Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Trieszt és Isztria irodalmáról.

Trieszt és Isztria irodalmáról.

Szláv nyelv és irodalom. Sabladoski Klodiæ Antaltól, fordította Csopey László

Charlemont Húgótól

Isztria ethnographiai tekintetben minden kicsinysége mellett is egyik legérdekesebb tartománya az osztrák-magyar monarchiának. Két szláv és két román törzs töredéke lakja e kis tartományt úgy, a mint a népözön hatalmas árja, mely az előző századokban e félsziget mentén végighömpölygött és részben ide is beömlött, egymás mellé helyezte, vagy egymáson keresztűl-kasúl vetette őket. – Isztria népességének határozott többségét szlávok teszik: szerb-horvátok és szlovének. Az utóbbiak a capodistriai politikai járásban, meg a voloscai politikai járás éjszak-nyugati részében laknak; a horvátok a voloscai járás többi részében, a capodistriai járás egy kis darabján, meg a mitterburgi járás legnagyobb részén, valamint Veglia szigetén vannak letelepedve, a többi járásokban pedig csaknem pusztán ők teszik a tartomány falusi népességét, a félsziget nyugati, déli és keleti oldalán a tengerig terjednek, Cherso, Lussin, Unie és Sansego szigeteken is honosak, és délre St.-Pietro dei Nembi szigete a végső telepök.

A horvátok és szlovének közt nincs élesen megvont nyelvi határ, a mi természetes is két annyira rokon szomszéd törzsnél, melyek egymással szakadatlanúl kölcsönös érintkezésben vannak, hanem az egyik nyelvjárásból a másikba való átmenet annyira észrevétlen, hogy a szlovén, még ha messzire bement is már a horvátok közé, azt hiszi, hogy otthoni nyelvét hallja, csak hogy kissé zavarosan, és viszont a horvát nagyon hajlandó, hogy a szlovén falvakat a horvát nyelvterülethez csatolja, mert horvát szókkal és kifejezésekkel találkozik bennök.

Ha mégis nyelvi határt akarunk vonni a horvátok és szlovének közt, ezt legjobban azon vonal segítségével tehetjük, melyet a Dragonja mentén egészen a tengerig és e folyócska forrásától a csicsek (Èièarija) földjén át Podgrádig (Castelnuovo) húzunk akképen, hogy e helység még a szlovén területbe essék. Az a népesség, mely a mondott határtól éjszakra lakik és a tartományt a Dragonja jobb partjáig lepi el, a szlovén törzshöz, ellenben a Dragonja bal partján lakók, meg ezeknek az odább dél felé tartózkodó szomszédaik a horvát törzshöz számítandók. A szlovének a szárazföld éjszaknyugati, a horvátok pedig éjszakkeleti, középső és déli részét, meg a quarnerói szigeteket foglalják el, amazok tehát a piranói és capodistriai járásban, meg a castelnuovói járás éjszaknyugati részében, emezek pedig az említett járások délkeleti részében és valamennyi többi járásban laknak. A legdélibb szlovén helységek e szerint Krkavce, Kostabona, Truške, Soèerga, Valmovraza (Movraž), Rakitoviæ, az utóbbi még a fönt jelzett vonalon kivűl, továbbá Podgrad (Castelnuovo), Studena gora és Jelšane, Novokraèine, Sušak, Zabice és Podgraje. A legéjszakibb horvát helységek Castelvenere, Merišèe, Oskaruš, Topolovac, Gradinje, Jelovice, Golac, Poljane, Raèice, Malobrdce, Rupa és Lisac. Mint már jeleztük, az egyik oldalon az elsorolt helységek közűl egyesekben a nyelv nagyon hasonlít a túlsó oldal helységeinek nyelvéhez; a szlovén oldalon fekvő Krkavcében és a horvát részen fekvő Castelvenerében talán szakasztott egyforma a nyelv. A horvátokat úgy mondott èakavacokra (horvátúl többes számban èakavci) és štokavacokra (štokavci) osztják a szerint, a mint a kérdő névmást (mi?) èa vagy što alakban mondják. Az isztriai horvátok èakavacok és csak a polai, meg a parenzói járás horvát lakosságának egy töredékét lehet a štokavacokhoz sorolni.

A szlávok nagyobbára falvakban vegy egyes tanyákon laknak. Csak a tartomány keleti partján népesítik vagy kizárólag, vagy majdnem kizárólag a városokat és mezővárosokat (Volosca és Abbazia [Opatija], Lovrava, Mošæenice), úgyszintén e parttól kissé belebb eső Kastav (Castua) helységet. A tartomány belsejében Canfanaro mezővárosának, Veglia szigetén Baška (Besca), Vrbenik, Omišalj (Castelmuschio) és Dobrinj (Dobrigno) mezővárosoknak van horvát lakosságuk. Az Isztria nyugati partján fekvő városokban, példáúl Muggiában, Capodistria, Isola, Pirano, Umago, Cittanova, Parenzo és Rovignóban, valamint a tartomány belsejének némely városaiban, így Buje Montonában, Dignanóban, Pinguentében (Buzet) és Portolén (Oprtlje) csak gyér számban vannak, vagy épen nincsenek is horvátok. Azonban az említett városok közűl némelyekben a lakosok előtt nem idegen a horvát vagy a szlovén szó, míg viszont az olasz nyelv területe az olasz városok területével a legtöbb esetben véget ér. Albonában (Labin) és külső részeiben sok horvát lakik; Polában számuk az összes lakosságnak közel egy negyedére rúg. Mitterburgban, Chersón, Lussingrandén (Velo selo) és Lussinpiccolóban (Malo selo) ők teszik a lakosság többségét.

A szlávok a VII. század elején nyomúltak Isztriába, de nagyobb csapatokban érkeztek oda a XVI. és XVII. században is. Erre vonatkozó behatóbb fejtegetés azonban nem tartozik e fejezetbe, melyben csupán annak a megállapításáról lehet szó, mennyiben vettek részt Isztria horvátjai és szlovénjei, valamint emezeknek a partvidék többi részén lakó törzsrokonaik a horvát, illetőleg a szlovén irodalom fejlesztésében. És ez a résztvevés sem csekélynek, sem értéktelennek nem mondható, ha figyelembe veszszük lakó területök csekély terjedelmét és kevés számukat, valamint a mostoha körűlményeket, melyek közt letelepedésök óta éltek.

A horvát írott emlékek mélyen visszanyúlnak a középkorba. És valamint a kerszténység világossága művelődésterjesztő sugarait délkeletről árasztotta éjszak felé Európában, úgy a délkeletnek, a mai Isztria tartománynak jutott a dicsőség, hogy szlávjainak legrégibb írott emlékeit ő mutathassa föl.

Akár azért, hogy a Quarnerónak és pompás öbleinek fölséges azurja, akár, hogy a többnyire derűlt, átlátszó ég, mely a tőle körűlvett szigetcsoportnak kábítólag szép képe fölött boltozódik, serkentőleg hatott a lakosokra, annyi tény, hogy e nép irodalmi dolgokban, nevezetesen a glagolit egyházi irodalomban igen korán kiváló és elismerést érdemlő munkásságot tanúsított.

Egy régi monda azt regéli, hogy maga az Isten írta Szent Cyrillnek az írásjegyeket e nyelv számára, mely a hangok bőségével mind a görög, mind a román, mind a germán nyelveket fölűlmúlja. Ha a glagolit irásmód nem épen Szent Jeromosnak tulajdonítandó is, mint feltalálónak, de azért mégis nagyon régi, a mennyiben Cyrill és Method szláv apostolok már csakugyan a glagolit betűket használták.

A glagolit írás a quarnerói szigeteken és az isztriai félszigeten lakó szlávoknál a középkorban majdnem kizárólag, egyes helyeken pedig szinte a XVIII. század végéig használatban volt. Némelyek szerint a második régibb írást, az úgy nevezett Cyrill-félét, nem Szent Cyrill, hanem Szent Methodnak egyik tanítványa, Szent Kelemen találta föl, a ki Simon bolgár czár (803-tól 927-ig) idejében bolgár püspök volt. Mások akként magyarázzák a dolgot, hogy a cyrill és a glagolit írás egy és ugyanaz, s az egyik úgy viszonylik a másikhoz, mint a nagy betűk a dűlt kicsinyekhez. A cyrill betűket használják még ma is az összes orthodox szlávok, míg a glagolit betűk használata a katholikus délszlávok egyházi életére szorítkozik. Ugyanis VIII. János pápa 880. évben megengedte a szlávoknak, hogy a szláv liturgiát használhassák. A glagolit jegyű irodalom könnyebb áttekinthetése végett az illető íratok azon czélok szerint, a melyekre használtattak, a) egyházi, még pedig katholikus és protestáns művekre, b) világi művekre oszthatók föl.

