fosztogatásaikat nem hagyták abban a narentaiak, még akkor sem, midőn Basilius császár rendeletére fölvették a keresztséget. 887-ben a velök Punta Micánál vívott tengeri ütközetben Ursus Participatius velenczei doge elesett.

Azon, akkor még nyílt kérdés, hogy az Adrián való uralom a narentaiaknak, vagy a velenczeieknek jusson-e, csak a X. század folyamán dőlt el az utóbbiak javára.

A velenczeiek hasznot húztak a bajokból, melyeket a dalmatáknak akkori keleti szomszédaik, a bolgárok, valamint azon rabló kalandozások okoztak, melyekre a narentaiakat a bolgárokon nyert diadal sarkalta. Zára, Traù, Spalato és a nyugati szigetek Orseolo II. Péter dogét hívták segélyűl, ki a görög császár beleegyezésével azonnal teljesítette kivánságukat. Osseróban partra szállt, a sziget hódolatát, Zárában pedig a hűségesküt fogadta s visszaadta a városnak Pagót, melyet a horvátok elfoglaltak tőle. Svetoslav horvát király a békekötésben (998) arra kötelezte magát, hogy nem bántja többé a dalmatákat; a narentaiak elvesztették Lesina, Curzola, Lagosta, Brazza és Meleda szigetét, hol erődítményeket emeltek; vissza kellett innen sziklafészkeikbe vonúlniok, hajóik s azokkal együtt tengeri uralmuk is füstbe ment. Ragusa is kénytelen volt hódolni a velenczeieknek. A doge ez időtől fogva „Dalmáczia herczege” czímet viselt, mely utóbb feledésbe ment ugyan, de 1086-ban föleleveníttetett. A horvátoknak azon kisérlete, hogy Zára városát megfoszszák a pagói sóbányáktól, új háborút okozott; Orseolo Ottó doge hajóhaddal jelent meg (1018) Dalmácziában s ez alkalomból adót vetett Arbe, Veglia és Ossero szigetekre. Ekkor a horvátok a byzanczaktól kértek segítséget s II. Basilius görög császárnak, „a bolgárölő”-nek, csakugyan sikerűlt legalább Dalmáczia egy részében visszanyerni a felsőbbséget. Zára az Orseolók bukását (1032) arra használta, hogy a köztársaságnak tett esküjét érvénytelennek tekintse s a velenczei helyőrséget elűzze. De csakhamar kénytelen volt kapuit újra megnyitni, ellenben a ragusaiak ébersége meg tudta szabadítani városukat a velenczei őrségtől.

E közben a keleti birodalom Alsó-Olaszországban érzékeny veszteségeket szenvedett s Apuliát a normannok elfoglalták tőle. Ettől fogva a normannok hajóhadai megjelentek az Adrián, hol azonban Velencze ellenállásával találkoztak. Minthogy a dalmaták a normannokhoz csatlakoztak, újabb meghódolásukkor Velencze igéretet vett tőlök, hogy ezt többé nem cselekszik. De Ragusa, mely nem vállalt ily kötelezettséget, 1080-ban Velencze, valamint a keleti birodalom ellen is támaszt talált a Guiscard normann herczeggel való szövetségben, kit Durazzo elfoglalásában tettleg támogatott.

Mindehhez még vallásos viszálykodások is járúltak. A dalmácziai s a hegységen túli szomszéd vidékeken lakó szlávok fölvették a kereszténységet, még pedig eleinte Róma hatása alatt a parti városokban lakó latin keresztények fáradozásai következtében, de utóbb Byzancz hatása alatt; végűl Cyrill és Method tanítványai befejezték a térítést s a szláv-glagolitot tették a liturgia nyelvévé. Mivel azonban attól lehetett tartani, hogy ez a szertartás, mint oly kötelék, mely Dalmácziát a Kelethez fűzi, a sokféle felekezet beözönlését is elő fogja segíteni, melyek akkor a Keleten, főleg pedig a Balkán-félszigeten elterjedtek: Róma elhatározta, hogy ott is bevéteti a latin szertartást. E miatt hosszadalmas küzdelem támadt, mely először a Narentától éjszakra eső földön dőlt el, még pedig a római pápaság szellemében, s mely ezután (1085) Dalmáczia déli részében s a határos Herczegovinában, Albániában és a mai Montenegróban is elterjedt. Ragusa, mint e mozgalom zászlóvivője, viselte először következményeit, mert Bodin e miatt ostrom alá vette.

A XI. század derekán István, a régi fejedelmi család sarja, a dalmácziai horvátok közt új hatalmat alapított, melyben 1052-ben követte fia Krešimir Péter. Mindketten királynak nevezték magukat s elismerték a byzanczi felsőbbséget; rendes székhelyök Nona volt. Krešimir utóda Suinimir volt, ki, midőn Slavizo trónkövetelőt eltette láb alól, a pápától a királyi czímet adományoztatta magának és Salonában Szent Péter templomában VII. Gergely követétől lobogót és kardot, koronát és kormánybotot kapott, hogy az apostoli székben támaszt nyerjen Byzancz és Velencze ellen. Mikor azonban a normann-vész elvonúlt, Byzancz és Velencze szövetkeztek Suinimir ellen s Alexios császár 1085. évi Chrysobuljában világosan elismerte a velenczeiek birtokjogát Dalmácziára nézve.

Ilyen volt a helyzet, mikor 1089-ben Suinimir meghalt. A római érzelmű városok Velenczéhez hajlottak. Vitale Falier doge fölvette a Dalmáczia és Horvátország herczege czímet. De a horvátok Lepa Helena, Suinimir özvegye vezetése alatt az özvegynek fivéréhez, I. László magyar királyhoz folyamodtak. László egyelőre elfogadta a mai Horvátország területének hódolatát s helytartóvá unokaöcscsét, Álmost, nevezte ki. Ellenben Dalmácziában trónra kerűlt még egyszer egy horvát király: Péter. Csak László unokaöcscse és utóda, Kálmán, foglalta el Dalmácziát is.

Hogy az Adriai tengeren biztosítsa magának Velencze ellen a normannok támogatását, Kálmán nőűl vette szicziliai I. Roger gróf leányát. 1102-ben – a hagyomány szerint – Belgrádban (Zara vecchia) Horvátország és Dalmáczia királyává koronáztatta magát, s miután barátságos ajánlataival biztonságban ringatta a velenczeieket, fölhasználta az alkalmat, midőn ezek a szent földön kezdtek háborút, s uralmát a dalmácziai városokra is kiterjesztette. Ostrom alá vette (1105) Zárát, mely, minthogy önkormányzata és sok más kiváltsága biztosíttatott, megadta magát; innen Sebenico, Spalato és Traù ellen nyomúlt, mindenütt őrséget hagyott s adót szedett. Végűl 1108-ban Zárában országgyűlést tartott, melyen a nép hagyományos szabadságait megerősítette s új kiváltságokat adott. Ugyanez történt az 1113-ban tartott dalmát országgyűlésen, melyen a király az egyházmegyék kikerekítését s különböző egyházi törvények hozatalát is munkába vétette. De az ügyek ezen új rendezéséből Ragusa és Cattaro városok kizárkóztak, s azon védelem alatt, melyben a konstantinápolyi császár részesíté őket s a szomszéd szláv fejedelmekkel való barátságos viszonyaik folytán megtartották önállóságukat, kifejlesztették helyhatósági intézményeiket s tetemesen kiterjesztették területöket.

Velencze azonban nem nézte tétlenűl e dolgokat. Falier Ordelafo doge, ki a konstantinápolyi császár segítségével Zárát elfoglalta s azután Belgrádot és Pagót is birtokba vette, elesett (1117) ugyan a magyarokkal folytatott küzdelemben, kik a zárai várban bezárt őrséget föl akarták szabadítani; de az őrségnek mégis meg kellett adnia magát s a horvát bán, ki a hadjáratot vezette, abba hagyta Zára város ostromát. Erre a velenczeiek Sebenico ellen nyomúltak s erős várát lerombolták; ez esemény hírére Traù és Spalato is újra velenczei védelem alá helyezkedtek.

Hasztalan igyekezett a pápa tartós békét szerezni az országnak. Ellenkezőleg új viszály támadt Velencze és Konstantinápoly közt, mikor a görög császár a velenczeieknek folyton jobban virágzó keleti kereskedelmök iránti féltékenységből megtagadta (1118) az arany bulla szokásos megerősítését s támogatta a magyar királyt Dalmáczia birtokára való törekvésében. Mikor a velenczei hajóraj távol, Joppéban horgonyzott, II. István megvívta Traùt és Sebenicót, mire az összes többi városok – Zárát kivéve, hol velenczei őrség állt – meghódolt Szent István koronájának (1124). De a doge a hajóhaddal, melyben a dalmát szigetek hajói is benne voltak, Keletről haza sietett s nem törődött azzal, hogy a szaraczénok betörtek az országba, Traùt fölperzselték s a lakosokat Zagoriába menekűlni kényszerítették; a doge nyomban megtámadta és bevette Traùt, egész Belgrád kapujáig üldözte az őrséget, sőt onnan is elriasztotta azt, minden lelkifurdalás nélkűl megsemmisítve a szerencsétlen várost, melynek lakói futással menekűltek s Sebenico és Scardona városok lakóinak számát szaporították. Ez történt főleg Scardonában, mely, mint egykor, ismét püspöki székhelylyé lett. Így Dalmáczia megint Velencze birtokába kerűlt.

Utóbb azonban a magyarok Spalatót (1141), Traùt (1151) és Sebenicót (1167) visszafoglalták, míg Zára, Veglia, Arbe, Ossero, Lesina, Brazza, Lissa tovább is Velencze kezén maradtak, mely, hogy e birtokaitól távol tartsa Magyarország minden hatását, azokat előbb (1153–1154) az érseki székhelylyé emelt Zára, azután Gradó egyházi hatósága alá helyezte, Ragusa, mely névleg Byzancz védelme alatt állt s a szomszédos szláv fejedelmekkel jó barátságot tartott, a Velencze részéről való ellenséges támadást azzal előzte meg, hogy védnöksége alá helyezkedett, míg Cattaro Byzancz s a ráczországi urak védelme alatt megtartotta önkormányzatát s képes volt a testvér várost, Ragusát, erős fegyveres csapattal segíteni Barics bán ellen s ezt 1160-ban Trebinjénél legyőzni.