A legrégibb glagolit egyházi nyelvemlék, melylyel Veglia (Krk) szigete dicsekedhetik, az úgy nevezett Glagolita Clozianus. Ez a X: század második, vagy a XI. század első feléből származó kodex valaha, mikor még ép volt, Veglia szigete urainak, a Frangipaniknak kincsei közt, vagy, miként egyik tudós állítja, Veglia mellett a Cassona (Košljun) kolostor könyvtárában volt. Mikor a sziget utolsó ura, Frangipani János, Velenczében elhúnyt, és az említett kodexet aranynyal, ezüsttel ékített kötésétől megfosztották, egy részét a vegliai egyházmegye egyik papja, az 1501. évben trieszti püspökké választott Lucas de Raynaldis szerezte meg. A codex két füzetét Breisach Marquart lovagnak, Zsigmond főherczeg velenczei követének és a Tirolban Kufstein közelében fekvő Maria-Stein uradalom tulajdonosának ajándékozta. Breisach halála után (1509) az uradalom előbb Schnurff grófra, majd a trienti Cloz Páris grófra szállott, kiről aztán a codex a nevét kapta.

Az 1463-iki vrbeniki missale egyik lapjának hasonmása initialékkal. Eredeti fénykép után.

Kopitar Bertalan szláv nyelvtudós e régi glagolit irodalmi emléket 1836. évben Bécsben cyrill betűkkel és Glagolita Clozianus czímmel tette közzé. A codex tizenkét pergamen lapon görög egyházi atyáktól való négy egyházi beszéd fordítását tartalmazta, ú. m. kettőt Aranyszájú Szent Jánostól, egyet Szent Athanasiustól és egyet Szent Epiphaniustól. Ugyanezen nyelvemléknek egy töredékére később Resch, volt innsbrucki tanár, hagyatékában akadtak rá, melyet Miklosich Ferencz tanár Bécsben, 1860-ban, szintén cyrill betűkkel tett közzé. Hol és hogyan tűntek el e glagolit mű többi részei, senki meg nem mondhatja.

A glagolit írás, mint említettük, a régi századokban a Quarneró szigetein igen el volt terjedve, és még mai nap is sok glagolit kézirat található e szigeteken. Mindenekelőtt említendő a Veglia szigetén lévő vrbeniki templom hat glagolit kézirata, a melyek közűl kettő missale, pompás initialékkal díszítve, mint az ide mellékelt hasonmáson látható, és négy breviarium. Az egyik missale 1456-ból, a másik 1463-ból való; a breviariumok a XIV. században készűltek. Ezeken a kéziratokon kivűl van még e templomnak egy breviarium-töredéke, mely állítólag a XII. századból ered. Ugyanezen évszázadbeli egyházi irat-töredékek vannak Petris vegliai kanonok birtokában, melyekből egyet Berèiæ János 1864-ben Prágában kiadott ó-szlovén olvasókönyvébe is fölvett. A Veglia szigeti Vrbeniken kivűl Castelmuschiónak (Omišalj) és Dobrinjnak is voltak glagolit missaléi, melyeket később Rómába a propaganda könyvtárába szállítottak. Az egyiket 1387-ben, a másikat 1435 és 1450 közt írták.

Efféle egyházi kézíratok az isztriai félszigeten szintén el voltak terjedve. Így a bécsi udvari könyvtárban egy 1463-ik évben készűlt zsoltár (saltir) magyarázat van, melyet a Mitterburg melletti Lindarba való Frasiæ Péter pap írt, és van egy missale, melyet Lajos magyar király egyik lovagja (palaèe vitez), Novak Kenéz, 1368-ban írt s melyet 1405-ben a nuglai Szent Ilona és Szent Péter temploma számára szereztek meg. Az említett kézíratok kora, továbbá az a körűlmény, hogy glagolit evangelium, az úgy nevezett Texte du sacre volt az, melyre a franczia királyok Rheimsban koronázási esküt tettek, mindez eléggé alkalmas arra, hogy a glagolit írásnak kivívja a nagyrabecsűlést, a mint hogy IV. Incze pápa 1248-ban ismételten megerősítette a glagolit könyveknek az isteni tiszteleten való használatát. Nagyon természetes tehát, hogy csakhamar a könyvnyomtatás föltalálása után glagolit nyomdákat állítottak. Az első Velenczében keletkezett.

Ugyanis a szerb és bosnyák hatalom bukása és e tartományoknak a törököktől való leigázása után Velencze lett mintegy középpontjává a szerb-horvát művészeti és tudományos törekvéseknek. Már harmincz esztendővel a könyvnyomtatás föltalálása után, 1483-ban, igen szép és tiszta nyomással, valószínűleg Velenczében, elkészűlt az első glagolit könyv, a Missale romanum glagoliticum, melynek egy majdnem teljes ép példánya Trieszt közelében a ricmanjei templom birtokában van. Ki rendezte sajtó alá e könyvet, kinek a költségén nyomtatták, nem lehet megállapítani abból a vörös és fekete nyomású szép példányból sem, mely a zágrábi egyetemi könyvtár dísze. A missale több kiadást ért; második kiadása Bedrièiæ Silvester főesperes és püspök-helyettes buzdításával 1509-ben Zenggben jelent meg. Ámde e kiadásból egyetlen ép példány sem maradt az utókorra. A harmadik kiadást a Modrušába való Pál, ferenczrendi szerzetes, 1528-ban Velenczében, Bindoni Ferencz és Passino Mafio betűivel rendezte sajtó alá. Utóbb kiadták ugyanazt 1531-ben Fiuméban; ebből egy példány megvan az ottani kapuczinus kolostor könyvtárában; egyéb kiadásai jelentek meg továbbá Rómában 1631-ben, 1706-ban és 1741-ben a de propaganda fide intézetében. Az 1631-iki kiadásnak igen szép és ép példánya maradt az isztriai szláv és egyházügy terén nagy érdemű, előbb parenzói és polai, később trieszti és capodistriai püspöknek, a boldogúlt Dobrila Györgynek hagyatékában; czíme: Missale Romanum slavonico idiomate, jussu S. D. M. Urbani octavi, editum Romae, typis et impensis Sac, Congr. de propaganda fide. A castuai templom birtokában két glagolit missale van, melyek közűl egyik példány ép, másik pedig kissé hiányos. Az egyik 1706-ban, a másik 1741-ben készűlt. Ezen kivűl van e templomnak latin betűs, „illir” nyelvű Rituale Romanum-ja is három példány, melyek 1640-ben Rómában kerűltek ki a sajtó alól. A beršeci, krkavcei és tari (torrei) templomoknak is sok glagolit egyházi könyvök van.

Isztria belsejében, úgy szólván, minden templomban vannak úgy nevezett schiavetti-k, azaz latin betűkkel nyomtatott, régibb horvát nyelvű kivonatok a római katholikus missale azon részeiből, melyeket isteni tiszteleten énekelni szoktak. A parenzói járásban levő St. Lorenzo del pasenaticói templomban van egy arabeszkekkel díszített igen szép példány, melyet 1665-ben Velenczében nyomtattak. Az említett templomban levő másik példány 1824-ben Fiuméban készűlt. Az 1665-ik évi jellemző schiavetto-nak új kiadásai közt ez az utolsó.

Tíz évvel az első glagolit könyv nyomtatása után, vagyis 1493-ban készűlt Thoresanis András nyomdájában Velenczében az első cyrill betűs könyv; breviarium (èasoslov) volt ez, melyből azonban, fájdalom, egyetlen példány sem maradt fenn. A majlandi születésű Damian velenczei nyomdász 1495-ben fejezte be az első schiavetto-t, az „Evangelia et epistole cum prephationibus et benedictionibus per anni circulum” czíműt, melyből tudtunkkal csak két példány van meg: egy az odesszai egyetem könyvtárában, egy pedig a zárai gymnasiumi könyvtárban; de egyik sem egészen ép. A könyv végéről kitűnik, hogy e kiadást Bernard spalatói szerzetes rendezte, még pedig gót betűkkel. E kiadást különösen tiszta és egyszerű nyelve jellemzi, ezért a legfontosabb horvát nyelvemlékekhez kell sorolnunk.

A nyelvfejlődés ismeretére kora miatt nagyon fontos a csupán 36 kis nyolczadrétű lapra terjedő, vrbeniki Blažiloviæ Jakabtól latinból a èakavac tájszólásra fordított és Velenczében 1496-ban kiadott gyónt bűnök jegyzéke, a melyből Ivanèiæ ferenczrendi egy példányt talált egy glagolit kézírati codexhez fűzve, s mely jelenleg Milcetiæ fiumei tanár birtokában van.

A glagolit nyomtatványok a XII. századtól a XVI. századig terjedő időszakban az isteni tisztelet révén nemcsak Isztriában, hanem egész Dalmácziában, Bosznia nagy részében és Horvátországban is elterjedtek. Elmondhatni, hogy a horvátok írásbeli közlekedésének ez időben a glagolit írás volt ez egyedűli eszköze. Különösen a ferenczrendiek és a benczések ápolták ezt nagy szeretettel. Még pezsgőbb élet kezdődött az egyházi irodalomban a reformáczió idején, melynek Isztriában három kiváló képviselője volt, ú. m. Vergerius Péter Pál, Consul István és Frankoviæ Mátyás.

Vergerius Pál két ízben volt pápai nuntius Németországban, VII. Kelemen idejében 1533-ban és III. Pál alatt 1535-ben, hogy a Luther Márton reformátori működése következtében támadt vallási viszályokat lecsillapítsa. Luther Mártonnal 1535-ik évi deczember havában találkozott Wittenbergben. Visszatérvén Németországból, modruši, később capodistriai (1536) püspökké lett. 1540-ben részt vett a wormsi országgyűlésen és kiváló szolgálatokat tett a pápai széknek. Az országgyűlés föloszlatása után Rómába ment, azonban nem kapta meg az óhajtott bibornokságot, mert gyanúba fogták, hogy a protestánsokkal egyet ért. 1549-ben letették a püspökségről; 1550-ben áttért a protestantismusra és 1565-ben bekövetkezett haláláig egyik legbuzgóbb harczosa volt annak. E minőségében a bibliának szlovén és horvát nyelven való kiadását szorgalmazta abban a reményben, hogy e réven a délszlávokat a protestantismushoz terelheti. A vállalat megvalósítása érdekében megtette a kellő intézkedéseket; munkatársakat toborzott, pénzt gyűjtött és mint egykori hatalmas pápai követ, felköltötte a vállalat iránt a német fejedelmek, de különösen Kristóf Württembergi herczeg érdeklődését, miben nagy segítségére volt Ungnad Zsigmond János sonnegi báró, Varasd városának ura, az „alsó-ausztriai, vend és horvát földek” volt tábori kapitánya, ki, hogy a vallási kényszertől menekűljön, Württembergbe vándorolt ki és Urach városkában telepedett le. A szlovén és horvát tartományokból való, protestánssá lett menekűltek nagy része ő köréje csoportosúlt. Ezek közt kiváló helyet foglalt el az isztriai Consul István, mint bibliafordító, és egész sereg egyházi mű szerzője. Consul Pinguentében a trieszti egyházmegyében született; ugyanoda hítták meg papnak is. Minthogy a pinguentei templomban a glagolit könyveket használták, azért ez írást ifjúságától kezdve ismerte, a mi későbbi munkásságára nézve rendkivűl kedvező volt. Mikor az 1545-ik évtől 1549-ig terjedő időben Vergerius Pál capodistriai és Jožefiæ Ferencz trieszti püspököt letették, Consul István, mint Luther tanainak híve, szintén elhagyta Isztriát. Mint pap és tanító tíz évig élt Németország különböző helyein; végre Vergerius Pál ajánlatára Kristóf württembergi herczeg fogta pártját. Consul is Urachba vonúlt, honnét Ungnad János Nürnbergbe küldötte, hogy felügyeljen ama glagolit betűk készítésére, melyeket Punzenschneider Hartvich János és Auer Simon öntötték. A betűk 1560-ban elkészűltek s a horvát művek nyomtatása nyomban elkezdődhetett. A nürnbergi mesterek Consul István és Dalmatin Antal felügyelete alatt 1561-ben Urachban cyrill betűket is öntöttek, s ettől kezdve glagolit és cyrill betűs könyveket is lehetett nyomtatni. Consul István már 1560-ban „próbalapok”-at bocsátott közre glagolit betűkkel, melyeket Nürnbergből Laibachba, Bécsbe és más helyekre küldöttek a szakértők véleményének és a lehető hibák kiigazítására vonatkozó javaslatoknak beszerzése végett. Consul István a nyomdát báró Ungnad megbizásából 1561-ben Tübingába tétette át. Dalmatin Antallal együtt négy vallásos tartalmú könyv nyomtatását intézte. E művek közűl egyet Ungnad I. Ferdinánd császár fiának, Miksa főherczegnek, küldött és nyomdájának további fentartására 400 forintnyi segítséget kapott tőle. Consul István és Dalmatin 1562-ben nyolcz könyvet fejeztek be, melyek közűl hat glagolit és kettő cyrill betűkkel jelent meg Tübingában. A horvát irodalomra nézve legfontosabb ezek közűl az újtestamentom első részének horvát nyelvű fordítása, mely 2.000 példányban készűlt. Az említett nyolcz munka után 1563-ban más hét könyv következett, nevezetesen négy glagolit és három cyrill betűs; amazok közt van az újtestamentom második részének, emezek közt pedig első és második részének fordítása. 1564-ben még öt horvát könyv készűlt Tübingában részint glagolit, részint cyrill betűkkel. Azonban, mikor Ungnad báró 1564-ik év deczemberében Csehországba utaztában elhúnyt, a szláv könyvek fordítása és nyomtatása is fennakadt. Consul István és Dalmatin Antal 1565-ben még Urachban maradtak, azután elbocsátásukat kérték Kristóf herczegtől és Regensburgba vonúltak, hol 1568-ban a herczeg költségén latin betűkkel kinyomatták utolsó munkájokat „Parvi del posztille Evangelijov” czímen. Consul Istvánnak későbbi sorsa ismeretlen. A bibliának ő tőle való horvát fordítása nem jelenvén meg nyomtatásban, fájdalom, elveszett.

Jóllehet Isztriában Luther tanainak más hívei is voltak, tartós sikert még sem aratott a délszláv tartományokban az a mozgalom, melyet Vergerius kezdett és Consul István minden erejének megfeszítésével támogatott. A tübingai és urachi glagolit és cyrill betűs nyomdák Ungnad halála után abbahagyták a munkát s a glagolit és cyrill betűket, nyilván Krajna rendeinek kérésére, Laibachba, onnan pedig a kormány rendeletére Gráczba szállították. Glaviniæ Ferencz, a ferenczrendiek tartományi feje, ki Canfanaróban Isztriában született és horvát egyházi könyveket glagolit betűkkel szándékozott kiadni, 1620-ban elkérte II. Ferdinánd császártól az említett nyomda-készletet s Fiumébe vitette, hol olyan glagolit nyomdát akart felállítani, a milyen 1530-ban már volt is ottan. Mihelyt ezt meghallotta Marnaviæ Tamás János, a ki a glagolit könyvek készítését elleste, rávette a római propagandát, hogy a betűket II. Ferdinándtól magának kérje el. A császár meghallgatta a kérést és újra elajándékozta a már egyszer másnak adományozott betűket. Glaviniæ kénytelen volt a betűket 1621-ben Levakoviæ Rafael útján Rómába küldetni. E betűkkel később Rómában több glagolit könyvet készítettek. Mint említettük, a glagolit szerkönyvű isteni tisztelet a XIV., XV. és XVI. századokban használatban volt azokban az isztriai plebánikban, melyekben a szláv elem volt többségben. Visindában, magában Capo ï Istriában és Cittanovában a ferencziek glagolit misét szolgáltattak; a parenzói egyházmegye még a XVIII. században is 19 glagolit egyházközséget számlált, s az 1733-ban Parenzo városában tartott zsinat a glagolit írás számára hét vizsgáló biztost rendelt. Stratico Domokos cittanovai püspök 1783-ban ajánlotta a szerzeteseknek, hogy buzgón ápolják a glagolit írást, és 1762-ben Momianóban megtörtént, hogy Burin, az ottani župán, arra kérte Leoni cittanovai püspököt, tiltsa meg Brajkoviæ papnak, hogy vasárnapokon latinúl olvassa a misét. Ámde azon kedvezés mellett is, melyben a glagolit írást Isztriában II. Hadrian (868), VIII. János (880), (IV. Incze (1243–1254), VIII. Orbán (1623-tól 1643-ig), a Collegium de propaganda fide alapítója, és XIV. Benedek pápák részesítették, heves ellenzői is akadtak oly annyira, hogy ma az isztriai száraz földön sokkal csekélyebb területre van szorítva.