A traùi loggia. Weber Antaltól

Komnén Manuel görög császár világra szóló tervei, melyek a régi római birodalom visszaállítására s első sorban Itália meghódítására irányúltak, még egyszer és utoljára Dalmácziába hozták a byzancziakat. Hajórajuknak meghódolt Spalato, Traù és Ragusa. De Manuel halála (1180) örökre megszűntette a byzanczi hatást Dalmácziában. Spalato meghódolt III. Béla magyar királynak. Zára is elpártolt Velenczétől s Bélához csatlakozott. Ürügyűl erre a városnak az érsekválasztás szolgált; megtiltotta az újonnan választottnak, hogy a gradói patriarchától kérje megerősítését. Brazza, Lesina, a Narenta-vidék, Chulmia és Bosznia is Béla kezébe kerűlt. Ez időben kapták adományúl a Morosiniak Pagót, valamivel előbb (1103) a Frangepánok Vegliát. Curzolát a Zorzi család bírta hűbérűl Velenczétől, mely Keleten volt elfoglalva s nem gondolhatott elvesztett birtokai visszahódítására. Ennek következtében, noha Zárát ostomzár alá vette s a kereskedést az Adrián rövid időre gátolta, végre is kénytelen volt Bélával két esztendei fegyverszünetre lépni (1182–1184). Ennek lejártával a magyarok Zára támogatása mellett teljes diadalt arattak a köztársasági seregen. Velencze megint kénytelen volt fegyvernyugvást kérni (1192), mely képesekké tette ellenfeleit, hogy új hadjáratra készűljenek Dalmácziában. Az ő segítségökkel a záraiak Pagót újra elfoglalták. Ez idő folyamán Dalmáczia határain a Nemanják családja nagy hatalomra vergődött, mely kivált a byzancziak tehetetlen védelme alatt álló Ragusára vált veszedelmessé. Hasztalan kötött e város szövetséget II. Vilmossal, Apulia és Sziczilia normann királyával. Ez nem menthette meg Ragusát Nemanja István haragjától, ki a város metropolitájától egy, akkor igen heves alakban folyó szertartás miatti viszály következtében elvonta a chulmi, buduai és dulcignói püspökök fölötti főhatóságot, a Ragusa területén fekvő Brenót földúlta, azután a byzanczi birtok egy részét, a Narenta vidékét és Chulmiát – mely Sabbioncellót, Stagnót és Slanót is magában foglalta – megszállta, végűl még Tribuniát, melyben a Canali és a Sutorina völgye is foglaltatott, a Zentát és Albániát meghódította s Cattaróra és Buduára is kiterjeszté uralmát. Az akkori háború nyomorúságai sok szláv családot, főleg olyat, mely hitéhez buzgón ragaszkodott, arra kényszerítették, hogy e tájakról Cattaróba és Ragusába menekűljenek. Ugyanez történt Dalmácziának a Narentától éjszakra eső részeiben, hol a magyarok, byzancziak és Velencze közötti harczok következtében számos horvát, a ki részint a vérontástól, részint a szülőhelyén történő újításoktól menekűlni igyekezett, vagyonával a városokba futott s így ezek lakóinak száma szaporodott s területök kibővűlt.

De a velenczeiek nem mondottak le Záráról. A viszály, mely Magyarországban III. Béla halálával (1196) fiai, Imre és András közt támadt, Dandolo Imre dogénak megadta az alkalmat, a negyedik keresztes hadjárat pedig az eszközöket, hogy Konstantinápolyba való átkelése közben Zárát elpártolásáért megfenyítse s földig rombolja (1202). A pápa egyházi átka a keleti birodalom fővárosát sem menthette meg a hasonló sorstól; a velenczeiek a II. Elek és II. Izsák közt támadt polgárháborút fölhasználva, 1204-ben hatalmukba ejtették s kifosztották az Arany Szarv melletti várost, kincseit hazájokba hurczolták s a zsákmányból a dalmácziai székesegyházaknak szintén sok drága ereklyét juttattak. Más, állítólag a Bosporushoz rendelt csapatok Ragusánál kötöttek ki, mely önállóságát csak úgy mentette meg, hogy kormányzata élére egy grófot és az érseket állította, kik a velenczei köztársaság patriciusai közűl választattak (1204). 1358-ig maradt Ragusa Velencze felsőbbsége alatt. Ellenben Zára elűzött lakosai Magyarország védelme alatt újra fölépítették elpusztított városukat. Csak mikor II. András a keresztes háborúban, melyet 1217-ben indított, Velencze jó szolgálataira szorúlt, mondott le a köztársaság javára Zárát illető minden jogáról. Ezzel azonban a nyugalom nem állt helyre, mert az almissaiak, kik a városokból érkezett menekűltekkel megszaporodtak, mint egykor déli szomszédaik, a narentaiak, háborgatták kalózkodásaikkal a tengert. Odáig jutott a dolog, hogy a pápa indíttatva érezte magát 1221-ben keresztes hadjáratot hirdetni az almissaiak ellen, kik kétszer egymás után (1221 és 1240) arra kényszeríttettek, hogy hajóikat kiszolgáltassák. A római kuria erélyesen működött a Bosnyákországból benyomúló bogumilok vagy patarénusok – egy manicheus felekezet – ellen is. Az aránylag békés időszakot, mely akkor kezdődött, midőn Almissa ellen az első hadjáratot indították, erőszakosan félbeszakította a mongol népözön, mely Dalmácziát is érintette. A magyarok mohii veresége után a mongolok nyomon követték a menekűlteket egész a dalmácziai tengerszorosig, s Klissa, Traù, Sebenico és Knin területét elpusztították, Ragusát, Cattarót és Durazzót pedig fölperzselték (1242). Ellenben nem voltak képesek IV. Béla királyt utólérni, ki Traùból a szomszéd Bua szigetére menekűlt, s kit a dalmát szigetek és tengermellék lakói vitézűl megvédtek. Végre a mongolok Szerbián és Bolgárországon át, hol rettenetes pusztítást vittek véghez, elvonúltak. Alig hogy a mongolok eltávoztak, IV. Béla Zára birtoka miatt, mely 1242-ben hozzá csatlakozott, háborúba keveredett Velenczével. De a király a kikötő vámbevételeinek két harmadrésze fejében lemondott Záráról. A záraiak, kik eleinte magyar területre, Nonába menekűltek, csak sulyos föltételek alatt kaptak engedélyt a városba való visszatérésre. (1247).

A Lóránt-oszlop Ragusában. Charlemont Húgótól

Szerencsésebben jártak Sebenico, Traù és Spalato városok, melyek épen a mongol zivatar alatt szabadúltak föl. De Traù és Spalato közt csakhamar határpör támadt, melyben Spalato Ninoslav bosnyák bánhoz fordúlt segítségért, míg Traù IV. Bélához folyamodott.

Velencze ekkor a szigeteket bírta, meg a szárazi partmelléknek a Kerkáig terjedő részét. A partmellék déli része Magyarország birtokában maradt. Csupán Ragusa állt a Velenczétől kinevezett gróf alatt. Traù és Spalato viszályát csak a következő évben rendezték; ez a templomosoknál történt Vrányában, hol Béla király országgyűlést tartott. De a viszály a két város között újra kitört és pedig Castelvitturi birtoka miatt; testvérharczok, a bán, sőt maga a király döntő biróságára való hasztalan fölebbezések következtek; végre a király azzal döntötte el a pört, hogy a tatárok betörése előtt (1241) állapot újra visszaállítandó; ezzel a béke a két testvérváros közt helyre állt.

Az ekkor beköszönt nyugalmat Spalato arra használta, hogy alkotmányát arisztokratikus szellemben alakítsa át. Csakhogy az almissaiak újra megjelentek a színen; hasznukra vált tengerpartjuk hozzá férhetetlensége, meg hogy a Šubiæok, a brebiri grófok, kikkel a kalóz-zsákmányon megosztoztak, esküdt ellenségei voltak Velenczének. Velencze, I. Károly nápolyi király, Spalato és Sebenico városok háborút indítottak Almissa ellen s közös erővel fogták ostrom alá; el is foglalták s őrséggel rakták meg (1283). Az almissaiak újra összeszedték ugyan magukat s elkergették az őrséget, de végűl Velenczétől szorongatva két esztendei fegyszerszünetet kellett kérniök, melyhez, minthogy időközben Dragutin szerb király 1292-ben megverte őket, kérelmökre előbb öt, azután továbbá tíz esztendei járúlt. A brebiri grófok ellenben továbbra is jelentékeny állást foglaltak el.

Nápolyi II. Károlynak III. Andrással a magyar trónért folyó küzdelmei a dalmatákat is két pártra osztották s az országot új rázkódtatásoknak tették ki. Dalmácziában az Anjouk kerekedtek fölűl; különösen a brebiri grófok szegődtek II. Károly pártjához s az Árpádok kihalta (1301) után segélyökkel Károly unokája, Róbert Károly szilárdan megvethette lábát Horvátországban, honnan Magyarországba nyomúlt s (1309) királylyá választatott. Ez a körűlmény Zárát is Magyarországhoz való csatlakozásra bírta, mi szintén a brebiri grófok közbenjártával történt, a mint később ugyane város ugyanilyen közbenjárás következtében és kedvező békeföltételek mellett most már nem mint alattvaló, hanem mint szövetségtárs ismét Velenczéhez csatlakozott. Ez arra bátorította Traùt és Sebenicót, hogy a köztársaság segítségét kérjék az erőszakos Mladin bán ellen, ki Horvátország bánjának, Zára grófjának, Dalmáczia herczegének és Bosnyákország bánjának nevezte magát s ki már előbb magára vonta Velencze haragját azzal, hogy Bajamontét, a száműzött dogét, barátságosan fogadta. Róbert Károly nem gátolhatta, hogy a két város Velencze uralma alá ne helyezkedjék (1312), minthogy nem tudta megfenyíteni a brebiri grófokat, kik okai voltak a dalmát városok elpártolásának. Kninbe érkezvén, börtönbe vetette ugyan Mladin gófot, mindezen zavarok főokozóját, de Gyögy és Pál grófok megtartották szabadságukat s az utóbbi sokáig védte magát Klissában. Velencze dalmácziai birtokaihoz csakhamar Nona s maga Spalato is járúlt (1328) úgy, hogy az egész dalmát tengermellék elvesztett Magyarországra nézve. E mellett a pártviszály a horvát főurak közt egyre tartott; közűlök a brebiri grófok mellett a corbaviai grófok, a Frangepánok, mint Veglia és Nilipiæ grófjai, és Knin grófja váltak ki leginkább. Mindnyájan majdnem egészen függetlenek voltak Magyarországtól. De Dalmácziára nézve különösen veszélyessé vált Kotromanovics István bosnyák bán, ki a tengerpartig nyomúlt, hol Zachulmiát egész Cattaróig elpusztította (1331). A Nemanják királyi családjából való Dušan I. István lépett föl ellene; e fejedelem egykor Ragusának ellensége volt, de utóbb a legszorosabb barátságba lépett a várossal s ekkép útját egyengette Velenczével való s Magyarország ellen irányúló szövetségének, valamint Traù, Sebenico, Scardona és Klissa városokkal való szövetségének.