Consul István bibliafordító. A „Kurtze auszlegung über die Sontags und der fürnembsten Fest-Evangelia” (1563) czímű könyv borítékának arany nyomása, úgy szintén a Dobrowsky József „Slavin”-jában (1808) levő 1805-ből származó rézmetszet fölhasználásával, Hecht Vilmostól.

A glagolit írás nem szorítkozott csupán az egyházra, hanem kiterjedt a jogi és történeti iratokra, rendeletekre, végrendeletekre és fölírásokra is. E nemben kiváló nyelvemlék az úgy nevezett „Razvod istrianski”, vagyis határszabályozó okírat 1275. évből, mely 1576-ból származó másolatban maradt fenn; terjedelmes okírat ez, melylyel a helyszinén tartott bizottsági tárgyalások alapján megállapították belső Isztria egyes községeinek vitás mesgyéit, melyek részint a mitterburgi gróf uradalmán, részint az aquilejai patriarcha és velenczei köztársaság birtokán feküvének. A tárgyaláson jelen levő három jegyzőnek az volt a föladata, hogy az okíratot az uraság számára németűl, a tudósok számára latinúl és a nép számára horvátúl készítse el. E „Razvod” tizenkét effajta régibb okíratra hivatkozik, melyek közűl az első 1027-ig ér vissza. Ez okírat rendkivűl fontos nemcsak jogtörténetileg, a mennyiben bizonyítja, hogy Isztriában ősrégi szláv községek is voltak, melyeknek a határaikat is kimutatja, hanem mint nyelvemlék is, mint az akkori erkölcsök és szokások, az egyházi állapot, a helyi és családi nevek ismeretének forrása. Egy másik „Razvod”, mely 1395-ben szabályozza Mošæenice és Kožljak közt a határt, szintén megvan. Különös, csak kevés olasz szóval kevert nyelvi tisztaságával tűnik ki az 1388-ból származó, úgy nevezett „Statut otoka Krka” (Veglia szigetének statutuma) czímű bűntető törvénykönyv, mely az akkori törvényhozás szellemének ismerésére kiválóan fontos. Castua városának is megvolt a maga statutuma 1400-ból, mely eredetileg bizonyára glagolit betűkkel volt írva. Jelenleg a zágrábi múzeumi levéltárban őrzik. Említésre méltó Boljuna glagolit krónikája, nem annyira tartalma, mint nyelve miatt. Az 1451-től 1622-ig terjedő fontosabb eseményeket sorolja el. Eredetije jelenleg a zágrábi múzeumban van. Nem érdektelen a castuai káptalannak 1473. évi alkotmánya sem (Zakon kapitula Kastve), melyet 1678-ból való másolatában a castuai plebánia-templomban őriznek.

A glagolit írást a jogi okíratok szerkesztésére is használták. Rakaljban van egy végrendelet, melyet az ottani plebános 1551-ben írt és Barbana községének levéltárában Bedriniæ György plebánostól a XVI. század közepéről két ilyen végrendeletre akadunk. Az ottani templom 1640. évi tárgyjegyzékében „ pergamenre írt négy illyr könyv” említtetik, melyek azonban, sajnos, elvesztek. Glagolit jogi okíratok vannak még a dolinai és a lovranai plebánia levéltárában, emebben a lovranai káptalannak 1574-ből való vagyoni tárgyjegyzéke. Magán személyek kezében szintén találni ilyen okíratokat, így példáúl Krajban, a mošæenicei plebánia kis falucskájában 1521-ik és 1585-ik évből, Veprinácon 1625-ből, 1627-ből, 1629-ből s 1641-ből. A XVIII. század végével megszűntek a glagolit betűs okíratok is, mert ebben az időben a nyilvános jegyzői hivatalokban a latin írást tették a glagolit helyébe. Az egyházi anyakönyveket is glagolit betűkkel írták, így Lussinban 1732-ig, Vrbeniken 1807-ig, Krkavcében 1706-ig, Dolinán 1619-ig. A castuai esperesi levéltárban szintén vannak glagolit anyakönyvek, melyek 1654-ik évvel kezdődnek. Minthogy az utolsó füzetek hiányzanak, nem lehet meghatározni, meddig írták így a könyveket. A torrei plebánia-templomban nemcsak glagolit missalékat és breviariumokat, hanem anyakönyveket is találunk. Ide tartoznak még a glagolit urbariumok St-Antonióban 1548-ból, St-Rochusban 1603-ból, Boljunecben 1576. és 1604. évből, St-Marián 1605-ből és St-Servolóban 1583-tól 1680-ig.

A fölírások közt legrégibb az, mely Baškán (Besca) Veglia szigetén, Szent Lucza templomában egy kőlapon olvasható. A XI. századból való fölírás említést tesz Zvonimir horvát királyról, ki, mint a sziget ura, az említett templomnak néhány birtokot rendelt. Egyébiránt Isztria minden részében, a trieszti és görczi területen is mindenütt találni glagolit fölírásokat.

Míg a népszellem folyvást alkotta költeményeit és azokat nemzedékről nemzedékre örökűl adta, addig a török háborúk annyira elfoglalták a délszlávok figyelmét, hogy a horvát irodalomnak Isztriában való fejlődése is hosszú ideig szünetelt. A Canfanaróba való Glaviniæ Ferencz munkái: A szentek élete (Velencze 1628), A négy utolsó dologról (Velencze 1637); a lusinei Butterinitől 1725-ben és Bonicellitől 1762-ben írt gyónt bűnök jegyzéke, a bescai születésű Juraniæ Antal ferenczrendinek néhány glagolit betűkkel írott liturgiai könyve, az ugyan ő tőle 1789-ben megjelent Kereszténytanítás, Rekmariæ Péter osserói püspöknek Velenczében 1804-ben készűlt katekizmusa, a Kurzböczknél 1802-ben Bécsben megjelent terjedelmes horvát-olasz-német szótár Voltiggi bevezető nyelvtanával, Stancovich Péternek, Isztria Plutarchusának, 1828-ban horvát nyelven kiadott katekizmusa a „Kratak nauk Karstjanski”, a ki (Stancovich) három vaskos kötetben megírta Isztria kiváló férfiainak életrajzát nemzetiségi különbségre való tekintet nélkűl. Mindezek bizonyságot tesznek arról, hogy az irodalmi mozgalom fennállott még olyan korszakban is, melyben látszólag Isztria szlávjai szellemi álomba merűltek.

Minthogy a glagolit írás mindinkább feledésbe merűlt, s a szláv hangok gazdagságához szabott új helyesírás a horvát nyelv számára nem keletkezett, megpróbálták, a hogyan lehetett, az olasz helyesírást alkalmazni a szlávra. Mikor azonban az új helyesírás, a Gaj-féle, 1835-ben általánosan elterjedt és az új idő lehellete a népet felrázta álmából, Isztria szlávjai közt az irodalom terén is új, hatalmas élet pezsdűlt föl. E helyütt egy férfiút kell említenünk, a ki nem keveset fáradozott azon, hogy népét a szellemi álomból fölrázza, nevezetesen Volariæ Ferenczet, a ki 1805-ben Vrbeniken született, és 1877-ben mint székesegyházi prépost Vegliában húnyt el. Írt olvasókönyvet a felnőttek számára (Trieszt 1850), illyr nyelvtant az elemi iskolák számára (Trieszt 1852), és lefordította Galurának „A jó keresztény nevelésről” czímű munkáját (Trieszt 1852). Ő mellette említésre méltó földije és kortársa Volariæ Mátyás, utolsó idejében chersói plebánia, mint erős satiricus.

Mint említettük, Isztria szlávjai között, jóllehet az olasz népességgel erősen keveredtek, még a tárgyalt terméketlen korszakban sem halványodott el a nemzeti öntudat, sőt inkább a népköltésnek az ország minden részében pompás virágai fakadtak, melyek lassanként összegyűjtetvén, az 1870. évben keletkezett „Naša Slogá”-ban jelentek meg egymás után, s melyeket az említett lap kiadóhivatala koszorúba fűzve 1879-ben egy kötetben bocsátott közre. Nagy érdemeket szereztek a horvát irodalomban azok a férfiak, a kik e gyűjteményt lehetővé tették, mindenekelőtt pedig Volèiæ Jakab. Ez 1815. évi július 14-dikén született Gorjancén, Bischoflak mellett Felső-Krajnában. 1842-ik évben pappá szenteltetvén, 46 éven át Isztria nyolcz plebániáján működött, tehát alkalma nyílt, hogy a tartomány különböző helyein gyűjtögethesse a népköltés termékeit és a szláv irodalom emlékeit. A népköltés szépségei iránt érdeklődéssel és értelemmel eltelten, glagolit fölírásokat, elbeszéléseket, közmondásokat és rejtvényeket gyűjtött, melyeket a „Novice”, „Slovenska Bèela” és „Glasnik slovenski” nevű ujságokban közölt. Maradandó emléket állított magának azzal a népköltési gyűjteménynyel, melyet a „Sloga” szerkesztősége az említett könyvbe vett föl. Volèiæon kivűl fáradoztak még a mondott könyvben kiadott népköltési gyűjtemény létrejöttén Laginja Mihály, Jelusiæ K., Orliè B., Karabaiæ M., Fabris Antal, Lukaèiæ Miklós, Stanger A., Paviæ M., Košara Balázs, Uraviæ Péter, Jederliniæ G., Trinajstiæ M., Bogoviæ Péter, Poljanin G. – A „Sloga” szerkesztésében kiadott népdalgyűjtemény nem kevesebb, mint 288 különféle költeményt foglal magában. A költemények epikaiakra vagy elbeszélőkre (junaške pjesmi), női dalokra (ženske pjesmi), bordalokra, ifjúsági dalokra, kesergő, lakodalmi és újévi dalokra oszlanak. A gyűjteményhez a quarnerói szigetek helységei és az isztriai félsziget valamennyi járása szolgáltattak adalékokat, a szárazon különösen Lovrana és Promontore helységek, a szigeteken mindenek fölött Vrbenik és Dobrinj. Némely népköltemény nyelvét természetesen annyira át meg áthatották az olaszosságok, hogy a kiadók úgy vélekedtek, hogy a könyv megértését czélszerű a függelékűl oda csatolt kis szótárral megkönnyíteni. Viszont azonban a költemények nyelve annyira keresetlen, természetes, hogy a gyűjtemény mindenkor a hamisítatlan szláv népies kifejezés- és szerkezetmód kincsestára fog lenni. A dalok formája rendkivűl egyszerű, a versek trochaeusi rhythmusban, rímek nélkűl könnyen, üdén és világosan folynak. A junaške pjesmi-k előadása egyszerű, szemléltető és plasticus, és a lyrai költeményeket, hogy Scherr Jánosnak a szerb népdalokat találóan jellemző kifejezésével éljünk, „a szívhódító bensőség fuvalma” lengi át. A gyűjteményben levő költemények nem is adnak kifejezést semmiféle aljas vagy tisztátalan gerjedelemnek. Ámbár Isztria szerb-horvátjai térbelileg elég távol vannak a szerbektől, elbeszélő költeményeikben mégis azon szerb hősdalokéhoz hasonló hangok törnek elő, melyek Kraljeviæ Marko tetteit éneklik meg. Ha több ilyen dalban vonatkozást találunk az isztriai szlávok és a kelet közt, viszont másokban a nyugathoz, nevezetesen Velenczéhez való vonatkozás mutatkozik; így a „Frankopan János panasza” czíműben, melyben Veglia szigetének utolsó ura azon kesereg, hogy a velenczeiek alattomosan egy gályára csalták és elhurczolták. A lyrai költeményekben az érzelem minden fokozata teljes igazsággal jut kifejezésre: a lányka szemérmetessége, ki alig meri kedvesére rá vetni a szemét, a szenvedélyesség, mely életét teszi koczkára, hogy kedvesét elnyerje, az ifjúság elmultán való szomorkodás, a testvéri szeretet, mely könnyebben elszenvedi a szerető, mint a testvér elvesztését, a szülők legmélyebb tisztelete, valamint a leggondolatlanabb anakreoni vidámság; bizonyos humor is van bennük a nélkűl, hogy a durvaságba és póriasságba sülyedne.

Volèiæ Jakab. Fénykép után, Hecht Vilmostól.

Életbölcseségtől áradó dalok szintén vannak a gyűjteményben. A pompás természeti képek mellett, milyenek Vrbeniken, Chersón, Lussinban és kivált a quarnerói szigetek gyöngyében, Cassionéban (Košljun), a Veglia mellett fekvő pontei öbölben láthatók, nincs hiány annak humoros előadásában sem, hogy mi jó és rosz tulajdonságuk van egyes helyeken a leányoknak és legényeknek. Lakodalmi, bor- és újévi (koledve) dalok nagy számmal vannak. Gyermekdalokat játék vagy kisdedaltatás közben, kesergő énekeket (naricaljke) temetések alkalmával énekelnek, még pedig emilyeneket, miként a régi rómaiaknál a „praefica”-k (sirató asszonyok), csak asszonyok énekelnek, sőt gyakran rögtönöznek is. A vers hangsulya többnyire a hátúljáról számított harmadik szótagra, a meggyászolt személy nevére, vagy annak valami gyöngéd melléknevére esik, melyet azután minden következő versben más-más vált föl. A vallásos énekeket a lélek mélységének és az Istenbe vetett bizodalomnak kifejezései jellemzik. E könyvet tehát a valódi, minden tekintetben nagy érdeket keltő népköltés kincses tárának mondhatjuk.

Rögtönzők vannak Vrbeniken és Dubašnicén Veglia szigetén, Bergudacon és Antignanán, Voloscán és Promontorén az isztriai szárazföldön, nevezetesen olyan rögtönzők, kiknek hírök szülőföldüktől nagyobb távolságra is elhatott; ezek közűl hármat említünk meg: a vrbeniki Gerskoviæ-Rosiæot, a bergudaci Brajkoviæ Mátyást és Paviæ Mártont, a promontoréi vak énekest. Igen sok közmondás forog a nép száján, melyeket Volèiæ Jakab szorgalmasan gyűjtögetett és különböző folyóiratokban közzé is tett.

Miután a művelődés útjai Isztriában a szlávok számára is egyengetésre találtak, az újabb korban a műköltés is jeles képviselőkre talált közöttük. Ilyen Bassian Mátyás lantos költő, kinek a „Naša Sloga” folyóirat évfolyamaiban szétszórt költeményeit most gyűjtik össze egy kötetbe. Kiváló tulajdonságai a termékenység, a természetesség és a kifejezések bensősége. Szintén költők ő rajta kivűl Studanec Péter és Kalac Antal; ez utóbbi a „Naša Slogá”-ban megjelent lendűletes lyrai költeményein kivűl 30 egyházi éneket, május havára szóló Mária-énekeket szerzett. Ügyes tollából két igen tanúlságos elbeszélés kerűlt ki a nép számára: Márk pap, a nép tanácsadója és Razsuloviæ Žudih József. Schiller „Harangjá”-nak és Rapiccio „Histria”-jának fordításával is szerencsésen próbálkozott Kalac. A nép számára szintén ő írta meg Szent Cyrill és Method életét.

Míg az elsoroltak részint lyrai hangúlatuknak engedtek, részint elbeszéléseikkel iparkodtak képzőleg hatni Isztria szláv lakosságára, a horvát férfiak („hrvatskih ljudi”) társasága naptáraival, dr. Laginja M. pedig harmincz verses mese kiadásával terjesztette a nép közt az okúlást.

Azok között, kik népoktató íratokat adtak ki, első helyet foglal el Fiamin János abbaziai apát. Az ő íratai kiválóan nevelő és erkölcsi tartalmúak. Nagyobbára fordítások az olasz, franczia és német irodalom kitűnőbb műveiből, meg a latin classicusokból, de mint fordítások maradandó irodalmi becsűek. „Munka az ember kötelessége és áldása” czímű dolgozata a maga nemében a legjobb mű az egész horvát nemzeti irodalomban.