Károsan hatottak Dalmáczia állapotaira Róbert Károly magyar király lengyelországi vállalatai. Ellenben Nagy Lajos, mihelyt Magyarország trónjára lépett, mindenek előtt Dalmácziára vetette szemét, mert fontosnak tartotta a tengerpart visszaszerzését. A legtöbb horvát főúr valóban meghódolt neki s még Zára is hozzá csatlakozott. De a velenczeiek ostrom alá fogták s minthogy a magyar részről küldött segélysereg elpártolt, a városnak 1346-ban (decz. 21-én) meg kellett magát adnia. Lajost azonban nem lehetett rá venni, hogy lemondjon Záráról; Velenczével csupán fegyverszünetre lépett (1347), melynek letelte előtt Genuával szövetkezett (1352) Velencze ellen. De csak 1355-ben kerűlt a dolog háborúra, melyben Lajos a köztársaság hatalmát gyökerében igyekezet megtörni, mert az aquilejai patriarchával s Paduával szövetkezve a trevisói őrgrófságban támadta meg a velenczeieket. Minthogy egyszersmind a dalmácziai városokat is rá tudta venni, hogy uralma alá helyezkedjenek, Velencze a zárai békéban (1358) lemondott Dalmáczia birtokáról s akkor a tenger egész keleti partvidéke Zárától Buduáig Magyarország uralma alatt állt. A doge le is tette a Horvátország és Dalmáczia herczege címet. Csakhogy az elvesztett terület visszaszerzésének eszméjéről Velencze akkor sem mondott le; Pisani Viktor egy nagy hajóhad élén 1377-ben szembe szállt a genuaiakkal, kik ismét barátságot kötöttek Lajossal. Eleinte a hadi szerencse nem kedvezett a velenczeieknek; de csakhamar feléjök fordúlt, ámbár, minthogy erejök kimerűlt, a turini békében (1381) újra le kellett mondaniok Dalmácziáról.

Nagy Lajos király halála, mely Magyarországban a trónöröklés miatt belviszályt keltett, Dalmácziában is újra fölélesztette a pártgyűlölséget. Némelyek Mária, Lajos leánya, mások versenytársa, nápolyi Kis Károly mellé álltak; emennek pártján voltak a Horváthiak és nagybátyjok, János vránai perjel, ki a Lajos leánya elleni mozgalmat vezette. Mária és anyja, Erzsébet, a lázadók kezébe kerültek; a két hölgy foglyúl a perjelnek adatott át s végtelen megalázásnak tétetett ki. Az özvegy királynét, Erzsébetet, megölték a novigrádi tömlöczben; de Mária, kit a velenczeiek kiszabadítottak, visszatérhetett Magyarországba és Zsigmondhoz ment feleségűl. E közben a zendűlés Dalmáczia déli részeire is kiterjedt, hol I. Tvrtko bosnyák király, noha Erzsébet özvegy királyné teljesítette abbeli kérelmét, hogy Cattaro átengedésével tengeri kikötőt adjon neki , megragadta az alkalmat, hogy Zárát és Ragusát kivéve csaknem valamennyi várost elfoglalja. Zsigmond magyar király és nápolyi László, Kis Károly fia, okleveleikben czímeik közé sorolták ugyan e királyságot, de Tvrtko nem csupán névleg, hanem tettleg is királya volt Dalmácziának. Halálával (1391) azonban a török részről már fenyegetett Bosnyákország gyors hanyatlásnak indúlt. Dabiša István, Tvrtko testvére, Dalmácziát Zsigmondnak engedte át. Csakhogy ekkor Dalmácziában tényleg Nápolyi Lászlót ismerték el királynak, ki helytartójává a bosnyák Hrvoját nevezte ki; ekkor még Zára is elpártolt Zsigmondtól. Zárában László, midőn személyesen Dalmácziába ment, királylyá koronáztatta magát; mikor azonban addigi szövetségese, Ostoja István bosnyák király elpártolt tőle, haza tért s ajánlatot tett Velenczének, hogy Zárára való jogait neki engedi át.

Zára ostroma 1346-ban. (Tintoretto festménye.) Siegl Károlytól

Lászlónak Dalmácziából való ezen kivonúlása s Bosnyákország belvidékének meghódítása, hol Zsigmond csakhamar megfosztotta trónjától Ostoja Istvánt, azt okozta, hogy 1404-ben Veglia és Arbe, 1408-ban és 1409-ben Sebenico, Nona és Traù is meghódolt a magyar királynak. De Velenczében is föltámadtak a régi hódító vágyak. Elfogadta László ajánlatát, ki Zárát s Dalmácziához való jogait pénzen eladta neki; ezzel Velencze megszerezte a lehetőséget, hogy lassanként ismét megvesse lábát Dalmácziában, mit Zsigmond nem volt képes megakadályozni. A trieszti békében (1413) Velencze jogos birtoka Zárát, Nonát, Sebenicót, Scardonát és Ostrovizát illetőleg elismertetett; kevéssel ezután felsőbbsége alá helyezkedett Sebenico, Lesina, Brazza és Curzola, melyeket az almissaiak rablásai bírtak e lépésre, továbbá Cattaro és Pastrovichio s végűl 1452-ben Veglia. E szerzemények s az új háború, mely Zsigmondra nézve nagyon szerencsétlenűl folyt le, azt okozták, hogy 1420 után az egész dalmácziai tengermellék Velenczeé lett, kivéve a Narentát és tengerpartját, mely Chulmiához tartozott, és Ragusát, melynek területe átengedések és adományok által kibővűlt s mely ekkor, Magyarország védelme alatt, arisztokratikus kormányformájú önálló községgé szilárdúlt, melynek a kereskedelmi forgalomban szerzett gazdagsága monumentális építményekben nyert kifejezést. Ennek következtében e szabad állam valamint gond nélkűl nézte a velenczei uralom terjedését, akképen nem aggódott a törökök közeledése miatt sem. A törökök kis napi menetekben kezdtek a tengerhez közeledni; megszállották Herczegovinát és Castelnuovo di Cattarót (1465–66) s innen tovább nyomúltak a tengerpart mentén mindent elpusztítva (1467); de Ragusa évi adóban megalkudott velök. A tizenöt esztendei harczokban kimerűlt Velencze 1470-ben szintén követte apró vetélytársának példáját s II. Mohameddel békét kötött, melynek következtében Dalmáczia és Horvátország egy ideig ment maradt a hitetlenek támadásaitól. Akkor engedték át Vegliát a Frangepánok Velenczének s ugyancsak ez időben engedték át neki (1481) Cosaccia István fiai a macarskai tenger mentét és a Narenta vidékét.

A Torre del Bovo ï Antona Zárában. Weber Antaltól

Velencze ugyanekkor tengerészeti intézményeinek oly módon való átalakításán fáradozott, hogy a hajózás minden haszna egyes egyedűl neki jusson. Ez okból a dalmácziai városoknak a közép-tenger nagy kereskedelmi helyeivel kötött régi szerződéseit érvényteleneknek nyilvánította s csupán azok az egyezmények lettek jogerejűekké, melyeket Velencze írt alá. Ez a változás főleg Ragusa kereskedelmi szabadságát fenyegette, mely ettől fogva kizárólag az Olasz- és Spanyolország partjaival való kereskedésre adta magát, ellenben teljesen lemondott a keletiről, melyből addig annyira meggazdagodott. Így biztosított magának Ragusa fényes jövőt, míg a többi dalmát város, a kis tengermelléki kereskedésre szoríva, ama szép, de kevés hasznot hajtó föladatra korlátoltatott, hogy házi tűzhelyét védte a török kalózok ellen. Ezek annál nagyobb átokká váltak az országra nézve, mennél több alkalmat nyertek, hogy magán az Adriai tengeren találjanak buvó helyet; ezt az alkalmat pedig megadta nekik a félhold uralmának terjeszkedése Albániában s utóbb Dalmácziában, hol (1493) a Frangepánok, kik török segítséggel remélték Segnát visszafoglalhatni, egyre végzetesebb betörésekre buzdították őket. Mióta a hitetlenek ez útat megismerték, Sebenicónak sokat kellett támadásaiktól szenvednie; a horvát terület elpusztíttatott és elnéptelenedett s Velencze birtokait keresztény vérrel áztatták. A horvátok, hogy békét nyerjenek, évi adó fizetésére kötelezték magukat (1494); de hasztalan, mert a boszniai szandsák-basa 1497-ben Traù területére tért, a következő évben ostrommal megvette Klissát s kevéssel később (1499) hatalmába ejtette a macarscai tengermelléket s számos sarczolásai és hódításai után végűl egyenesen az Adria fölötti uralomra törekedett (1500). Iszonyú volt a háború, mely ekkor megindúlt; Zára és Nona vidéke elpusztúlt; Zemonico lángok martaléka lett; Ostrovizzából, melyet fegyverrel vettek meg, 2.000 keresztényt hajtottak rabszíjon Boszniába. De Sebenico tartotta magát, sőt a knini al-bánnak sikerűlt a törököt Bistrizzánál megverni; de mindig új tömegek törtek Dalmácziába halált és pusztúlást okozva. Zára területét ismét elpusztították, csakhamar hasonló sorsban részesűlt Vrana, Traù, Sebenico és Klissa is, míg a Cetina, Knin és Ostrovizza egyesűlt haderejét, midőn szomszédai ellen sikeres portyázásról tért haza, a hitetlenek serege körűlkerítette s kardélre hányta. E vérengzésektől megijesztve Velencze sietett békét kötni a törökkel; Magyarország csakhamar követte példáját s a Cetina és a Narenta közötti egész terület Almissa kivételével török kézbe jutott. De azért a mostari szandsák-basa nem hagyta abban az ellenségeskedést Velencze dalmát birtokai ellen; támadásai czéljáúl főleg Sebenicót és Traùt szemelte ki, mi közben a cambraii liga megkönnyítette az ozmánoknak a további garázdálkodást. Mert alig hogy Velencze kivonta őrségeit Dalmácziából, a törökök már is megszállották az oda hagyott helyeket. A horvát grófok siettek a példát utánozni, míg végre II. Ulászló magyar király is csatlakozott a ligához s Dalmáczia megszállását elrendelte (1509). Velencze teljesen lesújtva, békét kötött, de ez a lépés nem vetett véget a dalmát városok Velencze elleni mozgalmának. Csak mikor őt is bevonták a magyarok és törökök közti fegyverszünetbe, léphetet föl komolyan a lázadók ellen s állíthatta helyre a belső rendet, melyet a köznép mindenütt megzavart, midőn a patriciusok ellen főleg Veglián, Zárában, Sebenicóban, Lesinán, Spalatóban és Cattaróban föllázadt. E közben a törökök semmibe sem véve a fegyverszünetet, megszállották Nuèakot, Signt, Virt (1513) és Knint (1514), úgy, hogy Klissa és Poljiza, hogy hasonló sorsra ne jusson, évi adó fizetésére kötelezte magát (1515). Velencze kieszközölte ugyan a fegyverszünet meghosszabbítását, de a megállapodásokat az ozmánok nem tartották meg, s új meg új hordák törtek be az országba. A magyar király, hogy Klissát megvédhesse, követelte azt a pénzösszeget, melyet neki Velencze e vár oltalmára igért, s a horvát bán hasztalan tette a legnagyobb erőködéseket, hogy a Scardona mellett levő erődöt újra kiragadja a török kezéből; erre ez a város, valamint Klissa is, Velencze oltalma alá akart helyezkedni; ez azonban, minthogy a cziprusi események foglalkoztatták, el nem fogadhatta a meghódolást, minek az lett a következménye, hogy a törökök rabló kalandozásai folyton gyakoriabbakká és kegyetlenebbekké lettek. Rogosnizzát és Capocestót fölperzselték s általában nem volt város, melynek kapujáig a vad hordák el nem hatoltak. A kétségbeesett dalmaták kérései végre rábirták Velenczét, hogy fegyverrel és lőszerrel lássa el őket, ellenben Konstantinápolyban tett előterjesztései meddők maradtak, mert II. Szolimán, ki épen trónra lépett s Magyarország ellen hadjáratra készűlt, a lagunák királynőjét csak üres szóval biztatta, mi a legroszabbat helyezte kilátásba. A boszniai basa a Magyarország elleni támadás után csakugyan Knin ellen nyomúlt (1522), melynek várát a lakosok, noha több támadást visszavertek, végre is átadni voltak kénytelenek. A vár megvételének híre nagy réműletet keltett Scardona lakosaiban, kik nyomban ott hagyták szülőföldjüket és Sebenicóba menekűltek; csupán Klissa tudta, 300 hős védője vitézségével, az összes rohamokat visszaverni (1522). Még a szultán tilalma sem fékezhette a scardonai őrségek erőszakosságait, melyek örökösen nyugtalanították Velencze birtokait s egyszer Scardona, másszor Zára vidékére törtek be. Akkor (1523) kapta a fő provveditore a rendeletet, hogy Nadint, Vranát, Nonát s nehány más várat teljes védelmi állapotba helyezzen és Spalatót egész erejével megvédje (1524). De a törökök vakmerősége nőttön-nőtt, s Velencze, melyet a török a horvátok iránt való elnézéssel vádolt, kénytelen volt szabad bemenetet engedni a török hajóknak a sebenicói csatornába, hogy ez úton jussanak Scardonába. Midőn a segniaiak erről értesűlve Zára elé vonúltak, hogy a török hajókat bevárják s megtámadják, ez az ozmánokat először is Segna és Mudrussa megrohanására ösztönözte; azután pedig rabolva és gyilkolva törtek a velenczei birtokokra is, melyek lakossága futásban keresve menekűlést, a tengeren túlra vándorolt (1524). Velencze, hogy e kegyetlen pusztításnak némi gátat vessen, kénytelen volt 1525-ben Zára vidékének lakóit, kik a horvátokat a töröktől megszállott területen való portyázásaikban támogatták, szigorúan megfeszíteni s a sebenicói grófnak megparancsolni, hogy a scardonai emirrel a só-szállítás tárgyában szerződést kössön. Cattaro viszont útasítást kapott, hogy miképen viselje magát a basákkal s a török hadsereg más fő tisztjeivel való érintkezésében.

Zára, Sebenico, Spalato, Ragusa, Cattaro és Traù városok pénzei. Siegl Károlytól

Az új-kor. Erber Tulliustól, fordította Acsády Ignácz

Csakhogy akkor sokkal inkább a török hatalom erőszakos terjeszkedéséről, mint a vele való békés tárgyalásokról volt szó.

A törökök 1536-ban árúlással hatalmukba ejtették Sinj, Verlika, Nuèak várait s immár Klissa, Dalmáczia legerősebb védbástyája, ostromához fogtak. Krusiæ Péter, ki a magyar király nevében bírta a várat, ép oly fáradhatatlan, mint jeles katona volt. Még a veszély közeledte előtt fordúlt I. Ferdinándhoz s a pápához segítségért, I. Ferdinánd 2.000 embert küldött neki s kevéssel később 700 pápai katona érkezett hozzá Olaszországból. Erre Krusiæ megtette a szükséges előkészűleteket, s a sziklafészek rövid idő múlva megvívhatatlan várrá változott. Féktelen dühvel törtek a törökök több ízben egész a vár falaiig, de mindannyiszor óriási veszteséggel űzettek vissza. Csak éhség által remélhették a vár megvételét; Salonánál s a Sasso-dombon két erődöt emeltek tehát, mely Klissa és a tenger közt teljesen elzárta az összeköttetést. Minthogy az élelmi szer hiánya csakhamar érezhetővé vált, Krusiæ kirohanásra szánta el magát. Őrsége nagy részével leszállott a síkságra, megvívta a Salona melletti erődöt s űzőbe vette a törököket. E pillanatban azonban nagy számú haddal megérkezett a boszniai basa s nyomban támadni kezdett; vad futással menekűltek a keresztények a többségben levő törökök elől s Krusiæ a harczmezőn esett el. Ennek következtében Klissa csakhamar a török kezébe került (1537 márczius).

Ezzel a török terület majdnem Spalato kapujáig ért. V. Károly császár, ennek öcscse, I. Ferdinánd, meg a pápa véd- és dacszövetségre léptek ugyan Velenczével, de a császárt egészen elfoglalta Francziaország nyughatatlan királya s így Velencze csaknem teljesen magára hagyatott. A tanács, hogy a törökök előnyomúlásának gyorsan gátat vessen, 12.000 gyalogost és 1.500 lovast küldött Badoer Alvise provveditore generale vezetése alatt Dalmácziába. A törökök mindamellett győzedelmesen nyomúltak előre, Nadint és Vranát elfoglalták, sőt magát Zárát is fenyegették; ellenben Nona, Zemonico és Sebenico ellen intézett támadásaikkal nem boldogúltak. Sokkal szerencsésebbek voltak a keresztény fegyverek a Bocche di Cattaróban, hol a spanyol-velenczei hajóraj hatalmában kerítette Castelnuovót és Risanót. Az ekkor kötött fegyverszünet idején azonban Chaireddin Barbarossa nagy hajóhaddal a Bocchéba nyomúlt, megostromolta Castelnuovót és Risanót, Cattaro pedig csak ügygyel-bajjal tudott hasonló sorstól menekűlni. Velencze kimerűlt, káros békét volt kénytelen kötni, mely meghagyta a törököt az egész szárazföldi Dalmáczia birtokában. Klissa lett a basa állandó székhelye, honnan durva önkénynyel kormányozta az új szandsákot. A szegény morlákok, kik a harczok idején a hegységbe menekűltek, ismét visszatértek nyomorúlt viskóikba s az új uraknak valóságos rabjai lettek. Egyetlen vigaszuk a Ferencz-rendiek szerzete volt, mely igazi halálmegvetéssel tartotta fönn a kereszténységet a mélyen sújtott lakosság között.

Harmincz esztendei fegyvernyugvás után, melyet csak kisebb betörések zavartak, II. Selim hadat üzent (1570) a velenczei köztársaságnak. A törökök egész Záráig nyomúltak s a közelében lévő Malpaga erődöt bevették, melynek védője, Malipiero Bernát, hősi halált halt. Szívós makacssággal törekedett az ellenség Zára birtokára, de nem levén nehéz ágyúja, több ostroma visszaveretett. Ép oly sikertelen maradt a Spalato elleni támadás is, melynek lakói a kétségbeesés elszántságával űzték vissza a vad hordákat. Annál szomorúbb volt Lesina városának sorsa, a mely rövid harcz után az ellenség kezébe kerűlt; a fegyverfogható férfiakat rabságba hajtották, a többieket pedig kegyetlenűl lemészárolták. Két spalatóinak 1.000 főnyi haddal viszont sikerűlt Klissa várát éjnek idején meglepnie s őrségét kardélre hánynia. De a két kalandor a helyett, hogy e fontos várat megtartotta volna, az épületeket fölgyújtotta és eltávozott, mire a törökök ismét jó karba helyezték az erősséget. Három esztendeig tartott a küzdelem; végre mindkét fél kimerűlt s 1573-ban békét kötött, mely szerint a háború folyamán tett hódításokat kölcsönösen visszaadták egymásnak.

A körűlmények helyes számbavételével Velencze ezután a legszigorúbb semlegességet követte s elvonta a töröktől az ellenségeskedésnek minden ürügyét. A nyugtalan uszkókok könnyű hajóikon hol ezt, hol amazt a dalmácziai vidéket lepték meg, s gyakran pusztították a török birtokokat. De Velencze okos számítással elejét tudta venni minden veszélynek, sőt fegyveres erővel is föllépett a békebontók ellen, míg egyszer csak egy váratlan esemény ismét fenyegetni kezdte a békét.

Rómában attól tartottak, hogy a török előbb-utóbb megszállja Spalatót s onnan hajóin nyugtalaníthatná a pápai területet; ez okból évek óta az volt a pápák egyik kedvelt terve, hogy Klissa várát kiragadják az ozmánok kezéből. Alberti, spalatói főesperes s a város más egyházi méltóságai e terv érdekében működtek, s VIII. Kelemen közbenjárásával sikerűlt Rudolf magyar királyt is megnyerni az eszmének. Egész titokban szállt Spalato mellett egyik öbölben partra egy nagyobb uszkók csapat, melyhez sok dalmata, főleg poglizzai ember csatlakozott. A haderő vezetését Alberti vette át s éjnek idején megrohanta a várat. A meglepett török őrség rövid tusa után megsemmisíttetett s napkeltekor már a keresztény zászló lobogott Klissa tornyain (1596). Csakhogy nem sokára 8.000 főnyi török had nyomúlt a vár ellen s azt minden oldalról bekerítette.

Lenkoviæ horvátországi főkapitány a határőrök és uszkókok közt sebtiben 1.300 embert fogadott s Klissa fölmentésére sietett. Velencze szigorúan megtiltotta ugyan dalmácziai alattvalóinak, hogy e hadműveletben részt vegyenek, sőt Moro Benedetto vezetése alatt a spalatói vizeken velenczei hajóraj is czirkált, hogy a partra szállásban mindenkit megakadályozzon. De a dalmaták a Ferencz-rendi barátok buzdítására mégis csatlakoztak Lenkoviæ csapataihoz s Klissánál véres harcz támadt, melyben mindkét fél igazi halálmegvetéssel küzdött. A diadal már-már a keresztényeké volt, mikor az uszkókok meggondolatlanúl zsákmányolásra adták magukat. A török vezér hamarosan összeszedte visszavonúlóban levő csapatait, megtámadta s teljesen megsemmisítette a szétoszolt uszkókokat. Alberti János és három más spalatói kanonok, Dominis János zenggi püspök és sok más vitéz a harczmezőn esett el. Lenkoviæot gyors lábú lova mentette meg, de különben csak kevesen tudtak a közeli hegyek barlangjaiban menedéket találni, honnan a következő napokon Almissába és Castel-Suèuracba vonúltak. A velenczeiek Lenkovièot és embereit kiútasították területökről, Castel-Suèuracot megszállották s megbüntettek minden spalatóit, ki a merész vállalatban részt vett. Ez előzékenység kibékítette a szultánt úgy, hogy a velenczeieknek sikerűlt a békét föntartani.