A regényírás sem pangott a legújabb időben. Különösen a Beršecre való Kumièiæ Jenő (Sisolski Jenio) igen termékeny e téren. Az isztriai népéletből vett regényei: „Olga és Lina”, „Sabina asszonyság” (Gospodja Sabina), „Csodálatos násznagyok” (Zaèudjeni svatovi), „Az árva” (Sirota), „Tengeren túl” (Preko mora), a „Bošiljak Jelkin” czímű elbeszélés a parti lakosok életéből, mind előkelő helyet biztosítanak számára a horvát írók közt. Mint regényíró kiemelkedik a dobrinjai születésű Gržetiæ József is. Több történeti regényt közölt a különböző folyóiratokban, legtöbbet a zágrábi „Koszorú”-ban (Vienac). Gržetiæ a népéletet természetes hűséggel és olyan élénken ecseteli, hogy barátai az „aranyszájú” (Zlatoust) nevet adták neki.

Mint egyházirodalmi kutató kitűnt a dobrinjai születésű dr. Crnèiæ János, a római Collegium Illyricum rectora. Több monographiája jelent meg a zágrábi délszláv akadémia közleményeiben és más folyóiratokban, így a Zvonimirra vonatkozó, föntebb említett fölírás magyarázata. Legjobb műve „A vegliai, osserói, arbei, zenggi és krbavai püspökségek legrégibb története”. Becsesek a „Popa Dukljanina” czímű évkönyvnek nagy gonddal átvizsgált, meg az assemani evangeliumnak nagy tanúltságról és az ó-szláv nyelv kiváló ismeretéről tanúskodó bevezetéssel ellátott kiadásai.

Mint egyházi írót említenünk kell Ivanèiæ István ferenczrendi szerzetest „A glagolit írás használata a ferenczrendieknél Dalmátiában, Isztriában és a quarnerói szigeteken” czímű iratáért, mely a glagolismus történetéhez figyelemre méltó adalékokat szolgáltat. Dobrila György, az elhúnyt trieszti és capodistriai püspök, semmiféle történeti munkát sem hagyott ugyan hátra, mégis az immár ötödök kiadásban s 4.500 példányban megjelent tiszta nyelvű, és a valódi ájtatosság szellemétől áthatott „Atyám, legyen meg a te akaratod” (Oèe budi volja tvoja) czímű imakönyvével, mely úgy szólván Isztria minden szláv családjában megvan, valamint kisebb imakönyvével „A kis ájtatos”-sal (Mladi bogoljub) nagyban hozzá járúlt nemcsak a föld népe olvasó kedvének fokozásához, hanem sokat lendített vallásos és erkölcsi érzelmeinek megszilárdításán is. Az említett püspöknek Rubetiæ Flórián írta életrajza megérdemli, hogy az életírás mintájának nevezzük. Mint életrajzíró említendő Orsiæ Mátyás chersói pap is, két nevezetes tanférfiúnak, a már említett Volariæ Ferencznek és Mátyásnak, írta meg élettörténetét.

A szótárírás terén végre a Veglia szigetén levő Vrbeniken született Parèiæ Károly O. ferenczrendi barát szerzett érdemeket, kinek olasz-horvát és horvát-olasz szótára két kötetben jelent meg. Jelenleg Rómában, a Collegium Illyricumban tartózkodik.

Ha most azt kérdezzük: milyen része van az isztriai szlovéneknek a szlovén irodalom fejlődésében, e kérdés nem taglalható annak a körűlménynek figyelembe vétele nélkűl, hogy e néptörzsnek csak csekély töredéke az, mely Isztriában él és állandó érintkezésben van a szomszédos trieszti és görcz-gradiskai terűletek szlovénjeivel. Csakhogy az irodalmi téren ismét nincs említésre méltó sem a reformatio előtt, sem a reformátio után lezajlott időből egészen e század kezdetéig.

Truber Primus reformátornak 1563-ban Görczbe érkezése a partvidéki szlovének irodalmi tevékenységére hatástalan volt. Az 1807-ban trieszti püspökké kinevezett Japelj György, ki mint a szent írás katholikus fordítója ismeretes, jóllehet tizenkét évig káplánkodott Triesztben, mégsem tartozik az itteni említendő férfiak sorába, mert krajnai születésű és előbb halt meg, mintsem trieszti püspökké kinevezését megtudta volna.

Az irodalmi pangásból az új, termékenyebb időszakba mintegy átmenetet alkotó írók: Dr. Weiszenthurn Franul, Ernst János, báró Ravnach, Schillertabor és Momiano, meg Ravnikar Mátyás, 1830-tól 1845-ig trieszti és capodistriai püspök. Vesel-Koseski Jánost, mint költőt és idegen irodalmak classicus műveinek, így Byron Mazeppájának, Homerus Iliasa több énekének, Schiller Harangjának, Orleansi Szűzének, Messinai menyasszonyának, Dante Divina commediájának és kisebb költemények egész sorozatának fordítóját, a szlovén irodalomtörténetben külön lap illeti meg. Az újabb időből említendők: Kosec Ferencz jelentékeny theologiai író, Križaj Bertalan, Dante és Manzoni fordítója, Križman József, Alfieri drámáinak fordítója, dr. Šust János, ki Wiseman bibornok Fabiola czímű regényét fordította, Jesenko János, több franczia és angol regény fordítója, dr. Glaser Ferencz, ind drámák fordítója, Cegnar Ferencz költő és Schiller több drámájának fordítója, melyek közűl a „Wallenstein” czímű a legjobban sikerűlt.

A görcz-gradiskai területen à S. Cruce János kapucinus részint Velenczében (1691), részint Laibachban (1700, 1707) nyomtatott, öt kötetre menő szlovén prédikáczióival fontos nyelvemléket hagyott a szlovéneknek. E területen azután tovább, mint egy évszázadig tartó irodalmi szünet következik, melyet az 1847-ben elhúnyt Staniæ Bálint kanonok, a görczi siketnéma-intézet alapítója, 1822. évben a „köznép és az ifjúság” számára kiadott jókedvű dalaival tört meg. Nem mint költőt ugyan, hanem mint egyházi írót, Soave elbeszéléseinek fordítóját és különféle tartalmú czikkek íróját említenünk kell az 1883-ban elhúnyt Kocijanèic Istvánt. Mint termékeny egyházi írót nem lehet említés nélkűl hagynunk Kofol Jakab Fülöpöt (meghalt 1864-ben). Igen termékeny természettudományi és novella-író volt az 1886-ban elhúnyt és mint stilista is kiváló Erjavec Ferencz Görczben. Sikeresen működik a történetírás terén Rutar Simon gymnasiumi tanár.

Valóságos költői tehetségek Gregorèiæ Simon és Pagliaruzzi (Krilan) József. Amaz két kötet, jobbadán lyrai költeményt adott ki, emennek hagyatékából eddig csupán egy kötet költeményt tettek közzé. Pagliaruzzi mint románcz- és balladaköltő kiváló helyet foglal el a szlovén költők közt.

Olasz irodalom. Zernitz Antaltól, fordította Király Pál

Ha Isztriában az olasz irodalom fejlödése kezdetben nem oly mértékben tartott lépést az olaszországi irodalom haladásával, mint a XVI. század óta: ennek az az oka, hogy e tartomány nagyon messze van Szicziliától és Toscanától, az olaszországbeli irodalom és költészet e két góczpontjától. Ebből magyarázható meg az is, hogy olyan emlékei, mint a milyeneket az azon korbeli olasz lantos költészet alkotott, nincsenek. Ellenben mindjárt az irodalomnak, tudományoknak és művészeteknek Italiában való fölébredésekor, meg az úgy nevezett humanismus kezdetén Isztriában is találkoznak nevezetes férfiak, kik irataikban a latin nyelvet sikeresen használták és kiknek híre szűk hazájuk határain túl, nem ritkán az egész művelt Európában is elterjedt.

Mindjárt, a mint Olaszországban a classicai tudományok fölébredtek, az a nemes becsvágy lelkesítette Isztria nevezetesebb városait, hogy e tudományokat polgáraik közt virágozni lássák és nagy áldozatokkal híres tanárokat bírtak rá, hogy iskoláikban a görög és latin nyelv tanítását elvállalják. Nehány akadémiát is alapítottak az azon korbeli más akadémiák mintájára; különös említést érdemel ezek közűl az 1464. esztendőben alapított capodistriai, mely folytán különböző neveket vett föl s a múlt századik fönnállt. Ez eleintén lovagi játékviadalok bajnoktere volt, nem sokára azonban a szellemi élet góczpontjává lett az egész tartományra nézve s egy valódi irodalmi akadémia jellegét és alakját ölté föl. Nem csoda tehát, hogy ezen idő óta a tudományos munkásság nagyon föllendűlt s hogy azok közt, kiknek a XV. században a classicismus újraébredése közönhető, a capodistriai idősebb Vergerio Péter Pál kiváló helyet foglal el. Ez az ember megérdemli, hogy a legnevezetesebb humanisták mellé helyeztessék, mert ő is, mint Aurispa, Poggio, Filelfo és más híres tudósok, nemcsak a classicus irodalmak terén aratott babérokat, hanem mint bölcselő, jogász, történetíró, szónok, költő és komédiaíró is nevezetes alkotásokat hozott létre. Késő vénségében, 80 éves korában halt meg Zsigmond király udvarában. Vergeriónak kortársa s a latin tudományoknak és a költészetnek szintén nevezetes művelője volt a trieszti származású Zovenzoni Rafáel.

A következő XVI. században tetemesen fölszaporodott a humanisták válogatott serege. Kiváló tudós volt az albonai Flacius Mátyás, a híres protestáns theologus, Luther és Melachthon tanítványa s jenai egyetemi tanár. Élénk részt vett ő korának theologiai vitáiban; de, mivel manichaeismussal vádoltatott, barátai elhagyták. 1575-ben halt meg Majnai Frankfurtban. Fenmaradt számos, theologiai és történelmi tartalmú művei mind tiszta és választékos latinsággal írvák s azt bizonyítják, hogy Flacius a classicusok jó iskolájában képezte ki magát.

Szintén ebben a szellemben írt az ifjabb Vergerio Péter Pál is, ki először katholikus püspök volt szülővárosában, Capo ïIstriában, később azonban mint protestáns pap működött Graubündtenben. Ellenfele volt neki a capodistriai családból származott paduai Muzio Girolamo, ki „Vergeriane” czímű munkájában, noha nem saját területén támadott ellene. Muzio egyik legnevezetesebb olasz írója volt korának. Éles esze, sokoldalú és nagy képzettsége, nemkülönben talpra esett előadásmódja kegyeltté tették őt a korabeli fejedelmek előtt, kik közűl sokan, példáúl X. Leo pápa is, versenyezve tűntették ki és halmozták el adományaikkal. Sok költői műve közűl említendők öt könyvből álló „Eklogái” és „Elegyes versei” (Rime diverse), melyek canzonék- és szonettekben a platói szerelmet ünneplik. A capodistriai Divo András a classicai tanúlmányok iránt lelkesűlt s tetszéssel fogadott latin fordítását készítette az Odysseának. Végre megemlítjük még Patrizio Ferenczet, ki 1529-ben Chersóban született; ezt Tiraboschi az azon korbeli legtekintélyesebb latin és olasz írók között emlegeti.

A XVII. században szintén egész sorát találjuk a nevezetes isztriai íróknak; mert, míg a classicai tanúlmányok ápolása tovább folyt, egyszersmind az olasz szépirodalomért is lelkesűltek. Kitűntek e részben: a capodistriai Pola Péter, ki mint a „Jogos csalás” (I giusti inganni) és egy „Szerelem heve” (Ardor di amore) czímű falusi ekloga szerzője ismeretes; továbbá Belli Ottoniello, egy tragikomédia, a „Lombkoszorús erdők” (Le selve incoronate) czímű pásztori játék költője, mely művet méltán helyeztek Guarini „Hű pásztor”-a (Pastor fido) mellé.

Ugyanebben az időben tette közzé az isolai Bonio Rocco „Austrias” czímű hőskölteményét, melyet II. Ferdinánd császárnak ajánlott; Zarotti Cesare, ez inkább ügyes verselő, mint költő, a „De pugna angelorum” czímű költeményt írta; Caldana Marco Petronio, a „Clodias” czímű költemény szerzője, melyet XIV. Lajosnak ajánlott, azon nevezetes férfiak koszorújába tartozik, kik e király udvarát díszítették; költeménye annyira kielégíté a francziák ízlését, hogy azt Virgilius mellett olvasták és magyarázgatták a nyilvános iskolákban.

A hazai történelemnek a capodistriai Manzuoli Miklós volt egyik derék művelője, ki egy „Isztria leírása” (Descrizione del¾ Istria) czímű munkát írt. Ireneo della Croce karmelita szerzetbeli pap és Scussa Vincenzo kanonok közös szülővárosuk, Trieszt, történetét írták meg, s műveiket még ma is mint fontos forrásmunkákat használják.

A capodistriai Carli Rinaldo gróf megemlítésével Isztriának irodalmilag legtermékenyebb korszakába lépünk. Carli gróf az olasz íróknak azon válogatott sorába tartozik, kik a mély belátású kormányoktól bátoríttatva jogtudományi és közgazdasági tanúlmányokra szentelték magukat azzal a szándékkal, hogy a népeket a jogok igazságtalan megosztásától, mihez a mindinkább hátráló despotismus görcsösen ragaszkodott, megszabadítsák. Carli egy sorban áll Filangerivel, a két Berrivel, Beccariával és másokkal, kik írataikban vagy a népek szükségeit tárták föl a fejedelmek előtt, vagy pedig maguktól a fejedelmektől fölszólítva, hasznos újításokat javasoltak a polgári és büntető jog, az állami jövedelmek kezelése, a kereskedelem és az ipar ügyében. Kaunitz herczeg és Firmian gróf meghívására Carli 1765-ben Bécsbe ment, hol Mária Terézia hízelgő fogadásban részesítette s aztán Lombardia kormányzásával bízta meg. Ebben az állásban kitűnő reformátornak bizonyúlt a közigazgatás terén, a mi II. József részéről is nagy elismerést szerzett neki. Nem itt a helye, hogy számos történelmi, politikai és közgazdasági írataikról beszéljünk; csupán azokat kivánjuk fölemlíteni, a melyek a szépirodalomban való jelentőségét bizonyítják. Mint korán érett tehetség, alig tizenkét éves korában egy „Menalcas” czímű drámát írt, melyet Capo ï Istriában tetszés mellett elő is adtak. Később az ó-kori költőkre és tragikusokra vonatkozó mély tanúlmányainak eredményeként egy érdekes munkát tett közzé e czím alatt: „Az ó- és jelenkori tragédia szelleme”; kinyomatta „Iphigenia Taurisban” czímű, tetszéssel fogadott tragédiáját, melyet Velenczében 1774-ben több estén előadtak; nagy pontossággal lefordította Hesiodus theogoniáját és Euripides „Iphigeniá”-jának legfontosabb jeleneteit. A capodistriai „Föltámadottak” (Risorti) akadémiája, mely abban a korban érte el legnagyobb virágzását, teljes joggal mint legszebb ékességével dicsekedett Carli gróffal.

Szép hírnévnek örvendő jeles író volt a Capo ï Istriából való Gravisi Girolamo őrgróf (marchèse), Carli kortársa. Már tizenöt éves korában tagjává választatott szülővárosa akadémiájának, később pedig az urbinói, rovignói, bellunói, paduai és görczi akadémiáknak is.

Fontos történelmi kutatásokat tettek az Osztrák Tengermellékre vonatkozólag – hogy a legkitűnőbb búvárkodók közűl csak nehányat említsünk – a parenzói Vergottini Bartolomeo, a trieszti Bonomo András, az albonai Giorgini Bartolomeo és a capodistriai Almerigotti Ferencz.

Mint költő tűntette ki magát egyebek közt a capodistriai Bonzio József, kinek lantos költeményei („Poesie liriche”) halála után honfitársa, Gravisi Dionisio költeményeivel együtt jelentek meg (1771-ben). Chiabrera, vagy Menzini utánzójának mutatkozik költeményeiben, melyeket nagy költői becsök, természetességök és igaz érzéstől ihletett voltuk vonzó olvasmánynyá tesznek. Másik, dícsérő fölemlítést érdemlő költő a pinguentei Ricci Vincenzo, ki a classicusok mintájára jeles szonetteket szerzett. Ennek honfitársa, Marchesini Marcello számos melodrámát írt, melyek a nápolyi San Carlo Színház számára készűltek; szintén ő jó fordítását adta Horatius „De arte poetica” czímű tankölteményének. A parenzói Sincich Lorenzo sok latin elegián kivűl a „La Stefaneide” czímű költeményt írta.