Klissa. Bernt Rudolftól

A XVII. század derekán hirtelen vészt hozó felhők támadtak a Keleten. Törökország roppant hadi készülődései világosan jelezték, hogy a szultán tervez valamit a velenczei köztársaság ellen. A tanács Dalmáczia őrségeit 5.300 emberre szaporította s a várakat védelmi állapotba helyezte. Mikor Candia birtokáért csakugyan kitört a háború, a boszniai basa (1646) 20.000 emberrel Novigradi elé nyomúlt, erős várát bevette s azután Sebenicót kezdte vívni. Sokáig folyt az elkeseredett tusa, a sebenicóiak rohamot roham után vertek vissza s végre a basának csakugyan el kellett távoznia. E közben Scardona Foscolo Leonardo tábornok kezébe kerűlt, Caotorta Paoló pedig Duarét foglalta el s ezzel a Primorje lakóit Velencze felsőbbségének elismerésére bírta. A velenczeiek új csapatokkal, melyeket idegenből szereztek, vagy az országban fogadtak, a következő évben meghódították Novegradit, Zemonicót, Obrovazzót, Ostrovicát, Vranát, Salonát és Sassót. A törökök másodizben is megpróbálták Sebenico bevételét, de eredménytelenűl. Ellenben a vitéz Foscolo Dernisből, mely nyomban megadta magát, Kninba nyomúlt s megvívta a bevehetetlennek hitt várat. 1646-ban Klissa is velenczei kézbe kerűlt, a Tököli basa vezetése alatt fölmentésére siető sereg pedig megveretett. Velenczében oly nagy örömöt keltett ez esemény, hogy a tanács tudatta az összes keresztény fejedelmekkel.

A következő években a harcz Dalmácziában fontosabb események nélkűl folyt tovább. De annál keményebb küzdelem vívatott Candia birtokáért. A hősi védelem daczára Morosini főkapitány végre is kénytelen volt megadni magát s huszonöt esztendei küzdelem után a sziget török kézbe jutott (1669). A rá következő békeszerződés Dalmácziára kimondotta, hogy a velenczeiek a háború folyamán tett hódításaikat mind megtartják. De a törökök mégis megszállották Zemonicót, Vranát, Ostrovicát, Dernist, Knint, Duarét és az e miatt indított hosszadalmas alkudozások, mint rendesen, meddők maradtak.

Midőn 1683-ban Bécs fölszabadúlásának híre egész Európát bejárta, Velencze I. Lipót császár-királyhoz csatlakozott s Törökországnak hadat üzent. Eleinte a küzdelem eldöntetlenűl folyt, de mikor 1686-ban Cornaro Girolamo vette át Dalmácziában a velenczei csapatok vezetését, a törökök sok veszteséget szenvedtek. Stormónál, Opus-erődnél, Buduánál a velenczei csapatok különösen kitettek magukért s Castelnuovót, Vergovacot, Zvonigradot, Verlikát, Sinjt, Knint rohammal bevették. Ekkor Cornaro török területre nyomúlt; a boszniai és herczegovinai basák több ízben megverettek s csakhamar Graèac, Pogovo, Trebinje, Citluk, Klobuk és sok más hely a velenczeiek kezébe jutott.

Jenő herczeg zentai győzelme a szultánt arra bírta, hogy béketárgyalásokat kezdjen Lipót királylyal; ezek annál gyorsabban mentek, mert a király azt akarta, hogy a készűlőben levő spanyol örökösödési háborúban már szabad keze legyen. A Dalmácziában aratott sok siker Velenczében azt a jogos várakozást kelté, hogy a hódított területnek legalább nagy része a köztársaságé marad. De a császári meghatalmazottak nagy sietséggel kötötték meg a karloviczi békét (1699), s nem eléggé vették számba Velencze követeléseit. Az önmagára hagyott tanácsnak aránylag kedvezőtlen szerződést kellett kötnie; e szerint Dalmáczia határává az a vonal lett, mely Kninből Verlikán, Sinjen, Duarén, Vergovacon, Citlukon és a Sutorinából Castelnuóvon, Risanón át vonúlt Cattaróba. Dalmácziának ezen újonnan szerzett része az „acquisto nuovo” nevet nyerte megkülönböztetésűl az „acquisto vecchio”-tól, melyhez a tengerpart és a szomszédos területe tartozott. Ragusa köztársaság, mely az egész háború folyamán nagyon kétszínű politikát követett, megtartotta addigi területét, melyet Klek és Sutorina, a török kézben maradt két vidék, választott el Velencze birtokaitól.

Obrovazzo és vára. Bernt Rudolftól

Szenvedett vereségeik nagyon elkeserítették a törököket, kik új háborúra készűltek, midőn Velencze más európai bonyodalmak miatt magára hagyatottnak látszott. A török csapatok már 1715 tavaszán átkeltek Dalmáczia határán s feldúlták egész területét. Jenő herczeg tanácsára azonban III. Károly király szövetségre lépett Velenczével s a háború a Duna felől is megindúlt. Ennek következtében a velenczeiek kerekedtek fölűl, elfoglalták Imoskit, sőt Boszniába és Herczegovinába is benyomúltak. A félhold hatalmát a Balkán nyugati tartományaiban akkor valószínűleg örökre megtörik, ha az Alberoni bibornok szőtte fondorlatok Károly császár-királyt a passzaroviczi béke megkötésére nem kényszerítik (1718). Dalmáczia akkor nyerte Bosznia és Herczegovina felé mind e mai napig meglevő határait s az új szerzemény „acquisto nuovissimo” nevet kapott. Ismételt vereségeik arra ösztönözték a törököket, hogy Velenczével jó szomszédságot tartsanak s így Dalmácziában a béke egész 1797-ig nem zavartatott meg. A főkormányzó „provveditore generale” czímmel Zárában székelt; alája volt rendelve a „rettore” Cattaróban, a ki néha a „provveditore straordinario” czímet viselte s Albánia közigazgatását vezette. Az egyes városokban „rappresentanti”-k, kiket „conti veneti”-nek is neveztek, állottak hivatalos járásuk összes hatóságai élén, maguk pedig egyenesen a provveditorétól függtek.

A dalmaták nagyon derék tengerészek voltak, s valamint a lefolyt háborúkban rendkivűli szolgálatokat tettek, úgy a béke idején is igen jó hírben álltak. A dalmácziai kereskedő-hajók velenczei lobogó alatt bejárták az összes tengereket s kereskedésökkel nagyban elősegítették Dalmáczia tengeri városainak vagyonosodását, hol ezen kivűl a Boszniából és Herczegovinából érkező árúkkal való kereskedés élénkítette a forgalmat. Az adó csekély, a zsoldos szolgálat nem igen terhes kereset volt, ipar és tudomány virágzásnak indúlt. De annál szomorúbb volt Dalmáczia belföldének állapota. A Ferencz-rendű szerzetesek a szomszédos török tartományokból nehány száz keresztény családot telepítettek ugyan át, melyeket a velenczei kormány földbirtokkal látott el; de a lezajlott háborúk annyira elnéptelenítették az országot, hogy a földmívelés felvirágoztatására gondolni sem lehetett. Még Zára környékén is hiányzott a munkaerő, mely okból II. N. Erizzo provveditore a róla elnevezett faluban (Borgó Erizzo) 368 albánt telepített meg Skutariból; ezek ott nyelvileg ma is külön vált s 1.736 lélekből álló gyarmatot tesznek. A nehézségekkel a már hanyatló félben levő velenczei nem bírt többé megbirkózni, s habár a tanács a földmívelés és erdészet emelése ügyében számos rendeletet adott ki, az erélyesség hiánya s a hivatalnokoknak közmondásossá vált megvesztegethetősége miatt minden a régiben maradt. Más részt a sok szenvedés és nélkülözés eltompította a morlák lakosságot, a papság pedig sokkal tudatlanabb volt, sem hogy a falusi nép kedélyét erkölcsi elsatnyúlásából ki tudta volna emelni. Útnak, iskolának, más jótékony intézetnek a vidéken híre-hamva sem volt, sőt a személyes biztonságot is folyton veszélyeztette a sok rablóbanda, mely bűntetlenűl űzte mesterségét. A nép mindazonáltal megható hűséggel és szeretettel ragaszkodott a velenczei uralomhoz, melynek a török iga alóli szabadúlását köszönte. Mikor tehát Bonaparte hadai fenyegetőleg közeledtek Velenczéhez s Manin Lodovico doge segélykiáltása Dalmácziába is elhatott, 12.00 főnyi dalmát fegyveres sietett a lagunák védelmére, míg az ország templomaiban nyilvános imákat mondtak az uralkodó köztársaság megszabadításáért. Ez azonban már sokkal mélyebbre hanyatlott, semhogy hősi harczban keresse szabadúlását vagy bukását. A tanács csupán csak arra törekedett, hogy Bonapartét megengesztelje s gyáva viseletével fölháborította a dalmát honvédek becsületérzését, kik szívesn áldozták volna véröket a lagunák városának védelmében. Sőt, mikor az arisztokráczia Velenczében leköszönt a hatalomról s Bonaparte akarata az újonnan alakított demokratikus városi hatóságban szabadon érvényesűlt, a dalmát katonákat mint fosztogató, közveszélyes népséget csúfosan visszaküldték hazájokba.

Zára 1754-ben s a város mostani czímere. A város képe a zárai S. Donato múzeumban levő rajz után, Junginger Frigyestől.

A dalmát városokban akadtak ugyan egyesek, kiknek a franczia szabad eszmék és Velencze demokratikus kormánya tetszettek, de a nép tömege conservativ érzelmű volt. A nép gyűlölete főleg a szabadelvű dalmaták ellen fordúlt s lassanként az a balvélemény támadt, hogy ezek a francziák kezére akarják játszani Dalmácziát. A düh nőttön-nőtt ellenök, s minthogy rendes csapatok alig állomásoztak az országban, polgárháború közeli kitörését lehetett várni.

Először Spalatóban zendűlt föl a nép s a zsidók városrészét igyekezett megostromolni. De nehány előkelő polgár közbenjárásával s nem csekély pénzösszeg lefizetésével sikerűlt a zsidókat a nép erőszakoskodásai ellen megvédeni. Más városokban is támadt zavargás s mindenütt az a fenyegető kiáltás hangzott. „Le az istenkáromlókkal, jakobinusokkal és királygyilkosokkal!” Egyik névtelen, egész Dalmácziában elterjedt és Dorotiæ András Ferencz-rendű barátnak tulajdonított kiáltvány a népet önsegélyre szólította föl s óva intette a lakosságot a jakobinusoktól, kik az országot a vallás ellenségeinek akarják kiszolgáltatni. Ekkor a nép dühe nem ismert többé határt. Spalatóban, Traùban, Sebenicóban s más helyeken feltörték a fegyvertárakat s a fölfegyverzett nép valóságos támadást intézett az úgy nevezett jakobinusok ellen. A polgárvér bőven folyt, lerombolt házak jelezték a zendűlők útját, s az egész ország iszonyú fejetlenségbe sülyedt. Csak mikor a dühöngők némileg megnyugodtak, sikerűlt a tekintélyesebb polgároknak közbelépniök és a kihágásoknak véget vetniök. Mindenütt úgy nevezett municipiumot választottak, melyben minden rend és osztály képviselve volt, s polgárőrséget alakítottak. A parasztság megnyugtatására eltörűlték a gyűlölt adókat, bármily igazságosak voltak is különben.

A nyugalmat egyedűl Zárában nem zavarták, hol elég nagy olasz helyőrség állomásozott. Querini András, a provveditore generale, furfangos ember volt, a ki értette a módját, hogy mindig arra fordítsa köpenyegét, honnan a szél fúj; hadi állapotba helyezte tehát Zárát s várta a jövendő dolgokat. A velenczei demokraták Querinit a maguk részére próbálták ugyan vonni, de ez tartózkodó maradt s kijelenté, hogy a Velenczéből hozzá rendelt biztosoknak a partra szállást sem engedheti meg, minthogy ez a nép, valamint a katonaság körében zendűlést támasztana. Titokban azonban a bécsi udvarral alkudozott s késznek nyilatkozott a nagyon megerősített várost az osztrák csapatoknak átadni. A többi városokban is arra a meggyőződésre jutottak, hogy csupán Ausztria mentheti meg a franczia részről fenyegetett keresztény vallást s ez okból mindenütt követeket választottak, kik az összes dalmaták nevében letegyék a hűség esküjét a trón zsámolyánál.

Ez időben Passerianóban Isztriának és Dalmácziának Ausztria részére való átengedése már el volt határozva, s minthogy a Dalmácziában elharapódzott fejetlenségről Bécsben is tudomással bírtak, hamarjában Triesztben és Zenggben 4.000 főnyi megszálló sereget vontak össze Rukavina Mátyás vezetése alatt. 1797 június 30-án Casimir ezredes három gyalog zászlóaljjal s fél század lovassal Zárába érkezett, hol ünnepélyesen fogadták. Július 2-án a loggiában a város összes lakói letették a hűségesküt. A kedvezőtlen időjárás által föltartóztatott hajóraj, mely még június 25-én elindúlt a trieszti kikötőből, csak július 5-én érkezett Zára elé. A sűrű néptömeg lelkesűlt kiáltásai és ágyúdörgés mellett Carsana János érsek, Querini provveditore s az összes polgári és katonai hatóságok fogadták a kikötőben Rukavina tábornokot. A Simon-templomban tartott hálaadó isteni tisztelet után Rukavina a szószékről magyarázta küldetésének czélját s intette a jelen levőket, tartsák meg esküjöket; még ugyanaz napon kiáltvány jelent meg, mely az ország összes szabadságainak és kiváltságainak elismerését biztosította. Erre közmeghatottság közt behúzták a régi velenczei zászlót s helyére fölvonták a császári lobogót.

Rukavina, mihelyt a rend és nyugalom föntartására múlhatatlanúl szükséges intézkedéseket megtette, megkezdte a többi dalmát város elfoglalását is. A gyalogság Casimir ezredes vezetése alatt az országúton haladt, míg Rukavina vezérkarával a tengeren folytatta útját. A csapatokat mindenütt lelkesűlten fogadták, mert a nép Ferencz császár-királyt egy részt a hit védőjének, más részt a régi magyar királyok utódjának tekinté, kiknek uralma nem veszett ki teljesen a nép, kivált a papság emlékezetéből. Rukavina tábornok a szokásos isteni tisztelet után majdnem mindenütt a szószékbe lépett, hogy az alkalomhoz illő beszédet tartson s a tömegesen megjelentek hűségesküjét átvegye; néhol a jelen levők egyike-másika bizonyos dolgokra nézve kérdést intézett a tábornokhoz, ki készségesen meg szokta adni a kivánt fölvilágosítást. Ez igazán patriarchalis eljárás teljesen illő volt az ország állapotához. A régi velenczei hatóságok, melyek a fejetlenség idején nagyobbára eltöröltettek, ismét megkezdték működésöket. Csak itt-ott fordúlt elő, hogy egyes parasztok vonakodtak földesuroknak az urbéri tartozást teljesíteni, de Rukavina erélyes közbelépése ezeket is megfélemlítette, ámbár a jobbágyság ügye még sokáig nyitott seb maradt.

Mikor Rukavina ekképen az egész Tengermelléket Macarscáig a hozzá tartozó szigetekkel együtt elfoglalta, július 31-én újra visszatért Zárába, hogy a Bocche megszállására szükséges előkészűleteket megtegye. Még ekkor a zárai révben tartózkodott a velenczei hajóraj, mely Morosini vezetése alatt a dalmát honvédséget májusban haza szállította. Rukavina e hajók közűl nehányat a saját hajóhadához csatolt, melylyel augusztus 12-én a zárai kikötőből elindúlt.

A Bocche di Cattaróban is zavargások támadtak, de nem váltak oly véresekké, mint Dalmácziában. Cattaro, Dobrota, Perasto és más parti városok Soranzót, a provveditore straordinariót, Velencze bukása után is előljáróknak ismerték el s a tartomány védelmét reá bizták. De mindenki belátta, hogy ez az ideiglenes állapot nem tarthat sokáig, s ez okból két párt alakúlt: az egyik Ausztriához hajlott, a másik a tartományt Montenegró védelme alá szerette volna helyezni, melynek cselszövő metropolitája, I. Petroviæ Péter nyegus, nagy vágyat érzett a Bocche di Cattaro birtokára. Gyorsan megszállotta Buduát s a Župa grófságait, a többi tengermelléki helységekkel pedig egyetértésre igyekezett lépni. Csakhogy azt a baklövést követte el, hogy nyíltan Velencze demokratái mellé állott, valószínűleg azon reményben, hogy velök hamarabb czélt ér. Ebből azonban az lett, hogy számos bocchei őt csakugyan jakobinusnak nézte s ügyétől elszakadt. Ezzel az osztrák párt annyira megszilárdúlt, hogy az Ausztriának való meghódolást ünnepélyesen kimondották. A keservesen csalatkozott metropolita ekkor azzal igyekezett politikáját leplezgetni, hogy küldöttség által kijelenteté Rukavina tábornoknak, hogy némely bocchei területet csupán óvatosságból, netaláni rendzavarás meggátlása végett foglalt el. Midőn a kis osztrák hajóraj augusztus 20-án Castelnuovo előtt megjelent, a hír villámgyorsan elterjedt az egész tartományban s mindenki nyugodtabban nézett a jövő elé, mert a montenegrói támadás veszélye immár el volt hárítva. Rukavina átvette a montenegróiaktól a megszállott területet s rendezte az ország kuszált közállapotait. Október 5-én távozott a Bocche di Cattaróból s Metkovichon, Vergoracon, Imoski Sinjen, Verlikán, Dernisen és Kinen át Zárába tért vissza. Míg gróf Thurn Rajmund, mint meghatalmazott udvari biztos, a Bocche di Cattaro közigazgatásának rendezésével foglalkozott s minden a legjobban ment; egyszerre csak veszedelmes felleg tornyosúlt a láthatáron. Bruyes franczia ellentengernagy két sorhajóval, három fregáttal és két kisebb hajóval a Ragusa köztársasághoz tartozó calamottai kikötőbe érkezett s Brady parancsnokló tábornokot fölszólította, hogy a jogtalanúl megszállott Bocche di Cattarót nyomban hagyja el, különben erőszakkal fogja kényszeríteni. Bonaparte ezt azért tette, hogy Cobenzlt, a passerianói béketárgyalásokon levő osztrák meghatalmazottat engedékenyebbé tegye; de Brady húzta-halasztotta a dolgot, s midőn végtére meg kellett igérnie a kivonúlást, a boccheiek már megszállották az összes hegyszorosokat és sürgetően fölszólították a tábornokot, hogy nyújtson nekik segédkezet a tartomány védelmében. E válságos pillanatban, midőn a franczia támadás már küszöbön állt, érkezett meg a campoformiói békekötés híre. Bruyes Corfuba távozott, de előbb Ragusa köztársaságra tetemes hadi sarczot vetett.

Ezzel az ország megszállása szerencsésen befejeztetett s az osztrák kormány buzgón fáradozott, hogy a szomorú állapotokat és az inséget, kivált a parasztokét, enyhítse; de működését gyakran zavarták a politikai és vallási pártviszályok s a velenczei korszakból származó túlságos kiváltságok. Az időközben polgári kormányzóvá kinevezett Thurn gróf erélyes közbelépése annál szükségesebb volt tehát, mert a Bocche di Cattaro folyton forrongásban volt s nem egy zendűlését fegyveres erővel kellett elfojtani.

Ősrégi időben bosnyák és horvát-magyar menekűltek telepedtek meg a Spalato és Almissa közötti területen, s „Poglizza” néven egy teljesen független grófságot alapítottak. A lakosok, kik viseletre és szokásra nézve tetemesen különböztek a dalmatáktól, nagyon dolgosak voltak s meglehetősen jó módban éltek. Egy főispán (gróf) és tizenkét alispán szigorúan arisztokrata szellemben vezette a terület kormányzatát s távol tartott minden idegen hatást. Az osztrák kormánykisérletet tett ugyan, hogy e közép-kori alkotmány helyére olyat léptessen életbe, mely inkább egyezzék az osztrák törvényekkel, de ebben oly makacs ellenállással találkozott, hogy lázadástól lehetett félnie. Megelégedett tehát néhány kisebb változtatással, melyek a Poglizzának a többi Dalmácziával való viszonyára vonatkoztak, de a kis grófság belső kormányzatát nem érintették. Ragusával Ausztria szintén jó szomszédságot tartott, sőt a kis köztársaságot csapatokkal is segítette, midőn benne a só árának emelése miatt zendűlés támadt.

A pozsonyi béke (1805) véget vetett az osztrák uralomnak Dalmácziában, melyet 1806 február havában Molitor franczia tábornok 6.000 emberrel megszállott. De a birtokba vétel csak lassan haladt előre, s ezt a körűlményt az oroszok arra használták, hogy erős hajórajjal kierőszakolják a Bocche di Cattaro átadását. Az osztrák meghatalmazott biztos, Ghisilieri, hogy az osztrák helyőrségeket az előnyomúló oroszoktól és montenegróiaktól megmentse, csakugyan kénytelen volt engedni. Ezen Napoleon rendkivűl fölháborodott és szerződésszegéssel vádolta Ausztriát. Hosszadalmas alkudozások folytak, melyek azonban nem vezettek eredményre, mert fenyegetéssel nem lehetett az oroszokat a Bocchéből kiszorítani. Ezek csakhamar támadólag léptek föl; rövid ágyúzás után megszállták Curzolát, Ragusát pedig véd- és daczszövetségre igyekeztek bírni, hogy annál könnyebben megtámadhassák Dalmácziát. A francziák szintén e köztársaság megnyerésén fáradoztak. A tanács hosszú húzás-halasztás után a francziák javára határozott s megengedte nekik a ragusai területen való átvonúlást. 1806 május 26-án Lauriston tábornok 1.500 emberrel megjelent Ragusánál s bebocsátást kért, hogy fáradt csapatai kipihenhessenek. Alig hogy ezt megengedték, Lauriston hatalmába ejtette a várműveket s elfoglalta a várost. Más részt Siniavin altengernagy Viazemsky tábornokot 2.400 orosz katonával s 4–5.000 montenegróival Ragusa ostromlására rendelte. Breno, Pile, Gravosa, Ombla külvárosok, hol a nemes uraknak a legpompásabb nyaralóik voltak, fölperzseltettek; Lauristonnak egy kirohanását véresen verték vissza, mire az ostromlók a várost mindenfelől bekerítették. Molitor tábornok sebtiben összegyűjtötte a Dalmácziában rendelkezésre álló összes hadakat, s alig 3.000 emberrel Ragusa fölmentésére sietett. Olyan hévvel támadt az oroszokra és montenegróiakra, hogy ezek rövid ütközet után megfutottak. 1806 július 5-én Molitor bevonúlt a fölszabadított városba.