Mellőzzük itt sok más olyan író megemlítését, kikről egy terjedelmesebb munkában szólni kellene, s egyszerűen áttérünk a XIX. századra, mely a szépirodalom terén széles körben ismeretes írókat mutat föl. Első sorban itt is Capo ï Istriát, e nagy műveltségű városkát kell említenünk, mely teljes joggal kapta az „isztriai Athene” megtisztelő melléknevet. Itt működött példáúl Gavardo Sándor, a 19 énekből álló „La Rinaldeide” czímű komikus hősköltemény és egyéb költői művek szerzője; továbbá Pellegrini Domenico, a Zeniana könyvtárnoka Velenczében, ki híres szónok és sok irodalmi munka jeles szerzője volt; aztán Carli Gianstefano, ki mint történetíró és költő tűnt ki s egy „Crizia” czímű, Voltairenek ajánlott tragédiát írt. Rovignónak költői fiai Angelini, Sbisà és a soká gyászolt Oplanich Gabriele. Parenzo büszkesége Albertini, e tudós theologus, kit mint egyházi szónokot Olaszország legnagyobb városaiban csodáltak; szintén ide való származású volt Oplanich Giovanni, Oplanich Gabriele testvére, e figyelemre méltó olasz költő és író. Végre Barbanában született Stancovich Péter kanonok, Isztria Plutarchusa, szerzője az „Isztria kiváló férfiainak élete” czímű igen becses munkának, mely két kiadást ért.

Carli Giov. Rinaldo gróf. Rézmetszet után, König Frigyestől.

Ugyanebben a korban élt a nagy tehetségű Besenghi degli Ughi költő, ki 1797-ben Isolában született s 1849-ben Triesztben halt meg kolerában. El lévén telve a vallás és a szabadság szent törvényei iránt való lelkesedéssel, mint Byron, ő is élénk részt vett a görögöknek a törökök elleni harczaiban. Nagyon ügyesen tudta a szatira ostorát pattogtatni, s művei közűl sok a Parini stílusára emlékeztet; egyéb lantos költeményei pedig olykor Leopardit juttatják eszünkbe. Költői művein kivűl még „Keleti beszélykisérletek” (Saggio di novelle orientali) czímű könyvét említjük meg, mely választékos és gördűlékeny nyelve miatt még ma is élvezetes olvasmány; továbbá verses „Meséit”, melyeket nagy részt személyes neheztelés sugallt, de melyek telvék szellemmel és élettel, bár olykor bizony talán nagyon is szabad szájúak. Néhány színdarabot is szerzett.

Szintén olyan férfiak még, kikre Isztria büszke lehet, a következők: a capodistriai Combi Ferencz, Virgilius eklogáinak kitűnő fordítója, meg a visinadai Fachinetti Mihály, Besenghi barátja és kedves költő. Ez a két költő Triesztben folytatta működését, hol századunk első felében a komoly tudományok és a szépirodalom nagyon föllendűltek. Itt alapíttatott 1793-ban az Arcado-Sonziaci akadémiája, mely később a könyvtárát a városnak ajándékozta s igy megvetette alapját a mai városi könyvtárnak, mely több mint 55.000 kötet könyvet foglal magában; különösen nevezetes ennek egy része, a „Petrarchesca”, melyben minden, Petrarkára vonatkozó munka megvan. A Sonziaci akadémiája helyett Rosetti Domenico, egy trieszti patricius család tagja, 1810-ben a Società di Minerva czímű társaságot alapította, mely még ma is virágzik és díszes egyesűlete mindazoknak, kik Triesztbe a tudományok és irodalom terén kitűnők. Szintén hálára kötelezte szülővárosát Rosetti az „Archeografo Triestino” czímű történettudományi folyóírat alapításával, melynek első száma 1829-ben jelent meg s melyet maga a Società di Minerva még ma is fentart és évnegyedes fűzetekben ad ki. Ez a folyóirat mindent összegyűjt, a mi a hazai történelemre vonatkozik s az egész Tengermelléket illetőleg közölt történelmi dolgozatokat. Rosetti számos munkái mind nagy értékűek Isztria történetére nézve. Még csak „Trieszt szabadságaira vonatkozó történelmi elmélkedései”-t kivánjuk megemlíteni, melyek neki úgy is, mint történetírónak, úgy is, mint régiségbúvárnak nagy hírnevet szereztek.

Az 1784-dik évben alapítá a római Colletti József az „Osservatora Triestino” (Trieszti figyelő) czímű kereskedelmi és politikai újságot, mely azonban eleintén nevezetes irodalmi dolgozatokat is közölt; ez a hírlap még ma is fennáll s így Európa legrégibb hírlapjai közé számítandó. Ugyanezen időben adta ki a trieszti Mainatti „Croniche” és „Dialoghi” czímű fontos műveit szülővárosa nyelvjárásán, míg Kohen Gioele Polybiust fordította le és Canova „Venus”-át énekelte meg. Nem csekély hatással volt a maga idejében a „La Favilla” (A szikra) czímű irodalmi lap, mely 1836-tól 1846-ig állott fenn, s melynek az akkori társaság színe-java munkatársa volt, különösen pedig az azonkori három nagy író és költő: Gazzoletti, Dal¾ Ongero és Somma. Megjelent még továbbá nehány évfolyama a „Letture di famiglia” (Családi olvasmányok) czímű vállalatnak becses történelmi, tudományos és irodalmi tartalmú dolgozatokkal, aztán a „Porta orientale” (Kelet kapuja), mely nagy tetszésben részesűlt. Nagy sikerű volt az olasz remekírók kiadása, melyet a tudós dr. Racheli A. rendezett és látott el történelmi és nyelvészeti jegyzetekkel; e kiadványt külső kiállításaért is nagyon dicsérik, s valóban nagy becsűletére is válik az osztrák Lloyd jeles nyomdájának.

Kandler Péter. Dauthage Adolf kőnyomata (1854) után.

Legnagyobb e korban a trieszti születésű írók közt Kandler Péter, a kitűnő történetíró és régiségbúvár. 1804-ben született a Capo ï Istriában, Paduában, Bécsben és Paviában tanúlt, hol doctori rangot nyert. Életét és vagyonát Triesztre és Isztriára vonatkozó tanúlmányozásra szentelte; Isztriát minden irányban átbúvárolta, csaknem lázas tevékenységgel folyvást ide-oda útazgatva és dolgozva is egyszerre. Különös buzgósággal tanúlmányozta a római uralom korát s e téren alapos kutatónak és éles elméjű bírálónak bizonyúlt. Barátja, Rossetti, tevékeny társa volt munkálkodásában. Kandler különféle hivatalokat viselt. 1844-től éveken át Rossetti utódja volt a városi procuratorságban, s ezen kivűl őre vala a Tengermellék régiségeinek. 1872-ben halt meg s Trieszt város költségén temettetett el nagy ünnepélyességgel. 1887 november 7-én földi maradványait más sírba helyezték át, melyet az ő carrarai márvány mellszobra és egy, Hortis Attilio által igen ékesen fogalmazott sírírat díszít. Igen nagy számú történelmi munkái közűl csak a következőket említjük meg: az isztriai „Codex diplomaticus”, mely 1847-től 1861-ig terjed, továbbá a „¼ Istria” czímű hetilap, melyben 1846-tól 1852-ig olyan jegyzetek, oklevelek és fölírások jelentek meg, melyek Trieszt, Isztria és Fiume történetére nézve nagy fontosságúak. – Moise Giovanni apát, a jelen század legkiválóbb olasz nyelvészeinek egyike, 1888-ban húnyt el szülővárosában, Chersóban, 1889-ben pedig Revere József (született Triesztben 1812-ben) drámaíró és lantos költő halt meg Rómában.

Most pedig az élőkhöz térve át, első helyen a trieszti származású Hortis Attili Trieszt városi könyvtárnokot kell említenünk, kinek a hazai történelem és az olasz irodalom terén való működése általában a legteljesebb méltánylást érdemli. Szintén trieszti származásúak még Zamboni Filep és Pitteri Rikhárd, kik mint költők honuk határán túl is ismeretesek; Boccardi Albert jeles regényíró is trieszti születésű. Végezetűl megemlítjük még Cambon-Tagliapietra, Bazzocchi, Butti, Gianelli és Martinuzzi nő irókat, kik a költészet terén mindannyian jeleskednek.

Capodistriai régiségek. Charlemont Húgótól

A templomtér (Domplatz) Capo ï Istriában. Nordio Henriktől