E bonyolúlt viszonyok közepett Napoleon egyik legjobb hadvezérét, Marmont tábornokot nevezte ki Dalmáczia főparancsnokává s egyszersmind Friaulból tetemes erősbítést küldött oda úgy, hogy ettől fogva a francziák 14–16.000 emberrel rendelkeztek. Napoleon a provveditore generale méltóságát is visszaállította s azt a nagyon érdemes Dandolo Vinczére ruházta, ki az ország polgári kormányzatát vezette.

Marmont épen támadólag készűlt föllépni a Bocche di Cattaro ellen, midőn a Poroszországgal küszöbön álló háború következtében Napoleon meghagyta neki, hogy Ragusát minden megrohanás ellen biztosítsa, a mozgósítható csapatokat pedig Záránál egyesítse, s így fedezze az ország határait az osztrákok esetleges támadása ellen. A körűlmények helyes számba vételével Marmont 1806 szeptemberben mégis Castelnuovo ellen nyomúlt, ott döntő győzelmet aratott, mire Ragusán át visszatért Zárába. Milyen helyes volt Marmontnak ez eljárása, kitűnik abból, hogy szárazföldön az oroszok többé semmit sem mertek Ragusa ellen próbálni. Annál buzgóbban folytak a műveletek a tengeren: Curzolát, mely időközben a francziák kezébe kerűlt, ismét elfoglalták, Brazza szigetét megszállották, de Lesina elleni támadásuk meghiúsúlt, mert ott Guillet tábornok vitézűl ellenállt.

A dalmaták szívök mélyéből gyűlölték a francziákat s nagyon kelletlenűl viselték a rájok erőszakolt igát, miért is Spalato külvárosaiban, Almissa és Castelnuovo területén véres jelenetek zajlottak le, melyeket fegyverhatalommal kellett elnyomni. Midőn Dandolo a korral egyezőbb alkotmányt bocsátott ki s némely középkori kiváltságot el akart törölni, jóindulatú szándékai a leghevesebb elkeseredéssel találkoztak s még inkább növelték a francziák ellen való gyűlöletet. Ezt az oroszok fölhasználták s kiküldötteikkel folyton bújtogatták a népet; csakugyan kiterjedt összeesküvést tudtak szervezni, melynek czélja a francziák elűzése volt. Beros, a macarscai delegato, Danese, a colonello territoriale, az alája rendelt pandúrokkal, a papság és az ország legelőkelőbb emberei voltak a mozgalom éltető elemei.

Végre 1807 júniusban kitört a rég előkészített zivatar. A Poglizza lakosai elűzték területökről a csekély katonai őrséget, megrohantak egy eleség-szállítmányt, s végűl megszállották a Žernovnica, Spalato melletti határpatak bal partját. Tirlet, Lecchi és Teste tábornokok három hadoszloppal gyorsan előnyomúltak s a legvitézebb ellenállás daczára teljesen tönkre verték a fölkelőket, a Strosanacnál partra szállt 400 oroszt pedig hajóikra kergették vissza. Ekkor a grófság egész területe elpusztíttatott s a legtöbb poglizzainak térden állva kellett bocsánatot kérnie. E közben az oroszok megszállták Almissát s iszonyú ágyúzást kezdtek Macarsca ellen. De Delzons tábornok oly sulyos csapásokat mért az oroszokra, hogy mindenütt megfutottak. Mindazonáltal Macarsca alatt 900 emberök ismét partra mert szállani s Podgora és Drasnice lakói hozzájok csatlakoztak. De a Staza-hegyen a francziák katonai felsőbbsége a legfényesebb diadalt aratta s a fölgyújtott két falu lángjai komor befejezéseűl szolgáltak a hadjáratnak.

A csakhamar ezután kötött tilsiti béke következtében az oroszok oda hagyták Dalmácziát és a Bocche di Cattarót, mire a francziáknak sikerűlt a részökre még 1805-ben átengedett terület birtokába helyezkedniök. Spalatóban katonai törvényszék ült össze, hogy megbüntesse a fölkelés fő vezetőit. Sok kivégzés történt ugyan, de azért Marmont mérséklete csak elismerést érdemel. Poglizza grófság területét Spalato, Sinj és Almissa járások közt osztották szét, s ezzel e grófság politikai jelentősége végkép megszűnt. 1808 január 31-én Marmont föloszlatta a ragusai tanácsot, bevitte a franczia közigazgatást, s ezzel ez a régi köztársaság is megszűnt. Dandolo fáradhatatlanúl működött az ország jóllétének gyarapításán, Marmont pedig, nagyobb részt katonáival, hadászati útakat építtetett, melyek a belföldi kereskedésnek is nagy hasznára váltak. Ellenben az angolok megszállották Lissát és Lusint s számos czirkáló hajójok akadályozta a tengeri forgalmat. A fölkelés okozta pusztítások szintén gátolták a franczia kormány jó szándékait, míg a lakosok gyűlölettel néztek a hódítókra, mert minden bajukat azoknak tulajdonították.

A nagy küzdelembe, melyet Ausztria 1809-ben kezdett Francziaországgal, Dalmáczia is bevonatott. Marmont nyolc-kilencz hónapra ellátta eleséggel Cattaro, Castelnuovo, Ragusa, Lesina, Knin, Klissa, S. Nicolò és Zára várait, lerombolta a kevésbbé fontos helyek védműveit s a rendelkezésre álló csapatokat, 16.000 embert, Ostrovicánál, Zára és Scardona közt vonta össze. Körűlbelűl 10.000 főnyi határőr-hadosztály Stojèeviæ tábornok vezetése alatt még 1809 márczius havában Graèacnál gyűlt össze; de a hosszú havazás sokáig gátolta a műveletek megkezdését. Csak az április 26. és 27-ke közti éjjel vonúltak át az osztrák csapatok a dalmát-horvát határon. A hosszan elnyúló jobbszárny egyes osztályai megszállták Castelveniert, Obbrovazzót, Erveniket, a derékhad Kistanje ellen nyomúlt, míg a bal szárny lentebb délnek Verlikát szállta meg. Marmont összes hadait tűzbe vitte, hogy az osztrákok előnyomúlását gátolja, de legnagyobb erőfeszítései mellett is visszaszorították s csapataival május 1-én egy részt Kninbe, más részt Ostrovicába volt kénytelen hátrálni. Ugyanekkor Pecharnik alezredes Fiuméből és Zenggből megszállotta Veglia, Cherso, Arbe, Lussin és Pago szigeteit.

Stojèeviæ tábornok megszálló seregéhez még Gospiæban 1.400 főnyi dalmácziai önkéntes csapat csatlakozott, s midőn az osztrákok a határon átnyomúltak, az összes hegyormokon örömtüzek égtek s egész Dalmácziában újra kitört a fölkelés. Marmont rendeletére Delzons tábornok végig czirkált a Cetináig terjedő egész vidéken s több fölkelőt agyon lövetett, mire lassanként ismét visszaállt a nyugalom. Egyszersmind rávett egy csapat bosnyákot, hogy a Cetin körűli vidéket megtámadja, mely okból Stojèeviæ nehány zászlóaljat rendelt oda s ezzel a döntő pillanatban gyöngítette seregét. Május 16-án Marmont támadólag lépett föl, s habár csak nagy nehezen, de végűl mégis áttörte az osztrákok hadállását s foglyúl ejtette Stojèeviæ tábornokot. A visszavonúló osztrákok jól tartották ugyan magukat, de a graèaci ütközet és a gospiæi csata (május 21. és 22.) után Marmont Zenggen és Fiumén át Laibachba nyomúlt, honnan tovább indúlt a nagy franczia dunai hadsereghez.

A határőrvidéken csakhamar visszaállították az osztrák uralmat s már júliusban 4.600 ember volt Gospiænál összevonva, mely sereggel báró Kneževiæ tábornok Dalmáczia birtokba vételéhez látott. Knint és Zárát ostrom alá vették s a francziák minden kitörését visszaverték. A dalmácziaiak ezúttal is fegyvert fogtak s nagy számú önkénteseikkel mozdították elő az osztrák csapatok műveleteit. Igy történt, hogy rövid nap múlva Zára, S. Nicolò, Knin és Klissa várak kivételével egész Dalmácziát a Cetináig megszállották, míg a kis osztrák hajóraj Lesina és Brazza szigetét kerítette hatalmába.

A znaimi szerződés Dalmácziára is kiterjesztette a fegyverszünetet, melynek értelmében az összes megszállott helyek az osztrákok kezén maradtak. De a dalmát önkéntesek keveset törődtek a fegyverszünettel, hanem elűzték a franczia őrséget Almissából és Macarscából s I. Ferencz császár nevében elfoglalták a Cetinától a Narentáig terjedő egész területet. A hazafias lelkesedésnek olyan időszaka volt ez, minő ugyanekkor csak Tirolban Hofer András alatt nyilvánúlt. De a schönbrunni béke valamint ott, úgy itt is a legkeserűbb csalatkozást szűlte. Csak nehezen sikerűlt Kneževiæ tábornoknak rávenni a dalmát századokat, hogy haza térjenek, mire novemberben az osztrákok kivonúltak a tartományból. A francziák Sebenicóban hadi törvényszéket alakítottak, mely a mozgalom fővezetőit megfenyítette; de ekkor is nagy mérséklettel jártak el, mert valószínűleg féltek a vidéki lakosság vad gyűlöletétől. A Quarnero szigeteit: Vegliát, Lussint, Chersót Isztriával egyesítették, Dalmáczia, Ragusa és a Boche di Cattaro, melyek eddig az olasz királyság alkotórészei voltak, az illyr tartományoknak Laibachban székelő főkormányzója alá rendeltettek.

Dandolo távoztával szomorú idő kezdődött Dalmácziában. Számos, majdnem elviselhetetlen adó, díj és illeték rovatott ki úgy, hogy a szegény vidéki lakosok tömegesen menekűltek a szomszéd török tartományokba, csakhogy az éhhalált kikerűljék. Ekkor is nagy lángot vetett a háború fáklyája Dalmáczia partjain. 1809 deczember havában az angolok Spalatót bombázták s majdnem minden héten híre érkezett, hogy Zára újra meg újra megtámadtatott a nélkűl, hogy azt a francziák, kellő tengeri haderő hiányában, megakadályozhatták volna. Minthogy ezen kivűl Lissából nagyban űzték az angol gyarmatárú-bevitelt, Napoleon e képtelen állapotnak végét igyekezett vetni s elrendelte, hogy Lissát vissza kell foglalni az angoloktól.

1811 márczius 11-én Anconából egy olasz-franczia hajóraj indúlt a sík tengerre. A hajóraj 4 fregattból, 2 korvettből és 3 kisebb hajóból állt 271 ágyúval és 2.655 emberrel. Márczius 12-én korán reggel találkozott az angol hajórajjal, mely 2 sorhajóból, 1 fregattból, és 1 briggből állt s Lesina és Lissa közt czirkált. Makacs küzdelem keletkezett; de, minthogy az olasz-franczia hajók terv nélkűl, egyenkint támadtak: nyolcz órai tusa után az angolok, noha kisebbségben voltak, fényes diadalt arattak rajtok. A veszteség mindkét részen igen nagy volt; Hoste angol parancsnok s az olasz-franczia hajóknak majdnem összes kapitányai megsebesűltek, Dubourdieu franczia parancsnok pedig elesett. E fényes győzelem az angolokat az Adriai tenger föltétlen uraivá tette; Lissát szárazföldi csapatokkal szállták meg s több erődöt emeltek, hogy minden megrohanás ellen biztosítsák magukat.

A Porta terra ferma Zárában. Bernt Rudolftól

A szövetségeseknek 1813-ki háborúja természetesen Dalmácziára is hatással volt. Alig hogy a határőrvidék lerázta a franczia igát, Tomašiæ tábornok 2.900 emberrel Dalmáczia megszállására indúlt. Zára, Knin, Klissa, Lesina, Ragusa, Castelnuovo és Cattaro jól fölszerelt várain kivűl 6.040 franczia katona állt az országban. De a legtöbb közűlök határőr volt, kiknek szívében még élt az ősi uralkodócsaládhoz való ragaszkodás. Sőt a zárai helyőrség nehány horvát tisztje jó idő óta titkos levelezést folytatott a gospiæi osztrák katonai hatóságokkal, hogy a várat az osztrák csapatoknak kiszolgáltassák. Kinyomozták és kiútasították ugyan őket, de a mag, melyet a katonák közt elhintettek, dús gyümölcsöt hozott. Mikor november 30-án Tomašiæ tábornok csapataival Knin előtt megjelent, a határőrökből álló helyőrség föllázadt s a franczia tisztek kénytelenek voltak megadni magukat. Zárát a „Havannah” angol fregatt és a „The Eagle” brigg ostromzár alá vette, mikor az osztrák csapatok november 3-án a szomszédos magaslaton megjelentek. Roize tábornok, a franczia várparancsnok, franczia és olasz katonákból álló erős szakaszt küldött ki kémszemlére; de ennek rövid harcz után, mely Malpagánál folyt, vissza kellett a várba húzódnia. Másnap Tomašiæ megszállotta Borgo Erizzo albán falut. Az angolok nehéz ostromágyút tettek partra, mire 4-én megkezdték s rövid félbeszakításokkal 19-ig folytatták Zára bombázását. Ez időn át osztrákok és angolok, a vár heves ágyútüze daczára, földművek építésén dolgoztak, melyek félkörben egész a város déli oldaláig húzódtak. Midőn óriási fáradsággal az összes ágyúkat behelyezték az ütegekbe, az ostromlók november 19-én megkezdték a tulajdonképeni bombázást, mely kivált éjnek idején makacsúl folyt. A város házai roppantúl szenvedtek, alig maradt tető épen, a „Via del Sale” romhalmaz lett. Roize mindazonáltal rendűletlenűl védte magát s a kétségbeesett záraiak minden kérelmezését elútasította. Ekkor deczember 2-án a helyőrség horvát része föllázadt. A külső sánczba szállásolt határőrök a városi kapu (Terra ferma) ellen rohamot intéztek, mely azonban visszaveretett s a francziák kartácstüze sok kárt tett a hátrálókban. Csaknem ugyanekkor a horvátok a városban sorakozva nyomúltak a fellegvár ellen, de a franczia tüzérség itt is teljesítette kötelességét úgy, hogy a határőröknek laktanyáikba kellett visszasietniök, honnan makacsúl folytatták a harczot a polgárőrség s a többi franczia csapatok ellen. Csak a szabad elvonúlás igéretével lehetett a határőröket a tüzelés abbanhagyására bírni; másnap reggel vonúltak ki a városból s az osztrák főhadiszállásra mentek. E 700 katona távozása minden további ellenállást lehetetlenné tett. Már deczember 6-án létrejött az egyezmény, mely szerint az olasz-franczia csapatok lerakták a fegyvert s az angoloknak és osztrákoknak adták át a várat. Ugyanekkor Danese ezredes osztrák csapatokkal és dalmát önkéntesekkel, Sebenicót, a S. Nivolò erődöt, Traùt és Klissát szállotta meg, míg az angolok Spalatót és Lesinát kerítették hatalmukba.

Zára bevétele után Milutinoviæ Tivadar tábornok Ragusa s a Bocche di Cattaro bevételére rendeltetett. Deczember 30-án indúlt el Spalatóból s 1814 január elején Gravosába érkezett, melyet a legnagyobb zűrzavarban talált. A nemzeti párt, mely a régi köztársaság visszaállítására törekedett, nagy számú fegyelmezetlen fölkelő csapatot gyűjtött maga köré s az angolok támogatásával a francziákat Ragusa várának s az Imperial erődnek birtokára korlátolta. Az ott állomásozó angolok nyomban az osztrákokhoz csatlakoztak s Milutinoviæ fölhasználta a gyakorlatlan fölkelők némi mulasztásait, a kiknek élén sok ragusai nemes úr állt, s a saját csapataival vétette birtokba a város körűli legfontosabb pontokat. Nehány ágyú, melyet Hoste tengernagy a saját fregattjáról küldött a szárazföldre, lehetővé tette az osztrák parancsnoknak a város lövetését úgy, hogy Montrichard tábornok, a várparancsnok már január 28-án kész volt megadni magát. Milutinoviæ 29-én reggel csapataival és az angolokkal azon a kapun, hol a fölkelők legkevésbbé sejtették, bevonúlt a városba, a kaput újra bezáratta s a bástyára kitűzette a császári lobogót. A fegyveres parasztok eleintén nagyot néztek, azután nehány vezetőjöket bántalmazták, azoknak tulajdonítván, hogy az osztrákok az orruk előtt elvették tőlök a várat; de végül szétoszoltak.

A Bocche di Cattaróban sem volt kedvezőbb a helyzet semmivel. A montenegrói metropolita még 1813 szeptember havában hatalmába kerítette Budua városát és a Cattaro fölött fekvő Trinità erődöt, s aztán Castelnuovót vette ostrom alá. Ugyanekkor egy montenegrói és bocchei küldöttség ment segítséget kérni Fiuméba. Ott Estei Ferencz főherczeg és Feemantle angol tengernagy a legbarátságosabban fogadta a küldöttséget s nehány nap múlva a „Bacchante” angol fregatt, meg egy brigg a Bocchéba vitorlázott. E haderő megérkezte (1813 október 13) bátorságot öntött a fölkelőkbe; Dobrota és Perzagno lakosai még ugyanaz nap hatalmukba ejtettek négy franczia hajót, a perastóiak pedig a S. Croce erődöt vették be rohammal. Október 14-én az angolok megszállták S. Giorgiót és 19-én Castelnuovo megadta magát. Az angolok csaknem minden használható ágyút hajóikra vittek s azután a montenegróiaknak adták át a várat. I. Péter metropolita, ki az egész Bocche birtokára vágyott, ekkor Cattarót kezdte ostromolni a nélkűl, hogy Milutinoviæ ebben megakadályozhatta volna. Cattaro csakugyan a montenegróiak kezébe kerűlt.

Azon viszályok következtében, melyek a Bocche katholikus lakosai és a montenegróiak közt támadtak, Dobrota, Perasto és Perzagno községek az osztrákokhoz fordúltak segítségért. Milutinoviæ tábornok, a ki időközben tetemes erősbítést kapott s ki Ragusának is birtokában volt, készségesen teljesítette e kivánságot; valami 3.600 embert gyűjtött össze, egy részét tengeren küldte el, a másikkal pedig 1814 június 7-én Pridvorien, Debeli brigen és a Sutorinán át Castelnuovóba indúlt. Útközben nehány montenegrói őrszemet meglepett és foglyúl ejtett úgy, hogy csapatai váratlanúl már június 8. hajnali két órakor megjelentek Castelnuovo előtt s azt rövid ellenállás után bevették. A montenegróiak elmenekűltek, a boccheiek szabadon bocsáttattak, a város és erődei pedig a hátvéd biztosítására őrséget kaptak. Reggel négy órakor az osztrák csapatok újra útra keltek s Komburnál egyenlő magasságba jutottak a kis hajórajjal, mely az átkelés kierőszakolása után Porto Roosénál vetett horgonyt; itt a hajókon levő öt század katona a fősereghez csatlakozott. Délután négy órakor a csapatok folytatták az előnyomúlást, de már fél óra múlva 7–800 montenegrói és bocchei támadta meg őket. Makacs küzdelem keletkezett; de, midőn a határőrök szuronynyal támadtak, a fölkelők vad futásnak eredtek. A hajóraj e közben a Catene tengerszorosnál levő üteget is lefegyverezte s Milutinoviæ június 9-én már korán reggel folytathatta útját Cattaro felé, hová délelőtt tíz órakor érkezett. Itt döntő csatára kerűlt a dolog. A montenegróiaknak ismételt kirohanásaik mellett is hátrálniok kellett, mire rövid lövetés után június 12-én átadták a várost az osztrákoknak, kik Buduát és Trinità erődöt a következő napon szállták meg; ezzel a Bocche birtokba vétele befejeztetett. Ragusában, melynek sorsát még nem tartották végleg eldöltnek, a nemesek bújtogatták a népet, hihetőleg abban a reményben, hogy a csekély osztrák őrséget fegyveres erővel elűzhetik. Mihelyt azonban a tervezett fölkelés első tüneteit észre vették. Milutinoviæ nyomban Ragusába sietett s csirájában elfojtotta a mozgalmat.

Dalmácziának, Ragusának és Cattarónak Ausztria számára való formaszerű átengedése, mit kevéssel utóbb Bécsben kimondtak, végképen megnyugtatta a kedélyeket. Habár az áldozatok, melyeket a dalmaták Ausztria érdekében tettek, nagyok voltak, a beállott békekorszak jótéteményei viszont monden jogos várakozást kielégítettek. Az adót leszállították, és szabályozott közigazgatás gondoskodott az ország jóllétéről. Kereskedés és ipar lassanként virágzásnak indúlt, a hajózás gyors lendűletet vett s számos iskola nagyban fejlesztette a nép műveltségét. A hálás dalmaták ettől kezdve büszkék voltak rá, hogy Ausztriához tartoznak s az utóbbi évtizedek háborúiban bebizonyított vitézségök a legjobb tanúbizonysága az országban uralkodó hűségnek és ragaszkodásnak. „Vérünket és életünket császárunkért!” a dalmaták jelmondata, mely mellett egészen elenyésznek a politikai pártok szenvedélyei.

Zára és Cattaro ostroma idejéről (1813) való érmek. Az eredeti érmek után, Siegl Károlytól.